Cheese Galore!
Pants Ahoy!
The Man in the Iron Socks
Anglia
Lélekcsapda
Pillanatnyi elmezavar
Nils Holgersson csodálatos utazása

2014. július 30.

Rachel Ward - Nem enged a mélység

0 megjegyzés

Rachel Wardnak nem ez az első könyve. Hazánkban már megjelent a Számok című sorozata, mely talán nem is kapott akkora visszhangot, mint amilyent megilletett volna. A Nem enged a mélység az első olyan önálló (nem sorozat nyitó) könyve, amit a Számok sorozat után írt (2 év kihagyással), és az első, amely az Agave gondozásában jelent meg nálunk.

Ward sorozata azért volt nagyszerű, mert komoly témákat húz elő, és úgy mutatja meg az emberiség kisebb-nagyobb hibáit, vétkeit, hogy engedi az olvasónak, hogy megeméssze mindezt, és átgondolja. Ezúttal némileg eltérő oldalát mutatja meg az írónő. Belebújik egy fiatal, 15 éves fiú bőrébe, aki egy baleset után nem emlékszik semmire.

Carl, egy fiúval és egy lánnyal lemegy egy tóhoz, ahova a fiú belefullad, a lány pedig a mentőben amint meglátja Carlt, azonnal sikítani kezd. Cee nem érti, mi folyik körülötte, úgyhogy el kell kezdenie kideríteni az igazságot. Arra hamar rájön, hogy a másik fiú, aki velük volt az nem más, mint a bátyja, Rob, majd megfejti, ki volt a lány, és megpróbálja vele együtt megfejteni a történteket.

Nem merek többet írni a történetről, ugyanis pont az adja a történet mozgatórugóját, hogy nem tudhatjuk, mi történt, mi az, amire Carlnak emlékeznie kellene, és mi az, amit a fantáziája produkál - vagy valami más erő (?).
Ahogy fokozatosan derül ki az igazság, Carl egyre többször véli látni bátyja halott szellemképét. Rob folyamatosan azt hangoztatja, hogy meg fogja ölni az öccsét is, és a lányt, akit Neishának hívnak. Ennek érdekében mindent meg is tesz, viszont Carl igyekszik ellenszegülni. Ha életben nem is sikerült kiállnia Rob ellen, majd halálában veszi fel ellene a kesztyűt.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, végigfutott a hideg a hátamon, és ahányszor csak a kezembe vettem, minden egyes alkalommal hátborzongató érzés kerülgetett. Olyan, mintha belecsöppennénk egy misztikus thriller világba, ahol nem tudhatjuk, hogy mi egy minket kísértő szellem műve, és mi a képzeletünk szüleménye. Ahogy az eső is ellenség, és minden csepp víz meg akar fullasztani minket. 

Carl eleinte még fél, ez pedig érthető. A víz látványát sem bírja elviselni, úgy érzi, megfullad. Sokáig nem lehet eldönteni, hogy Carl azért látja-e Robot, mert akkora trauma érte, vagy a bűntudat mardossa, amiért úgy viselkedett a bátyjával, ahogy... Környezete szerint Carl megőrült az események után, a fiú viszont nem tudja, hogyan bizonyítsa az ellenkezőjét.
Carl helyzete a baleset előtt sem volt túl rózsás. Családon belüli erőszak áldozatai voltak az anyjukkal együtt, aki fiaival megszökött agresszív férje elől, és eléggé rozzant körülmények között kényszerültek élni. Ha ez nem lenne elég, Robnak is dühkezelési gondjai adódtak, miközben az anyuka alkoholistává vált. Miután Rob meghal, a család helyzete még nehezebbé válik, hiszen az anyuka depresszióba esik, másik fiát pedig az őrület környékezi...
Bizonyos esetekben némileg (a bibliai) Káin és Ábel története idéződik fel, ugyanis a testvérek egyfolytában marakodtak, míg mind a ketten életben voltak, majd halála után Rob végezni akart az öccsével - Carl látomásai szerint.
A legnagyobb pirospontot nálam azzal vívta ki a könyv, hogy sokáig nem tudni, hogy mi Carl fantáziájának műve, és mi nem. Rob tényleg ott van? Tényleg meg akarja ölni? Vajon mi történt a tónál pontosan? Nem szeretném lelőni a poént, ezért is próbálok spoilermentes maradni, és csak felszínesen árulni el, miről is szól a könyv.
A fülszövege ilyen téren teli találat, hiszen eleget árul el, és mégsem. Hagyja, hogy az olvasó maga fedezze fel az igazságot, ami Carl elméje mélyén rejtőzik, és amit még a fiú sem ismer pontosan.
A kép forrása
Szereplők tekintetében nem vonultat fel túl sok személyt, de ez így van jól - pont elég. Adott Carl, a zavarodott főhősünk, aki E/1-ben meséli el a történetet. Azért is örültem ennek a formulának, mert sokkal jobban átérezhetővé teszi azt, amit átélt. Ahogy küzd a víz ellen, hogy akár egy esőcseppbe is bele ne fulladjon. Ahogy rádöbben a szörnyű igazságokra, ahogy próbál változtatni a dolgok jelen állásán... a küzdelme az életért, valamiért, ami normális... Mikor már ő is belátja, hogy meghibbant, aztán rájön, hogy talán mégse... Nem olyan, mint egy átlagos, vagánykodni akaró főhős, mégis átlagosabb, mint hinnénk.
Neisha, a lány, aki valószínűleg idegösszeroppanást kaphatott. Meglehetősen kettős figura, hisz egyszer magához húzza Carlt, máskor ellöki. Valahogy nem tudtam vele maximálisan együttérezni, mert meglehetősen instabil személyiség - egyszer magabiztos, mint aki elpusztíthatatlan, aztán átvált bizonytalanba, aki megölné a következő embert, aki rá mer nézni...
Az anyuka nagyon hiteles figura, aki a mindennapok hőse. Sokan vannak olyan helyzetben, mint ő, csak nem feltétlenül látjuk a valós életben, ha valaki olyan problémákkal küzd, mint amivel ő is. Az alkoholhoz menekül, miközben fiai folyton verekszenek, és magatartásbeli gondokkal küzdenek. Ugyanakkor a bajban mégis maximálisan védelmezi a fiait, bármit megtenne értük - egyik pillanatról a másikra még a józanságért is hajlandó harcolni, hogy a szükségben a fia mellett tudjon állni. Próbál segítséget adni Carlnak, és megérteni őt, még ha ez nem is mindig sikerül neki.

Van még pár mellékszereplő, köztük szerethetőek is (mint Harry, az immáron egyedül élő férfi, akit szintén meggyötört az élet), akiket mellette sajnálunk. Ők azok az alakok, akik Carl lelki hátteréhez így vagy úgy hozzájárulnak, és történeteikkel formálják, emlékeket adnak a fiúnak.

Maga az egész történet nagyon egyben van, kidolgozott szereplőkkel, hátborzongató eseményekkel, és rengeteg bizonytalansággal, amihez az olvasó fantáziája rengeteget ad hozzá, hogy meglegyen a misztikus élmény. Ward remekül csalja elő az olvasóból a félelmet, a bizonytalanságot, azt az érzést, hogy "vajon a következő ajtó oldal mögött mi lesz?"
Amivel nem értettem egyet, az a lezárás. Egy olyan semleges lezárást kapunk, ami valahogy nem illik a regény egész hangulatához, felépítéséhez. Az egész történetsor zaklatott, misztikus, hátborzongató, és kapunk egy olyan lezárást, mintha csak úgy elvágtak volna mindent, és kész... 

Összességében nézve azt hiszem, elkapott a mélység, lehúzott, és nem engedett. Kicsit minden oldalon megfulladtam Carllal, mindenhol vele együtt futottam, menekültem, féltem, és kerestem a kiutat. Az utolsó oldalra érve szerettem volna, hogy legyen még... tovább... hogy tovább lehessek ennek a hátborzongató történetnek a részese... hogy menekülhessek szellemek elől, hogy elkapjon, és magával rántson a következő mélység... Rachel Ward: még-még-még!
Folytatás...

2014. július 29.

Kiadós zúzás - 3. hét

0 megjegyzés

Lezárult az Agave hét is, melynek eredményeként három könyv került át az olvasatlanoktól az Agave polcra. 

Ezen a héten kissé rendhagyó lennék, és nem olyasfajta kiadós zúzás lesz, mint eddig. 

Ábécé sorrendben tennék fel könyves írásokat - egy visszamaradt Agave kiadós írással kezdve. 

Tehát ez egy ábécés kiadós hét lesz, ahol több kiadó is megfordul majd, de csak szépen sorban...

A kezdő tehát az A, mint Agave kiadó ;)

Jó böngészést!
Folytatás...

2014. július 25.

Neil Gaiman - Óceán az út végén

0 megjegyzés

Mikor Neil Gaiman -tól az első könyveket olvastam, már akkor beleszerettem az egyedi stílusába, a nyakatekert világokba, amiket a hihetetlen fantáziájával alkot. Jöhet tőle regény, novella, általában mindig lenyűgöz.

Nincs ez másként ezzel a könyvével sem. A végén található egy megjegyzés, hogy novellának indult a történet, aztán kinőtte magát egy rövidebb regénnyé. Így sikerült, láttunk már ilyent.

Gaiman ismét mítoszokat vesz elő, és hozzáad némi fantáziát. Így született meg ez a regénye, melyben egy hét éves fiúcskát látunk, akinek nincsenek barátai, de van egy bosszantó húga, aki egyfolytában árulkodik és szülei, akik nem hisznek a fiúnak.
Mikor megszorul a család anyagilag, kiadják a gyermek szobáját albérlőknek. Sajnálja azt a szobát, a gyerek úgy érzi, kiszakították kicsit abból a világból, amit a magáénak vallhatott, ahol mindent ismert, ahol minden az övé volt, az ő méretére szabva.

A magányos kisfiú visszahúzódó, félénk, a könyvek világában érzi jól magát. Társnak kap egy macskát, ami nem marad vele túl hosszú távon, úgyhogy ismét a helyét keresi a nagyvilágban. Ezután ismerkedik meg Lettie Hempstockkal, aki anyjával és nagyanyjával lakik egy házban, a földút végén. Akiknek a kertjében hátul egy kacsaúsztató méretű óceán van, és a nők minden esemény bekövetkeztét látják - és néha beavatkoznak, néha szemlélődnek.
A hét éves gyermek történetét meséli el, hogyan kapta vissza a családját azok után, hogy véletlenül egy szörnyet szabadított a valós világra...

Egy meglehetősen átlagos alaptörténet gaimanosított változatát olvashatjuk, ahol semmi sem az, aminek elsőre látszik, ahol meglehetősen szürreális események sora veszi kezdetét. Ahol még egy dadusról is kiderülhet, hogy nem emberi gonoszság munkál benne, hanem szimplán egy szörnyeteg, egy kártevő kis bolha.

A gyermeki fantázia pedig végtelen, szárnyal, és néha meg kell küzdenie a felnőttek világával. Rá kell ébrednie, hogy a felnőttek sem feltétlenül felnőttek, csak elfelejtették már, milyen gyereknek lenni. Elfelejtették, hogy a gyermekek is mondhatnak igazat, és nem feltétlenül egy másik "felnőttnél" van az igazság kulcsa.

Ez az egész egy nagy mese, amit a gyermek átél, megél, magába szippantja. Néha meg-megkérdőjelezi, hogy történhet ez vagy az, de aztán ismét elkapja az ár, és sodródik vele. Olyan hatást kelt, mintha próbálna kötődni a racionális világhoz, de aztán mégis hagyja, hogy még elragadja a gyermeki fantázia világa, ahol bármi lehetséges.

Ismét különös lényeket kapunk a történetbe, a bolhán át az éhmadarakig, akik a valós (teremtett) világot is felemészthetik. Szó esik mandragórákról is, illetve a világ megénekléssel történő megteremtéséről is (ezutóbbi a Narnia Krónikái sorozatot idézi, melyről szó esik a regény során is).
Átnyúl tehát más mesevilágokba, onnan is emel át bizonyos elemeket, és a megfelelő helyre illeszti be őket, mintha csak egy puzzlet akarna kirakni.

Összességében nézve Gaiman ad nekünk egy szemüveget, amin keresztül egy hét éves, szociális életet nem élő gyermek viszontagságait nézhetjük meg, mikkel kell megbirkóznia a családján belül és kivüli világban, milyen az, mikor a család nem jelent feltétlenül biztonságot, és mások odaadása és szeretete mennyire meghatározó tud lenni...
Folytatás...

2014. július 24.

Brandon Hackett - Az időutazás napja (Az időutazás napja 1.)

0 megjegyzés

Hé, te, lineáris! Te, aki olvasod ezeket a sorokat... A jövőből jöttem vissza, és elhoztam a technikát, amivel utazhatsz az időben. Nem hiszed? Ne aggódj, más se. De ne lineáriskodj, csak próbáld ki, baszeráj! Nézd, csak beveszed ezt a pirulát, és olyan gyorsan nő a gyomrodba egy időgép, hogy kettőt pislantasz, és máris utazhatsz az időben. Dehogy, semmi mellékhatása nincs... na jó, egy kicsit szomjasabb leszel, mert egy kevéske (sok) vízre szüksége lesz. Nézd a jó oldalát, nem kell annyi mosdószünetet tartanod... Várj, adok mellé egy virkót, ezen bármikor elérsz... oké, bevallom, nem feltétlenül. Nem elég az időgép? Oké, adok még mellé akciósan egy Joyce burkot, hogy időn kívüli legyél...

De térjünk vissza a jelenbe, ahol Ádám bebizonyítja, hogy a történet korántsem ilyen egyszerű. Miután fiát elviszik, felesége pedig eltűnik, egy fura fickó őt is elviszi egy kis időutazásra. Ádám viszont másra sem vágyik, miután megkapja a saját időgépét (egyenesen a gyomrába), hogy megszerezhesse az ismeretlen fickó előtt a kisfiát. Azonban teljesen mindegy, hányszor utazik vissza az időben, a férfit nem tudja megelőzni. Közben meg akarja keresni feleségét is.
Ádám megdöbbentő dologra jön rá: aki elvitte a fiát nem más, mint maga az időgép feltalálója. Felesége már nem olyan a viszontlátáskor, mint akire emlékezett. A világa az időutazás napján a feje tetejére áll, pedig ő csak szeretné visszakapni a családját...
Megjelennek az időutazás fanatikusai, és persze az ellentábor is, és remekül kirajzolódik egy olyan társadalom, ahol politikai és hatalmi érdekektől vezérelve akarják használni az időutazást - és emellett nem számít, hogy az embert élni hagyják, nem számít az emberi élet, és milliók halála sem.

Kicsit elmaradtam azzal, hogy írjak erről a könyvről, pedig már nagyon vártam. Rossz időpontban kezdtem el olvasni, ezért haladtam vele lassan, de alapvetően olvastatta magát.

Magára a történetre mondhatnánk, hogy vajon még hány bőrt akarnak lehúzni róla? Hisz ott volt már a Vissza a jövőbe film is, ami helyből három rész, és még vagy egy tucatnyi időutazós művet fel tudnánk sorolni. Mitől lenne ez másabb, mint a többi időutazással foglalkozó alkotás?

Annak ellenére, hogy az időutazá a központi elem, illetve az idő megbolygatása. A szálak elkezdenek összekutyulódni, és mégis olyan vonalvezetést kapunk, amitől a laikusok (akik nem ST-n vagy SG-n kupálódtak) is megértik az időfonalak bonyolultságát, hogy miért nem célszerű megváltoztatni egyes eseményeket, illetve mit eredményez, ha egyik elemhez hozzányúlunk és esetleg kiemeljük az időfolyamból.
Több fontos téma is helyet kap az időelméletek mellett, melyek már jóval hétköznapibbak, vagy "ismerősebbek" - kezdve a szokásos meddig-mersz-elmenni-a-hatalomért-folytatott-harcban-nal. A legkiemelkedőbb a család szerepköre, a gyereknevelés hogyansága, a családi kapcsolatok minősége/erőssége. Ádám (az apuka) mindenáron szeretné, ha fia sportos lenne, viszont Bálint (a fiú) a tudomány, a könyvek megszállottja. Egyáltalán nincs kedve úszóedzésekre járni, vagy bármilyen sportot űzni. Felvetődik a kérdés: ennek a jövőben vajon milyen következményei lehetnek a gyerek életében, ha felnő? Az, hogy rá van valami erőltetve, végül kiderül, hogy hasznos volt, vagy inkább pont az ellenkezője?
Az időben ugrálva várnánk, hogy több csavar lesz a történetben, de a legnagyobb "poén" hamar lelövésre kerül. Ezek után inkább már az válik érdekessé, vajon Ádámnak mikor esik le a tantusz.

A történet során hol Ádám, hol a feltaláló, hol Bálint elmesélései alapján haladunk az időfolyamban, mindig más és más oldalakról közelítve meg. A végén már Rebeka (Bálint felesége) is becsatlakozik a mesélők sorába. Ádámnál általában a kétségbeesett, néha tehetetlen apát látjuk, aki a fiát és a feleségét keresi. A feltalálónál egy olyan embert látunk, aki meg akar oldani egy adott problémát, és megvédeni a számára fontos személyeket, és eszközöket, amik rossz kezekben ki tudja, mit eredményeznének.

Kapunk egy kevés akciójelenetet, de alapvetően nyugodt eseményfolyású könyvről van szó, ami precízen megszerkesztett történetvezetésű, és a legapróbb változásra is odafigyel - melyik esemény mikor és hogyan történt eredetileg, és ilyen jellegű dolgokra gondolok.

Összességében nézve egy amolyan "lerágott csont" témát húz elő a könyv, ami ennek ellenére élvezhető köntöst kapott, és családias légkört, amibe beépül némi lézerfegyverezés, időugrálás, világrombolás, emberrablás is - és némi időbeli anomália.
Folytatás...

2014. július 21.

Témázunk - Határok szétfeszítésén innen és túl

13 megjegyzés

Úgy tartom, hogy az ember akkor kezdi el megszeretni az olvasást, ha megtalálja azt a műfajt, témát stb... ami megtetszik neki, és amiből aztán egyre többet akar. Valaki beleszeret a fantasyba, valaki a romantikusba, valaki a krimibe stb... 

Ezután kialakul egyfajta komfort zóna, amiből nem szeretne kilépni, hisz már megtalálta, amit keresett. Néhány éve még jómagam is így álltam a dolgokhoz. Tetszett a fantasy, a sci-fi, meg a krimi. A Jane Eyre -en kívül pedig nem lehetett romantikust adni a kezembe.
Azért volt jó a komfortzónán belül, mert tudtam, mely elemek azok, amik felbukkanhatnak az adott műfajokban, és jól volt az úgy. Aztán találtam olyant az adott műfajokon belül, amik merőben eltértek a megszokottól. Például Janet Evanovich A Szingli fejvadász sorozata sem egy tipikus krimi, mégis nagyon bejött.

Kifele tapogatózni annyit jelent, mint feszegetni a határokat, hogy mi az, ami még tetszik. Az olvasók olyanok, mint a házas (házzal rendelkező) csigák: behúzódva a csigalakba az adott, általuk már valamennyire felfedezett műfajokat olvasgatják, míg kibújva és tapogatózva esetleg felfedezik más műfajok szépségét is (új világokat). 

Néhány hónapja felvetettem, hogy lehetne könyvklubot csinálni, minden alkalommal más-más műfajból válogatva az aktuális olvasmányt. Érkezett olyan reakció, hogy "oké, de xy műfajú könyvet nem, vagy ha ez/az van benne, akkor azt sem fogják olvasni..." A fagyival példázódtam akkor, ami valahogy így hangzott: életedben nem ettél még fagyit, és úgy döntesz, kipróbálod. Megkóstolod például a vaníliát, és nem ízlik. Úgy döntesz ezek után, hogy a többi fagyit sem kóstolod meg, mert egyszer rossz élményed volt az egyik ízével?

Sokaknál tapasztaltam ugyanezt a reakciót a könyvajánlások során. Kérdezték, mit ajánlanék, és amikor elmondtam, hogy ezt/azt, és meséltem, hogy mi van benne, sokszor az jött vissza, hogy ezért vagy azért inkább nem olvasnák, ajánljak mást. Némi meggyőzés után, hogy de azért próbálják meg... volt, akiknél pozitív csalódást okozott egyik-másik könyv.

Elgondolkoztató, miért nem lépünk ki néha a komfort zónából azért, hogy szélesítsük a látókört, hogy új dolgokat tapasztaljunk meg... Lehet, hogy nem szeretjük a gombát (mert például még nem is ettünk, csak mások azt mondták, hogy nem jó), ezért lemaradunk valamiről, amiről az első kóstolás pillanatában kiderülhet, hogy valójában odáig vagyunk érte. Mindössze mások benyomásai miatt, vagy egy sztereotíp nézet okán nem vagyunk hajlandóak kísérletezni...

Azt hiszem, a környezetnek ilyen szinten nagy a befolyása, az alakító hatása. Mióta olvasgatok blogokat, bizonyos könyvekkel kapcsolatban ilyen vagy olyan elvárásokkal ülök le, és bizony néha ezért okoznak csalódást. Egy felmagasztalt könyvtől az ember mindig a csodát várja, a katarzis élményt, és amikor ez elmarad, akkor jön a szomorú elkullogás, hogy az nem is jó.

Néhány követett blog olyan, ahol nem azokról a könyvekről keresek információt (egy pontozást, egy összegző véleményt), amikre kíváncsi vagyok, érdemes-e megvennem, hanem olyant, ami teljesen eltérő műfajú könyveket mutat be. Nem érdekelt például a Könyvtolvaj, mert úgy gondoltam, nem nekem való. Aztán jöttek róla a pozitív vélemények, és olyan köntösben, hogy elkezdett érdekelni. Tracy Chevalier óta tudom, hogy létezik a Bronte könyveken kívül olyan, ahol tetszik a romantika (ebben az esetben a kifejezetten romantikus művekről van szó, nem pedig olyanokról, ahol mint mellékszál jelenik meg). King óta tudom, hogy a horror egy olyan műfaj, amit lehet jól csinálni, és könyvek után is beleborzongani - nem kell hozzá képi/hanghatás, mert a fantázia megteremti.

Azt mondom, annyi féle műfaj van, merjünk kilépni a jól megszokott elemek közül. A könyveknél a műfajok felfedezése az olvasónak olyan, mint csecsemőként rájönni a dolgokra: felfedezzük, hogy tudunk járni, és rájövünk, hogy hm... ez nem is rossz. Aztán megízlelünk ételeket, de soha nem tudjuk meg, milyen íze van, ha nem kóstoljuk meg. Amit nem próbáltunk, arról nem tudhatjuk, milyen is. Az pedig, ha hagyjuk a környezetünknek, hogy befolyásoljon, néha nem a legszerencsésebb, hisz lehet, hogy pont az a könyv fog nekünk tetszeni, ami mondjuk a legjobb barátunknak nem jött be...

Mit gondoltok erről? Veletek is megesett, hogy pozitívan csalódtatok regényben, amit előtte már leírtak (negatív jelzőkkel illettek) mások?

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

A határok feszegetésével kapcsolatosan találhattok írást az alábbi blogokon. Lessétek meg, hogy vélekednek a műfajokról, és a határokról:


Pupilla olvas: http://pupillaolvas.blogspot.hu/2014/07/hatarok-feszegetese-kilepes.html 
Miamona könyveldéje: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu/2014/07/temazunk-hatar-csillagos-eg.html
Zenka szerint a könyvek: http://zenkaolvas.blogspot.hu/2014/07/te-jo-eg-ez-most-komoly.html 
Könyvvizsgálók: http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2014/07/komfortzonakrol-es-azok-felrugasarol.html
Szilvi irkál http://szilviirkal.blogspot.hu/2014/07/temazzunk-hataraink-feszegetese.html
Keményfedél: http://kemenyfedel.blogspot.hu/2014/07/mufaji-kirandulas.html
When Anaria Went to The Bookshop...: http://www.anariareading.com/2014/07/amikor-anaria-kilepett-komfortzonajabol.html
Könyvszeretet: http://loki-olvasmanyok.blogspot.hu/
tigi, cariad5: http://cariad5.blogspot.hu/2014/07/temazunk-komfortzonabol-valo-kilepes.html 
Napi falat: http://napifalat.blogspot.hu/2014/07/nyulik-mert-nyujtom.html
Andi élményei: http://andielmenyei.blogspot.hu/2014/07/a-kikapcsolodos-olvasasunk-biztonsaga.html


Folytatás...

2014. július 20.

Kiadós Zúzás, avagy a 2. hét kiszemeltje...

0 megjegyzés

Ezen a héten a Könyvmolyképző kiadó volt a porondon. Igaz, mint a kezdeti időszakokban általában, még egész lassan megy a dolog, de remélhetőleg idővel több olvasmány is felkerül egy hétre egy adott kiadótól.

Ezen a héten is volt szavazás, ami alapján a választásotok arra esett, hogy az Agave kiadó kínálatából legyen némi mazsolázás. 

Ezúttal is össze fogok állítani egy kis listát, hogy mik közül fogok válogatni a héten. Jópár érdekesség csücsül ugyanis a kiadótól a polcaimon, amik még mind arra várnak, hogy átkerüljenek az olvasottak polcra.

A következő hétre vonatkozóan nem lesz kiírva egyelőre újabb szavazás. Hogy miért? Hamarosan kiderül... :) Némi meglepetéssel szeretnék készülni nektek. 
Folytatás...

2014. július 19.

Stephenie Meyer - Bree Tanner rövid második élete (Twilight Saga 3,5)

0 megjegyzés

Annak idején Stephenie Meyer elmondta, hogy Bree Tanner története mindössze egy novellának indult, aztán annyira belelendült, hogy a végén kapott egy megközelítőleg 200 oldalas történetet.
Bree Tanner egy olyan újszülött vámpír, akit Victoria használt fel a Bella elleni támadásban az Eclipse kötetben, ezért is mondták rá, hogy 3,5. kötete a sorozatnak (kiegészítő a hármas részhez).
Bree jellegzetessége, hogy a filmvásznon is adtak neki egy arcot, egy karaktert.

A borító nagyon beszédes. A vér csöpög le a homokórán, ami remekül kifejezi, hogy milyen kevés ideje maradt főhősünknek. Bizonyos elemei kiemelkednek a borítónak, és nem csak a szemnek nyújtott olyan látványt, hogy tetszett, hanem az ujjaknak is.

Bree szemein keresztül ismerjük meg azt a világot, amely körülveszi az újszülött vámpírsereget. A kislány nem emlékszik túl sokra az emberi életéből, második (vámpír) élete viszont nem tart túl sokáig. 

Kívülálló a csapatban. Egy erős és különleges erővel bíró vámpírtársa, Fred mögé bújik, hogy ne vegye észre senki. Szabályok között élnek. Adott időszakban vadászhatnak, adott helyen. Nem mehetnek ki nappal, különben megégnek. Legfőbb teremtőjüket nem ismerik, nem tudják, hogy néz ki, vagy mi a neve, úgyhogy csak úgy emlegetik: Ő.

Bree azonban nem olyan, mint a többiek, és erre Diego, a közel egy éve született vámpír is rájön. Különleges kapcsolatba keveredik a lánnyal, aki elkezd megbízni benne - annak ellenére, hogy tudja, Diego az irányítójuk, Riley egyik nagyon közeli barátja (?), bizalmasa (?). 
Miután kint rekednek egy esti portyázás után, a páros elkezdi felfedezni, hogy mennyi mindenben hazudtak nekik, és azt tervezik, hogy megszöknek a készülő háború elől...


Ahhoz képest, hogy milyen rövidke a kötet, és tudjuk, hogy mi lesz Bree sorsa (az Eclipse -beli események ismeretében), mégis valahogy drukkoltam neki, hogy Bree mégis túlélje. Olyan kis elveszett lánykát látunk, aki önhibáján túl lett vámpír, sosem kérte ezt a sorsot, majd megvezetik, és elárulják. Odadobják az ellenségnek, mintha csak egy kutyának való húscafat lenne. 

Maga a történet néhol naivan bájos, máshol monoton, amolyan "épp-ezt-vártam" típusú. Ezt az aprócska írás lényege nem az, mi történik (van-e benne izgalom, fordulat stb...), hanem az, hogy Breenek vajon lett volna esélye rá, hogy elkerülje azt, ami meg volt neki írva? 

Mikor rájön a nagy igazságra, akkor már egyértelműen késő - nem menekülhet el. Utolsó leheletével viszont a Cullen családot tájékoztatja a valós tervekről, hogy mi zajlott valójában a háttérben, hogy a család fel tudjon készülni minden eshetőségre.

Valahogy más volt ez a kötet, mint a Twilight saga többi része. Persze ebben is volt, aki szenvedett (ezúttal szerencsére már nem Bella...), valahogy mégis más színben tüntetődött fel. Bree karaktere szerintem közelebb áll az olvasókhoz, mint Bella. Breen érződik az ártatlanság, a naivitás, hogy bármit elhisz, ha arról van szó, hogy megmentheti azt, aki közelebb került hozzá.

A romantikus szálnak is persze elő kell kerülni, mert nincsen T-s kötet romantikus megmozdulás nélkül. Viszont nem mérvadó. A hangsúly Bree önfeláldozásán, segítőkészségén van - és azon, hogy tényleg úgy viselkedik, mint egy megszeppent kislány.

Összességében egészen megszerettem Breet. A kisebb hibák ellenére is élvezhető darab lett. A sorozat egy olyan figurája, aki több szerepet is kaphatott volna annál, hogy golyófogónak használják. Naiv, bájos lányka, aki túlélésre törekszik, miközben nem feledkezik meg azokról sem, akik szívességet tettek neki. Rövid második élete volt, de örültem, hogy betekinthettem.
Folytatás...

2014. július 17.

Életem legelső találkozása a Könyvmolyképzővel

0 megjegyzés

A verseny logója
Ezen a héten a Könyvmolyképző kiadó könyvei közül válogatok, és ígértem, hogy megosztok ezt-azt a kiadóval kapcsolatosan. Érdekesnek találtam az első KMK-val kapcsolatos emlékemet, ami meglehetősen régre nyúlik vissza... 

Jonatán, a verseny "kabalája"
Amikor még kis, általános iskolás diák voltam, a magyartanárom azzal jött be, hogy van egy játék, amiben részt lehet venni. Ez nem más volt, mint a Jonatán, ami egyfajta könyvmolyképző játék volt. A lényeg az volt, hogy aki regisztrált a játékra, az adott összeg fejében kapott egy mappát, amibe regény töredékeket/novellákat lehetett belerakni. Minden ilyen részlethez tartozott egy-egy feladatlap, amiken kérdések voltak az adott szemelvénnyel kapcsolatban. Tulajdonképpen szimpla értő olvasás, aminek a megoldásait fel kellett vezetni egy lapra, és beküldeni. Adott időközönként jött újabb és újabb feladvány, amit aztán a mappában lehetett gyűjteni. Közben jöttek olyan apróbb ajándékok, mint kedvezményes könyvvásárlási lehetőség, exlibris stb... Az "évad" (nevezzük így) végén kiderült, hogy országos szinten hol végeztünk a többiekhez képest. 
Igazándiból nem is a versengés volt a lényeg, hanem az, hogy olvastunk, és élveztük. Az adott forduló érkezésénél mindig nagy zizegés futotta át az osztályban azokat, akik részt vettek a játékban. Mindig tudakoltuk a másiktól, ki hogy halad, elolvasták-e már a szemelvényt, kitöltötték-e már a lapot... Mindig nagy izgalom volt betenni a lapot a borítékba, és várni, hogy vajon mennyi pontot kaptunk rá - mert egy értékelőlap azért jött visszajelzésként, így számon tudtuk tartani a pontokat.
Játékos formában mutatta meg, hogy olvasni jó!

Négy évadon keresztül a játék részese voltam, és akkoriban emlékszem, hogy nagyon tetszett a játék. Így, kicsivel komolyabb fejjel is az a véleményem, hogy valóban segített a gyerekeknek megszeretni az olvasást.

A Könyvmolyképzőhöz kötődött a játék. Ennek keretein belül vettem meg az első KMK-s könyvemet, ami az Intőkönyvem története volt Nagy Katalintól. Akkoriban nagyon tetszett az a könyv, és amíg el nem olvastam, mindenhova magammal vittem. Később újra a kezembe vettem, akkor már annyira nem bűvölt el, viszont régebben igen (utána egy darabig kiugráltam a szobám ablakán, illetve másokén meg bemásztam).

A második KMK-s könyvemet már úgy szereztem be, hogy azt sem tudtam, hogy az KMK-s, csak véletlenül fedeztem fel, mikor bepislantottam a borító mögé. Ezek után nem volt megállás. Jött a KMK-nál a VP láz, majd a különböző szekciók, amik nagyban megkönnyítették azt, hogy meghatározhatóvá váljon, körülbelül milyen tartalomra lehet számítani a borító alatt.

Jelenleg már akkora kínálattal rendelkezik a KMK, hogy PigMen folyton visít, mikor elkezdem átböngészni, mik a friss megjelenések - már előre érzi, hogy elveszem tőle azt, amit keservesen összetúrt a gyomrába.

Egy biztos: most még egy darabig nyugalma lesz, ugyanis ezen a héten azokból válogatok, amik már rövidebb-hosszabb ideje a polcomon porosodnak a kiadó kínálatából...

Hamarosan felkerül tehát egy újabb Könyvmolyképző kiadós könyv. Mert ez egy ilyen Kiadós Zúzás...
Folytatás...

2014. július 16.

Holly Black - A fehér macska (Átokvetők 1.)

0 megjegyzés

Nagyon régen még Gigi hívta fel a figyelmemet Holly Black könyveire. Akkoriban még csak reménykedtem, hogy egyszer kijön ez a kötetet is magyarul, mert az angollal meglehetősen hadilábon álltam. Miután a KMK kiadta, igyekeztem minél előbb beszerezni, és elolvasni...

Átokvetők. Így hívják azokat, akik képesek az érintésükkel másokat megátkozni. Különleges képességekkel bírók járnak az emberek között, akik egyetlen érintéssel megölhetnek bárkit, esetleg megváltoztathatják más emberek/tárgyak alakját, vagy befolyásolhatják az érzelmeket. Hozhatnak szerencsét, vagy balszerencsét azzal, hogy pusztán megérintenek valakit.
Éppen ezért az átokvetőket üldözik, és a normál emberek félnek a hihetetlen erejüktől.
Cassel, a 17 éves fiú egy átokvető családba születik, de ő az egyetlen olyan családtag, akinek látszólag nincs semmilyen ereje. Ennek ellenére profi svindler. Az iskolájában bukmékerkedik, mindezek mellett profin tör fel zárakat, és céljai érdekében mindenféle hazugságot bevet. Például, miután kiteszik az iskolájából egy különös éjszaka után - mely különös események sorát indítja el. Cassel lát egy fehér macskát, amit követni kezd - és a valóságban egy tetőn köt ki. Mikor felébred a magasban, segítségért kiabál, és azt hiszik, öngyilkos akar lenni. A múltbeli események rovására írják mindezt, ugyanis anyját börtönbe csukták, apja eltűnt, idősebb bátyja pedig beállt a maffiához.
Miután nagyapjához kerül, a régi szülői házat kezdik el közösen rendbe hozni. Casselt nem hagyja nyugodni az álom, a fehér macska, és az, hogy el akarják tanácsolni az iskolából. Ahogy elkezdi kideríteni, mi is történt vele valójában, egyre furcsább dolgokra jön rá. Például arra, mit is akar tőle az a bizonyos fehér macska.

Egy másik borító
Amikor még csak képen láttam, már akkor sem tetszett a könyvnek a borítója. Egy átvett borítóról van szó, aminek a közepén vastagon virít az angol cím, valahol körülötte pedig egy nagyítóval látható a magyar címe - ezt az összeállítást nem csak ennél, de más könyveknél sem értem. Ez a macskás borító valahogy jobban tetszik - két fontos momentumát ábrázolja a könyvnek: a macskát, és a kesztyűt.

A macska: a fehér macska visszatérő eleme Cassel álmainak. Hihetetlenül jól bele van építve a világba, ahogy fel-felbukkan, és óvatosan alakít kicsit az eseményeken úgy, hogy Cassel nem is tud róla.

A kesztyű: ami által az emberek érinthetetlenek lesznek. Mindenkin van kesztyű, mert nem lehet tudni, hogy kik az átokvetők. Olyan érzésem támadt olvasás közben, mintha az X-men 3. részét olvasnám átokvetőkkel: vizsgálatokat akarnak, hogy kiszűrjék, kik az átokvetők, illetve törvényi szabályozásokat léptetnének életbe ellenük/értük (attól függ, melyik csoport szemszögét vesszük).

Egy meglehetősen kidolgozott világot kapunk, amelyben az a fő szabály, hogy amennyiben különlegesebb vagy, mint az átlag, akkor már félnek a tehetségedtől. Mivel nem tudják, kiben rejtőzik tehetség, hát mindenkitől félnek. Belegondolva és párhuzamot vonva a világunkkal rájöhetünk, hogy noha nem átokvetők vesznek körbe minket, a tehetséges embereket a legtöbben csodálják, "félnek" tőlük, és érinthetetlennek tartják. A tehetség lehet, hogy mindenkiben ott lakozik, csak nem tör elő, vagy nem fedezik fel. Mivel az átokvetők a kezükkel tudják az átkokat szórni, ezért kötelező elem mindenkin a kesztyű, és nem érinthetik meg az emberek egymást - félnek egymás érintésétől.

Amulettek: ezekkel védekeznek a különböző átokvetőkkel szembe. Olyan kristályok, melyeket megátkoztak, és egy-egy kristály egy-egy átkot képes kivédeni. Mondhatni: van ellenszere a képességeknek, tehát mégsem annyira érinthetetlenek a különlegesnek hittek (átokvetők).

Nagyon izgalmas a világ, ahol a történet játszódik. Tele van varázzsal, misztikummal, és mindennek a hátterében ott van a maffia, aki természetesen kiaknázza a kínálkozó lehetőségeket. Kikből is válhat hiszen a legnagyobb rejtett hatalom (maffia), mint nagy átokvető családokból?
Remekül kezeli ebben a világban a misztikumot. Sokáig nem lehet tudni, hogy Cassellel a képzelete játszadozik, az idegei kezdik felmondani a szolgálatot, és így jön ki rajta, vagy esetleg tényleg van valami más a háttérben, ami miatt az történik vele, ami. Nem lehet tudni azt sem, hogy Cassel azért jó szélhámos, mert az átokvető képessége teszi lehetővé (hisz mindenki azt feltételezi róla, hogy van neki, ha már két testvérének is van), vagy ez egy kifejlesztett tehetsége.
Ahogy végiggöngyölíti az ügyeket, ahogy kidolgozza és kivitelezi a terveit, ahogy rájön a csúf igazságra... Közben felfedezi a barátságot (ami addig ismeretlen számára), azt, hogy nem mindig a családtagok azok, akikre támaszkodhat, és hogy sok esetben nem az árulja el, akiről elsőre feltételezné.

Hihetetlen karakterekkel ismerkedhetünk meg az út során, akik szinte lelépnek a könyv lapjairól. Ott van Barron (Cassel fiatalabb bátyja), aki jogot tanul. Furcsa figura, aki lazának mutatkozik, és hol védi az öccsét, hol támadja - nem lehet kiigazodni rajta. A másik bátyj hasonló kaliber, bár jóval komolyabb, és már családos. A maffiának dolgozik, viszont ő akarta így.
A nagyapa egy hihetetlen figura. Folyton zsémbel, dolgoztatja Casselt, mégis szerethető figura. Ott van, ahol és amikor kell. Nem ejtették a fejére, és noha szigorúnak mutatkozik, valahogy mégis sikerült megkedvelnem.
A főbb karakterek közé sorolható még Lila, a naaagy maffia átokvető család fejesének lánya, akiről rengeteg múltbéli dolgot megtudunk. Többek közt azt is, hogy Cassel megölte, és ezért rettegnie kell a maffiától. De vajon tényleg? Mindenki úgy tudja, hogy a lány csak úgy eltűnt. Vagány csajról van szó, aki apja nyomdokaiba akart lépni.

A rengeteg szál aztán mind egy helyen összpontosul a lezárásnál. Noha maga a történet kiszámítható, mégis olvasmányos a könyv, és valóban lehet izgulni a karakterekért. Ki a rossz fiú? Ki nem? Ki hazudik vagy titkol el valamit? Ki mond igazat? Együtt nyomozhatunk Cassellel, lépésről lépésre, miközben izgulhatunk a fiúért. Nem tudnék egy kedvenc jelenetet megjelölni a könyvben, mert az egészet élveztem az elejétől a végéig.

És a sok tapogatózás után (ami zseniális kivitelt kapott) a finálé nagyot csattan. Tökéletes lezárása a nyitó kötetnek, és tökéletes löket a sorozat folytatásának.

A sorozat 3 része
A kép forrása

Összességében nagyon tetszett. Nem olvastam mostanában hasonlóan lendületes, és ilyen gördülékeny YA történetet, ami ennyire megfogott volna. Egyszerű, furmányos, talányokkal teli, fehér macskás, maffiás, és mindez egyedi világot kap, egyedi szabályokkal... amik egy idő után már nem is dominálnak.
Szívesen eltöltenék még több időt Holly Black világában. Eddig a sorozatnak 3 kötete jelent meg, úgyhogy remélhetőleg hamarosan folytatódik a kalandozás...

A könyv trailere:

Folytatás...

2014. július 14.

Kiadós zúzás - 1. felvonás

0 megjegyzés

Az első kör eredménye
Kedves Olvasók!
Szavaztatok, hogy melyik kiadó legyen, akiknek a könyveiből válogatok a héten. Íme az eredmény.
A szavazók 42%-a szerint ezen a héten legyen ez a Könymolyképző kiadó. 
A mai napon lenulláztam a szavazás állását, és kicsit módosítottam a kiadókon is (egy kiadó plusz, egy pedig minusz).

Megmutatnám nektek továbbá, hogy mely könyvek esélyesek arra, hogy a héten kikerüljön róluk némi írás. A "Kütyük" szekcióban meg is találjátok már azoknak a könyveknek a listáját a 2. polcon.

Az első könyv máris kiválasztásra került a kupacból. Hogy melyik ez, hamarosan kiderül... 

A jövő heti válogatásra az új szavazást megnyitom! (Vasárnap 14:00-kor zárás!)

Addig is, jó böngészést és olvasást!


Folytatás...

2014. július 12.

Új rovat indul, de kivel kezdjem? Döntsd el te!

0 megjegyzés


Sziasztok!
Tudom, rengetegszer olvastatok már olyant, hogy új rovat jön bla...bla... bla... Most viszont egy olyan irányt választottam, amit a könyvespolcaim generáltak, meg a helyhiány.

A rovat neve az lenne: Kiadós Zúzás

Előzmény (átugorható szakasz a következő üres sorig):
Néhány hete még írók szerint volt ábécé sorrendben voltak bepakolva a polcaimra a könyveim, viszont az olvasatlanok annyira elszaporodtak, mint Aprajafalván a gombaházak, és kiderült: helyhiánnyal küzdök.
Erre megoldásként kitaláltam azt a rendszert, hogy minden kiadó kap magának egy-egy polcot. El is kezdtem az átrendezést a Könyvmolyképző könyveivel, de amikor azok az olvasatlanokkal együtt nem fértek el egy polcon (két sorba helyezve írók szerinti ábécé sorrendben) rá kellett jönnöm, hogy összementek a polcaim. Egy nagyobb polcra befértek az olvasatlanok, és még rengeteg helyem maradt, de melléjük rakva az olvasatlanokat megint kezdődött a helyhiány szindróma... A lényeg, mi lényeg, hogy vannak polcok, amiken óhatatlanul is több kiadó könyvei zsuppolódtak össze, viszont akadtak, amiken egy, vagy kettő kiadó kapott helyet attól függően, kitől mennyi könyvem van az olvasott szekcióban.

A lényeg, mi lényeg, hogy egy kis rendezési affér adta az ötletet az új rovathoz, melyben a kiadók kaptak főbb szerepet.
Az az elképzelésem támadt mi lenne, ha kiadónként olvasnám ki az olvasatlanokat a polcomról, és egy-két könyv között elmesélnék néhány érdekességet a könyvvel és a kiadóval kapcsolatos élményeimről/tapasztalataimról. Mit jelent mindez? Adott héten adott kiadó kínálatából meglévő könyveimet olvasnám, és írnék róluk, esetlegesen érdekességeket, benyomásokat még pluszban. Az első alkalommal pedig a kezetekbe adnám a döntést, kitől legyen az első könyvkupac?

Adnék néhány alternatívát azon kiadók listájából, akiktől több könyvem van, mint hét.


Válogassatok kedvetekre, és megmutatom, milyen könyvek vannak az adott kiadótól az olvasatlanok között. Hétről-hétre fordul a kocka, és más-más kiadóktól szemezgetek, és töltöm fel az olvasottak polcait. 

Melyik kiadó kínálata kerüljön előtérbe jövő héten? (A szavazás vasárnap éjfélig tart)
Folytatás...

2014. július 11.

Cassandra Clare, Sarah Rees Brennan - Vámpírok, pogácsák és Edmund Herondale (Bane Krónikák 3.)

0 megjegyzés

Magnus Bane furcsa figura, viszont eléggé meggyőző. Nagyon megszerettem a Végzet Ereklyéi sorozat olvasása közben, ezért is kezdtem el összegyűjteni a Bane Krónikák darabjait, melyből ez a harmadik kötet.

Magnus ezúttal meghívást kap az Árnyvadászok megbeszélésére, ahol az árnyvadászokon túl vérfarkasok, egy sellő, vámpírok és mindenféle természetfeletti lények vesznek még részt, hogy képviseljék az érdekeiket. 
Valahogy azonban nem akaródzik nekik dűlőre jutni a tárgyalás során. Magnus találkozik Camillelal a vámpírnővel, akit szeret, viszont egy vérfarkasnak is megakad a nőn a szeme.
Bane találkozik egy szőke hajú fiúcskával, aki egészen megtetszik neki, ő nem más, mint Edmund Herondale. Azonnal két tűz közé kerül, hogy kit is válasszon, viszont a kérdés hamarabb eldöntetik, mint ahogy azt bárki hitte volna, miközben további tárgyalások nehezítik Magnus életét, ugyanis az árnyvadászok meglehetősen különös szerzetek...

Ezidáig ez a kötet tetszett a legjobban a sorozatból, és szívesen olvastam volna tovább, azonban a végén kapunk egy lekunkorított előrevetítést (amolyan kivel mi történt a jövőben megoldást). Az árnyvadászok új, és mégis régi oldalát ismerhetjük meg, az alvilágiakkal való ellentétüket, hogy mindenki fölé helyezik magukat. Viszont ez a hozzáállás egy váratlan démontámadás után egy pillanatra megváltozni látszik, viszont az ellenségeskedés valahogy nem tűnik el.

Hogy jönnek a képbe a címben is szereplő pogácsák? Aprócska humor. Amint felbukkannak a neves édes pogácsák, az ellentétek azonnal elhalkulnak, mindneki csak a pogácsákra figyel, és minden vitában addig következik be tűzszünet, míg el nem fogynak. 

Edmund Herondale nem az egyetlen ismerős név, aki felbukkan a szereplőlistában. Találunk Waylandot is, Fairchildot is, és még egy tucatnyi őst, akikkel a sorozatban megismerkedhettünk (és az előtörténeti kötetekben). 

Kapunk néhány helyen rögtönzött akciójelenetet is démontámadások formájában, illetve láthatjuk az árnyvadászok kegyetlen szabályainak "megtestesülését" is. Az árnyvadászok merev szabálykövetése folytán saját társaikat sem kímélik. A közösség kiveti magából a szabályszegő tagokat, és ezt nem is rejtik véka alá. Teljesen mindegy, hogy alakinek mennyire jó barátja az illető, a büntetés akkor sem marad el.

Összességében még mindig rövid kis füzetecske, viszont kidolgozott, és kerek. Érdekesebb történetű, mint az előző kötetek, Magnus pedig hozza a szokásos formáját, és néhány érdekes beszélgetést... 
Folytatás...

2014. július 9.

Benyák Zoltán - A háború gyermeke

1 megjegyzés

Az idei könyvhéten megláttam, és a beszereztem darabok közé került a kötet. Ahogy belelapoztam már tudtam, hogy nem lesz hosszú olvasmány...

Sophie Andersch ugyanis egy olyan régész, aki élete nagy kalandjába csöppen. Miután megszerez egy misztikus térképet, elrabolják, fogságban tartják, és arra kötelezik, hogy fejtse meg a rejtvényt. 1933-at írunk, a második világháború kitör. A nő nem tudja, hogy látja -e még a férjét (aki zsidó), és a kislányát. Ígéreteket kap ugyan, de ezt senki sem garantálhatja.
Miután megfejejtik a térkép titkát, olyan események láncolata veszi kezdetét, mely egy új kor hajnalát akarja elhozni... el is hozza, de nem úgy, ahogy elsőre gondolták...

Mit is mondhatnék? Teljesen mást kaptam, mint amit vártam. Eddig három könyvet olvastam az írótól, amikben közös vonás volt, hogy az emberek érzelmeit hozza elő. Nem pörgős történetekkel próbálják meg az olvasót magukkal ragadni, hanem egyszerű, "mindennapi"(-nak lefestett) történetekkel taglóznak le mindenkit, miközben olyan érzelmi szintre viszi az embert, hogy teljesen átérzi a történéseket, megéli azokat, nem csak olvassa...

Valami ilyesmi katarzisélményt vártam ettől a könyvtől is, de azt hiszem, kicsit magasan volt a léc, ezért ez elmaradt. Szerkezetét tekintve több, nagyobb egységre van osztva az egész könyv, melyek fejezetekre bomlanak. Minden nagy egységet Sophie naplójának egy-egy passzusa zárja le, leszűrve egy-egy tanulságot, összegezve az elmúlt eseményeket. A történet gördülékeny, és ahogy azt már megszokhattuk, nem pörgős, akciódús eseménysor jellemzi.

Úgy tudnám jellemezni, hogy lebénítja az olvasót. Semleges, külső szemlélőként követjük nyomon Sophie útját, miközben nem teszünk semmit. Egyfajta fásultság jellemzi az egészet, a szereplők zömének elege van a kialakult helyzetből, ki akarnak lépni belőle, és az olvasóban is ugyanezt a gondolatot fogalmazzák meg. Ki akar lépni ebből a (mondhatni) nyűgös világból.
Mindenhol csak háború zajlik - hol ténylegesen fegyverrel, hol pedig emberek közti, ahol meg akarják győzni egymást.
Először a térképért megy a harc, amiről nem tudják, mit jelent. A megfejtéshez vezető út hosszadalmas, és mikor végre tudják, hova kell menni, az válik bizonytalanná egyrészt, hogy odaérnek-e, másrészt, hogy mit találnak a célnál. Itt az a fajta háború dúl, mikor az emberek elégedlenek a kialakult helyzettel, mikor nem látják értelmét annak, amit csinálnak, és céltalannak tűnik az egész.
Miután megtalálták (vagy megtalálni vélték) a célt, új irányt vesznek az események. Sophiera kényszerítenek valamit, amit eleinte nem akar, majd beletörődik a kialakult helyzetbe és inkább sodródik az árral. Ez megint egy újabb harc, ezúttal már az életért. Kisebb részben a saját, nagyobb részben gyermeke életének megóvása motiválja az asszonyt, akinek nincsen már mása - gyermeke nélkül egyedül lenne a világban.

A könyv nem annyira a hangulat irányításáról szól, mint ahogy azt várni lehet, inkább bemutatja, hogy különböző helyzetekben a különböző embertípusok hogyan reagálnak. Valaki szemrebbenés nélkül gyilkolja le a saját társát; van, aki eszköznek tekint másokat a (tényleges és/vagy átvitt értelmű) háború során. Akadnak, akik emberek akarnak maradni egy embertelen környezetben, és vannak, akik meg sem próbálják ugyanezt. Néha fel-felbukkan a maszkok alól az igazi arc is, ami néha emberibb, mint ahogy elsőre tűnik. Az emberi kegyetlenség több színtéren is megmutatkozik, mikor a családokat fenyegetik, mikor egy civilizációt nemes egyszerűséggel kiírtanak, mikor ártatlanokat ölnek meg egyetlen olyan ember szavára, akinél nagy hatalmat sejtenek...

Bizonyos karakterek rengeteget fejlődnek a könyv során. Sophie (a főhős) fejlődése látszik a leginkább (nem véletlenül). Az egyszerű, a célját elérni akaró régésznőből egy az életért küzdő nő válik, aki túlélésre törekszik bármi áron, és bevonja a védelmező körébe a szeretteit is. Ez válik elsődlegessé, és már nem az, hogy megtaláljon egy... leletet? valami tudományos felfedezést?

A könyv egyik érdekes mellékszála az "árnyék" felbukkanása. Jövőbeli utat jósol Sophienak (irányt mutat) egy láthatatlan árny felbukkanása, ami elkíséri. Saját (halott) fiát sejti benne, aki meg akarja mutatni, merre kell haladnia. Vajon hova vezeti ez az árny? Jót akar neki vagy ártani? A könyv végén a lezárásban az olvasó maga gondolhatja végig, vajon milyen hatása volt az árnynak, és Sophie döntéseinek. A lezárás magában rejti a folytatását lehetőségét is.

Összességében nézve más, mint amilyenre elsőre számítottam, viszont ez nem a könyv hibája. A második világháborúban játszódó történet során megismerjük azt az oldalt, ami nem csak a tényleges háborút mutatja be, hanem azt, hogy mindenki másképpen próbálta túlélni ezt az időszakot: egyesek hatalommal, mások foggal-körömmel küzdéssel, a maguk egyszerű eszközarzenáljával.

Engedjétek meg, hogy egy olyan idézetet kiemeljek a könyvből, mely remekül tükrözi az igazi mondanivalóját. Íme:
"Jobb emberek szerettünk volna lenni... 
A történelem a sérelmek tárháza. Minden lapja pénzről, vérbosszúról, elnyomásról, forradalomról, némirtásról, cselszövésről és tervekbe rejtőzött tervekről szól. Ez apáink öröksége, és ez a mi örökségünk is. Ez marad utánunk....
Ezt ástam ki a múltból. Fogalmam sem volt, hogy mit keresek, de az évek alatt, míg vájkáltam benne, csupán ezt találtam. Nem a kisebb-nagyobb kacatok lapultak a földben, nem a letűnt fajt gyermekei. Csupán ez a keserű pirula.
Amikor a történelem véget ér, az utolsó oldal is betelik a köynvekben; amikor az utolsó embernek már nem lesz kire lőnie... az lesz az aranykor." (Benyák Zoltán - A háború gyeremeke (részlet Sophie naplójából))
Folytatás...

2014. július 6.

Jeff Kinney - Rodrick a király (Egy ropi naplója 2.)

0 megjegyzés

Az a furcsa helyzet állt elő néhány hónapja, hogy be szerettem volna szerezni magyarul az első két kötetét a sorozatnak, viszont sehol sem volt, ezért elkezdtem angolul elolvasni. Az idei könyvhéten noha már szemben jött velem magyarul egészen a 7-es kötetig, ettől függetlenül angolgyakorlásnak jónak tartom, úgyhogy így folytattam a sorozatot.

Ebben az esetben is, mint az első könyvnél, a film változattal találkoztam előbb. Nagyon humoros volt, és tényleg arról szólt, amit a cím ígért. 
Ennek megfelelően úgy álltam ehhez a kötethez, hogy legalább annyira viccesnek kell lennie, mint a film. Kár volt összehasonlítani, ugyanis történetében különbözött egymástól a mozi és a könyv változat.

A könyv úgy kezdődik, hogy Greg elmeséli, kapott egy újabb füzetet, amibe vezetheti a naplóját. Persze bátyja, Rodrick elkezdi megkeseríteni az életét, és ezt dokumentálja is. Rodrick vagány, és mindenre talál valami olyan megoldást, amivel megúszhatja feladatok megcsinálását. Amikor egy buli miatt büntetést kap, zenekarával elkezdenek próbálni az alagsorban, aminek az a vége, hogy megrövidítik a büntetését, csak menjenek máshova gyakorolni.
Közben Greg édesanyja kitalálja a "Mum Buck"-ot, aminek az a lényege, hogy különböző dolgok elvégzéséért játékpénzt kapnak, amit igazira válthatnak be. Miután Rodrick uzsorásként túl magas árat kér Gregtől egy házifeladat-vásárlás alkalmával, Greg is lebukik, hogy több játékpénz van nála, mint amennyi lehetne. A nemigazán testvéries viszonyon persze jól szórakozhatunk, miközben Greg több oldalról hagyott védetlen területet.
Rodrick folyamatosan azzal zsarolja, elmondja, mi történt a nyáron. Az is fenyegetést jelent, hogy legjobb (és egyetlen) barátja Rowley is tud az esetről. Közben Greg a visszaérkezett Chiraggal űz tréfát, miközben mindenki azt találgatja, hova tűnt a SAJT.
Mindenki megzakkan, mikor kiderül, kinek milyen munkát dobott ki a jövőre nézve a gép, illetve, mikor egy tehetségkutatót akarnak rendezni. Gregnek megdöbbenést okoz Rowley, aki nem vele tervezi a fellépést.

Bizonyos szempontból csalódást okozott a könyv. Noha ugyanaz a színvonal írás- és képügyileg, mint az első rész, a másodikban a cím indokolatlanná válik. Míg a film változatnál érthető, miért volt Rodrick a király, addig a könyvből ez nem feltétlenül derül ki. Itt is vártam volna, hogy a buli után majd Rodrick kikupálja kicsit Greget, ennek ellenére inkább átmegy szívatós bátyj funkcióba, és még ígyis meglehetősen kevésszer szerepel csupán.

A filmben voltak Rodricknak szabályai, a könyvben ezek nem jönnek elő, és hiányoltam is őket. Tetszettek viszont azok a jelenetek, amikor Rodrick "megoldásait" láthattuk egy-egy problémára. Valóban lazán és rodrickosan intézi el ezeket a dolgokat. Ilyen, mikor az antigravitáció növesztő hatását vizsgálja, mint "tudományos projektet" úgy, hogy egész nap az ágyban fekszik, majd bebizonyítja, hogy egy hónap alatt tényleg nőtt néhány centit...

Összességében elmondható, hogy a története gyengébb, mint az első kötet esetében, viszont Rodrickból többet kapunk (nem sokkal), kevesebb Rowleyt, és legjavában csak Greget. Ezúttal nem akar menő lenni, és nem a legjobb barátját választja áldozatának. Sokszor humoros, komikus jelenetekkel találkozhatunk, amik megnevettetnek az abszurditásukkal. A rajzok még mindig bájosak, és szintén remek humorforrások. Ezek után a következő kötet olvasása sem maradhat el...


ui.: Hiányoltam a könyvből a csokis esetet, ami a filmben megjelent. Nagyon eltalált jelenet a filmben...
A film trailere:
Folytatás...

2014. július 5.

Vloggeres tömegtermelés

4 megjegyzés


Már napok óta böki a csőröm ez a téma, viszont csak most értem el arra a pontra, hogy kiadjam magamról....
Mikor elkezdtem a blogot, előtte rengeteg témával kapcsolatosan csináltam videókat (a kutyámtól kezdve mindenről, majd évekkel később, mikor a szüleim is látták pár munkámat, technikai eszközeim is jobbak lettek hozzá...), és anno gondoltam rá, hogy lehet, videóznom kellene a könyvekről. Egyszer hallottam vissza a hangomat, utána köszöntem az élményt, nem kellett többet - önvideózás kifújt, önkritika bekapcsolt.

Mostanában egyre több vlogger van a könyves szakaszon, viszont csak elvétve találok egy-két jót. Néhányon látszik a fejlődés majdnem videóról videóra, mások a jónak szánt tanács ellenére sem veszik ki a zavaró tényezőket/raknak be értelmes szövegeket a videókba.
Úgy veszem észre, hogy sokakban nincs túl sok önkritika, sem pedig ötletesség. Egyszerűen lemásolnak más, mára már nagyon népszerű vloggereket (akik nem feltétlenül könyves területtel foglalkoznak), vagy pedig külföldi mintákat vesznek át ahelyett, hogy egyes ötleteket építenének csak bele a videóikba, miközben a saját személyiségük is előtérbe kerül. Kicsit olyan érzés, mikor megnézünk egy videót az egyik vloggertől, majd másikat a másiktól, amik tök ugyanarra a kaptafára készültek, hogy ez egy ipari tömegcikk, egyenesen a futószalagról.

Az meg már inkább a humor kategória, mikor az alapvetően rossz gesztikuláció és hanghordozás mellé valami olyan effektet tesznek be vloggerek, amit utána rögtön nem lehet érteni. Ő lehet, hogy tudja, hogy mi van ott, de aki nem ismeri a szövegkönyvet, annak fogalma sem lesz róla, így a videó adott szakaszaiban lehet, hogy pont a lényeg kerül átugrásra. A készítő természetesen jópofa húzásnak veheti, hogy bemutassa, nem csak a kritizáláshoz, észosztáshoz, monologizáláshoz ért, de még a hangeffektekhez is... A kevesebb viszont néha több. Kevesebb gesztikulálással, több lelkesedéssel, kevesebb mindenféle effekttel, és lényegi mondanivalóval bármelyik videóból élvezhető darabot lehet fabrikálni.


Egy másik tipikusan problémás pont a képi anyag. Erre egy vloggernek nagyon oda kell figyelni, hisz a vizuális effektek is sokszor eltorzíthatják a látványt (lásd: szemroncsoló háttér, idétlen bejátszások, oda nem illő figurák beszúrása stb...).


Most bárki azt mondhatja, hogy "akkor csinálj jobbat!" Nem csinálok, mert tudom, hogy a végeredmény nem olyan lenne, amihez a nevemet adnám. Van annyi önkritikám, hogy tudjam, nem működne a rendszer. (Talán majd egyszer... egyetlen videó erejéig megmutatom, mit tudnék kihozni...)


Vannak nagyon szimpatikus vloggerek, akik nem azért szimpatikusak, mert ismerem őket, vagy mert nem, hanem mert megtetszettek a videóik.

Snerg man az elsők között volt, akikre felfigyeltem. Igaz, az első videóiban zavart a lassú beszéd, viszont olyan könyveket boncolgatott, amik engem is érdekeltek, és tetszettek a meglátásai. Noha az arcát nem vállalja, bemutatja az írókat, a videók elején megjelenik egy-egy szám, amiről asszociálhatunk a könyvekre, amikről szó lesz. Van eredetiség a videóiban, még akkor is, ha csak képek vannak összemixelve.
Kispingvin nemrég kezdte el a vlogolást és - most sokan felhördülnek, hogy elfogult vagyok, pedig nem - nagyon jók a videói. Érdekes szemszögekből mutatja be a könyveket, és a videói egyszerűsége a nagyszerűségük forrása. Mióta láttam a videóit, azóta a Könyvtolvaj és a Csillagainkban a hiba is a listámra került.
Kispingvin mutatta nekem Patyimoly -t, akinek jelenleg még csak egy videója van, de bízom benne, hogy a jövőben lesz még több is.
Külföldiek közül akinek a legjobban tetszik a csatornája, az Lauren, aki a 16512read néven fut. Lendületesek a videói, és hellyel-közzel akad csak olyan, hogy más véleményen vagyok, mint ő. Aranyosak a videói, pörgős és nem lehet unni őket.

Viszont az, hogy valami csak aranyos vagy cuki egy videóban, attól az még nem lesz nézhető. Ha valami extrát ad a világnak, az az igazi. Még egy macskás-kutyás-akármilyen-állatos felvétel is lehet elképesztően aranyos, aminek (hogy úgy nevezzem) az extra adalékanyaga általában valami humor, vagy komoly (figyelemfelkeltő) anyag. Van mondanivalója, és nem egy üres maszlag.

A könyves vloggerek esetében nehezebb a dolog, ugyanis nekik azt kell elérni, hogy miután megnézi az ember a videójukat, ne az járjon a fejében, hogy mi nem tetszett neki a videóban, hanem az, hogy "hm, igen, ez a könyv jónak tűnik, én is el akarom olvasni". Belőlem a fent említett vloggerek hozzák ki ezt az élményt.

Ti is ismertek vloggereket, akik hasonló érzetet keltenek bennetek?
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger