2017. március 30.

Ariela Grandi - Elfek királysága

0 megjegyzés

Tudjátok, hogy egy számomra ismeretlen írónak miért mondok néha igent? Mert reménykedem, hogy találok olyan írót, akiért érdemes olvasni.

Amikor először megláttam ezt a könyvet, a fülszöveg nem vett meg annyira, mint a cím vagy a borító.

A története nagyvonalakban arról szól, hogy van egy elf király, akinek iker fiai születnek, és mivel nem akarja felosztani két részre az országot, ezért az egyiket elküldi egy szolgálóval, akit aztán megölnek. Így az egyik fiú úgy nevelkedik, hogy egy napon átvegye apja trónját, a másikból meg varázslót csinál egy őt megtaláló varázsló.

Mivel a rosszak átvették az uralmat ott, ahol nem kellett volna, a királynak szánt fiúcska (aki azzá is válik, miután apja meghal), elmegy, hogy kiszabadítson egy királylányt egy torony fogságából, ahova saját féltestvére száműzte.

A másik elf csak szimplán szerelmes a tündérkirály lányába, ezért meg kell tudnia a származását. Ezért keresné meg a "királylányt", aki bele tud nézni a múltba. Ez a királylány a közös kapcsolódási pont, amit mindkét elf fiú keres, és meg is talál. A kérdés az, hogy hogyan és mikor lelnek egymásra?

Már az elején láttam, hogy mesével van dolgunk, teljesen olyan a nyelvezet és a stílus. Adott szókészletből dolgozik és épül fel, ami akkor zavaró, ha némileg figyelünk rá. Például, hogy ha a főhősnek a rókája (akit egyébként a Kis herceg című Exupéry könyvből kölcsönöztek) elkap egy kacsát, és a varázsló elfünknek (Leonítonak) adja, az ropogósra megsüti evés előtt. Ha Leonítot egy szegény asszony megvendégeli, levágja a tyúkját és ropogósra süti.

Testvére, Amaron ha levelet ír, rögtön mentegetőzik, hogy elnézést a vakmerőségért. Mikor meglátogatja a toronyba zárt lányt, elnézést kér a vakmerőségért. És ha csak megszólalna, már mondja is, hogy "elnézést a vakmerőségemért".

A sok logikai baki mellett sem lehet sajnos szó nélkül elmenni. Például ha betévedsz a sötét elfek birodalmába, akik nagy erőkkel keresnek, nem kezdesz el kiselőadást tartani arról, miért nem érheti őket fény. Persze, hogy meghallanak, ha épp mellettük tartasz mesedélutánt. Az ételszerzésnél is volt pár érdekes momentum. Például egy fára kötözött zsinórral simán lehet halat fogni. Nem kell horog, meg csali. Ráadásul ez a halászat!
Valójában a halászat az, amit hálóval csinálnak, hogy minél több halat elkapjanak. A horgászat az, amit bottal, damillal, csalival és horoggal kiviteleznek. Úgyhogy találni néhol fogalomzavart is a sorok között.

A "bozótos kutya" már szemet sem szúr ezek után. Pedig valójában mégis. A bozontos, a loncsos, vagy bármi más jobb lett volna, minthogy szerencsétlen kutyán a szőre helyett egy kés bokor nőtt.

Amitől az ember sokat vár, azok a vége jelenetek, vagy a nagy harcok. Azt kell mondjam, a szereplők hullanak, mint a legyek, mégsem tudtam sajnálatot érezni egyik iránt sem. Nemes egyszerűséggel ki van jelentve, hogy ez is meghalt, az is meghalt, a szereplők rosszul érzik magukat, de elmarad a hatás, hogy az ember velük akarjon bőgni.

Az áruló személye az első pillanattól fogva világos, hogy ki, mert mindent "gyanús hangon" közöl. Nem képes fenntartani a feszülséget, hogy vajon ki árulja el a királynőt és csapatát. A nagy csatajelenetek is pár sorral el vannak intézve, amit nem is tudok hova tenni. Harc, kikapás, menekülés. Utána teljes sereggel harc, győzelem, az ellenfél menekül. Aztán megint megtalálják az ellenfelet, az megint menekül... Egy idő után nem hogy izgalmas, hanem unalmassá válik, ráadásul meglehetősen keveset látunk belőle. Harcolnak, valakik meghalnak, és snitt. Aztán megint harc, megint meghalnak, snitt.

A legnagyobb szívfájdalmam, hogy olyan az egész kötet, mint egy szimpla vázlat. Se a karakterek, se a történet, se az idő nincs eléggé kidolgozva ahhoz, hogy teljes értékű történet legyen. Gyerekmesei mivoltát lerombolja a végén némi "káromkodással".

Miután letettem a könyvet, azért olvasgattam róla véleményeket, amik azt mondják, hogy mennyire egyedi és hogy a műfaj kedvelőinek tetszeni fog. Sajnos sok újat nem találtam benne. A két Lotti cimű könyvet összekeverték A koldus és királyfi -val. Adtak hozzá egy csipetnyi Kis herceg -et, majd Trónok harca körítéssel tálalták nekünk.

Összességében nézve azt hiszem, nem az én korosztályomnak íródott a kötet, úgyhogy annyira nem élveztem olvasni. Nem találtam az ígért egyediséget, izgalmakat. A stílus a tőmondatolások és az egymás mellett elbeszélő párbeszédek miatt darabos, mint egy doboz tejföl. Nem dinamikus, nem gördülékeny, úgyhogy az ember próbálna valahogy a történetre figyelni, ami kidolgozatlan. Többet ki lehetett volna hozni ebből az alapból...


GR-ezők szerint:


Folytatás...

2017. március 21.

Gregus Gábor - Pillanatnyi elmezavar

0 megjegyzés

Tudjátok, néhány könyv igazán feladja a leckét arról, hogy az ember hogyan írjon róla frappánsat, figyelemfelkeltőt. A jó könyvek esetében az ember valahogy szeretné, ha mások is szeretnék.

Ennek a könyvnek két igen nagy hibája van... illetve konkrétabban három, de erre a könyv letétele után jöttem rá.

Az első legnagyobb hibája: a borító. A könyvhöz valamennyire illeszkedik, a szemnek viszont nem valami kellemes... A két alak nélkül egészen jó lenne.

A két alak a borítón kulcsfontosságú figurákat jelenítenek meg, viszont teljesen felesleges, mert az egyik poént rögtön lelövi.

Adott a főhősünk, Domán, akinek valami baja van. Talál egy ajtót a szobájában, ami a semmiből kerül oda. Aztán elfelejt olvasni. Végül, amikor mégis ismét tud, egy pszichológus szórólapja akad a kezébe, akit azonnal fel is keres.

A doktor annyira furcsa módszerrel áll elő a gyógyítás területén, hogy Domán eleinte kétkedik, mégis belemegy a dologba. A semmi közepén találja magát, és amikor már mindent elveszettnek lát, talál egy ugyanolyan ajtót, mint amilyen a szobájában is volt. Úgyhogy egyszerűen bemegy rajta.

Hogy ott mivel találkozik? Egy kék rókával, aki beszél és pillangókat teremt a levegőből. Egy szarvassal, aki megmutat neki egy veszélyes erdőt, meg némi varázshatalmat. Egy bikát, aki bőrkabátot visel, napszemüveget hord, és fegyvert forgat. Jah, és egy komplett anima csapatot irányít. Mit? Animát? Igen, félig ember, félig állat lények - járnak, beszélnek, gondolkoznak, harcolnak vagy mágiáznak... Ők úgy hívják, hogy Erő "Hullám". Képesek a Hullámmal dolgokat létrehozni, átalakítani, felépíteni, megváltoztatni.

Kiderül, hogy van két alak, akik olyanok ebben a világban, mint Domán. Mind a ketten nagyhatalmú Hullámmesterek, akárcsak Domán. És pontosan ugyanúgy bukkantak fel ebben a furcsa világban, mint Domán.

Ménrót és Villő egymás ellenségei, de közvetlenül sosem ütköznek meg, mert aki nyer, azé lesz az ellenfél tábora is, és legyőzhetetlen lesz a világban. Így tehát az a maréknyi ellenállás, ami meg akarja fékezni a rosszakat, próbál egységet alkotni, és tervet kovácsolni, hogy tudnák egymásnak ugrasztani a két főgonoszt, hogy mikor egyik kioltja a másikat, Domán csapata le tudja győzni a legyengült győztest. Így találhatjuk meg a három tábort:
Villő és követői, Ménrót és követői, Domán és az ellenállók.

Villőt és Ménrótot a követők nem feltétlenül hűségből követik, hanem a Hullám hatása alatt állva cselekszenek. Dománt azonban különböző módokkal próbálják maguk mellé állítani, de a férfi hajthatatlan. Főleg, amikor megtudja, hogy pontosan hova is került... Olyan helyen raboskodik, ahol sose gondolta volna...

A cím egyszerűen teli találat. Pillanatnyi elmezavar. Ahogy az ember jobban elmélyed ebben az őrjöngő, eszeveszett és kiszámíthatatlan világban, végig úgy érzi, hogy őt is elérte az elmezavar. Ahogy fedezzük fel ezt a Hullámmal átszőtt, véres-háborús mesevilágot, egyre rá kell jönnünk, hogy mindegyikünkben ott lakozik egy saját kis "Domán". A férfi többször szembesül vele, hogy a valós világban őt nem várja semmi, míg a mesevilágban mindene megvan: hatalom, élet, szerelem, célok. Tudja, ha visszajut a valós világába, ott nem várja semmi... És a legfurcsább az, mégis elkezd küzdeni ezért a "semmiért".

Mindenki átél napi szinten egy-egy ilyen pillanatnyi elmezavart, mikor egy pillanatra megállunk, számot vetünk azzal, mink van, és rájövünk, hogy amink nincs, azért még küzdeni kell. Legyen ez egy párkapcsolat, egy család, egy lakás, egy autó megszerzése/megtartása iránti vágy, mindig érdemes azért felkelni, hogy az ember elkezdjen élni. Amikor azt hinnéd, hogy semmi nem vár az életben, vagy nem juthat több, mint amid éppen van, akkor jön egy kis elmezavar, ami ráébreszthet, hogy minden csak rajtunk áll vagy bukik. Mi vagyunk azok, akik tehetünk azért, hogy az életünk kimozduljon a megszokott medréből.

Domán ugyanakkor nem tudja, hogy kik az ellenségek, kik a barátok. Sokan titkolnak előle dolgokat, és néha az, aki ellenségnek látszik, korántsem az. Vannak, akik árulóknak mutatják magukat, vannak, akik ténylegesen azok is. Van, akiket a hatalom éltet, vannak, akiket ennél alantasabb célok vezérelnek.

És jöjjön a második nagy hibája a könyvnek... A szöveg maga. Míg kívül a borító bántja az ember szemét, a sorok között az elírások, a rossz helyre pakolt betűk ugyanolyan zavaróak. Egy korrektúrázó sokadik szem nem ártott volna a műnek.

És jöjjön a harmadik, és talán legnagyobb hibája a könyvnek:
- Hiába van egy zseniális alapötletünk.
- Hiába adja át a szerző úgy, hogy az ember a mesevilág ellenére életszagúan átérzi.
- Hiába fogalmaz pontosan, jól, és hiába dolgozza ki a világot, a szabályokat, a karaktereket...
Mert az emberek nemigazán akarják észrevenni az ehhez hasonló műveket.

A tényleges harcok brutálisak és véresek. Eleinte nincs értelme, hogy miért, de ahogy egyre durvábbak a halálesetek, és egyre több infót kapunk, egyre jobban megértjük, miért van erre szükség. A szimbolikája, az üzenete az egész könyvnek nemes egyszerűséggel kirajzolódik, és még értelme is van. No, ezért nem fogják ezt a könyvet sajnos sokan olvasni. Pedig megilletné.

Amin pedig extrán mosolyogtam, hogy található a könyvben olyan jelenet, ami "Kimle" közelében történik. (Csak 30 percet kellene kocsikáznom, és máris a történetben szerepelhetnék magam is.)

Eleinte azt hittem, hogy kapunk valamiféle magyar Star Wars -ot, fantasy kivitelben, de szerencsére nem. A történet egyszerűen olvastatta magát, úgyhogy ha volt időm leülni mögé, akkor gyorsan haladtam vele. A végén izgultam, hogy ne ott csússzon el a sztori. Hogy a befejezés csattanós legyen, üssön.

Volt a könyvben egy pont, amikor azt gondoltam, hogy ezt kevesebb oldalból is meg lehetett volna oldani, de letéve már úgy voltam vele, hogy igen, ez mind kellett hozzá, hogy átvezesse, amit át kellett. Hogy megmutassa, amit meg akart.

És igen, megvan a végén az ütés, amit vártam... Számítani lehet egy ilyen befejezésre, meg nem is, de illeszkedik a könyvhöz.

Összességében nézve ez volt mostanában az első olyan könyv, ami nem gyerekeknek íródott, mégis annyira tetszett, hogy ha kapok egy hét szabadságot, pár óra alatt már a blogon lett volna. A rajongója lettem ennek a világnak, minden szépségével és kegyetlenségével együtt. El is jutnék oda úgy, ahogy Domán, meg nem is.
Legyen veletek is a Hullám, és sodorjon be a történetbe. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a felnőtt meséket, a horrorisztikus sztorikat, és megőrülne egy kicsit - vagy csak szimplán kiszakadna a valóságból.

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. március 13.

Allan Frewin Jones - Parvati elefántja (Talizmán 4.)

0 megjegyzés

Igen régóta olvasgatom ezt a sorozatot. Magyarul és angolul is csupán négy kötete jelent meg, ami azt jelenti, hogy a sorozat lezáratlanul maradt, amit sajnálok.

Hogy miért? Noha maga a sorozat nem egy kiemelkedő darab, mégis felhívja a világ különböző mítoszaira a figyelmet. Gyerekek számára teszi érthetővé és egyben érdekessé a különböző kultúrák világát.

Ezúttal éppen India világába kalauzol el minket a folytatás. Azonnal belecsöppenünk egy filmforgatásba, ahol Olly és Josh is kapnak egy-egy kisebb szerepet. A kis csapat azonban nem véletlenül kötött ki Indiában. Ethan Cain (ügyeletes főellenség) ugyanis birtokosa lett egy ősi pergamennek, amitől azt reméli, segítségével megtalálhatja Parvati elefántját, vagyis a negyedik Hold-talizmánt.

A tekercset lefordítani, és értelmezni azonban nem egyszerű, hiszen olyan nyelven íródott, amit a legnagyobb koponyák sem tudnak értelmezni. Ethan összehívja a legjobb régészeket szerte a világból, hogy megvitassák a tekercs tartalmát.

Olly és Josh azonban egy lépéssel előbbre kerülnek, mikor egy szoborból előkerül egy kulcs, majd egy helybeli elefántmentővel megoldják a tekercs titkát. De akkor hogy lehet, hogy Mr. Cain minden helyszínre előbb ér ki, mint a gyerekek? Olly és Josh hamar rájön a titokra, hogy ellenségük tényleg minden eszközt bevet, hogy ezúttal az övé legyen a talizmán.

Mindhárman életveszélyes helyzetbe kerülnek, amikor végre forró nyomon járnak. Lesz olyan, aki ezúttal nem éli túl a kalandot?

Kezdjük azzal, ami egyszerűen eltér a korábbi kötetektől: nem látunk túl sokat Indiából. Vártam volna valami olyant, mint az előző kötetekben, hogy jön valaki helybeli, aki mesél arról, hogyan élnek/éltek az emberek Indiába, milyen a pontos mitológiai hátterük stb...

Például tudtátok, hogy pontosan ma (2017.03.13-án) van a Holi Fesztivál? Ez egyébként olyan mozgó ünnep, mint nálunk mondjuk a húsvét. Ennek keretein belül köszöntik az indiaiak a tavaszt (ünneplik még Törökországban és Nepálban is, de most kicsit szeretnélek titeket Indiába juttatni). Mindenki színekkel dobálja a másikat. Ez egy nevetős, utcáravonulós fesztivál, amikor színes vízzel, meg porokkal locsolják, szórják egymást az emberek. Az ünnepet általában máglyarakással kezdik.
A tavaszköszöntés tehát színekkel, tánccal, nevetéssel történik. Ragadjon át mindenkire.

A kötetben lényegében a mítoszvilágnak kellene megjelennie, mégsem teszi a kellő mértékben. Nem hatja át a korábbi kötetekre jellemző alaposság, és a nyomozás is annyira elsikkad, hogy hihetetlen. A gyerekek sokat toporognak egy helyben, ugyanazt a helyszínt nézik át újra és újra, mire végre belátják, hogy nem jó nyomon járnak.

Egyszerűen unalmas... Még gyerekkönyvhöz képest is. Ráadásul kapunk egy nyúlfarknyi mondókát Ganésáról, aki Siva és Parvati gyereke. Siva megtagadta, hogy Ganésa az ő gyereke lenne, levágta a fejét, majd rájött, hogy tévedett. Ezután pótolta egy elefánt fejével. És valamiért ez az elefántfejű istenség sokszor van úgy ábrázolva, hogy egy cickány suttog a fülébe. A gyerekek megpróbáltak rájönni, hogy mit súghatott az a cickány.

Ennyit tudunk meg a mitológiai világáról, ami szerintem nagyon kevés. Ki lehetett volna térni rá, hogy miért olyan fontosak az elefántok. Szó eshetett volna arról, hogy mi az a bindi? Elvégre ez is a hindu valláshoz kötődik, és találkoznak indiai nőkkel, nem hiszem el, hogy egyiken sincs.

Összességében nézve olyan gyászos és lemondó ez a kötet, mintha a szerző tudta volna, hogy a sorozat utolsó darabját írja. Még annyi erőfeszítés sem mutatkozik ennél a résznél, mint a korábbiaknál. A gyermeki levegő megvan, a misztikum, az izgalom viszont elmarad. Nem kell aggódnunk hőseinkért, mert minden megoldás egy csettintésre van tőlük, és az olvasó már jóval előttük látja, hogy hol fogják megtalálni a talizmánt, mint ők. Hőseink ezúttal sajnos csak az oldalszámokat növelik a legtöbb lépésükkel... Kár ezért a sorozatért, jó alapötlet, nem túl jó kivitelben. Ennek ellenére sajnálom, hogy csak úgy félbehagyták a szériát... 


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2017. március 12.

Alan Snow - A jó, a rossz és a sajt (Doboztrollok 3.)

0 megjegyzés

Nos, a Doboztrollok sorozat eddig terjedt. Az utolsó, vagyis a sorozatzáró részt hoztam ma nektek. Tudom, hogy olvasás után sokkal sikerült csak megírnom ezt a bejegyzést, de az időhiány elég nagy úr... De hát kezdjük:

Talán ez a kötet hasonlított legjobban a rajzfilmre (vagy inkább fordítva), ebből használták fel a legtöbb elemet. Méghozzá néhány fontos elem, ami a filmadaptációban is bekerülhetett (nagy szörny, Sajtcéh stb.).

Az előző kötet ugye ott szakadt meg, hogy majdnem megtudtuk, miért él "nagyapa" a föld alatt. Most viszont ténylegesen elmesélik a történetüket, ugyanis Arthur még mindig raboskodik a vaszoknis emberrel, akiről kiderül, hogy nagypapa jó barátja, csak elfeledkezett róla, hogy mi történt.

Közben persze a kis csapat (doboztrollok, patkányok stb.) azon ügyködnek, hogy valahogy megmentsék magukat, majd Arthurt. Végül csapatmunkával egy olyan megoldást kiviteleznek, amelyben Arthur babája igen nagy segítségnek bizonyul.

Igen ám, viszont ott van még Suvasz, és az ördögi terve... Mire kellett neki az átméretező gép? Egy ördögi teremtmény megalkotásához, melyben a mosodások egyik patkánya játssza a főszerepet.

Arthurnak és a kis csapatnak meg kell állítania a hatalmas lényt, mely tönkreteheti Sajthida nyugalmát...

A rajzfilm változattal ellentétben itt nincs Sajthida vezetője, akinek van egy lánya. Főhősünk, Arthur csak magára, és furcsa lényekből álló csapatára számíthat, no meg Nagypapára és az ügyvédre. Ebben a kötetben a fantázia végérvényesen elszabja a láncait, és gátlástalanul bontakozik ki, megjelenítve a legabszurdabb ötleteket is, aminek ebben a köntösben van logikája, egyébként viszont (valóság) nincs.

Teljesen elrugaszkodik hát a talajról, jobban, mint az előző kötetekben, és fura szerzetek, plusz Arthur és emberi barátai mind-mind hősökké válnak. Közben hirdeti a csapatmunka fontosságát. Megtanít minket arra, hogy a divathóbortot néha olyanok találják ki, akik leplepzni akarnak valamit (valami más irányba próbálják terelni a figyelmet). Attól, hogy valaki nem úgy néz ki, mint mi, és nem feltétlenül úgy viselkedik, még lehet jó a szíve. Vegyük észre azokat is, akik mások, ne kezeljük őket úgy, mintha nem is léteznének.

Ezekre az igen fontos dolgokra tanít meg minket Alan Snow, hogy miről maradunk le, ha nem figyelünk a környezetünkre és másokra.

Ismét kapunk néhány aranyos kis rajzot, hogy az abszurdabbnál abszurdabb jelenetek elképzelése se okozzon nehézséget. Kapunk alájuk egy-egy mondatot a szövegből (mint a korábbi részekben is).

Összességében nézve kellemes, tanulságos gyerekmese sorozatot sikerült lezárni. Bájosak a szereplők, megvannak a jók és a rosszak, akik harcba szállnak egymással, és természetesen a jóság, az igazság mindig győzedelmeskedik. Addig viszont izgulhatunk, hogyan alakul a furcsa lények sorsa...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2017. március 8.

A B10 első állomásáról - Győrből

0 megjegyzés

A B10 hivatalos könyvjelzőjének eleje, hátulja (minden állomáson beszerezhető)
2017.03.03. (péntek) 17:00 óra...

A könyvtár Győrben szélesre tárja a kaput, és invitál a 2. emeleti terembe, ahol már kirakodva várja az érdeklődőket Bíró Szabolcs, és Benyák Zoltán valamennyi könyve.

Annyira ritkán esik meg, hogy Győrbe jönnek olyan írók, akiktől olvastam. Olyan meg pláne ritkán esik meg, hogy egy olyan író jár erre, akinek a könyveit igen szeretem. Mivel a könyvhétre 2016 nyarán nem jutottam ki, ezért kíváló alkalom kínálkozott, hogy bepótoljam Benyák Zoltánnal a találkozást.

Így hát csapatostul felkerekedtünk, hogy kultúrálódjunk és kiderítsük, mi a titka a két írónak.
Eléggé érdekesnek ígérkezett az este. A moderátor kicsit bemutatta az írókat, majd próbálta irányítani a beszélgetést néhány kérdéssel.
Hol Szabolcs, hol Zoltán válaszoltak, nem kevés érdekességet osztva meg a hallgatósággal írásról, karakterépítésről, ki és miért és hogyan ír.

Benyák Zoltánnál tetszett az a momentum, hogy bekapcsolja a zenét, vagy "lemegy egy kocsmába" és átvéve a hangulatot, elkezdi az alkotást. Azért is szeretem a könyveit annyira nagyon, mert mindegyikből áradnak a hangulatok, az embert magukkal ragadják. Amit még nagyon érdekesnek találtam, hogy honnan jön az ihlet. A Csavargók dala története, és A nagy illúzió háttere nagyon tetszett. Arról is szívesen hallgattam volna történetet, hogy a Veszett lelkek városa honnan jött, de ezt bevallom, hogy elfelejtettem megkérdezni...

Bíró Szabolcsnál a legérdekesebb a történelemhez való viszonya. Mennyi utánajárás, mennyi "tanulás" kellett neki ahhoz, hogy össze tudja rakni a történeteit. Mekkora történelmi könyvtára lehet az írónak (azok alapján, ami elhangzott). Egyszerűen lenyűgöző a történelemhez való hozzáállása, az iránta tanúsított szenvedélye.

A beszélgetés végén várták a közönség kérdéseit is, amiből nem sok akadt - maradjunk ennyiben...

Bíró Szabolcs (balra) és Benyák Zoltán (jobbra)
Bevallom őszintén, hogy Bíró Szabolcs esetében a magyar néven írt valamennyi könyve megvan, szívesen okoztam volna neki "ínhüvelygyulladást" (remélem nem veszi rossz néven), viszont ez kissé meghíúsult (köszönhetően a kétlaki-könyvtáras-életnek). Mivel a könyveim 140 kilométerrel arrébb voltak, ezért sajnos egyik írótól sem gyűjtöttem be dedikálást.

Benyák Zoltántól is van még könyvem, amin nem ékeskedik dedikálás, de ami késik, nem múlik. 

Lehetett könyveket vásárolni az íróktól (Olvasók, akik ott lesztek valamely jövőbeli állomáson - vegyetek, vigyetek az írók könyveiből, támogassátok a magyar irodalmat! Zseniálisan jó! Higgyétek el! Ha nektek már megvan, vegyétek meg a szomszédotoknak, anyukátoknak, apukátoknak, bárkinek, aki nektek szimpatikus!)


A végén lehetőség volt még beszélgetni az írókkal. Benyák Zoltánra csaptam le pár kérdés erejéig, aki annyit elárult, hogy már van új könyv, de egyelőre még nem tudja, mikor kerül kiadásra. 

Megkérdeztem tőle, mondták e neki, hogy a Veszett lelkek városa és A nagy illúzió nagyon hasonlítanak egymásra, mire a válasz: nem csak én jöttem ezzel a kérdéssel, és igen, valóban hasonlítanak.

Az új könyv is várhatóan az Athaneaum kiadónál fog napvilágot látni. Ezzel kapcsolatosan a kiadó annyit mondott, hogy vagy ősszel, de inkább télen fog majd debütálni az új kötet.

Szóval meglehetősen ingatag, hogy mikor kerül a boltok polcaira. Addig is vegyétek, és vigyétek A nagy illúzió -t, mindenkinek, aki csak él, virul, mozog, és már tud olvasni (és azoknak is, akik nem).

Menjetek, és nézzetek be feltétlenül a B10 turnéra, ha...
- Szeretitek Bíró Szabolcs könyveit
- Szeretitek Benyák Zoltán könyveit
- Kíváncsiak vagytok, mi ad nekik ihletet
- Kíváncsiak vagytok, hogy dolgoznak, mi a titkuk
- Szeretnétek kultúrálódni
- Szeretnétek dedikáltatni, vagy megszerezni az írók valamely könyvét
- Egyéb okból kifolyólag akartok részt venni az eseményen.

Végül pedig megosztanék egy videót, amit még az író tett fel a Facebook oldalára.

Így íródott A nagy illúzió:

Folytatás...

2017. március 4.

Robert Paul Weston - A híres hatodik ghork (Szörnyen titkos részleg 2.)

0 megjegyzés

Az első rész valami iszonyat cukipofa. Ne haragudjatok, de nincs rá jobb szavam.

Ami az első kötet óta mit sem változott, hogy ez is világít a sötétben. A borítót nem értem teljes mértékben, de talán nem is annyira fontos. Még mindig lehet vele villogni a sötétben, bár ez már nem akkora szenzáció az első rész után.

Remélem, mindenki olvasta az első részt, aki ide tévedt, mert akkor nem kell sokat magyaráznom, mi az a ghork... Na jó, azért mégis megosztom majd kicsit később, de nézzük, mi található a kötetben.

Az iniciálés betű, és a fejezet előtti találmány nem újdonság. Nagyjából a történet onnan indul, hogy Elliot és ételkritikus szülei (akik nem tudnak főzni) menni akarnak egy gasztrofesztiválra, ahol mindenféle kajákat kóstolhatnának.

Leslie, és immáron szakáccsá vált édesanyja is részt vesz a fesztiválon, csak a másik oldal képviseletében.

Előtte azonban megtudjuk, hogy a gyerekek gyakorta mennek a Szörnyen titkos részlegre, és mindenféle találmányokon dolgoznak Elliot nagybácsijával. Viszont egyre különösebb dolgok kezdenek történni.

Például egy másik Szörnyen titkos részleget meg akarnak támadni a ghorkok... mert a Főnök ezt parancsolta. A terv része továbbá, hogy megtalálják a híres hatodik ghorkot is, aki majd a hatodik törzs vezére lesz. De kik is a ghorkok? Az öt érzékszervet képviselik (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás), és éppen ezért az a szervük nagyobb és kiélezettebb, amelyik törzsbe tartoznak. Így tahát aki ízlelésben jó, annak a szája nagy, aki látásban, a szeme stb... De vajon mire képes a híres hatodik ghork?

A gyerekek elkezdenek tanakodni a problémán, viszont a Főnöknek nagyobb terve akad, minthogy bemutasson egy hatodik ghork fajt. Minden embert ghorkká akar változtatni. Ehhez két dologra van szüksége. Az egyik egy olyan Szörnyen titkos részleg, akik kajákkal foglalkoznak - így ki tudják fejleszteni a ghorkosító elixírt. A másik pedig Archi bácsi (Elliot nagybátyja) Szörnyen titkos részlege, akik fegyvert tudnak csinálni a ghorkcsináló elixírhez.

Azonban Elliotnak már késő, ugyanis elkezdődött nála a ghorkosodás. Hogyan? Úgy, hogy egy ghorkok által működtetett étteremben már el is kezdték belegyömni a kajákba a szörnycsináló elixírt. Leslie nagyapja eltűnik, Elliot és barátaik csapdába esnek, és rács mögé kerülnek.

Szóval az események zajlanak. Ezzel nem lenne semmi probléma, ha a könyv kicsit hosszabb lenne. Annyi még a változás az előző kötethez képest, hogy nem annyira kedves és bájos (értsd: rajzos, képes, gyerekbarát).

Az orr-ghorkok miatt minden fejezet elején van egy kis nyálka. Nagyobb kép az első és második részek elején vannak csupán, így a sokféle lényt, amit magába sűrít a kötet, nem lehet elképzelni. Egyszerűen túl sok lényt akar benyomni. Az első kötetben működött a dolog, volt idő arra, hogy leírják az egyes lények külsejét. Itt már annyi lényt akar felmarkolni, hogy egyszerűen nincs rá lehetőség sem, hogy megmutassák, hogy néz ki egyik-másik. Viszont, ezen lehetett volna segíteni néhány rajzzal, amiken a lényeket megmutatják. Ilyen viszont nem történt, úgyhogy hoppon maradtunk.

Viszont kapunk szerelmi szálat szörnyike módra, amit nem teljesen értettem, miért kellett. Két lénynek is hirtelen szerelmi bánata lett, az előző részben pedig senki nem adta ilyesminek a jelét.

Maga a stílus még mindig megfelelő, gyerekkönyvhöz méltó - ha lehet így fogalmazni. Valahogy mégsem ragadott meg annyira, mint az első kötet. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy most már tényleg minden egyes egyedül a gyerekeken múlik, akiknek egyébként a - Lényvilág ismeretét mellőző -felnőttek egyáltalán nem hisznek el semmit. Ezért pl. Elliot makacskodik, nem hajlandó megmutatni szörnykarommá váló kezét - pedig végre bizonyíték van nála, hogy a Lények léteznek, valóságosak.

Okosabbnak akarja eladni a gyerekeket, mint amilyenek valójában, ami szerintem egyáltalán nem előnyös...

Összességében nézve a stílust, a karaktereket hozza a kötet, viszont túl nagy a hangsúly azon, hogy egyes egyedül a gyerekek lehetnek hősök, és a hősies körből mind a felnőttek, mint a Lények ki vannak zárva... Emellett a történet túl sokat akar, úgyhogy kapkod, és nem mutat be részletesen egy csomó, egyébként érdekes dolgot... Kár érte...


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. március 3.

Robert Paul Weston - Szörnyen titkos részleg (Szörnyen titkos részleg 1.)

0 megjegyzés


Egy leakciózáson találtam meg az első és a második részét is a sorozatnak. Amennyire tudom, ennél nemigazán van több kötete, úgyhogy lássuk is a sorozatot...

Ami kreatív ötletet lehetett, azt a könyv készítője mind belegyúrta. Kezdjük a borítóval. Amellett, hogy színes, meg dombornyomott, világít a sötétben. Értitek? Láttam már részben 3D-s borítót, teljesen 3D-s borítót. Félig kivágott, koporsós borítót... De ez??? ZSENIÁLIS! Világítanak a lények a sötétben (fluoreszkáló).

Ez még hagyján... A fejezetek elején van egy-egy szörnyen titkos találmány, gyönyörű képekkel találkozhatunk. A fejezetkezdő első betűk speciális "iniciálék", a könyv stílusához szabva mindenféle rugókból, csavarokból, teleszkópokból összeeszkábálva, ami nagyon ötletes.
A fordító is bravúros munkát végzett a remek szójátékokkal. Úgyhogy a kivitelezésre nem lehet panasz. (Egyébként nem is csodálom azok után, hogy Pék Zoltán a fordító.)

A történet meglehetősen aranyos. Elliot és barátja, Leslie meghívást kapnak Elliot nagybátyjához a Szörnyen Titkos Részlegre... akarom mondani a Kutatás és fejlesztési osztályra a DENKi-3000 -hez.

Elliot alapvetően fura fiúcska, mert folyton horgászmellényben mászkál. Minden áldott nap. Ezért is figyel fel rá Leslie, akivel véletlenül ugyanazt építik meg egy tudományos versenyre.

Leslie magának való lány. Azóta ilyen, mióta az anyja miatt folyamatosan költözni kényszerül. Úgy tűnik, hogy az anyuka most végre olyan embertől kap munkát, hogy maradhatnak, de Leslie reménykedni sem mer benne, úgyhogy nem barátkozik. Ezért is éri váratlanul, mikor Elliot elhívja őt a DENKi-3000-hez...

Hogy mi ez a hely? Tulajdonképpen mindenféle furcsa találmányok kerülnek ki innen, amikből aztán tömegesen gyártanak, és eladják. A DENKi-3000 azonban bajba kerül, hisz nem jött össze mostanában új találmány. A két gyerek feladata lesz az, hogy kitaláljanak valamit, amit meg is tudnak valósítani, mielőtt eladják a céget a konkurenciának, aki várhatóan tönkre fog tenni mindent.

Kiharcolnak néhány nap haladékot, hogy előállítsanak valami új, használható találmányt, de a nagybácsi eltűnik...  A két gyereknek kell tehát kitalálni, hogy mi kell a találmányhoz, és egyáltalán min dolgozott a nagybácsi.

A java azonban ezután jön még. Elliot és Leslie egy olyan háborúban találja magát, ahol a Lények egymásnak feszülnek, és ahol az emberek ijedeznek egy kört... Hogy kik is a Lények? Hát mindenféle szörnyecskék, akik találmányokon dolgoznak, és a Lényvilág technológiáját, és gondolkodásmódját teszik bele a kütyükbe. Minden gépezethez kell 3 eszencia, hogy működni tudjon, viszont ez a képesség, hogy mi az a három komponens, ami az energiáját fogja adni a működéshez, nem mindenkiben található meg.

Mint minden ifjúsági könyv, kritikus pontnak tekintem, hogy a gyerekeket mennyire becsülik föl vagy alá... Az egy pont levonást nálam pont azért kapja, mert megint túlbecsülik a gyermeki elmét. Először ez ott látszik, hogy csak a gyerekek képesek a Lények világát felfogni, megérteni, kilogikázni, és az eszenciákat kiválasztani a találmányokhoz. Az sem gyanús senkinek, hogy 2 találmány, amihez a kölykök választják ki az eszenciákat nem működik, a 3. meg nem úgy működik, ahogy kellene. 

A gyerekekre túl nagy felelősség hárul, teljesen fölöslegesen. A nagybácsi egyszerűen elmondhatta volna, hogy éppen min dolgozik, a gyerekek segíthettek volna az alapanyagok beszerzésében, és ennyi.

Nyilván akkor a könyv sem tartana ilyen sokáig. Akkor nem ismernénk meg a ghorkokat, a tündenevért, meg a többi bohókás szörnyet. Nagyon különböző lényeket kombinál össze az író, akik szeretnivalóak, néha kissé esetlenek, máskor elveszettek, megint máskor hősiesen próbálják védelmezni társaikat.

Egyszerűen nem lehet ezt a könyvet nem szeretni. Annyi frappáns szófordulat és ötlet van benne, fűszerezve bájjal, kedvességgel. Letehetetlen. A stílusa is egyedi, a szófordulatokkal. A fordító bravúrja is ez a könyv. Pék Zoltán fordításait nagyon szeretem, és ez a darab ismét bizonyítja, hogy egyszerűen zseniális fordító.

A képek tökéletesen kiegészítik a leírtakat. Alátámasztják mindazt, amit olvashatunk, vagy (ha fejezet előtt van) már árulkodik arról, mi lesz a fejezet fő momentuma. Ehhez adnak segítséget a fejezetek előtti apró szösszenetek, vagyis egy kis bevezető, mi lesz az adott részben. 

A könyv is két részre van tagolva. Az első részben főként megismerjük a lényeket, az alap problémát (az anyagi gondok, amik miatt el akarják adni a céget), majd a nagybácsi eltűnik. A második részben a megmentés menete van, illetve mindenkinek kiderül a titka.

Nem tudom, egyszerűen mi más mondhatnék a könyvről. Vegyétek, amíg még tehetitek, olvassátok, amíg még lehet, és villogjatok vele a sötétben.

Összességében nézve megvan benne a mosolyogtató faktor, a gyermeki nyelvezet, a mesés körítés. Néhány, gyerekek számára magyarázandó kifejezés is előkerül, viszont többnyire a gyermeki nyelvezet van előtérben, illetve a hősies gyermekek. Az író még arra is ad esélyt, hogy a gyerekek kitalálják, milyen találmányt csinálnának, és milyen eszenciákat használnának fel hozzájuk... úgyhogy mindenkinek ajánlani tudom csak, akik szeretik a gyerekkönyveket, az ördögi mágnásokat hatalomátvételi rinyákkal, no meg persze a ghorkokat (ha nem tudod, mik azok, akkor pedig feltétlen neked való a könyv, hogy tudd, mitől kell rettegni).


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. március 2.

Vlogger vs. blogger 2. - a 2. forduló

0 megjegyzés

Nehéz. Azt kell mondjam, hogy egyre nehezebb a Vlogger vs. Blogger.

Hogy miért? Ngie kemény ellenfél. Most is hajszálon lógott, hogy sikerül e többet olvasnom nála, avagy sem. 

Viszont több dologra jöttem rá. A legfontosabb következtetésem, hogy sokkal többet tudok olvasni akkor, amikor nem kell még a bejegyzésekkel is pepecselnem, hanem csak olvashatok. Olyankor valahogy darálom a könyveket. 

Így lehetséges az, hogy például három bejegyzéssel máris el vagyok maradva. Ennyi könyvet olvastam úgy, hogy nem készült róla bejegyzés, hanem felvettem a könyvet, elolvastam, letettem, jött a következő, elolvastam, letettem stb...

Rájöttem, hogy így mennyivel egyszerűbb lenne a versengés Ngie ellen, ha nem kellene bejegyzésekkel pepecselnem. Neki is könnyebb és gyorsabb lenne, ha nem szánna időt a videókra.

Amiben megegyezünk: nem tudunk lemondani arról, hogy posztoljunk, videózzunk (ki mit csinál).

Úgyhogy nézzük, hogy mennyi az annyi...

Február relatíve rövid volt, gyorsan eltelt, úgyhogy mindössze 6 kötet fért bele a repertoárba, amivel kevesebb, mint 2.000 oldalt gereblyéztem össze a hónapra. Ngie ehhez képest néhány oldalallal olvasott csak kevesebbet, szóval a következő hónapot -200 oldallal nyitja büntetésből.

Sok dologról akartam egyébként írni nektek, hiszen a héten lesz Benyák Zoltán Győrben (éppen holnap), és hozza magával (vagy éppen fordítva) Bíró Szabolcsot is, úgyhogy izgalmasnak ígérkezik a péntek délután.

Amiről még említést teszek majd... Tékasztorik, a film! Beestem a moziba rá (szó szerint), és ezzel kapcsolatos élményeim valahogy kikívánkoznak belőlem, úgyhogy nem fogom vissza magam. 

Most pedig megyek, még adós vagyok nektek ezzel-azzal... ;)

(És ne felejtsetek el drukkolni, hogy a következő hónapban is a Blogger legyen a nyertes ;) )
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger