Cheese Galore!
Pants Ahoy!
The Man in the Iron Socks
Anglia
Lélekcsapda
Pillanatnyi elmezavar
Nils Holgersson csodálatos utazása

2012. január 31.

Újévi fogadalom - Januári felvonás

0 megjegyzés

Gondolom, már sokan kíváncsiak, hogy telt a január, mi újság a fogadalommal, amit újévkor tettem.

Hogy ne felejtsek el semmit, minden könyvről csináltam egy kis szösszenetet.

Lássuk csak: 45 -ről indultunk, 46 -ra változott a hónap végére... De mi is történt valójában, és hogy áll most a fogadás, íme a történet röviden, vagyis a januári alakulás:


1. könyv: Marcello D'Orta - Isten ingyér teremtett bennünket
Adatok:
Hozzájutás: ajándékba kaptam
Elolvasva: 2012.01.01.
A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 44

Szóval, őt egy kedves barátnőmtől kaptam újévkor, és január 1. napján költözött fel arra a bizonyos polcra. Nem időzött ott sokáig, mert már a hazaúton olvasni kezdtem. Rövidsége, és humora miatt még a délután folyamán felkerült az olvasottak köreibe.

___________________________________________________________________________________________


2. könyv: Petőfi Sándor válogatott prózai írásai
Adatok:
Hozzájutás: még 2011 nyarán egy könyvtártól vásároltam, ahol selejtezés volt.
Elolvasva: 2012.01.04.
A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 43

Ezt a könyvet később kezdtem el, mint Imre Viktória Anna könyvét, és egyik pillanatról a másikra gondoltam meg magam. Levettem a polcról, és olvasni kezdtem. 1-2 óra alatt végeztem vele, és valamelyest újra lendületet vettem az olvasás terén. Még Shakespearehez is meghozta a kedvem, és tudtam, hogy a 45 között van a Lear király, de aztán mégis IVA könyvét folytattam inkább...

___________________________________________________________________________________________


3. könyv: Imre Viktória Anna - Kísértés Rt.
Adatok:
Hozzájutás: karácsonyi ajándék volt Timustól. Mikor meghozta a postás utáltam a borítékot, hogy közém és a könyv közé állt, csak kerüldöztem a csomagot napokig, mert kaptam hozzá egy kikötést: csak dec 24-én nyitható ki.
Elolvasva: 2012. 01.09.
A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 42

Elindultam a fogyás lejtőjén és ennek nagyon örültem. Még nem volt igazán nagy csábításom, sem elvonási tünetem, de még nem merem elbízni magam. Gyorsan feltettem ezt is a könyvespolcra Sansa könyve mellé, és máris lekaptam a következő darabot...

___________________________________________________________________________________________




4. könyv: Peter S. Beagle - Az utolsó egyszarvú
Adatok:
Hozzájutás: egy antikváriumi túra során akadtam rá
Elolvasva: 2012.01.13.
A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 41

Elkezdtem megközelíteni a 40- et, úgyhogy nagyon boldog vagyok. Már tudom is, mi lesz a következő darab, amit kipéciztem magamnak. Mivel egyelőre a listát úgy állítom össze, hogy a portalanítás után felállított sorrend alapján az első könyveket emelem le a polcról, így nem is nehéz. Már látom, hol lesznek hamarosan gondok, de annyit elárulok: nem a soron következő darabnál...

___________________________________________________________________________________________


5. könyv: Wolfgang Hohlbein - Támadás a világűrből
Adatok:
Hozzájutás: netes vétel volt egy molytól
Elolvasva: 2012.01.19.
A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 40

Már kezdek kicsúszni a hónapból, 12 nap, és vége, és utána biztos, hogy kevesebb időm marad majd olvasni. Ezért is örültem volna, ha ez a vézna kötet gyorsabban olvasható, viszont nem volt az. A jó hír viszont, hogy  4X10 kötetem maradt hátra, és már látom a polcomon második sorba rekedt első pár kötetet. Még nem adtam vásárlásra a fejem, úgyhogy örülök, hogy jó úton haladok a csökkentés irányába :)

___________________________________________________________________________________________


6.könyv: William Shakespeare - Lear király
Adatok:
Hozzájutás: antikvár darab. elkezdtem összegyűjteni Shakespeare munkáit, mert meglehetősen műveletlennek tartom magam, hogy még csak párat ismerek közülük, pedig vannak köztük egészen jók.
Elolvasva: 2012.01.25.
A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 40

Jött a postás, és 01.24 -én nálunk hagyott egy csomagot. Egy könyv volt benne. Nem, nem vásároltam, úgyhogy még mindig nyeregben vagyok. Viszont: az a könyv került Williamé után következőnek a listára (vajon miért nem bánom sem azt, hogy jött, sem azt, hogy ő lesz a következő?). Elég vékonyka, és ha jó lesz, biztos, hogy hamar végzek vele is, és utána 3-mal fog kezdődni az olvasandóim száma.  És, mivel az a könyvecske fantasy, és már nagyon kíváncsi vagyok rá - tetszik a borítója -, ezért szerintem gyorsan olvasottak közé kerül :)


És, mivel jelenleg január 31 van, ezért a Januári hónapot ezennel lezárom!

Jelenleg 40 könyv van a listán, úgyhogy a csuszkát is úgy állítom be, hogy 40 könyvön állapodjon meg. Ennyi választ el tőle, hogy megnyerjem a fogadást, és bebizonyítsam a kétkedőknek, hogy tényleg meg lehet állni a könyvvásárlást.

Tehát mindenki, aki rám fogadna/fogadott, azoknak üzenném: kitartok, nem hagyom elcsavarni a fejem :) Még nem buktam el, és nem terveztem, hogy el fogok. Az első hónap végén még mindig versenyben vagyunk. Még 40 könyv, és megvehetem az első könyvemet az évben. 

A következő hónapban jelentkezem legközelebb, hogy beszámoljak nektek az események alakulásáról. Addig is: a könyvek nyújtotta pozitív élmények legyenek veletek!
Folytatás...

2012. január 29.

Wolfgang Hohlbein - Támadás a világűrből (Charity 1)

0 megjegyzés

Miután kiderült számomra, hogy az előző W. Hohlbein kötet, amit a kezembe fogtam, a Charity sorozat 2. része, úgy gondoltam, illene megismerni az első kötetet is, úgyhogy azonnal elindultam beszerezni. Az első kötet egyébként egyfajta előtörténet, tehát nem spoileres a második kötet az elsőre nézve - szellősen kapcsolódnak egymáshoz.

A világűrből mindenféle bogarak kerülnek a földre, miután Charity Laird és csapata sikeresen visszaérkeznek egy expedícióból. Az utazást ugyanis az űrben tették egy idegen faj anyahajóján, ami megdöbbentő módon üres volt.
Azonban, a világ nagyvárosait megcélzó idegen lények hamar ellepik a világot, és senki sem tudja, hogy csinálják. Laird kapitány hamar rájön, miben rejlik a trükk, hogy az ufóktól mentes övezetekben hirtelen milliónyian nyüzsögnek az idegenek. Ez után nincs más hátra, mint megpróbálni valahogy életben maradni, viszont úgy tűnik, az embereknek nincs túl sok esélye a Földet támadók ellen...

Ismét a nem túl impozáns külsővel kezdeném, mert amellett, hogy nem tetszik a borító, a fülszövegen is sikerült kissé megütköznöm.
Mit tudunk meg ugyanis Charity Lairdról azon túl, hogy nő? A fülszöveg elárulja (akárcsak a második kötet fülszövege), hogy ő az "Egyesült Államok űrhadtestének legkiválóbb pilótája". Kérdem én: melyik univerzumban? Nem derül ki ebből a kötetből sem, hogy miért ő a legkiválóbb pilóta, de elhiszem, ha egyszer a könyv hátuljára van írva. Ezen túl megtudjuk, hogy ez a hölgy harmincas éveiben jár, ami azért furcsa, mert utána a katonák java, akivel az útja során találkozik, fiatalabb, mint ő. Az USA vagy az ufóinvázió előtt tartott vérfrissítést, vagy náluk alapvető szabály, hogy aki el meri érni a harmincakárhány évet, arra már elszámolnak egy értékcsökkenési leírást?
Ha már leírásokról van szó: a történet elején gyorsan bemutatkoznak a szereplők. Kapunk egy névkupacot, amiből kiválogathatjuk, ki micsoda. Az ember azt hinné, hogy az ufók hajóját úgy vizsgálják át, hogy egy rakat katona hatol be, felfegyverkezve, a legrosszabbra számítva, de itt nem ezt kapjuk. A csapa 3/4 -e tudósokból áll, és jóformán azok értenek csak a harchoz, akik felvitték az űrhajót. Csak én érzem, hogy ez mennyire meggondolatlan húzás? Az sem volt indokolt, miért csak 10 percet maradhatnak odafent, viszont megtudjuk, hogy ennyi idejük van. Biztos a 11. percben kezdődik az ebédszünet, vagy délutáni pihenő.
Kissé zavaró, hogy a múlt és a jelen párhuzamosan fut, mert Laird hol a jelenben, hol a múltban harcol, és sokszor ugyanazok a szereplők veszik körbe a cselekvéseknél, ami méginkább nehezíti a dolgot.
A jelen eseményeinél látjuk, hogy Beckerhez ér Laird, majd menekülőre fogják a dolgot, mikor már érzékelik, hogy teljesen kilátástalan a harc. Ez a szál visz el a végső megoldáshoz, itt ismerkedhetünk meg Stonenal (akinek ugye a második kötetben nagy szerep jut).
A múltbeli események viszont izgalmasabbak, ugyanis, itt ismerjük meg az invázió kezdeti szakaszait, illetve, hogy Laird kapitány hogy jut el Becker (a felettese) bunkerébe. A vicces az, hogy Beckertől indul, és Beckerhez jut, ezért is kerülhetnek mellé ugyanazok a szereplők jelenben és múltban. A múltban Mikekal indul, és néhány csapattársával, de a kötet elején (a jelenbeli résznél) már láthatjuk, hogy egyedül érkezik meg, így a múltbeli eseményekből az is kiderül, hova tűntek a csapattársak, ki marad életben, és ki hal meg, hogyan, ki menekül meg.
A szereplők néha kivetkőztek magukból, ami viszont nagyon nem tetszett. Ilyen volt az a Charity Becker jelenet, mikor Laird nyilvánvalóan látja, hogy a főnök teljesen kész van, erre nekiállja heccelni? A merev katona (Laird) hirtelen poéngyáros hobbibohóc lett? Többek között Laird azon megjegyzését sem értettem, mikor megjegyezte, hogy kiképzés nélkül biztos, hogy nem jutott volna el Beckerhez. Előtte oldalon, mikor megkérdezik, hogy jutott el a bázisra, annyit mond, hogy "szerencsével". Akkor most a tudás, vagy Fortuna kontárkodott bele, hogy él? Sok ehhez hasonló volt, de nem akarom az összeset kiírogatni.
Ezen kötet ismeretében azt kell mondjam, a második kötet minősége jelentősen csökken a szememben. Kezdjük a végével: itt ugye 1999 -et írunk, a folytatás 2055-ben játszódik. Persze, hihető, hogy 2055-ben Laird már teljesen ép, egészséges, mikor 1999 -ből "roncsként indul", és természetesen túléli a 26 évet. Nem akarnám lelőni, hogy miért kételkedem ebben a túléléses dologban, de számomra irreális, hogy nem halt meg (tudom, ő a főhős, a címszereplő stb..., de akkor is).

Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc sci-fi kötetem, mert olvastam már jobbat is ennél, viszont azt bánom, hogy nem ezt a kötetet olvastam a sorozatból elsőként, mert így, ahogy visszagondolok a folytatásra tényleg sok dolog vált értelmetlenné abban a történetben...
Folytatás...

2012. január 27.

(Kép)Regények hősei a vásznon!

0 megjegyzés

Annak alkalmából, mivel filmvászonra kerül jövő héten a hazai mozikban is a Janet Evanovich regénye alapján készült Szingli fejvadász 1 (bemutató: 2012.02.02.) film változata, összeírtam, hogy még mely könyvekből várható közel s távol mozifilm (főként 2012 első felében).


Evanovich humorban gazdag, könnyed könyve után a hazai mozikban bemutatkozik Kevin története. A Beszélnünk kell Kevinről! film a hazai mozikba 2012. február 9 -étől lesz látható.


Lehet, hogy már elég lenne, a filmesek mégis újabb és újabb köntösökbe bugyolálják a klasszikusokat. A Jane Eyre 2011 -es (legújabb) változata után mi is következhetne, mint az Üvöltő szelek egy újabb feldolgozása, mely nálunk 2012. február 16 -től lesz látható a mozikban. 


Ezt követően egy sokak által már nagyon régóta várt darab következik, ami nem más, mint az Éhezők viadala, mely az azonos címet viselő Susanne Collins regénye alapján készült.
A sorozatból ez lesz az első film, de könyvekből már kijött a trilógia záró kötete is. 
Magyarországon 2012. március 22 -én lesz majd látható a mozikban.


Szintén március 22-én a mozikba kerül egy film, ami ugyan nem könyvből készült, de kapcsolódik az irodalomhoz olyan módon, hogy Edgar Allen Poe életéről szól, legalábbis egy részéről.
A film címe: The Raven


(A trailer képsorai felkavaróak lehetnek, megtekintés csak saját felelősségre!)







Aki látta az első négy részt, az szerintem el fog menni a zárásra is. Az idei év vámpír durranását ismételten a Twilight adja majd, immáron a Breaking Dawn második részével, amivel a történet a könyvek-beli történet végére is ér.

Magyar bemutató: 2012. november 15.


A következő évre (ha túléljük a világvégét) akkor láthatjuk a Percy Jackson és az Olimposziak sorozat folytatását is. Noha a könyv inkább a fiatalabb közösséget ragadja meg, az első film alapján azt mondanám, hogy remélem, még egyszer sikerül a bravúr a filmeseknek, és valami értékelhető látnivalót dobnak belőle össze.
Várható magyar bemutató még nincs kitűzve. Amerikai bemutatója: 2013. március 26.











Nem csak könyvekből készülnek filmek. Idén is találkozhatunk néhány képregényhős hús-vér játékával egy-egy élőmozi erejéig.


Az év első felében visszatér Nicholas Cage, hogy újra magára öltse a Szellemlovas szerepét, a Szellemlovas - A bosszú ereje című filmben.
Hazai bemutató: 2012.02.23.


Az Amerika kapitány film után várható volt, hogy még több szuperhős elevenedik meg, és nem csak a régiek kapnak új epizódokat (mint például a Pókember, amiből immáron a 4. részt készítik, némi extrával az előzőekhez képest. Csak tudnám miért az lesz a története, ami... -.-)
A bosszúállók (melyben már látható lesz Thor, Hulk, a Vasember, és még Amerika kapitány is) című filmet nálunk 2012.05.03 -án mutatják majd be.


Ezek után nincs más hátra, mint popcornt a kézbe, és üljetek be egy-egy jó filmre!


Mindenkinek jó szórakozást!
(UI.: Célszerűbb előbb a könyvet olvasni ;) )
Folytatás...

2012. január 26.

Imre Viktória Anna - Kísértés Rt.

4 megjegyzés

Még régebben találtam egy honlapot egy érdekes borítóval, és egy olyan történet ígéretével, ami azonnal megtetszett, kíváncsi lettem volna a kivitelezésére. Aztán megláttam a feliratot, hogy ez még csak egy könyv tervezete, nem adták ki, és elszontyolodtam, honnan tudnám beszerezni.
Így indult a kapcsolatom Imre Viktória Anna könyvével. Szerencsémre nem sokkal ezen eset után végre megjelent papír alapú könyv formájában is, és végre-végre elejétől végéig elolvashattam, miről van szó.
Serene Nightingale bérgyilkos, vagyis fizetnek neki azért, hogy embereket öljön. Viszont, egy szép napon beállít hozzá Lucifer, a Pokol nagy hatalmú ura, és Pandora, a mindenség Anyaistene, és elkezdenek versengeni Serene lelkéért. Bevetnek démonokat és angyalokat, hogy megszerezzék maguknak a Szirén néven ismertté vált bérgyilkos lelkét, de hogy ki nyeri a játszmát, az csak a lány halála után derül ki...

Először is elmondanám: a történet érdekesnek ígérkezett, és az is volt, de ami a legmegdöbbentőbb, hogy a kivitelezés is remekre sikeredett. Imre Viktória Anna annak ellenére, hogy elsőkönyves íróként most vonult be a könyvek világába, rögtön olyan regénnyel indított, ami meglehetősen magasra tette a mércét. Nem csak a szavakat forgatja-csavargatja meglehetősen jól, hanem a története szálait is.

Lucifer és Theo
Forrás: http://roxanne-whayt.deviantart.com/
Mikor egy fej társaságában Serene a könyv elején a bátyjára vár London utcáján, még nem is sejti, hogy hamarosan mibe keveredik bele. Ez után jelenik meg Lucifer, a Sötétség Hercege, aki igyekszik elcsavarni a lány fejét, Serene pedig nem is tud nagyon ellenállni az ördög csáberejének, vagy csak nagy erőfeszítéssel. Közben kiderül, miért száműzte a Mennyből Pandora Lucifert, és kapunk egy kis betekintést a Menny és a Pokol lényeinek életébe: hogy születtek, milyen szabályok szerint élnek, vagy milyen hierarchia uralkodik közöttük, milyen képességeik vannak... Viszont ahhoz, hogy mindenre fény derüljön, hosszú út vezet. Például belekeveredik a játékba egy Theodore Collins nevű pap, akiről szintén olyan titkos dolgok derülnek ki, amivel még önmaga sem volt tisztában.
Az események közepén szemtanúi lehetünk egy "csodálatos" szemgyűjteménynek, egy nem mindennapi ördögűzésnek (lásd: a föntebbi rajzon), szerelmek szövődésének, válásoknak, egy érdekes gyilkosságnak, újjászületéseknek, és megismerkedhetünk még magával a Halállal is, aki mindezeken unatkozik, pedig azt hitte, jól fog majd szórakozni...

A szereplők közül sokakat találtam ezért, vagy azért érdekesnek. A főhősnő eléggé hasadt, a bátyját sem tudtam megkedvelni különösebben, sem pedig Theot, aki egy szerencsétlen áldozat. Pandora a maga hozzáállásával, és szereplésével  szintén nem váltott ki nagy hatást, nekem inkább olyan gyerekes volt a viselkedése, tipikus sértett kamaszos, pedig Istentől nem ezt várnánk el. Néhány angyallal és bukott angyallal is megismerkedhetünk, akikkel aztán születnek humoros helyzetek, amik hol bájosak voltak, hol mosolyra fakasztottak, hol igazán megnevettettek.
Más volt a helyzet a következőkkel:
Lucifer
Forrás: http://roxanne-whayt.deviantart.com
Lucifer: A rosszfiúsan jófiú, és jófiúsan rosszfiú karakter, aki végig kétértelmű, így nagyjából sosem lehet tudni, mikor cselekszik azért, mert önzetlen, és mikor azért, mert az érdeke később így kívánja.
Kedvenc jeleneteim vele: a már említett ördögűzés; a Pandora és Metatron jelenet, mikor az üveg tört; Metatronnal való első találkozása, illetve a vége felé levő menekülős rész.
Phaniel
Forrás: http://roxanne-whayt.deviantart.com
Míg Lucifert csak kedveltem a könyv során, addig akadt egy igazán megnyerő karakter, aki a kedvencem lett. Nem tudom, hogy ennek vajon az e az oka, mert az írónő őt választotta, hogy belerajzolja a könyvem elejébe, vagy sem, de Phaniel angyal volt az, aki leginkább kiemelkedett nálam.
Minden jelenete a kedvenceim közé tartozik, és mindig alig vártam, hogy vajon mi lesz a következő lépése, és sosem okozott csalódást.

Említettem már a remek stílust, ami által kaptunk egy nagyon gördülékeny, olvasmányos regényt (minimális szintű logikai bukfenccel), ami amellett, hogy megfogalmaz itt-ott komoly gondolatokat, és némi filozófiát, mégsem az a szájbarágós típus. Rengeteg humorosnak szánt megjegyzés és epizód sűrűsödik bele, de hogy milyen, az attól függ, honnan nézzük: ha Pandora oldaláról, akkor isteni, ha Lucifer oldaláról, akkor pokolian jó a humora.

Egy pár sor erejéig engedjétek meg, hogy könyv belsejéről is essék pár szó, ugyanis elmondható, hogy az írónő nem csak a betűkhöz ért, hanem megálmodott figuráit meg is jeleníti nekünk a könyv lapjain rajzocskák formájában, illetve a könyv borítóján is az ő keze munkáját csodálhatjuk meg. Ezek a képek láthatóak eme bejegyzésemben is, köztük a személyes kedvencemmel, az első illusztrációval, amin Lucifer és Theo van.

Összességében nézve én nagyon örültem, hogy végre magyar író tollából is olvashattam Moore és Safier "vallásos paródiás" könyveihez hasonlót, és csodálatos, hogy valaki első könyves íróként ilyent tud alkotni.
Ha valaki szeretne egy jót mulatni, akkor legyen részese ennek a túlvilági versengésnek. Ti kinek szurkoltok? Ki nyerje meg Serene lelkét? Lucifer, vagy Pandora? Derítsétek ki, az írónő kinek ítélte oda ;)
Folytatás...

2012. január 23.

Marcello D'Orta - Isten ingyér teremtett bennünket

0 megjegyzés

 Marcello D'Orta művei kissé eltérnek attól, amit megszokhattunk, ugyanis ő maga nem kifejezetten író, inkább csak rendszerező, letisztázó. Tanárként gyerekek "cenzúrázatlan" gondolatait fűzi kötetekbe, különböző témák kapcsán, amiket a dolgozataikból állít össze.

Már a cím és a borító is sokat elárul arról, hogy bizony ezúttal a vallást célozta meg. Egyszerű kérdésekre kereste a választ, amit bizony a gyerekektől meg is kapott... de még hogy!

Első körben az Ótestamentumot kezdi el kivesézni. Rögtön a legelső kérdés, hogy "Miért teremtett bennünket Isten?"

Engedjétek meg, hogy pár választ kiidézzek:
"Isten teremtett bennünket, rábizonyult.
Ha Isten, ha más, valaki végül csak megteremtett bennünket...
Isten megteremtette az embert, aztán háziasította.
Isten azért teremtette az embert, hogy aztán forgalmazza.
Mikor a tanító úr a teremtést magyarázta, én hiányoztam."

Sokkal több válasz található a könyvben, ez csak pár ízelítő mondat a beltartalomból. Ezek után persze kapunk 4 féle elméletet arra vonatkozóan, hogy teremtődött meg a világ, megismerhetjük a bábeli zűrzavar eddig eltitkolt részleteit - vagy legalábbis azt a verziót, ami egy kisgyerek fejében él -, továbbá kitér Noéra, a bárkájára, és az állatokkal való viszonyára; megtudjuk, hogy Jónás valójában Pinocchio; Dávid és Góliát harca sem hiányozhat, akárcsak Izsák és fia (megmásíthatatlannak hitt) története, vagy hogy miért kellett elpusztulnia Szodomának és Gomorrának. A gyermeki kreativitás kiterjed még Salamon ítéletére is; arra, hogy milyen volt Jób, Sámson, Mózes hogy került a Fáraó lányához, illetve mi történt az egyiptomi tíz csapás alkalmával; mi az a tíz parancsolat.

Persze, az Újtestamentum sem maradhat ki, így Jézus csodatételei, születése, vagy az apostolok apostolokká válása. Találunk értelmezést Jézus néhány tanítására is, illetve néhány példabeszédére, és persze az árulók is felbukkannak, mint Júdás és Péter. Jézus halálára vonatkozóan is vannak teóriák, ki az a Poncius Pilátus, Barabás, illetve a "jobb lator".

Ha már áttárgyaltuk a Bibliát, akkor áttérhetünk az angyalokra és a szentekre is egy kicsit. Kérdések az ördögről, az őrangyalokról, az angyalokról, keresztényüldözésről, mártírokról, szentekről, papokról és a pápáról.

A szentségek és az ünnepek szintén fontos részei a vallásnak. Ilyenek a gyónás, oltáriszentség, keresztség, elsőáldozás, szentmise, házasság, karácsony, és még a húsvét is előkerül.
Egy kis történelmi áttekintővel folytatódik a vége előtt nem sokkal, így megtudhatjuk, ki volt Romolus és Remus, hogy látja egy gyermek a nők helyzetét, illetve, hogy mit gondol az igazságtalanságról.

Végül, de nem utolsó sorban teológiai és erkölcsi problémákat vet fel az író. Háromféle válasz arra a kérdésre, hogy kicsoda Isten és az ördög, vagy hogy miért fontos az imádkozás.

Újabb példáit kapjuk meg a gyermeki képzelőerő nagyságának, illetve a gyermeki igazmondásnak, naivságnak. Persze, akik ismerik a történetek - hogy úgy mondjam - "eredeti változatát", azok elmosolyodnak itt-ott, hogy a gyermeki elme hogyan írja át, fricskázza ki, másítja meg egyiket másikat. Néhány történet valóban olyan, mintha az eredeti karikatúrája lenne.

Tetszett, hogy végig ott volt a nyílt, gyermeki hit, hogy amit a dolgozatába ír, az úgy van, ahogy éppen lejegyezte, és a tanár úr majd elfogadja. Ugyanolyannak tetszett, mint mikor általános és középiskolában a mi tanáraink ahogy kiemelték a mi "aranyköpéseinket" az irományainkból. Ez is ilyen dolgozatoknak a jópofa gyűjteménye.

Ez a könyv viszont bebizonyított számomra valamit: szükségem lesz még több Marcello D'Orta könyvre!
Folytatás...

2012. január 20.

Neil Gaiman - Farkasok a falban

0 megjegyzés

Farkasok vannak a falban - vette észre Lucy. Viszont, ha a farkasok kiszabadulnak, akkor mindennek vége. Különös nesz hívja fel rájuk a figyelmet, és amikor kiszabadulnak... hát tényleg mindennek vége. Lucy és családja kénytelen elhagyni a házukat, az otthonukat, menekülniük kell a farkasok elől, akik aztán mindenfélét csinálnak odabent. Viszont a kislány feltett szándéka, hogy visszaszerzi a "barátját", azután pedig a házat is...

Neil Gaiman a tőle megszokott formában, ismét egy borongós mesét tár elénk, melyet Dave McKean rajzai tökéletesen egészítenek ki, összhangban, harmóniában vannak a történettel. Ez a nagyon vékonyka könyvecske néhol olyan, mint egyfajta képregény, néhol viszont csak egy-két mondat, ha bekerült az oldalra. A java részben a képekből álló könyvecske egyfajta körforgást is rejt magában, és noha borongós, és komor hangulata van, mégis bájos, és egyszerű. Igazi gaimanos történetecske, Gaiman specialitásával, és fantáziájával.
Dave McKean rajzai pedig tényleg remek választások voltak az "aláfestéshez", mind színvilágban, mint kivitelezés miatt, mely kissé absztraktra sikerült, mégis hasonló hatást keltett, mint például a Coraline mesevilága.

Karakterkidolgozásról, vagy stílusról nemigazán lehet itt beszélni, mert az egész könyv úgy 58-60 oldalból áll, és oldalanként 1-2 mondatból. Viszont maga a történet tényleg elragadó, és aranyos.
Folytatás...

2012. január 17.

Neil Gaiman - A temető könyve

0 megjegyzés

Neil Gaiman világai azóta bűvölnek el, hogy Gigi ikrem felhívta rá a figyelmemet. A Csillagpor, a Sosehol, a Törékeny holmik, a Tükör és füst, és a Farkasok a falban mind-mind elbűvöltek a szereplőikkel, a helyszíneikkel. Gaimannak olyan mesetára van, ami mintha sosem akarna kifogyni. Erre pedig A temető könyve egy újabb ékes bizonyítékkal szolgál.

A Jack nevű végzett a Dorian családdal: egy apukával, egy anyukával, és a lányukkal. Egy csecsemő korú fiúnak sikerül túlélnie a mészárlás éjszakáját, és elkavarodik a közeli temetőbe, ahol Mr. és Mrs Owens gondját viselik, a szárnyaik alá veszik, védelmezik a fiút, akit gyermekükként nevelnek. Ebben segítségükre van a temető minden egyes lakója, akik, akárcsak Owensék, szintén szellemek.
Lévén, hogy nem hagyhatják el a temetőt, ezért nagy segítségükre van Silas, aki a temetőben lakik, de néha hosszabb-rövidebb időszakokra elhagyja azt, hogy a saját dolgát intézze.
Senki Owens - vagyis csak Sen, nem Sean, csak Sen! -, az élő, eleven fiúcska a temetőbeliek között cseperedik fel. A fiú megkapván a temető szabadságát olyan dolgokra képes, amikre más csak álmában - leszámítva a szellemeket.

A kötet többé-kevésbé kronologikus, ennek ellenére egy-két részt fel lehetne cserélni, fel sem tűnne, hogy nem ott a helye, így is tökéletesen passzolna. Eleinte apróbb történeteket kapunk, mintha novelláskötet lenne, de a végén mégis egy egésszé alakul: van eleje, közepe, és egy olyan lezárása, amilyent már megszokhattunk Gaimantól - nem várunk folytatást, nem is hiányzik, mégis, ha a szerző hirtelen úgy döntene, megoldhatná.

Sen felfedezi a temetőt, mi pedig végig követjük az útján, ahogy a vámpírok ellen hadakozik, ahogy megismerkedik egy boszorkánnyal, és a temetőn belüli és kívüli világgal. A Szlír szeretné őt mesterének, miközben a kincseket védelmezik, ráadásul még a JACK is üldözi, így nem hagyhatja el a temetőt. Iskolába is megy, ahol eleinte észre sem veszik, elfeledkeznek róla, de aztán felhívja magára a figyelmet, és hibázásának súlyos következménye lesz. Részt vesz egy "táncos eseményen" és még megannyi hihetetlen dolog történik Sennel, aki szeretné tudni, hogy ki ölte meg a szüleit, és hogy ő ki is valójában. Része van találkozásokban, viszontlátásokban és keserű búcsúkban is.

Gaiman újra és újra meglep. Néha kiszámíthatatlan, néha lenyűgöző, néha e kettő keverékeként létrehozott világokat tár az olvasói elé, amitől gyakorta eshet le az állunk. A borongós légkör, melynek megteremtéséhez nagyon ért itt sem maradhatott el. A gyermekinek ígérkező könyvre rányomhatnánk, hogy komor, morbid, sötét, minden jelző illik rá, tökéletes egyvelege a mindenféle érzéseknek, amiket sötét hangulattal fűszerez.

Sen aranyos fiú, emberi figura, nem csak holmi marionett, akit dróton rángatnak. A többi szereplő is ilyen: valósak, reálisak, "élettel teliek". Aki a legjobban megfogott az nem más, mint Silas, a vámpír gyám. Nem tudom, hogy azért van ez, mert a "ridegebb, komoly" karakterek tetszenek, vagy mert Gaimantól még nem láttam ténylegesen vámpírt. A szellemek közül a boszorkánylány fogott meg leginkább, aki hol segítette Sent, hol pedig féltékenykedett, kettősségével bebizonyítva, hogy ő nem kifejezetten csak jó, vagy nem kifejezetten csak rossz.

Gaiman varázsa viszont nem csak a szerethető karaktereiben rejlik, hanem a történeteiben, mint amit ebben a könyvben is feljegyzett. Ötletei újra és újra elvarázsolnak, ahogy betűk formájában elém kerülnek, és magukba szippantanak. Gaimannak a stílusa sem mindennapi, meglehetősen egyedi, éppen ezért valakinek vagy tetszik, vagy nem, ahogy ír.

Azt kell mondjam, örülök, hogy azok táborát bővíthetem, akiknek bejön Gaiman stílusa, mert sok izgalmas, érdekes olvasmányról lemaradtam volna, ha nem ismertem volna meg a műveit.
Folytatás...

2012. január 14.

Clifford D. Simak - Az emberfarkas-elv

0 megjegyzés

A sci-fi, mint műfaj nem áll tőlem távol, csupán nem olvasok olyan sok sci-fit, mint fantasyt. Mikor ezzel a kötettel először találkoztam, a borító alapján arra tippeltem, hogy ez talán szintén egy fantasy, a cím alapján sci-fi, és úgy saccoltam, valahol a kettő között lehet, akárcsak László Zoltán - Nagate című írása...

A fülszövege meglehetősen nyúlfarknyi ennek a kötetnek, és nem árul el túlontúl sokat a történetről. Minthogy arról sem, hogy főhősünk, Andrew Blake megjárta a világűrt, és visszatért a Földre, ahol ezek után híressé vált. Az űrutazó különlegessége, hogy nem emlékszik semmire, és néha művel dolgokat, amikre szintén nem emlékszik utána. Egyszer a szobájában van, másszor már egy ház felé baktatva tér magához. Így ismerkedik meg Chandler Horton szenátorral, és lányával, Elainenel, akik befogadják, és hamar megtudják, kicsoda a hozzájuk vetődött férfi. Azt is megtudják, hogy az "Andrew Blake" név nem a férfi sajátja, csupán egy választott név. De, akkor mégis kicsoda ez az ember? Talán nem is ember, hanem egy furcsa szörnyeteg? Mi Andrew Blake igazi titka?

Nem szeretnék túl sok dolgot lelőni a történetről, úgyhogy itt abba is hagynám a leírást. Számomra nagyon érdekesnek tetszett az a nyúlfarknyi szöveg, amit a hátoldalra írtak róla 15 szóban, de ahogy elkezdtem olvasni, egyre nagyobb és nagyobb csalódások következtek egymás után. Onnan indulunk ugyanis, hogy van egy akármilyen lény - nem tudjuk, milyen -, ami esőben flangál, fájdalmat érez, olyan, mint aki elveszett, majd vágás. Egy férfi bolyong a semmiben, talál egy házat, és kinyílik egy ajtó, vágás. Beszélget a bentlakókkal, majd elindul haza, vágás. Minden fejezet 5-6 oldalnyi, ahol több szereplő van, ott oldalakon keresztül csak párbeszéd, ahol egy szereplő van, ott oldalakon keresztül leírás. Meglehetősen aránytalan, rengeteg tőmondattal a sokszereplős részeknél. A vontatott cselekmények mellett sajnos megjelenik a kapkodás, hirtelen belekerül egy kis ez, egy kis az, mintha az író a könyv egy csöppnyi részéig tudná, mit akar, gondosan építgeti a világot, majd meggondolja magát, hogy akkor ne két személy legyen, legyen akkor három az egyben, mint valami instant kávé. Rettenetes, ahogy behozza a harmadik személy dolgot, következetlennek tűnik tőle.
Ezek után, hogy már az olvasó fejébe beleverte, hogy nem egy közönséges ember-farkasról van szó (vagyis farkas-ember párosról), ad nekik neveket is, ami meg azért egy kiváltképpen helytelen megoldás, mert három személynek 4 neve van, és nem tudni, hogy valójában most akkor melyik-melyik. Mióta tudnak egyáltalán egymásról ezek hárman, hogy egy testbe keveredtek? Miért csak most derül ki számukra, hogy mind a hárman ugyanabba a testbe szorultak? Ezen a téren is rengeteg kérdéses dolgot hagyott maga után a mű. Ez viszont csak az egyik szál. Ki akarják tehát deríteni, hogy a három lényünk hova keveredett, kié az emberi agy, ami a testbe került, és elindulnak nyomozni, viszont van itt még egy szerelmi szál.
Az egyetlen női személy, akivel találkozik, az Elaine Horton, úgyhogy nem nehéz kitalálni, ki a kiszemelt, de amit az író a végén vele művel, az számomra teljes mértékben elfogadhatatlan volt, egy nagyon elcsépelt, amatőr írói megmozdulást eredményezve - és az még csak hagyján, hogy kétszer találkozik a főhősünk és a lány, és máris dúl a love... A könyv végére bekerült a romantikus vonulat miatt egy roppant hiteltelen jelenet, amivel az amúgy is gyenge alkotást sikerült még mélyebb szintre küldenie az írónak.

Ami ellensúlyozni tudná a könyv rettenetesre sikeredett történetvezetését az nem más, mint a leírások, amik egész jóra sikeredtek, de a végére ezek is elsikkadnak, és az író görcsösen csak a történetre koncentrál, ami miatt minden értékelhető dolog elveszik a végére.

Nagyon sajnáltam, hogy csalódnom kell ebben a kötetben, mert szeretek új írók általam nem ismert műveivel kísérletet tenni, de ez számomra nem volt "lebilincselően izgalmas olvasmány" - ahogy a könyv hátulja hirdeti -, hanem egy unalmas, végigszenvedős darab, amit nem holnap fogok levenni, hogy újraolvassam...
Folytatás...

2012. január 11.

*Timus élménybeszámolója * Janet Evanovich: A szingli fejvadász sorozat, avagy mindenki meneküljön, mert nyomozok

13 megjegyzés

A fejvadász meló azt jelenti, hogy olyan személyeket kell felkutatnod és bevinned a rendőrségre, akik valamilyen „bűnt” követtek el, azonban óvadék ellenében szabadlábon védekeznek, viszont nem jelentek meg a kitűzött tárgyaláson. Ez a feladat értelemszerűen nem mindig egyszerű és biztonságos (hiszen sokszor mindenre elszánt bűnözőkről van szó), így kellő talpraesettség, agilitás és fegyver szükségeltetik néha a megoldásukhoz.
Stephanie Plum fejvadász…
Bár valószínűleg mindenki jobban járna, ha inkább nem lenne az…
Ugyanis Stephanie-nál kétbalkezesebb, elfuseráltabb és lököttebb fejvadászt keresve sem lehetne találni. Hogy miért? Nézzük csak:

„Ellenőriztem, hogy a táskámban van-e minden fontos kellék: csipogó, papír zsebkendő, hajlakk, zseblámpa, bilincs, rúzs, pisztoly megtöltve, sokkoló feltöltve, hajkefe, rágógumi, paprikaspray, körömreszelő. Csúcsszuper fejvadász vagyok, vagy mi.”
De éppen a főhősnőnk csetlés-botlásai miatt lesz ez a sorozat annyira vicces, illetve azért, mert Joe Morelli (a profi zsaru) és Ranger (a profi fejvadász) folyamatosan helyre teszik és persze mert Mazur nagyi hozza a formáját…

A sorozat első részében Stephanie-nak éppen Morellit kell kézre kerítenie, akit gyilkossággal vádolnak és akit ugyebár zsaru létére nem egyszerű becserkészni, főleg úgy, hogy lazán kibaltázik a kisasszonnyal. Mondjuk azért Steph-et sem kell félteni, feltalálja ő is magát:

„Kapcsolatunk Morellivel széles skálán mozgott az ismeretségtől a szoros, majd még szorosabb barátságon át a halálos gyűlölködésig. Tizenhat éves koromban elvette a szüzességemet, és tizennyolc éves koromban pedig megpróbáltam elgázolni apám Buickjával. A két esemény nagyjából mutatja kapcsolatunk árnyaltgazdagságát.”


A sorozat második kötetében Morelli unokatestvére, Kenny Mancuso a célpont, akit szintén gyilkossággal vádolnak, de hogy a keresés ne teljen haszontalanul, Steph elvállal egy privát megbízást Spiro-tól, miszerint keressen meg 24 elrabolt koporsót… Ennek köszönhetően legbénább fejvadászunk a nagymamájával együtt végigjárja a temetkezési vállalkozókat, mely látogatások alkalmával Mazur nagyi oltári dumájával és koporsóborogatásaival színesíti a nyomozást. Mazur nagyi egyszerűen frenetikus egy nőszemély és imádom, ahogy a fegyverekkel bánik:

„- Nagyi, ugye, nem töltötted meg a pisztolyt?
- Hát persze, hogy megtöltöttem – mondta. – És egy lyukat üresen hagytam, ahogy a tévében is láttam. Így nem lehet senkit véletlenül lelőni. – Kinyújtotta a fegyvert, hogy mutassa, milyen biztonságos is ez. Hangos durranás, a csőnél villanás, és a sült csirke nagyot ugrott a tálon.”

„A Suburban hátulról belénk jött, és belelökött bennünket Morelli kocsijába, amely az előtte állóba ütközött. Kenny hátratolatott, a gázra lépett, és megint belénk jött.
– Na, ebből elég volt – mondta a nagyi. – Ehhez a zötykölődéshez én túl öreg vagyok. Az én koromban könnyen törnek a csontok. – Ezzel egy negyvenötöst húzott elő a zsákjából, kinyitotta az ajtót, és kikászálódott a járdára. – Na, most mutatok neked valamit – mondta, a Suburbanre célzott, meghúzta a ravaszt, a cső végén láng csapott ki, és a visszarúgástól a nagyi fenékre ült.”


A sorozat harmadik kötetében sajnos Morelli és Mazur nagyi egy kicsit a háttérbe szorulnak, azonban Ranger és Lula (jó útra tért utcalány) személyében szerencsére megint kapunk két lökött önkéntest, akik örömmel segítenek Stephanie-nak a közkedvelt Mo bácsi megtalálásában, pedig mindenki, aki csak teheti, keresztbe tesz nekik. De hát lássuk be, mindketten hatalmas fazonok:

„Hajnali ötkor a fazekak csörömpölésére riadtam. Kirohantam hálóingben, és az előszobában ott találtam Rangert.
– Helló, bébi – mosolygott.
Kikerültem a szanaszét heverő edényeket, és megvizsgáltam az ajtót. A két Yale biztonsági zár érintetlen volt, a retesz a lánccal együtt a helyén. Arra a következtettem, hogy Ranger akkor boríthatta fel a fazekakat, amikor becsusszant az ajtó alatti résen.”
„Leültem a mellette lévő székre, és elcsodálkoztam: Ranger előtt egy kávé és egy csokis fánk volt. – Azt hittem, ellenzed a belső környezetszennyezést – mondtam. Ranger mostanában ráállt a biokajára.
– Álcázás – felelte. – Nem akartam nagyon elütni a környezettől.
Nem akartam lerombolni az illúziót, de Ranger szerintem csak akkor nem üt el a környezetétől, amikor Batman és Rambo közé állítják.”

„Leakasztottam a táskát Lula válláról, és visszatettem a polcra. Aztán megragadtam Lulát a könyökénél fogva, és magam után húztam.
– Tényleg van pisztoly a kabátod alatt?
– Egy nőnek meg kell védenie magát.
Nem mertem megkérdezni, mégis milyen fegyver van nála. Nyilván valami hadászati támadófegyver. Esetleg vállról indítható rakéta.”

Eddig talán ezen a sorozaton nevettem a legtöbbet. Nem is feltétlenül mindig csak Stephanie bénázásán, sokkal inkább azon, ahogy Morellivel húzták egymás agyát és civakodtak, ahogy Ranger próbálja tanítgatni – nem túl sok sikerrel – a fejvadászatra, ahogy a nagyszájú Lulával „pici tank” módjára nyomoznak, illetve ahogy Mazur nagyi vagánykodik.
Valószínűleg azért áll hozzám ilyen közel ez a világ, mert „osztogatják” egymást rendesen a szereplők, és én is szeretek „poénkodni”, valamint szintén ilyen kis szertelen és eszement vagyok. Könnyen Steph helyébe tudom magam képzelni, valószínűleg én is pont ilyen kétbalkezes lennék.
Aminek külön örültem, hogy ezúttal nem csak a „jók” szerethetők, hanem a „rosszak” is. Legalábbis én a levadászandó bűnelkövetőket is nagyon csíptem, ahogy kibaltáztak Steph-ékkel. Sőt, a legegyszerűbb mellékszereplők is viccesek lettek a kis fejvadászunk szemszögéből nézve.
Az eseményeket ugyan egy teljesen hétköznapi lány szemszögéből nézzük, mégis olyan helyzetekkel találjuk magunkat szembe, amelyek egyébként egy átlagember számára elképzelhetetlenek, illetve teljesen abszurdak. Ezúttal bármi megtörténhet, sőt, meg is történik, azonban mégsem érezzük, hogy ez lehetetlen, vagy túlzás, inkább azt kívánjuk, hogy bár velünk is történne végre valami, hogy a szürke hétköznapok kicsit színesebbek legyenek.
Én is ezt kívántam…
Folytatás...

2012. január 8.

Stephenie Meyer - A burok

3 megjegyzés

Bevallom, Meyer neve nálam nem ez miatt a könyv miatt vált ismerté (szerintem ezen nem sokan lepődnek meg), sokkal inkább a Twilight-saga miatt, és ha már színt vallok azt is beismerem, hogy egészen addig azt sem tudtam, hogy van olyan író, akit úgy hívnak, hogy Stephanie Meyer. Ehhez a tényhez talán az is hozzátartozik, hogy amikor ezen regénye a könyvesboltokba került, akkor még nemigazán vándoroltam a sci-fi részlegen.

Aztán jött egy Nancy, aki rá akart beszélni erre a kötetre azok után, hogy már ismertem az Alkonyat sorozatot az írónőtől. Eleinte elrettentett, hogy ez a könyv mindenkinek tetszett, vagy legalábbis eléggé pozitív visszhangot keltett, és sokan úgy ajánlották: ez jobb, mint az Alkonyat! Amikor először meghallottam ezt, kíváncsivá váltam, hogy mi lehet az, ami nem vámpíros, Meyertől származik, és azt mondják, hogy jobb, mint az Alkonyat, holott mégsem keltett akkora feltűnést ennek a kötetnek a létezése a naaaagy Alkonyat-lázig.
Végül a Fi.O.K. vett rá, hogy előbbre hozzam az olvasási listámon, mivel ez lett az ottani szavazás győztese.

A Föld bolygót "gonosz", földönkívüliek ostromolják meg, és csendesen, ám annál nagyobb hatékonysággal szállják meg méghozzá úgy, hogy Lelkeket ültetnek az emberek testeibe, amik segítségével átveszik felettük az uralmat. Azonban ezek a lények nem szeretik a harcokat, irtóznak a fegyverektől, nem használnak gyógyszereket, sem pénzt, sem hazugságokat, és merőben eltérő elveket vallanak, mint az emberek, akiket erőszakos fajnak titulálnak... joggal.
Melanie lázadó, sokáig ellenáll, menekül az idegenek elől, de elkapják és a testébe ültetnek egy Lelket, akit úgy hívnak, hogy Vándor. A lány folyamatosan ostromolja a Lelket az emlékeivel, az álmaival, míg végül rá nem veszi, hogy keresse meg Jaredet, a férfit, akit szeretett és Jamiet, Melanie kisöccsét. Így hát az egy testbe szorult két lélek útra kel, hogy meghódítsák a sivatagot és hogy bármi áron megtalálják Jamiet és Jaredet. Azonban egyikőjük sem készült fel arra, hogy mit fognak találni a kutatásuk során...

A könyv olvasása előtt az alábbi instrukciót kaptam: "Éld túl az első 100 oldalt, ne tedd le!"
Úgy indultam neki, hogy biztos a kínok kínját fogom átélni azon a bizonyos első 100 oldalon, de azt kell mondjam, nem volt az olyan rémes, tekintve, hogy a könyvben végig a nyugodt történetvezetés uralkodik. Lényegében semmi sem történik: Vándor és Melanie először küzdenek fejben egymás ellen, majd Vándor némileg próbálja elfogadni a helyzetet, míg végül enged Melanie akaratának (talán eddig tart az első 100 oldal), majd némi küzdelem a sivatagban, míg...

A sivatagi kaland után valóban kissé mozgalmasabbá válik az egész könyv, de az írónő nem viszi túlzásba. Miután letettem azon kaptam magam, hogy jobban tetszettek azok a részek, ahol semmi különös nem történt (mint például a temetés, vagy az alvós részek), mint az, ahova izgalmat próbált csempészni az írónő (a portyák, a Hajtó megjelenése, Vándor "legizgalmasabb meséje", vagy például a barlangbeomlós rész). Ez azonban azért nem lep meg, mert ez is csak egy újabb bizonyíték arra nézve, hogy Meyer milyen remekül manipulálja az érzelmeket, ahogy képes felhasználni az írás eszközeit, hogy megragadja a szomorúságot, a szerelmet, a vidámságot, a félelmet, minden hangulatot és érzelmet, és annak ellenére élvezhető az, amit csinál, hogy roppantmód kiszámíthatóak a húzásai (ki kivel jön össze, kinek mi lesz a sorsa stb...)

A szereplők meglehetősen kiszámítható karakterek. Akad Jared, aki meglehetősen komoly, gyakorlatias, sokszor pedig túlontúl agresszív, és intenzíven reagál le dolgokat. Azt hittem az emlékképes részek után, hogy őt fogom a regény végén kedvencemmé nyilvánítani, de a barlangos részeknél újabb és újabb csalódásokat okozott.
Vanda/Vándor személyiségében egyedül ez a túlontúl "csak jó" rész nem tetszett. Persze, értem, hogy a Lelkek nem hazudnak, nem erőszakosak, de néhol pont ezért volt érthetetlen a reakciója. Ennek ellenére a női karakterek közül őt sikerült a legjobban megkedvelnem.
Mégis az abszolút kedvencem Ian lett, aki kiállt a lányért, megvédte, támogatta, és még a bátyjával is hajlandó lett volna szembeszállni érte.

Legkedvesebb jelenetet nem is tudok kiemelni, mert több rész is tetszett, amik közé beférkőzött többek között az Ian-Jared "csatározások", illetve a lezáró jelenet is.

Az egyetlen negatívum, amit ki tudnék emelni, az pont az izgalommentes akciók miatt van. Sok olyan helyzet van, hogy általában minden simán megy a könyvben (ami kell, azt megkapják; simán elbújnak, nem fedezi fel őket senki; mindenük megvan...) Tudom, hogy nem fegyvermániás ufókkal van dolga az ittenieknek, de azért azok a Hajtók jobban is igyekezhetnének végezni a dolgukat.
(Megjegyzés: Hajtók: az idegen faj azon része, akik hazugságokat és fegyvereket is bevetve emberek után kajtatnak, hogy elrángassák őket a beültetésekre, hogy Lelkeket tehessenek az emberi testekbe.)

Még mindig a kötet hatása alatt állva azt kell mondjam, nagyon olvasmányos darab, olvasás közben észre sem vettem, és máris túlestem az első száz oldalon, majd elértem a végét, ami hát valljuk be, eléggé függ, és folytatásra adna okot, meg nem is.

Azt hiszem, ezek után én is beállok azoknak a soraiba, akik azt vallják: ez merőben más oldalát mutatja meg Meyernek, nem egy Alkonyat, mégis magasabb színvonalat képvisel nála. Egyszerűen nagyszerű.


ui.: Mindenkinek köszönöm, aki ajánlotta! Élvezet volt olvasni!
Folytatás...

2012. január 5.

Balogh P. Hédi - Fénylő lelkek (Napló light 1)

0 megjegyzés

"Kedves Naplóm...!" és a történet kezdetét veszi. Jazz, az érettségi előtt álló, tizennyolc éves lány nem éppen átlagos, ugyanis látja az aurák színét, és telepatikus képességei is vannak. Nem éppen szuperhős típus, szívesen elcserélné ezt a "gagyi" képességet valami menőbbre, például arra, hogy hatalmas fizikai ereje legyen, vagy hálót fonva lengedezhessen házfalak között, esetleg regenerálódhatna minden sérülésből vagy... De nem, ő csak aurákat lát, és a mindennapi emberek életét éli. Ugyanúgy birkózik meg a klikkek okozta nehézségekkel a suliban, az intrikákkal, a családi hepajokkal, a pasigondokkal, és a tanulás nehézségeivel, mint mindenki más. Vagy mégsem?

Mikor a könyvet először a kezembe fogtam, alaposan megforgattam, és megnéztem magamnak, hogy hát ennek meg hol van a többi része? A kisujjamnál vékonyabb könyvet még nem olvastam, hát ideje volt elkezdeni.
Az első oldalakon hamar megismerkedhetünk Jazzel, felvesszük vele a ritmust, és sodródunk végig az életének egy szakaszán. Elköltöztek Győrből Budapestre az édesapja miatt, és be kell illeszkednie az új környezetbe, de hát ez nem olyan egyszerű, hisz ez egy elit suli. A menő csajok azonnal kiszúrják maguknak a lányt (mert miért ne?), és természetesen nincsenek barátai, majd hirtelen már mindenki az akar lenni, mindenki neki önti ki a szívét, közben újabb és újabb szereplők jönnek be a képbe, köztük fiúk is, akik hozzák a gondokat...
Be kell vallanom, ez volt az első könyv ezidáig, ami legjobban feladta a leckét, mivel nem váltott ki belőlem semmit, és csupa ellentmondást hagyott maga után (érvek és ellenérvek sorozatát, hogy tetszenie kellene, avagy sem).
Miután letettem, az első megnyilvánulásom az volt, "hogy fogok blogon írni erről?", hogy osztom meg veletek, hogy "képzeljétek, ez tetszett", vagy hogy "képzeljétek, ez nem tetszett", mert még azt sem tudtam behatárolni, hogy az általam felállított 5-ös skálámon hányast érdemelne... Először azon tűnődtem, hogy 5-ből 4, mert a stílusa nem rossz, de aztán a történetre gondoltam, és akkor az ötlött fel bennem, hogy kettő és három közé tenném. Aztán újra elgondolkodtam, hogy viszont napló, és ilyen téren meg is van a jellege, ezért ismét hajlanék a négy felé, de aztán eszembe jut, hogy tulajdonképpen regény is, aminek szórakoztatnia kellene, ehelyett olyan volt, mint egy tinifilm, amiből kiválogatták a problémákat tartalmazó jeleneteket, olyan hatást keltve, mintha egy sorozat bizonyos epizódjaiból cakkozták volna össze az egyes napokat: biciklilopás, pasis nyomulás, kikosarazás, menőcsajok általi szívatás stb... No és azok a "jaj, bocs esetek"... Engem speciel megnyúztak volna, ha 18-19 évesen, érettségi előtt lebabázok, úgyhogy kicsit hihetetlen volt ez a rész is, hogy a szülők örültek neki. (Kegyetlenül hangzik, de a helyükben abortusszal, vagy örökbe adás intézésével foglalkoztam volna, nem azzal, hogy a lányomnak pontokat szerezzek a felvételihez egy gyerekkel.) No és az, ahogy megtalálta Pétert? A lógásra spongyát, egy engem utáló személyért mindent! Ezek a véletlenek következetlenségnek tűntek - mondhatni olyan "meg kell oldani valahogy, csapjunk oda pár sort!" megoldásoknak tetszettek.
Aztán beugrott, hogy kb. az Evermore áll hozzá a legközelebb (legalábbis történetben, és a főhősnő ott is aurákat látott), aztán belegondoltam, hogy még mit lehetett volna itt belecsempészni a sztoriba, mivel lehetett volna többet kihozni belőle, hogy ne legyen slampos, és több legyen az izgalom, és már megint a negatív irányba terelődtem.
Ha szét akarnám szortírozni a jó és rossz dolgokat, akkor a szereplők nem tetszettek (ahogy behozta egyiket-másikat az írónő; ezek mellett egysíkúak, unalmasak, fekete-fehérek, sallangok), meg a történeti szálakban, ahogy felvázolta őket az írónő (egy-egy napon az ugrálások, igeidőváltások...) - viszont ebből nincs túl sok, csak egy-két napnál figyelhető meg.
Aztán elértem a kirabolós részhez, amire más esetben azt mondtam volna, hogy "ez meg mi? te jó ég, ezt tényleg beletették így?", de itt valahogy más volt. Nem tűnt életszagúnak, hanem kicsit erőltetettnek, de valamiért mégis elhittem, hogy ez így ilyen formában megeshet. Itt viszont a főhősnő reakcióját nem értettem, okosabbnak hittem ennél, elvégre mindenre volt valami szövege, erre pont nem jutott semmi eszébe? - Jazz itt egy kicsit csalódást okozott.
A Bálintos részek számomra tényleg esetlenek voltak (meg az az egész szál elejétől a végéig, ahogy bejött a srác, meg ahogy kilépett a képből, meg a csaj logikátlan lépése, cselekvései), az Ákosos rész olyan tipikus - a tinilány csorog egy nagyon helyes akárki után, akit soha nem kaphat meg, sőt! még a szomszédban is lakik -, de például a menő lányok szívkiöntéseivel sem értettem egyet (ugyanez már az Éjszaka házában sem tetszett, sem a Vérvonalakban, hogy a rosszak hirtelen mindent a főhőstől várnak, aki persze van oly jóságos, hogy segít, megszánja azokat, akik szemétkedtek vele; nem félnek, hogy a lány visszaél a helyzettel?) De hát miért is félnének, hisz a főhősnők mindig jókislányok, nem? Nem, Jazznek ugyanis vannak hibái, még ha nem is túl sokkal, de azért találkozhatunk a könyvben ilyennel is.
Viszont az említett szálak miatt letéve úgy gondoltam, hogy én hiányolom azt a bizonyos méretet, hogy kicsit vastagabb legyen a gerinc (tudom, még lesz folytatás), hogy jobban ki legyenek fejtve a dolgok, és hogy néhol több érzelem kerüljön bele: például a dühöt jobban ki lehetett volna fejezni a biciklilopás után, vagy a Bálintos résznél a "gyötrődést", hogy ő valójában nem is akarja, illetve kényszeredetten ezt a kapcsolatot stb... Emlékszem, mikor Natascha Kampuschtól olvastam a 3096-ot, ő is roppantmód tárgyilagosan fogalmazott, mégis átjött a mondanivalója, valami sugárzott belőle, ezt viszont ebből a regényből hiányoltam.
Aztán megláttam a Charlotte Bronte titkos naplóját, ami szintén naplóként van megírva (benapozva stb...), mégis regényes, olvasmányos, és rájöttem, hogy mi az, ami miatt nem érzem élvezhető naplónak a Fénylő lelkek -et: a hátulján beharangozzák, hogy egy nem mindennapi lány nem mindennapi naplója. Ez nem igaz. Ha már egyszer van képessége, szerepelhetne többet, lehetne jelentősége, de ehelyett kaptunk egy nagyon átlagos lányt, nagyon átlagos szituációkban, és semmi rendkívülit. Nem csoda, hogy panaszkodott a könyv elején a saját képességére. Ha én sem használnám semmire az adottságomat, amivel születtem, akkor vélhetőleg én is úgy érezném magam, mint az itteni főhősnő, Jazz. Hiányoltam, hogy nem próbálja meg felhasználni semmire. Ráadásul volt egy rész, ahol egy Zoli nevű szereplőről próbálta eldönteni a csaj, hogy mit érezhet. Miért nem nézte meg az auráját?
A könyv elején leszögezi, hogy nem tudja, mit jelentenek a színek. Mindenféléről tud, és pont ez nem érdekli? Na ne... Ez viszont túl hihetetlen. Ha ilyen képességem lenne, szaladnék utánanézni. Ráadásul panaszkodik, hogy milyen haszontalan, pedig sok emberen tudna vele segíteni, ha tudná, hogy ki mit érez.  Egy szó jut eszembe ezekről: internet.
Be kell valljam, nekem azok a részek tetszettek leginkább, ahol a főhős "nem csinál semmi extrát." Ilyen az, mikor elmegy "bucit venni", vagy mikor az öccsét szidja, illetve minden Zolis rész - talán ezért, talán nem, de Zolit kedveltem meg leginkább a szereplők közül. Mikor ezeket olvastam, jobban emlékeztetett húsvér emberre Jazz, mint például az auralátásos, vagy a Marcsis részeknél. Azt hiszem, ha kimaradt volna ez a képességes dolog, vagy tényleg kicsit nagyobb hangsúlyt kap, akkor javulhatott volna a történet minősége is.
A stílust már említettem, hogy talált, a szép gondolatok, imitt-amott a leírások, és tetszett a sejtetés a Zolis részeknél - a tanakodás, hogy vajon mit akar, vagy mit nem akar a fiú. Jazznek van néhány remek szarkasztikus beszólása, és ha megkönyveztek is, de kiírnám:

"A Twilightos srác tényleg helyes, mert fiatal, és viszonylag jóképű is, de szerintem a filmben folyton úgy néz ki, mintha kissé szét lenne csúszva vagy szorulása lenne."

Az ilyen, és ehhez hasonló részek mosolygásra késztettek, csak sajnáltam, hogy nincs belőle még több-több-több.
Kezdő regénynek egy első könyves írónőtől nem is rossz, de önálló regényként nem állná meg a helyét. Viszont a folytatásokból még lehet olyan sorozatot kihozni, ami fantáziadús, érdekes, izgalmas, úgyhogy bízom benne, hogy hamarosan azok is napvilágot látnak.


A könyvet ezúton is köszönöm a küldőmnek és a könyvszitteremnek!
Folytatás...

2012. január 2.

Cassandra Clare - Üvegváros (A végzet ereklyéi 3)

0 megjegyzés

És elérkeztem ahhoz a ponthoz, mikor végre a trilógia záró kötetéről ejthetek pár szót. Több, mint fél éve az olvasmánylistáim élén csücsülő kötetről van szó, és mióta elkezdtem olvasni, sok minden elé tolult annak ellenére, hogy igenis tetszett.

A történet úgy kezdődik, mint általában: Clary még mindig szeretné megmenteni az édesanyját, így igyekszik mindent megtenni a cél érdekében, viszont néha olyan helyeken lyukad ki, ami a testvérének, Jacenek nem tetszik, hisz veszélyes. Senki sem léphet be engedély nélkül az Árnyvadászok ősi városába. Viszont Clary mellett ott állnak a barátai: Luke, a Lightwood gyerekek és persze Simon és Jace is. Clary megismerkedik Sebastiannal, aki aztán fenekestül felforgatja a világát, és a bonyodalmak nem érnek véget, hisz ott van még Valentine, és kiderül, mit tett a testvérpárral...

Szeretem a sorozatot, Clare pedig ügyesen szövi az eseményeket, élvezhető stílusban, és remek kikapcsolódást nyújtott ez a könyve is, miközben újra elvarázsolt, és magába szippantott az a világ, egyszerűen lenyűgöző, és az, hogy betekintést engedett Valentine és Jocelyn múltjába, hogy megtudhattuk, hogy mi volt az igaz történetük még érdekesebbé tette az egészet. Honnan jött Jace? Miért menekült Jocelyn Claryvel? Mik voltak azok az igazi okok, amiért ilyesmire vetemedett? Miért adta fel mindenét Jocelyn a lányáért? Hogy miért haladtam vele lassabban, ha ennyire szeretem? Mondjuk úgy: ezért nem szeretem, ha megtudom egy történet végét...

Több kedvenc jelenetem is volt a könyv során, de a legkedvesebbek az a bizonyos Jace-Clary jelenet volt a háznál, továbbá egy másik, nagyon emlékezetes jelenet, mikor Clary elmegy meglátogatni Ragnor Fellt, és odaér a házikóhoz. Az utóbbi kiváltképpen sok, vidám pillanatot szerzett, és nem csak a könyv olvasása közben, hanem még az után is... =»»»

Őszintén szólva nem tudtam, hogy Clare mit tud még csavarni az első és második kötet után, milyen izgalmakat tud tartogatni a harmadik kötetre, de bebizonyította, hogy igenis, van még a tarsolyában egy s más. Amit még emlegetnék az az új szál, ami Clary és Sebastian vonala. Mikor belép a fiú a képbe, több szempontból is felborulnak a dolgok, ugyanis a fiú látszólag szemet vet a lányra, ami természetesen nem tetszik Jacenek, Clary nem tudja, mihez kezdjen vele, de a végén persze minden kiderül...

Valentine, Jocelyn, Luke háromszög: Mintha ez az egész kötet a háromszögek vonzásában élne... Feljebb említettem, de nem fejtettem ki a Valentine - Jocelyn dolgot, pedig ők is megilletnének egy külön történetet. Ők azért érdekes trió, mert Jocelyn tényleg szerette Valentinet, Valentineről pedig ezáltal tudunk meg rengeteg mindent. Például azt, hogy nem egy tipikus főgonosz karakter, hanem neki is vannak érzései. Noha ezt-azt elkövet és az olvasó jól elítéli érte, mikor bejön az, hogy mit tett (akart tenni) Lukekal, akkor rájöhetünk, hogy vajon mi volt az az ok, ami vezérelte...

Simon, és a napon járása pedig a mostani vámpíros időkben nem újdonság, az viszont már igen, hogy "milyen okból kifolyólag" jár a napon. Ezt már a második kötet óta sejteni lehet, itt viszont már ténylegesen ki is fejtik, hogy mi a valóság. És a vámpír Simon-ért bomlanak a nők is, amiből ezúttal nem mutatott sokat az írónő...

Ami pedig a folytatást illeti? Igen, hamarosan már az is a könyvesboltokba kerül, Clare ugyanis írt egy különálló sorozatot A Végzet Ereklyéi sorozat főhőseinek őseivel, illetve A Végzet Ereklyéinek egyfajta folytatást.

Mindezen tények tudatában is úgy vélem, ez a kötet méltó lezárása a trilógiának, a folytatások nélkül is megállja a helyét, hisz kerek egész történetet kapunk. Az, hogy ez után jön a folytatás, az csak azt jelenti, hogy az írónő gondoskodik róla, hogy még több könyve kerüljön fel a könyvespolcomra. Kíváncsian várom, hogy ezúttal hova kalauzol majd el...
Folytatás...

2012. január 1.

Újévi fogadalom

17 megjegyzés

Üdvözlet mindenkinek a 2012 -es évben!

Ugye ti is tettetek újévi fogadalmat? Képzeljétek, én hogy jártam: nekem már egyenesen téteket tesznek rá, hogy sikerül-e betartanom, avagy sem. És tudjátok mi a legjobb? Hogy én betartom az ígéreteimet. Viszont néhányan ezt nem hiszik, úgyhogy fogadást rendeztünk.

Mondhatnám úgy is, hogy ez az első blog-játék idén, ami utolsó könyvig tart.

Megfogadtam ugyanis, hogy az olvasatlan polcom köteteit lefogyasztom, és csak az után szerzek be új darabokat. Az olvasatlan polcom az alábbi képen van, a Rose gerincű kötettől balra, plusz amiket hazahoztam, plusz amit Rose kitakar (3 db könyv).


Molyon tehát csináltam egy polcot, illetve a blogra egy mércét, amit a jobb sávban láthattok. Amin fehérre vált (teljesen fehérre), akkor vásárolhatom meg a következő, új könyvemet. Ajándékba bármikor kaphatok, de pénzt nem költhetek rá, míg el nem fogynak a polc lakói.

A Molypolcon fent van a könyvek listája, és folyamatosan változni fog. Amint elolvasok egy könyvet, azonnal leveszem a listáról, így nyomon tudjátok követni, hogy még mennyi könyv van fent. Jelen pillanatban (január 1) 43 kötetről van szó. A játék addig tart, míg el nem bukom, vagy meg nem nyerem (ha minden könyv elfogy az olvasatlanról).

A fogadásokat, hogy ki fogad rám, ki pedig ellenem szintén a moly-polcon találjátok. Aki ellenem fogad, az olyan tétet mondjon, amit viszont is nyújtani tud (pl.: ha csokit kér tőlem, akkor neki csokit kell adnia, ha én nyerek). Csak olyanban fogadjatok, ami teljesíthető (ne nagy dolgokat, és akár itt blogon is megtehetitek a tétet, majd felpakolom polcra), és ha olyan dologról van szó, ami irányomba nézve nem teljesíthető (pl.: Wee kérte, ha nyer, nézzem meg a kéziratát, de nekem nem tudja viszont megnézni), akkor gondolkodjatok azon is, ti mit adnátok, ha mégsem bukom be a fogadást ;)

Vajon lesz elég akaraterőm, hogy kiolvassak minden könyvet?

Fogadjatok rám, mert Nima velem van!
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger