Cheese Galore!
Pants Ahoy!
The Man in the Iron Socks
Anglia
Lélekcsapda
Pillanatnyi elmezavar
Nils Holgersson csodálatos utazása

2010. május 30.

Susanna Clarke - Búcsúbáj hölgyei és más történetek

2 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Meséltem már pár korábbi bejegyzésemben Holdacskáról, a kabalámról, aki ha velem jön az antikváriumba, becsap egy meteor, kitör egy vulkán, és 1000-szer kijelentem, hogy többet vele oda nem megyek, mert akkor a fél bolt nem fér bele a táskámba...
Szóval így esett, hogy Holdi és én elmentünk az antikváriumba (ahol mellékesen többször megfordultam egymagam, és sose találtam semmi olyant...) és mit ad a Sors: ott hevert a könyv mindenek fölött. Nem volt kérdés, hogy elhozom e...
A történet előzményének tekinthető a Gigi-művek működésbe lépése, aki meg A Hollókirály című, szintén Susanna Clarke könyvet kereste rajtam előtte nem tom hány nappal...
Gigi, Holdacska! Ez a kettőtök közös hibája!

A történetéről (spoiler is lehet benne):
8 történetből áll a kötet. 1-2 mondat róluk (csak hogy ne áruljak el túl sokat):

1: Búcsúbáj hölgyei: Három nőről szól, akiket érdekel a mágia egy olyan világban, ahol a mágusok inkább férfiak, mint nők. A nők nem foglalkoznak ilyesmivel, hanem gyerekneveléssel és hasonlókkal (hozzá kell tenni, hogy régimódi világban játszódik minden történet, így ez is...) A hölgyek megismerkednek egy a városba érkező mágussal...

2: Torkos-hegyről: Egy lány hisz a tündérekben, és egy olyan férfihoz megy feleségül, aki lehetetlent kér tőle. A férfi házában van néhány professzor (le van írva a történetben, miért, de nem ez a lényeg, úgyhogy nem bontanám ki), akik meg akarnak idézni (magukhoz hívni) egy tündért... Azonban a "tündérlet" (a lány szavával élve) nem nekik jelenik meg, hanem a lánynak, aki egyezséget köt vele...

3: Mrs. Mabb: Van egy lány (tudom, mindig van egy lány...) aki szeret egy férfit. Mikor hazatér egy utazásról a lány, a férfi egy Mrs. Mabb nevű hölgynél van. A lány többször megkeresi Mrs. Mabb házát, de mindig történik valami varázslatos, váratlan dolog...

4: Wellington hercege elveszti a lovát: Oké, itt nincs egy lány kezdés... Itt a herceg elveszti a lovát... Ha ennél többet mondanék mindent elárulnék, mert ez a legrövidebb novella, és... Két szóval több már lelő minden poént, azt viszont nem szeretném. Megjegyezném: e történet jellegzetessége, hogy a Neil Gaiman által felvázolt, a Csillagpor című regényében említett Falva faluban játszódik - és természetesen misztikus, mágiával átszőtt történetről van szó, amiben nem az elvesztett ló a lényeg.

5: Mr. Simonelli, avagy a tündérözvegy: Van egy férfi (ugye, hogy nem csak lányok vannak?) aki plébánosnak szegődne egy faluba. Rögtön érkezésekor segít egy férfi feleségének világra hozni a gyermekét - az asszony belehal a szülésbe. A pap úgy látja, hogy nyomorult körülmények közé érkezett a gyermek. Megismerkedik a ház urával, akiről a falusiak - főleg egy gazdagabb asszony - nem szívesen vesznek tudomást - vagyis nem szívesen beszél róla. Később persze kiderül a titokzatos férfiról egy s más... és a plébános is fényt derít a saját múltjára... (illetve ez a férfi segít neki benne).

6: Lángszél Timót, avagy hogyan épült a tündérhíd Thoresbynél:
Van két utazó: egy doktor és egy tündér. Felháborodnak, mikor egy révész átviszi őket a folyón és nem csak a viteldíjat, de még vámot is követelnek tőlük azért, hogy átkeltek a folyón. Kiderül, hogy hiánycikk a híd, és a két utazót arra kérik, építsenek egyet... Addig marasztalják az utazókat, míg ki nem derül a város urának a titka (amit a felesége a doktorral oszt meg). A doktor elárulja a tündérnek, de fogalma sincs róla, hogy a tündér mire használja fel az információt...

7: Bestiák és rácsok: Erzsébet királynőt a Skót királynő folyton átkozza, és varázslattal akarja megölni, hogy elfoglalhassa a trónusát. Azonban nem minden sülhet el úgy, ahogy az ember eltervezi (elnézést, de ez is nagyon rövid novella... már így is sokat írtam róla).

8: John Uskglass és a cumbriai szénégető: John Uskglass (akinek rengeteg neve van, aki olvasta már Susanna Clarke A Hollókirály című kötetét az már tudja, hogy ő kicsoda, aki nem, annak meg legyen meglepi) vadászni megy egy alkalommal, és egy szénégető lakhelyét feldúlják a lovasai. Ő hátra marad, és mikor a szénégető méltatlankodik, pisztránggá varázsolja minden szó nélkül a szegény szénégető egyetlen disznaját... Innentől fogva a harc elkezdődik közöttük...

Vélemény:
Első ránézésre meséskönyvnek láttam. Második ránézésre még mindig az maradt. Harmadikra meg meg is bizonyosodtam felőle, hogy igen, ez többnyire meséket tartalmazó könyv. Szerintem fiataloknak és felnőtteknek egyaránt élvezhetőek. A dátumok és a történelmi személyek miatt komolyabbnak tűnt nekem, mint egy szokványos mese.
Ott kezdeném, hogy miért kap tőlem ily kevéske pontot ez a kötet. A történetek tetszettek, de sajnos egyáltalán nem voltak egyediek. Egy-egy történet után megálltam, és eltűnődtem. Mindegyik történetre rá tudtam volna húzni egy-egy népmesét, amit kisgyerekként hallottam. Ettől kicsit olyannak tűnt, mintha az írónő nem a saját fantáziájából táplálkozna, hanem összegyűjtött volna pár népmesét, dátumokkal, meg angol nevű szereplőkkel látta volna el (meg angol nevű helyszínekkel, amik akár valósak is lehetnek, bevallom ennek nem néztem utána) és bele paszírozta volna őket egy kötetbe, mint valami népmesegyűjtő.
Mindenféle népmesei motívumok felbukkantak a lapokon, meg népmesei jelenetek (nem feltétlenül magyar népmeséké, de én csak azokat olvastam, ezért bátorkodom ezekhez hasonlítani). Megjelennek továbbá a népmesei szereplők: a királynők, grófnők, tündérek, varázslók, vártornyok, a kis ördög stb...
Sok helyen feltűntek a meseszámok is (3 lány, 3-szor találkozás, 9 tündér, 1 hónap, 3 próbálkozás stb...) Mondjuk ezek bármely mesében feltűnhetnének (elvégre 7 Narnia kötet van, 4 gyerekkel, amiből 2 fiú, 2 lány; vagy ott van a Percy Jackson és az olimposziak, ahol pedig 3 -om barát van, aztán a Harry Potterben szintén ez a helyzet).
A könyv stílusa egyébként illeszkedik a hangulathoz, remek korábrázolásokat kapunk az 1600-1700 -as évekből (ruhaviselet, szokások stb...), és ezektől függetlenül a történetek magukkal tudják ragadni az olvasót. Visszarepítenek mindenkit a gyerekkorba, ahol létezik a mágia, ahol a tündérek mindenütt jelen vannak, ahol a Szentek az emberekkel beszélgetnek, ahol a kis ördög el akarja vinni a szép lányt, és Clarke képes úgy tálalni mindent, hogy a gyermekek meglássák a mesét, a felnőttek meg a való világban is megbúvó varázslatot. Az írónő jól bánik a szavakkal, eléggé részletes leírásokat ad a tájról, a helyszínekről. Néha ez is zavart egy kissé, mivel olyan érzésem támadt, mintha azt is meg akarná határozni, hogy a fákon hány darab levél található. De csak a természetnél találunk ilyesfajta részletességet, az emberek és a karakterek zöménél nem.
Karakterek és jellemek: akármilyen rövid legyen is egy történet, a karaktereknek mindig vannak jellemeik. Egy karakter vagy hű, vagy sem a rá aggatott jellemhez. Itt ezzel szerintem nem voltak problémák. A szereplők egészen "emberiek" voltak. Nem voltak kategorizálva, hogy "csak jó" vagy "csak rossz" karakterek.
Gaiman: mint följebb említettem, az egyik helyszínt Gaiman Csillagpor -ából kölcsönözte az írónő. Ezt fel is tünteti. Engem kicsit meglepetésként ért, hogy egyszer csak azt olvastam a történet elején, hogy Falva faluban játszódik a történet... (Szóval Gaiman -kedvelőknek is kedvében jár ennyivel Clarke.)
Azt hiszem a kötetet jobb lett volna úgy olvasni, hogy már ismerem A Hollókirály című kötetet, mivel rengeteg utalás van a Hollókirályra sőt, még meg is jelenik az egyik történetben, hogy elvarázsolja az olvasót.
Rengeteget olvastam A Hollókirály című kötetről, hogy mennyire jó könyv, és hogy ez a kötet a közelébe sem ér. Azt hiszem ezek után kíváncsian várom, hogy megismerhessem Hollókirályt.

Ha pontban fejezném ki: 5/3,5
Folytatás...

2010. május 25.

Andrew Bellringer - ParaPolice (3.könyv)

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Ez jó kérdés, hogy ezzel a könyvvel hogy hozott össze az élet. Ugye volt a Hősellátó (szintén Harangozó Andrástól), ami tetszett. Aztán jött ez a vámpírmánia, amibe külföldi néven író magyarok is csatlakoztak, de engem elborzasztottak. Aztán ugye Holdi beszerzett nekem olyanokat, mint A Púpos Sárkány legendája, meg a ParaPolice, amit kiegészített az is, hogy megkaptam (nem Holditól) A Púpos Sárkány legendájának folytatását. Aztán csak nézegettem a polcon a ParaPolicet és társait... Majd már nem bírtam tovább, lekaptam, és... *lapoz lapoz lapoz...*

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Adott nekünk három rendőr: Madler, Spien és Thomas. Ahogy illik és kell, elfuserálnak (csúnyán) egy akciót, ezért kirúgják őket, de aztán mégsem... Egy új, titkos egységhez kerülnek, aminek csak ők a tagjai. Ennek neve pedig ParaPolice, ami a paranormális esetekkel foglalkozik... (meg olyan esetekkel, amit a rendőrök nem tudnak megoldani).
Robert Wright egyetemista. Bulizik, kocsmázik, vannak haverjai, szóval teljesen átlagos egyetemista mindennapjait éli... illetve csak élné, ha olykor nem látna valaki más szemével. Néha kiragadja egy erő a testéből, és egy másik ember szemén keresztül kezdi látni a világot. Csak egy a gond: hogy egy bérgyilkos szemei jutottak neki.
Végignéz egy gyilkosságot, majd másikat és így tovább... A gyilkost azonban nem mások keresik, mint a ParaPolice, úgyhogy no para (vagy mégis?).

Vélemény:
Azt hiszem, hogy ez megint egy tipikus, hosszú kritika lesz, pedig maga a könyv nem hosszú, és a tartalmát is két mondatban elmesélhetném... (De hát kétféle könyvtípusról lehet sokat írni: arról, amelyik nagyon jó, vagy arról, amelyik nagyon rossz.)
Azt hiszem kezdjük azzal, ami nem tetszett: ez a rövidségből fakad. Én még úgy olvastam volna tovább... Aztán jött az utolsó oldal, meg a frappáns zárás, és ráadásul olyan zárás, ami után nem támadt hiányérzetem... Ami még nem tetszett (bár ezt nem mondanám írói hibának), azok az elgépelések, és az írásjelek hiánya... Oké, nem panaszkodom, mert a kedvenc könyvemben 1000-szer több ilyen bibi volt, úgyhogy lapozzunk...
Ami először feltűnt, hogy a könyv 1991 -es, és tudjuk, hogy ez egy remek évjárat (aki ismer, tudja miért, aki nem ismer, annak nem lényeg), szóval ez is közrejátszott, hogy a triumvirátusból ezzel indítsak (de ennek volt a legkisebb része benne).
Igaziból az motivált, hogy a fülszöveg alapján nem tudtam elképzelni, hogy lehet egy ilyen történetet "szavakba önteni".
Ami igazán tetszett az az, hogy eddig ami thrillert és/vagy krimit olvastam, abban a rendőröknek csak megérzései voltak, amik beváltak, nyomozói munkájukat elvégezték az iskoláslányok, nem értettek a munkájukhoz stb... (azt hiszem mindenki tudja, hogy melyik, általam olvasott könyvekre célzok... nem, nem olyanokra, mint Anita Blake sorozat, ahol azért helyenként van nyomozás...).
Szóval itt a rendőrök igenis dolgoztak, és a végén saját nyomozásuk után jutnak el ahhoz, akihez kell.
Karakterek: helyenként azt sem tudtam, hogy sírjak e vagy nevessek a karaktereken... Aki egyértelműen a kedvencem volt, az Madler. Nem szoktam bírni a könyvekben a rendőr szereplőket, de ő valahogy... Hú, hát ezt olvasni kell, nem beszélni róla XD. A Madler kontra titkárnő részek voltak azok, amiken főleg sírtam - mert annyira viccesek voltak. Na meg a Madler-féle titkárnős megjegyzés... Aztán a Spiennel levő akciói, meg... Hát az egész úgy, ahogy volt.
Aztán ha már szó esett róla. A második kedvencem a titkárnő, de ezt nem részletezném, mert aki elolvassa, az tudja, hogy miért XD.
Ami még tetszett, hogy mindennek megvolt a miértje, és aminek azt hittem, hogy nem lesz meg, a végén annak is megvolt a pontos magyarázata a megfelelő helyen. A történet felépítése logikus, jó és nem részletezném (ami jó az jó). Nem kapkodós, hanem minden világos.
Az alapötlet remekül kivitelezett, és végig ott tudott tartani a könyvben (magyarul: lebilincselő, székhez ragasztó, fordulatos, kiszámíthatatlan.)
Apropó, kiszámíthatatlanság: azt hittem, hogy nincs olyan könyv, aminek a végét ne tudnám pár fejezet után kitalálni... Hát itt van. Sok helyen megdöbbentem, hogy egyes szereplők egyes szituációkban (ez főleg a gyilkosunkra és az egyetemistánkra vonatkozik) hogy reagálnak. Megdöbbentem a végén, és a közepén is helyenként hittem dolgokat, erre a történet rácáfol, és nem úgy lett.
Összegezve: Ez volt mostanában a legjobb krimi, amit olvastam. És nem az elfogultság beszél belőlem... Nekem jobban tetszett, mint például a Wallace-kötet.
Humoros volt, helyenként véres, voltak benne mindenféle karakterek, egy szóval: minden, ami egy jó könyvhöz kell. Mondjuk gyilkosunkat az elején nem tekintettem olyan hú, de veszélyes fickónak, aztán a végére igazi rossz fiú lett (abból a kemény, gyilkolós fajtából), ahogy derültek ki róla a dolgok. Utána már látszott rajta, hogy profi stb...
Oh, a borító: először nem értettem, mit akar ábrázolni, és bevallom, most sem értem igazán. Talán a két szemet, meg a tízemeletest... de a többit nem... No nem gond, nem ezért szeretjük a kötetet.
Mindenkinek tudom ajánlani, akinek nincs ellenvetése némi paranormális jelenséghez, nyomozáshoz, brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkossághoz stb...
(Oh, és a képet kéretik nem lelopni, mert totál saját!)

Ha pontban fejezném ki: 5/5
Folytatás...

2010. május 21.

Theodore Sturgeon - Több mint emberi

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Ezt a könyvet először antikváriumban láttam. A borító nem tetszett, a fülszöveg viszont igen. Arra gondoltam, hogy áh, nem viszem el, mert hát ilyen depresszívnek hangzott az egész... Nézegettem moly.hu -n este - mert azért csak nem hagyott nyugodni - és láttam, hogy olyan átlagos pontot kapott, és ebből is arra gondoltam azonnal, hogy nem lehet valami jó könyv...
Aztán teltek a napok, és Holdival benéztünk az antikba. Ez a kötet még mindig ott volt, mintha csak arra várna, hogy velem jöhessen... Hát adtam neki egy esélyt...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Adott egy bolond férfi. Nem tudja a saját nevét, nem képes beszélni, csak teng-leng. Valamiért az emberek azt csinálják, amit akar. Ha ételre van szüksége, és ránéz valakire, az azonnal szalad és ad neki. Később a férfit befogadja egy család, kap nevet, megtanul beszélni, és egyre csak egy szó jut eszébe a bolond férfinak: egyedüli.
Másutt adott kislány. Kissé magányos, cserfes és olyan dolgokat mondd el másokról, ami az adott személyt szégyenbe hozza. Anyja ezért folyton megszidja, és a kislány feldühödik. Elkezd barátkozni egy ikerpárral, akik négerek, és a bőrszín itt bizony baj. Az anyuka nem nézi jó szemmel, hogy az ikerlányokkal barátkozik a pici lánya. A cserfes kislányt azonban jobban érdeklik új "barátai", mert összeköti őket valami...
Él valahol egy fiú. Megszökött egy árvaházból. Hánykolódik az életen át... mindenki megalázza, belerúgnak, magányos, és nem ért semmit...
Adott egy házaspár, akik boldogan éldegélnek, mígnem egy napon megszületik a régen várt gyermekük, és felborítja az idilli életet.
Eztán a gyerekek sorsa összefonódik, ahogy kapcsolatba kerülnek egymással. A bolond férfi kovácsolja őket egy csapattá, és a magányos, kivetett, bolondnak és különcnek nevezett gyerekek csapattá szerveződnek, és elképesztő dolgokat művelnek. Az ikerlányok teleportálók, kis barátnőjük telekinetikus erőkkel rendelkezik, amikkel tárgyakat mozgat, az árva fiú telepata, aki gondolatokba lát bele, és irányíthat bárkit bármikor, illetve egy csecsemő, aki soha nem nő meg, mindig baba testbe van zárva, de minden kérdésre tudja a választ, amit csak föltesznek neki - közli is, de végül csak egy ember lesz képes megérteni, hogy ő mit akar.
Azonban mit tesznek, ha az őket összetartó személy meghal? A csapat elkezd széthullani. Az eddig egy lényt alkotott csapat a vezető híján elkezd szétesni. De nem tehetik meg. Mindenáron együtt kell maradniuk, mert csak együtt alkotnak valami igazán nagyot... Valamit, ami képes a világnak olyan dolgokat létrehozni, amik fantasztikusak...

Vélemény:
A regény célja tanítani. Az élet rengeteg területét boncolgatja. A legfőbb az, hogy az egyén egyedül is megy valamire, de csapatmunkával ezerszer többre megy. Ugyanakkor felvetődik benne a diszkrimináció kérdése (miért ne lehetnének a fekete kislányok is a társaikkal? miért kéne már kirekeszteni őket?), felmerül, hogy a társadalom mindenkit kivet magából, aki kicsit is eltér a megszokottól, felveti a felsőbbrendűség kérdését (attól, hogy valakinek szuperereje van, az már felsőbbrendű?), akkor, ha valaki eltér a normálistól, akkor tegyük őt azzá? Egyáltalán szabad megváltoztatni egy "különcöt", és olyanná tenni, mint amilyenek mi vagyunk?
Tehát rengeteg dolgot boncolgat a regény, és ami igazán tetszett benne az az, hogy ezt ugye kisgyerekek (a regény folyamán több évet ölel át, így mindenütt más ugye az életkoruk) szemén keresztül látjuk, és ahogy rácsodálkoznak a világra, ahogy képtelenek elfogadni, hogy attól, mert valakinek más a bőrszíne, miért kéne már máshol étkeznie, miért kellene alantasabbnak lennie stb... Ahogy kialakítják a saját világukat, amiben mindenkinek megvan a maga dolga, teszi mindenki azt külön-külön és mégis egy közös organizmust alkotnak. Ez a vonulat nagyon tetszett benne, és ez a fő tanulság is (a csapatmunkára tanítás).
Bár az számomra imitt-amott problémát okozott, hogy zavaros a stílus... Ide kap, oda kap, aztán előre, majd vissza... A történetet három részre osztotta az író, és a középsőben E/1 -ben beszél az a szereplő, akiről az első részben jóformán 1 oldal rizsa volt (talán ezért, talán nem, de én pont azt vártam, hogy erről a szereplőről többet tudjak meg, hogy mi lesz majd az ő ereje, mi lesz a dolga a csapatban és valahogy már akkor úgy éreztem, hogy ő lesz a kedvencem és így is lett). A második rész számomra sok mindent megmagyarázott, és az első kettő rész információiból összeraktam, hogy ki hova hogyan illik majd bele.
Ami még egy kicsit zavart, az a döcögős kezdés, és a semmilyen vég... Az elején és a végén is azt mondtam, hogy hú, itt tök uncsi, mert annyira mélyre próbál hatolni az író, hogy az már szerintem túlzás. A nehéz kezdés után azonban belendült az író, a vége után pedig már nem vágytam rá, hogy akár egy folytatást olvassak a történetről...
A regény közepén a szép gondolatokat néha nekem beárnyékolta az, hogy sok potya dolgot raktak bele... Ezek a túlzott részletezések, a mellébeszélés, ami hol egy-két sor volt, hol pedig egész oldalak... Ahogy a szereplők rájöttek, hogy mi rejlik bennük, és... Áh, szóval nekem az is túlzás volt kicsit és fölösleges.
Mégis megadta valahogy a mű alaphangulatát, ebben viszont nagyon ott volt. Az a rengeteg érzés, ami átszaladt rajtam, míg olvastam, meg is feküdte a lelki világomat, ezért néha le kellett tennem átgondolni a dolgokat, hogy jé, mennyire igaza van az írónak... Többször nyomasztó hangulatom támadt tőle, és ez nagyon tetszett a könyvben. Az, hogy remekül játszott az érzelmekkel. És igen, néhol sikerült elmosolyodnom... Említettem azt, hogy az első részben a csapat egyik tagjáról nem tudunk meg valami hú de sokat... És valamiért úgy éreztem, hogy ő lesz az a szereplő, akit bírni fogok, és a második rész bebizonyította, hogy így is lett. Ő az a szarkasztikus őrült figura, aki nem hiányozhat egyik könyvből sem. Erre rákontrázott az, hogy az a rész egy az egyben az övé volt, ő mesélt, én meg elszontyolodtam, mikor a harmadik rész kezdődött, és ismét visszaváltott E/3 -ba.
A vége egy gyors lezárás, túlontúl egyszerű megoldással. Oké, az író nem húzhatta tovább, ennyi, megértem. Egyszerűen elszomorodtam rajta...
Szóval összességében a könyv olvasható, érzelmes darab. Egyedül a militarista résznél érzékelhető benne a sci-fi vonulat, meg az első részben kb. 2 szó erejéig... Aztán ennyi. Ez a könyv inkább a lelket terheli meg, meg a belső világot... A kis csapat, akinek a tagjai szomorú sorsú emberekből tevődnek össze, akik rájönnek a végén a nagy igazságra... Kicsit sokkolt állapotban vagyok, ha csak rágondolok erre a kötetre...
A világ igazságai belesűrítve egyetlen kötetbe, a világ nagy kérdéseivel, néhol válaszokkal, útmutatással, szarkazmussal, és az olvasó képébe vágó igazságokkal...
(Csak úgy mellékesen: én sajnáltam, hogy nem fordították le az angol címet szó szerint, úgy jobban hangzott volna, mint az hogy Több mint emberi... A More than human, vagyis Több mint ember jobban illett volna hozzá... De ez már nem a könyv hibája.)

Ha pontban fejezném ki: 5/4
Folytatás...

2010. május 6.

2. Ki lesz a befutó? (válogatás)

2 megjegyzés



Üdv mindenkinek!
Mivel rengeteg könyv van, amit szeretnék elolvasni, ezért gyakran van kavar azt illetően, hogy ki legyen a következő kitaláltam a Ki lesz a befutó? -t.
Mivel az első hamarosan a végéhez ér, és olvasni utána is szeretnék, de azon könyvek listája, amiket már jó ideje halasztok valahogy nem akaródzik fogyni, ezért úgy gondoltam, felgyorsítanám a folyamatot (ösztönzés, hogy végre elolvassam a régi kiszemelteket) és már most elkezdeném szűkíteni a listát.
A Moly.hu -n csináltam egy polcot, ahova lehet könyveket pakolni, illetve voksolni, hogy mit olvassak.
Amiket én jelöltem (mellette a vonalak, hogy jelenleg hányan voksoltak rá):
  1. Susanna Clarke - A Hollókirály : I
  2. Paul Hoffman - Isten balkeze
  3. Alyson Noel - Halhatatlanok 2 (Blue Moon)
  4. Christopher Moore - Vérszívó démonok : I
  5. Claudya Gray - Stargazer (Nézz az égre!): I
  6. John Ajvide Lindqvist - Hívj be!
  7. John Grisham - Az ítélet eladó
  8. Meg Cabot - Jinx : I
Persze ehhez még ti is javasolhattok könyveket. És hogy ki lesz a 2. befutó? A három legtöbb szavazatot kapott könyv sorrendjét majd szavazásra bocsátom, és ott kiderül :)...
Ha valamelyik könyvről nem tudjátok, hogy ki az, mi az, vagy így lista alapján nem ugrik be, íme, lessétek meg őket! KLIKK

Nos, ki melyik könyvről kíváncsi a véleményemre?
Folytatás...

Garry Douglas - Hegylakó

2 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Kezdjük ott, hogy először ugye láttam a filmeket, a sorozatokat, és volt, ami tetszett, volt ami kevésbé... Például a második filmtől a filmek már nem is fogtak meg. Azonban az új MacLeodos tv sorozat tetszett, de a Hegylakó, a holló már megint nem... Amanda, mint főszereplő halhatatlan? Hol ott a hegylakás?
Aztán egyszer antikváriumban találkoztam a kötettel, és ekkor döbbentem rá, hogy jé, ez is könyv alapján készült volna? Mai korunkban jutottam el addig, hogy elolvassam... Hirtelen ötlettől vezérelve...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Conner MacLeod a MacLeod klánba született az 1500 -as években. Első csatájában súlyos sebet kapott, de visszatért a halálból. Azt kiabálták rá saját klántársai, hogy az ördög szállta meg, ezért menekülnie kellett... Eztán megismerkedett Heatherrel és az apjával, akik befogadták. Conner mesterséget tanult, beleszeretett a lányba, aki viszont szerette, azonban a lány apja meghalt.
A párocskára rátalált aztán Ramírez, a spanyol.... őőőő... nem is spanyol... Egyiptomban született. Vagy mégsem? De hát... Na jó csak vicceltem. Szóval Ramírez sokáig ugratja MacLeodot. Csipkelődő nyelve mindig megtalálja a fiú gyenge pontját, amitől Conner hol féltékeny, hol ideges, hol pedig klánja becsületét szeretné visszaállítani. Ramírez elmondja az ifjúnak, hogy mi is ő valójában: mind a ketten halhatatlanok, akiknek az a feladatuk, hogy egymás fejét vegyék a kardjaikkal, így megszerezve a másik életerejét.
Eztán Connert - aki mellesleg nem tud úszni - a vízbe löki egy csónakból. A fiú ekkor jön rá, hogy neki már többször meg kellett volna halnia, de még mindig életben van... Sem kard, sem fulladás nem veszélyezteti az életét csak az, ha lefejezik. "Achillesnyak" XD
Azonban a trió élete nem fenékig tejfel, mert a halhatatlanok egymás életére törnek, és felbukkan a színen MacLeod régi "barátja", aki már egyszer megpróbálta a fiú fejét venni. Ehelyett most mesteréét, Ramírezét kobozza el, haladékot adva a felföldinek...
Conner New Yorkban él, túlélte már a második világháborút is, és az imént leírt dolgokat a visszaemlékezéseiből látjuk (még többet is, de ezt ne részletezzük). Ezek azért voltak fontosak, mert a végén csak egy maradhat, és már közeledik az idő... A halhatatlanok fogynak és csak egy maradhat...

Vélemény:
A történetét jól ismertem, és a filmben Connor sosem volt számomra szimpatikus személy, ezért is voltam kíváncsi a könyvre, mi újat nyújthat. Először is főhősünk külleme... Hát a filmben biztosan nem szőke, huszonpárévesek játszották a halhatatlanokat :) Ez nem az ő hibájuk, de a könyvben Conner elragadó, helyes stb... a filmből ez nem jött át...
Na de a könyvről: ami nagyon tetszett, az a kardpárbajok leírása. Igaz, nem volt túl sok belőle, mikor főhősünk vívott, de azon túl is volt (mikor a Kurgan csatázott, ő a fő gonoszunk).
Az egész történet logikus volt, de nekem érzetre kicsit rövid. Naná, hisz pár napot mesél el, de annak is a javában a múltban rekedünk MacLeod visszaemlékezései által. Eleinte zavart, hogy túl sok a visszaemlékezés, aztán jött Ramírez és minden megváltozott. Új színt vitt a történetbe, és nagyon bírtam a szerepét XD Amiket csinált és amiket mondott... Az a kötekedő, piperkőc modor XD Kár, hogy MacLeodra nem ragadt rá túl sok az ő humorából XD csak kábé a fele :) Szóval Ramírezt megszerettem.
A könyv jól össze volt hozva, a végén már nem hiányzott az, hogy a jelenben kalauzoljon az író, inkább mindig vártam, hogy mikor lesz egy újabb Ramírezes rész... Aztán mikor MacLeod, meg ő "szétváltak" utána jött más, akin lehetett mulatni... Na és az a MacLeod -féle részeges bajvívás :D...
Áh, nem akarok lelőni túl sok poént, mert az volt benne bőven. A rengeteg humoros rész, frappáns beszólás, szóviccek, mellettük pedig a vad, nyers, kegyetlen Kurgan, és még mellettük a szomorú részek... Szóval ez a hármas nagyon egyben volt, jó arányban... Persze, a vége kitalálható anélkül is, hogy az ember ismerné a sztorit (magyarul: látta volna a filmet).
Az egyetlen, ami nem tetszett benne, az a végén volt... Brenda vs. MacLeod: ez a szál onnantól nem tetszett, hogy Brenda bejelenti az apjának, hogy megismerkedett egy férfival, és rájön, hogy beleszeretett. Aztán MacLeod is rájön, hogy beleszeretett a lányba... Mire föl? Oké, Connert emlékezteti Heatherre, de Brendának mi oka van rá? Azért mert helyes és mert többször hidegen bánt vele Conner? Azt is megértem, hogy mikor együtt voltak (1-2 alkalommal találkoztak) akkor biztonságban érezte magát mellette, de ennyi... Szóval ez számomra olyan összecsapott volt, pedig addig a találkozásaik is tetszettek... Olyan jól össze voltak hozva, és kissé csalódást okozott ez a végén levő összegányolt akármi... meg a gyors lezárás... mintha az írónak már elege lett volna, és "csak hagyjuk már abba ezt az egészet" -sóhajai szálltak volna füstjelként az ég felé törve... Ezért nálam -1, pedig minden más tök rendben volt: történet, stílus, szereplők háttere, a visszatekintés kontra jelen szál közt levő átvezetések stb... Csak ez a végén...

Ha pontban fejezném ki: 5/4
Folytatás...

2010. május 1.

Ian Russel - Fogadalom

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Már régebben olvastam ezt a könyvet, és az előző oldalon is fent volt az értékelése a lapon, és amikor áttértem az új tárhelyre, valahogy elveszett... Bezzeg a társa fönt maradt...
Egy nyaralásom alatt találkoztam vele, és Eric Crowe: Ryeki tűz című alkotásával (tehát egyszerre a kettővel). Nem hagyhattam ott. Ezt előbb olvastam, mint a Crowe -kötetet, és mondhatom, nem jártam rosszul.


A történetéről (spoiler is lehet benne):
Nevyll Atharnist küldetésen jár a regényünk kezdetén. A küldetés egyszerű: tigranbábukkal harcot kell vívnia, leleplezni az ellenfelet és így tovább. Azonban balul üt ki az akció és Nevyllt már majdnem elkapják, de akkor hős megmentőre talál Scio személyében, aki azért érkezett a helyszínre, hogy... Ellopjon pár tigranbábut. Oké, nem annyira hősies tett meglovasítani egy rivális család tigranfiguráit, de hát mit lehet tenni...
Szóval Nevyll neveletlen és szeleburdi, így hát útra kell kellnie, és megtalálni a mesterét, egy magisztert, aki majd kitanítja erre-arra.
Az ifjú mágiahasználó tehát nekivág, azonban kellenek neki kísérők. Újra összefut a megmentőjével Scio-val, és annak társával, akik vélhetően segítői, és útmutatói lesznek Nevyllnek... Vagy mégsem?
Közben Nevyll rájön, hogy mi is áll mindennek a hátterében. Varázslás, menekülés, harcok, akció, rejtélyek, elveszett városok, árulás és minden ami kell...

Vélemény:
Ez volt az első igazán fantasy regényem, és ahhoz képest nagyon is tetszett. Ami a leginkább megfogott, és amiből többet láttam volna, az a tigranharc. Ami még a regény mellett szól, az nálam Scio karaktere. Helyenként olyan szövege van, hogy megnevetettetett. Mindenféle karaktertípusból kapunk a könyvben. A nagy „buta” meláktól, a komollyá váló ifjún keresztül, a bohóckodó vezetőn át, az öreg bölcseken át mindenből.
A vége kiszámítható volt számomra. Valahogy éreztem, hogy az lesz, ami végül is lett. A vége tetszett, az eleje tetszett, a közepe itt-ott sántított, de elment. Sok, ennél rosszabb kötethez volt szerencsém. Gyorsan haladtam vele, és lekötött, mikor olvastam. Bele tudtam magam képzelni a történetbe, mint aki nézi az eseményeket.
Igaz, nekem még egy kis varázslás belefért volna, de így sem panaszkodhatunk arra, hogy nem volt pörgős. Néha persze bele kellett rakni érthető módon (pont a megfelelő helyekre) egy kis „szünetet”, míg a karakterek összeszedték magukat, de szerintem ez itt rendben volt.
A regénynek az volt ugyebár a lényege, hogy Nevyll neveletlen, stb... ezt annyira nem érzékeltem. Lehetett volna önfejűbb, makacsabb. Nekem ilyen téren kicsit túl komoly volt. Oké, belekötött egy sámánba, de az sem igazán az ő hibája volt... Szóval Nevyll ezen része nemigazán jött át.
Ezért a pontszám annyi lett, amennyi az összbenyomásom alapján... (nem tudom eldönteni, melyik felé stagnál...)

Ha pontban fejezném ki: 5/3,5

Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger