Nemrég jelentek meg ☛ Gaura Ágnes - Túlontúl, Neil Gaiman - Tükör és füst, Neil Gaiman - Törékeny holmik, J.Goldenlane - Papírtigris

2011. december 31.

Viszlát 2011! Üdv 2012!

0 megjegyzés


Nekem jutott az év végi búcsúzkodó poszt, ugyanis 2012 -ben változások mennek végbe a blogon. Például az első rögtön az, hogy ez fent az utolsó bejegyzés, ami a nevemhez kötődik, ugyanis elhagyom ezen blog berkeit, hogy végre a sajátommal tudjak foglalkozni.

FFG-től kaptam egy kérdéssort, melyet a három szerkesztő közösen dobott össze, mintegy összefoglalva,  hogy milyen élményeink voltak 2011-ben.

Mi volt a blogon töltött időszakod alatt a legkellemesebb pillanatod 2011-ben?

Timus: Muszáj kiválasztani egyetlen pillanatot? Ha igen, akkor talán az, amikor FFG feltette nekem a kérdést, hogy leszek-e a blogján társszerkesztő... Ennél nagyobb örömöt kevesen okoztak még nekem.
Tiro: Nagy meglepetés volt, hogy néhány irományom felkerült.
FFG: Mikor a blog kapcsán egy csacska lánytól kaptam egy kellemes hangvételű levelet. Azon a napon ismertem meg Timus személyében egy végtelenül kedves, aranyos embert, aki aztán vállalta, hogy velem együtt fogja szerkeszteni a blogot. Bár korábban ismertük volna meg egymást. Viszont hálás vagyok a blognak, hogy a kapcsán Timushoz hasonló személyekkel ismerkedhetek meg és találkozhatom.


Mi volt a blogon töltött időszakod alatt a legrosszabb pillanatod 2011-ben?

Timus: Nem volt ilyen. Minden egyes percét élveztem eddig a blogolásnak, annak ellenére, hogy nem nagyon viszem túlzásba.
Tiro: Utólag visszaolvasva azt mondom, elég gyengék az írásaim, viszont sajnálatos módon innen nem engedik meg, hogy leszedjem őket.
FFG: A sokszor jelenlevő időhiány, és az ebből fakadó gondok - csúszó írások, meg sem született cikkek stb...


Melyik esemény volt az a 2011-es évben, ami legjobban tetszett?

Timus: (Az egész 2011-es év!) Minden egyes molytalálkozó! Az összeset imádtam, mindegyik hatalmas élmény volt számomra. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen kedves, közvetlen és szeretnivaló emberek vannak csupán karnyújtásnyira tőlem, és akiknek ennyire fogom élvezni nemcsak a molyon, hanem személyesen is a társaságát. És ha már itt tartunk, szeretném FFG-nek és Francicának megköszönni, hogy bevezettek ebbe a fantasztikus világba. Köszönöm "anyu" és "apu"!
Tiro: A decemberi kép-rejtvény játék, ami bebizonyította számomra, mennyire keveset tudok a magyar írókról - legyenek még ma is élők, vagy már holtak.
FFG: Egyértelműen a molytalálkozók. Aki nem járt ilyenen, annak mindenképpen el kell mennie, mert szenzációsak a molyok és akiket mások csak "könyvkukacoknak" látnak, el sem tudják képzelni, hogy milyen csupaszív csapatot alkotnak. Tényleg olyanná váltunk a moly.hu hatására, mint egy nagy család, akik az ország különböző pontjain élnek, mégis, ha találkoznak, mindegy, hogy figyeled, vagy sem a molyon, akkor is úgy üdvözölnek, mintha 1000 éve nem látott barátok lennétek. Minden ilyen találkozó hihetetlen volt - a legkisebbtől a legnagyobbakig...


Melyik esemény volt az a 2011-es évben, ami leginkább nem tetszett?

Timus: Hogy véget ért... De ha 2012-ben még az ideinél is boldogabb leszek, akkor nincs probléma...
Tiro: Nem volt ilyen.
FFG: Lena "búcsúja". Nem részletezném...


Mi volt az, ami a legnagyobb meglepetést okozta a blogon/bloggal kapcsolatban?

Timus: Hogy FFG tényleg publikálta az írásaimat...
Tiro: Az, hogy láttam a havonta felkerülő írásaimat.
FFG: Timus felbukkanása, lelkesedése és a 10 darab Éjvilág, amivel a postás csöngetett...


Mi volt az, amin egyáltalán nem lepődtél meg a bloggal kapcsolatban, illetve azon, hogy kikerült a blogra?

Timus: Semmin nem lepődök meg, mert FFG nagyon profi blogger.
Tiro: Azon, hogy FFG milyen gyorsan lecserélt olyan magyar írókra, akik komolyabban foglalkoznak nálam a témákkal.
FFG: Öhm, ez egy roppant hülye kérdés, mivel nem szabad meglepődnöm azon, mi kerül ki, elvégre én alakítom a blogot, mint főszerkesztő. Viszont nem lepődtem meg azon, hogy Timusnak milyen jól megy az írás a blogra. Kár, hogy sokáig győzködni kellett, hogy jó az, amit csinál.


Miről írtál legszívesebben a blogra?

Timus: Szerettem azokról az olvasmányaimról írni, amelyeket még FFG nem olvasott, így talán még színesebbé tehettem a blogot.
Tiro: Legszívesebben a történeteimből írtam. Megtalálható lett itt is a Bad Luck bevezetése, és több más művemből is részlet, amiket a saját blogomra még nem raktam volna ki, mert még nincsen befejezésük.
FFG: Szerettem azokat a cikkeket, amikben nem könyvekről alkottam véleményt. Nem szerettem volna rendszert csinálni belőlük, de néha jól esett megosztani az olvasóközösséggel, hogy milyennek látom például a magyar írók helyzetét, a gondjaimat az írói álnevekkel, vagy azt, hogy mennyire el bírnak fuserálni könyveket akkor, ha többen írják - vagy mennyire nem.


Miről utáltál írni, és mégis kellett?

Timus: Nem volt ilyen. Volt amiről könnyedén meséltem, de olyan is volt, hogy nehezebben jöttek a megfelelő szavak, azonban ezt sem utáltam...
Tiro: Hózárások alkalmával arról, hogy miről szól egyik-másik történetem.
FFG: Amiről mindig utálok írni, azok a könyvek, amik nem tetszettek. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy valami mumus vagyok, a gonosz, a rossz, és szeretném, ha tetszene a könyv, de egyszerűen nem megy. A blogra pedig nem egy olyan véleményt szeretnék kitenni, ami sarkít és csupa rózsaszín, hanem olyant, ami teljes mértékben azt tükrözi, amit átéltem olvasás közben és őszinte - az előbbi nem mindig jön össze, az utóbbi viszont szerencsére igen.


Volt könyves kitűzésed 2011-re? Ha volt, mi volt az? Sikerült megtartani?

Timus: Nem volt ilyen, mert egyelőre csak pici moly vagyok, így még csak örülgetek magamnak, hogy jobbnál jobb könyveket olvashatok.
Tiro: Be akartam fejezni A könyvek lordjai írásomat. Noha a vége még nem publikus, még le kell tisztáznom, de sikerült.
FFG: 60 könyvet szerettem volna az év végére elolvasni, és 2011 végére valóban összejött a 60 elolvasott könyv (mangák nélkül). Nem mindről született a blogon bejegyzés.


Teszel valamilyen ígéretet 2012-re nézve könyves szempontból?

Timus: Igen. Minél előbb veszek egy könyvespolcot, mert már nagyon nem férnek el az íróasztalomon a könyveim (és kell a hely az újoncoknak is).
Tiro: Üzemeltetem a TiroNotes oldalamat, és próbálok gyakrabban frissíteni.
FFG: Nima kihívása kapcsán tettem egy ígéretet könyves szempontból mely úgy hangzik, hogy a 2011-ben, és még az előtt vásárolt/ajándékba kapott könyveimet elolvasom, és a jövőben csak akkor szerzek be új olvasmányt, ha már nincs mit olvasnom. Tényleg nagy felelőtlenség, hogy ennyi olvasatlan trónol nálam, néhány pedig már 2 éve is van, hogy porosodik. Ezt szeretném felszámolni. Éppen ezért az évet úgy indítom, hogy összeszámolom, mennyi az olvasatlan polcom tartalma, és azt írom fel lefogyasztandó mennyiségnek. Ajándék könyv még belefér, de vásárolni addig nem fogok. (Az árvaház addig szünetel.)


Melyik tetszett legjobban a 2011-es olvasmányaid közül?

Timus: Mindegyik! Végre olyan könyvek kerültek a mancsaim közé, amelyeket kivétel nélkül imádtam.
Tiro: Ilyen nem volt.
FFG: Kedvencet nem tudnék megnevezni. Sok jó könyv akadt idén a kezembe, kezdve Benina és Greta May könyveivel, folytatva Jonathan Crossal, vagy Janet Evanovichal, esetleg Richelle Meaddel. Nem tudnék közülük válogatni sem, mert mondhatnám Neil Gaimant is, vagy Goldenlanet. Abszolút kedvencem nem volt, de a felsorolt írók könyvei tetszettek.


Melyik tetszett legkevésbé a 2011-es olvasmányaid közül?

Timus: Szerencsére mindegyikkel meg voltam elégedve, így nem volt ilyen.
Tiro: Ilyen nem volt
FFG: Több is akadt. Mint jó mazochista, mindent elolvasok elsőtől az utolsó betűig. A Negyedik kiérdemelte a helyét a gáz könyvek kategóriában, de nem vett le a lábamról a Lidérc álmok iskolája sem, vagy a Millió dolláros bébi. A 13 okom volt... a legrosszabbak közé került nálam szintúgy, inkább idegesített, mint meghatott. A Blue Moonról meg már ne is beszéljünk.


Melyik 2011-es könyvmegjelenést vártad leginkább?

Timus: Az Üvegvárost, a Vámpírakadémia 6-t és természetesen a Holdvilágot...
Tiro: Ilyen nem volt.

FFG: Sok megjelenést vártam nagyon-nagyon. Kelley Armstrong könyvét, és tudtomon kívül fogta magát, és kikerült a könyvesboltokba, a Forevert, hogy végre lezárhassak egy sorozatot, Cassandra Clare könyvét, hogy folytathassak egy sorozatot, de ott volt még Richelle Mead, akitől a Vérvonalak és a Vámpírakadémia 6 került ki, továbbá a Thurman féle Holdvilág, amiért annyit küzdöttünk. De mondhatnám Benina könyvét is, amire roppantmód kíváncsi voltam. Nem várt megjelenés volt Imre Viktória Anna könyve, úgyhogy annak csak szimplán örültem, hogy végre papír alapon a kezembe vehetem.



Melyik 2011-es olvasmányodban csalódtál (akár pozitív, akár negatív értelemben) a legnagyobbat?

Timus: Nem is feltétlenül azt mondanám, hogy "csalódtam", inkább azt, hogy meglepett. Ez pedig Dávid és Ricsi könyve volt, mert azt vártam, hogy nem jön majd be a zombis téma, túl "pasis" lesz a könyv, nekik mégis sikerült úgy megírniuk a történetet, hogy számomra is könnyen olvasható és megszerethető lett...
Tiro: Ilyen nem volt.

FFG: Az ilyen kérdéseknél mindig gondban vagyok. Mit nevezzek meg? Mit ne? Pozitívan csalódtam A burokban, mert nem hittem, hogy Meyer tényleg jobbat bírt írni, mint az Alkonyat. Noha a gerince vastag, a betűi aprók, nem tartott sokáig. Amiben negatívan csalódtam az az általam oly nagyon várt Holdvilág, amiből a szerző mintha kicsit kispórolta volna a humort :(


Most pedig következzék egy kis év végi összefoglaló:

2011 -es blognaptár (események röviden, tömören):
Január: Scolar kiadós játék, 6 könyvről írás, 1 könyvről nem
Február: Lena és FFG elhalasztott szülinapozása, a blog 1 szülinapja ezen a tárhelyen, a Richelle Mead interjú, 3 könyvről írás, 2 könyvről nem
Március: Lenaval való közös blogolás 2. hónapja, 4 könyvről írás, 1 könyvről nem
Április: Kampány indítása az Éjvilág folytatásáért, a versek népszerűsítése, 4 könyvről írás
Május: Hadüzenetes játék Timustól, Zalai molytalálkozó könyvosztással, cikk a sok írós könyvekről, a blog átalakulása, 3 könyvről írás, 1 könyvről nem
Június: Timus és Tiro beköltözése a blogra, Holdvilággal kapcsolatos hírek közzététele, Firkálok blog elindulása, 2 könyvről írás; Lena búcsúja FFG -től
Július: Molytalálkozó Bp. -en, Olvasás 7 hete kezdete, Lana levele megjelent a blogon, Timus véleménye J.R. Ward sorozatáról és Moning sorozatáról, Címkereső játékunk, Magyar írókról szóló cikk, 5 könyvről írás
Augusztus: Molytalálkozó Pécsett, Timus Lengyel Dávid és Kuba Richárd könyvéről, Cikk az első, idegen nyelven olvasott könyvről, 8 könyvről írás, 5 mangáról írás,
Szeptember: Irományok a molyos kihívásokról, 4 könyvről írás,
Október: Könyvárvaház nyitása, szavazás indítása, Holdvilág kiadás elérése, A Szingli fejvadász 1 megfilmesítésének híre, 4 könyvről írás, 3 mangáról tervezett írás
November: Timus Halloween bulija, További cikkek molyos kihívásokról, 6 könyvről írás, 1 mangáról tervben, 2 írás átcsúsztatva 2012-re
December: Az első három hétben képjáték, Timus molytalálkozón járt, Magyar írók novellái a blogon



A 2011-es év elsői:
- Az első angol nyelvű olvasmány,
- Az első sokszerkesztős év,
- Az első, hogy mangák is kerültek fel,
- Az első, hogy novellákat is olvashattatok nálunk,
- Az első molytalálkozók,
- Az első játékok a blogon,
- (Az első kocsis ütközés FFG életében),
- Az első, hogy kéziratokkal is foglalkoztunk.


Némi statisztika (2011):
- A blog 2011. februárjában ünnepelte ezen tárhelyen az 1. születésnapját
- 48 könyv került fel a blogra + azok, amikről Timus ír (J.R.Ward, K.M.Moning...)
- 7 csúszik át a másik évbe
- 5 könyvről nem került fel írás a blogra
- 50 000 -es látogatószám átlépése!!!


Tehát látogassátok a blogot a 2012-es évben is. Velem, Tiroval már nem találkozhattok, de hallottam a jövő évi tervekről, úgyhogy mindenképpen érdemes lesz leskelődni.

Találkozzunk 2012-ben is!

Mindenkinek Könyvekben Gazdag Boldog Új Évet Kívánunk!

Timus, FFG, Tiro
Folytatás...

2011. december 30.

Szülinap Molyos kivitelben

0 megjegyzés

Ha december, akkor nemcsak karácsonyt ünneplünk, hanem Timus szülinapot is. Még karácsony előtt kitaláltuk, hogy mivel @Nita_Könyvgalaxis 29-én amúgy is forrócsokizást szervezett molyon - amire Timus is feliratkozott -, felmegyek hát hozzá szülinapozni Bp.-re.

Íme december 29 krónikái:

05:20: A busz kifutott az állomásról, hogy elinduljon Timus-city felé. Meglehetősen pontosak voltunk, némi gonddal: nem tudtam olvasni. Három órán keresztül vártam a fényt, mire az utazásom utolsó fél órájában végre a nap feltolta a képét a horizontra... nem vitte túlzásba, de kerek 34 oldal erejéig elég volt.

08:15: Kicsit korábban futottunk be az állomásra, mint ahogy számítottam rá, úgyhogy megvártam Timust.

08:16: Eltévedtem a Népligetben - ebben amúgy is nagy rutinom van -, miközben vártam, hogy Timus megérkezzen. Majd kaptam némi útbaigazítást, mely szerint egy mozgólépcsőn kellett volna lemennem. Találtam is három lépcsőt, egy fölfele mozgót, egy üzemen kívüli mozgót (vagy inkább állót), és egy sima lépcsőt. Az útbaigazítóm azt mondta, hogy "A mozgólépcsőn menjen le, és jobbra!" Vajon mit szóltak volna, ha tényleg a mozgólépcsőn megyek le?

08:24: Megtaláltam a célt, megszereztem, amit kerestem, és újra sikerült eltévednem, de aztán nagy nehezen kitaláltam a parkolóba, előkaptam a magammal cipelt rendszámomat, ami nem hiányozhatott, és kiálltam az utca szélére stoppolni egy Timust.

08:35: Csörgött a telefonom, Timus hívott, hogy hol a francban vagyok. Az alábbi beszélgetést folytattuk le:
"- Az út szélén.
- Hol?
- Én látlak, most húztál el mellettem...."




08:37: Megismerkedtem az első ránézésre medve, második ránézésre egér útitárssal, aki Timust kísérte el. Anekdotáit hallgatva furikáztunk, hogy harapjunk valamit. Azt hiszem, legszívesebben kitiltottak volna minket a vendéglátó egységből. (azt hiszem, új törzshelyet kell keresnünk)

09:46: Még mindig a kajáldában ücsörögtünk, kajánk már nem maradt, akárcsak nekem meggyőző erőm. Hiába adtam át Timusnak a szülinapi és karácsonyi ajándékát, nem volt hajlandó kibontani. Ekkor megmutatta, hogy mit kap @Domeszkától és hozzátette, hogy majd akkor bontja ki az enyémet, ha majd az övét is.
Én viszont kaptam tőle egy db. Benina könyvet, és egy újabb hűtőmágnest, mely kapcsán az alábbi párbeszéd folyt le:

T: Nem tudtam, hogy melyik képből csináljam, úgyhogy ezt választottam.
F: Olyan édes, annyira aranyos kutya, de basszus, tényleg milyen dagi...
T: Ez egyébként olyan kép, amit akkor csináltunk, mikor ott voltunk.
F: De akkor is milyen aranyos, kis ennivaló drágaság, pici maszat pofi... De basszus, ez az én kutyám, akkor meg minek ajnározom?

Reggeli közbeni konklúzió: Timust ezentúl teával kell itatni reggelente, de úgy, hogy adunk neki cukrot, citromot, filtert és vizet, hogy neki kelljen megcsinálnia.

09:52: Sikerült meghatározni a beveendő célzónát - kitaláltuk, mit csináljunk -, és nekivágtunk az útnak.

10:05: Timus gyalogolt!!! El tudjátok hinni, hogy úgy ment el a buszmegálló mellett, hogy nem szállt fel a következő járatra? Timus, hős vagy :D én meg büszke rád. Szóval, elutaztunk (GYALOG!) addig az utcáig, ahol az alábbi kép készült... Nos, Budapesten ismerős egyének már biztosan tudják, mi ez az utca/körút. Én még mindig nem tudom, csak azt, hogy nekem ide nem szabad betennem a lábamat. Könyvmolyok (Nimával az élen) biztos, hogy most vigyorognak, és bólogatnak, mert tudják, hogy miért mondom/írom ezt....>>>


1. megálló: Könyvudvar: Amilyen pici, olyan praktikus hely.
Első körben kosárba került:
- Tracy Chevalier - Hulló angyalok
- Tokaji Zsolt - Szólítsatok Brad Pittnek!
- Rómeó és Júlia manga
- Hamlet manga
- Jonathan Cross - Kvartett

Ami túlélte a rostálást:
- Tokaji Zsolt - Szólítsatok Brad Pittnek!
(plusz egy Anthony Sheenard - A láthatatlan város Timusnál, köszönet érte @Hankmannek és a Tuanos kihívásának!)

2 . megálló: Na jó, erre nem mondanék mást, csak hogy aki szeretné tudni, mit kíván Timus következő szülinapjára: Michelangelo összes munkája könyvet - lehetőleg 2 példányt ebből a csodás darabból, továbbá intézze az illető úgy, hogy Timusnak személyesen kelljen átvennie és hazavinnie, lehetőleg kocsi nélkül. Biztos odáig lenne azért, aki ezt megcsinálja vele ;)

3. megálló: Egy antikvárium. Odáig voltam, meg vissza.
"- Narnia krónikái van?
- Nincs."

(Zsákmányolt állatfaj: 0)

Simon's cat hódít
Most pár megállót átugranék, mert meglehetősen sokan voltak.



Egy újabb antikváriumban:
Kirakat láttán: RICHARD CASTLE!!!! - így mentünk be...
"- MANGÁK!!!!" - FFG beindult. - "ŐRZŐK! ANITA BLAKE!!" - teljesen kész lett potom 0 perc alatt. Timus minden igyekezete ellenére, hogy rábeszéljen egy rakat könyvre, kudarcot vallott... bár nem teljes mértékben... :(

Első körben a kosárba került:
- Nana 6
- Démonnapló 5-6
- Baráth Katalin - A Türkizkék hegedű
- Andrea Cremer - Az őrzők
- LKH - Harlekin
Első heti nyertesünk

Ami túlélte a rostálást:
- Baráth Katalin - Türkizkék hegedű

Utolsó antikvárium:
"- Narnia Krónikái van?
- Nincs, és nem valószínű, hogy lesz."

Első körben a kosárba került, és túlélte a rostálást is egyben:
- R.A.Knaak - WoW képregény (1.kötet)

Távozásunkkor:
Leadtam a képregényt, hogy kifizetem:
Eladó: 10 000 forint lesz.
Timus: Látod, mondtam én, hogy drága lesz az az egy képregény.
Eladó, mikor átvettem a képregényt: Nagyon pihentek a hölgyek.
(azt hiszem, ez mindent elárul..., vagy legalábbis sokat arról, milyen aranyosak voltunk)

12:34: Végigértünk az utcán, ahol antikváriumok, és könyvesboltok váltogatták egymást, hogy aztán a megfáradt molyokat mindenféle finomra csábítsa mindenféle étterem. Egy pizzéria mellett döntöttünk, és persze már megint a hülyéskedés került elő.
Kedves Gigi! A következő képet neked ajánljuk, és Májkölnek.

Harmadik heti nyertesünk

13:59: Ebéd vége, indultunk volna. Következtetés: Timust nem szabad hagyni, hogy yorkikhoz érjen, mert azok olyannyira félnek az érintésétől, hogy nem tudnak hogyan remegni, hogy kimutassák a félelmüket, még maguk alá sem mernek csinálni a félelemtől... azt hiszem, ez sokat elárul. Yorkik, meneküljetek!

14:05: Jelentem, a yorki túlélte egy hihetetlen csodának köszönhetően! Elindultunk a Duna partra. Vajon miért nem érkeztünk meg oda?

15:00: Még mindig a Duna partot kerestük... Találtunk Szabadság hidat, Ferenc József hidat, sok autót, Halál bástyát ééééés! Simon's catet. Közben rendszámtábla lógott hol egyikünk, hol másikunk nyakából, aminek következtében rengeteg pillantás is függött rajtunk. Timus szerint egy rendszámtábla miatt nem adakoznának. Nekem mégis sikerült jópár pillantást megszereznem ;)

16:00: A találkozó időpontja. Tudni kell rólunk, hogy nagy arccal nekikezdtünk a  találkozó helyszínére való gyaloglásnak. Vízhólyagos talppal egyik utcán be, másikon ki. Én frászban, hogy hol lehetünk, Timus meg: ebbe az irányba kell menni...

Kilyukadtunk a kiindulópontnál, hú, de jó, megyünk be az utcába, ahol elvileg jók lennénk, gyakorlatilag meg 15 percen keresztül kavarogtunk. Az alábbi párbeszéd zajlott le:
Timus: - Ha itt bemegyünk, kell keresnünk egy P betűs utcanevet." (utcanevek: Mária utca, Szentkirály utca stb...) - Itt nincs is P betűs utca, pedig a térkép szerint itt kell lennie.
FFG: - Ezek a mai utcák már csak ilyenek. Egy este alatt képesek átköltözni máshova mondván: én nem leszek Mária szomszédja, mert meguntam, hopp átugrom kettővel arrébb...
Timus: - Telefonos segítséget kérek. (a hívott félnek sikerült meggyőznie Timust, hogy az utca nem ott van, ahol Timus szerint lennie kell, nem vándorolt el a helyéről, csak spontán elsétáltunk mellette...)
FFG: Nita száma?
Timus: Nincs meg.
FFG: Oké, szóval eltévedtünk.
Timus: Nem, csak nem találom az utcát.
FFG: Tehát vagy az utcák emigrálnak, vagy eltévedtünk. Az előbb nyugodtabb voltam, amíg nem mondtad, hogy nem tudod, hova megyünk. De milyen szépen elmondtad Lupusnak, hogy hova kell mennie.
Timus: Akkor neki is rossz irányt adtam meg...
(Kedves @GreyLupus! Örülünk, hogy meglett Nita...)

Az utcán ténferegve odajött hozzánk egy szintén ténfergő lány. A molyok vagy szagról, vagy táskába rejtett könyves kisugárzásról vagy rendszámtábláról ismerik fel egymást, nem tudom, de @Sister moly is éppen azt a kávézót kereste, mint mi. Megnyugodtunk, hogy nem egyedül tévedtünk el. Oh, és felvilágosított minket, hogy látott P betűs utcát visszafelé.
Timus felismerése: Valaki fordítva rajzolta le a térképet.
FFG felismerése: Emberek, itt senkinek nincs meg Nita száma???

Mentünk mendegéltünk végre a P betűs utcában, mikor egy fal mellett olvasó emberbe botlottunk. Újabb moly @Ross személyében.


Mi tévedtünk el, mi kavarogtunk, és mi értünk oda elsőnek. Bementünk a kávézóba, kérdezzük, hogy nem jött-e egy nagyobb társaság. Válasz: de, 3 is... O.o Alig hogy elkezdtünk vetkőzni (ingyér') betoppantak a többiek, Nitával az élen, akinek első kérdése: Te biztosan FFG vagy. (El sem tudjátok hinni, ez mennyit ért nekem. Azt hittem, én okozok meglepit, erre én lettem meglepve Nita által. •pattog•, pedig nem tudhatta, hogy ott leszek.)

Volt, akikkel indultam, de velük tértem haza...
Aztán megtörtént a nagyölelés @Greylupus -szal (aki álnok csellel lett elcsalva a találkozóra), @Fummie -val, és @Röfipingvin -nel, majd vonulandusz fel az emeletre, ahol sokan váltak "tökkelütötté" (volt olyan, aki nem fejelte le a plafont? kezeket fel!).

Közben becsordogáltak a többiek is, megtörténtek az ajándékozások, a nagy bontások. Sajnálatos módon a Timus kontra FFG harcoljunk az Éjvilág könyvjelzőért játékból én kerültem ki vesztesen. Ennek ellenére egy Kísértés Rt. könyvjelző boldog tulajdonosának nevezhetem magamat - köszönöm ezúton is @Szilmariel molynak, aki szintén nem számíthatott rám, mégis kedves volt tőle ez az aprócska, ám óriásira sikerült ajándék.

Noha csak 2 órát maradhattam - mivel nem magánrepülővel érkeztem, és a járatom indulási idejéhez voltam kötve -, annak ellenére kellemes 2 órát tölthettem a jó hangulatú társaságban.

Engedelmetekkel megörökítenék néhány dec. 29 -ei párbeszédet:

Sister, az eltévedt, Ross, a követő, avagy egy kavargó Timus-FFG páros hihetetlen kalandjai:
Sister: Ti is az Altairt keresitek?
Párocska: Igen, menjünk együtt. Keressük a P betűs utcát.
Sister: Eljöttem mellette, visszafele kell menni.
Timus: Nézd már, ezen is hasonló típusú tábla van, mint a Siriuson!
FFG: Ugyanolyan nagyító alá való betűkkel.
Ross: Ti is a találkozóra jöttetek?
*már fent*
Ross: Láttalak titeket a rendszámtáblával, ott jöttem mögöttetek, és hallottam is, hogy valamit kerestek, de nem voltam benne biztos. Ha kimondtátok volna, hogy az Altairt, akkor odakísértelek volna titeket.
FFG: Te végig ott jöttél mögöttünk? Te tudtad, hol van? O.O

Első találkozás Sisterrel és Rossal:
S: Még sosem voltam molytalin ezelőtt.
FFG: Szerintem tetszeni fog.
R: Én sem voltam még molytalálkozón.
FFG: Vajon jön olyan még Timuson és rajtam kívül, aki volt már molytalálkozón?

Timus kontra FFG, avagy fight a könyvjelzőkért:
(Timus FFG kezébe nyom egy nagy rakat könyvjelzőt):
T: Azt mondják, ebből válogass.
F: Ez kell, ez kell, ez kell, ez kell - kb. 20X megismételve, és közben egy-egy darab félretéve.
T: Hé, nem lesz kicsit sok?
F: Oké, akkor beérem ezzel - előhúzza az Éjvilágost, Timus kikapja a kezéből. - Add vissza, add vissza! Enyém!!! - a bunyó kezdetét veszi, FFG a végén szó szerint padlót fog. - Hol a többi?
T: Ahol szétszórva hagytad...

Ross, aki rossz, Röfipingvin, aki jó, és FFG, aki spoilermentes:
Ross: Olvastad Collins könyvét?
F: Az első kötetet.
Röfi: Én az első kettőt.
Ross: A második kötetben...
F: Várj! Nem szeretném, ha spoilereznél.
Ross: Ez nem spoileres. Szóval a második kötetben, mikor (és itt a történet mesélése kezdődött).
F: Azt mondtad, nem spoilerezel!
Ross: Ez nem spoiler, ez a fülszövegben van.
F: Nem olvasok fülszöveget, sem ajánlót, sem egyebet.
Röfi: Akkor jöhet a lalalalala, mint a reklámban...

Hankman zombi, és FFG vámpír esete, avagy FFG lelépése:
F: Hankman, köztünk mindennek vége, szakítok veled!
H: Ez jó, a zombi és a vámpír szakítása. Írjuk meg ezt a sztorit!
F: Igazi besztszellller lesz. Fummiet meg átalakítom vámpírrá, és jöhet majd Grettyvel meg velem vámpírkodni.
Fummie: De jó! De ki az a Gretty?

Princze kontra FFG:
F: Hóvihar volt Győrött.
P: Mikor volt? Nem is volt...
F: Pedig eléggé fújt a szél, és havazott, mikor rohantam az állomás felé.
P: Csak képzelted.
(Már nem emlékszem ki): Nem fotóztad le Princzenek?

Este a buszon Timussal:
T: És kivel sikerült végülis beszélgetned?
F: Többekkel szerettem volna, de volt, akivel nem sikerült. Lupi és Fummie a másik oldalon ültek, Hankman szintén, én meg még nem tudok sem osztódni, sem klónozni magam. Letelepedtem Röfinél és Rossznál.
T: Rossz?
F: Igen. Úgy írja a nevét, hogy Ross, de ő Rossz. Mármint nem maga az ember, hanem a neve... mármint nem a neve rossz, hanem csak úgy ejti, hogy rossz...

Kocsiban Timussal:
F: Bocs, a kabátodra dobtam a cuccot. Majd akkor eljuttatnátok ikremnek?
T: Persze - Timus padkázik. - Basszus, ez meg mi volt?
F: A padka?
T: Miért? Hol volt ott padka? (méterrel arrébb) Az emberek nem tudnak vezetni. Félreállok, és megnézem a kereket...

Este 7 előtt pár perccel a buszpályaudvaron és környékén:
Timus: Ha itt parkolok, vajon megbüntetnek?
FFG: Nem hinném. Ki van írva, hogy omlás veszély, parkolás csak saját felelősségre. Szépen néznénk ki ezután, hogy ha a kocsidra hullana egy bazi nagy vakolat darab, nem csak a javítást fizethetnéd ki, hanem azért is fizethetnél, hogy mázlistaként olyan helyen parkolhattál, ahol baja eshet a kocsidnak.
Timus: Jé, ki van írva, hogy omlásveszély.


(: Timus rajza hazáig vigyázott rám :)
A hazaút zökkenőmentesen telt, és sajnálatos módon, mivel besötétedett, ezért olvasás mentesen. Ezek után nem volt más hátra, mint leadni Nimának a listát, hogy a terápiás esemény jóvoltából a hónapban hány könyvért fogok büntit kapni. Jelentem, 10 könyvvel többem lett a hónap végére, úgyhogy Nima büntetése várt reggel molyon, ami így hangzott:
"@FFG -nek ez alapján: http://moly.hu/karcok/130196 10 könyv után a következő a feladata: na, hát ez egy remek szám, jó sok könyv, amivel lehet játszani. arra gondoltam, mivel neked nagyon fekszik ez a karakterszámlálás, 2000 karakterben (szóközzel, ahogy szoktuk), csinálj egy kis szösszenetet, ahol a könyvek beszélgetnek, és egymást győzködik, hogy ők mitől jobbak a másiknál. vagyis beszélgetnek."

Íme a büntim megoldása: http://deviltd.blogspot.com/2011/12/nima-avagy-ki-lesz-kovetkezo.html


A következő molytalálkozó is remélem, ugyanilyen jó hangulatban fog eltelni, és bízom benne, hogy tovább fog számomra is tartani, mint ez a mostani... Örültem, hogy olyan molyokkal ismerkedhettem meg, akikkel még csak nem is találkoztam, és annak is, hogy sok régi arcot viszontláthattam.


A fotóinkból összeállított album:
Folytatás...

2011. december 29.

Imre Viktória Anna - Csendes éj

1 megjegyzés


"Kedves Olvasó!

Noha jó ideje írok, csak az elmúlt egy-két évben szántam el magam, hogy különféle pályázatokra novellákat küldjek, amelyek nagy része aztán meg is jelent papíron vagy online... nemrég pedig nagy álmom vált valóra, amikor a Főnix Könyvműhelynél megjelent az első regényem Kísértés Rt. címmel.
Legjobban az urban fantasy műfajában érzem otthon magam, ám szívesen kísérletezgetek ennek határain belül és kívül is. Az alábbi novella - stílusosan - egy forró nyári éjszakán született, de mivel a téli tájba jobban passzol, ezért úgy éreztem, illik az alkalomhoz. Eddig a virtuális asztalfiókban pihent: Te leszel az első, akinek átadom. ;)

Jó szórakozást és kellemes borzongást kívánok hozzá.

Üdvözlettel,
Imre Viktória Anna
"





Csendes éj


Zack az ablak előtt állt, és kitartóan bámulta a sárga fényben fürdő utcát. Még délután kezdett el havazni, fél nap pedig elegendőnek bizonyult hozzá, hogy vastag fehér takaró lepje be a várost. Nyugalmas környéken laktak; néhány macskát és galambot kivéve senki nem hagyott még nyomot a szűz hóban, így az büszkén, porrá tört kristályként ragyogott, ahol a lámpa és a telihold érte.
A kisfiú pislogott. Egy pillanatra majdnem elbóbiskolt, hiszen lámpaoltás óta ácsorgott az üvegnél, de szerencsére nekikoppant a homloka, és ez felébresztette.
Nem szabad elaludnom, különben nem ébredek fel. Sem én, sem a többiek.
Pizsamája ujjával megdörzsölte a szemét, először az egyiket, majd a másikat, hogy még véletlenül se fordulhasson elő újra a baleset, azután kihúzta magát, és nagyot szusszant.
Őrt állt.
Margaret néni mindig azt mondta, túl élénk a fantáziája, és emiatt nem lesz majd belőle rendes ember, csak valami tollforgató vagy csepűrágó. Zacket nem vonzotta, hogy naphosszat csirketollakat forgasson, mint valami szédült malomkerék; a csepűrágóról pedig azt hitte, egy különösen visszataszító bogárfajta lehet, ezért mindent megtett, hogy ne képzelődjön olyan sokat. Ám erőfeszítéseit egy pillanat alatt semmivé foszlatta, amikor Florence néni ellátogatott hozzájuk, és mesélni kezdett – ha kérték, ha nem. Olyankor Zack és a testvérei odagyűltek a néni köré, és lélegzet-visszafojtva hallgatták, nehogy egy hangot is elmulasszanak. Vámpírokról, vártornyokból leugrott hercegkisasszonyokról, jégszívű királyokról szóltak ezek a történetek, és ritkán értek boldog véget, ők azonban gyerekkoruknak azt a szakaszát élték, amikor imádtak félni és borzongani. Egy-két nyár, és Lucy, a legidősebb nővérük kineveti majd az egészet, ám most még ugyanolyan lelkesen kérte a Megfojtott Sellő vagy a Vérszívó Tündér legendáját, mint az öccsei és a húga. Ha Margaret néni is ott vendégeskedett náluk, általában hangosan kritizálta és „beteges, babonás ostobaságnak” nevezte a meséket. Simon szerint azért, mert egy fekete papnő ellopta a szívét; Zack viszont meggyőződéssel állította, hogy csak féltékeny. Elvégre Florence néni anya testvére volt, és azt mondta magáról, boszorkány. Ehhez képest Margaret néni, apa unokatestvére csak egy egyszerű könyvelői állással büszkélkedhetett. Nem csoda, hogy savanyúnak érezte a szőlőt.
Összerezzent, amikor a szomszéd fekete kandúrja átsétált az úttesten. Florence néni meséje jutott eszébe a macskabőrbe bújt lányról, akinek száz egeret kellett felfalnia, hogy visszanyerje az eredeti külsejét, csakhogy végül a gonosz varázslónő elárulta neki: a családját és a barátait változtatta egerekké, ő pedig ezeket marcangolta szét. Remélem, Kormosnak több esze van ennél. A kandúr megállt az ablakkal szemben, és hosszan rámeredt, mielőtt továbbindult. Úgy ragyogott a szeme, mintha tüzet gyújtottak volna a fejében.
Zack nagyot nyelt. Megbeszélték, hogy egész éjjel virrasztanak majd a hószörnyek miatt, de álmában sem gondolta, hogy ilyen ijesztő és kimerítő munka lesz. Négyfelé osztották az éjszakát, és ő kapta a második őrséget tizenegytől hajnali kettőig; őt Brian váltja majd, utána pedig Lucy jön, mert ő a legnagyobb. Simon már édesdeden aludt az ágyában, a hároméves Jane-re meg eszükbe sem jutott rábízni ilyesmit.
Még csak egy óra telt el. Ha így folytatom, miattam halunk meg mind.
Szeretett volna kimenni egy pohár vízért, de nem tehette: mi lesz, ha akkor jönnek, amikor ő épp poharat keresgél a konyhában? Mit mond majd a testvéreinek? Florence néni szerint a hószörnyek hangtalanul csapnak le; még csak a sikításukat se hallaná.
„Gyerekeket, mindig csak gyerekeket,” emlékeztette magát, fejében a nagynénje rekedtes altját hallva. „A gyerekek kicsik, és korán lefekszenek aludni. Ideális zsákmány.”
Megint pislogott. Lenn, a nappaliban tizenkét csendes, bronzhangú ütéssel jelezte az óra, hogy elérkezett az éjfél. Amint elhallgatott, újra fullasztó némaság töltötte meg a házat. Még a többiek szuszogását is mintha maga alá temette volna az odakünn szállingózó könyörtelen, siket hó.
A lámpa és a telihold közös fénykörében megmoccant valami. Zack szíve a torkában kezdett dobogni, és olyan erősen szorította orrát az ablaküveghez, hogy pillanatok alatt kihűlt. Az úttest egy pontján felpúposodott a fehér takaró; emelkedett, nőtt; majd megállt, és alakot öltött. A fiú még magába itta a hosszú karmok és a vörösen izzó szempár látványát, azután sikoltozva felverte a testvéreit.
A szüleik nem tűntek elragadtatottnak vagy éppenséggel aggódónak. Nem, inkább dühösnek látszottak a kései cirkusz miatt. Jane sírt, Zack reszketett, Simon Lucyhoz bújt, aki halálsápadtan szorongatta öccse kezét, Brian pedig a fejére húzta a takarót, és addig ordított, amíg anya magához nem ölelte. Apa fáradtan a hajába túrt, és meglehetősen udvariatlan szavakkal illette Florence nénit és „az istenverte rémtörténeteit,” de amikor Jane ettől még hangosabban kezdett zokogni, inkább nem mondott többet. Zacket alaposan leszidták, ám a legnagyobb csapást az jelentette, hogy megígértették velük: lefekszenek aludni. Hiába magyarázták anyának, hogy a hószörnyek csak akkor jönnek, amikor az első hó teliholddal érkezik; hiába mutogatták apának az utcán magasodó alakot. Anya a fejét csóválta, apa pedig azt mondta, az úttesten nincs semmi. Zack döbbenten leellenőrizte, és apró csomóvá ugrott össze a gyomra, amikor látta, hogy a hószörny valóban eltűnt. Csak egy formátlan mélyedés maradt utána.
Hogy a virrasztás kísértésébe se eshessenek, apa leeresztette a redőnyt, és így nemcsak a havas utca látványától fosztotta meg őket, de a kintről jövő fény nagy részétől is. Valamiért mégis nagyobb biztonságban érezték magukat, és engedelmesen bebújtak az ágyukba.
Zack nem bírt aludni. Tágra nyílt szemmel meredt a plafonra és rajta a redőny résein átszüremlő sárga vonalakra. Fáradt voltam, ennyi az egész, azért láttam rémeket. Biztosan megint elnyomott az álom az ablak mellett. Nincsenek hószörnyek.
A fénycsíkok egy része eltűnt a mennyezetről, mintha valaki a lámpa és a redőny közé állt volna. Zack rettegve fordította oldalra a fejét – Miért is erőszakoskodtam, hogy enyém legyen az ablakhoz legközelebbi ágy?! –, hogy megnézze, mi az.
Két vörös pont figyelte a réseken át.
Felnyögött; magára rántotta a paplant, mint előtte Brian. Egészen apróra húzta össze magát, mintha ettől kisebb célpontot nyújtana. Csak képzelődöm. Már nyolcéves vagyok. Tudom, hogy nem léteznek szörnyek. Gondosan a teste alá gyűrte a takaró szegélyét, és nem törődött vele, hogy percek alatt átizzadt a melegben.
„A forróság a gyenge pontjuk,” mondta Florence néni a fejében. „Fehér a ruhájuk, fekete a lelkük. Ha túl forró embergyerekhez nyúlnak, elolvadnak, és csak a szénszívüket találod meg reggel az ágyad mellett.”
„Akkor lázas gyerekeket nem visznek el?” kérdezte Lucy, mert ő mindig hamar rájött a dolgokra.
„Nem, csillagom. A lázas gyerekeket a Pokol démonai viszik magukkal.”
Még a vastag dunyhán át is hallotta a halk, tompa puffanásokat a redőnyön. Kopog. Be akar jönni. Megfordult a fejében, hogy újra felébreszti a többieket, de félt a szülei haragjától. Megint ráfognák, hogy bemesélte magának a szörnyeket, és lehet, hogy többé Florence néni se jöhetne át. Zack szíve elszorult. Nagyon szerette a nagynénjét, ahogy a testvérei is. Belepusztult volna, ha miatta nem találkozhatnak vele.
Váratlanul elhalt a zaj. Zack még fülelt a paplan alatt egy darabig, azután egy kicsit megnyugodott. Úgy tűnt, a hószörny feladta a redőny elleni küzdelmet. Biztosan továbbmegy a következő házba, Rosie Taylorékhoz, és majd őket falja fel. Nekik nincsen redőnyük. A veszély elmúltával engedett tagjaiban a feszültség is, bár továbbra sem merte kidugni a fejét. Úgy ragadta el az álom, ahogyan volt: futballmintás zöld hernyóvá kucorodva.
Hóból kiugró fekete macskákkal és vörös szemű Margaret nénivel álmodott. A néni megpróbálta csepűrágó bogárrá változtatni, de ő egyre csak falta az egereket, egyiket a másik után, mert tudta, hogy akkor megmenekülhet.
Arra riadt fel hajnalban, hogy fázik a lába.
Amikor megdörzsölte a szemét, lassanként rájött, hogy azért van olyan sötét, mert apa leengedte a redőnyt; máskülönben már sápadtszürke fényben úszna a szobájuk. Elgémberedett tagokkal mászott ki az ágyból, és hatalmasat ásítva megragadta az ablak melletti kötelet. Már korábban is megengedték neki, hogy kezelje, úgyhogy szépen felhúzta, vigyázva, hogy ne keltse fel a zajjal a többieket. Beengedte a kora reggeli derengést, és a világosságtól máris jobban érezte magát.
Futó pillantást vetett az utcára, ahol előző éjjel azt a nevetséges hószörnyet látta. Mostanra a munkába indulók letaposták a hó egy részét, ezért azt sem tudta volna megmondani, pontosan honnan emelkedett ki a rémalak. Győzedelmes mosolyra húzta a száját, és visszabújt a meleg paplan alá.
Ahogy fészkelődött, hozzáért a talpa valami hűvös, kemény tárgyhoz. Felült; felhajtotta a takarót, hogy megnézze, mi az.
Egy szív alakú, ökölnyi széndarab hevert az ágyában. Átáztatta a nedvesség, mintha hideg vízbe mártották volna.
Zack hirtelen reszketni kezdett, ugyanúgy, ahogy éjszaka. Lassan, nagyon lassan közelebb araszolt az ágy lábához, és lenézett a padlóra. Jól sejtette: a szőnyegen jókora sötét folt éktelenkedett. Elolvadt, mert forró voltam.
Megkönnyebbülten sóhajtott. Felemelte a fejét, hogy lássa, ébren van-e már valamelyik testvére, hogy elmesélhesse neki a kalandot – és ekkor meghűlt ereiben a vér.
A másik négy ágy üresen állt. A takarókat széthajigálták, itt-ott pedig nedves víznyomok vigyorogtak rá végtelen gúnnyal. Egyedül volt a szobában.

Vége
Folytatás...

2011. december 28.

Ta-mia Sansa - Búcsúlevél

0 megjegyzés

Nincsenek novelláim, általában vaskos, többszáz oldalnyi terjedelmű ötleteim támadnak, és azokat valósítom meg. Úgy hiszem, a novella nehezebb műfaj a regénynél, én pedig nem jeleskedem a rövid történetekben sem ötletek, sem technikai megvalósítás szempontjából. Olvasóként rajongok a merész csattanókért, szójátékokra, félreértésekre épülő történetekért, nem különösebben, vagy csak ritkán ragadnak meg  a pusztán hangulatot ábrázoló novellák. A csattanóhoz viszont ötletre van szükség, olyan ötletre, amely a terjedelem okán többnyire nem karakterábrázolásra épít, nem ad lehetőséget több szál, több nézőpont hosszas boncolgatására. Nekem viszont az okoz örömet, amikor hónapokra belemerülhetek egy világba, amikor kellőképpen kivesézhetem a szereplőket, összekuszálhatom, majd bontogathatom a szálakat. Így hát nincsenek novelláim: az írást elsősorban szórakozásnak tekintem, vagyis nem írok olyat, amit nem élvezek közben. 
Ami mégis van, többnyire próbálkozás, ismerkedés a műfajjal. Személyes történetek, amelyeket az asztalfióknak szántam, és nem is mutatnék meg senkinek,ha fegyvert szorítanának a halántékomhoz sem, valamint olyanok, amelyek kész regényekhez tartoznak, kiegészítik egy-egy szereplő jellemrajzát. A novella valószínűleg soha nem válik a műfajommá. Maradok olvasója. 

Kedvenc novelláim Fredric Brown Tébolyult egy hely a Placet, Ross Rocklynne Az idő csontvázat érlel, valamint Stephen King Dolan és a Cadillac. 
A búcsúlevelet nem sokkal a Sötét Hórusz című regényem után írtam, talán 2008 első felében. Ahhoz az univerzumhoz tartozik, annak a korszaknak a része, amelyben az a regény játszódik. Egy ottani mellékkarakter története. 

Sansa




Búcsúlevél


            Ott ült a kocsiban, és úgy érezte, mintha az esőfüggönyön át félelmetes szellemhadnak tűnő szoborkert alakjai vádlón bámulnák. A késő éjszaka ellenére a hold felhőkön átütő fénye bevilágította a környéket, Sais a kormányt markolta, és várt.
Látta a Lélekszámláló épülete mellé állított robogót, és tudta, hogy akivel találkája van, már bent van, mégsem volt képes mozdulni hosszú percekig.
A gyűlölet, az elszántság belevegyült a hónapok óta kísértő üres fájdalomba, és elbizonytalanította. Mekkora őrültség ez az egész… Felelőtlen és őrült… Ha még élne, biztosan visszatartaná…
De a szerelme halott. És odabent várja az az ember, aki megfosztotta a boldogságtól.
Sais Bessly megrázta a fejét, és a kabátja belső zsebébe csúsztatta a félbehajtott papírlapot.
Annak a férfinak egyetlen szavába került volna, és Sais még most is boldog lenne. De az a férfi odabent elvett tőle mindent. Annak az embernek meg kell fizetnie!
Sais a szemébe húzta a kapucniját, és kilépett a zuhogó esőbe.

            Késő ősz volt, amikor találkoztak. Úgy gondolta, a sok-sok év kemény tanulás után megérdemel némi pihenést. Triant választotta úti célként, mert a ritkán lakott, zord bolygón a hármaskráter kecsegtetett a legszínesebb látványosságokkal, az vonzotta a legtöbb turistát.
A legnagyobb kráter csupasz pereméig merészkedett, és miközben a horizontig elnyúló, hatalmas földszín teknőt bámulta, azon töprengett, hogyan lehetséges, hogy a hajdani kataklizma nyomán a mai napig sem zöldellt ki a földbe vájt sebhely. Vagy talán szándékosan irtották ki a növényzetet a környéken, hogy a kráter teljes pompájában mutatkozhasson? Ez volt nyaralásának első napja, nem ismerte a környéket, a kellemesen lusta szellőben a távoli, peremszéli éttermeket, szállodákat figyelte, és úgy határozott, hogy találomra betér az egyikbe ebédelni.
Akkor hallotta meg a háta mögött a vidám hangot.
– Ilyet nem látni Cattownban. Csodálatos, nem gondolja?
Megfordult, és az idegen láttán önkéntelenül elmosolyodott. A férfi, aki megszólította, valóságos óriásnak hatott, a hazai, törékeny és vékony ideál tökéletes ellentéte. Éppen ezért kissé mulatságosnak tűnt a divatosan festett szemhéja, és a kabát ujja alól kikandikáló csipke kézelő.
– Honnan tudja, hogy Cattownból jöttem? – kérdezte Sais, és úgy találta, hogy az idegen nagyon vonzó a hatalmas méretei ellenére is. – Talán nyomozó?
A fiú nemet intett. – A haja. Ezt a frizurát csak cattowni turistákon látni. És rövid a kabátja, hozzá van szokva a kemény telekhez. – Önmagával teljesen elégedetten megigazította földig érő kabátjának prémes szegélyét. – Sokan járnak ide a fővárosból.
– Akkor maga helybéli. – Sais barátságosan az idegen felé nyújtotta a kezét, miközben azon töprengett, hogyan jelezze a srácnak, mennyire vonzónak találja. A közel kétméteres óriás tekintetében félénkség rebbent, ahogy bizonytalan, féloldalas mosollyal elfogadta a nő jobbját. Sais nem akarta elijeszteni. Vidéken könnyen faragatlannak találják a gyors tempót.
– Sinus Chanaton – mutatkozott be.
– Sinus? Elég furcsa keresztnév… Nem hallottam még, hogy…
A férfi elrántotta a kezét a nő meleg tenyeréből, és kipirult arccal rögtön szabadkozni kezdett.
– Kapok érte rendesen. Volt, aki azt feltételezte, hogy szadista hajlammal megáldott matematikus szülőkkel vert meg a sors… Csak Sin, úgy jobban hangzik. Itt lakom, úgy ötven kilométerre északnak, imakh…
– Sais Bessly. – Sais rögtön lecsapott az alkalomra. – Akkor biztosan tudja, mit érdemes megnézni a környéken. Nem lenne kedve egy kávé mellett átnézni velem néhány prospektust?
Túl gyors , a nő először ezt vette le a fickó megszeppent arcából. De Sin mélybarna szeme egy kis töprengő komolyság után lelkesen felragyogott.
– Örömmel. Van itt egy kellemes étterem nem messze. – Sin elindult, intett a nőnek, hogy kövesse.
Sais pár lépéssel lemaradt mögötte, és a férfi alakját mustrálta. Egy meleg érzés az sugallta, hogy a fiatal helybeli több lesz futó kalandnál.

            A vihar nem akart alábbhagyni. Sais mégis lassan lépkedett az épület felé. Egyszer meg is állt, és a ködös, elmosódott tájban a szobrokat nézte.
Az eső most barátja lett. Nem akarta, hogy aki rá vár, lássa, hogy sírt. Nem akarta, hogy bárki lássa ezután.
Egy óriás szobra nem messze, amelybe a hamvait sem tudták elhelyezni, és egy aprócska nyaklánc. Ennyi maradt neki. És a bosszú.
Ma este valamelyikük meghal. Sais abban az állapotban volt, hogy nem érdekelte volna az sem, ha ő lesz az, csak legyen vége ennek a tompa ürességnek. Hátratolta a kapucniját, és hagyta, hogy a jeges vízcseppek érzéketlenné hűtsék az arcát.
Bemegy, és pontot tesz a küzdelem végére.
Így vagy úgy.
Mielőtt a férfi odabent megfutamodna a halálos játék elől.
Bár sejtette, hogy nem így lesz. A bubastisi vakmerő, öntelt és imádja a veszélyt. Már csak a büszkesége sem engedné, hogy visszakozzon.
És Sais szintén ilyen. Éppen annyira elszánt.


            Nem hitt a szerelemben. Túlságosan racionális embernek tartotta magát ahhoz, hogy elfogadja a létét. Főleg nem ennyire mélyen, főleg nem ennyire hirtelen.
Már az első éjszaka után tudta, hogy együtt fognak maradni. Egyszerűen tudta. Csak ránézett a mellette békésen alvó férfi nyugodt mosolyára, és érezte.
Néhány napig kerülték a témát. Nem beszéltek a jövőről, csak élvezték egymás társaságát. Aztán az egyik reggel Sin az ő félénk módján megtörte a csendet.
– Tudom, hogy nem tartozunk egy társadalmi rétegbe, de mégis… én örülnék, ha még találkoznánk.
Sais nem felelt azonnal. A szálloda ablakából teljes pompájában látszó nagykrátert figyelte. Nem egy társadalmi réteg. Igen. Sin egy egyszerű pilóta, ő pedig seenech, a legelismertebb társaság tagja.
Sinus évek óta azért gürizik, hogy valóra válthassa az álmát, és építhessen egy saját, őshonos növény-, és állatvilágot felvonultató rezervátumot a bolygón. Egy talpalatnyi földet, amely az ő munkáját dicséri. Saisnak az anyagi része meg sem kottyanna.
– Gyere velem, Sin. Cattownba. Segítek neked, hogy azt csinálhasd, amit szeretnél. Szerintem… Egész jól össze tudnánk dolgozni.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a férfit magával ragadja az ötlet. Aztán a komorsága visszatért. Visszafészkelte magát a párnák közé, és rosszkedvűen a plafonra meredt.
– Nem tehetem. Köt a szerződésem. Még vagy fél évig nem mehetek semerre.
Sinus Chanaton Trian kormányzójának volt a testőre és a pilótája. És a tíz éves szerződés lejártáig nem léphetett ki.
Sais felsóhajtott. Tudta jól. És, sajnos, azzal is tisztában volt, hogy nem a legbiztonságosabb munkák közé tartozik. De ahhoz, hogy valaha megépíthesse a maga álmait, ilyen népszerűtlen feladatokat kellett vállalnia, mivel ezek viszonylag jól fizettek.
– Akkor maradok. Megvárom, amíg szabad leszel.
Sin felkönyökölt az ágyon. – Megtennéd?
Sais bólintott. Majd bebújt a meleg karok közé az ágyba. – Hat hónap nem a világ.
És ha eddig nem történt baj Sinnel, akkor talán ez alatt a kis idő alatt sem fog. De Sais tévedett.

            A Lélekszámláló irodája nem volt nagy, mégis tágasnak hatott, mivel csak egyetlen íróasztal árválkodott a közepén.
Sais megtorpant a küszöbön túl, és miközben a kabátjáról lepergő víz apró tócsákba gyűlt a lábánál, az asztal lapján ücsörgő férfi pökhendi intésére elővette a belső zsebében rejtegetett papírlapot.
Amon vigyorogva bólintott, és megpaskolta a fát maga mellett, ahova már letette a saját lapját.
Sais csak annyira lépett közel, hogy mellédobhassa a levelet, majd hidegen odavetette:
– Nem hittem volna, hogy eljön. Annál gyávábbnak látszik, imakh.
Amon kimutatta hegyes szemfogait. Megragadta a nő karját, és úgy vigyorgott, mintha az egész csupán játék lenne. Voltaképpen az is volt. – Nem tűröm, hogy gyávának nevezzenek!
Sais elrántotta kezét, és hátralépett. – Pedig az. Egy gyáva gyilkos.
– Nem öltem meg senkit. Csak a képzeletében… Sin a dolgát tette. És én is. Ám ahelyett, hogy beletörődött volna, addig üldözött a beteg fantazmagóriáival, addig zaklatott és fenyegetett, amíg idáig nem fajult a helyzet. Most megmutathatja, hogy mennyire bátor. Hogy nem csak a szája járt-e, hogy szembe mer-e nézni a halállal…
A férfi csontos ujjaival elővett egy tálcát a fiókból. Egy tálcát magas talppal, és a szélein mélyedésekben nyolc kis üvegcsével.
A nő eddig csak a tompa fájdalomban létezett, abban kelt és feküdt. Most a tátongó űr feketeségét megzavarta a bizonytalanság, a félelem. Mekkora őrültség… milyen ostoba dolog…
– Ha rájönnek… – Elharapta a mondat végét. Nincs visszaút.
Amon a nadrágja zsebéből elővett egy alig fél centis tablettát, kiemelte az egyik üvegcsét a mélyedéséből, leemelte a kupakját, és hosszú körmeivel beleejtette az áttetsző folyadékba. A tabletta azonnal feloldódott.
– Nem jönnek rá. Amelyikünk életben marad, elviszi a bizonyítékokat. Semmi bántódása nem eshet, sima öngyilkosságnak fog tűnni. Egy életunt ember őrültségének, aki a Holtak Városának küszöbén nyírta ki magát, és csupán néhány sort hagyott az utókornak. – Az asztalon pihenő levelek felé nézett, majd vissza Saisra.
Nem jöhetnek rá. Az utóbbi években túlságosan elharapóztak a halálos játszadozások. Egy civilizáció betegségektől, elnyomásoktól mentesen, egy civilizáció, ahol nincs más, csak jólét… És céltalan, kihívásmentes unalom. A Szenátus ennek vetett véget, amikor mindennapossá váltak az eszement izgalomkeresések során elhalálozott polgárok.
Akármelyikük marad életben, ha kiderül, hogy egy magas rangú kormányzó, vagy egy elismert seenech ilyen párbajba bonyolódott, a karrierjük végét jelentené. És nem csupán azt. Sok év börtön várna a túlélőre.
Amon nagylelkűen intett a nőnek. – A kihívó felet illeti az első pörgetés.
Sais megragadta a tálca szélét, az egyforma üvegcsék csíkká olvadva pörögni kezdtek. Amikor megállt a forgás, tippelni sem tudott volna, melyik rejtette a mérget.
Amon kivett egy üveget, Sais követte a példáját. Csak ekkor tudatosul benne, hogy remeg a keze.
– Egészség – vigyorgott a férfi, és felhajtotta a folyadékot.


            Olyan gyorsan múltak a napok, mintha valami boldog felhőben éltek volna, időtlenül és észrevétlenül.
Sais kedvelte a hármaskráter látképét, kedvelte az új házat, és azokkal a célzásokkal sem törődött, amelyek azt suttogták a fülébe, hogy túl korai volt összeházasodniuk. Sais mégiscsak „fontos ember”, Sin pedig egy tanulatlan, egyszerű fickó, aki a megjelenését tekintve sem felel meg az ideálnak.
A nő beintett a vészmadaraknak, és nem törődött a háta mögött összesuttogó munkatársakkal. Tudta, hogy mindez nem számít. Egyedül a boldogság.
Már csak két hónap volt vissza a szerződés lejártáig, amikor egy délután belépve a nappaliba, a férfit a kezébe temetett arccal, gondterhelten összegubózva találta.
– Mi történt, Sin? – Érezte, hogy nagy a baj. A férfi soha nem volt ennyire maga alatt.
Nem is felelt rögtön. Felnézett a nőre a félősen szomorú barna szemével, majd visszasüppedt a tenyerébe.
– Kaptam egy megbízatást – mondta hosszú percek után.
Sais bólintott. – Miről van szó, Sin? Nem hiszem, hogy egy egyszerű…
– Testőr kell egy magas rangú ember mellé. El kell kísérnem…
– Ilyen volt már rengeteg. Mi a baj, Sin?
– Prentiestbe – fejezte be a férfi.
– Nem! Oda nem küldhetnek! – Prentiest az idegen birodalom. Az ellenséges birodalom. – A határok zártak. Nem küldhet oda! Ha elmész, halott vagy, és halott az az ember is, akit kísérned kell!
Sinus tanácstalanul széttárta a karját. – Valamit magyarázott a kormányzó. Valami diplomáciai dolog. A Császár garanciát vállalt arra, hogy nem eshet bántódásunk…
Sais felpattant a kanapéról. – Hazudik! Nem mész, Sin!
– Muszáj. Ha megszegem a szerződésem, a kormányzó elintéz. Nem akarok egy golybányában rohadni évekig.
A nő hátat fordított a férfinak, és kirohant a házból. Elszánta magát, hogy megakadályozza a kormányzót abban, hogy rákényszerítse Sint erre a végzetes útra.
De a közel két órán át tartó vita Amon Cannal, Trian kormányzójával eredménytelenül végződött, a férfi hajthatatlan maradt. Sem pénz, sem fenyegetés, sem könyörgés nem győzte meg arról, hogy keressen mást erre a veszélyes munkára.
Sais végül csak annyit tehetett, hogy elkísérte a férjét egészen a határig.

            Nem tudhatta, hogy ha a méreg az ő üvegében volt, az mennyi idő alatt kezd el hatni. Amon lehúzta a löttyöt, néhány másodperc feszült csend után elmosolyodott, és megkönnyebbült izzadságcseppek futottak végig keskeny homlokán. Tehát már hatott volna. Sais fellélegzett.
Fogalma sem volt, meddig bírja idegekkel. De a gondolat, hogy ez az ember szabadon és boldogan él, nem engedte, hogy meghátráljon. Tartozik Sin emlékének annyival, hogy ne hagyja szó nélkül, ami történt. Ennek az öntelt bájgúnárnak egyetlen tollvonásába került volna, és Sin most élne.
Amonon volt a pörgetés sora. Hat üveg maradt. Ha felveszik a részüket, akkor négy…
Hat az egyhez az esélye, hogy itt marad, és a másik kényelmesen hazasétál hóna alatt a tálcával, zsebében a levelével.
Nem számít.
Már nem számít.
Sais kiemelte a legközelebbi üveget, és anélkül itta meg a tartalmát, hogy közben a másikra akár egy pillantást is vesztegetett volna.

            Amikor bekopogott hozzá a Lélekszámláló egyik alkalmazottja, addigra alig bízott. Az idegen láttán a maradék reménye is elveszett.
(Egész idő alatt, amíg várt, a Császár nehezen betartható ígéretével vigasztalta magát, jól tudván, hogy azon az ellenséges területen ez nem sokat ér).
Csak Sin kedvenc nyaklánca, és az utolsó üzenete jutott el hozzá. Hogy szereti, és hogy sajnálja, ami történt.
Attól a pillanattól fogva Saisnak nem maradt nyugta. Állandóan az járt a fejében, hogy Amonnak egyetlen szavába került volna, hogy felbontsa a szerződést. Egyetlen szavába…
Számon kérte, de a férfi a szemébe nevetett.
És ez az érzéketlenség Sais számára olaj volt a tűzre. A nyomában járt. Felelősségre akarta vonni.
Legbelül tisztában volt azzal, hogy amit csinál, az zaklatás, de nem számított. Választ várt. Hogy miért nem volt Amonban annyi emberség, hogy amikor könyörögtek neki, amikor arra kérték, keressen erre a feladatra olyan embert, aki önként vállalná, akkor a kormányzó miért maradt ennyire kemény, ennyire hajthatatlan… Amon nem méltatta válaszra.
Majdnem egy év eltelt Sin halála óta, de Sais nem tágított.
És Amon akkor kénytelen volt tudomást venni róla, amikor egyszer testőr nélkül sétált le a kertjébe, és a nő nekirontott.
Saisnak nem sok hiányzott, hogy komolyabban bántsa a vékony, fiatal kormányzót, egyedül a testőrének feltűnése akadályozta meg benne, hogy a hirtelen bevitt jobbegyenest megtetézze még többel.
Viszont Amonnak is elege lett a folytonos háta mögé nézegetésből.
– Elégtételt akar? Rendben… – Megmasszírozta fájó arccsontját, és végigmérte a sportos alkatú nőt. Amon életében nem csinált semmi megterhelőt, és egyértelmű volt, hogy ha ökölcsatába bocsátkoznának, nem sok esélye lenne. – De akkor az én játékszabályaim szerint. Bízzuk az égiekre a döntést…

            Négy üveg maradt. Sais örült annak, hogy a szívében uralkodó rettegés és feszültség nem ült ki az arcára. Igyekezett elnyomni az érzéseket. Próbált higgadt és fölényes maradni. Főként azért, mert a márványhideg arcú Amonon végre jelentkeztek a félelem jelei. Már nem mosolygott, és a kék szemek körbe-körbe jártak, mintha kiutat keresne. De a büszkesége egyiküket sem hagyta megfutamodni. A bubastisi büszke és makacs nép.
– Tudta, hogy tervei vannak. Tudta, hogy hamarosan lejár a szerződése. Tudta, hogy… boldog. Miért kellett ezt elvennie tőle? – Sais, ahogy Amon képe egyre sápadtabb színezetet öltött, úgy nyerte vissza korábbi erejét és találta meg a hangját. – Annak az összegnek a feléért, amit felajánlottunk, talált volna olyan egyedülálló, kalandéhes személyt, aki boldogan vállalta volna a küldetést. De meg sem hallgatott. Tudja miért?
Amon nem válaszolt. Egy utálkozó fintorral kiemelte a részét.
– Mert nem bírta volna elviselni a rohadt egója, ha nem a magáé az utolsó szó. És ez egy ember életébe került. Nem hagyom, hogy megússza!
Miközben a szájához emelte az apró üveget, úgy nézett Saisra, hogy a nő fejében megfordult: egyezség ide vagy oda, de a torkának ugrik. Inkább az üvegére meredt, nehogy elveszítse az éppen csak megtalált nyugalmat. Nem akart sírni.
– Nem sokat kértünk magától... hogy legyen annyi megértés önben, hogy … – Már a szájánál volt az áttetsző folyadék, amikor meghallotta a tompa puffanást, és riadtan feltekintett.
Amon teste élettelenül az asztal mellé csuklott.
Sais még nem fogta fel.
Nézte a vézna rongykupacot, és a gondolatok lassan kezdtek formát ölteni. Minél előbb el kell tűnnie, minél hamarabb haza kell érnie… És nem hagyni nyomot.
Egyáltalán hogyan mehetett bele ebbe az őrültségbe? Tényleg halott? Sais még nem látott holttestet, de nem mert odamenni ellenőrizni… A gondolatra, hogy meg kellene érintenie ahhoz, hogy meggyőződjön róla, hányinger fogta el. És a remegő idegesség kapkodó pánikba csapott át. Körülnézett.
A férfi kezében hagyhatja az üveget, a többit… a többit el kell vinnie magával. És a papírt. Csak Amon búcsúlevele maradhat itt.
Odakint az ég nagyot dördült, Sais összerezzent a hangra.
Képtelen gondolat ütött tanyát a fejében, az ég hangja: Sin haragja, amiért a gyászból bosszút csinált, amiért ilyen törvénytelen és hiábavaló áldozatot harcolt ki…
Felkapta a tálcát, és az ajtó felé hátrált.
Már majdnem kilépett, amikor eszébe villant a levél. Visszarohant érte. A félbehajtott lapot besüllyesztette a kabátja zsebébe, és az egyre vadabbul tomboló viharon át a kocsija felé rohant.
Azonnal indított. Ahogy a légpárnás felemelkedett a földről, egyre csak azt ismételgette magában, hogy nem fogja megtudni senki... hogy nem történt semmi.
Semmi az égvilágon.
            Vagy a gyász, vagy az űr, amit Amon halála sem töltött meg újra tartalommal, vagy csak egyszerűen az, hogy bőrig ázott, de Sais, miután hazaért, lázasan és remegve bújt a takaró alá.
Sokáig vacogott, mire sikerült elaludnia. Nem tudta, mennyi időt töltött a beteg, álomtalan mélységekben, de amikor meghallotta a telefon türelmetlen jelzéseit, akkor odakintről késő délutánt jeleztek a beszűrődő fények.
Első pillanatban nem ismerte fel a hologram megjelenített alakját.
– Tessék? – Ahogy a múlt éjszaka eseményei felderengtek, megnyugodva állapította meg, hogy átöltözött, és a tálcát is elrejtette.
– Nereida Cast vagyok, imakh Bessly, a rendőrfőnök. Feltennék néhány kérdést Trian kormányzójával kapcsolatban… Mikor látta utoljára?
Miért kérdi? Miközben Sais az álmos tompasággal küszködött, a gondolatai sebesen cikáztak. Öngyilkosságnak tűnik. Nem varrhatják be csupán azért, mert egyszer lepofozta Amont mások szeme láttára… Magas az öngyilkossági arány, sokán fásulnak bele az unalomba. Nem tudhatnak semmit.
– Nem vagyok biztos, mikor… Talán… feljelentett? – Sais remélte, hogy a tekintete nem árulja el. Még nem hazudott senkinek.
– Nem, imakh. Amon Can a múlt éjjel meghalt Nekropoliszban.
– Igen? – Nem próbált meg szomorúságot színlelni, hiszen mindenki tudta, mennyire gyűlöli őt. – És ez engem mennyiben érint?
– Csupán szeretném, ha válaszolna egy kérdésemre, imakh. – Nereida arca kifürkészhetetlen volt. – Hogyan lehetséges az, hogy Amon megmérgezte magát, és a búcsúlevél, amit a teste mellett találtunk, az öné?
Nem lehet! Az asztal jobb oldalára hajította a sajátját. És amikor elrohant, azt vette fel… Vagy… hogy is? Sais emlékei összezavarodtak. Túlságosan meg volt rémülve… elvehette a férfiét is… Mint ahogy a rendőrfőnök jelenléte jelzi is, mindennél világosabbá téve a helyzetét. Vége. Ezt nem fogja tudni kimagyarázni… Sais szinte megkönnyebbült.
– Vallomást szeretnék tenni. Bemenjek az irodájába, vagy kijönnek értem, imakh?
Folytatás...

2011. december 27.

Lana - Egy nap majd...

0 megjegyzés


Általában elég nehéz feladatnak bizonyul számomra, ha magamról kell beszélni. Ilyenkor mindig úgy érzem, nem én számítok. Nem, egyedül a történeteim a fontosak. Hogy ki vagyok én, hány éves vagyok, vagy mivel foglalkozom, az mind eltörpül és lényegtelenné válik, amikor írok. Olyankor én nem létezem. Legalábbis az az „én”, aki hétköznap vagyok, nem létezik. Nem azt mondom, hogy más leszek, amikor írok, hogy megváltozom, inkább azt, hogy olyankor az „én” megszűnik, inkább valamiképp felolvadok a történetben, betűkké és szavakká leszek, vagy talán pont a köztük derengő fehérséggé.

A következő történet a legutóbb írt novellám, szösszenetem – kicsit rólam szól, kicsit az életről, kicsit pedig a világról. Fogadjátok szeretettel!

Lana


Egy nap majd…

Egy nap majd tenyerembe veszem a lelkem. Óvatosan csalogatom elő, ő pedig félve jön majd, bármilyen szelíd is leszek. Fél a fénytől, a hangoktól, az illatoktól, de addig kérlelem, míg végül megadja magát és jönni fog. Többször is megpróbál majd visszafordulni, én pedig engedni fogom, de csak azért, hogy végül magától jöjjön el hozzám.

Először a fénytől fog megriadni, az készteti majd menekülésre. Nem a tiszta, igaz fény barátsága, hanem a világ zajos fényeinek tompa konoksága, önhitt törtetése, mely mindent kész eltiporni. Úton visszafelé azonban megbotlik majd a gondtalanul eldobott kíváncsiságban, s ahogy felemeli, csodálkozva fogja forgatni.

Te mi vagy? – kérdi majd tőle, s ahogy fogja, felébred benne valami régi érzés… Esőillatú mosolyok és hószínű nevetés. Olyan lesz, mint az első hógolyó vidám szárnyalása. Lelkem akkor magához öleli a kíváncsiságot, s már kicsit bátrabban indul tenyerem felé.

De aztán megint megtorpan. Újra menekülőre fogja, mert megérzi a hangokat, a felelőtlenül eldobott hangok furcsa, savanykás illatát. Szomorú mulandóságillat, sebző hangok halálának bágyadt illata.
Ahogy egyre hátrál, beleütközik majd a bizalomba. Közelebb lép hozzá, óvatosan megbökdösi. Ismerősnek fog tűnni, de nem tudja, honnan. A bizalom merészen nyúl majd és megragadja őt. Akkor valami furcsa bizsergést fog érezni, egy kedves bizsergést, amilyen egy idegen tekintet lehet, ha egy másikba kapaszkodik, és aztán felvillan egy bizonytalan mosoly.

Ezúttal igazán komoly elhatározással folytatja útját, de zavaró szagok kapaszkodnak belé. Mindegyiknek furcsa, zavaros színe lesz. Összeroncsolt vágyszíne és megfojtott reményszíne. Megriadva fog megfordulni, de nem jut sokáig, mert egy ezüstös kis fény felkelti majd a figyelmét. Mikor odalép, a fény erősebben fog ragyogni. Ő pedig fehér színek selymét érzi majd magán és olyan bizonyosságot, mely a gyermekek szemében születik. Ahogy a fény lassan részéve válik, úgy dönt majd, hogy mégis megpróbálja. Hiszi, hogy elérhet hozzám.

Türelmes leszek, megvárom. Végül ott fog gubbasztani a tenyeremen, egészen apró lesz, tudom. A tenyerem közepén egy apró lüktetés. Nem fog ragyogni, nem lesz fénye. Ha valaki véletlenül épp akkor néz majd rám, nem fogja látni a lelkem. Csak én tudom majd, hogy ott van, a tenyeremen. Gyenge lesz és erőtlen. Az éles, könyörtelen fények égetik majd, a szagok túl erősek lesznek neki, a hangoktól pedig remegni fog. Mosolygok majd gyengeségén, esetlenségén. Talán nevetni is fogok. Kinevetem majd őt.

Riadtan fog figyelni engem, nem értve, mi történik. Én pedig arra gondolok majd, hogy most eldoblak, eldoblak messzire, vagy rád taposok, szétzúzlak, mert ugyan miért, miért van rád szükségem? Némán zúdítom majd rá dühöm. Mit érek veled? Miért vagy ennyire gyenge? Miért vagy ilyen erőtlen? Miért őrzöd még mindig az eldobott kacatokat, miért szedted őket össze? Nem látod, hát tényleg nem, hogy ebbe a világba mindez nem fér meg? Nem látod, hogy te… te egyszerűen összeférhetetlen vagy a világgal?

Persze nem fog válaszolni. Csak néz majd rám, szelíden, békésen. Én pedig visszanézek rá, aztán szorosan magamhoz ölelem. Mert dehogyis akarnám bántani őt!

Mikor ezt ő is megérti, huncutul rám kacsint, s halkan, nagyon halkan, hogy máshoz ne juthassanak el a szavak, majd ezt kérdezi: mit szólsz, folytassuk? Én pedig nem fogok felelni, csak engedem, hogy visszajöjjön. Mert szükségem van rá. Ekkor érzi majd meg, amit egyszer régen elveszített. Melegség lesz benne és szivárványszín ragyogás. Egészen megtelik vele és ragyogni kezd.

Szeretlek – suttogja majd, s én nem fogom bánni, hogy mindenki láthatja a lelkem ott, a tenyerem közepén.

•••••• 

Kedves Olvasó! Köszönöm megtisztelő figyelmed, remélem, örömöd lelted ebben a rövid mesében. Ha esetleg szeretnél még tőlem olvasni mást is, vagy csak rám vagy kíváncsi, az oldalamon (http://sites.google.com/site/lanaoldala) mindenfélét találhatsz.

A lehetőséget pedig tisztelettel és hálával nagyon köszönöm az oldal szerkesztőinek. 
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger