Cheese Galore!
Pants Ahoy!
The Man in the Iron Socks
Anglia
Lélekcsapda
Pillanatnyi elmezavar
Nils Holgersson csodálatos utazása

2011. július 31.

Timus élménybeszámolója: Karen Marie Moning: Tündérkrónikák (SPOILERES)

0 megjegyzés


Az a bizonyos dióhéj, ami a lényeget összefoglalja:

Mac gondtalanul csónakázik az élet tengerén, egészen addig, amíg nővére meggyilkolása léket nem üt a biztonságosnak hitt csónakon. Azonban Mac nem hagyja, hogy elsüllyedjen, inkább elindul Írországba felkeresni a gyilkost, hogy bosszút álljon rajta. Nem is sejti, hogy ezzel talán nem kifelé kezdi el merni a vizet a csónakból, hanem befelé… Mert ha a megérkezésekor a rengeteg véletlen nem löki be a „Barrons Könyvek és Apróságok” ajtaján egyenesen a titokzatos Barrons karjaiba, talán nem éli túl az éjszakát. Ugyanis a sötétben árnyak lapulnak, amik kiszívják az emberekből az életet.
Ha ettől még nem rémült volna meg eléggé kicsi Mac, akkor Barrons kedvesen még arról is felvilágosítja, hogy Mac egy különlegesen erős sidhe-látó, aki nemcsak hogy látja a tündéreket (a jókat is -seelie- és a rosszakat is -unseelie-), hanem – egyedülálló módon – érzékeli a tündérek szent tárgyait is. És ha Mac még ettől sem bújna el egy pihe-puha takaró alá, akkor tetézi a mesét azzal, hogy a világot a szent tárgyakkal lehet megmenteni az árnyaktól és a gonosz unseelie-ktől, amelyek megtalálására csak ő képes, így rá vár az SZT-k (köztük a legfontosabb, egy könyv, a Sinsar Dubh) felkutatása, illetve a világ megmentése, miközben a „jó” tündérek, a sidhe-látók és Barrons is a maga oldalán szeretné tudni a csatában…

Azzal kell, hogy kezdjem, hogy Mac és Barrons párosánál különbözőbbel eddig még nemigen találkoztam.

Adott egy „rózsaszín kislány” és egy „fekete férfi”.
Egészen pontosan a könnyed, szertelen és jobb szó híján „kis csitri” Mac, aki ugyebár a nővére haláláig burokban élt és semmit sem tudott a világ sötét oldaláról (bár most már szeretne róla mindent megtudni). Ennek megfelelően meggondolatlan és kissé esetlen, így néha helyre kell tenni…
És persze a sötét, titokzatos, megfejthetetlen és éppen ezért ellenállhatatlan Barrons, aki viszont mindent tud a sötétségről (de tudását nem nagyon akaródzik megosztania Mac-el). Na, ő az, aki kivétel nélkül, minden esetben helyre teszi kicsi Mac-et. Oh, elnézést. Nem Mac-et, hanem Ms. Lane-t…

És ha már a színeknél tartok, nehogy elfelejtkezzem a kis szivárványról, azaz V’lane-ről, a Seelie hercegről, aki üde színfoltként néha megjelenik, hogy tanítgassa Mac-et új élete rejtélyeire. No meg arra, hogy hogyan kell nagyon gyorsan levennie magáról a ruhákat…

Habár Barrons és V’lane két külön világot képvisel, mindkettőjükért odáig vagyok és imádom, ahogy Mac-el játszadoznak, ahogy Barrons felhasználja saját céljai érdekében, ahogy V’lane megpróbálja magához édesgetni, és közben egymással vetélkednek…
Mindeközben pedig Mac szépen lassan felnő a feladathoz, miszerint a világ megmentése – némi háttértámogatással – rá vár.
Ahogy a történet halad előre, Mac szerencsére nagyon sokat fejlődik, okosodik, egyre fifikásabb lesz, azonban a „csajosságot” azért nem sikerül teljesen levetkőznie (habár V’lane szívesen segítene neki…).

A történet mindvégig fenntartotta az érdeklődésemet, soha nem laposodott el, minden fordulat és esemény a helyén volt és nem zavart, vagy idegesített. Ráadásul némelyik olyan heves szívdobogást okozott, hogy úgy éreztem, jobban izgulok, mint Mac. És hogy őszinte legyek, nekem ahhoz, hogy beleszeressek egy sorozatba, az kell, hogy meglegyen az izgi a pocakomban. Jelentem, itt nagyon is megvolt!

Néhány ötlet különösképpen tetszett, többek között Jayne felügyelő megetetése Unseelie husis szendóval, a rózsaszín MacHalo, és természetesen V’lane „egyszer használatos” neve…

A történet előre haladtával egyre több rossz dolog történt, a harmadik kötet végén talán túl sok is ahhoz, hogy türelmetlenül várjam a folytatást. Azonban engem nem Dublin, és nem is Mac „elvesztése” rázott meg legjobban. Nem. Engem egyetlen mondat tört össze teljesen, rázta meg alapjaiban az amúgy is széthulló félben lévő világomat és késztetett tagadásra, miszerint ez nem lehetséges, ez nem történhet meg, mert akkor minden elveszett!
Ez a mondat volt az:

„A Sötét Zóna bekebelezte a Barrons Könyvek és Apróságokat.”
Folytatás...

2011. július 29.

Olvasás 7 hete - 4. hét

0 megjegyzés


Mondhatni félidőhöz érkezett az Olvasás 7 hete kezdeményezés. Ezen a héten az alábbiak a felvetett témák:
- Védőbeszéd a szépirodalom mellett
- Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett
- Ha a kedvenc írójával/íróival készíthetne interjú, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)?
- A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése



A moly.hu -ról aki könyves a talpán tudja, hogy egy nagyon népszerű könyves közösségi oldal, ahol rengeteg cikk, hír gyűlik össze naponta könyvekkel kapcsolatban, egyre-másra kerülnek fel a könyvborítók, hozzá a fülszövegek, olvasói értékelések - szöveges és csillagos formátumban -, a könyvek mellé lehet karcokat tenni, idézni belőlük, ajánlani hasonló könyveket, és még megannyi lehetőség van, hogy az ember megossza a véleményét a közösséggel az olvasmányairól, a könyvélményeiről.

Mi az, ami nem látszik kívülről, csak miután az ember egy kis - vagy éppen hosszabb - ideje már a tagok sorában tudhatja magát? A moly egy olyan oldal, ami képes függőség kialakítására, magához láncolja az egyéneket, miközben vagy remekül szórakozik, vagy rengeteg érdekességgel lesz gazdgabb, vagy ez a kettő együtt érvényesül, és egy csoport tagjává tesz.

"A moly.hu nem olyan, mint a többi közösségi oldal. Ide csak könyvkukacok járnak, akik nagyokosok..." - aki ezt hiszi, az fatális tévedésben van, ugyanis attól függetlenül, hogy könyvekkel foglalkozik az oldal, még egy nagy előnye van: közelebb hozza a hasonló ízlésű embereket. A moly.hu egy része pontosan olyan, mint bármilyen közösségi oldal: mindenki megtalálja azokat az embereket, akik hasonló téren mozognak mondjuk zenében, filmben, akármilyen körben, függetlenül attól, hogy maga az oldal a könyvek köré csoportosul, és azon embereknek nyújt "gyűjtő helyet", akik szeretnek olvasni.

Közel két éve vagyok a moly.hu tagja, és ez idő alatt az oldal rengetegszer változott, bővült, újult, mindig újabb és újabb külsők váltották egymást, felhasználóbarát funkciókkal tették egyszerűbbé és könnyebben kezelhetőbbé, átláthatóbbá az oldalt, amin a tagok száma napról napra növekszik.

A legkülönbözőbb olvasói rétegek találkozóhelye, ami elérhetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb helyeken élő, levő emberek is egymásra találjanak, megoszthassák olvasmányélményeiket, vagy személyesebb hangvételű gondolataikat egymással.

Valamikor régen olvastam egy kedves, megmosolyogtató bejegyzést a moly.hu -ról, amiben az szerepelt, hogy "Kerestem egy receptet. Kiírtam moly.hu -n karcba, és 10 perc múlva már mehettem is főzni."

Egy barátom invitálására regisztráltam a molyra, ahol először kicsit elveszettnek éreztem magam, mert még nem olvastam olyan sok könyvet, mint a többiek, és attól tartottam, hogy nem fogom megtalálni az oldalon a helyemet. De aztán jött a könyvpakolászás, az olvasmányok bejelölgetése, amit a szemelkerekedés követett, mikor egyre-másra ismertem meg az embereket, mindenki mindenkit mindenhova figyelt, rengeteg könyvet ajánlottak, hogy mit olvassak, mi tetszett nekik, és azt kell mondjam, pár hét alatt én is a moly rabja lettem. Tényleg igaz az, hogy nem csak könyves, de zenei, filmes, vagy éppen gasztronómiai témákban is rengeteg érdekességet találhat az ember, vagy akármilyen dologban, amire kíváncsi, ami érdekli. Általában mindig vannak olyanok, akik bizonyos tárgykörökben "mentőövet" dobnak az elakadó molynak, nem feltétlenül könyves ügyekben.

És minél régebb óta moly az ember rájön, hogy a molytagok olyanok, mint egy nagy család részei. Nem tudod mit főzz délben? Írd ki molyra, a válasz hamarosan kipattan valaki agyából. Kíváncsi vagy, merre milyen rendezvényeket tartanak? Egy másik moly biztos tudni fogja, sőt, még idegenvezetést is tart. Írónak készülsz, de nem tudod, mi hogy működik? Vagy egyszerűen a kedvenc együttesed koncertjére mennél, de nem tudod, kivel?

Határozottan nem bántam meg, mikor úgy döntöttem, én is moly leszek, mert azóta rengeteg olyan embert ismertem meg, akiket sajnálnám, ha nem ismernék, vagy nem találkoztam volna velük. Addig nem tudtam kivel megosztani könyvek iránti rajongásomat, de azóta valahogy kitágult a világ, és akár az ország másik felében levő személlyel is könnyedén cserélhetek könyvet, adhatok kölcsön neki, vagy vásárolhatunk egymástól.

Szóval, aki még nem molytag, és úgy dönt, hogy regisztrálni akar, az számoljon vele, hogy ez a közösségi portál olyan, mint egy "börtön", ahova az ember kétkedve megy be, de aztán észre sem veszi, és ő is ugyanolyan "nem akarok szabadulni" rabbá válik, mint a többiek...
Folytatás...

2011. július 25.

Dean Lorey - Lidércálmok iskolája 1

0 megjegyzés



Fülszöveg (SPOILERES)
Amikor Charlie Benjamin elalszik, a szörnyek életre kelnek. Elég nehéz beilleszkedni, ha lidérces álmaink átjárót nyitnak Rémvilágba, ahol szörnyűséges lények élnek – mint az a 3-as osztályú rémcserkész, amely egy pizsamapartin tűnt fel és meg akarta enni a gyerekeket. Szerencsére Charlie számára is akad hely – mégpedig a Lidércálmok Iskolájában. Az iskola, mely a világ leghihetetlenebb fájára épült erőd, hajóroncsokból készült. Itt képzik azokat, akik különleges képességeik segítségével legyőzik a sötétségben támadó szörnyeket. Ám Charlie sokkal erősebb, mint bárki gondolná, felvételi vizsgáján egyenesen Rémföld szívébe nyit kaput, ahol a főgonosz a Föld pusztítására tör. A fiúnak minden agyafúrtságára – és új barátainak segítségére is – szüksége lesz, hogy megmentse saját magát és családját, s hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a rosszfiúkkal.


*****

Ismét egy antikos kincs, amire véletlenül bukkantam rá, mert egyszerűen tetszett a borítója, ráadásul szeretem a jó meséket.
Azt kell mondjam, ismét csak a Harry Potter első köteteinek és Percy Jacksonnak a történetét rángatnám elő, amik megközelítik ezt a könyvet korosztályban, ugyanis főhősünk a 13 éves Charlie Benjamin, aki rémálmokkal küzd. Ezek nem közönséges rémálmok, ugyanis, míg ő alszik, addig körülötte szörnyű dolgok történnek, amikről csak ébredése után szerez tudomást. Rengeteg óvodából tették már ki az miatt, hogy a társai féltek tőle, nem mertek a közelében aludni, később pedig egyik iskola sem vállalta a kockázatot, úgyhogy a szülők otthon tanították a csemetéjüket.
Charlie mégis kap egy meghívót egy pizsamapartira, aminek azonban szintén rossz vége lesz, és nem sokkal később a fiú megtudja, miért: különleges adottsága van, aminek segítségével képes portált nyitni Rémföldre, és onnan mindenféle lények jönnek át a valóságba. Három idegen - Rex, a réműző, Tabitha, a rémidéző, és Pinch, az asszisztens - elviszik a Lidércálmok iskolájába, hogy megtanulja használni a képességét.
Mikor azt hiszi már, hogy végre olyanok veszik körbe, akik közül nem lóg ki, kiderül, hogy nagyonis tévedett: ugyanúgy csodabogárként tekintenek rá, mert különlegesebb, mint a társai, és a bonyodalmak itt nem érnek véget...

Először is leszögezném, hogy tisztában vagyok vele: ez egy mese, nem lehet komoly műként kezelni, fiatal gyerekeknek íródott, nem az én korosztályomnak. Ennek ellenére mégiscsak hivatkoznék a följebb említett két, nagyon is hasonló kaliberű sorozathősre (Harryre és Percyre), akik szintén úgy indultak neki felfedezni a saját "fajtájuk" világát, mint Charlie, és ott találtak barátokat, miegymás; rengeteg hasonlóság mutatkozik a három sorozat között a világok különbözőségének ellenére is, ez azonban mégis kilóg a sorból.

Ezt nem tudnám a másik kettő mellé rakni, mivel itt már az elején látszanak a logikai bakik, amik szinte letámadják az olvasót. Az olyan apróságoktól indul, mint az, hogy a srácot nem veszik észre, mégis jegesen néznek rá (akit nem akar az ember észrevenni, arra nem néz rá, nem?) és ezt egyre durvább bakik követik, amikből a legtipikusabb hibák (tárgyak ide-oda mozgatása stb...) sem hiányozhatnak, vagy például az, ha egy gyerek rémidézésórára megy, miért réműzést tartanak stb...

Ami mégis a történet elejétől a legvégéig leginkább zavarta a szememet, azok az ostoba, lebutított felnőtt karakterek, akik már a kezdeteknél olyanok, mint akik jópofák akarnak lenni, mégis irritálóak, míg a 13 éves kölykök már-már géniusznak tűnnek mellettük. Nem értem, hogy miért kell ennyire idiótának feltüntetni mindenkit, aki sokkal idősebb, mint a főhősünk.
Először is kezdeném az apukával: mikor azt mondják neki, hogy kérnek egy kis "lisztet" ő mire asszociál? Lisztre, a zeneszerzőre.
Egy másik szülőt is látunk, aki a regény vége felé jelenik meg, és akin egyenesen lehetetlenség kiigazodni. A tipikus bunkó apafigura, aki képtelen elfogadni, hogy a gyereke mekkora lúzer, a következő másodpercben meg elárulja érte az addigi elveit, a felsőbb vezetést, a fajtájabelieket, mindenkit.

Másodszor azt is nehezen hiszem, hogy a legerősebb Képességgel rendelkező olyan gyerekes módon kell, hogy megbüntesse a diákokat, hogy átküldi őket a szörnyek közé, míg az iskola fontos dolgait meséli - így még az információtól is megfosztja a gólyát -, olyan ostoba, hogy durván nyíltan szembeszáll a vezetéssel csak azért, mert ő az iskola igazgatója, továbbá mikor portálgatnak a világban, nem tudom elképzelni, hogy aki az út java részén kiváló helyismerettel rendelkezik majd pont a cél előtt torpan meg és jelenti ki, hogy ötlete sincs, hova kell menniük, mi van A és B pont között, ahol el lehet rejtőzni. Azért, hogy megmutassuk, milyen okos egy gyerek, ezt nem úgy kell elérni, hogy a felnőtteket butítjuk le a gyerek szintje alá.

De hogy ne csak a 13 évesek magas IQ -ját fényezzük: főhősünk a végén jópár aduászt dob oda a főgonosz(ok)nak, hogy milyen különlegességek vannak a kezében, hogy lopta el nekik a cuccot stb... Persze, hiszen mi sem természetesebb, mint a legveszélyesebb szörnyekkel bizalmas titkokat megosztani, hogy mire képes az ember, hátha akkor megkönnyebbíti a saját kivégzését. Ezen felül főhősünk emlékezőtehetsége is lenyűgöző: az igazgató pontról pontra elmondja, hogy kik a Négyek, a srác mégis felteszi a kérdést a végén, hogy vajon azok meg kicsodák? 

A Mester - az iskola igazgatója, még mindig - sokszor csak úgy megjelenik, és bekapcsolódik beszélgetésekbe, ezért azon jelenetek sem hitelesek, mikor a gyerekek beszélgetnek teljesen titkos terveikről, és ezt egy felnőtt sem hallja. Ezek után a biztosítékot az csapta ki, hogy az igazgató tényleg elárulja a saját világát egyetlen, 13 éves kölyökért, akinek a kihágásaihoz társként szegődik, majd a végén meg is dicséri Charliet, hogy "nem gond, hogy a rosszfiúk kezére juttattad a hipererős kütyüt, amit a hivatal oly becsesen védett, a lényeg, hogy élsz. Az sem számít, ha holnap eljönnek és eltesznek minket láb alól. Carpe diem...!"

Gonoszok: mivel bőven 13 év fölött vannak, ez meg is látszik az agyműködésükön. Barakkas és Verminion az egyik oldalon megvitatják, hogy főhősünk kifigyelte őket, ennek ellenére pár lappal később Barakkas meg van lepve, hogy Charlie honnan tud dolgokat. Azért remélhetőleg látnoki képességet még nem írnak Charlie számlájára...
Az már csak hab volt a tortán, hogy az egyikük lenyelt valamit, a másik pedig azonnal ki akarta szedni a társából. Kérdem én: milyen egy démon biológiai felépítése? Nem értek volna rá, hogy megvárják a természetes távozást? Elvégre annyi idejük van, mint a tenger, egy nap várakozás ide vagy oda...

A kis csapat és egy értelmetlen küldetés: még egy negatívum, hogy a srác rossz hírt kap, elrabolnak néhány neki fontos személyt, és hagynak hátra egy üzenetet, hogy valaki (nevezzük X -nek) vissza akar kapni valamit. Így hát a csapat megállapítja, hogy az emberrabló X, mégis Y -t keresik meg nem tudom milyen indíttatásból, és kiderül, hogy Y -nál vannak, akiket keresnek. Ez részben érthető és logikus (mert Y -nak inkább állt módjában, mint X -nek), de kérdem én: akkor mi a nyavalyának mondták, hogy X vitte el a szülőket?

A másik küldetés, ami szintén bűzlött: egy napja vannak az iskolában, a három gyerek elmegy akciózni, és az, amelyiknek addig lövése nem volt, hogy kell portált idézni, hirtelen összehozza; amelyik nem tud harcolni, megtáltosodik, és mindenkit lever. Mi lehet az iskola ivóvizében, hogy ott mindenki ilyen gyorsan felfejlődik, és másnapra (egyetlen tanóra után) mindenben profik?

És itt még nincs vége annak, hogy mi minden volt a regényben, mert még az iskolát nem is említettem. A könyv eleje felé az igazgató a Rex-Tabitha-Pinch csapatot kihúzza egy csávából, amiért a kis csapat "óraadóvá" lép elő. Rajtuk kívül az iskola személyzetét egy nő alkotja, plusz egy tanársegéd lény. Sehol felsőbb évesek (ebből látunk 2 -őt és ennyi volt), az egész iskolát a gólyák uralják, akiket mindössze 3 tanár és egy tanársegéd okít, nincs más órájuk, csak rémidézés és réműzés, nincsenek elméleti órák, nincsen ceremónia az új diákok köszöntésére. Ha az igazgató nem szervezi be a 3 tagú csapatot, hogy tartsanak órákat, akkor elmaradt volna a tanítás is, vagy mi?

Gyereknevelési szándékok: Az igazgató kijelenti, hogy magázni fogják a diákokat, hogy felnőttnek érezzék magukat, ennek ellenére főhősünket hol tegezik a tanárok, hol magázzák - ez aztán a következetes gyereknevelés (bár ezt inkább a fordításnak tudom be).
A másik: a szülők a széltől is óvták a gyereket, aki egészen addig egész tűrhetően (karakterhűen) viselkedik, míg be nem kerül az iskolai berkekbe, ahol elkezdi játszani az agyát, és az addig visszahúzódó gyerek az osztály bohóca akar lenni. Ez valahogy erőltetett és nem egyeztethető össze.
Lehet, hogy a megtört gyermeki lélek, lehet, hogy megintcsak a fordítás hibája, de van egy oldal, ahol Charlie saját magával beszélget (kérdéseket tesz fel, és válaszol is "- kérdezte Charlie, - válaszolta Charlie"). Lehet ez a skizofrénia első tünete?

Az egész történetben egyedül a szörnyek világa, az 5 bugyor van normálisan kidolgozva a maga kis szabályaival, ami annak is betudható, hogy ennek térképe megtalálható közvetlenül a borító alatt, így még fantázia sem kell hozzá, hogy az ember elképzelje, minden más egy kidolgozatlan sallang, csak lóg a levegőbe.

Összességében nézve annyi elmondható erről a könyvről, hogy sem a Harry Potter szintjét nem közelíti meg, de még a Percy Jacksonét sem súrolja - pedig szerintem az sem egy kiemelkedő mű. Ez egy kezdetleges, élvezhetetlen akármi, amire ráfért volna egy alaposabb kidolgozás, mert még gyerek szemmel nézve is tele van buktatókkal, értelmetlen dolgokkal...
Folytatás...

2011. július 24.

Jonathan Cross - Veszett lelkek városa

0 megjegyzés

Fülszöveg (SPOILERES)
Blackyard más, mint a többi város. Ide mindenki egy ódon busszal érkezik, legyen elnök, vagy egy örök lázadó, mint Nick Sanders. Az utcákon fagyos szél söpör, s ha éjszaka feltűnik a rettegett halottaskocsi, a város megannyi lakója reszketve kulcsolja imára hitetlen kezét, hogy a feketébe öltözött sírásó ne érte jöjjön. Ilyenkor az ittlét gyötrelmeit feledve könyörögnek a maradásért, hisz aki elhagyja ezt a rémisztő betonkatlant, az utolsó útjára indul, amely épp úgy vezethet a megváltó szabadságba, mint az örök kárhozat mocsarába. Nick nem hiszi a sorsot.Am az itt töltött időtlen napok alatt ráébred, nincsenek véletlenek a Veszett Lelkek városában. Az apró jelek lassan feltárják előtte Blackyard valódi énjét. Elhagyhatja-e Nick ezt a helyet, ahol minden nap akarva-akaratlan vezeklés a bűneiért? Szabadulhat-e ebből a börtönből, ahonnan a halál sem szabadíthat meg senkit? Jonathan Cross méltán a thriller egyik mestere. Új regénye a Veszett lelkek városa egy olyan hihetetlen mégis hihető történetet meséi el, amelyben mindenki megtalálja saját karmáját. Egy történetet, mely olvasása után kétszer is meggondolja mit tesz, hisz Blackyard lehet akár valóság is 

*****

Jonathan Cross egy újabb magyar írót takar, akinek a neve többeknek ismerősen csenghet, mert hozzá köthető a Kvartett című könyv, mely a 2008 -as évben került ki a könyvesboltok polcaira, és azzal a művével vélhetően többen találkoztak már, mint ezzel a régebbi kötetével, amiről most írni fogok...

Nick Sanders, gitáros egy menő bandában. Egy nagyképű, elszállt suhanc, akinek a lábai előtt hever a világ. Egy szép napon, mely korántsem folytatódik olyan szépen felszáll egy buszra, hogy mindent a háta mögött hagyva megnézze, milyen hagyatékot hagyott rá nagyapja. Így keveredik el Blackyard városába, ami meglehetősen különös hely, furcsábbnál furcsább dolgok történnek: ami másutt egy kissé viharos szél, az itt elsöprő erejű hurrikán; míg máshol az eső "mossa" az ember arcát, addig itt lemarja az ember bőrét. Este nem biztonságos az utcákon, és nem csak a rablók és gyilkosok az okai, az emberek házai "börtönként" funkcionálnak, és nem lehet elhagyni a várost. Aki egyszer beteszi ide a lábát, az nem szabadulhat, míg csak a város igazi, legfelsőbb ura úgy nem gondolja, hogy már elég időt töltött itt az illető.

Itt ismerkedik meg Nick Marggal, a különös eladónővel, aki a társa lesz, segíti a fiút mindenféle elvetemült ötleteiben - ha kéri a fiú, ha nem. Marg nyitja fel Nick szemét azzal kapcsolatban, hogy ez a város nem más, mint egyfajta második esély, amit Isten szolgáltat a bűnös lelkeknek, mielőtt eldöntené, hogy azok képesek-e megjavulni, avagy sem, a Mennyországba juthatnak, avagy a pokol a nekik való hely.

Az olvasó egy letargikus hangulatú városkába csöppen, ahol teljesen olyan érzése lehet, mintha a belváros egy sötét, sikátoros szegletébe került volna: mindenhol rossz állapotú sokemeletes házak, kihalt utcák, amiken a szél keresztülsepri a szemetet. Nickkel együtt barangolhatjuk be a várost, és ezt a különös világot, felfedezve a különös hely minden apró zugát, ahogy egyre mélyebbre ássa magát, megismerve a környéket, találkozva az emberekkel, kitapasztalva a szabályokat, és megpróbálhatunk a főhőssel együtt "túlélni".

Az események az után vesznek különösebb fordulatot, miután találkozik Marggal, és felpörögnek a történések, mégsem lehet kapkodást érezni, adott a tempó, és végig ahhoz alkalmazkodik az írásmód, benntartva az olvasót az elejétől érezhető, komor, letargikus hangulatban. Nicknek először rá kell jönnie, milyen bűnt követett el a múltban, hogy ide száműzték, ezzel párhuzamosan élnie kell az életét a városban is, ahonnan mindenáron meg akarja keresni a kiutat. Többek Blackyardba kerülésének körülményeivel szembesül, mielőtt rájönne ama szörnyű igazságra, hogy ő milyen is volt az odaérkezése előtt - ugyanis mindenkinek elveszik az emlékeit.

A könyv lényegében bemutat emberi sorsokat, bűnöket, amiket elkövetünk életünk során, azok következményeit; hogy néha hiába teszünk valamit a "jó cél érdekében", ha közben mégis a rossz úton haladva, mások kárán akarjuk azt elérni; attól, hogy a cél nemes, a megvalósítása közben lehet, hogy több bűnt követünk el, mintha nem is törekednénk a megvalósítás felé. A kötet azért is telitalálatos olvasmány, mert az író végig tartja a színvonalat, a remek stílust mind a leírások, mind a bűnök, mind az emberek ábrázolásánál, a város precízen kidolgozott, a szabályok fokról fokra világosodnak meg előttünk, ahogy Nickkel együtt bejárjuk a helyszíneket, az olvasó nem zökken ki a történetből, és közben úgy "tanít", hogy nem rágja a szánkba, nem erőltet semmit, hanem gördülékenyen halad előre, miközben mindenki leszűrheti a tanulságokat.

Noha a középpontban a bűnök és a város kapcsolata áll, ott van az emberi szenvedés is, továbbá az, hogy sikerül-e hőseinknek elérni a céljukat? El tudnak-e menekülni a városból? Van kiút, vagy csakis és kizárólag a felsőbb hatalom adhat megváltást egy ilyen pokoli helyről? Létezik egyáltalán olyan, hogy valaki megbocsátást nyert a múltban elkövetett bűneiért?

Összességében nézve engem maximálisan magával ragadott mind az alaptörténet, mind a mellékszálak, mind pedig az, ahogy "elmeséli" ezt az egészet. Noha a vége átlagosra sikeredett, valahogy nem tudnék elképzelni ennél jobb lezárást, mert illett a történethez, és ezzel együtt volt egyben az egész. Véleményem szerint remek olvasmány, ami magába szippantja az embert, és az utolsó betű után sem biztos, hogy elengedi...
Folytatás...

2011. július 23.

Olvasás 7 hete - 3. hét

2 megjegyzés



Ezen a héten az alábbi témák közül lehet válogatni:
  • Mi alapján értékel egy könyvet? 
  • Mi alapján választja ki a következő olvasmányát? 
  • Filmadaptációk: kedvencek, a legpocsékabb adaptáció 
  • Miért vezet/olvas Ön könyves blogot? Van-e hatása egy-egy könyves blognak az olvasásra? (pl.: a következő olvasmányát egy blogbejegyzés hatására választotta ki) Van-e/Vannak-e kedvenc blogjai/bloggerei? 


Nagyon régen, még valamikor 2008 nyarán nagyon unatkoztam, és ekkor gondoltam azt, hogy csinálok egy oldalt, amin majd könyvekkel fogok foglalkozni, mert akkoriban szoktam vissza a könyvek világába pár év kihagyás után.

Összeszedtem addigi olvasmányaimat és fülszöveggel és borítóval kitettem őket egy sima kis honlapra, és pár szavas értékeléseket biggyesztettem melléjük, eléggé spoileres leírásokkal. Szerettem volna, ha az egész oldal egy amolyan olvasónapló lenne nekem, hogy sose felejtsem el, hogy mit olvastam, továbbá, hogy az a könyv miről is szól elejétől a végéig.

Aztán felfedeztem a blogok világát, és ugyanarra a tárhelyre fel is telepítettem egyet, és azon üzemeltettem tovább a kis világomat. Noha a sima oldal hónapokig megvolt, a blogos csak pár hétig, mert nem bírta hosszabb távon, viszont ezen pár hét alatt ismerkedtem meg ikremmel, Gigivel, aki aztán átcsábított ide, hogy építsem újjá a blogot itt, miután kiderült, hogy a technika mumusa tréfát űz velem, úgyhogy 2010. februárja óta vagyok blogspoton, és új időszámítás szerint már elmúlt egy éves a blog, a régi időszámítás szerint már legalább 3 éves (de nem ez nálam a mérvadó, hanem az 1 év)

Van egy szokásom a könyvek kiválasztásánál, amin a legtöbben meglepődnek, ugyanis a könyvekre hasra ütés szerűen akadok rá, többnyire műfajt nézek, aztán borítót, esetleg írót, de sem bloggerek ajánlóit, sem fülszöveget nem olvasok el az előtt, hogy olvasnám a könyvet, és megírnám a saját kis véleményemet a blogra adott olvasmányról.

Miért? Nos, csak azért, mert nekem a legkisebb szösszenet is képes spoilerré válni, amit pl. a blogger/cikkíró csak úgy elsütött, és ha bármit tudok egy könyvről (pl.: ismerem a végét), akkor nyögvenyelősen megy az olvasás, legyen akármilyen jó is a könyv. Nem szeretem ismerni a könyveket az előtt, hogy kézbe venném, hanem szeretem én magam felfedezni őket. Azt hiszem, ez kicsit olyan, mint mikor a kisgyerek felfedezi a világot: keresi az új dolgokat, miközben elmerül egy addig ismeretlen, új dologban. Éppen ezért preferálom a pontozást, ha egy blogger a bejegyzés elejére/végére odateszi, hogy nála mennyi pontot érdemelne adott könyv, és én is csak ezen okból kifolyólag vezettem be, hátha van még olyan, akinek ez könnyít a választásban.

A másik dolog (a pontokon túl), ami befolyással bír, ha valaki küld nekem levelet / azt mondja, hogy "ajánlom neked ezt a könyvet XY -tól, mert jó/rossz " vagy csak annyit mondd, hogy ne hagyjam ki, olvassam el... Nekem ennyi elég ahhoz, hogy egy akármilyen könyvet kézbe vegyek, nem kell ehhez ódákat zengeni róla, vagy elmesélni a történetét. Ha valaki azt mondja, hogy olvassak el valamit, hát kipróbálom, hátha megtetszik, ilyen téren eléggé kísérletező típusba sorolom magam, szeretem felfedezni az új dolgokat. Gyakorta fogok kézbe olyan könyvet is, amit lehúznak azért, mert "hátha én leszek a kivétel, akinek viszont bejön".

A kedvenc könyveimmé azok válnak, amiknek nagyobb hatása van rám, amik szó szerint beleragadnak a kezembe, és élvezem őket, és benne tudok ragadni a világában, mert az kidolgozott, a szereplőkkel a történettel együtt. Az értékelésnél figyelembe veszem, hogy milyen a stílus, a szereplők úgy viselkednek-e, ahogy a karakterükhöz illik, rendesen felépítette-e az író a világot stb... Ha elfelejtem nézni ezeket a szempontokat, mert a könyv akkora lendülettel sodor, akkor garantált a 6 pont, ami a kedvenceket jelöli.
Ha még félre tudom rakni, de különösebben nincs vele bajom / nincs benne túl sok durva baki, akkor 4-5, ha van benne baki, illetve gondom van a stílussal/történettel/szereplőkkel, akkor már csak 3 és az alatti pont attól függően, hogy milyen hibából és mennyit találok benne. Akkor szoktam két kategóriába is besorolni adott könyvet (kétféle pontszám szerepel a címkézésben), ha köztes műről van szó, vagyis nem tudom eldönteni, hogy a két pont közül melyikhez áll nálam közelebb.

Olvasás közben általában jegyzetelni szoktam - hogy ne felejtsem el, mi tetszett, vagy mi nem tetszett - azért, mert így biztosabb lehetek benne, hogy nem marad ki semmi a bejegyzésből, amit majd  írni fogok az adott műről, ennek ellenére sokszor átnézem publikálás előtt, folyton javítgatom, átírogatom őket, hogy biztosan minden a helyére kerüljön.

És nem csak vezetni szoktam blogot, hanem olvasom másokét is, de, mivel nem szeretném, hogy befolyásoljanak, ezért mindig csak azon könyvekhez tartozó bejegyzéseiket olvasom el, amiket már jómagam is olvastam, ugyanakkor, ha meglátok a blogjukon valami csinos borítót, vagy szimpatikus címet, akkor privátban zargatom az adott bloggert, hogy röviden, spoilermentesen írjon annyit, hogy "szerinte olvassam, vagy ne olvassam" - és az sem számít, ha kiírja a bejegyzése elejére, hogy "spoilermentes írás", mert sosem tudom, hogy mi az, amit nem akarnék tudni, így inkább ne tudjak előtte semmit az adott könyvről.

Ki az, akiket olvasok?
A baloldali sávban látszik, mennyi bloggert követek, illetve kik azok. Nincs rangsorom, hogy ki az, akinek a blogját szívesebben olvasom, nekem az számít, hogy ki milyen műfajok terén van otthon az illető, mennyire egyezik az ízlésvilágunk.

Amadea: Azért szeretem olvasni a blogját, mert tetszik a stílusa, ahogy ír a könyvekről, és minden bejegyzése végén sóhajtozok egy kört, hogy bárcsak én is így tudnám visszaadni a könyves élményeimet, mint ő, és tudom, hogy lehet adni a véleményére (jók a meglátásai).

Nima: Ő egy olyan blogger, akit mindig "szidok", hogy vele képtelenség vitázni. Folyton ugyanaz az idézet jut róla eszembe: "A fenébe az olyanokkal, akik logikus érvelést használnak a vitában. Teljesen sportszerűtlen" /Jeaniene Frost: Karó és sírhant/ Szerintem ez őt tökéletesen körbeírja, mikor témákat boncolgat, bármiről képes meggyőzni. Rengeteg könyvet ajánlott már, és megbízom az ízlésében, hogy nem fogok velük mellényúlni.

Gigi: Sokat emlegetett ikrecském, akivel java részt megegyezik az ízlésünk /döbbenet, de nem csak könyvek terén/, tetszik, ahogy ki tud borulni egy-egy könyvön, ahogy szarkasztikusan kommentálja őket. Ez egyfajta paradox viszony közöttünk, mivel a mindkettőnk által kedvelt fantasy, YA vonulaton túl ő olvas komolyabb könyveket, én meg gyerekesebb, mesésebb, humorosabb darabokat. Az ellentétek vonzzák egymást, ez ránk nagyon igaz annak ellenére, hogy sok dologban ugyanaz a véleményünk.

Nancy: Az ő blogja is azok között van, amiket már nagyon régóta kísérek figyelemmel, aki szintén a fantasy vonalon mozog. Megfog azzal, ahogy ajánlja az ő tetszését elnyerő könyveket, és teszi ezt úgy, hogy utána legszívesebben futnék a könyvesboltba, hogy beszerezzem, elolvassam őket.

.dóri., avagy az "itt valahol" blog: Noha csak pár közös olvasmányunk volt vele, ő egy olyan blogger, akinek ha egy kicsit barangolok a "világában", utána elvonulok Shakespearet vagy egyéb komoly, nem-fantasy könyvet olvasni, mert olyan hangulat kelt bennem.


Norin: Szintén egy olyan blogger, akinek hasonló a "műfaji" beállítottsága, aki szintén felkelti az érdeklődésemet egy-egy könyv iránt, hogy nekem azt muszáj elolvasnom, vagy kimaradok valamiből...


Angelika: Ő is elsők között volt, akiket figyelek, ő is olvas fantasyt, és ha ő ajánl valamilyen könyvet e műfajban, akkor tudom, hogy azt kapom, amilyennek "lefesti".

Czikornyai és Patza blog: szintén a műfaji és ízlésvilág miatt került a listámra, és a rendszeresen olvasott blogjaim közé, majd a blogon fellelhető tartalom miatt - hasonló ízlésvilág stb... - maradt is ott.


Kikissz: egy blogger, aki szintén a hasonló ízlésvilág, a műfaji egyezés miatt került listára, és olyan könyvekről ír, amik adott esetben engem is érdekelnének. Ezek mellet ő is kicsit olyanná vált Gigusz mellett, mint egy "családtag".

Lobo: aki szintén az elsők között volt, akiket követni kezdtem. Olvasmányai köre eléggé széleskörű, átfogó, minden korosztályra kiterjed.

Nita Könyvgalaxis: szintén egy sokszínű blogger, aki mindenféle műfajokban otthon van.

Chris blogja, a Könyvkritikák: Chris blogját egy furcsa egybeesés után kezdtem követni, mert könyvértékeléseibe nagyon apró észrevételeket is belecsempészik.

Továbbá követem még Andiamo és Bridge olvas blogját is, akik komolyabb műveket olvasnak ugyan, de jó olvasni az értékeléseiket.

Biztos, hogy még rengetegen vannak, akik hirtelen nem kerültek fel erre a rögtönzött kis listámra, mert nagyon sok bloggerhez ellátogatok.

Tényleg nincs rangsorom, hogy melyik blogger az, akit szívesebben követek. Mindnyájukat tisztelem és becsülöm, és noha többükre is felnézek, mégsem tudnám azt mondani, hogy "az ő könyves blogja a kedvencem", mert számomra mind ugyanolyan lenyűgözőek, és csodálom őket azért, amit és ahogyan csinálnak.

Hálás vagyok azért, hogy megismerhettem őket, és hogy időről időre olvashatom az érdekesebbnél érdekesebb posztjaikat - és remélem, hogy ez még sokáig így lesz.
Folytatás...

2011. július 22.

"Le a magyar írókkal!"(?)

1 megjegyzés





Az utóbbi napokban, hónapokban feltűnhetett a blog olvasóinak, hogy egyre több magyar írótól származó könyv került fel a blogra, mert szeretném legalább ugyanazt a számot elérni a magyar könyvek terén, amit a tavalyi évben sikerült.

Ugorjon csak el bátran bárki megnézni, hány magyar írótól publikáltam könyvértékelést az idei évben. 10 (ha úgy vesszük 11) magyar írótól összesen 9 könyvet. A kérdés csak az: megtaláljátok, melyik ez a 10 (vagy 11) magyar író? Persze, 4 -re azonnal rábökhetünk, de hol van a maradék 6 (7)?

De elég a játékból, fordítsuk komolyra a szót. Pár napja leemeltem egy hangzatos, angolos nevű író könyvét a polcomról mondván, nyaralás alatt jó lesz végre egy külföldi író könyvét olvasni, mert a magyar írók eme pár hónap alatt mondhatni egyre jobban lehangoltak.

Most bárki felteheti a kérdést, hogy "miért, ilyen rossz könyveket olvastál a magyar íróktól?" A felelet éppen azért bosszantó, mert kifejezetten jó könyveket olvastam magyaroktól, nem egy még a kedvenceim listájára is felkerült közülük. 

A dolog, ami nem nyerte el a könyveiknél a tetszésemet, hogy ha jól hangzó, angolos név alatt ilyen jókat publikálnak, akkor a saját nevük/magyar írói álnév alatt nem tudják ugyanezt megtenni? (Bár lehet, hogy naivitásomra utal, de én azt is el tudnám képzelni, hogy valaki nem szeretné a borítón a saját nevét látni - teszem azt, mert hosszú, vagy bonyolult a leírása stb...-, ezért egy frappáns, magyar írói álnév mögé bújik.)

Romlik a minőség, ha magyar nevet tesznek a borítóra, vagy mi? Ők ugyanis inkább angolos, vagy egyéb jól csengő név mögül juttatják a világ elé a műveiket, mintha ettől javulna az irományok minősége, vagy nem is tudom.

Talán szégyellik a saját nevüket? Erre a kérdésre a logika miatt azt mondanám, hogy nem, csupán arról van szó, hogy sajnos az olvasói rétegek "rákényszerítik" a kiadókat és az írókat annak a lépésnek a megtételére, hogy a borítón valami jól csengő név legyen, ne pedig valami "magyar bóvli", mert kezdenek elmenni abba az irányba a dolgok, hogy "a név kötelez", vagyis egy hangzatos, külföldies névvel jobban fogynak a magyar írók könyvei, mint egy akármilyen magyar név alatt. 

Tegye fel a kezét, aki egy jó könyv után, amiről azt hitte, hogy valami angol írta (mert pl. olvasás előtt nem kereste a fordítót a borító alatt stb...) koppant, hogy a kötet a kedvence lett, mégis magyar író tolla munkálkodott rajta. Ez mindenhol így van, nem csak nálunk, elvégre külföldiektől származó könyvek között is rengeteg olyan darab van, ami nem nyeri el az ember tetszését, de akkor, kérdem én: ha az íróink jól tudnak írni, mi, olvasók miért kényszerítjük rá a kiadókat és az írókat olyan botor megmozdulásra, mint a "hangzatos külföldi írói álnév mögötti rejtőzködés"?

Persze, biztos menőbb dolog azzal villogni, hogy "Képzeld, olvastam Jesamine Jogarovicsovics könyvét!" mint azzal, hogy "Képzeld, olvastam Gipsz Jakab könyvét!", mert a külföldi nevet olyan baró dolog kiejteni, míg a magyar név olyan snasszul hangzik, nem? De ez csak egy példa a sok közül, mert mai íróink 95% -a választ egy idegen nevet, vagy egyszerűen lefordítja angolra stb. nyelvre a nevét, és úgy használja írásnál.

Nagyon kevés író mondhatja el magáról, hogy vállalja a valódi nevét. Nem rontott a könyveik minőségén, hogy a nevét a borítóra nyomták például Dörnyei Kálmán, Nemere István vagy László Zoltán esetében, vagy Szélesi Sándornál (aki még azt is megkockáztatta, hogy magyar helyszíneket csempészett a könyvébe), vagy az újonnan felbukkanó Lengyel Dávid - Kuba Richárd páros, de említhetném Tóth Csillát, vagy Kleinheincz Csillát (akitől ugyan még nem olvastam, de tervezem, mert már sokan ajánlották).

Kérdem én: miért befolyásolják ennyire az írók nevei a magyar olvasói közösséget? Miért nem veszünk meg egy könyvet, ha megtudjuk róla, hogy magyar író tollából származik? Miért tartunk ennyire attól, hogy olyan íróktól olvassunk, akikkel közös az anyanyelvünk?

Azért felfoghatatlan számomra ez az egész, mert a külföldi könyveket a legtöbb esetben jobb az eredeti nyelvén olvasni (jobban visszaadja a tartalmat, a stílust stb...), mert a fordítás legyen akármennyire is pontos, nem feltétlenül tudja ugyanazt az élményt nyújtani. És ilyen téren, ha belegondolunk: a magyar írók nagyobb szabadságot élveznek, mint a fordítók, sokkal jobban tudnak árnyalni, nincsenek egy másik szöveghez kötve, ami korlátozza őket, úgy forgatják a szavakat, ahogy akarják stb... és pont a magyar közönség az, akiket nem érdekelnek magyar írók bravúros húzásai? Ha a magyar olvasók nem hisznek a magyar írók zsenialitásában, akkor ki fog? És még csodálkozunk rajta, hogy a kiadók is ódzkodnak attól, hogy kezdő, hazai írókat karoljanak fel...

Aki egy kicsit is belegondol ebbe a dologba, az láthatja, hogy ez egy láncolat, ami a kiadók, az írók és az olvasók között jön létre. Az íróink hiába próbálnak a hazai olvasók kedvében járni a frappáns, sokszor külföldi bestsellereket lepipáló stílusú/minőségű könyveikkel, ha az pont a hazai közönséget nem érdekli, a kiadók pedig nem vállalják a kockázatot, így a legtöbb, nagyon is tehetséges írónk vagy el sem jut a kiadásig, vagy  egy-két könyv után mondhatni "mélyrepülésbe kezd", és már nem tud újra visszakerülni a körforgásba, legyen akármilyen remek szóforgató. Művei visszakerülnek a fiókjai mélyére és kész.

Molyon is indult ezzel kapcsolatban több kezdeményezés, amikbe pontosan azért szálltam be jómagam is, hogy segítsek végre magyar írók könyveit eljuttatni a magyar közösséghez, mert igenis a magyarok képesek bestseller minőséget produkálni írás terén, még ha ezt az olvasók nem hajlandóak tudomásul venni, mert nekik csak az kell, ami felkapott külföldi, ami vagy jó minőségű, igényes munka, vagy nem...

Az egyik esemény a "Magyarok előnyben" nevet viseli, melynek lényege, hogy legalább 15 könyvet olvassunk el magyar íróktól. A másik a "Vásárolj két könyvet! - Kampány a magyar írókért" esemény, melynek lényege már a címből is kitűnik: támogassuk a magyar írókat azzal, hogy veszünk két könyvet, amit magyar írt.
Sansával a magyar kezdő írók támogatásának céljából hoztuk létre a "Firkálsz? Mutasd, mit?" elnevezésű blogot, hogy többen olvassanak új tehetségektől, és segítsék őket, hogy "ne haljon ki a magyar író faj". Aminek kiváltképpen örültünk, hogy néhány kiadó (akiket az ottani "Támogató kiadók" listában is láthattok) meglehetősen pozitívan állt a kezdeményezéshez, tehát a kiadók nyitnak a lehetőség felé, de ehhez szükségeltetik az olvasók összefogása is, és hogy az írók végre merjék vállalni a nevüket, továbbá azt, hogy tudnak írni!

Most pedig leírnám, kik azok, akiktől olvastam, és "jól csengő" nevet kaptak, de magyar bújik meg alattuk.
Greta May: két könyvet olvastam tőle, az egyik kedvencem lett, a másik pedig nem sokkal maradt le ettől a címtől. Nagyon tetszik, hogy a könyveiben amilyen színvonalon kezdi, az nem is csökken, és addig nem hagyta, hogy letegyem a könyvet, míg az utolsó betűt el nem értem.
Benina: új, magyar író, akinek szintén tetszett a könyve, megállja a helyét a könyvpiacon.
Eric Crowe: már olvastam tőle korábban, idén egy könyve került hozzám, de nála már kiderült, hogy nem nekem való.
Ta-mia Sansa: ismét egy újonc az írók sorában, de regényéből többnyire ez nem mondható meg.
John Caldwell = Jeffrey Stone: Azért nincs hozzáfűznivalóm, mert annyi egyéb írói álnév alatt publikál, hogy két kezem nem elég hozzá (pl. a korábban már emlegetett Devlin Haynes név alatt is ő bújik meg)
Benjamin Rascal: John Caldwell szerzőtársa volt annál, amit olvastam, de van még pár könyve, amik egyszerzős alkotások (nem olvastam őket)

A listámhoz írnám még Jonathan Cross nevét, akinek jelenleg olvasom a könyvét, és szintén magyar, és akinek a könyve szintén vállalható saját/magyar írói álnév alatt is.

Szóval mindenkit buzdítanék, akinek módjában áll, hogy igenis, olvassunk magyar íróktól származó könyveket, szavazzunk nekik bizalmat, ne az domináljon, hogy milyen név szerepel a borítón, hanem az, hogy a beltartalom igényes, minőségi legyen. Ne féljünk attól, hogy magyar írótól fogjunk könyvet a kezünkbe, vannak olyan jók, mint amik keletről, vagy nyugatról áramlanak be hozzánk, megütik a színvonalat minden műfaj tekintetében, legyen az komolyabb, romantikus, krimi, sci-fi, fantasy, tragédia, paródia, humor stb... Minden műfajban van írónk, merjük felfedezni őket!
Folytatás...

2011. július 21.

Játék: Keresd a címet, vidd el a könyvet!

14 megjegyzés

Megérkezett a nyertes lista, ezennel a játékot lezárom!




 Kíváncsiak vagytok, hogy mit találtunk ki ezúttal? Egy nagyszabású könyves játékot, némi fejtörővel, éles szemmel, rengeteg türelemmel, hatalmas elszántsággal, és egy jó kis díjjal, ami természetesen ezúttal is egy könyv.


Írtunk egy történetet, amibe (ragozott formában) elrejtettünk "néhány" könyvcímet, és az az ötletünk támadt: mi lenne, ha megmutatnánk a nagyérdemű közönségnek a "remek művünket".
Arra lennénk kíváncsiak, ki az a bátor, sasszemű és vasidegzetű vállalkozó, aki megtalálja az összes címet, amiből mi ezt a szösszenetet kreáltuk, és természetesen egy sikeres küldetés nem maradhat jutalom nélkül.


A játék szabályai: olvasd el a történetet, keresd meg a könyvcímeket, írd ki őket egy Word dokumentumba (listázva egymás alá, hogy pontosan kivehetőek legyenek a címek, amikre gondoltál, mert számít a pontosság!), majd küldd el nekem a mandi0013@gmail.com címre. A tárgyban jelöld meg, hogy "címes játék".


Vigyázat! A címek ragozottak, de nem ragozott formában kérjük vissza és nem sorozatcímeket kérünk, hanem PONTOS könyvcímeket. Az nem számít, hogy milyen sorozatban fordul elő/milyen sorozatról van szó, vagy annak hányadik kötete stb... csak maga a pontos könyvcím (a mi toldalékaink nélkül.
Az nyer, aki legkésőbb december 31 -ig elsőként adja le a tökéletes listát, és minden cím pontosan szerepel rajta.

 
És hogy mi a nyeremény?
Egy, a nyertes által tetszőlegesen kiválasztott könyv, ami bármi lehet, amihez szerény hazánkban hozzá lehet jutni - vagyis számunkra a beszerezhető kategóriába eső bármilyen kötet.

Készen álltok a kihívásra? Rendben, akkor címkeresésre fel és mindenkinek sok szerencsét és türelmet kívánunk!

Íme a történet:



Gyilkos könyvek hada
avagy így neveld a Timusodat…
Bűnre nevelve elvittem a lányomat a bűnös vágyakba, ahol felfedezte a pocsék karmát, ezért most Jézus szeret engem. Ebből született Biff evangéliuma lázadó angyalok által, aminek megírása mocskos meló volt a Csontvárosban. Isteni balhénak indult, ami éjfélig tartott az éjvilágban az újhold fénye alatt, míg a hiéna és a farkastestvér el nem hozták a pokoli balhét.
Hajnalhasadáskor a síron túli szerető, meg Harry Potter és a tűz serlege az egész helyet Hamuvárossá változtatták félúton a sírhoz. Ekkor a szörnyszívű elhozta az örökéjt a halál bókjával a kívülállóknak. Az Üvegvárosban a varázsjelekkel megjelölve a feloldozott szerető angyalcsókot lehelt a gyémántfiúra, így az síri csendben halhatatlan szeretővé vált.
Eljött értük az Árnyékvilág, hogy elvigye őket a komfortos mennyországba, ahol beteljesedhet a jóslat, a Sötét Hórusz látomása, mely arról szól, hogy a bíborhajúban felébred a vonzódás a szellemidéző iránt.
Ekkor jött a keserű ébredés, mikor az álom és valóság határán egyensúlyozva Harry Potter és az azkabani fogoly megtalálták a törzseket a titokzatos erdőben.
Bűbájos Mary farkasszemmel figyelte őket, miközben megírta a Tündérkrónikákat a szörnyek tengerén, a kárhozottak cirkuszában. Ezen felbuzdulva Lestat, a vámpír kiadta a könyvét „Interjú a vámpírral” címen, melyet azóta is emlegetnek a Holt költők társaságában, a kínok kertjében, ahova egy labirintuson keresztül lehet átjutni.
Marley és mi a szingli fejvadásszal karöltve elindultunk az árnyak vonzásában az első bevetésre. A farkasok klánja tehát felkereste a hősellátót, hogy biztosítson nekünk az őrzőket.
Egy ropi naplójában találtak rá a bejegyzésre, hogy a leghülyébb angyalnak van egy „Ördögöd van!” című blogja, amit a láthatatlan városban üzemeltet, mint Isten balkeze.
No és én azon tűnődtünk közben:„Hol késel, hercegem?”, miközben Cujoval elmentünk némi csillagpor felhasználásával Sosehol városába, aminek tőszomszédja a Vesztett lelkek városa. Találkoztunk Coralinenel, aki megajándékozott minket törékeny holmikkal és egy homokórával, majd búcsúbűbáj hölgyeivel utunkra bocsátott bennünket. Eközben Pandora, a vámpír beugrott AZ éjsötét szeretőjéhez, mert Nima és az anonim vámpírok klubja tagfelvételt tartott. Végigfutott rajta a borzongás, mikor meglátta az ezüst trónt, és arra gondolt, hogy elmegy a végső ütközetre, míg mi várunk.
Ahogy Yabbagabb, a kalandorok szégyene magához tért Sandhammaren, a végzetes parton a Kaszpi-tenger kalózaiba botlott. A varázsló unokaöccse mentette meg, aki ismerte Caspian herceget, aki pedig megbízta az angyali vadászt a mentőakcióval, mert róla köztudott, hogy az ördög szolgálatában áll és nála mindig van valami harapnivaló.
Alkonyatkor a leszármazottammal eljártuk a gyilkos táncot, és bemutattuk az égő áldozatokat, amikből néha látszottak a véres csontok. Miután túléltük az éhezők viadalát, a veszélyes játék után veszélyes álmokat hozott az estidő.
Futótűzként terjedt a híre az éjmámoros élőhalottak báljának, amit az üvegházban tartottak. Sokan találgatták a partin, hogy „Hova mennek a kacsák?”, de a nejlonangyal nem adta nekik a választ tartalmazó Hiperballadát. Elment Nagatéba a negyedik nulla ponthoz, ahol körbe égett Rómeó és Júlia. A Jane Eyre eset aktát megnyitották, hogy Jane Eyre vezesse a „Mentsük meg Júliát!” nevű akciót, de kudarcot vallva mártír lett.
Sötétségre ébresztve elmentünk oda, ahol a szél megpihenhet, és a holdboszorkánynál a boszorkányok fogságában a hajnalra várva egyikünk sem mondhatta, hogy a napunk kaland nélkül telt volna el.





(***KIEGÉSZÍTÉS! FIGYELEM!*** Kérek mindenkit, hogy alaposan olvassa el a szabályt, és úgy keressen címeket, ami annak megfelel! Külön piros vastagbetűvel emeltük ki azt a részt, ami erre vonatkozó lényeges információkat tartalmaz! Más választ nem tudunk elfogadni, csak PONTOS címeket, amik léteznek, vannak, nem is kell őket szétbombázni, mert csak ragoztuk őket, hogy beleilleszkedjenek a sztorinkba... Mindenkinek jó játékot!)
Folytatás...

2011. július 20.

Tiro Notes: Szabadulás (részlet)

0 megjegyzés

Amelie volt a legkülönösebb az osztályából, és akkor Robert még nem tudta, hogy miért érezte kellemetlennek a lány közelségét. Ahogy azonban az ajtó zárját buherálta, gyakorlott kezekkel, eltűnődött, hogy ki is lehet a "rab társa".
- Mondd csak, honnan tudod, mit kell csinálni egy zárral, hogy az... - kezdte Robert, de elakadt a szava, ahogy a zár megadta magát, és egy kattanás után az ajtó engedelmesen kitárult előttük.
- Gyerünk! - hagyta figyelmen kívül a fiú mondókáját Amelie, és kilesett a folyosóra, mielőtt kisomfordált volna. Robert nem habozott sokat, azonnal a nyomába eredt a falhoz simuló lánynak. Esetlennek érezte magát, ahogy próbálta leutánozni társa mozdulatait, és csak remélni tudta, hogy valamit jól csinál.
A folyosó kopár fehér faláról itt-ott mállott a vakolat, ahogy Robert hozzá-hozzáért az ujjaival, finom port hagyva maga után a fal tövében.
Amelie hirtelen megállt előtte, ő pedig kis híján beleütközött a lányba, aki felkapta a fejét, hallgatózott. Robert is próbált valami neszt kivenni, de semmi sem hatolt be a halló járataiba, csak a csend, és a túlzott nyugalom. Amelie hirtelen elkapta a fiú pólóját, és egy rántással földre kényszerítette, majd egyik lábával rálépett Robert hátára, hogy az biztosan úgy maradjon, és már rohant is arra, amerről jöttek. A fiú felemelte volna a fejét, de a lány hangja azonnal elért hozzá:
- Fekszik, nyugszik! - dörrent rá Amelie, és Robert fejében megfordult a gondolat, hogy a lánynak esetleg a tévedésből a tarkójára is nőtt egy-két szeme, amit akkor is rajta tart, mikor ő nem is gondolná.
Néhány lövést hallott, amitől felment a pulzusa, de nem mert mozdulni. Fogalma sem volt miért, de bízott Amelieben annak ellenére, hogy a lány az elrablásuk alatt végig úgy viselkedett, mint valami gyerek forma katona. A puska ropogás kisvártatva abbamaradt, és Robert csak remélni merte, hogy Amelienek semmi baja nem esett.
Az már inkább meglepte, mikor a lány megjelent mellette két géppuskával a kezében.
- Nincs idő henyélni - mondta semleges hangon. - Aludni ráérsz otthon is, ha hazaértél. Gyerünk!
Robert feltápászkodott, és sietős léptekkel igyekezett beérni az időközben magabiztosabban menetelő társát, aki az egyik fegyvert a vállára akasztotta, és akiről úgy sejtette, hogy a kedvenc szava az, hogy "gyerünk". Noha félévtől egy osztályba jártak, és külsőre tetszett is neki az új lány, valahogy mégsem sikerült róla megtudnia semmit, és tudatlansága olyan mértékben kezdte zavarni, mint eddig sose.
Amelie váratlanul negyed fordulatot tett, szabad karjával a fal mellé lökte Robertet, majd elé ugrott és tüzelt. A fiú kilesett a lány válla fölött, de már csak a két, homokzsákként elboruló, élettelen testet látta a folyosó közepén.
- Te... te... - hebegte Robert, de belefagyott a szó a pillantástól, ahogy a lány a szeme sarkából figyelte őt.
- Ha nem tetszik, akkor itt maradhatsz velük - bökött fejével a holttestek felé. - Biztos jó játék cimborákra lelsz a társaikban, ha előbb nem csinálnak belőled ementáli sajtot - és úgy folytatta a sétáját a folyosó közepén, mintha csak egy kellemes parki ösvényen menne.
Robert félt. Nem csak az emberrablóktól, hanem a lánytól is tartott, akiről eddig azt hitte, hogy olyan, mint a legtöbben, csak valamivel csendesebb típusból való.
De most, hogy látta, milyen könnyedén képes halomra mészárolni az embereket, ösztöne azért sikított, hogy ha valaha kijutnak innen, akkor tartsa magát távol ettől a veszedelemtől. Nem bírná elviselni a tudatot, hogy egy hidegvérű gyilkos a közelében lófrál.
Amelie elhajította a fegyvert, ami nagyot csattant a falon, majd leakasztotta a másikat, és máris haladt tovább, akár egy megállíthatatlan tank.
Ahol ajtó nyílt, azt berúgta, néha pedig leadott néhány lövést is. Pisztolyokat dugdosott a nadrágján levő övébe, géppuskákat aggatott a vállára, és meg-megtörő lendülettel araszoltak egyre kijjebb és kijjebb, míg egy elágazáshoz nem értek, ahol a lány szembe fordult Roberttel.
- És most? Merre megyünk? - kérdezte a fiú, mire a lány magasabbra emelte a puska csövét, miközben végigmustrálta a fiút. - Mi az? - vált zavarttá Robert, a lány szeme pedig egyenesen az ő szempárjába fúródott.
- Túl sokat kérdezel, zajos vagy, és hátráltatsz - közölte tömören Amelie. - Ezért itt elválnak az útjaink - és meghúzta a ravaszt...
Folytatás...

2011. július 15.

Tokaji Zsolt - Hova mennek a kacsák?

0 megjegyzés



Fülszöveg
A regény elsősorban a 16-18 éves fiataloknak íródott, azoknak, akiknek, akikről manapság nem szokás regényt írni. Az is igaz, hogy nagyon kényes és felelősségteljes feladat épp őket megcélozni egy olyan történettel, ami annál többet szeretne elmondani, mint amilyen üzeneteket az amerikai "Pite-jellegű" filmekben, vagy a "lebutított" lektűrökben szánnak nekik... A napjainkban játszódó regény főszereplője öt 17 éves középiskolás, akik egy különös, érzelmekkel teli kapcsolatba kerülnek egy 24 éves, pszichológia szakos lánnyal. A regény két idősíkon játszódik. A múlt eseményeit azon a beszélgetések a során ismerjük meg, melyet a három fiú és a két lány a szexuál-pszichológusnak készülő, és a szakdolgozatához anyagot gyűjtő Kilián Virággal folytat.

*****

Úgy jutottam el ehhez a könyvhöz, hogy egy blogon olvastam róla egy eléggé negatív posztot néhány éve. Akkor úgy gondoltam, hogy "oké, ha nem jó, hát nem is kell", úgyhogy jegeltem a témát, egészen néhány héttel ezelőttig, mikor ismét a látóterembe került, úgyhogy belevágtam, lesz ami lesz...

Történetünk középpontjában 5 fiatal áll, akik egy csapatot alkotnak és olyan témáról beszélgetnek a legnagyobb természetességgel, ami a felnőtteket, és a külvilágot megbotránkoztatja, illetve nem illik beszélni róla (tabu). Mi is lehetne más, mint a kamaszok szexuális szokásai. A kis csapat azonban elvállalja, hogy tévében beszélnek róla, így figyel fel rájuk Kilián Virág is, aki felismeri, majd megszólítja őket, mikor véletlenül ugyanoda téved be, ahova az öt fiatal is.

A 24 éves lány pszichológia szakos, és ahhoz, hogy megszerezze a diplomáját, felkéri a 3 fiút és a 2 lányt, hogy beszélgessenek vele a témáról, ebbe pedig egy fiú kivételével mindnyájan beleegyeznek. A négy tiniről különös dolgok derülnek ki - múltjukról, jelenükről -, és Virágnak feltűnik, hogy valamiért mindig az ötödik, elzárkózó gyereknél lyukadnak ki a beszélgetések. Olyan történetek ismerője lesz, amikben nagy szerepe van a szexnek, a drogoknak, az alkoholnak, és nem utolsó sorban az összetartásnak, az összetartozásnak.

Mikor belekezdtem a könyvbe, az első 1-2 fejezetnél igazat adtam annak a régi cikk írójának, aztán nagy nehezen - nekem kissé mesterkélt módon - megismerkedtek a tinik Virággal, és kezdődtek a négyszemközti beszélgetések, amik során felidézték a múltbeli eseményeket, a pszichológusnak készülő lány előtt pedig egyre inkább megnyílt az ötös története, miközben ő azért küzd, hogy kívülálló tudjon maradni - ne folyjon bele az ötök csapatába.

Az ötös csapat tagjai egy-egy jellemző embertípust képviselnek, öt nagyon különböző személyiség, mégis valamiért egy csapatot alkotnak, és néha szavak nélkül is megértik, mit akar a másik.
A csapattagokról: Nagybé a suli legmenőbb csávója, és ettől a titulustól fosztja őt meg Zek, akivel aztán nagyon jó barátok lesznek. Kata, aki a "jó kislány" figurát alakítja, és annak ellenére ragasztom rá ezt a jelzőt, hogy azért ő is kivette a részét a füvezésből, meg a piálásból. Az ő ellentéte, Bogi, a "mangababa", aki egykor plázacicaként nézett ki/öltözködött, de ahogy a brancsba került, megváltozott. Vince, az esetlen, felkarolt akárki, aki mellé odaül az új, legmenőbb csávó (Zek) és tök jóban lesznek.

Az öt gyerek közül nekem a "meg nem értett zseni" (akit egyébként Zeknek hívnak) vált a kedvencemmé. Nagyon emlékeztetett Gerryre Sturgeon - Több, mint emberi című könyvéből: céljaik bizonyos mértékben megegyeznek, még a motivációjuk is, egyedül a sorsuk kimenetele különbözteti meg őket egymástól.
Annak ellenére, hogy a karakterek ilyen szinten átlagosak, hogy besorolhatóak, és ebből kifolyólag könnyű megjósolni, hogy ki hogyan jár - az író nem rejti véka alá, kinek milyen véget szán, ami abból leszűrhető, amit a gyerekek elmondanak Virágnak - mégis sodorja az olvasót.

Néhány éve csak, hogy én is a fülszövegben említett "célközönséghez" tartoztam, nem vagyok sokkal idősebb, mint maguk a könyvben szereplő fiatalok, de még engem is elképesztett az, amit az író leírt, méghozzá azért, mert meglehetősen őszinte, hiteles, és sajnos egyre inkább az a jellemző, amit megfogalmaz a könyv során annak ellenére, hogy sokan gondolhatják úgy, hogy "áh, ez lehetetlen, ilyen csak a filmvásznon létezik". Azonban, ha az ember benne van adott korosztály közösségében rájön, hogy ez a könyv nagyon is hűen tükrözi a valóságot, még ha néha el-eléri a szélsőségeket, akkor is.

Nem is tudom igazán, mi fogott meg a könyvben, de egy idő után a szemeim a sorokra tapadtak, és még kisebb szünetekre sem tudtam letenni, annyira érdekelt, hogy mi lesz végül a gyerekek sorsa, hogy alakul Virág élete, stb... A vége valamiért pontosan úgy záródott, ahogy azt előre érezni lehet a könyv hangulata után - alapvetően komor/komoly történet, néha egy-egy megmosolyogtató, lazító résszel.

Ami még "elvarázsolt" olvasás közben (Zek figuráján kívül), hogy "tanít" és mégsem ez a célja, vagyis felhívja az alapvető problémákra a figyelmet, az olvasó képébe vágja az igazságot, megmutatja, milyen következménye lehet, mégsem tenyérbemászó módon teszi. Feszegeti a mostohaszülő-mostohagyerek viszonyt; a gyerek-szülő viszonyt; hova jut a gyerek, ha a szülő elhanyagolja/lerázza; milyen hatása van a szülők szétválásának a gyerekre nézve stb... Ezekből is kiderül, hogy leginkább a gyereknevelés, a gyerekek viselkedésének befolyásoló/alakító tényezői, és a fiatalok egymáshoz/társaikhoz való viszonya, önmaguk "keresése" áll a középpontban.

Összességében nézve mindenképpen tanulságos olvasnivalónak tartom, meglehetősen hiteles, érdekes könyv, aminek a sorai között sok igazság bújik meg.
Folytatás...

2011. július 14.

Olvasás 7 hete - 2. hét

0 megjegyzés




Molyon indult Andiamo -nak köszönhetően egy ilyen esemény, mely az "Olvasás 7 hete" elnevezést kapta. Andiamo mindent remekül megszervezett, kidolgozott és összehozott, amiért megilleti egy hatalmas gratuláció!

A második hét témái a következők:
  • Könyvtár vagy könyvvásárlás? 
  • E-book vagy könyv? 
  • Sorozatok: olvas-e, gyűjt-e sorozatokat? 
  • Milyen rendszer alapján rendezi a könyveit? (ábécérend, műfaj, sorozat, szín, szerző szerint, stb.)
Mivel mindegyik témát "testhezállónak" találom, és mindegyik számomra nagyon érdekes, ezért úgy gondoltam, ezúttal mindegyikre kitérnék egy pár sorban - fentről lefele haladva a listán.

A könyvtárak és a könyvvásárlás közti dilemmát nekem az döntötte el, hogy alapvetően a gyűjtő típusba tartozok, így régebben előszeretettel "gyűjtöttem be" barátaim könyveit is, amiket sajnos csak hetek-hónapok múltán tudtam nekik visszaadni és nem azért, mert meg akartam őket tartani, hanem azért, mert eléggé hangulatfüggő, hogy mit olvasok, ezért is látszik sokszor a blogomon/molyon, hogy ki van téve egy könyv az olvasási listámba, olvasok belőle valamennyit, aztán félreteszem, és nekikezdek valami teljesen másnak. Ilyen téren eléggé spontán válogatom össze, mikor mit olvasok éppen.

Persze, a könyvtárak mellett szól az, hogy olcsóbbak, hogy nagy a választék, hogy folyamatosan bővül a kínálat, hogy meg lehet hosszabbítani a kihozott könyvre kapott időt, azonban nekem ez kissé nyűg, hogy kényszerből X időn belül muszáj elolvasnom valamit. Ennek számomra olyan kötelező jellege van még akkor is, ha tudom, olyan könyveket kölcsönöztem ki, amik nagyon érdekelnek. Elveszi az olvasás élményét, ha tudom, hogy ezt a könyvet márpedig adott határidőn belül vissza kell vinnem - főleg, ha egy kedvencé váló darabról van szó ;)

Tudom, hogy nem egy költséghatékony dolog, de jobban preferálom a könyvvásárlást, amivel egyrészt ki tudom korrigálni a könyvtárak által szabott "időkeretek között maradást" - lévén, hogy nem sürget az óra, és a pótdíjfizetési kötelezettség -, másrészt pedig utána bármikor leemelhetem a polcról az adott könyvet, harmadrészt lehet, hogy beszerzés után évekig ott fog állni elolvasás nélkül az adott kötet, de legalább él a tudat, hogy akkor olvasom el, mikor úgy tartja kedvem, és nem kell rá úgy vigyáznom, mint a hímes tojásra (valamire minél inkább vigyázok, annál nagyobb a valószínűsége, hogy baja esik.)

Egyesek költségtakarékosabbnak ítélik viszont az e-könyveket, vagyis az elektronikus formában történő olvasást, viszont az ember - ha nincs ebook olvasója - drágább árat fizet érte, mintha megvenné inkább kézzel fogható formában, elvégre gondoljunk csak bele a biológiai hátterekbe, amik még a vízcsapból is folynak, továbbá ilyen alakban a könyv nem ugyanazt az élményt adja, mintha az ember valóban a kezébe fogná, lapozgatná, érezné az illatát - néhány esetben a szagát, és hamarabb el is felejtjük, hogy adott darab miről szól, és például az asztali gépek nem valami mobilisek ilyen téren. Aki könyvmoly a talpán, inkább megveszi a kötetet valami úton-módon, és inkább úgy olvassa el.

Már feljebb említettem, szeretek gyűjtögetni, éppen ebből kifolyólag, ha nekilátok egy sorozatnak, és az első kötete már ott árválkodik a polcomon, akkor helye van a folytatásoknak is mellette - függetlenül attól, hogy tetszett-e az első kötet, avagy sem. Mostanában egyre ritkábban találkozom ún. "egyke" regénnyel, mert valljuk be, manapság mindenki sorozatokat ír, így nagyon ritka az, hogy kézbe fogok egy könyvet és utána felsóhajthatok, hogy "de jó, nincs folytatása". Hangsúlyoznám, attól, hogy egy könyv szenzációs, fantasztikus, odáig vagyok érte, még nem feltétlenül szükséges, hogy utána folytatása is legyen.

Amiért annyira nem ugrálok manapság a sorozatokért, hogy rendben, a polcon milyen jól néznek ki a kötetek egymás mellett, tetszik a tudat, ha összegyűjtöm ennek-annak a sorozatnak minden kötetét (sőt, ha még el is olvasom őket!), azonban egyre több író gondolja úgy, hogy neki egy trilógia nem elég, mindenki 10 kötetes sorozatot ír, vagy végtelen sorozatot, mint például az Anita Blake, hogy az író addig tervezi írni, ameddig csak lehet. Jobban szeretem, ha egy sorozatnak látom már a végét, vagy ha az író azt mondja "ennyi kötetesre tervezem és slussz!", mert akkor legalább tudom, meddig élvezhetem, vagy utálhatom adott sorozat karaktereit, azok történeteit stb... Szóval ennek lényege az, hogy szeretem előre látni, meddig nyúlik a sorozat, mert ebből már sok mindent le lehet szűrni - és így már tudok kalkulálni, hogy hozzá tudok-e jutni majd később a folytatásokhoz, és ennek mennyi lesz az esélye.

Mivel java részt sorozatok foglalják el a könyvespolcaimat - tényleg nem direkt csinálom, csak mindig utólag derül ki számomra, hogy már megint sikerült egy sorozatba belenyúlnom, gyakorta ráadásul a közepébe -, ezért igyekszem úgy rendezni őket, hogy ha szükségem van valamely kötetre, hamar megtaláljam. Hogy áttekinthető rendszert alkosson ez az egész, igyekszem figyelni arra, hogy egy író könyvei egymás mellé kerüljenek (akkor is, ha pl. 6 különböző kiadó szórta ki anno a könyveit), ezen túl pedig a kiadók és a magasságok dominálnak. Sok kiadótól csak egy-egy kötetem van, és hogy ezek is pofásan mutassanak a polcomon, külön helyet kapnak szimplán a magasságuk alapján felsorakoztatva.

Olyasmire, hogy az írókat, vagy a kiadókat tegyem betűrendbe még nem vetemedtem, azonban van egyetlen polcom, aminél kezdetben a gerincek színe dominált, majd egy barátom indíttatására döntöttem úgy, hogy azon kiadó könyveit az írók neve szerinti ábécé sorba pakolom fel, és végül beláttam, hogy igen, így egyszerűbbé válik a keresés azon kiadó kötetei között. Mivel azon a polcon csak annak az egy kiadónak a könyvei találhatóak meg (mert egykoron attól a kiadótól szereztem be a legtöbb olvasnivalót) ezért választottam ezt a módszert.

A másik, amire nagyon odafigyelek, hogy melyik könyveket olvastam, és melyiket nem. Ha új szerzeményem van, az nem kerül fel automatikusan a polcra, hogy elvegyüljön a már olvasott darabjaim között, hanem nemes egyszerűséggel arra a polcra állítom be, ahol a "még nem olvasott" köteteimet tárolom. Itt beszerzési sorrendet alakítottam ki, ezért eléggé csálén állnak, kissé megtörik a többi polcon uralkodó viszonylagos rendszert, de így legalább tudom, melyik kötetem árválkodik már legrégebb óta rajta (immáron több, mint egy éve). Amint elolvastam, átkerülhet a többiek közé, mint olvasott. Ilyenkor, ha már megtelt polcra akarom bezsúfolni, akkor kezdődik a polcok átrendezése. Ezt akkor sikerül megúsznom, ha olyan kiadótól olvasok, akiktől még nem tettem, mert olyankor a félig telepakolt "friss" polcomat gazdagítva beáll a tornasorba.

Tudom, hogy ez elég macerás, körülményes, és már-már túlzó rigolya, hogy egyfolytában rendezgetem, rendszerezgetem a köteteimet, de szeretem látni, hogy mely sorozatoknál mik hiányoznak, mi az, amit olvastam, de még nincs meg, mi az, aminek a folytatásait már régóta húzom-halasztom elolvasni/beszerezni stb... Az ilyesfajta rendezgetések alkalmával néha listát írok, hogy mik lesznek a következő beszerzési projektem áldozatai, vagy, ha már megvan a folytatás, csak még nem vetettem rá magam, akkor beütemezem, hogy elolvasom.

És hogy mire fel a folytonos gyűjtés, sorozatozás, rendezgetés? Ismeritek a mondást: rend a lelke mindennek ;)
Folytatás...

2011. július 13.

Lawrence Block - A halál völgyében (Matt Scudder 3)

0 megjegyzés


Fülszöveg
A szerző nagysikerű Matt Scudder-sorozatának harmadik kötete. Jerry Broadfield azt hiszi magáról, hogy jó zsaru. De amikor megkeresi a manhattani különleges ügyészt, hogy kipakoljon a rendőrségi korrupcióról, kollegái érthető módon megneheztelnek rá. Jerryt ez egészen addig nem nagyon érdekli, amíg egy halott prostituáltat nem találnak a lakásában. Mondhat bármit, senki nem hisz neki. Kivéve Matthew Scuddert, aki ugyan nem kedveli Jerryt, de számára az igazság mindennél fontosabb, így nyomozni kezd. Akár a zsaruk akarata ellenére is. Scudder sejti, hogy nehéz dolga lesz. Azt is sejti, hogy ha meg akarja találni a gyilkost, akkor New York legmélyebb bugyraiba kell alászállnia, mert egy ártatlan emberen valakinek segíteni kell. Még akkor is, ha ezt senki sem akarja. 

****

Már korábban olvastam a Matt Scudder 8. kötetét, és mivel az után nagyon is megtetszett a sorozat, úgy gondoltam, amint lehet, beszerzem a többi kötetet is. Amit ezek után elsőnek sikerült beszereznem, az nem más, mint a hármas kötet, vagyis A halál völgyében.

Matt Scudder ismét nyomozásba kezd, mikor felbéreli Jerry Broadfield. A férfit, aki egyébként rendőr, először csak zsarolással, majd gyilkossággal vádolják, azonban Matt nem hiszi, hogy Broadfield a tettes. Az egyébként igen tehetős rendőr mindennemű támogatást megad Scuddernek, ami csak a nyomozáshoz kell, főhősünk pedig elindul, hogy kapcsolatait, és képességeit latba vetve felgöngyölítse az ügyet, és az ártatlannak hitt Jerryt kihozza a sittről, ahova bevarrták.

Ezt a könyvet viszonylag hamar kiolvastam, ami nem csak a vékony gerincének volt köszönhető, hanem egyrészt annak, hogy olvastatja magát, gördülékeny a stílusa, másrészt annak, hogy tele van pakolva párbeszéddel. Míg előbbit, mint pozitívum tudnám kiemelni, utóbbit inkább már a negatív dolgok kupacába helyezném.
A könyv elején azonnal megfogott, hogy ismét található benne némi humormorzsa, amin az ember hangosan ugyan nem kacag fel, mégis megmosolyogtatja. Az ilyen jelenetek azonban idővel kikopnak a könyvből, ahogy komolyodik az ügy, amit azért sajnáltam, mert maga a nyomozós szál is sántít.
Noha ez a könyv a krimi műfajába kellene, hogy tartozzon, valahogy mégsem éreztem azt, hogy a nyomozás lenne előtérben, hogy fontos lenne, hanem egyfajta mellékszálként futott csak benne, hogy Mattnek ne legyen túl sok szabadideje, amiben piálhat. Az mellékes, hogy így is kapott rá elég időt, hogy aztán jópár oldalon azt figyelje az olvasó, melyik krimóba vagy bárba tér be éppen, hol mit iszik és mennyit, vagy hogy éppen melyik nő lakásán jár, ki-kivel-kit csal meg és társai. Az ilyen elemek mellett a nyomozás egyre hátrébb és hátrébb szorul. Itt-ott Scudder ugyan szerez némi infót, de nem ez a jellemző, és a vége nagyon kuszára és zavaróra sikeredett.
Krimi lévén az ember arra számít, hogy a főhős elindul, hogy megoldja az ügyet, az olvasó "vele együtt nyomoz", itt azonban ez nemigazán érvényesül. Kicsit olyan, mintha két gyanúsított közül kihozná a harmadikat bűnösnek, és ez csak azért nem válik ilyenné, mert Matt szinte végig tudja, hogy ki a rossz fiú, de az olvasó számára már úgy tálalja, hogy az csak kapkodja a fejét. Ez lenne az egyik dolog, ami nemigazán nyerte el a tetszésemet, a másik pedig a párbeszédek összedobása. Voltak benne párbeszédek, amiknél oké, hogy két ember beszélget, de még így is bőven sokszor össze lehetett keverni, hogy éppen ki beszél, mert van, hogy egy egész oldalakat beszélgetnek át a szereplők, váltogatva egymást, és egy idő után ebbe bele lehet zavarodni azok mellett, hogy nem is árnyalja semmivel sem ezeket.
Néhol eléggé monotonnak találtam, hogy Matt többet foglalkozik ivással, ez eddig rendben is lenne, de kérdem én: minek egymás után annyi kocsma nevét felírni? Ez a végére már eléggé idegesítő szokássá vált a könyvben, hogy a nyomozó elmegy berúgni, és mintha csak a terjedelmet akarná növelni, felsorol egy rakat helyet, ahol leihatja magát az ember.

Összességében nézve én valahogy többet vártam ettől a könyvtől. Véleményem szerint meglehetősen kidolgozatlan volt az egész, nem csoda hát a vékonysága. Nem azt mondom, hogy életem krimijének kellett volna lennie, hanem inkább egy olyan nyomozással teli kikapcsolódásnak, ahol az események számomra is követhetőek, ahol a gyilkos személye nem úgy kerül elő, mint akit előrángattak a semmiből, hogy "no, akkor te leszel a bűnelkövető".
Ez azonban nem tántorít el attól, hogy elolvassam az előtte és az utána levő köteteket - viszont a "hogyan tudom beszerezni?" kérdése már annál inkább fennáll...
Folytatás...

2011. július 12.

Kérdezz felelek, avagy egy elmaradt játék

0 megjegyzés



Egy kérdezz-felelek játékot kaptam, amit köszönnék Lena91 -nek :)

A kérdések:

1. Hol fogtad utoljára valakinek a kezét?
Huh, ez már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá, úgyhogy passzolok...


2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd?
A könyvekben szeretem a háborúkat, de a valóságban nem tudom, hogy viselkednék ilyen helyzetben. Valószínűleg úgy tennék, mint mindenki más: megtennék mindent a túlélésért :)

3. Bealszol a tévé előtt?
Ha unalmas a műsor, akkor akár nap közben is... :D

4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból?
Mióta feltaláltam a bögre létezését és hasznosságát, nem :)

5. Nyertél már valaha betűző versenyt?
Még nem vettem részt ilyenen, úgyhogy nem :D

6. Mi volt a legnagyobb vitád valamilyen baráttal?
Kisebb összezörrenések szerintem mindenki életében vannak, a legnagyobb vitámról inkább nem beszélnék :)

7. Gyorsan gépelsz?
Jó kérdés. Egyesek szerint igen, szerintem meg menne ez gyorsabban is :D

8. Félsz a sötétben?
Nem, nemigazán :)

9. Most van valaki, aki tetszik?
Nincs.

10. Miért ért véget a legutóbbi kapcsolatod?
Hosszú...

11. Szerencseszámod?
Az attól függ, de legtöbbször a13 vagy a 30.

12. Nyertél már lottón?
Igen :)

13. Most iszol valamit?
perpill nem.

14. Okosnak tartod magad?
Naná, hogy... nem :) Eddig bebizonyosodott volna, ha az lennék, de nem így történt :)

15. Ettél valaha bogarat?
Még nem próbáltam ki, de nem vagyok a rossznak az elrontója.

16. Most van valaki, aki hiányzik?
Nem, jelenleg nincs.

17. Mit kérsz karácsonyra?
Hol van még karácsony... *sóhaj*

18. Ismered a muffinembert?
Nem xD

19. Beszélsz álmodban?
Nem.

20. Emlékszel az első csókodra?
No comment :D

21. Reptettél valaha sárkányt?
No comment...

22. Mikor mentél legutóbb úszni és hova?
Tavaly nyáron egy fürdőbe :)

23. Sikeresnek tartod magad?
Attól függ, miről van szó, mert a hülyeségben sikeresebb már nem is lehetnék...

24. Kábé hány ember száma van a mobilodban?
Nem szoktam nézegetni :D, de mivel egynél több emberé, ezért biztos, hogy sok.

25. Szerettél volna valaha kapni egy lovat?
Igen, volt egy időszakom, aztán lett egy kutyám, és lemondtam róla :)

26. Mik a terveid holnapra?
Nem tervezek túl sokat előre...

27. Mit csináltál múlt hétvégén?
Tanulás...

28. Most hiányzik a suli?
Naná, hogy... nem. Inkább csak az, hogy mikor lesz vége.

29. Mikor mondta neked valaki utoljára, hogy szeret?
Attól függ, kitől, és milyen értelemben :)

30. Szeretsz szingli lenni?
Is-is :D Mikor kapcsolatosok mesélnek a problémáikról, akkor igen :)

31. Szereted a szobádat?
Jobbat elképzelni sem tudnék ;)

32. Ki a hősöd?
Konkrétan nincs, de sokakat annak tartok :)

33. Lógtál valaha a suliból?
Ilyen téren stréber voltam: nem.

34. Most mit fogsz csinálni (miután kitöltötted a tesztet)?
Valószínűleg elmegyek olvasni, vagy blogolok tovább

35. Ha összezárva kéne eltöltened 24 órát egy emberrel, legszívesebben kit választanál?
Bárki jöhet, akivel el tudok beszélgetni :D

37. Ettél valaha kutyakaját?
Nem, de nem terveztem/tervezem.

38. Őszinte ember vagy?
Igen, bizonyos mértékig az vagyok :)

39. Szereted a ham&eggs-et?
Általában mindent megeszek :) Nem vagyok nagyon válogatós. Nem a kedvenc kajám, de nem is a "nem szeretem" kategória :) Olyan semleges.

40. Mi az a három dolog, ami mindig nálad van?
Általában csak néhány apró, fontos dolog, ami szükséges 1 nap túléléséhez (azon esetekre, ha elkeverednék valahol).

41. Van valamilyen sebhelyed?
Hááát... Igen...

42. Szereted az akciót, a pörgést?
Igen :D anélkül unalmas lenne. Ha meg könyv-akcióról van szó, akkor...

43. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
Felnőtt... *_*'

44. Mi a legnagyobb titkod?
No comment...

45. Milyen gyakran telefonálsz?
Nem szeretem a telefonálgatást, úgyhogy amennyire lehet, kerülöm.

46. Hiszel a szerelemben?
No comment.

47. Van valami, amit szeretnél, de nem kaphatsz meg?
Persze: a világbékét :D

48. Mi az a négy dolog, amit elsőként veszel szemügyre egy srácban/lányban?
Nem szoktam egy-egy dolgot kiemelni...

49. Mikor sírtál utoljára?
Ezt passzolom... Jobban preferálom a nevetést :)

50. Kit öleltél meg utoljára?
Édesanyámat.

51. Jól kijössz a családoddal?
Igen, nagyon is :D

52. Hol van a mobilod?
Az asztalomon.

53. Mit ettél utoljára?
Csirkét rizzsel.

54. Mi a kedvenc színed?
Több van, kifejezett kedvenc nincs: fekete, kék, barna és ezek árnyalatai.

55. Milyen filmet láttál utoljára moziban?
Talán a Narnia 3. filmjét...

56. Most milyen dalt hallgatsz?
Within Temptation

57. Most mire vágysz?
Arra, hogy múljon el a tikkasztó hőség

58. Melyik a kedvenc kocsid?
Igazán kedvenc nincs. A Subaruk, meg a Hundayok között akad pár szép darab.

59. Most nézel valamit a tévében?
Nem...

60. Kivel beszéltél utoljára mobilon?
Anyummal.

Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger