FFG BooK

Tokaji Zsolt - Szólítsatok Brad Pittnek!

2012-02-26T12:16:00.013+01:00

Miután olvastam a szerzőtől a Hova mennek a kacsák? című művét nem volt kérdéses az, hogy fogok-e még olvasni tőle, csak az, hogy vajon mit és mikor?

Aztán Timus, jó szokásához híven elvitt - saját felelősségemre - a "könyvparadicsomba" (Bp. Múzeum körút) és akkor találkoztam ezzel a kis kötettel sokadszor, de ismeretében azonban azt kell mondanom, hogy az álmok, ha beteljesülnek, néha nem olyan az ízük, mint amilyenre számítunk...

Főhősünk, Tokaji Zsolt ösztöndíjasként Kínába utazik, hogy eltöltsön ott egy "kis" időt. Hamar rájön, hogy ez neki nem fog tetszeni: lelakott, ótvar szobában kell laknia; nincs számára megfelelő kínai nyelvi kurzus - ugyanis pengéből vágja a kínai nyelvet -, mindezek mellett nem foglalkozhat azzal, ami igazán érdekelné.

Miután eltűnik az adminisztráció süllyesztőjében - vagyis papíron megszűnik létezni, nem hiányzik senkinek - nem jár be órákra, sőt, még egy forgatásra is elviszik. Főbb szerepet kap egy kínai szappanoperában, amiből aztán kicsit valóságosabb szappanopera is kerekedik, mikor egy felszarvazott férj nekiesik, mikor megzsarolja egy kiskorú, aki aztán felgyullad és még egyéb furcsaságok is történnek főhősünkkel. Végül a fiú úgy dönt, hogy idejekorán haza akar utazni Kínából, mert elege van, és még Magyarországon hagyott menyasszonya is tartogat számára valami meglepetést. Amíg azonban nem tud haza menni, el kell viselnie ezt-azt...

Azzal indítanám, ami igazán tetszett: nem sokat tudok a kínai kultúráról, mert eleddig a gasztronómián kívül más része nemigazán foglalkoztatott. Valamennyire tisztában voltam a hitvilágukkal, néhány törvényükkel, és ennyi. Aztán az író elkezdi elmesélni, hogy milyen is Kína "igazi arca", és ez valahogy magával ragadott - még akkor is ha helyenként túlzó, kerekítő, torzító. Ezek mellett itt-ott sikerült olyan humort belecsempészni a történetbe, ami megmosolyogtatott. Az egyik legemlékezetesebb számomra a kutyás szópoénos rész volt.

Viszont, azt kell mondjam, ezzel a kötettel most kivételesen nem azért haladtam lassan, mert nem állt módomban olvasni, hanem azért, mert sajnos a legtöbb helyen egyáltalán nem kötött le. Igazándiból, az egésznek nincs túl sok mondanivalója, amit a Hova mennek a kacsák? után hiányoltam.

1996 -ban járunk, amikor még annyira nem divat egyetemistának lenni, de már kezd elterjedni, hogy egyre többen diplomát szerezzenek. Főhősünknek akkora arca van a könyvben végig, hogy fogalmam sincs, egyrészt, hogy mire ez a nagy felvágás, másrészt pedig, hogy engedhették fel a repülőre? Ha a csomagjai nem is, az arca biztos, hogy átlépte a megengedett súlyhatárt. Csoda, hogy nem zuhantak le...
Többször kihangsúlyozza, hogy nem a külsejével hódít a lányok körében, hanem a szövegével. Amit végig irreálisnak tartottam, azok a bizonyos "hódítások" voltak. Főhősünk alig felszáll a repülőre, egy csajszi máris az ölébe mászik, egy kis aktus kedvéért. Nem tudtam elképzelni a jelenetet, mivel egy repülőn nagyon kicsi a hely ahhoz, hogy akárki csak úgy a másik ölébe másszon. Hárman ülnek egymás mellett, és már annak is lehet örülni, ha a saját térdünk elfér az előttünk levő ülés háttámlája mögött... nemhogy még egy csaj is az ölünkbe másszon egy kis kalandért.

Ez után sorra jönnek a lányok. A legtöbben csak úgy lesmárolják a főhőst, aztán fél oldallal később leírja, hogy megvolt neki. Van itt minden. Mikor már a 20. lány felcsinálásán is túl van főhősünk, elkezd új színt vinni a dugásokba, így szemtanúi lehetünk két fiú, egy lány párosításnak, illetve annak is, mikor csak két fiú van - bár, ott nem mennek el a végééig, mert főhősünk rájön, hogy nem szereti a fiúkat.

Mint említettem följebb, a főhősnek van egy menyasszonya. Alig elmegy Kínába a srác, máris felcsinál egy tucat nőt, és egy alkalommal, mikor a menyasszonya tesz rá utalást, hogy ő is lefeküdt egy pasival, a főhős kiakad, sajnáltatja magát stb... Ember, de hát az sehol nem számít, hogy ő legalább 10-szer annyi nővel csalta meg a menyasszonyát??? Nem értem, ha nő csinálja, miért nagyobb vétek, mint az, ha a pasi csinálja.
Szóval irreális volt, hogy pont mindig a csávó ágyába, zuhanyfülkéjébe, szobájába és egyéb helyeire vetődnek a lányok, és hogy utána kb. 10 perc és máris kupakolnak. Az meg, hogy egy felszarvazott férj bosszút akar állni, majd mégis a főhősünk veri le, kerül ki győztesen a harcból, neki meg csak a keze sérül egy kicsit, ismételten csak azt az üzenetet hordozza, hogy "nyugodtan csinálj rosszat, semmi következménye nem lesz, sőt, még te jársz jól, elvégre volt egy kellemes estéd egy férjes asszonnyal..."

Ezek után már csak némiképp lepett meg a 3 oldalnyi Káma-szútrába is beillő részletezés, hogy milyen pózokban lehet szeretkezni, és valamiért nem lepett meg, hogy azt is taglalja, melyik volt az ő kedvence, és melyik a lányé, akivel épp akkor és ott volt.

Mindezek mellett a logikai buktatók (a csávó jövőbe látó, az fix), és az események átugrálása majd későbbi felemlegetése (Bianca-effekt) sem kerüli el a sztorit.

Elmondható tehát, hogy a szórakoztató értéke minimálisra csökkent a könyvnek, inkább valami "pasiknak szóló dugáskalauz"- nak nevezném; a főhős jelleme irreális, és taszító, ahogy eszközként, szórakozásként játszadozik a nőkkel, és az érzéseikkel, de ha visszanyal a fagyi, az elmossa a száját, és máris ő lesz a szerencsétlen áldozat.

Szóval, a szenvedésem ezen könyv terén 418 oldalon tartott, és a lezáráshoz érve ismét megrökönyödtem, hogy az meg mi a végén? Ez most komoly, hogy így kellett lezárni? Csak egy nagy rakat kamaty, meg káromkodáshalom, aminek semmi sztorija, de még a tanulságot is lespórolják a végéről?

Összességében nézve a két pontot a Kínáról szóló részekért kapja, meg a néhány humoros jelenetért, ami sajnos nem oldalanként jelentkezik, hanem "elvétve". Semmi egyéb értékelhetőt nem találtam benne, mert bánatomra még a szórakozást is kispórolták belőle. Tényleg nem sírtam pirosra a szemeimet laponként a röhögéstől - pedig a borító szerint ennek kellett volna történnie -, hanem valóban elért általa a "kultúrsokk". Azt hiszem, a jövőben kétszer is meggondolom, próbálkozom-e még ehhez hasonló könyvvel...

Lények a fantáziában - 2.

2012-02-22T11:43:00.000+01:00

A különböző lények különböző formákban szerepelnek a könyvekben, különböző tulajdonságokkal felruházva. A kéjdémonok (succubusok) egyik csoportjáról már korábban írtam. Ezúttal egy másik fajtáját szeretném bemutatni...

Szukkubusz (2):

Vérszívó démonok már korábban is jelen voltak a köztudatban. A középkor előtt is terjedtek el hiedelmek olyan gonosz lényekről, melyek az emberek vérével táplálkoznak.

Egyes legendákban a succubus/inccubus kéjdémonok úgy tűnnek fel, mint ezen vérszívó démonok egy speciális csoportja, akik vágyaik kielégítése közben jutnak vérhez, így táplálkoznak.

Éppen ezért a vámpírok egy csoportjának is titulálják őket.

Blog-ünnepek

2012-02-19T11:44:00.001+01:00

Február 18 és 19 fontos időpont a blog történetében.
Mik történtek e két jeles napon:

2010.02.19.:
Az élet olykor kiszámíthatatlan, méghozzá azért, mert sosem tudhatjuk, hol kibe botlunk, vagy mi lesz az a pont, ahol valami változik. 2010 -ben február 19 -én megnyílt a blog, felkerültek az átmenekített bejegyzések, melyek az összeborult adatbázisból még kimenekíthetőek voltak. Noha visszaolvasva mindig megmosolyogtat, milyen gyereki stílusban íródtak, és voltak arra vonatkozó törekvéseim, hogy töröljem őket, mégsem tettem. Emlékeztessen rá, hogy egyszer így írtam, és hogy ahhoz képest mindig törekednem kell arra, hogy színvonalasabban adjam át a gondolataimat. :) Boldog második születésnapot az új blognak!

2011.02.18.:
Ez egy éve történt, és részben ez az, amit a blognak köszönhetek (sok más dolog mellett). Méghozzá ez nem más, minthogy megismerkedhettem egy nagyszerű személlyel. Gondolom kíváncsiak vagytok, hogy is történt, vagy miért emelem ki pont őt.
Azon a bizonyos februári napon is olyan volt a reggel, mint általában. Az e-mailek között viszont ott virított egy, ami különösen magával ragadott. Egy lány írta, aki bemutatkozott benne, hosszasan ecsetelgette, hogy honnan rángatta elő a mail címemet, miket szeret olvasni, milyen könyvre vágyna, tudnék -e olvasnivalót ajánlani neki?
Hogyne! Azonnal fogalmazásba fogtam, és saját kedvenceimet felsorakoztatva zúdítottam rá mindent. Állta a sarat, méghozzá annyira, hogy legyen mersze eljönni hozzám. Ez után már egyenesen megindult a lejtőn, és becsábítottam őt a "bűnös vágyak" -ba :), és ő lett az a személy, aki néha beugrik, ír egy-egy sorozatról a blogon egy-egy összefoglalót, és mindenféle molytalálkozókat szervez, élménybeszámolót tart és természetesen megmerényel mindenkit, aki a kocsijába száll.
Boldog első évfordulót, Timus!

Legyen még sok-sok ilyen kellemes, tökfejben és mazsolában gazdag évünk együtt!

Lények a fantáziában - 1.

2012-02-15T09:59:00.001+01:00

Sokszor elgondolkoztató, hogy a fantasy lények világában egy-egy lényt hányan, hány féle oldalról mutatnak be, úgyhogy elkezdtem összeszedni, hogy mit tudunk - miből indult ki - egy-egy mitikus lény eredete, és mára mi lett belőle.

Szukkubusz (1):

Succubusz a WoW -ban
(Forrás: http://the-arcanum.wikia.com)

Adatok:
Mikortól: Középkor

Külső jellemző/Ábrázolási módok: Embernőre hasonlít, denevér szárnyakkal, gyakran szarvakkal ábrázolva.

Képesség/Erő: Kéjdémon, ami annyit tesz, hogy szexuális vágyat fokoz. Gyakori szövődmény ezen aktusok után a kellemetlen mellékhatás, továbbá a halál.

Egyéb: Néhány legenda szerint ezek a női démonok (succubus, és ahogy a férfiakat nevezik: incubus) álmukban látogatják meg a férfiakat, vágyat keltenek bennük, hogy aztán elvigyék a spermájukat.

Fülszöveg, avagy fülbe (nem) mászó könyvszövegek

2012-02-12T15:33:00.000+01:00

Gondolom mindenki tisztában van a szó jelentésével: fülszöveg, de azért én írnék róla pár sort egy poszt erejéig.
Régen a fülszövegek valóban Fül + szöveg voltak, vagyis a könyv fülén levő rövidke ismertető, esetleg bemutatták az írót is. A könyv füle a borító (első és hátsó egyaránt) alá volt behajtva. Kemény könyveknél a külső, védőborító volt így meghajlítva, míg puha kötésnél meghosszabbodik a puha rész, és azt hajlítják be.

Kaptam nemrég egy olyan kérdést, hogy: Miért van az, hogy a kemény borítós könyveknek van egy ugyanolyan képpel ellátott papír borítása, mint amilyen a könyv kemény részén is megtalálható.

Erre a válasz kissé összetett, de cseppet sem bonyolult: először is, hogy miért van rajta... Azért, mert ez egyfajta védőborítása a könyvnek, hogy az eredeti, kemény borító ne piszkolódjon, ne sérüljön, ugyanakkor ennek a behajlított részeire is néha nyomnak fülszöveget, ismertetőt íróról, vagy valami kis apróbb reklámot (nézd meg a könyvből készült filmet és hasonlókat). A képet illetően pedig azt mondanám, hogy nem feltétlenül ugyanaz a kemény borítón levő kép, mint ami a védőborítón van. Persze, a könyvek javánál megegyezik, de nem feltétlenül.
Nekem kapásból a John Grogan által írt Marley és Mi című könyv jutott eszembe. Nekem még az első nyomások egyikéből van egy példányom, amin ugyanaz a kutya látható alul, és fölül. Ez után jött egy széria, amin kívül már Jennifer és Owen vigyorogtak a kutyával, de! alatta az első nyomáson látható kutyakölyök ücsörgött. (Most már az alsó és felső részen is a film képe van). De Grogan könyve csak egy a sok közül. Nekem még a Jane Eyre kötetemnél is eltér, meg még megannyi darabnál...

De most térjünk vissza azokra a bizonyos kis szövegecskékre. Mi értelmük? Egyrészt az, hogy némileg bemutassák a könyvet az olvasónak, hogy az be tudja határolni, érdekelné-e. Másrészt viszont a figyelem felhívása, akárcsak a borítón levő képnek is, hogy teremtsen az emberben ingerenciát, hogy megvegye, elolvassa...

Amin sokszor meg szoktam botránkozni (éppen ezért nem olvasok fülszövegeket), hogy milyen minőségű fülszövegek kerülnek a könyvek hátuljára. Az embernek nincs mindig kéznél valami kütyü, hogy fel tudjon menni a Moly.hu -ra, hogy megnézze, mi a közvélekedés, valójában miről szól. Nem tud például egy könyvesboltból felcsatlakozni könyves blogokra, hogy kinyomozza, miről szól az adott mű.

Mivel mindig a könyvek elolvasása után olvasom el a fülszövegeket, eléggé sok típussal találkoztam már, és rájöttem, hogy azzal, hogy nem olvasom el őket a könyv előtt, nem vesztek a legtöbb esetben igazából semmit... Miért? Csináltam egy kis "típus csokrot", hogy mikkel találkozhatunk a normál fülszövegeken kívül (amik a felsorolt típusokkal ellentétben valóban célba érnek a fogyasztóknál):

1, rövid, semmit mondó: Erre az jellemző, hogy 2-3 maximum 4-5 mondatban igyekszik misztikus lenni, felkelteni a figyelmet, hogy kézbe vedd a darabot.
Előny: általában nem lő le poént, mivel ködösít...
Hátrány: nem tudsz meg a könyvről jóformán semmit, tehát nagyobb a valószínűsége, hogy a könyv a boltban reked...

2, Hosssszú, sokat mondó: Általában mindent elárul a könyvről, talán még azt is, hogy mi a kedvenc göncük a szereplőknek. Az egész hátsó borítót kitöltik, vagy "csak" a háromnegyedét...
Előny: Tájékozottá válsz (jobban is, mint szeretnéd)
Hátrány: Poéngyilkos, ami miatt azok, akik nem szeretik a spoilert, szépen otthagyják, ahol volt, mert "már tudnak mindent".

3, Normal-Size-Ferde-Info: Ezeket a fülszövegeket többnyire jómagam sem értem, hogy a manóba alakultak ki. Három típusa különböztethető meg:
a, Tényferdítés
b, Extra információ
c, A és B változat keveredése

A sima tényferdítésre jellemző, hogy a könyvben levő ismereteket kiemeli, de torzítja azokat, általában eltúlozza azt, felnagyítja, és az már nem felel meg a valóságnak.
Előny: nagy valószínűséggel felkelti az érdeklődést
Hátrány: a könyv ismerete után koppan az olvasó

Az extra információs fülszövegek, amik olyan dolgokat tartalmaznak, ami a könyvben egyáltalán meg sincs említve, vagy nem is létezik. Lehet, hogy az író így akarja még "beletenni" a regénybe, amit nem tudott beleírni, vagy nem tudom, de elég illúzióromboló, mikor a könyv végére érve az ember azzal az érzéssel teszi le a könyvet, hogy "hiányzik neki egy-két rész", ami a fülszövegben volt, és őt érdekelte volna.
Előnye és hátránya ugyanaz, mint a tényferdítésnek.

Persze, egy alapjáraton slampos könyvhöz valóban nagy bravúrral íródik meg a fülszöveg is. Kicsit fel kell tupírozni a sztorit (kozmetikázni), hogy eladhatóbb legyen. Ilyenkor van, hogy kivesznek a könyvből egy részletet, és azt nyomják a könyv hátuljára, mint fülszöveget. Mit árul el ez a könyvről? Nagyon is sokat: a fülszövegírónak lövése nem volt arról, hogy lehetne az adott kötethez valami frappánsat írni, úgyhogy nem erőlteti meg magát. Ebből is kiderül, hogy aki a fülszöveget próbálta volna megírni, annak nagyon nem tetszett a könyv. Nem, itt nem arról van szó, hogy kivesznek egy -két mondatot, ráidézik a könyv hátuljára, majd van ott egy kis ismertető az eseményekből, hanem mikor nincs más a hátoldalon, csak egy tömör idézet a műből és semmi más...
Szerény tapasztalataim szerint nekem ez a könyvek 99% -ánál bejött, és valóban nem tetszettek azok a darabok.

Milyen a jó fülszöveg? Nem tudom, ki(k) írja(-ák) a fülszöveget, nem is akarok beleszólni a munkájába (munkájukba), úgyhogy ez csak az én szerény kis véleményem lesz.
Egy jó fülszövegben ne lőjük már el ugyanazokat a sablonokat, hogy "egy nagy titok lappang", vagy hogy "főhősünkre veszély leselkedik, mert..." Ezek már lerágott csontok, akárcsak a tiltott szerelem megemlítése, és társai. Ugyanakkor, egy megfelelő, figyelemfelhívásra szánt szöveg ne áruljon el túl sokat, de ne is túl keveset. Ismerje meg belőle az olvasó az alaptörténetet (ami egyébként a könyv első 20-30 oldalán többnyire felvázolnak) egy-két szereplőt, de ne mondják már el, hogy "és a végén X megöli Y -t, vagy összeházasodik vele". Érje el, hogy feléledjen az olvasóban a kíváncsiság, hogy úgy érezze, sokat bukik, ha nem olvassa az adott művet. Általában, ha az első 20-30 oldal megfogja az embert, akkor többnyire végig is olvassa.

Azt hiszem, én a jövőben is tartanám magam ahhoz, hogy továbbra sem olvasok fülszövegeket, hátha inkább elveszi a kedvemet attól, hogy elolvassak egy akármilyen könyvet ahelyett, hogy meghozná hozzá.

És ti? Hogy álltok a fülszövegekkel? Az alapján választotok magatoknak olvasmányt, vagy nem befolyásol?

Bertram Thomas McDowell - Mutánsok

2012-02-11T13:11:00.000+01:00

Nem szabad beengedni olyan boltba, ahol leárazás van. Két okból sem: olyankor erőt vesz rajtam az "ez kell" érzése, másrészt a kísértés még mindig egy olyan dolog, aminek ellen tudok állni, de nem akarok...

Így akadtam rá többek között erre a kötetre is, melyben nem az impozánsnak nem mondható borító fogott meg, hanem a rajta található feliratok. Egyébként rögtön az első szemfényvesztés nem más, mint az író neve, mert ismételten egy magyar alkotásról van szó, ami Bihon Tibor tollából született.

Ahogy elkezdtem azonban a könyvet, csak vártam, mikor fog izgalmas történni. Tűkön ültem, hogy talán majd a következő fejezetben, talán majd most!
De nézzük, hogy is volt ez valójában. Az első 10-20 oldalon megismerjük a főhősnőt, az alapszituációt, vagyis Susan, egy nagyon okos "orvosnő", akit érdekel a genetika. Egyik nap, mikor ő van ügyeletben, a megsemmisítőnél talál egy különös dolgot: egy halott babát, akit valaki megölt, majd el akart tüntetni. Különös jegyek vannak a csecsemőn, amiből a nő azt szűri le, hogy ez egy mutáns bébi, majd egy áramkimaradás után (mely csak néhány másodpercig tart) a holttest eltűnik. O'Brian, a főnöke azt mondja a mesére, hogy a nő kimerültségéből fakad, de Susan nem nyugszik bele.

Így indulunk neki a dolgoknak, és Susan elkezdi a nagy nyomozását. Először is, hogy kiderítse, ki vitte le a babát, ki képes megölni egy gyereket, és kutatásokat végezni. A szülészetről eltűnik egy nő, és minden jel arra mutat, hogy ő lesz az anyja.
Némi statisztika. A könyv összesen 182 oldal. Ennek feléig jóformán semmi más nem történik, csak Susan nyavalyog, hogy "te jó ég, micsoda látvány fogadta! valaki megölt egy csecsemőt!" Az már fel sem merül, hogy alapvetően halva született, vagy hogy az anyja beteg lehetett, vagy hogy inkább azon kísérleteztek. Az első felmerülő gondolata után oldalakon keresztül haldoklót játszik, majd ez átvált üldözési mániába, hogy ezek után biztos, hogy valaki el fogja tenni őt az útból. Ha ez még nem lenne elég, úgy indul neki, hogy kideríti, hogy került le a gyerek, de csak kicsit nyomoz, aztán úgy tesz, mintha nem tudna semmit. Aha, Micimackó meg utálja a mézet, azért pusztítja.
Szóval, az első fele a könyvnek vér unalmas, semmi sem történik, csak láthatunk egy folyton hisztiző nőt, aki elájul, ha csak a halott csecsemőre gondol, és ha elmegy az áram, és sikogatni kezd, akkor a neon csövek mindig megijednek, és hipp-hopp vissza is jön a világosság.
Kár, hogy a nő agyában a sok kivilágosodás hatására sem gyúlt elég fény ahhoz, hogy a jó kérdéseket tegye fel. Például, ha én beszéltem volna az ápolónővel, akit kizavart egy orvos egy különös esetnél, akkor azonnal megkérdeztem volna, hogy mi az orvos neve, hogy néz ki, és a nap végére már a cipőméretét is megismertem volna. Ahhoz képest, hogy genetikai kódokkal dolgozik a néni, nagyon nem fog jól az agya. Lehetséges, hogy ezért beszélget magában?
Ezeket eddig csak tiniknek írt könyveknél figyeltem meg, de ezen kötet után kezdek félni már az idősebbeknek szóló daraboktól is - legyen szó fantasyról, sci-firől vagy ezen esetben krimiről. A gyerekeknek van indoka, miért viselkednek gyerekesen, miért tudatlanok, de egy felnőtt nőnek erre mi az indoka?
A cselekedetei, a gondolatai mind-mind olyanok voltak, amilyent egy tinilánytól várnánk el, nem pedig egy érett, felnőtt akárkitől, aki dolgozik és karriert épít.
Olvasás közben rettenetesen irritált az is, hogy minden túl van magyarázva, erőltetetten törekszik arra, hogy tudományosabbnak tűnjön, mint amilyen valójában, és ezért válik az egész unalmassá, vontatottá. Rengetegszer ismétli el ugyanazt újra és újra és újra, és már a könyökömön jött ki, hogy a nő fél, hogy megrázta a csecsemő látványa, hogy... Sok!
Ezek mellett néhol paradoxonok figyelhetőek meg. Érdekes módon egy beszélő lifttől a nőt kirázza a hideg, nem szereti, bezzeg egy beszélő autó, ami a célállomásodhoz visz, ha megmondod, hova tartanál, az kellemes luxus neki. Biztos a Knight Rider óta ilyen verdát szeretett volna, azért nincs ellene kifogása.
A történet végén persze belép a hős lovag is a képbe, és egy sablonoktól hemzsegő, sallangos sztori sül ki, ahol a végén előjön a "főgonosz" - akiről a szemfülesek már az első jelenete után tudják, hogy ő lesz a rossz fiú...
Ezek után elolvastam a fülszöveget, és azon már felkacagtam. Biztos, hogy ehhez a könyvhöz írták? Köze nincs a kettőnek egymáshoz, még a köszönő viszony sincs meg. Te jó ég! Ez olyan, mint mikor leveszel a polcról egy doboz üdítőt, amiben a címke szerint alma van, de amint inni kezded, kiderül, hogy narancslé.
Tehát, tisztázzuk: nincs őrjöngő gyilkos, aki lemészárol egy várost. Briliáns agyú elmebeteg? Csak a véletlen műve. Ebben a könyvben egy briliáns dolog volt: mikor végre a végére értem, és elkezdhettem helyette valami mást...

Leslie Charteris - Az Angyal a Scotland Yard ellen/ Az Angyal beavatkozik

2012-02-10T17:41:00.000+01:00

Mikor először találkoztam ezzel a kötettel, még semmit sem tudtam róla. Egy könyvtári selejtezésen találkoztunk, és nem tudom miért, de megtetszett. Végül a fogadási listán végezte, és most került rá sor, hogy elolvassam.

Simon Templar nevét sokan ismerik Londonban, de mindenki máshonnan. Vannak, akiknek onnan ismerős, hogy verseket ír, viszont a Scotland Yardnak onnan, hogy meglehetősen sok, lezáratlan ügyet tudnak hozzá kapcsolni a nevéhez. Még a bűnözők is ismerik a nevét, és ha meghallják, hogy az Angyal közbeavatkozik, akkor ott jó nem sülhet ki a dologból.

Az Angyal néven ismerté vált "londoni Robin Hood" gengszterek pénzét elcsalva gyarapítja vagyonát, és a yard emberei hiába ütnek rajta, éles eszével, precíz szervezésével, és Patrícia Holmmal mindig kitáncolnak a törvény őreinek kezei közül. Rengeteg fejtörést okoz Teal főfelügyelőnek, aki mindenért az Angyalt hibáztatja, mindegy az, hogy Simon önként, vagy véletlenül keveredett -e az adott kalamajkába.

Simon Templar tehát az izgalmas életét nem cserélné el, és nem adja könnyen a saját bőrét, mert ő szeret mindig és mindent megúszni...

Erről a kötetről elsőként azt mondanám el, hogy kettő az egyben darab. Az első kötet Az Angyal a Scotland yard ellen, amely 3 rövidke történetet tartalmaz, melyek csak szellősen kapcsolódnak egymáshoz.

Ebből a részből a kedvencem Az adóhivatal címet viselő első történet tetszett a legjobban, ahol az Angyal ellenfele nem más, mint a Skorpió névre hallgató alvilági figura. Simon Templar megkeresi, és vele akarja befizettetni az elmaradt adóját, ami miatt az adóhivatal már felszólítást is küldött az Angyalnak. Csakhogy, a történet végén található egy nagy, váratlan csavar...

A második könyv Az Angyal beavatkozik, ami szintén három rövidke történetet tartalmaz, és valamiért itt is az elsőt emelném ki, mert az fogott meg leginkább. Ez a kötet annyiban különbözik az előzőtől, hogy míg ott Simon eljátszotta, hogy visszavonult - mellette pedig nem is -, addig a második kötetben tényleg jó útra szeretne térni, de neki ez valahogy nem megy. Vagy beavatkozik végül, és segít Tealnek, vagy valami véletlen folytán bajba keveredik.

Az itteni kedvenc történetem a Halálos arany címet viseli. Egy tudós kifejleszt egy eljárást, amely során képes aranyat gyártani. Egy férfi beköltözteti a tudóst egy laborba, és megkéri, hogy a titkosszolgálatnak és hazájának szolgálatára folytassa tevékenységét, és gyártson minél több aranyat.

Simon Templar jó útra kíván térni, de a baj valahogy mindig megtalálja. Ami igaz, az igaz, ezt nem is bánja igazán...

Ahhoz képest, hogy a könyv elején még semmit nem tudtam Simon Templar előéletéről, és "befutott karrierjéről", mire a történetek végére értem, már sokan meséltek róla, és megosztották tapasztalataikat, mikor meglátták a borító alján a nevét. Töredelmesen bevallanám, hogy nekem ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy az Angyal színre lépett a vásznon, hogy mennyi film, meg sorozat készült belőle, úgyhogy nyomban utánanéztem, és elhatároztam, hogy egyszer mindenképpen meg fogom nézni őket, bár, ezek után kicsit félek.

Mitől is? Simon Templar a könyvben végig laza, céltudatos alak, néha humorizál, mindig tudja, mit miért és hova tegyen, hogy a végén jól jöjjön ki a lépés. Ezek mellett angyali a hangja, a külseje, elbűvöli az embereket a kék szemeivel, és mindig kell, hogy legyen nála egy szál cigaretta, hogy stílusos maradjon...

Attól tartok viszont, hogy a filmek és a sorozatok mindezt a Simon iránti pozitív véleményemet lerombolják majd, mert nem lesznek képesek visszaadni a könyvben elképzelt figurának ezt a látszólag nemtörődöm stílusát, ahogy megjátssza a dolgokat, és irányítja az embereket, kiszámolja a lépéseiket, majd megfontoltan szépen kicsúszik mind a bűnözők, mint a yard kezei közül. Meglehetősen frappáns megoldások szerepelnek a lezárásokban - legalábbis a legtöbb helyen, éppen ezért maguk a történetekben felvázolt szituációk érdekesek voltak, de akadt a hat között olyan is, aminél már nagyon vártam, hogy mikor érek a végére.

A két nekem leginkább tetsző darab a föntebb emlegetett rövidke írás volt az, ami leginkább a fordulatosságukért, a "szemfényvesztés" miatt emelkedtek ki nálam, és az elsőben azért megtalálható volt kissé a humor is.

Összességében nézve többnyire pozitív nyomot hagyott bennem Simon Templar alakja, aki valóban olyan, mintha ő lenne Robin Hood, csak Sherwood helyett a londoni utcákon, ahol még akkor is megtalálja a baj, és a veszedelem, mikor nem is keresi...

William Shakespeare - Lear király

2012-02-08T07:00:00.002+01:00

Nem ez volt Shakespearetől az első művem. Rob Thurman könyve után (ahol is Caliban elmagyarázza, honnan kapta a nevét) olvastam tőle a Vihart, majd szépen fokozatosan azokat, amit kellett volna (Rómeó és Júlia), végül átnyargaltam azokra, amik már nem a "kötelező olvasmányok" kategóriájába tartozott az iskolás éveim alatt. Így jutottam el a Szentivánéji álomhoz is.

A Lear király úgy jött a képbe, hogy Petőfi a prózás kötetében megemlítette ezt a művet - sok más Shakespeare irománnyal együtt -, és mivel amúgy is a fogadási listán szerepelt, kicsit előbbre csúszott. Vékonysága miatt pedig igazán megfelelő útitárs vált belőle, míg a vonaton zötykölődtem...

Lear király elméje elkezdett megbomlani, így egyre-másra halmozza hibás döntéseit: kitagadja legkisebb lányát, száműzi Kentet, aki pedig hűséges hozzá. Valaki azonban áruló, becsapja a királyt. Kent álruhába bújván Lear mellett marad, a legkisebb lány a Frank honba kerül, nővérei pedig nem másra készülnek, minthogy átvegyék apjuk helyét. Az eseményeket a grófok és a nemesek bonyolítják. Edmund tervet eszel ki bátyja, Edgar, majd később apja ellen is. Először egymásnak ugrasztja őket, majd mindkettőből árulót farag, akiket üldözni kezdenek.

Az összefogásra azért is szükség lenne, mert jön az ellenség, hogy megtámadják az országot, a király seregeinek pedig készen kell állniuk, hogy megvédjék hazájukat. A kérdés már csak az, hogy a király bomlott elméje meggyógyul-e, vagy sem...

Mint általában a drámáknál, ennél is az elején meglehetősen sokat kellett visszalapoznom a szereplő listához, majd néhány csillagos résznél meg hátra, hogy némi magyarázatot kapjak. Noha nem vagyok egy nagy Shakespeare szakértő, az azonnal látszott ezen is, hogy milyen véget szán az egésznek, és nem hazudtolta meg önmagát.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Az alap helyzet ugyanolyan egyszerű, mint minden más művében: adott egy apa és a három lánya, akiket körbevesznek nemesek, grófok, lovagok, egy bolond - tehát egy királyi udvar életébe csöppenünk, ahol mindennapos az ármánykodás. Mindenki mindenki ellen áskálódik: ki a király ellen, ki csak az örökségért, esetleg a későbbi hatalomszerzés reményében. Mindenkinek mások a céljai, és az ehhez vezető útja, mindenki máshogy választja meg ehhez az eszközét is.

Viszont, a jó oldalon, még ha kevesen is állnak, de akadnak páran. Részben ilyen Kent, aki senkinek nem akarna ártani, csak lojális szeretne maradni a királyhoz, a javára tenni, megvédeni, de ez a "jó színben feltüntetés" kissé beárnyékolódik, mikor gyilkos lesz.

Aki a jó oldalról - vagy inkább a semlegesről - akinek a legjobban tetszettek a monológjai, az nem más, mint a bolond. Annak ellenére, hogy udvari bolondnak kellett volna lennie, szórakoztatnia, meglehetősen bölcs tanításokkal rukkolt elő. Azért nevezném semlegesnek - annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy a királlyal többször van -, mert beleavatkozik az eseményekbe, de nem irányít senkit. Egyszerűen tanácsokat, tanításokat ad, majd várjuk, hogy mi történik.

Maga a cselekmény egyébként több szálon fut: nem csak Edgar és Edmund testvérek közti ellentétét láthatjuk, hanem Lear lányainak az összetartását, miután húgukat apjuk kitagadta.

Shakespearetől már valahogy el is várom, hogy a története végén legalább 1 szereplő elvérezzen, meghaljon, öngyilkos legyen, kivégezzék, vagy hasonlók. Már arra is gondoltam, talán azért teszi bele, mert ez a védjegye. Viszont az is igaz ennél a műnél, hogy a lezárást, a végét nagyon összecsapta, ami nekem leginkább nem tetszett ebben az egészben.

Összességében nekem a Vihar jobban tetszett, nálam még mindig az a vezető Shakespeare mű, bár meg kell hagyni, a Lear királyban is akadnak jószerével a szép gondolatok...

Peter S. Beagle - Az utolsó egyszarvú

2012-02-06T07:00:00.000+01:00

Egyszer, még régebben egy könyvesboltot járva akadtam rá erre a kötetre. Új borítót kapott, impozánsabb betűkkel ráírva a szerző nevét és a könyv címét. Akkor azt gondoltam, ez egy mese, ami nekem biztos, hogy nem tetszene azok után, hogy már láttam kisgyerekként a belőle készült rajzfilmet (noha nemigazán emlékeztem rá), ami ugyanezt a címet viseli - mivel film után a könyv mindig különösen hat.
Végül egy antikváriumban megtaláltam a régi borítóval, és hagytam magam elcsábítani. Hogy előbbre került a listámon, az annak köszönhető, hogy Amadea olyan szép szavakkal ajánlotta, hogy olvassam el, mert jó. A hab a tortán az volt, mikor egy vizsgám előtt reggel küldött egy linket, és amíg a videót néztem, elfelejtettem a vizsga miatt izgulni.
Ezúton is köszönöm Amadeának az ajánlást, és azt a bizonyos videót!

Az egyszarvú békésen éldegél az erdejében, de egy nap ráébred, hogy jó ideje már senki sem látott unikornist, így elhagyja az élőhelyét, és elmegy, hogy megkeresse a társait. Egyedül azonban hamar kudarcot vall, mert nem sokkal azután, hogy kilépett a biztonságos erdőből, elkapják és mágikus ketrecbe zárják, hogy különlegességként mutogassák embereknek. Schmendrick, a bűvészkedő, esetlen varázsló azonban segítő kezet nyújt feléje, és kiszabadítja börtönéből a mesebeli lényt, hogy aztán együtt meneteljenek tovább, és megkeressék a többi egyszarvút. A varázsló csetlése-botlása miatt végül egy Cully kapitány nevű nagyot mondó útonállóhoz és csapatához vetődnek, akiktől szintén sikerül megszökniük, és egy Molly nevű nő is velük tart az útjuk során, hogy megkeressék a Vörös Bikát, aki Haggard király országában van, és köztudomású, hogy a Bikának köszönhetően tűntek el az egyszarvúak...

Bevallom, Peter S. Beagle neve számomra ismeretlen volt. Láttam ugyan a műveit a boltokban, de sosem éreztem különösebb késztetést, hogy bármit is olvassak tőle, úgyhogy nem is tudtam, mire számítsak, mikor elkezdtem olvasni. Ami azonban a borító alatt fogadott, teljesen megdöbbentett és levett a lábamról. Beagle világa egyszerű, mesés, és azonnal magával ragadott, amikor olvasni kezdtem, és minden egyes alkalommal olyan érzésem támadt, mintha kisgyerek lennék, akinek ezt esti mese gyanánt olvassák - mindegy, hogy délután olvastam, vagy reggel, minden napszakban ugyanezt váltotta ki.

A mese folyamán mindenki keres valamit. Schmendrick a varázserejét, az egyszarvú a társait, és az újabb és újabb szereplők mind-mind mást, így Lír herceg a hercegnőjét, Haggard király az összes egyszarvút, ez alól pedig az utolsó unikornis sem lehet kivétel. Miközben végigmegyünk az unikornis útján, találkozunk egy különös cirkusszal, és annak furcsa, elvarázsolt lényeivel, egy igazi hárpiával, útonállókkal, és még maga Robin Hood is színre lép egy látomás erejéig. Elérkezünk egy elátkozott városba, ami fölött egy kapzsi király uralkodik Haggard személyében.
Valóban igazi mese, ahol a Jó és a Gonosz összecsapásainak lehetünk tanúi, de aztán színre lép egy hős, mert az egy meséből sem hiányozhat, és jön, hogy igazságot szolgáltasson. Viszont, ez a hős nem éppen olyan, mint amilyennek a hősöket általában képzeljük...

Mindenkinek ajánlom, aki egy bájos tündérmesére vágyik. Kiváltképpen illeszkedik egy esős, borongós naphoz, mikor az ember legszívesebben csak a szoba melegében ücsörögne, és nem csinálna legszívesebben semmit...

(Alig várom, hogy Peter S. Beagle újra behálózzon és elvarázsoljon valamely művével.
És mivel ez Nimán fog múlni, a következő könyvem tőle legnagyobb valószínűséggel a Tamsin története lesz ;) )

Syrie James - Charlotte Bronte titkos naplója

2012-02-04T07:00:00.000+01:00

A Bronte nővérek sokakat elvarázsoltak munkáikkal, melyek mára már időtlen klasszikussá váltak. Emily Bronte Üvöltő szelek című műve kötelező olvasmány néhány iskolában. Charlotte Bronte Jane Eyre -jét már úgy is kiadták, hogy A lowoodi árva. Anne Bronte Agnes Grey írása pedig vetekszik népszerűségben nővérei alkotásaival. De, vajon honnan jött ez a három lány? Kik ők valójában?

Syrie James Jane Austen élete után a Charlotte Bronte életét és munkásságát tárja az olvasók elé, naplóba csomagolt, mégis regényes formába öntve mindezt.

Charlotte őszintén megvallja naplójának az érzéseit, küzdelmét a mindennapok és az írás körüli kihívásokkal, és mesél arról, hogyan jutott el a névtelenségből a hírnévig, hogy vált nőből férfivá, majd újra nővé.

De kezdjük a könyv elején. Charlotte kezét megkérték, és nagyon izgatott az esküvője napján, majd visszaugrunk néhány évet az időben, hogy mindenkit bemutasson nekünk.
1845 -ben járunk, mikoris Charlotte apja látja el a falujuk lelkészi feladatait, és ezért megkapta a lelkészlakot, hogy ott lakjék, míg ő a pap. Két szolgálója mellett a két idősebb lánya Emily és Charlotte látják el a mindennapi teendőket. A két lány szeret olvasni, ugyanakkor az írásban is nagy örömüket lelik.
Aztán megérkezik az új káplán, hogy segítse édesapjuk munkáját, aki betegeskedik, és félő, hogy megvakul. Arthur Bell Nicholls ellenszenves Charlottenak, akárcsak a férfi nézetei, és a lány véletlenül meghallja, hogy Mr. Nicholls csúfnak nevezi. Charlottenak ez érzékeny pont, úgyhogy haragszik a férfira.
Közben Anne, a húguk hazaköltözik, és Branwell - Charlotték öccse - elkíséri a húgát, ugyanis nem tanácsos egy hölgynek egyedül utaznia. Most, hogy újra összejött a nagy család, kezdődhet az írás - ugyanis mind a négy gyerek ír verseket, majd később regényt -, Branwell újra küzd az alkohollal, az apjukat műtik, néha jönnek betegségek, és meg kell küzdeniük a túlélésért, melyben Mr. Nicholls meglehetősen sokat segít nekik, de még ő sem mindenható...

Kislányként rengetegszer elolvastam a Jane Eyre -t, mely magával ragadott, akárcsak a regényben "felszólaló" kritikusokat, személyeket, akik rendre egy éjszaka, vagy két nap alatt olvasták ki, és képtelenek voltak kiadni a kezükből, míg nem végeztek. Éppen ezen indíttatásból olvastam el a Jasper Fforde féle A Jane Eyre eset című könyvet is. Akkoriban nem érdekelt, ki az a Charlotte Bronte, vagy honnan jött, viszont, mikor megláttam ezt a kötetet a kiadó kínálatában, az első adandó alkalommal lecsaptam rá. Felületes ismereteim voltak azt illetően, hogy a három testvér írt, milyen műveket adtak ki, és még Charlotte levelét is olvastam, melyben elhatárolja magát attól, hogy ő írta volna az Üvöltő szelek című művet. Ismertem némileg a család hátterét, mégis Syrie James könyve új megvilágításba helyezte előttem a nővérek históriáját. Megmagyarázza az álneveket, azt, hogy születtek, miért vált a három lány "férfivá", és hogy miért kellett ragaszkodniuk az inkognitóhoz, majd később miért kellett megválniuk tőle.

Sok hasonlóságot véltem felfedezni a Jane Eyre és ezen történet között, melyből remekül kirajzolódik, hogy Charlotte a saját élete, tapasztalatai alapján teremtette meg Jane Eyre világát, környezetét, személyét, és a többi szereplőt is.
Syrie hűen adja vissza az 1840-es 50-es évekbeli világot, a szokásokat, illetve az akkori nézeteket, a nők helyzetét, akiknek "a helye a konyhában volt", ugyanakkor már akkoriban is akadtak páran, akik haladó szellemben a nők egyenjogúságáért törekedtek.

Örültem, hogy kissé közelebbről megismerkedhettem a Bronte nővérekkel, hogy közelebb hozta hozzám őket ezen bájos, romantikus történet szálain keresztül az írónő. Azt is felfedeztem közben, hogy akkoriban sem volt olyan egyszerű a könyvkiadás, de a nővéreknek megérte annyit küzdeni érte, hisz műveik még a XXI. században is tovább élnek, és fenntartják a Bronte nővérek emlékét is.

Magával ragadó, bájos történet ez, melyben Charlotte Bronte végigvezet élete utolsó néhány évén, melyben mindent elért, amit élete során el szeretett volna érni: kiadták a könyvét, nő létére tisztelték, és megtalálta az igaz szerelmét is. Nem bántam, hogy néhol a szereplők agyonidealizáltak lettek, számomra ugyanolyan bájos maradt, mint annak idején a Jane Eyre története.

Aki olvasta, és tetszett neki a Jane Eyre, szerintem ez ugyanúgy el fogja varázsolni, beszippantja, és ez is csak az utolsó sorok után engedi majd el...

Jim Butcher - Pusztító vihar (Dresden akták 1)

2012-02-02T07:00:00.003+01:00

Harry Dresden varázsló. A nevét bárki megtalálhatja a telefonkönyvben a "Varázsló" címszó alatt. Szakterülete a dolgok felkutatása, de olykor-olykor besegít a rendőrség munkájába is, ahol feltételezhető a mágia. Noha ő azt vallja, hogy varázsló, ezt rajta kívül kevesen hiszik el róla. Ő az egyetlen, aki nyíltan vállalja, hogy része a varázs világnak.

Ezért is keveredik gyanúba, mikor valaki furcsa módon kezd embereket ölni: kirobbantja a testükből a szívüket. Minden jel arra utal, hogy varázslattal csinálták, viszont Harryn kívül nincs más ismert varázsló a városban.

Ezen felül felbukkan egy titokzatos nő, aki szeretné megkerestetni a férjét, így felbérli Harryt, miközben a varázslóra rászáll még egy nehéz fickó, John Marcone, aki nem finomkodik. Dresden magára haragít egy vámpírt is, többször megfenyegetik, megkísérlik megölni, mivel valakinek az útjában áll.

Harrynek viszont fogytán van az ideje. Mire a vihar elvonul, arra Harry Dresden halott lesz, úgyhogy sietnie kell...

Ez a könyv számomra több tekintetben is újdonság volt. Egy író élete első regényéről beszélünk, és nem is tudom, volt-e már olyan, hogy a "kedvenc" kategóriába helyeztem ilyen könyvet. Bevallóm, nem tudtam arról sem, hogy tv sorozat készült belőle és nem emlékszem, hogy találkoztam volna DMC Dantehoz hasonló szereplővel könyv változatban, de Harry Dresden és története engem végig arra a sorozatra emlékeztetett.

Az, hogy Dantét láttam viszont Dresdenben sokaknak elárulhat ezt-azt már így előre is. Jim Butcher nem mindennapi szereplőket alkotott, és sikerült elérnie, hogy a könyvében megkedveljem a főhőst - ami nálam nagyon ritka.

Harry Dresden magas, szálkás alak, aki laza, olykor szarkasztikus. Az írónak sikerült elérnie, hogy valóságos legyen, ne pedig csak egy ócska marionett: érez, mint bárki, néha fél, néha felad, folyamatosan küzd, célokat keres, amiket aztán elérhet, és halad a maga útján. Néha hibázik, nem is keveset, de mindig a jó ösvényen próbál maradni, amihez meglehetősen szokatlan eszközök párosulnak imitt-amott.

A szereplők zöme ilyen: a gyermekét féltő anya; Murphy, a kemény nyomozó nő, aki nem szereti, ha valamilyen információ nincs a birtokában; Marcone, a maffia főnöknek beillő rossz fiú, vagy éppen Morgan, a Fehér Tanács küldötte, aki figyeli Harry minden rezdülését. Ide sorolhatnám még a legnagyobb rossz fiúját is a történetnek, aki szintén nem egy lelketlen karakter, ezt be is bizonyítja.

A történetet tekintve elmondható, hogy noha nincs új a nap alatt (kiszámítható, pár fejezet után már tudni lehet, ki a gyilkos) azonban az író a stílusával, és egy-két csavarral gördülékennyé és egyszersmind letehetetlenné tette. Egy-egy akciójelenet között van egy lélegzet vételnyi szünet, megteremtve a harmóniát, az egyensúlyt.

Jim Butcher olyant mutat és úgy, ahogy csak kevesektől láthattunk: egy precízen felépített varázs világot, amiben egy valódi varázsló vezet minket körbe, itt-ott megállva a túrán, és varázslattal szemléltetve az elmondottakat. Rengeteget megtudunk a varázslatról, a lényekről, arról, hogy működik a "hierarchia" a varázslók között, és a fehér oldal ügyeibe is némileg beleshetünk.

Találkozunk ezúttal is egy újabb vámpír típussal, de jönnek itt démonok, szellemek, és még megannyi érdekesség. Mire jó a varázs pálca? Miért kell egy varázslónak bot? Hogy készülnek a bűbájok és a főzetek? Tényleg a varázs könyvekben rejtőzik a tudás? Mit kell beszerezned, ha létre akarsz hozni egy gyilkos varázslatot? Vagy, csak arra vagy kíváncsi, melyik amulett mire jó?

A stílusra jellemző a részletes bemutatás, de nem veszik el a legapróbb részletekben, csak ha annak később még jelentősége lesz. Beszippantja az olvasót - majdnem Pestig utaztam miatta, annyira belemerültem az olvasásába, mikor nekiálltam a vonaton - és az utolsó előtti fejezetig nem is engedi el.

Hogy mi van az utolsó fejezetben? Egy olyasmi áttekintő, mint ami a filmek lezárásánál szokott lenni: "és ez történt ezekkel a szereplőkkel ezután..." jellegű összefoglalóval tesz pontot a kötet végére.

Jim Butcher könyvére esett a Wizard-Books választása, akik az AD-Librummal karöltve eddig magyarul még meg nem jelent fantasy könyveket kezdtek kiadni. Eléggé sok kötetből áll a sorozat, és az első kötet utána azt mondtam, hogy "kérek még", úgyhogy bízom benne, hogy a folytatásokat is majd a polcomra pakolhatom. Hogy Wee -t idézzem: "Remélem a folytatásokat is kiadják.

Szerintem a Dresden akták teli találatos könyv, mert van benne egy adag felderítésre váró rejtély, egy olykor humoros, olykor veszedelmes szituációkba keveredő főhős, aki szarkazmusával bárkit kihoz a sodrából csak azért, hogy a közönsége továbbra se unatkozzon - és ezt mindig sikerül elérnie.

A könyvet köszönöm a Wizard-Booksnak!

Újévi fogadalom - Januári felvonás

2012-01-31T22:28:00.006+01:00

Gondolom, már sokan kíváncsiak, hogy telt a január, mi újság a fogadalommal, amit újévkor tettem.

Hogy ne felejtsek el semmit, minden könyvről csináltam egy kis szösszenetet.

Lássuk csak: 45 -ről indultunk, 46 -ra változott a hónap végére... De mi is történt valójában, és hogy áll most a fogadás, íme a történet röviden, vagyis a januári alakulás:

1. könyv: Marcello D'Orta - Isten ingyér teremtett bennünket

Adatok:

Hozzájutás: ajándékba kaptam

Elolvasva: 2012.01.01.

A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 44

Szóval, őt egy kedves barátnőmtől kaptam újévkor, és január 1. napján költözött fel arra a bizonyos polcra. Nem időzött ott sokáig, mert már a hazaúton olvasni kezdtem. Rövidsége, és humora miatt még a délután folyamán felkerült az olvasottak köreibe.

___________________________________________________________________________________________

2. könyv: Petőfi Sándor válogatott prózai írásai

Adatok:

Hozzájutás: még 2011 nyarán egy könyvtártól vásároltam, ahol selejtezés volt.

Elolvasva: 2012.01.04.

A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 43

Ezt a könyvet később kezdtem el, mint Imre Viktória Anna könyvét, és egyik pillanatról a másikra gondoltam meg magam. Levettem a polcról, és olvasni kezdtem. 1-2 óra alatt végeztem vele, és valamelyest újra lendületet vettem az olvasás terén. Még Shakespearehez is meghozta a kedvem, és tudtam, hogy a 45 között van a Lear király, de aztán mégis IVA könyvét folytattam inkább...

___________________________________________________________________________________________

3. könyv: Imre Viktória Anna - Kísértés Rt.

Adatok:

Hozzájutás: karácsonyi ajándék volt Timustól. Mikor meghozta a postás utáltam a borítékot, hogy közém és a könyv közé állt, csak kerüldöztem a csomagot napokig, mert kaptam hozzá egy kikötést: csak dec 24-én nyitható ki.

Elolvasva: 2012. 01.09.

A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 42

Elindultam a fogyás lejtőjén és ennek nagyon örültem. Még nem volt igazán nagy csábításom, sem elvonási tünetem, de még nem merem elbízni magam. Gyorsan feltettem ezt is a könyvespolcra Sansa könyve mellé, és máris lekaptam a következő darabot...

___________________________________________________________________________________________

4. könyv: Peter S. Beagle - Az utolsó egyszarvú

Adatok:

Hozzájutás: egy antikváriumi túra során akadtam rá

Elolvasva: 2012.01.13.

A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 41

Elkezdtem megközelíteni a 40- et, úgyhogy nagyon boldog vagyok. Már tudom is, mi lesz a következő darab, amit kipéciztem magamnak. Mivel egyelőre a listát úgy állítom össze, hogy a portalanítás után felállított sorrend alapján az első könyveket emelem le a polcról, így nem is nehéz. Már látom, hol lesznek hamarosan gondok, de annyit elárulok: nem a soron következő darabnál...

___________________________________________________________________________________________

5. könyv: Wolfgang Hohlbein - Támadás a világűrből

Adatok:

Hozzájutás: netes vétel volt egy molytól

Elolvasva: 2012.01.19.

A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 40

Már kezdek kicsúszni a hónapból, 12 nap, és vége, és utána biztos, hogy kevesebb időm marad majd olvasni. Ezért is örültem volna, ha ez a vézna kötet gyorsabban olvasható, viszont nem volt az. A jó hír viszont, hogy 4X10 kötetem maradt hátra, és már látom a polcomon második sorba rekedt első pár kötetet. Még nem adtam vásárlásra a fejem, úgyhogy örülök, hogy jó úton haladok a csökkentés irányába :)

___________________________________________________________________________________________

6.könyv: William Shakespeare - Lear király

Adatok:

Hozzájutás: antikvár darab. elkezdtem összegyűjteni Shakespeare munkáit, mert meglehetősen műveletlennek tartom magam, hogy még csak párat ismerek közülük, pedig vannak köztük egészen jók.

Elolvasva: 2012.01.25.

A listán maradt könyvek száma az olvasása után: 40

Jött a postás, és 01.24 -én nálunk hagyott egy csomagot. Egy könyv volt benne. Nem, nem vásároltam, úgyhogy még mindig nyeregben vagyok. Viszont: az a könyv került Williamé után következőnek a listára (vajon miért nem bánom sem azt, hogy jött, sem azt, hogy ő lesz a következő?). Elég vékonyka, és ha jó lesz, biztos, hogy hamar végzek vele is, és utána 3-mal fog kezdődni az olvasandóim száma. És, mivel az a könyvecske fantasy, és már nagyon kíváncsi vagyok rá - tetszik a borítója -, ezért szerintem gyorsan olvasottak közé kerül :)

És, mivel jelenleg január 31 van, ezért a Januári hónapot ezennel lezárom!

Jelenleg 40 könyv van a listán, úgyhogy a csuszkát is úgy állítom be, hogy 40 könyvön állapodjon meg. Ennyi választ el tőle, hogy megnyerjem a fogadást, és bebizonyítsam a kétkedőknek, hogy tényleg meg lehet állni a könyvvásárlást.

Tehát mindenki, aki rám fogadna/fogadott, azoknak üzenném: kitartok, nem hagyom elcsavarni a fejem :) Még nem buktam el, és nem terveztem, hogy el fogok. Az első hónap végén még mindig versenyben vagyunk. Még 40 könyv, és megvehetem az első könyvemet az évben.

A következő hónapban jelentkezem legközelebb, hogy beszámoljak nektek az események alakulásáról. Addig is: a könyvek nyújtotta pozitív élmények legyenek veletek!

Wolfgang Hohlbein - Támadás a világűrből (Charity 1)

2012-01-29T07:00:00.001+01:00

Miután kiderült számomra, hogy az előző W. Hohlbein kötet, amit a kezembe fogtam, a Charity sorozat 2. része, úgy gondoltam, illene megismerni az első kötetet is, úgyhogy azonnal elindultam beszerezni. Az első kötet egyébként egyfajta előtörténet, tehát nem spoileres a második kötet az elsőre nézve - szellősen kapcsolódnak egymáshoz.

A világűrből mindenféle bogarak kerülnek a földre, miután Charity Laird és csapata sikeresen visszaérkeznek egy expedícióból. Az utazást ugyanis az űrben tették egy idegen faj anyahajóján, ami megdöbbentő módon üres volt.
Azonban, a világ nagyvárosait megcélzó idegen lények hamar ellepik a világot, és senki sem tudja, hogy csinálják. Laird kapitány hamar rájön, miben rejlik a trükk, hogy az ufóktól mentes övezetekben hirtelen milliónyian nyüzsögnek az idegenek. Ez után nincs más hátra, mint megpróbálni valahogy életben maradni, viszont úgy tűnik, az embereknek nincs túl sok esélye a Földet támadók ellen...

Ismét a nem túl impozáns külsővel kezdeném, mert amellett, hogy nem tetszik a borító, a fülszövegen is sikerült kissé megütköznöm.
Mit tudunk meg ugyanis Charity Lairdról azon túl, hogy nő? A fülszöveg elárulja (akárcsak a második kötet fülszövege), hogy ő az "Egyesült Államok űrhadtestének legkiválóbb pilótája". Kérdem én: melyik univerzumban? Nem derül ki ebből a kötetből sem, hogy miért ő a legkiválóbb pilóta, de elhiszem, ha egyszer a könyv hátuljára van írva. Ezen túl megtudjuk, hogy ez a hölgy harmincas éveiben jár, ami azért furcsa, mert utána a katonák java, akivel az útja során találkozik, fiatalabb, mint ő. Az USA vagy az ufóinvázió előtt tartott vérfrissítést, vagy náluk alapvető szabály, hogy aki el meri érni a harmincakárhány évet, arra már elszámolnak egy értékcsökkenési leírást?
Ha már leírásokról van szó: a történet elején gyorsan bemutatkoznak a szereplők. Kapunk egy névkupacot, amiből kiválogathatjuk, ki micsoda. Az ember azt hinné, hogy az ufók hajóját úgy vizsgálják át, hogy egy rakat katona hatol be, felfegyverkezve, a legrosszabbra számítva, de itt nem ezt kapjuk. A csapa 3/4 -e tudósokból áll, és jóformán azok értenek csak a harchoz, akik felvitték az űrhajót. Csak én érzem, hogy ez mennyire meggondolatlan húzás? Az sem volt indokolt, miért csak 10 percet maradhatnak odafent, viszont megtudjuk, hogy ennyi idejük van. Biztos a 11. percben kezdődik az ebédszünet, vagy délutáni pihenő.
Kissé zavaró, hogy a múlt és a jelen párhuzamosan fut, mert Laird hol a jelenben, hol a múltban harcol, és sokszor ugyanazok a szereplők veszik körbe a cselekvéseknél, ami méginkább nehezíti a dolgot.
A jelen eseményeinél látjuk, hogy Beckerhez ér Laird, majd menekülőre fogják a dolgot, mikor már érzékelik, hogy teljesen kilátástalan a harc. Ez a szál visz el a végső megoldáshoz, itt ismerkedhetünk meg Stonenal (akinek ugye a második kötetben nagy szerep jut).
A múltbeli események viszont izgalmasabbak, ugyanis, itt ismerjük meg az invázió kezdeti szakaszait, illetve, hogy Laird kapitány hogy jut el Becker (a felettese) bunkerébe. A vicces az, hogy Beckertől indul, és Beckerhez jut, ezért is kerülhetnek mellé ugyanazok a szereplők jelenben és múltban. A múltban Mikekal indul, és néhány csapattársával, de a kötet elején (a jelenbeli résznél) már láthatjuk, hogy egyedül érkezik meg, így a múltbeli eseményekből az is kiderül, hova tűntek a csapattársak, ki marad életben, és ki hal meg, hogyan, ki menekül meg.
A szereplők néha kivetkőztek magukból, ami viszont nagyon nem tetszett. Ilyen volt az a Charity Becker jelenet, mikor Laird nyilvánvalóan látja, hogy a főnök teljesen kész van, erre nekiállja heccelni? A merev katona (Laird) hirtelen poéngyáros hobbibohóc lett? Többek között Laird azon megjegyzését sem értettem, mikor megjegyezte, hogy kiképzés nélkül biztos, hogy nem jutott volna el Beckerhez. Előtte oldalon, mikor megkérdezik, hogy jutott el a bázisra, annyit mond, hogy "szerencsével". Akkor most a tudás, vagy Fortuna kontárkodott bele, hogy él? Sok ehhez hasonló volt, de nem akarom az összeset kiírogatni.
Ezen kötet ismeretében azt kell mondjam, a második kötet minősége jelentősen csökken a szememben. Kezdjük a végével: itt ugye 1999 -et írunk, a folytatás 2055-ben játszódik. Persze, hihető, hogy 2055-ben Laird már teljesen ép, egészséges, mikor 1999 -ből "roncsként indul", és természetesen túléli a 26 évet. Nem akarnám lelőni, hogy miért kételkedem ebben a túléléses dologban, de számomra irreális, hogy nem halt meg (tudom, ő a főhős, a címszereplő stb..., de akkor is).

Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc sci-fi kötetem, mert olvastam már jobbat is ennél, viszont azt bánom, hogy nem ezt a kötetet olvastam a sorozatból elsőként, mert így, ahogy visszagondolok a folytatásra tényleg sok dolog vált értelmetlenné abban a történetben...

(Kép)Regények hősei a vásznon!

2012-01-27T08:00:00.003+01:00

Annak alkalmából, mivel filmvászonra kerül jövő héten a hazai mozikban is a Janet Evanovich regénye alapján készült Szingli fejvadász 1 (bemutató: 2012.02.02.) film változata, összeírtam, hogy még mely könyvekből várható közel s távol mozifilm (főként 2012 első felében).

Evanovich humorban gazdag, könnyed könyve után a hazai mozikban bemutatkozik Kevin története. A Beszélnünk kell Kevinről! film a hazai mozikba 2012. február 9 -étől lesz látható.

Lehet, hogy már elég lenne, a filmesek mégis újabb és újabb köntösökbe bugyolálják a klasszikusokat. A Jane Eyre 2011 -es (legújabb) változata után mi is következhetne, mint az Üvöltő szelek egy újabb feldolgozása, mely nálunk 2012. február 16 -től lesz látható a mozikban.

Ezt követően egy sokak által már nagyon régóta várt darab következik, ami nem más, mint az Éhezők viadala, mely az azonos címet viselő Susanne Collins regénye alapján készült.
A sorozatból ez lesz az első film, de könyvekből már kijött a trilógia záró kötete is.
Magyarországon 2012. március 22 -én lesz majd látható a mozikban.

Szintén március 22-én a mozikba kerül egy film, ami ugyan nem könyvből készült, de kapcsolódik az irodalomhoz olyan módon, hogy Edgar Allen Poe életéről szól, legalábbis egy részéről.
A film címe: The Raven

(A trailer képsorai felkavaróak lehetnek, megtekintés csak saját felelősségre!)

Aki látta az első négy részt, az szerintem el fog menni a zárásra is. Az idei év vámpír durranását ismételten a Twilight adja majd, immáron a Breaking Dawn második részével, amivel a történet a könyvek-beli történet végére is ér.

Magyar bemutató: 2012. november 15.

A következő évre (ha túléljük a világvégét) akkor láthatjuk a Percy Jackson és az Olimposziak sorozat folytatását is. Noha a könyv inkább a fiatalabb közösséget ragadja meg, az első film alapján azt mondanám, hogy remélem, még egyszer sikerül a bravúr a filmeseknek, és valami értékelhető látnivalót dobnak belőle össze.
Várható magyar bemutató még nincs kitűzve. Amerikai bemutatója: 2013. március 26.

Nem csak könyvekből készülnek filmek. Idén is találkozhatunk néhány képregényhős hús-vér játékával egy-egy élőmozi erejéig.

Az év első felében visszatér Nicholas Cage, hogy újra magára öltse a Szellemlovas szerepét, a Szellemlovas - A bosszú ereje című filmben.
Hazai bemutató: 2012.02.23.

Az Amerika kapitány film után várható volt, hogy még több szuperhős elevenedik meg, és nem csak a régiek kapnak új epizódokat (mint például a Pókember, amiből immáron a 4. részt készítik, némi extrával az előzőekhez képest. Csak tudnám miért az lesz a története, ami... -.-)
A bosszúállók (melyben már látható lesz Thor, Hulk, a Vasember, és még Amerika kapitány is) című filmet nálunk 2012.05.03 -án mutatják majd be.

Ezek után nincs más hátra, mint popcornt a kézbe, és üljetek be egy-egy jó filmre!

Mindenkinek jó szórakozást!
(UI.: Célszerűbb előbb a könyvet olvasni ;) )

Imre Viktória Anna - Kísértés Rt.

2012-01-26T07:00:00.000+01:00

Még régebben találtam egy honlapot egy érdekes borítóval, és egy olyan történet ígéretével, ami azonnal megtetszett, kíváncsi lettem volna a kivitelezésére. Aztán megláttam a feliratot, hogy ez még csak egy könyv tervezete, nem adták ki, és elszontyolodtam, honnan tudnám beszerezni.

Így indult a kapcsolatom Imre Viktória Anna könyvével. Szerencsémre nem sokkal ezen eset után végre megjelent papír alapú könyv formájában is, és végre-végre elejétől végéig elolvashattam, miről van szó.

Serene Nightingale bérgyilkos, vagyis fizetnek neki azért, hogy embereket öljön. Viszont, egy szép napon beállít hozzá Lucifer, a Pokol nagy hatalmú ura, és Pandora, a mindenség Anyaistene, és elkezdenek versengeni Serene lelkéért. Bevetnek démonokat és angyalokat, hogy megszerezzék maguknak a Szirén néven ismertté vált bérgyilkos lelkét, de hogy ki nyeri a játszmát, az csak a lány halála után derül ki...

Először is elmondanám: a történet érdekesnek ígérkezett, és az is volt, de ami a legmegdöbbentőbb, hogy a kivitelezés is remekre sikeredett. Imre Viktória Anna annak ellenére, hogy elsőkönyves íróként most vonult be a könyvek világába, rögtön olyan regénnyel indított, ami meglehetősen magasra tette a mércét. Nem csak a szavakat forgatja-csavargatja meglehetősen jól, hanem a története szálait is.

Lucifer és Theo
Forrás: http://roxanne-whayt.deviantart.com/

Mikor egy fej társaságában Serene a könyv elején a bátyjára vár London utcáján, még nem is sejti, hogy hamarosan mibe keveredik bele. Ez után jelenik meg Lucifer, a Sötétség Hercege, aki igyekszik elcsavarni a lány fejét, Serene pedig nem is tud nagyon ellenállni az ördög csáberejének, vagy csak nagy erőfeszítéssel. Közben kiderül, miért száműzte a Mennyből Pandora Lucifert, és kapunk egy kis betekintést a Menny és a Pokol lényeinek életébe: hogy születtek, milyen szabályok szerint élnek, vagy milyen hierarchia uralkodik közöttük, milyen képességeik vannak... Viszont ahhoz, hogy mindenre fény derüljön, hosszú út vezet. Például belekeveredik a játékba egy Theodore Collins nevű pap, akiről szintén olyan titkos dolgok derülnek ki, amivel még önmaga sem volt tisztában.

Az események közepén szemtanúi lehetünk egy "csodálatos" szemgyűjteménynek, egy nem mindennapi ördögűzésnek (lásd: a föntebbi rajzon), szerelmek szövődésének, válásoknak, egy érdekes gyilkosságnak, újjászületéseknek, és megismerkedhetünk még magával a Halállal is, aki mindezeken unatkozik, pedig azt hitte, jól fog majd szórakozni...

A szereplők közül sokakat találtam ezért, vagy azért érdekesnek. A főhősnő eléggé hasadt, a bátyját sem tudtam megkedvelni különösebben, sem pedig Theot, aki egy szerencsétlen áldozat. Pandora a maga hozzáállásával, és szereplésével szintén nem váltott ki nagy hatást, nekem inkább olyan gyerekes volt a viselkedése, tipikus sértett kamaszos, pedig Istentől nem ezt várnánk el. Néhány angyallal és bukott angyallal is megismerkedhetünk, akikkel aztán születnek humoros helyzetek, amik hol bájosak voltak, hol mosolyra fakasztottak, hol igazán megnevettettek.

Más volt a helyzet a következőkkel:

Lucifer
Forrás: http://roxanne-whayt.deviantart.com

Lucifer: A rosszfiúsan jófiú, és jófiúsan rosszfiú karakter, aki végig kétértelmű, így nagyjából sosem lehet tudni, mikor cselekszik azért, mert önzetlen, és mikor azért, mert az érdeke később így kívánja.

Kedvenc jeleneteim vele: a már említett ördögűzés; a Pandora és Metatron jelenet, mikor az üveg tört; Metatronnal való első találkozása, illetve a vége felé levő menekülős rész.

Phaniel
Forrás: http://roxanne-whayt.deviantart.com

Míg Lucifert csak kedveltem a könyv során, addig akadt egy igazán megnyerő karakter, aki a kedvencem lett. Nem tudom, hogy ennek vajon az e az oka, mert az írónő őt választotta, hogy belerajzolja a könyvem elejébe, vagy sem, de Phaniel angyal volt az, aki leginkább kiemelkedett nálam.

Minden jelenete a kedvenceim közé tartozik, és mindig alig vártam, hogy vajon mi lesz a következő lépése, és sosem okozott csalódást.

Említettem már a remek stílust, ami által kaptunk egy nagyon gördülékeny, olvasmányos regényt (minimális szintű logikai bukfenccel), ami amellett, hogy megfogalmaz itt-ott komoly gondolatokat, és némi filozófiát, mégsem az a szájbarágós típus. Rengeteg humorosnak szánt megjegyzés és epizód sűrűsödik bele, de hogy milyen, az attól függ, honnan nézzük: ha Pandora oldaláról, akkor isteni, ha Lucifer oldaláról, akkor pokolian jó a humora.

Egy pár sor erejéig engedjétek meg, hogy könyv belsejéről is essék pár szó, ugyanis elmondható, hogy az írónő nem csak a betűkhöz ért, hanem megálmodott figuráit meg is jeleníti nekünk a könyv lapjain rajzocskák formájában, illetve a könyv borítóján is az ő keze munkáját csodálhatjuk meg. Ezek a képek láthatóak eme bejegyzésemben is, köztük a személyes kedvencemmel, az első illusztrációval, amin Lucifer és Theo van.

Összességében nézve én nagyon örültem, hogy végre magyar író tollából is olvashattam Moore és Safier "vallásos paródiás" könyveihez hasonlót, és csodálatos, hogy valaki első könyves íróként ilyent tud alkotni.

Ha valaki szeretne egy jót mulatni, akkor legyen részese ennek a túlvilági versengésnek. Ti kinek szurkoltok? Ki nyerje meg Serene lelkét? Lucifer, vagy Pandora? Derítsétek ki, az írónő kinek ítélte oda ;)

Marcello D'Orta - Isten ingyér teremtett bennünket

2012-01-23T07:00:00.008+01:00

Marcello D'Orta művei kissé eltérnek attól, amit megszokhattunk, ugyanis ő maga nem kifejezetten író, inkább csak rendszerező, letisztázó. Tanárként gyerekek "cenzúrázatlan" gondolatait fűzi kötetekbe, különböző témák kapcsán, amiket a dolgozataikból állít össze.

Már a cím és a borító is sokat elárul arról, hogy bizony ezúttal a vallást célozta meg. Egyszerű kérdésekre kereste a választ, amit bizony a gyerekektől meg is kapott... de még hogy!

Első körben az Ótestamentumot kezdi el kivesézni. Rögtön a legelső kérdés, hogy "Miért teremtett bennünket Isten?"

Engedjétek meg, hogy pár választ kiidézzek:

"Isten teremtett bennünket, rábizonyult.

Ha Isten, ha más, valaki végül csak megteremtett bennünket...

Isten megteremtette az embert, aztán háziasította.

Isten azért teremtette az embert, hogy aztán forgalmazza.

Mikor a tanító úr a teremtést magyarázta, én hiányoztam."

Sokkal több válasz található a könyvben, ez csak pár ízelítő mondat a beltartalomból. Ezek után persze kapunk 4 féle elméletet arra vonatkozóan, hogy teremtődött meg a világ, megismerhetjük a bábeli zűrzavar eddig eltitkolt részleteit - vagy legalábbis azt a verziót, ami egy kisgyerek fejében él -, továbbá kitér Noéra, a bárkájára, és az állatokkal való viszonyára; megtudjuk, hogy Jónás valójában Pinocchio; Dávid és Góliát harca sem hiányozhat, akárcsak Izsák és fia (megmásíthatatlannak hitt) története, vagy hogy miért kellett elpusztulnia Szodomának és Gomorrának. A gyermeki kreativitás kiterjed még Salamon ítéletére is; arra, hogy milyen volt Jób, Sámson, Mózes hogy került a Fáraó lányához, illetve mi történt az egyiptomi tíz csapás alkalmával; mi az a tíz parancsolat.

Persze, az Újtestamentum sem maradhat ki, így Jézus csodatételei, születése, vagy az apostolok apostolokká válása. Találunk értelmezést Jézus néhány tanítására is, illetve néhány példabeszédére, és persze az árulók is felbukkannak, mint Júdás és Péter. Jézus halálára vonatkozóan is vannak teóriák, ki az a Poncius Pilátus, Barabás, illetve a "jobb lator".

Ha már áttárgyaltuk a Bibliát, akkor áttérhetünk az angyalokra és a szentekre is egy kicsit. Kérdések az ördögről, az őrangyalokról, az angyalokról, keresztényüldözésről, mártírokról, szentekről, papokról és a pápáról.

A szentségek és az ünnepek szintén fontos részei a vallásnak. Ilyenek a gyónás, oltáriszentség, keresztség, elsőáldozás, szentmise, házasság, karácsony, és még a húsvét is előkerül.

Egy kis történelmi áttekintővel folytatódik a vége előtt nem sokkal, így megtudhatjuk, ki volt Romolus és Remus, hogy látja egy gyermek a nők helyzetét, illetve, hogy mit gondol az igazságtalanságról.

Végül, de nem utolsó sorban teológiai és erkölcsi problémákat vet fel az író. Háromféle válasz arra a kérdésre, hogy kicsoda Isten és az ördög, vagy hogy miért fontos az imádkozás.

Újabb példáit kapjuk meg a gyermeki képzelőerő nagyságának, illetve a gyermeki igazmondásnak, naivságnak. Persze, akik ismerik a történetek - hogy úgy mondjam - "eredeti változatát", azok elmosolyodnak itt-ott, hogy a gyermeki elme hogyan írja át, fricskázza ki, másítja meg egyiket másikat. Néhány történet valóban olyan, mintha az eredeti karikatúrája lenne.

Tetszett, hogy végig ott volt a nyílt, gyermeki hit, hogy amit a dolgozatába ír, az úgy van, ahogy éppen lejegyezte, és a tanár úr majd elfogadja. Ugyanolyannak tetszett, mint mikor általános és középiskolában a mi tanáraink ahogy kiemelték a mi "aranyköpéseinket" az irományainkból. Ez is ilyen dolgozatoknak a jópofa gyűjteménye.

Ez a könyv viszont bebizonyított számomra valamit: szükségem lesz még több Marcello D'Orta könyvre!

Neil Gaiman - Farkasok a falban

2012-01-20T07:00:00.000+01:00

Farkasok vannak a falban - vette észre Lucy. Viszont, ha a farkasok kiszabadulnak, akkor mindennek vége. Különös nesz hívja fel rájuk a figyelmet, és amikor kiszabadulnak... hát tényleg mindennek vége. Lucy és családja kénytelen elhagyni a házukat, az otthonukat, menekülniük kell a farkasok elől, akik aztán mindenfélét csinálnak odabent. Viszont a kislány feltett szándéka, hogy visszaszerzi a "barátját", azután pedig a házat is...

Neil Gaiman a tőle megszokott formában, ismét egy borongós mesét tár elénk, melyet Dave McKean rajzai tökéletesen egészítenek ki, összhangban, harmóniában vannak a történettel. Ez a nagyon vékonyka könyvecske néhol olyan, mint egyfajta képregény, néhol viszont csak egy-két mondat, ha bekerült az oldalra. A java részben a képekből álló könyvecske egyfajta körforgást is rejt magában, és noha borongós, és komor hangulata van, mégis bájos, és egyszerű. Igazi gaimanos történetecske, Gaiman specialitásával, és fantáziájával.

Dave McKean rajzai pedig tényleg remek választások voltak az "aláfestéshez", mind színvilágban, mint kivitelezés miatt, mely kissé absztraktra sikerült, mégis hasonló hatást keltett, mint például a Coraline mesevilága.

Karakterkidolgozásról, vagy stílusról nemigazán lehet itt beszélni, mert az egész könyv úgy 58-60 oldalból áll, és oldalanként 1-2 mondatból. Viszont maga a történet tényleg elragadó, és aranyos.

Neil Gaiman - A temető könyve

2012-01-17T07:00:00.002+01:00

Neil Gaiman világai azóta bűvölnek el, hogy Gigi ikrem felhívta rá a figyelmemet. A Csillagpor, a Sosehol, a Törékeny holmik, a Tükör és füst, és a Farkasok a falban mind-mind elbűvöltek a szereplőikkel, a helyszíneikkel. Gaimannak olyan mesetára van, ami mintha sosem akarna kifogyni. Erre pedig A temető könyve egy újabb ékes bizonyítékkal szolgál.

A Jack nevű végzett a Dorian családdal: egy apukával, egy anyukával, és a lányukkal. Egy csecsemő korú fiúnak sikerül túlélnie a mészárlás éjszakáját, és elkavarodik a közeli temetőbe, ahol Mr. és Mrs Owens gondját viselik, a szárnyaik alá veszik, védelmezik a fiút, akit gyermekükként nevelnek. Ebben segítségükre van a temető minden egyes lakója, akik, akárcsak Owensék, szintén szellemek.
Lévén, hogy nem hagyhatják el a temetőt, ezért nagy segítségükre van Silas, aki a temetőben lakik, de néha hosszabb-rövidebb időszakokra elhagyja azt, hogy a saját dolgát intézze.
Senki Owens - vagyis csak Sen, nem Sean, csak Sen! -, az élő, eleven fiúcska a temetőbeliek között cseperedik fel. A fiú megkapván a temető szabadságát olyan dolgokra képes, amikre más csak álmában - leszámítva a szellemeket.

A kötet többé-kevésbé kronologikus, ennek ellenére egy-két részt fel lehetne cserélni, fel sem tűnne, hogy nem ott a helye, így is tökéletesen passzolna. Eleinte apróbb történeteket kapunk, mintha novelláskötet lenne, de a végén mégis egy egésszé alakul: van eleje, közepe, és egy olyan lezárása, amilyent már megszokhattunk Gaimantól - nem várunk folytatást, nem is hiányzik, mégis, ha a szerző hirtelen úgy döntene, megoldhatná.

Sen felfedezi a temetőt, mi pedig végig követjük az útján, ahogy a vámpírok ellen hadakozik, ahogy megismerkedik egy boszorkánnyal, és a temetőn belüli és kívüli világgal. A Szlír szeretné őt mesterének, miközben a kincseket védelmezik, ráadásul még a JACK is üldözi, így nem hagyhatja el a temetőt. Iskolába is megy, ahol eleinte észre sem veszik, elfeledkeznek róla, de aztán felhívja magára a figyelmet, és hibázásának súlyos következménye lesz. Részt vesz egy "táncos eseményen" és még megannyi hihetetlen dolog történik Sennel, aki szeretné tudni, hogy ki ölte meg a szüleit, és hogy ő ki is valójában. Része van találkozásokban, viszontlátásokban és keserű búcsúkban is.

Gaiman újra és újra meglep. Néha kiszámíthatatlan, néha lenyűgöző, néha e kettő keverékeként létrehozott világokat tár az olvasói elé, amitől gyakorta eshet le az állunk. A borongós légkör, melynek megteremtéséhez nagyon ért itt sem maradhatott el. A gyermekinek ígérkező könyvre rányomhatnánk, hogy komor, morbid, sötét, minden jelző illik rá, tökéletes egyvelege a mindenféle érzéseknek, amiket sötét hangulattal fűszerez.

Sen aranyos fiú, emberi figura, nem csak holmi marionett, akit dróton rángatnak. A többi szereplő is ilyen: valósak, reálisak, "élettel teliek". Aki a legjobban megfogott az nem más, mint Silas, a vámpír gyám. Nem tudom, hogy azért van ez, mert a "ridegebb, komoly" karakterek tetszenek, vagy mert Gaimantól még nem láttam ténylegesen vámpírt. A szellemek közül a boszorkánylány fogott meg leginkább, aki hol segítette Sent, hol pedig féltékenykedett, kettősségével bebizonyítva, hogy ő nem kifejezetten csak jó, vagy nem kifejezetten csak rossz.

Gaiman varázsa viszont nem csak a szerethető karaktereiben rejlik, hanem a történeteiben, mint amit ebben a könyvben is feljegyzett. Ötletei újra és újra elvarázsolnak, ahogy betűk formájában elém kerülnek, és magukba szippantanak. Gaimannak a stílusa sem mindennapi, meglehetősen egyedi, éppen ezért valakinek vagy tetszik, vagy nem, ahogy ír.

Azt kell mondjam, örülök, hogy azok táborát bővíthetem, akiknek bejön Gaiman stílusa, mert sok izgalmas, érdekes olvasmányról lemaradtam volna, ha nem ismertem volna meg a műveit.

Clifford D. Simak - Az emberfarkas-elv

2012-01-14T05:00:00.001+01:00

A sci-fi, mint műfaj nem áll tőlem távol, csupán nem olvasok olyan sok sci-fit, mint fantasyt. Mikor ezzel a kötettel először találkoztam, a borító alapján arra tippeltem, hogy ez talán szintén egy fantasy, a cím alapján sci-fi, és úgy saccoltam, valahol a kettő között lehet, akárcsak László Zoltán - Nagate című írása...

A fülszövege meglehetősen nyúlfarknyi ennek a kötetnek, és nem árul el túlontúl sokat a történetről. Minthogy arról sem, hogy főhősünk, Andrew Blake megjárta a világűrt, és visszatért a Földre, ahol ezek után híressé vált. Az űrutazó különlegessége, hogy nem emlékszik semmire, és néha művel dolgokat, amikre szintén nem emlékszik utána. Egyszer a szobájában van, másszor már egy ház felé baktatva tér magához. Így ismerkedik meg Chandler Horton szenátorral, és lányával, Elainenel, akik befogadják, és hamar megtudják, kicsoda a hozzájuk vetődött férfi. Azt is megtudják, hogy az "Andrew Blake" név nem a férfi sajátja, csupán egy választott név. De, akkor mégis kicsoda ez az ember? Talán nem is ember, hanem egy furcsa szörnyeteg? Mi Andrew Blake igazi titka?

Nem szeretnék túl sok dolgot lelőni a történetről, úgyhogy itt abba is hagynám a leírást. Számomra nagyon érdekesnek tetszett az a nyúlfarknyi szöveg, amit a hátoldalra írtak róla 15 szóban, de ahogy elkezdtem olvasni, egyre nagyobb és nagyobb csalódások következtek egymás után. Onnan indulunk ugyanis, hogy van egy akármilyen lény - nem tudjuk, milyen -, ami esőben flangál, fájdalmat érez, olyan, mint aki elveszett, majd vágás. Egy férfi bolyong a semmiben, talál egy házat, és kinyílik egy ajtó, vágás. Beszélget a bentlakókkal, majd elindul haza, vágás. Minden fejezet 5-6 oldalnyi, ahol több szereplő van, ott oldalakon keresztül csak párbeszéd, ahol egy szereplő van, ott oldalakon keresztül leírás. Meglehetősen aránytalan, rengeteg tőmondattal a sokszereplős részeknél. A vontatott cselekmények mellett sajnos megjelenik a kapkodás, hirtelen belekerül egy kis ez, egy kis az, mintha az író a könyv egy csöppnyi részéig tudná, mit akar, gondosan építgeti a világot, majd meggondolja magát, hogy akkor ne két személy legyen, legyen akkor három az egyben, mint valami instant kávé. Rettenetes, ahogy behozza a harmadik személy dolgot, következetlennek tűnik tőle.
Ezek után, hogy már az olvasó fejébe beleverte, hogy nem egy közönséges ember-farkasról van szó (vagyis farkas-ember párosról), ad nekik neveket is, ami meg azért egy kiváltképpen helytelen megoldás, mert három személynek 4 neve van, és nem tudni, hogy valójában most akkor melyik-melyik. Mióta tudnak egyáltalán egymásról ezek hárman, hogy egy testbe keveredtek? Miért csak most derül ki számukra, hogy mind a hárman ugyanabba a testbe szorultak? Ezen a téren is rengeteg kérdéses dolgot hagyott maga után a mű. Ez viszont csak az egyik szál. Ki akarják tehát deríteni, hogy a három lényünk hova keveredett, kié az emberi agy, ami a testbe került, és elindulnak nyomozni, viszont van itt még egy szerelmi szál.
Az egyetlen női személy, akivel találkozik, az Elaine Horton, úgyhogy nem nehéz kitalálni, ki a kiszemelt, de amit az író a végén vele művel, az számomra teljes mértékben elfogadhatatlan volt, egy nagyon elcsépelt, amatőr írói megmozdulást eredményezve - és az még csak hagyján, hogy kétszer találkozik a főhősünk és a lány, és máris dúl a love... A könyv végére bekerült a romantikus vonulat miatt egy roppant hiteltelen jelenet, amivel az amúgy is gyenge alkotást sikerült még mélyebb szintre küldenie az írónak.

Ami ellensúlyozni tudná a könyv rettenetesre sikeredett történetvezetését az nem más, mint a leírások, amik egész jóra sikeredtek, de a végére ezek is elsikkadnak, és az író görcsösen csak a történetre koncentrál, ami miatt minden értékelhető dolog elveszik a végére.

Nagyon sajnáltam, hogy csalódnom kell ebben a kötetben, mert szeretek új írók általam nem ismert műveivel kísérletet tenni, de ez számomra nem volt "lebilincselően izgalmas olvasmány" - ahogy a könyv hátulja hirdeti -, hanem egy unalmas, végigszenvedős darab, amit nem holnap fogok levenni, hogy újraolvassam...

Timus élménybeszámolója Janet Evanovich: A szingli fejvadász sorozat, avagy mindenki meneküljön, mert nyomozok

2012-01-11T07:00:00.002+01:00

A fejvadász meló azt jelenti, hogy olyan személyeket kell felkutatnod és bevinned a rendőrségre, akik valamilyen „bűnt” követtek el, azonban óvadék ellenében szabadlábon védekeznek, viszont nem jelentek meg a kitűzött tárgyaláson. Ez a feladat értelemszerűen nem mindig egyszerű és biztonságos (hiszen sokszor mindenre elszánt bűnözőkről van szó), így kellő talpraesettség, agilitás és fegyver szükségeltetik néha a megoldásukhoz.

Stephanie Plum fejvadász…

Bár valószínűleg mindenki jobban járna, ha inkább nem lenne az…

Ugyanis Stephanie-nál kétbalkezesebb, elfuseráltabb és lököttebb fejvadászt keresve sem lehetne találni. Hogy miért? Nézzük csak:

„Ellenőriztem, hogy a táskámban van-e minden fontos kellék: csipogó, papír zsebkendő, hajlakk, zseblámpa, bilincs, rúzs, pisztoly megtöltve, sokkoló feltöltve, hajkefe, rágógumi, paprikaspray, körömreszelő. Csúcsszuper fejvadász vagyok, vagy mi.”

De éppen a főhősnőnk csetlés-botlásai miatt lesz ez a sorozat annyira vicces, illetve azért, mert Joe Morelli (a profi zsaru) és Ranger (a profi fejvadász) folyamatosan helyre teszik és persze mert Mazur nagyi hozza a formáját…

A sorozat első részében Stephanie-nak éppen Morellit kell kézre kerítenie, akit gyilkossággal vádolnak és akit ugyebár zsaru létére nem egyszerű becserkészni, főleg úgy, hogy lazán kibaltázik a kisasszonnyal. Mondjuk azért Steph-et sem kell félteni, feltalálja ő is magát:

„Kapcsolatunk Morellivel széles skálán mozgott az ismeretségtől a szoros, majd még szorosabb barátságon át a halálos gyűlölködésig. Tizenhat éves koromban elvette a szüzességemet, és tizennyolc éves koromban pedig megpróbáltam elgázolni apám Buickjával. A két esemény nagyjából mutatja kapcsolatunk árnyaltgazdagságát.”

A sorozat második kötetében Morelli unokatestvére, Kenny Mancuso a célpont, akit szintén gyilkossággal vádolnak, de hogy a keresés ne teljen haszontalanul, Steph elvállal egy privát megbízást Spiro-tól, miszerint keressen meg 24 elrabolt koporsót… Ennek köszönhetően legbénább fejvadászunk a nagymamájával együtt végigjárja a temetkezési vállalkozókat, mely látogatások alkalmával Mazur nagyi oltári dumájával és koporsóborogatásaival színesíti a nyomozást. Mazur nagyi egyszerűen frenetikus egy nőszemély és imádom, ahogy a fegyverekkel bánik:

„- Nagyi, ugye, nem töltötted meg a pisztolyt?

- Hát persze, hogy megtöltöttem – mondta. – És egy lyukat üresen hagytam, ahogy a tévében is láttam. Így nem lehet senkit véletlenül lelőni. – Kinyújtotta a fegyvert, hogy mutassa, milyen biztonságos is ez. Hangos durranás, a csőnél villanás, és a sült csirke nagyot ugrott a tálon.”

„A Suburban hátulról belénk jött, és belelökött bennünket Morelli kocsijába, amely az előtte állóba ütközött. Kenny hátratolatott, a gázra lépett, és megint belénk jött.

– Na, ebből elég volt – mondta a nagyi. – Ehhez a zötykölődéshez én túl öreg vagyok. Az én koromban könnyen törnek a csontok. – Ezzel egy negyvenötöst húzott elő a zsákjából, kinyitotta az ajtót, és kikászálódott a járdára. – Na, most mutatok neked valamit – mondta, a Suburbanre célzott, meghúzta a ravaszt, a cső végén láng csapott ki, és a visszarúgástól a nagyi fenékre ült.”

A sorozat harmadik kötetében sajnos Morelli és Mazur nagyi egy kicsit a háttérbe szorulnak, azonban Ranger és Lula (jó útra tért utcalány) személyében szerencsére megint kapunk két lökött önkéntest, akik örömmel segítenek Stephanie-nak a közkedvelt Mo bácsi megtalálásában, pedig mindenki, aki csak teheti, keresztbe tesz nekik. De hát lássuk be, mindketten hatalmas fazonok:

„Hajnali ötkor a fazekak csörömpölésére riadtam. Kirohantam hálóingben, és az előszobában ott találtam Rangert.

– Helló, bébi – mosolygott.

Kikerültem a szanaszét heverő edényeket, és megvizsgáltam az ajtót. A két Yale biztonsági zár érintetlen volt, a retesz a lánccal együtt a helyén. Arra a következtettem, hogy Ranger akkor boríthatta fel a fazekakat, amikor becsusszant az ajtó alatti résen.”

„Leültem a mellette lévő székre, és elcsodálkoztam: Ranger előtt egy kávé és egy csokis fánk volt. – Azt hittem, ellenzed a belső környezetszennyezést – mondtam. Ranger mostanában ráállt a biokajára.

– Álcázás – felelte. – Nem akartam nagyon elütni a környezettől.

Nem akartam lerombolni az illúziót, de Ranger szerintem csak akkor nem üt el a környezetétől, amikor Batman és Rambo közé állítják.”

„Leakasztottam a táskát Lula válláról, és visszatettem a polcra. Aztán megragadtam Lulát a könyökénél fogva, és magam után húztam.

– Tényleg van pisztoly a kabátod alatt?

– Egy nőnek meg kell védenie magát.

Nem mertem megkérdezni, mégis milyen fegyver van nála. Nyilván valami hadászati támadófegyver. Esetleg vállról indítható rakéta.”

Eddig talán ezen a sorozaton nevettem a legtöbbet. Nem is feltétlenül mindig csak Stephanie bénázásán, sokkal inkább azon, ahogy Morellivel húzták egymás agyát és civakodtak, ahogy Ranger próbálja tanítgatni – nem túl sok sikerrel – a fejvadászatra, ahogy a nagyszájú Lulával „pici tank” módjára nyomoznak, illetve ahogy Mazur nagyi vagánykodik.

Valószínűleg azért áll hozzám ilyen közel ez a világ, mert „osztogatják” egymást rendesen a szereplők, és én is szeretek „poénkodni”, valamint szintén ilyen kis szertelen és eszement vagyok. Könnyen Steph helyébe tudom magam képzelni, valószínűleg én is pont ilyen kétbalkezes lennék.

Aminek külön örültem, hogy ezúttal nem csak a „jók” szerethetők, hanem a „rosszak” is. Legalábbis én a levadászandó bűnelkövetőket is nagyon csíptem, ahogy kibaltáztak Steph-ékkel. Sőt, a legegyszerűbb mellékszereplők is viccesek lettek a kis fejvadászunk szemszögéből nézve.

Az eseményeket ugyan egy teljesen hétköznapi lány szemszögéből nézzük, mégis olyan helyzetekkel találjuk magunkat szembe, amelyek egyébként egy átlagember számára elképzelhetetlenek, illetve teljesen abszurdak. Ezúttal bármi megtörténhet, sőt, meg is történik, azonban mégsem érezzük, hogy ez lehetetlen, vagy túlzás, inkább azt kívánjuk, hogy bár velünk is történne végre valami, hogy a szürke hétköznapok kicsit színesebbek legyenek.

Én is ezt kívántam…

Stephenie Meyer - A burok

2012-01-08T07:00:00.002+01:00

Bevallom, Meyer neve nálam nem ez miatt a könyv miatt vált ismerté (szerintem ezen nem sokan lepődnek meg), sokkal inkább a Twilight-saga miatt, és ha már színt vallok azt is beismerem, hogy egészen addig azt sem tudtam, hogy van olyan író, akit úgy hívnak, hogy Stephanie Meyer. Ehhez a tényhez talán az is hozzátartozik, hogy amikor ezen regénye a könyvesboltokba került, akkor még nemigazán vándoroltam a sci-fi részlegen.

Aztán jött egy Nancy, aki rá akart beszélni erre a kötetre azok után, hogy már ismertem az Alkonyat sorozatot az írónőtől. Eleinte elrettentett, hogy ez a könyv mindenkinek tetszett, vagy legalábbis eléggé pozitív visszhangot keltett, és sokan úgy ajánlották: ez jobb, mint az Alkonyat! Amikor először meghallottam ezt, kíváncsivá váltam, hogy mi lehet az, ami nem vámpíros, Meyertől származik, és azt mondják, hogy jobb, mint az Alkonyat, holott mégsem keltett akkora feltűnést ennek a kötetnek a létezése a naaaagy Alkonyat-lázig.
Végül a Fi.O.K. vett rá, hogy előbbre hozzam az olvasási listámon, mivel ez lett az ottani szavazás győztese.

A Föld bolygót "gonosz", földönkívüliek ostromolják meg, és csendesen, ám annál nagyobb hatékonysággal szállják meg méghozzá úgy, hogy Lelkeket ültetnek az emberek testeibe, amik segítségével átveszik felettük az uralmat. Azonban ezek a lények nem szeretik a harcokat, irtóznak a fegyverektől, nem használnak gyógyszereket, sem pénzt, sem hazugságokat, és merőben eltérő elveket vallanak, mint az emberek, akiket erőszakos fajnak titulálnak... joggal.
Melanie lázadó, sokáig ellenáll, menekül az idegenek elől, de elkapják és a testébe ültetnek egy Lelket, akit úgy hívnak, hogy Vándor. A lány folyamatosan ostromolja a Lelket az emlékeivel, az álmaival, míg végül rá nem veszi, hogy keresse meg Jaredet, a férfit, akit szeretett és Jamiet, Melanie kisöccsét. Így hát az egy testbe szorult két lélek útra kel, hogy meghódítsák a sivatagot és hogy bármi áron megtalálják Jamiet és Jaredet. Azonban egyikőjük sem készült fel arra, hogy mit fognak találni a kutatásuk során...

A könyv olvasása előtt az alábbi instrukciót kaptam: "Éld túl az első 100 oldalt, ne tedd le!"
Úgy indultam neki, hogy biztos a kínok kínját fogom átélni azon a bizonyos első 100 oldalon, de azt kell mondjam, nem volt az olyan rémes, tekintve, hogy a könyvben végig a nyugodt történetvezetés uralkodik. Lényegében semmi sem történik: Vándor és Melanie először küzdenek fejben egymás ellen, majd Vándor némileg próbálja elfogadni a helyzetet, míg végül enged Melanie akaratának (talán eddig tart az első 100 oldal), majd némi küzdelem a sivatagban, míg...

A sivatagi kaland után valóban kissé mozgalmasabbá válik az egész könyv, de az írónő nem viszi túlzásba. Miután letettem azon kaptam magam, hogy jobban tetszettek azok a részek, ahol semmi különös nem történt (mint például a temetés, vagy az alvós részek), mint az, ahova izgalmat próbált csempészni az írónő (a portyák, a Hajtó megjelenése, Vándor "legizgalmasabb meséje", vagy például a barlangbeomlós rész). Ez azonban azért nem lep meg, mert ez is csak egy újabb bizonyíték arra nézve, hogy Meyer milyen remekül manipulálja az érzelmeket, ahogy képes felhasználni az írás eszközeit, hogy megragadja a szomorúságot, a szerelmet, a vidámságot, a félelmet, minden hangulatot és érzelmet, és annak ellenére élvezhető az, amit csinál, hogy roppantmód kiszámíthatóak a húzásai (ki kivel jön össze, kinek mi lesz a sorsa stb...)

A szereplők meglehetősen kiszámítható karakterek. Akad Jared, aki meglehetősen komoly, gyakorlatias, sokszor pedig túlontúl agresszív, és intenzíven reagál le dolgokat. Azt hittem az emlékképes részek után, hogy őt fogom a regény végén kedvencemmé nyilvánítani, de a barlangos részeknél újabb és újabb csalódásokat okozott.
Vanda/Vándor személyiségében egyedül ez a túlontúl "csak jó" rész nem tetszett. Persze, értem, hogy a Lelkek nem hazudnak, nem erőszakosak, de néhol pont ezért volt érthetetlen a reakciója. Ennek ellenére a női karakterek közül őt sikerült a legjobban megkedvelnem.
Mégis az abszolút kedvencem Ian lett, aki kiállt a lányért, megvédte, támogatta, és még a bátyjával is hajlandó lett volna szembeszállni érte.

Legkedvesebb jelenetet nem is tudok kiemelni, mert több rész is tetszett, amik közé beférkőzött többek között az Ian-Jared "csatározások", illetve a lezáró jelenet is.

Az egyetlen negatívum, amit ki tudnék emelni, az pont az izgalommentes akciók miatt van. Sok olyan helyzet van, hogy általában minden simán megy a könyvben (ami kell, azt megkapják; simán elbújnak, nem fedezi fel őket senki; mindenük megvan...) Tudom, hogy nem fegyvermániás ufókkal van dolga az ittenieknek, de azért azok a Hajtók jobban is igyekezhetnének végezni a dolgukat.
(Megjegyzés: Hajtók: az idegen faj azon része, akik hazugságokat és fegyvereket is bevetve emberek után kajtatnak, hogy elrángassák őket a beültetésekre, hogy Lelkeket tehessenek az emberi testekbe.)

Még mindig a kötet hatása alatt állva azt kell mondjam, nagyon olvasmányos darab, olvasás közben észre sem vettem, és máris túlestem az első száz oldalon, majd elértem a végét, ami hát valljuk be, eléggé függ, és folytatásra adna okot, meg nem is.

Azt hiszem, ezek után én is beállok azoknak a soraiba, akik azt vallják: ez merőben más oldalát mutatja meg Meyernek, nem egy Alkonyat, mégis magasabb színvonalat képvisel nála. Egyszerűen nagyszerű.

ui.: Mindenkinek köszönöm, aki ajánlotta! Élvezet volt olvasni!

Balogh P. Hédi - Fénylő lelkek (Napló light 1)

2012-01-05T07:00:00.002+01:00

"Kedves Naplóm...!" és a történet kezdetét veszi. Jazz, az érettségi előtt álló, tizennyolc éves lány nem éppen átlagos, ugyanis látja az aurák színét, és telepatikus képességei is vannak. Nem éppen szuperhős típus, szívesen elcserélné ezt a "gagyi" képességet valami menőbbre, például arra, hogy hatalmas fizikai ereje legyen, vagy hálót fonva lengedezhessen házfalak között, esetleg regenerálódhatna minden sérülésből vagy... De nem, ő csak aurákat lát, és a mindennapi emberek életét éli. Ugyanúgy birkózik meg a klikkek okozta nehézségekkel a suliban, az intrikákkal, a családi hepajokkal, a pasigondokkal, és a tanulás nehézségeivel, mint mindenki más. Vagy mégsem?

Mikor a könyvet először a kezembe fogtam, alaposan megforgattam, és megnéztem magamnak, hogy hát ennek meg hol van a többi része? A kisujjamnál vékonyabb könyvet még nem olvastam, hát ideje volt elkezdeni.
Az első oldalakon hamar megismerkedhetünk Jazzel, felvesszük vele a ritmust, és sodródunk végig az életének egy szakaszán. Elköltöztek Győrből Budapestre az édesapja miatt, és be kell illeszkednie az új környezetbe, de hát ez nem olyan egyszerű, hisz ez egy elit suli. A menő csajok azonnal kiszúrják maguknak a lányt (mert miért ne?), és természetesen nincsenek barátai, majd hirtelen már mindenki az akar lenni, mindenki neki önti ki a szívét, közben újabb és újabb szereplők jönnek be a képbe, köztük fiúk is, akik hozzák a gondokat...
Be kell vallanom, ez volt az első könyv ezidáig, ami legjobban feladta a leckét, mivel nem váltott ki belőlem semmit, és csupa ellentmondást hagyott maga után (érvek és ellenérvek sorozatát, hogy tetszenie kellene, avagy sem).
Miután letettem, az első megnyilvánulásom az volt, "hogy fogok blogon írni erről?", hogy osztom meg veletek, hogy "képzeljétek, ez tetszett", vagy hogy "képzeljétek, ez nem tetszett", mert még azt sem tudtam behatárolni, hogy az általam felállított 5-ös skálámon hányast érdemelne... Először azon tűnődtem, hogy 5-ből 4, mert a stílusa nem rossz, de aztán a történetre gondoltam, és akkor az ötlött fel bennem, hogy kettő és három közé tenném. Aztán újra elgondolkodtam, hogy viszont napló, és ilyen téren meg is van a jellege, ezért ismét hajlanék a négy felé, de aztán eszembe jut, hogy tulajdonképpen regény is, aminek szórakoztatnia kellene, ehelyett olyan volt, mint egy tinifilm, amiből kiválogatták a problémákat tartalmazó jeleneteket, olyan hatást keltve, mintha egy sorozat bizonyos epizódjaiból cakkozták volna össze az egyes napokat: biciklilopás, pasis nyomulás, kikosarazás, menőcsajok általi szívatás stb... No és azok a "jaj, bocs esetek"... Engem speciel megnyúztak volna, ha 18-19 évesen, érettségi előtt lebabázok, úgyhogy kicsit hihetetlen volt ez a rész is, hogy a szülők örültek neki. (Kegyetlenül hangzik, de a helyükben abortusszal, vagy örökbe adás intézésével foglalkoztam volna, nem azzal, hogy a lányomnak pontokat szerezzek a felvételihez egy gyerekkel.) No és az, ahogy megtalálta Pétert? A lógásra spongyát, egy engem utáló személyért mindent! Ezek a véletlenek következetlenségnek tűntek - mondhatni olyan "meg kell oldani valahogy, csapjunk oda pár sort!" megoldásoknak tetszettek.
Aztán beugrott, hogy kb. az Evermore áll hozzá a legközelebb (legalábbis történetben, és a főhősnő ott is aurákat látott), aztán belegondoltam, hogy még mit lehetett volna itt belecsempészni a sztoriba, mivel lehetett volna többet kihozni belőle, hogy ne legyen slampos, és több legyen az izgalom, és már megint a negatív irányba terelődtem.
Ha szét akarnám szortírozni a jó és rossz dolgokat, akkor a szereplők nem tetszettek (ahogy behozta egyiket-másikat az írónő; ezek mellett egysíkúak, unalmasak, fekete-fehérek, sallangok), meg a történeti szálakban, ahogy felvázolta őket az írónő (egy-egy napon az ugrálások, igeidőváltások...) - viszont ebből nincs túl sok, csak egy-két napnál figyelhető meg.
Aztán elértem a kirabolós részhez, amire más esetben azt mondtam volna, hogy "ez meg mi? te jó ég, ezt tényleg beletették így?", de itt valahogy más volt. Nem tűnt életszagúnak, hanem kicsit erőltetettnek, de valamiért mégis elhittem, hogy ez így ilyen formában megeshet. Itt viszont a főhősnő reakcióját nem értettem, okosabbnak hittem ennél, elvégre mindenre volt valami szövege, erre pont nem jutott semmi eszébe? - Jazz itt egy kicsit csalódást okozott.
A Bálintos részek számomra tényleg esetlenek voltak (meg az az egész szál elejétől a végéig, ahogy bejött a srác, meg ahogy kilépett a képből, meg a csaj logikátlan lépése, cselekvései), az Ákosos rész olyan tipikus - a tinilány csorog egy nagyon helyes akárki után, akit soha nem kaphat meg, sőt! még a szomszédban is lakik -, de például a menő lányok szívkiöntéseivel sem értettem egyet (ugyanez már az Éjszaka házában sem tetszett, sem a Vérvonalakban, hogy a rosszak hirtelen mindent a főhőstől várnak, aki persze van oly jóságos, hogy segít, megszánja azokat, akik szemétkedtek vele; nem félnek, hogy a lány visszaél a helyzettel?) De hát miért is félnének, hisz a főhősnők mindig jókislányok, nem? Nem, Jazznek ugyanis vannak hibái, még ha nem is túl sokkal, de azért találkozhatunk a könyvben ilyennel is.
Viszont az említett szálak miatt letéve úgy gondoltam, hogy én hiányolom azt a bizonyos méretet, hogy kicsit vastagabb legyen a gerinc (tudom, még lesz folytatás), hogy jobban ki legyenek fejtve a dolgok, és hogy néhol több érzelem kerüljön bele: például a dühöt jobban ki lehetett volna fejezni a biciklilopás után, vagy a Bálintos résznél a "gyötrődést", hogy ő valójában nem is akarja, illetve kényszeredetten ezt a kapcsolatot stb... Emlékszem, mikor Natascha Kampuschtól olvastam a 3096-ot, ő is roppantmód tárgyilagosan fogalmazott, mégis átjött a mondanivalója, valami sugárzott belőle, ezt viszont ebből a regényből hiányoltam.

Aztán megláttam a Charlotte Bronte titkos naplóját, ami szintén naplóként van megírva (benapozva stb...), mégis regényes, olvasmányos, és rájöttem, hogy mi az, ami miatt nem érzem élvezhető naplónak a Fénylő lelkek -et: a hátulján beharangozzák, hogy egy nem mindennapi lány nem mindennapi naplója. Ez nem igaz. Ha már egyszer van képessége, szerepelhetne többet, lehetne jelentősége, de ehelyett kaptunk egy nagyon átlagos lányt, nagyon átlagos szituációkban, és semmi rendkívülit. Nem csoda, hogy panaszkodott a könyv elején a saját képességére. Ha én sem használnám semmire az adottságomat, amivel születtem, akkor vélhetőleg én is úgy érezném magam, mint az itteni főhősnő, Jazz. Hiányoltam, hogy nem próbálja meg felhasználni semmire. Ráadásul volt egy rész, ahol egy Zoli nevű szereplőről próbálta eldönteni a csaj, hogy mit érezhet. Miért nem nézte meg az auráját?

A könyv elején leszögezi, hogy nem tudja, mit jelentenek a színek. Mindenféléről tud, és pont ez nem érdekli? Na ne... Ez viszont túl hihetetlen. Ha ilyen képességem lenne, szaladnék utánanézni. Ráadásul panaszkodik, hogy milyen haszontalan, pedig sok emberen tudna vele segíteni, ha tudná, hogy ki mit érez. Egy szó jut eszembe ezekről: internet.

Be kell valljam, nekem azok a részek tetszettek leginkább, ahol a főhős "nem csinál semmi extrát." Ilyen az, mikor elmegy "bucit venni", vagy mikor az öccsét szidja, illetve minden Zolis rész - talán ezért, talán nem, de Zolit kedveltem meg leginkább a szereplők közül. Mikor ezeket olvastam, jobban emlékeztetett húsvér emberre Jazz, mint például az auralátásos, vagy a Marcsis részeknél. Azt hiszem, ha kimaradt volna ez a képességes dolog, vagy tényleg kicsit nagyobb hangsúlyt kap, akkor javulhatott volna a történet minősége is.
A stílust már említettem, hogy talált, a szép gondolatok, imitt-amott a leírások, és tetszett a sejtetés a Zolis részeknél - a tanakodás, hogy vajon mit akar, vagy mit nem akar a fiú. Jazznek van néhány remek szarkasztikus beszólása, és ha megkönyveztek is, de kiírnám:

"A Twilightos srác tényleg helyes, mert fiatal, és viszonylag jóképű is, de szerintem a filmben folyton úgy néz ki, mintha kissé szét lenne csúszva vagy szorulása lenne."

Az ilyen, és ehhez hasonló részek mosolygásra késztettek, csak sajnáltam, hogy nincs belőle még több-több-több.
Kezdő regénynek egy első könyves írónőtől nem is rossz, de önálló regényként nem állná meg a helyét. Viszont a folytatásokból még lehet olyan sorozatot kihozni, ami fantáziadús, érdekes, izgalmas, úgyhogy bízom benne, hogy hamarosan azok is napvilágot látnak.

A könyvet ezúton is köszönöm a küldőmnek és a könyvszitteremnek!

Cassandra Clare - Üvegváros (A végzet ereklyéi 3)

2012-01-02T17:52:00.001+01:00

És elérkeztem ahhoz a ponthoz, mikor végre a trilógia záró kötetéről ejthetek pár szót. Több, mint fél éve az olvasmánylistáim élén csücsülő kötetről van szó, és mióta elkezdtem olvasni, sok minden elé tolult annak ellenére, hogy igenis tetszett.

A történet úgy kezdődik, mint általában: Clary még mindig szeretné megmenteni az édesanyját, így igyekszik mindent megtenni a cél érdekében, viszont néha olyan helyeken lyukad ki, ami a testvérének, Jacenek nem tetszik, hisz veszélyes. Senki sem léphet be engedély nélkül az Árnyvadászok ősi városába. Viszont Clary mellett ott állnak a barátai: Luke, a Lightwood gyerekek és persze Simon és Jace is. Clary megismerkedik Sebastiannal, aki aztán fenekestül felforgatja a világát, és a bonyodalmak nem érnek véget, hisz ott van még Valentine, és kiderül, mit tett a testvérpárral...

Szeretem a sorozatot, Clare pedig ügyesen szövi az eseményeket, élvezhető stílusban, és remek kikapcsolódást nyújtott ez a könyve is, miközben újra elvarázsolt, és magába szippantott az a világ, egyszerűen lenyűgöző, és az, hogy betekintést engedett Valentine és Jocelyn múltjába, hogy megtudhattuk, hogy mi volt az igaz történetük még érdekesebbé tette az egészet. Honnan jött Jace? Miért menekült Jocelyn Claryvel? Mik voltak azok az igazi okok, amiért ilyesmire vetemedett? Miért adta fel mindenét Jocelyn a lányáért? Hogy miért haladtam vele lassabban, ha ennyire szeretem? Mondjuk úgy: ezért nem szeretem, ha megtudom egy történet végét...

Több kedvenc jelenetem is volt a könyv során, de a legkedvesebbek az a bizonyos Jace-Clary jelenet volt a háznál, továbbá egy másik, nagyon emlékezetes jelenet, mikor Clary elmegy meglátogatni Ragnor Fellt, és odaér a házikóhoz. Az utóbbi kiváltképpen sok, vidám pillanatot szerzett, és nem csak a könyv olvasása közben, hanem még az után is... =»»»

Őszintén szólva nem tudtam, hogy Clare mit tud még csavarni az első és második kötet után, milyen izgalmakat tud tartogatni a harmadik kötetre, de bebizonyította, hogy igenis, van még a tarsolyában egy s más. Amit még emlegetnék az az új szál, ami Clary és Sebastian vonala. Mikor belép a fiú a képbe, több szempontból is felborulnak a dolgok, ugyanis a fiú látszólag szemet vet a lányra, ami természetesen nem tetszik Jacenek, Clary nem tudja, mihez kezdjen vele, de a végén persze minden kiderül...

Valentine, Jocelyn, Luke háromszög: Mintha ez az egész kötet a háromszögek vonzásában élne... Feljebb említettem, de nem fejtettem ki a Valentine - Jocelyn dolgot, pedig ők is megilletnének egy külön történetet. Ők azért érdekes trió, mert Jocelyn tényleg szerette Valentinet, Valentineről pedig ezáltal tudunk meg rengeteg mindent. Például azt, hogy nem egy tipikus főgonosz karakter, hanem neki is vannak érzései. Noha ezt-azt elkövet és az olvasó jól elítéli érte, mikor bejön az, hogy mit tett (akart tenni) Lukekal, akkor rájöhetünk, hogy vajon mi volt az az ok, ami vezérelte...

Simon, és a napon járása pedig a mostani vámpíros időkben nem újdonság, az viszont már igen, hogy "milyen okból kifolyólag" jár a napon. Ezt már a második kötet óta sejteni lehet, itt viszont már ténylegesen ki is fejtik, hogy mi a valóság. És a vámpír Simon-ért bomlanak a nők is, amiből ezúttal nem mutatott sokat az írónő...

Ami pedig a folytatást illeti? Igen, hamarosan már az is a könyvesboltokba kerül, Clare ugyanis írt egy különálló sorozatot A Végzet Ereklyéi sorozat főhőseinek őseivel, illetve A Végzet Ereklyéinek egyfajta folytatást.

Mindezen tények tudatában is úgy vélem, ez a kötet méltó lezárása a trilógiának, a folytatások nélkül is megállja a helyét, hisz kerek egész történetet kapunk. Az, hogy ez után jön a folytatás, az csak azt jelenti, hogy az írónő gondoskodik róla, hogy még több könyve kerüljön fel a könyvespolcomra. Kíváncsian várom, hogy ezúttal hova kalauzol majd el...

Újévi fogadalom

2012-01-01T18:22:00.001+01:00

Üdvözlet mindenkinek a 2012 -es évben!

Ugye ti is tettetek újévi fogadalmat? Képzeljétek, én hogy jártam: nekem már egyenesen téteket tesznek rá, hogy sikerül-e betartanom, avagy sem. És tudjátok mi a legjobb? Hogy én betartom az ígéreteimet. Viszont néhányan ezt nem hiszik, úgyhogy fogadást rendeztünk.

Mondhatnám úgy is, hogy ez az első blog-játék idén, ami utolsó könyvig tart.

Megfogadtam ugyanis, hogy az olvasatlan polcom köteteit lefogyasztom, és csak az után szerzek be új darabokat. Az olvasatlan polcom az alábbi képen van, a Rose gerincű kötettől balra, plusz amiket hazahoztam, plusz amit Rose kitakar (3 db könyv).

Molyon tehát csináltam egy polcot, illetve a blogra egy mércét, amit a jobb sávban láthattok. Amin fehérre vált (teljesen fehérre), akkor vásárolhatom meg a következő, új könyvemet. Ajándékba bármikor kaphatok, de pénzt nem költhetek rá, míg el nem fogynak a polc lakói.

A Molypolcon fent van a könyvek listája, és folyamatosan változni fog. Amint elolvasok egy könyvet, azonnal leveszem a listáról, így nyomon tudjátok követni, hogy még mennyi könyv van fent. Jelen pillanatban (január 1) 43 kötetről van szó. A játék addig tart, míg el nem bukom, vagy meg nem nyerem (ha minden könyv elfogy az olvasatlanról).

A fogadásokat, hogy ki fogad rám, ki pedig ellenem szintén a moly-polcon találjátok. Aki ellenem fogad, az olyan tétet mondjon, amit viszont is nyújtani tud (pl.: ha csokit kér tőlem, akkor neki csokit kell adnia, ha én nyerek). Csak olyanban fogadjatok, ami teljesíthető (ne nagy dolgokat, és akár itt blogon is megtehetitek a tétet, majd felpakolom polcra), és ha olyan dologról van szó, ami irányomba nézve nem teljesíthető (pl.: Wee kérte, ha nyer, nézzem meg a kéziratát, de nekem nem tudja viszont megnézni), akkor gondolkodjatok azon is, ti mit adnátok, ha mégsem bukom be a fogadást ;)

Vajon lesz elég akaraterőm, hogy kiolvassak minden könyvet?

Fogadjatok rám, mert Nima velem van!

Viszlát 2011! Üdv 2012!

2011-12-31T10:28:00.000+01:00

Nekem jutott az év végi búcsúzkodó poszt, ugyanis 2012 -ben változások mennek végbe a blogon. Például az első rögtön az, hogy ez fent az utolsó bejegyzés, ami a nevemhez kötődik, ugyanis elhagyom ezen blog berkeit, hogy végre a sajátommal tudjak foglalkozni.

FFG-től kaptam egy kérdéssort, melyet a három szerkesztő közösen dobott össze, mintegy összefoglalva, hogy milyen élményeink voltak 2011-ben.

Mi volt a blogon töltött időszakod alatt a legkellemesebb pillanatod 2011-ben?

Timus: Muszáj kiválasztani egyetlen pillanatot? Ha igen, akkor talán az, amikor FFG feltette nekem a kérdést, hogy leszek-e a blogján társszerkesztő... Ennél nagyobb örömöt kevesen okoztak még nekem.
Tiro: Nagy meglepetés volt, hogy néhány irományom felkerült.
FFG: Mikor a blog kapcsán egy csacska lánytól kaptam egy kellemes hangvételű levelet. Azon a napon ismertem meg Timus személyében egy végtelenül kedves, aranyos embert, aki aztán vállalta, hogy velem együtt fogja szerkeszteni a blogot. Bár korábban ismertük volna meg egymást. Viszont hálás vagyok a blognak, hogy a kapcsán Timushoz hasonló személyekkel ismerkedhetek meg és találkozhatom.

Mi volt a blogon töltött időszakod alatt a legrosszabb pillanatod 2011-ben?

Timus: Nem volt ilyen. Minden egyes percét élveztem eddig a blogolásnak, annak ellenére, hogy nem nagyon viszem túlzásba.
Tiro: Utólag visszaolvasva azt mondom, elég gyengék az írásaim, viszont sajnálatos módon innen nem engedik meg, hogy leszedjem őket.
FFG: A sokszor jelenlevő időhiány, és az ebből fakadó gondok - csúszó írások, meg sem született cikkek stb...

Melyik esemény volt az a 2011-es évben, ami legjobban tetszett?

Timus: (Az egész 2011-es év!) Minden egyes molytalálkozó! Az összeset imádtam, mindegyik hatalmas élmény volt számomra. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen kedves, közvetlen és szeretnivaló emberek vannak csupán karnyújtásnyira tőlem, és akiknek ennyire fogom élvezni nemcsak a molyon, hanem személyesen is a társaságát. És ha már itt tartunk, szeretném FFG-nek és Francicának megköszönni, hogy bevezettek ebbe a fantasztikus világba. Köszönöm "anyu" és "apu"!
Tiro: A decemberi kép-rejtvény játék, ami bebizonyította számomra, mennyire keveset tudok a magyar írókról - legyenek még ma is élők, vagy már holtak.
FFG: Egyértelműen a molytalálkozók. Aki nem járt ilyenen, annak mindenképpen el kell mennie, mert szenzációsak a molyok és akiket mások csak "könyvkukacoknak" látnak, el sem tudják képzelni, hogy milyen csupaszív csapatot alkotnak. Tényleg olyanná váltunk a moly.hu hatására, mint egy nagy család, akik az ország különböző pontjain élnek, mégis, ha találkoznak, mindegy, hogy figyeled, vagy sem a molyon, akkor is úgy üdvözölnek, mintha 1000 éve nem látott barátok lennétek. Minden ilyen találkozó hihetetlen volt - a legkisebbtől a legnagyobbakig...

Melyik esemény volt az a 2011-es évben, ami leginkább nem tetszett?

Timus: Hogy véget ért... De ha 2012-ben még az ideinél is boldogabb leszek, akkor nincs probléma...
Tiro: Nem volt ilyen.
FFG: Lena "búcsúja". Nem részletezném...

Mi volt az, ami a legnagyobb meglepetést okozta a blogon/bloggal kapcsolatban?

Timus: Hogy FFG tényleg publikálta az írásaimat...
Tiro: Az, hogy láttam a havonta felkerülő írásaimat.
FFG: Timus felbukkanása, lelkesedése és a 10 darab Éjvilág, amivel a postás csöngetett...

Mi volt az, amin egyáltalán nem lepődtél meg a bloggal kapcsolatban, illetve azon, hogy kikerült a blogra?

Timus: Semmin nem lepődök meg, mert FFG nagyon profi blogger.
Tiro: Azon, hogy FFG milyen gyorsan lecserélt olyan magyar írókra, akik komolyabban foglalkoznak nálam a témákkal.
FFG: Öhm, ez egy roppant hülye kérdés, mivel nem szabad meglepődnöm azon, mi kerül ki, elvégre én alakítom a blogot, mint főszerkesztő. Viszont nem lepődtem meg azon, hogy Timusnak milyen jól megy az írás a blogra. Kár, hogy sokáig győzködni kellett, hogy jó az, amit csinál.

Miről írtál legszívesebben a blogra?

Timus: Szerettem azokról az olvasmányaimról írni, amelyeket még FFG nem olvasott, így talán még színesebbé tehettem a blogot.
Tiro: Legszívesebben a történeteimből írtam. Megtalálható lett itt is a Bad Luck bevezetése, és több más művemből is részlet, amiket a saját blogomra még nem raktam volna ki, mert még nincsen befejezésük.
FFG: Szerettem azokat a cikkeket, amikben nem könyvekről alkottam véleményt. Nem szerettem volna rendszert csinálni belőlük, de néha jól esett megosztani az olvasóközösséggel, hogy milyennek látom például a magyar írók helyzetét, a gondjaimat az írói álnevekkel, vagy azt, hogy mennyire el bírnak fuserálni könyveket akkor, ha többen írják - vagy mennyire nem.

Miről utáltál írni, és mégis kellett?

Timus: Nem volt ilyen. Volt amiről könnyedén meséltem, de olyan is volt, hogy nehezebben jöttek a megfelelő szavak, azonban ezt sem utáltam...
Tiro: Hózárások alkalmával arról, hogy miről szól egyik-másik történetem.
FFG: Amiről mindig utálok írni, azok a könyvek, amik nem tetszettek. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy valami mumus vagyok, a gonosz, a rossz, és szeretném, ha tetszene a könyv, de egyszerűen nem megy. A blogra pedig nem egy olyan véleményt szeretnék kitenni, ami sarkít és csupa rózsaszín, hanem olyant, ami teljes mértékben azt tükrözi, amit átéltem olvasás közben és őszinte - az előbbi nem mindig jön össze, az utóbbi viszont szerencsére igen.

Volt könyves kitűzésed 2011-re? Ha volt, mi volt az? Sikerült megtartani?

Timus: Nem volt ilyen, mert egyelőre csak pici moly vagyok, így még csak örülgetek magamnak, hogy jobbnál jobb könyveket olvashatok.
Tiro: Be akartam fejezni A könyvek lordjai írásomat. Noha a vége még nem publikus, még le kell tisztáznom, de sikerült.
FFG: 60 könyvet szerettem volna az év végére elolvasni, és 2011 végére valóban összejött a 60 elolvasott könyv (mangák nélkül). Nem mindről született a blogon bejegyzés.

Teszel valamilyen ígéretet 2012-re nézve könyves szempontból?

Timus: Igen. Minél előbb veszek egy könyvespolcot, mert már nagyon nem férnek el az íróasztalomon a könyveim (és kell a hely az újoncoknak is).
Tiro: Üzemeltetem a TiroNotes oldalamat, és próbálok gyakrabban frissíteni.
FFG: Nima kihívása kapcsán tettem egy ígéretet könyves szempontból mely úgy hangzik, hogy a 2011-ben, és még az előtt vásárolt/ajándékba kapott könyveimet elolvasom, és a jövőben csak akkor szerzek be új olvasmányt, ha már nincs mit olvasnom. Tényleg nagy felelőtlenség, hogy ennyi olvasatlan trónol nálam, néhány pedig már 2 éve is van, hogy porosodik. Ezt szeretném felszámolni. Éppen ezért az évet úgy indítom, hogy összeszámolom, mennyi az olvasatlan polcom tartalma, és azt írom fel lefogyasztandó mennyiségnek. Ajándék könyv még belefér, de vásárolni addig nem fogok. (Az árvaház addig szünetel.)

Melyik tetszett legjobban a 2011-es olvasmányaid közül?

Timus: Mindegyik! Végre olyan könyvek kerültek a mancsaim közé, amelyeket kivétel nélkül imádtam.
Tiro: Ilyen nem volt.
FFG: Kedvencet nem tudnék megnevezni. Sok jó könyv akadt idén a kezembe, kezdve Benina és Greta May könyveivel, folytatva Jonathan Crossal, vagy Janet Evanovichal, esetleg Richelle Meaddel. Nem tudnék közülük válogatni sem, mert mondhatnám Neil Gaimant is, vagy Goldenlanet. Abszolút kedvencem nem volt, de a felsorolt írók könyvei tetszettek.

Melyik tetszett legkevésbé a 2011-es olvasmányaid közül?

Timus: Szerencsére mindegyikkel meg voltam elégedve, így nem volt ilyen.
Tiro: Ilyen nem volt
FFG: Több is akadt. Mint jó mazochista, mindent elolvasok elsőtől az utolsó betűig. A Negyedik kiérdemelte a helyét a gáz könyvek kategóriában, de nem vett le a lábamról a Lidérc álmok iskolája sem, vagy a Millió dolláros bébi. A 13 okom volt... a legrosszabbak közé került nálam szintúgy, inkább idegesített, mint meghatott. A Blue Moonról meg már ne is beszéljünk.

Melyik 2011-es könyvmegjelenést vártad leginkább?

Timus: Az Üvegvárost, a Vámpírakadémia 6-t és természetesen a Holdvilágot...
Tiro: Ilyen nem volt.

FFG: Sok megjelenést vártam nagyon-nagyon. Kelley Armstrong könyvét, és tudtomon kívül fogta magát, és kikerült a könyvesboltokba, a Forevert, hogy végre lezárhassak egy sorozatot, Cassandra Clare könyvét, hogy folytathassak egy sorozatot, de ott volt még Richelle Mead, akitől a Vérvonalak és a Vámpírakadémia 6 került ki, továbbá a Thurman féle Holdvilág, amiért annyit küzdöttünk. De mondhatnám Benina könyvét is, amire roppantmód kíváncsi voltam. Nem várt megjelenés volt Imre Viktória Anna könyve, úgyhogy annak csak szimplán örültem, hogy végre papír alapon a kezembe vehetem.

Melyik 2011-es olvasmányodban csalódtál (akár pozitív, akár negatív értelemben) a legnagyobbat?

Timus: Nem is feltétlenül azt mondanám, hogy "csalódtam", inkább azt, hogy meglepett. Ez pedig Dávid és Ricsi könyve volt, mert azt vártam, hogy nem jön majd be a zombis téma, túl "pasis" lesz a könyv, nekik mégis sikerült úgy megírniuk a történetet, hogy számomra is könnyen olvasható és megszerethető lett...
Tiro: Ilyen nem volt.

FFG: Az ilyen kérdéseknél mindig gondban vagyok. Mit nevezzek meg? Mit ne? Pozitívan csalódtam A burokban, mert nem hittem, hogy Meyer tényleg jobbat bírt írni, mint az Alkonyat. Noha a gerince vastag, a betűi aprók, nem tartott sokáig. Amiben negatívan csalódtam az az általam oly nagyon várt Holdvilág, amiből a szerző mintha kicsit kispórolta volna a humort :(

Most pedig következzék egy kis év végi összefoglaló:

2011 -es blognaptár (események röviden, tömören):
Január: Scolar kiadós játék, 6 könyvről írás, 1 könyvről nem
Február: Lena és FFG elhalasztott szülinapozása, a blog 1 szülinapja ezen a tárhelyen, a Richelle Mead interjú, 3 könyvről írás, 2 könyvről nem
Március: Lenaval való közös blogolás 2. hónapja, 4 könyvről írás, 1 könyvről nem
Április: Kampány indítása az Éjvilág folytatásáért, a versek népszerűsítése, 4 könyvről írás
Május: Hadüzenetes játék Timustól, Zalai molytalálkozó könyvosztással, cikk a sok írós könyvekről, a blog átalakulása, 3 könyvről írás, 1 könyvről nem
Június: Timus és Tiro beköltözése a blogra, Holdvilággal kapcsolatos hírek közzététele, Firkálok blog elindulása, 2 könyvről írás; Lena búcsúja FFG -től
Július: Molytalálkozó Bp. -en, Olvasás 7 hete kezdete, Lana levele megjelent a blogon, Timus véleménye J.R. Ward sorozatáról és Moning sorozatáról, Címkereső játékunk, Magyar írókról szóló cikk, 5 könyvről írás
Augusztus: Molytalálkozó Pécsett, Timus Lengyel Dávid és Kuba Richárd könyvéről, Cikk az első, idegen nyelven olvasott könyvről, 8 könyvről írás, 5 mangáról írás,
Szeptember: Irományok a molyos kihívásokról, 4 könyvről írás,
Október: Könyvárvaház nyitása, szavazás indítása, Holdvilág kiadás elérése, A Szingli fejvadász 1 megfilmesítésének híre, 4 könyvről írás, 3 mangáról tervezett írás
November: Timus Halloween bulija, További cikkek molyos kihívásokról, 6 könyvről írás, 1 mangáról tervben, 2 írás átcsúsztatva 2012-re
December: Az első három hétben képjáték, Timus molytalálkozón járt, Magyar írók novellái a blogon

A 2011-es év elsői:
- Az első angol nyelvű olvasmány,
- Az első sokszerkesztős év,
- Az első, hogy mangák is kerültek fel,
- Az első, hogy novellákat is olvashattatok nálunk,
- Az első molytalálkozók,
- Az első játékok a blogon,
- (Az első kocsis ütközés FFG életében),
- Az első, hogy kéziratokkal is foglalkoztunk.

Némi statisztika (2011):
- A blog 2011. februárjában ünnepelte ezen tárhelyen az 1. születésnapját
- 48 könyv került fel a blogra + azok, amikről Timus ír (J.R.Ward, K.M.Moning...)
- 7 csúszik át a másik évbe
- 5 könyvről nem került fel írás a blogra
- 50 000 -es látogatószám átlépése!!!

Tehát látogassátok a blogot a 2012-es évben is. Velem, Tiroval már nem találkozhattok, de hallottam a jövő évi tervekről, úgyhogy mindenképpen érdemes lesz leskelődni.

Találkozzunk 2012-ben is!

Mindenkinek Könyvekben Gazdag Boldog Új Évet Kívánunk!

Timus, FFG, Tiro

Szülinap Molyos kivitelben

2011-12-30T23:01:00.057+01:00

Ha december, akkor nemcsak karácsonyt ünneplünk, hanem Timus szülinapot is. Még karácsony előtt kitaláltuk, hogy mivel @Nita_Könyvgalaxis 29-én amúgy is forrócsokizást szervezett molyon - amire Timus is feliratkozott -, felmegyek hát hozzá szülinapozni Bp.-re.

Íme december 29 krónikái:

05:20: A busz kifutott az állomásról, hogy elinduljon Timus-city felé. Meglehetősen pontosak voltunk, némi gonddal: nem tudtam olvasni. Három órán keresztül vártam a fényt, mire az utazásom utolsó fél órájában végre a nap feltolta a képét a horizontra... nem vitte túlzásba, de kerek 34 oldal erejéig elég volt.

08:15: Kicsit korábban futottunk be az állomásra, mint ahogy számítottam rá, úgyhogy megvártam Timust.

08:16: Eltévedtem a Népligetben - ebben amúgy is nagy rutinom van -, miközben vártam, hogy Timus megérkezzen. Majd kaptam némi útbaigazítást, mely szerint egy mozgólépcsőn kellett volna lemennem. Találtam is három lépcsőt, egy fölfele mozgót, egy üzemen kívüli mozgót (vagy inkább állót), és egy sima lépcsőt. Az útbaigazítóm azt mondta, hogy "A mozgólépcsőn menjen le, és jobbra!" Vajon mit szóltak volna, ha tényleg a mozgólépcsőn megyek le?

08:24: Megtaláltam a célt, megszereztem, amit kerestem, és újra sikerült eltévednem, de aztán nagy nehezen kitaláltam a parkolóba, előkaptam a magammal cipelt rendszámomat, ami nem hiányozhatott, és kiálltam az utca szélére stoppolni egy Timust.

08:35: Csörgött a telefonom, Timus hívott, hogy hol a francban vagyok. Az alábbi beszélgetést folytattuk le:
"- Az út szélén.
- Hol?
- Én látlak, most húztál el mellettem...."

08:37: Megismerkedtem az első ránézésre medve, második ránézésre egér útitárssal, aki Timust kísérte el. Anekdotáit hallgatva furikáztunk, hogy harapjunk valamit. Azt hiszem, legszívesebben kitiltottak volna minket a vendéglátó egységből. (azt hiszem, új törzshelyet kell keresnünk)

09:46: Még mindig a kajáldában ücsörögtünk, kajánk már nem maradt, akárcsak nekem meggyőző erőm. Hiába adtam át Timusnak a szülinapi és karácsonyi ajándékát, nem volt hajlandó kibontani. Ekkor megmutatta, hogy mit kap @Domeszkától és hozzátette, hogy majd akkor bontja ki az enyémet, ha majd az övét is.
Én viszont kaptam tőle egy db. Benina könyvet, és egy újabb hűtőmágnest, mely kapcsán az alábbi párbeszéd folyt le:

T: Nem tudtam, hogy melyik képből csináljam, úgyhogy ezt választottam.
F: Olyan édes, annyira aranyos kutya, de basszus, tényleg milyen dagi...
T: Ez egyébként olyan kép, amit akkor csináltunk, mikor ott voltunk.

F: De akkor is milyen aranyos, kis ennivaló drágaság, pici maszat pofi... De basszus, ez az én kutyám, akkor meg minek ajnározom?

Reggeli közbeni konklúzió: Timust ezentúl teával kell itatni reggelente, de úgy, hogy adunk neki cukrot, citromot, filtert és vizet, hogy neki kelljen megcsinálnia.

09:52: Sikerült meghatározni a beveendő célzónát - kitaláltuk, mit csináljunk -, és nekivágtunk az útnak.

10:05: Timus gyalogolt!!! El tudjátok hinni, hogy úgy ment el a buszmegálló mellett, hogy nem szállt fel a következő járatra? Timus, hős vagy :D én meg büszke rád. Szóval, elutaztunk (GYALOG!) addig az utcáig, ahol az alábbi kép készült... Nos, Budapesten ismerős egyének már biztosan tudják, mi ez az utca/körút. Én még mindig nem tudom, csak azt, hogy nekem ide nem szabad betennem a lábamat. Könyvmolyok (Nimával az élen) biztos, hogy most vigyorognak, és bólogatnak, mert tudják, hogy miért mondom/írom ezt....>>>

1. megálló: Könyvudvar: Amilyen pici, olyan praktikus hely.
Első körben kosárba került:
- Tracy Chevalier - Hulló angyalok
- Tokaji Zsolt - Szólítsatok Brad Pittnek!
- Rómeó és Júlia manga
- Hamlet manga
- Jonathan Cross - Kvartett

Ami túlélte a rostálást:
- Tokaji Zsolt - Szólítsatok Brad Pittnek!
(plusz egy Anthony Sheenard - A láthatatlan város Timusnál, köszönet érte @Hankmannek és a Tuanos kihívásának!)

2 . megálló: Na jó, erre nem mondanék mást, csak hogy aki szeretné tudni, mit kíván Timus következő szülinapjára: Michelangelo összes munkája könyvet - lehetőleg 2 példányt ebből a csodás darabból, továbbá intézze az illető úgy, hogy Timusnak személyesen kelljen átvennie és hazavinnie, lehetőleg kocsi nélkül. Biztos odáig lenne azért, aki ezt megcsinálja vele ;)

3. megálló: Egy antikvárium. Odáig voltam, meg vissza.
"- Narnia krónikái van?
- Nincs."

(Zsákmányolt állatfaj: 0)

Simon's cat hódít

Most pár megállót átugranék, mert meglehetősen sokan voltak.

Egy újabb antikváriumban:
Kirakat láttán: RICHARD CASTLE!!!! - így mentünk be...
"- MANGÁK!!!!" - FFG beindult. - "ŐRZŐK! ANITA BLAKE!!" - teljesen kész lett potom 0 perc alatt. Timus minden igyekezete ellenére, hogy rábeszéljen egy rakat könyvre, kudarcot vallott... bár nem teljes mértékben... :(

Első körben a kosárba került:
- Nana 6
- Démonnapló 5-6
- Baráth Katalin - A Türkizkék hegedű
- Andrea Cremer - Az őrzők
- LKH - Harlekin

Első heti nyertesünk

Ami túlélte a rostálást:
- Baráth Katalin - Türkizkék hegedű

Utolsó antikvárium:
"- Narnia Krónikái van?
- Nincs, és nem valószínű, hogy lesz."

Első körben a kosárba került, és túlélte a rostálást is egyben:
- R.A.Knaak - WoW képregény (1.kötet)

Távozásunkkor:
Leadtam a képregényt, hogy kifizetem:
Eladó: 10 000 forint lesz.
Timus: Látod, mondtam én, hogy drága lesz az az egy képregény.
Eladó, mikor átvettem a képregényt: Nagyon pihentek a hölgyek.
(azt hiszem, ez mindent elárul..., vagy legalábbis sokat arról, milyen aranyosak voltunk)

12:34: Végigértünk az utcán, ahol antikváriumok, és könyvesboltok váltogatták egymást, hogy aztán a megfáradt molyokat mindenféle finomra csábítsa mindenféle étterem. Egy pizzéria mellett döntöttünk, és persze már megint a hülyéskedés került elő.
Kedves Gigi! A következő képet neked ajánljuk, és Májkölnek.

Harmadik heti nyertesünk

13:59: Ebéd vége, indultunk volna. Következtetés: Timust nem szabad hagyni, hogy yorkikhoz érjen, mert azok olyannyira félnek az érintésétől, hogy nem tudnak hogyan remegni, hogy kimutassák a félelmüket, még maguk alá sem mernek csinálni a félelemtől... azt hiszem, ez sokat elárul. Yorkik, meneküljetek!

14:05: Jelentem, a yorki túlélte egy hihetetlen csodának köszönhetően! Elindultunk a Duna partra. Vajon miért nem érkeztünk meg oda?

15:00: Még mindig a Duna partot kerestük... Találtunk Szabadság hidat, Ferenc József hidat, sok autót, Halál bástyát ééééés! Simon's catet. Közben rendszámtábla lógott hol egyikünk, hol másikunk nyakából, aminek következtében rengeteg pillantás is függött rajtunk. Timus szerint egy rendszámtábla miatt nem adakoznának. Nekem mégis sikerült jópár pillantást megszereznem ;)

16:00: A találkozó időpontja. Tudni kell rólunk, hogy nagy arccal nekikezdtünk a találkozó helyszínére való gyaloglásnak. Vízhólyagos talppal egyik utcán be, másikon ki. Én frászban, hogy hol lehetünk, Timus meg: ebbe az irányba kell menni...

Kilyukadtunk a kiindulópontnál, hú, de jó, megyünk be az utcába, ahol elvileg jók lennénk, gyakorlatilag meg 15 percen keresztül kavarogtunk. Az alábbi párbeszéd zajlott le:
Timus: - Ha itt bemegyünk, kell keresnünk egy P betűs utcanevet." (utcanevek: Mária utca, Szentkirály utca stb...) - Itt nincs is P betűs utca, pedig a térkép szerint itt kell lennie.
FFG: - Ezek a mai utcák már csak ilyenek. Egy este alatt képesek átköltözni máshova mondván: én nem leszek Mária szomszédja, mert meguntam, hopp átugrom kettővel arrébb...
Timus: - Telefonos segítséget kérek. (a hívott félnek sikerült meggyőznie Timust, hogy az utca nem ott van, ahol Timus szerint lennie kell, nem vándorolt el a helyéről, csak spontán elsétáltunk mellette...)
FFG: Nita száma?
Timus: Nincs meg.
FFG: Oké, szóval eltévedtünk.
Timus: Nem, csak nem találom az utcát.
FFG: Tehát vagy az utcák emigrálnak, vagy eltévedtünk. Az előbb nyugodtabb voltam, amíg nem mondtad, hogy nem tudod, hova megyünk. De milyen szépen elmondtad Lupusnak, hogy hova kell mennie.
Timus: Akkor neki is rossz irányt adtam meg...
(Kedves @GreyLupus! Örülünk, hogy meglett Nita...)

Az utcán ténferegve odajött hozzánk egy szintén ténfergő lány. A molyok vagy szagról, vagy táskába rejtett könyves kisugárzásról vagy rendszámtábláról ismerik fel egymást, nem tudom, de @Sister moly is éppen azt a kávézót kereste, mint mi. Megnyugodtunk, hogy nem egyedül tévedtünk el. Oh, és felvilágosított minket, hogy látott P betűs utcát visszafelé.
Timus felismerése: Valaki fordítva rajzolta le a térképet.
FFG felismerése: Emberek, itt senkinek nincs meg Nita száma???

Mentünk mendegéltünk végre a P betűs utcában, mikor egy fal mellett olvasó emberbe botlottunk. Újabb moly @Ross személyében.

Mi tévedtünk el, mi kavarogtunk, és mi értünk oda elsőnek. Bementünk a kávézóba, kérdezzük, hogy nem jött-e egy nagyobb társaság. Válasz: de, 3 is... O.o Alig hogy elkezdtünk vetkőzni (ingyér') betoppantak a többiek, Nitával az élen, akinek első kérdése: Te biztosan FFG vagy. (El sem tudjátok hinni, ez mennyit ért nekem. Azt hittem, én okozok meglepit, erre én lettem meglepve Nita által. •pattog•, pedig nem tudhatta, hogy ott leszek.)

Volt, akikkel indultam, de velük tértem haza...

Aztán megtörtént a nagyölelés @Greylupus -szal (aki álnok csellel lett elcsalva a találkozóra), @Fummie -val, és @Röfipingvin -nel, majd vonulandusz fel az emeletre, ahol sokan váltak "tökkelütötté" (volt olyan, aki nem fejelte le a plafont? kezeket fel!).

Közben becsordogáltak a többiek is, megtörténtek az ajándékozások, a nagy bontások. Sajnálatos módon a Timus kontra FFG harcoljunk az Éjvilág könyvjelzőért játékból én kerültem ki vesztesen. Ennek ellenére egy Kísértés Rt. könyvjelző boldog tulajdonosának nevezhetem magamat - köszönöm ezúton is @Szilmariel molynak, aki szintén nem számíthatott rám, mégis kedves volt tőle ez az aprócska, ám óriásira sikerült ajándék.

Noha csak 2 órát maradhattam - mivel nem magánrepülővel érkeztem, és a járatom indulási idejéhez voltam kötve -, annak ellenére kellemes 2 órát tölthettem a jó hangulatú társaságban.

Engedelmetekkel megörökítenék néhány dec. 29 -ei párbeszédet:

Sister, az eltévedt, Ross, a követő, avagy egy kavargó Timus-FFG páros hihetetlen kalandjai:
Sister: Ti is az Altairt keresitek?
Párocska: Igen, menjünk együtt. Keressük a P betűs utcát.
Sister: Eljöttem mellette, visszafele kell menni.
Timus: Nézd már, ezen is hasonló típusú tábla van, mint a Siriuson!
FFG: Ugyanolyan nagyító alá való betűkkel.
Ross: Ti is a találkozóra jöttetek?
*már fent*
Ross: Láttalak titeket a rendszámtáblával, ott jöttem mögöttetek, és hallottam is, hogy valamit kerestek, de nem voltam benne biztos. Ha kimondtátok volna, hogy az Altairt, akkor odakísértelek volna titeket.
FFG: Te végig ott jöttél mögöttünk? Te tudtad, hol van? O.O

Első találkozás Sisterrel és Rossal:
S: Még sosem voltam molytalin ezelőtt.
FFG: Szerintem tetszeni fog.
R: Én sem voltam még molytalálkozón.
FFG: Vajon jön olyan még Timuson és rajtam kívül, aki volt már molytalálkozón?

Timus kontra FFG, avagy fight a könyvjelzőkért:
(Timus FFG kezébe nyom egy nagy rakat könyvjelzőt):
T: Azt mondják, ebből válogass.
F: Ez kell, ez kell, ez kell, ez kell - kb. 20X megismételve, és közben egy-egy darab félretéve.
T: Hé, nem lesz kicsit sok?
F: Oké, akkor beérem ezzel - előhúzza az Éjvilágost, Timus kikapja a kezéből. - Add vissza, add vissza! Enyém!!! - a bunyó kezdetét veszi, FFG a végén szó szerint padlót fog. - Hol a többi?
T: Ahol szétszórva hagytad...

Ross, aki rossz, Röfipingvin, aki jó, és FFG, aki spoilermentes:
Ross: Olvastad Collins könyvét?
F: Az első kötetet.
Röfi: Én az első kettőt.
Ross: A második kötetben...
F: Várj! Nem szeretném, ha spoilereznél.
Ross: Ez nem spoileres. Szóval a második kötetben, mikor (és itt a történet mesélése kezdődött).
F: Azt mondtad, nem spoilerezel!
Ross: Ez nem spoiler, ez a fülszövegben van.
F: Nem olvasok fülszöveget, sem ajánlót, sem egyebet.
Röfi: Akkor jöhet a lalalalala, mint a reklámban...

Hankman zombi, és FFG vámpír esete, avagy FFG lelépése:
F: Hankman, köztünk mindennek vége, szakítok veled!
H: Ez jó, a zombi és a vámpír szakítása. Írjuk meg ezt a sztorit!
F: Igazi besztszellller lesz. Fummiet meg átalakítom vámpírrá, és jöhet majd Grettyvel meg velem vámpírkodni.
Fummie: De jó! De ki az a Gretty?

Princze kontra FFG:
F: Hóvihar volt Győrött.
P: Mikor volt? Nem is volt...
F: Pedig eléggé fújt a szél, és havazott, mikor rohantam az állomás felé.
P: Csak képzelted.
(Már nem emlékszem ki): Nem fotóztad le Princzenek?

Este a buszon Timussal:
T: És kivel sikerült végülis beszélgetned?
F: Többekkel szerettem volna, de volt, akivel nem sikerült. Lupi és Fummie a másik oldalon ültek, Hankman szintén, én meg még nem tudok sem osztódni, sem klónozni magam. Letelepedtem Röfinél és Rossznál.
T: Rossz?
F: Igen. Úgy írja a nevét, hogy Ross, de ő Rossz. Mármint nem maga az ember, hanem a neve... mármint nem a neve rossz, hanem csak úgy ejti, hogy rossz...

Kocsiban Timussal:
F: Bocs, a kabátodra dobtam a cuccot. Majd akkor eljuttatnátok ikremnek?
T: Persze - Timus padkázik. - Basszus, ez meg mi volt?
F: A padka?
T: Miért? Hol volt ott padka? (méterrel arrébb) Az emberek nem tudnak vezetni. Félreállok, és megnézem a kereket...

Este 7 előtt pár perccel a buszpályaudvaron és környékén:
Timus: Ha itt parkolok, vajon megbüntetnek?
FFG: Nem hinném. Ki van írva, hogy omlás veszély, parkolás csak saját felelősségre. Szépen néznénk ki ezután, hogy ha a kocsidra hullana egy bazi nagy vakolat darab, nem csak a javítást fizethetnéd ki, hanem azért is fizethetnél, hogy mázlistaként olyan helyen parkolhattál, ahol baja eshet a kocsidnak.
Timus: Jé, ki van írva, hogy omlásveszély.

(: Timus rajza hazáig vigyázott rám :)

A hazaút zökkenőmentesen telt, és sajnálatos módon, mivel besötétedett, ezért olvasás mentesen. Ezek után nem volt más hátra, mint leadni Nimának a listát, hogy a terápiás esemény jóvoltából a hónapban hány könyvért fogok büntit kapni. Jelentem, 10 könyvvel többem lett a hónap végére, úgyhogy Nima büntetése várt reggel molyon, ami így hangzott:
"@FFG -nek ez alapján: http://moly.hu/karcok/130196 10 könyv után a következő a feladata: na, hát ez egy remek szám, jó sok könyv, amivel lehet játszani. arra gondoltam, mivel neked nagyon fekszik ez a karakterszámlálás, 2000 karakterben (szóközzel, ahogy szoktuk), csinálj egy kis szösszenetet, ahol a könyvek beszélgetnek, és egymást győzködik, hogy ők mitől jobbak a másiknál. vagyis beszélgetnek."

Íme a büntim megoldása: http://deviltd.blogspot.com/2011/12/nima-avagy-ki-lesz-kovetkezo.html

A következő molytalálkozó is remélem, ugyanilyen jó hangulatban fog eltelni, és bízom benne, hogy tovább fog számomra is tartani, mint ez a mostani... Örültem, hogy olyan molyokkal ismerkedhettem meg, akikkel még csak nem is találkoztam, és annak is, hogy sok régi arcot viszontláthattam.

A fotóinkból összeállított album:

Imre Viktória Anna - Csendes éj

2011-12-29T07:00:00.001+01:00

"Kedves Olvasó!

Noha jó ideje írok, csak az elmúlt egy-két évben szántam el magam, hogy különféle pályázatokra novellákat küldjek, amelyek nagy része aztán meg is jelent papíron vagy online... nemrég pedig nagy álmom vált valóra, amikor a Főnix Könyvműhelynél megjelent az első regényem Kísértés Rt. címmel.
Legjobban az urban fantasy műfajában érzem otthon magam, ám szívesen kísérletezgetek ennek határain belül és kívül is. Az alábbi novella - stílusosan - egy forró nyári éjszakán született, de mivel a téli tájba jobban passzol, ezért úgy éreztem, illik az alkalomhoz. Eddig a virtuális asztalfiókban pihent: Te leszel az első, akinek átadom. ;)

Jó szórakozást és kellemes borzongást kívánok hozzá.

Üdvözlettel,
Imre Viktória Anna"

Csendes éj

Zack az ablak előtt állt, és kitartóan bámulta a sárga fényben fürdő utcát. Még délután kezdett el havazni, fél nap pedig elegendőnek bizonyult hozzá, hogy vastag fehér takaró lepje be a várost. Nyugalmas környéken laktak; néhány macskát és galambot kivéve senki nem hagyott még nyomot a szűz hóban, így az büszkén, porrá tört kristályként ragyogott, ahol a lámpa és a telihold érte.

A kisfiú pislogott. Egy pillanatra majdnem elbóbiskolt, hiszen lámpaoltás óta ácsorgott az üvegnél, de szerencsére nekikoppant a homloka, és ez felébresztette.

Nem szabad elaludnom, különben nem ébredek fel. Sem én, sem a többiek.

Pizsamája ujjával megdörzsölte a szemét, először az egyiket, majd a másikat, hogy még véletlenül se fordulhasson elő újra a baleset, azután kihúzta magát, és nagyot szusszant.

Őrt állt.

Margaret néni mindig azt mondta, túl élénk a fantáziája, és emiatt nem lesz majd belőle rendes ember, csak valami tollforgató vagy csepűrágó. Zacket nem vonzotta, hogy naphosszat csirketollakat forgasson, mint valami szédült malomkerék; a csepűrágóról pedig azt hitte, egy különösen visszataszító bogárfajta lehet, ezért mindent megtett, hogy ne képzelődjön olyan sokat. Ám erőfeszítéseit egy pillanat alatt semmivé foszlatta, amikor Florence néni ellátogatott hozzájuk, és mesélni kezdett – ha kérték, ha nem. Olyankor Zack és a testvérei odagyűltek a néni köré, és lélegzet-visszafojtva hallgatták, nehogy egy hangot is elmulasszanak. Vámpírokról, vártornyokból leugrott hercegkisasszonyokról, jégszívű királyokról szóltak ezek a történetek, és ritkán értek boldog véget, ők azonban gyerekkoruknak azt a szakaszát élték, amikor imádtak félni és borzongani. Egy-két nyár, és Lucy, a legidősebb nővérük kineveti majd az egészet, ám most még ugyanolyan lelkesen kérte a Megfojtott Sellő vagy a Vérszívó Tündér legendáját, mint az öccsei és a húga. Ha Margaret néni is ott vendégeskedett náluk, általában hangosan kritizálta és „beteges, babonás ostobaságnak” nevezte a meséket. Simon szerint azért, mert egy fekete papnő ellopta a szívét; Zack viszont meggyőződéssel állította, hogy csak féltékeny. Elvégre Florence néni anya testvére volt, és azt mondta magáról, boszorkány. Ehhez képest Margaret néni, apa unokatestvére csak egy egyszerű könyvelői állással büszkélkedhetett. Nem csoda, hogy savanyúnak érezte a szőlőt.

Összerezzent, amikor a szomszéd fekete kandúrja átsétált az úttesten. Florence néni meséje jutott eszébe a macskabőrbe bújt lányról, akinek száz egeret kellett felfalnia, hogy visszanyerje az eredeti külsejét, csakhogy végül a gonosz varázslónő elárulta neki: a családját és a barátait változtatta egerekké, ő pedig ezeket marcangolta szét. Remélem, Kormosnak több esze van ennél. A kandúr megállt az ablakkal szemben, és hosszan rámeredt, mielőtt továbbindult. Úgy ragyogott a szeme, mintha tüzet gyújtottak volna a fejében.

Zack nagyot nyelt. Megbeszélték, hogy egész éjjel virrasztanak majd a hószörnyek miatt, de álmában sem gondolta, hogy ilyen ijesztő és kimerítő munka lesz. Négyfelé osztották az éjszakát, és ő kapta a második őrséget tizenegytől hajnali kettőig; őt Brian váltja majd, utána pedig Lucy jön, mert ő a legnagyobb. Simon már édesdeden aludt az ágyában, a hároméves Jane-re meg eszükbe sem jutott rábízni ilyesmit.

Még csak egy óra telt el. Ha így folytatom, miattam halunk meg mind.

Szeretett volna kimenni egy pohár vízért, de nem tehette: mi lesz, ha akkor jönnek, amikor ő épp poharat keresgél a konyhában? Mit mond majd a testvéreinek? Florence néni szerint a hószörnyek hangtalanul csapnak le; még csak a sikításukat se hallaná.

„Gyerekeket, mindig csak gyerekeket,” emlékeztette magát, fejében a nagynénje rekedtes altját hallva. „A gyerekek kicsik, és korán lefekszenek aludni. Ideális zsákmány.”

Megint pislogott. Lenn, a nappaliban tizenkét csendes, bronzhangú ütéssel jelezte az óra, hogy elérkezett az éjfél. Amint elhallgatott, újra fullasztó némaság töltötte meg a házat. Még a többiek szuszogását is mintha maga alá temette volna az odakünn szállingózó könyörtelen, siket hó.

A lámpa és a telihold közös fénykörében megmoccant valami. Zack szíve a torkában kezdett dobogni, és olyan erősen szorította orrát az ablaküveghez, hogy pillanatok alatt kihűlt. Az úttest egy pontján felpúposodott a fehér takaró; emelkedett, nőtt; majd megállt, és alakot öltött. A fiú még magába itta a hosszú karmok és a vörösen izzó szempár látványát, azután sikoltozva felverte a testvéreit.

A szüleik nem tűntek elragadtatottnak vagy éppenséggel aggódónak. Nem, inkább dühösnek látszottak a kései cirkusz miatt. Jane sírt, Zack reszketett, Simon Lucyhoz bújt, aki halálsápadtan szorongatta öccse kezét, Brian pedig a fejére húzta a takarót, és addig ordított, amíg anya magához nem ölelte. Apa fáradtan a hajába túrt, és meglehetősen udvariatlan szavakkal illette Florence nénit és „az istenverte rémtörténeteit,” de amikor Jane ettől még hangosabban kezdett zokogni, inkább nem mondott többet. Zacket alaposan leszidták, ám a legnagyobb csapást az jelentette, hogy megígértették velük: lefekszenek aludni. Hiába magyarázták anyának, hogy a hószörnyek csak akkor jönnek, amikor az első hó teliholddal érkezik; hiába mutogatták apának az utcán magasodó alakot. Anya a fejét csóválta, apa pedig azt mondta, az úttesten nincs semmi. Zack döbbenten leellenőrizte, és apró csomóvá ugrott össze a gyomra, amikor látta, hogy a hószörny valóban eltűnt. Csak egy formátlan mélyedés maradt utána.

Hogy a virrasztás kísértésébe se eshessenek, apa leeresztette a redőnyt, és így nemcsak a havas utca látványától fosztotta meg őket, de a kintről jövő fény nagy részétől is. Valamiért mégis nagyobb biztonságban érezték magukat, és engedelmesen bebújtak az ágyukba.

Zack nem bírt aludni. Tágra nyílt szemmel meredt a plafonra és rajta a redőny résein átszüremlő sárga vonalakra. Fáradt voltam, ennyi az egész, azért láttam rémeket. Biztosan megint elnyomott az álom az ablak mellett. Nincsenek hószörnyek.

A fénycsíkok egy része eltűnt a mennyezetről, mintha valaki a lámpa és a redőny közé állt volna. Zack rettegve fordította oldalra a fejét – Miért is erőszakoskodtam, hogy enyém legyen az ablakhoz legközelebbi ágy?! –, hogy megnézze, mi az.

Két vörös pont figyelte a réseken át.

Felnyögött; magára rántotta a paplant, mint előtte Brian. Egészen apróra húzta össze magát, mintha ettől kisebb célpontot nyújtana. Csak képzelődöm. Már nyolcéves vagyok. Tudom, hogy nem léteznek szörnyek. Gondosan a teste alá gyűrte a takaró szegélyét, és nem törődött vele, hogy percek alatt átizzadt a melegben.

„A forróság a gyenge pontjuk,” mondta Florence néni a fejében. „Fehér a ruhájuk, fekete a lelkük. Ha túl forró embergyerekhez nyúlnak, elolvadnak, és csak a szénszívüket találod meg reggel az ágyad mellett.”

„Akkor lázas gyerekeket nem visznek el?” kérdezte Lucy, mert ő mindig hamar rájött a dolgokra.

„Nem, csillagom. A lázas gyerekeket a Pokol démonai viszik magukkal.”

Még a vastag dunyhán át is hallotta a halk, tompa puffanásokat a redőnyön. Kopog. Be akar jönni. Megfordult a fejében, hogy újra felébreszti a többieket, de félt a szülei haragjától. Megint ráfognák, hogy bemesélte magának a szörnyeket, és lehet, hogy többé Florence néni se jöhetne át. Zack szíve elszorult. Nagyon szerette a nagynénjét, ahogy a testvérei is. Belepusztult volna, ha miatta nem találkozhatnak vele.

Váratlanul elhalt a zaj. Zack még fülelt a paplan alatt egy darabig, azután egy kicsit megnyugodott. Úgy tűnt, a hószörny feladta a redőny elleni küzdelmet. Biztosan továbbmegy a következő házba, Rosie Taylorékhoz, és majd őket falja fel. Nekik nincsen redőnyük. A veszély elmúltával engedett tagjaiban a feszültség is, bár továbbra sem merte kidugni a fejét. Úgy ragadta el az álom, ahogyan volt: futballmintás zöld hernyóvá kucorodva.

Hóból kiugró fekete macskákkal és vörös szemű Margaret nénivel álmodott. A néni megpróbálta csepűrágó bogárrá változtatni, de ő egyre csak falta az egereket, egyiket a másik után, mert tudta, hogy akkor megmenekülhet.

Arra riadt fel hajnalban, hogy fázik a lába.

Amikor megdörzsölte a szemét, lassanként rájött, hogy azért van olyan sötét, mert apa leengedte a redőnyt; máskülönben már sápadtszürke fényben úszna a szobájuk. Elgémberedett tagokkal mászott ki az ágyból, és hatalmasat ásítva megragadta az ablak melletti kötelet. Már korábban is megengedték neki, hogy kezelje, úgyhogy szépen felhúzta, vigyázva, hogy ne keltse fel a zajjal a többieket. Beengedte a kora reggeli derengést, és a világosságtól máris jobban érezte magát.

Futó pillantást vetett az utcára, ahol előző éjjel azt a nevetséges hószörnyet látta. Mostanra a munkába indulók letaposták a hó egy részét, ezért azt sem tudta volna megmondani, pontosan honnan emelkedett ki a rémalak. Győzedelmes mosolyra húzta a száját, és visszabújt a meleg paplan alá.

Ahogy fészkelődött, hozzáért a talpa valami hűvös, kemény tárgyhoz. Felült; felhajtotta a takarót, hogy megnézze, mi az.

Egy szív alakú, ökölnyi széndarab hevert az ágyában. Átáztatta a nedvesség, mintha hideg vízbe mártották volna.

Zack hirtelen reszketni kezdett, ugyanúgy, ahogy éjszaka. Lassan, nagyon lassan közelebb araszolt az ágy lábához, és lenézett a padlóra. Jól sejtette: a szőnyegen jókora sötét folt éktelenkedett. Elolvadt, mert forró voltam.

Megkönnyebbülten sóhajtott. Felemelte a fejét, hogy lássa, ébren van-e már valamelyik testvére, hogy elmesélhesse neki a kalandot – és ekkor meghűlt ereiben a vér.

A másik négy ágy üresen állt. A takarókat széthajigálták, itt-ott pedig nedves víznyomok vigyorogtak rá végtelen gúnnyal. Egyedül volt a szobában.

Vége

Ta-mia Sansa - Búcsúlevél

2011-12-28T07:00:00.001+01:00

Nincsenek novelláim, általában vaskos, többszáz oldalnyi terjedelmű ötleteim támadnak, és azokat valósítom meg. Úgy hiszem, a novella nehezebb műfaj a regénynél, én pedig nem jeleskedem a rövid történetekben sem ötletek, sem technikai megvalósítás szempontjából. Olvasóként rajongok a merész csattanókért, szójátékokra, félreértésekre épülő történetekért, nem különösebben, vagy csak ritkán ragadnak meg a pusztán hangulatot ábrázoló novellák. A csattanóhoz viszont ötletre van szükség, olyan ötletre, amely a terjedelem okán többnyire nem karakterábrázolásra épít, nem ad lehetőséget több szál, több nézőpont hosszas boncolgatására. Nekem viszont az okoz örömet, amikor hónapokra belemerülhetek egy világba, amikor kellőképpen kivesézhetem a szereplőket, összekuszálhatom, majd bontogathatom a szálakat. Így hát nincsenek novelláim: az írást elsősorban szórakozásnak tekintem, vagyis nem írok olyat, amit nem élvezek közben.
Ami mégis van, többnyire próbálkozás, ismerkedés a műfajjal. Személyes történetek, amelyeket az asztalfióknak szántam, és nem is mutatnék meg senkinek,ha fegyvert szorítanának a halántékomhoz sem, valamint olyanok, amelyek kész regényekhez tartoznak, kiegészítik egy-egy szereplő jellemrajzát. A novella valószínűleg soha nem válik a műfajommá. Maradok olvasója.
Kedvenc novelláim Fredric Brown Tébolyult egy hely a Placet, Ross Rocklynne Az idő csontvázat érlel, valamint Stephen King Dolan és a Cadillac.
A búcsúlevelet nem sokkal a Sötét Hórusz című regényem után írtam, talán 2008 első felében. Ahhoz az univerzumhoz tartozik, annak a korszaknak a része, amelyben az a regény játszódik. Egy ottani mellékkarakter története.

Sansa

Búcsúlevél

Ott ült a kocsiban, és úgy érezte, mintha az esőfüggönyön át félelmetes szellemhadnak tűnő szoborkert alakjai vádlón bámulnák. A késő éjszaka ellenére a hold felhőkön átütő fénye bevilágította a környéket, Sais a kormányt markolta, és várt.

Látta a Lélekszámláló épülete mellé állított robogót, és tudta, hogy akivel találkája van, már bent van, mégsem volt képes mozdulni hosszú percekig.

A gyűlölet, az elszántság belevegyült a hónapok óta kísértő üres fájdalomba, és elbizonytalanította. Mekkora őrültség ez az egész… Felelőtlen és őrült… Ha még élne, biztosan visszatartaná…

De a szerelme halott. És odabent várja az az ember, aki megfosztotta a boldogságtól.

Sais Bessly megrázta a fejét, és a kabátja belső zsebébe csúsztatta a félbehajtott papírlapot.

Annak a férfinak egyetlen szavába került volna, és Sais még most is boldog lenne. De az a férfi odabent elvett tőle mindent. Annak az embernek meg kell fizetnie!

Sais a szemébe húzta a kapucniját, és kilépett a zuhogó esőbe.

Késő ősz volt, amikor találkoztak. Úgy gondolta, a sok-sok év kemény tanulás után megérdemel némi pihenést. Triant választotta úti célként, mert a ritkán lakott, zord bolygón a hármaskráter kecsegtetett a legszínesebb látványosságokkal, az vonzotta a legtöbb turistát.

A legnagyobb kráter csupasz pereméig merészkedett, és miközben a horizontig elnyúló, hatalmas földszín teknőt bámulta, azon töprengett, hogyan lehetséges, hogy a hajdani kataklizma nyomán a mai napig sem zöldellt ki a földbe vájt sebhely. Vagy talán szándékosan irtották ki a növényzetet a környéken, hogy a kráter teljes pompájában mutatkozhasson? Ez volt nyaralásának első napja, nem ismerte a környéket, a kellemesen lusta szellőben a távoli, peremszéli éttermeket, szállodákat figyelte, és úgy határozott, hogy találomra betér az egyikbe ebédelni.

Akkor hallotta meg a háta mögött a vidám hangot.

– Ilyet nem látni Cattownban. Csodálatos, nem gondolja?

Megfordult, és az idegen láttán önkéntelenül elmosolyodott. A férfi, aki megszólította, valóságos óriásnak hatott, a hazai, törékeny és vékony ideál tökéletes ellentéte. Éppen ezért kissé mulatságosnak tűnt a divatosan festett szemhéja, és a kabát ujja alól kikandikáló csipke kézelő.

– Honnan tudja, hogy Cattownból jöttem? – kérdezte Sais, és úgy találta, hogy az idegen nagyon vonzó a hatalmas méretei ellenére is. – Talán nyomozó?

A fiú nemet intett. – A haja. Ezt a frizurát csak cattowni turistákon látni. És rövid a kabátja, hozzá van szokva a kemény telekhez. – Önmagával teljesen elégedetten megigazította földig érő kabátjának prémes szegélyét. – Sokan járnak ide a fővárosból.

– Akkor maga helybéli. – Sais barátságosan az idegen felé nyújtotta a kezét, miközben azon töprengett, hogyan jelezze a srácnak, mennyire vonzónak találja. A közel kétméteres óriás tekintetében félénkség rebbent, ahogy bizonytalan, féloldalas mosollyal elfogadta a nő jobbját. Sais nem akarta elijeszteni. Vidéken könnyen faragatlannak találják a gyors tempót.

– Sinus Chanaton – mutatkozott be.

– Sinus? Elég furcsa keresztnév… Nem hallottam még, hogy…

A férfi elrántotta a kezét a nő meleg tenyeréből, és kipirult arccal rögtön szabadkozni kezdett.

– Kapok érte rendesen. Volt, aki azt feltételezte, hogy szadista hajlammal megáldott matematikus szülőkkel vert meg a sors… Csak Sin, úgy jobban hangzik. Itt lakom, úgy ötven kilométerre északnak, imakh…

– Sais Bessly. – Sais rögtön lecsapott az alkalomra. – Akkor biztosan tudja, mit érdemes megnézni a környéken. Nem lenne kedve egy kávé mellett átnézni velem néhány prospektust?

Túl gyors –, a nő először ezt vette le a fickó megszeppent arcából. De Sin mélybarna szeme egy kis töprengő komolyság után lelkesen felragyogott.

– Örömmel. Van itt egy kellemes étterem nem messze. – Sin elindult, intett a nőnek, hogy kövesse.

Sais pár lépéssel lemaradt mögötte, és a férfi alakját mustrálta. Egy meleg érzés az sugallta, hogy a fiatal helybeli több lesz futó kalandnál.

A vihar nem akart alábbhagyni. Sais mégis lassan lépkedett az épület felé. Egyszer meg is állt, és a ködös, elmosódott tájban a szobrokat nézte.

Az eső most barátja lett. Nem akarta, hogy aki rá vár, lássa, hogy sírt. Nem akarta, hogy bárki lássa ezután.

Egy óriás szobra nem messze, amelybe a hamvait sem tudták elhelyezni, és egy aprócska nyaklánc. Ennyi maradt neki. És a bosszú.

Ma este valamelyikük meghal. Sais abban az állapotban volt, hogy nem érdekelte volna az sem, ha ő lesz az, csak legyen vége ennek a tompa ürességnek. Hátratolta a kapucniját, és hagyta, hogy a jeges vízcseppek érzéketlenné hűtsék az arcát.

Bemegy, és pontot tesz a küzdelem végére.

Így vagy úgy.

Mielőtt a férfi odabent megfutamodna a halálos játék elől.

Bár sejtette, hogy nem így lesz. A bubastisi vakmerő, öntelt és imádja a veszélyt. Már csak a büszkesége sem engedné, hogy visszakozzon.

És Sais szintén ilyen. Éppen annyira elszánt.

Nem hitt a szerelemben. Túlságosan racionális embernek tartotta magát ahhoz, hogy elfogadja a létét. Főleg nem ennyire mélyen, főleg nem ennyire hirtelen.

Már az első éjszaka után tudta, hogy együtt fognak maradni. Egyszerűen tudta. Csak ránézett a mellette békésen alvó férfi nyugodt mosolyára, és érezte.

Néhány napig kerülték a témát. Nem beszéltek a jövőről, csak élvezték egymás társaságát. Aztán az egyik reggel Sin az ő félénk módján megtörte a csendet.

– Tudom, hogy nem tartozunk egy társadalmi rétegbe, de mégis… én örülnék, ha még találkoznánk.

Sais nem felelt azonnal. A szálloda ablakából teljes pompájában látszó nagykrátert figyelte. Nem egy társadalmi réteg. Igen. Sin egy egyszerű pilóta, ő pedig seenech, a legelismertebb társaság tagja.

Sinus évek óta azért gürizik, hogy valóra válthassa az álmát, és építhessen egy saját, őshonos növény-, és állatvilágot felvonultató rezervátumot a bolygón. Egy talpalatnyi földet, amely az ő munkáját dicséri. Saisnak az anyagi része meg sem kottyanna.

– Gyere velem, Sin. Cattownba. Segítek neked, hogy azt csinálhasd, amit szeretnél. Szerintem… Egész jól össze tudnánk dolgozni.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a férfit magával ragadja az ötlet. Aztán a komorsága visszatért. Visszafészkelte magát a párnák közé, és rosszkedvűen a plafonra meredt.

– Nem tehetem. Köt a szerződésem. Még vagy fél évig nem mehetek semerre.

Sinus Chanaton Trian kormányzójának volt a testőre és a pilótája. És a tíz éves szerződés lejártáig nem léphetett ki.

Sais felsóhajtott. Tudta jól. És, sajnos, azzal is tisztában volt, hogy nem a legbiztonságosabb munkák közé tartozik. De ahhoz, hogy valaha megépíthesse a maga álmait, ilyen népszerűtlen feladatokat kellett vállalnia, mivel ezek viszonylag jól fizettek.

– Akkor maradok. Megvárom, amíg szabad leszel.

Sin felkönyökölt az ágyon. – Megtennéd?

Sais bólintott. Majd bebújt a meleg karok közé az ágyba. – Hat hónap nem a világ.

És ha eddig nem történt baj Sinnel, akkor talán ez alatt a kis idő alatt sem fog. De Sais tévedett.

A Lélekszámláló irodája nem volt nagy, mégis tágasnak hatott, mivel csak egyetlen íróasztal árválkodott a közepén.

Sais megtorpant a küszöbön túl, és miközben a kabátjáról lepergő víz apró tócsákba gyűlt a lábánál, az asztal lapján ücsörgő férfi pökhendi intésére elővette a belső zsebében rejtegetett papírlapot.

Amon vigyorogva bólintott, és megpaskolta a fát maga mellett, ahova már letette a saját lapját.

Sais csak annyira lépett közel, hogy mellédobhassa a levelet, majd hidegen odavetette:

– Nem hittem volna, hogy eljön. Annál gyávábbnak látszik, imakh.

Amon kimutatta hegyes szemfogait. Megragadta a nő karját, és úgy vigyorgott, mintha az egész csupán játék lenne. Voltaképpen az is volt. – Nem tűröm, hogy gyávának nevezzenek!

Sais elrántotta kezét, és hátralépett. – Pedig az. Egy gyáva gyilkos.

– Nem öltem meg senkit. Csak a képzeletében… Sin a dolgát tette. És én is. Ám ahelyett, hogy beletörődött volna, addig üldözött a beteg fantazmagóriáival, addig zaklatott és fenyegetett, amíg idáig nem fajult a helyzet. Most megmutathatja, hogy mennyire bátor. Hogy nem csak a szája járt-e, hogy szembe mer-e nézni a halállal…

A férfi csontos ujjaival elővett egy tálcát a fiókból. Egy tálcát magas talppal, és a szélein mélyedésekben nyolc kis üvegcsével.

A nő eddig csak a tompa fájdalomban létezett, abban kelt és feküdt. Most a tátongó űr feketeségét megzavarta a bizonytalanság, a félelem. Mekkora őrültség… milyen ostoba dolog…

– Ha rájönnek… – Elharapta a mondat végét. Nincs visszaút.

Amon a nadrágja zsebéből elővett egy alig fél centis tablettát, kiemelte az egyik üvegcsét a mélyedéséből, leemelte a kupakját, és hosszú körmeivel beleejtette az áttetsző folyadékba. A tabletta azonnal feloldódott.

– Nem jönnek rá. Amelyikünk életben marad, elviszi a bizonyítékokat. Semmi bántódása nem eshet, sima öngyilkosságnak fog tűnni. Egy életunt ember őrültségének, aki a Holtak Városának küszöbén nyírta ki magát, és csupán néhány sort hagyott az utókornak. – Az asztalon pihenő levelek felé nézett, majd vissza Saisra.

Nem jöhetnek rá. Az utóbbi években túlságosan elharapóztak a halálos játszadozások. Egy civilizáció betegségektől, elnyomásoktól mentesen, egy civilizáció, ahol nincs más, csak jólét… És céltalan, kihívásmentes unalom. A Szenátus ennek vetett véget, amikor mindennapossá váltak az eszement izgalomkeresések során elhalálozott polgárok.

Akármelyikük marad életben, ha kiderül, hogy egy magas rangú kormányzó, vagy egy elismert seenech ilyen párbajba bonyolódott, a karrierjük végét jelentené. És nem csupán azt. Sok év börtön várna a túlélőre.

Amon nagylelkűen intett a nőnek. – A kihívó felet illeti az első pörgetés.

Sais megragadta a tálca szélét, az egyforma üvegcsék csíkká olvadva pörögni kezdtek. Amikor megállt a forgás, tippelni sem tudott volna, melyik rejtette a mérget.

Amon kivett egy üveget, Sais követte a példáját. Csak ekkor tudatosul benne, hogy remeg a keze.

– Egészség – vigyorgott a férfi, és felhajtotta a folyadékot.

Olyan gyorsan múltak a napok, mintha valami boldog felhőben éltek volna, időtlenül és észrevétlenül.

Sais kedvelte a hármaskráter látképét, kedvelte az új házat, és azokkal a célzásokkal sem törődött, amelyek azt suttogták a fülébe, hogy túl korai volt összeházasodniuk. Sais mégiscsak „fontos ember”, Sin pedig egy tanulatlan, egyszerű fickó, aki a megjelenését tekintve sem felel meg az ideálnak.

A nő beintett a vészmadaraknak, és nem törődött a háta mögött összesuttogó munkatársakkal. Tudta, hogy mindez nem számít. Egyedül a boldogság.

Már csak két hónap volt vissza a szerződés lejártáig, amikor egy délután belépve a nappaliba, a férfit a kezébe temetett arccal, gondterhelten összegubózva találta.

– Mi történt, Sin? – Érezte, hogy nagy a baj. A férfi soha nem volt ennyire maga alatt.

Nem is felelt rögtön. Felnézett a nőre a félősen szomorú barna szemével, majd visszasüppedt a tenyerébe.

– Kaptam egy megbízatást – mondta hosszú percek után.

Sais bólintott. – Miről van szó, Sin? Nem hiszem, hogy egy egyszerű…

– Testőr kell egy magas rangú ember mellé. El kell kísérnem…

– Ilyen volt már rengeteg. Mi a baj, Sin?

– Prentiestbe – fejezte be a férfi.

– Nem! Oda nem küldhetnek! – Prentiest az idegen birodalom. Az ellenséges birodalom. – A határok zártak. Nem küldhet oda! Ha elmész, halott vagy, és halott az az ember is, akit kísérned kell!

Sinus tanácstalanul széttárta a karját. – Valamit magyarázott a kormányzó. Valami diplomáciai dolog. A Császár garanciát vállalt arra, hogy nem eshet bántódásunk…

Sais felpattant a kanapéról. – Hazudik! Nem mész, Sin!

– Muszáj. Ha megszegem a szerződésem, a kormányzó elintéz. Nem akarok egy golybányában rohadni évekig.

A nő hátat fordított a férfinak, és kirohant a házból. Elszánta magát, hogy megakadályozza a kormányzót abban, hogy rákényszerítse Sint erre a végzetes útra.

De a közel két órán át tartó vita Amon Cannal, Trian kormányzójával eredménytelenül végződött, a férfi hajthatatlan maradt. Sem pénz, sem fenyegetés, sem könyörgés nem győzte meg arról, hogy keressen mást erre a veszélyes munkára.

Sais végül csak annyit tehetett, hogy elkísérte a férjét egészen a határig.

Nem tudhatta, hogy ha a méreg az ő üvegében volt, az mennyi idő alatt kezd el hatni. Amon lehúzta a löttyöt, néhány másodperc feszült csend után elmosolyodott, és megkönnyebbült izzadságcseppek futottak végig keskeny homlokán. Tehát már hatott volna. Sais fellélegzett.

Fogalma sem volt, meddig bírja idegekkel. De a gondolat, hogy ez az ember szabadon és boldogan él, nem engedte, hogy meghátráljon. Tartozik Sin emlékének annyival, hogy ne hagyja szó nélkül, ami történt. Ennek az öntelt bájgúnárnak egyetlen tollvonásába került volna, és Sin most élne.

Amonon volt a pörgetés sora. Hat üveg maradt. Ha felveszik a részüket, akkor négy…

Hat az egyhez az esélye, hogy itt marad, és a másik kényelmesen hazasétál hóna alatt a tálcával, zsebében a levelével.

Nem számít.

Már nem számít.

Sais kiemelte a legközelebbi üveget, és anélkül itta meg a tartalmát, hogy közben a másikra akár egy pillantást is vesztegetett volna.

Amikor bekopogott hozzá a Lélekszámláló egyik alkalmazottja, addigra alig bízott. Az idegen láttán a maradék reménye is elveszett.

(Egész idő alatt, amíg várt, a Császár nehezen betartható ígéretével vigasztalta magát, jól tudván, hogy azon az ellenséges területen ez nem sokat ér).

Csak Sin kedvenc nyaklánca, és az utolsó üzenete jutott el hozzá. Hogy szereti, és hogy sajnálja, ami történt.

Attól a pillanattól fogva Saisnak nem maradt nyugta. Állandóan az járt a fejében, hogy Amonnak egyetlen szavába került volna, hogy felbontsa a szerződést. Egyetlen szavába…

Számon kérte, de a férfi a szemébe nevetett.

És ez az érzéketlenség Sais számára olaj volt a tűzre. A nyomában járt. Felelősségre akarta vonni.

Legbelül tisztában volt azzal, hogy amit csinál, az zaklatás, de nem számított. Választ várt. Hogy miért nem volt Amonban annyi emberség, hogy amikor könyörögtek neki, amikor arra kérték, keressen erre a feladatra olyan embert, aki önként vállalná, akkor a kormányzó miért maradt ennyire kemény, ennyire hajthatatlan… Amon nem méltatta válaszra.

Majdnem egy év eltelt Sin halála óta, de Sais nem tágított.

És Amon akkor kénytelen volt tudomást venni róla, amikor egyszer testőr nélkül sétált le a kertjébe, és a nő nekirontott.

Saisnak nem sok hiányzott, hogy komolyabban bántsa a vékony, fiatal kormányzót, egyedül a testőrének feltűnése akadályozta meg benne, hogy a hirtelen bevitt jobbegyenest megtetézze még többel.

Viszont Amonnak is elege lett a folytonos háta mögé nézegetésből.

– Elégtételt akar? Rendben… – Megmasszírozta fájó arccsontját, és végigmérte a sportos alkatú nőt. Amon életében nem csinált semmi megterhelőt, és egyértelmű volt, hogy ha ökölcsatába bocsátkoznának, nem sok esélye lenne. – De akkor az én játékszabályaim szerint. Bízzuk az égiekre a döntést…

Négy üveg maradt. Sais örült annak, hogy a szívében uralkodó rettegés és feszültség nem ült ki az arcára. Igyekezett elnyomni az érzéseket. Próbált higgadt és fölényes maradni. Főként azért, mert a márványhideg arcú Amonon végre jelentkeztek a félelem jelei. Már nem mosolygott, és a kék szemek körbe-körbe jártak, mintha kiutat keresne. De a büszkesége egyiküket sem hagyta megfutamodni. A bubastisi büszke és makacs nép.

– Tudta, hogy tervei vannak. Tudta, hogy hamarosan lejár a szerződése. Tudta, hogy… boldog. Miért kellett ezt elvennie tőle? – Sais, ahogy Amon képe egyre sápadtabb színezetet öltött, úgy nyerte vissza korábbi erejét és találta meg a hangját. – Annak az összegnek a feléért, amit felajánlottunk, talált volna olyan egyedülálló, kalandéhes személyt, aki boldogan vállalta volna a küldetést. De meg sem hallgatott. Tudja miért?

Amon nem válaszolt. Egy utálkozó fintorral kiemelte a részét.

– Mert nem bírta volna elviselni a rohadt egója, ha nem a magáé az utolsó szó. És ez egy ember életébe került. Nem hagyom, hogy megússza!

Miközben a szájához emelte az apró üveget, úgy nézett Saisra, hogy a nő fejében megfordult: egyezség ide vagy oda, de a torkának ugrik. Inkább az üvegére meredt, nehogy elveszítse az éppen csak megtalált nyugalmat. Nem akart sírni.

– Nem sokat kértünk magától... hogy legyen annyi megértés önben, hogy … – Már a szájánál volt az áttetsző folyadék, amikor meghallotta a tompa puffanást, és riadtan feltekintett.

Amon teste élettelenül az asztal mellé csuklott.

Sais még nem fogta fel.

Nézte a vézna rongykupacot, és a gondolatok lassan kezdtek formát ölteni. Minél előbb el kell tűnnie, minél hamarabb haza kell érnie… És nem hagyni nyomot.

Egyáltalán hogyan mehetett bele ebbe az őrültségbe? Tényleg halott? Sais még nem látott holttestet, de nem mert odamenni ellenőrizni… A gondolatra, hogy meg kellene érintenie ahhoz, hogy meggyőződjön róla, hányinger fogta el. És a remegő idegesség kapkodó pánikba csapott át. Körülnézett.

A férfi kezében hagyhatja az üveget, a többit… a többit el kell vinnie magával. És a papírt. Csak Amon búcsúlevele maradhat itt.

Odakint az ég nagyot dördült, Sais összerezzent a hangra.

Képtelen gondolat ütött tanyát a fejében, az ég hangja: Sin haragja, amiért a gyászból bosszút csinált, amiért ilyen törvénytelen és hiábavaló áldozatot harcolt ki…

Felkapta a tálcát, és az ajtó felé hátrált.

Már majdnem kilépett, amikor eszébe villant a levél. Visszarohant érte. A félbehajtott lapot besüllyesztette a kabátja zsebébe, és az egyre vadabbul tomboló viharon át a kocsija felé rohant.

Azonnal indított. Ahogy a légpárnás felemelkedett a földről, egyre csak azt ismételgette magában, hogy nem fogja megtudni senki... hogy nem történt semmi.

Semmi az égvilágon.

Vagy a gyász, vagy az űr, amit Amon halála sem töltött meg újra tartalommal, vagy csak egyszerűen az, hogy bőrig ázott, de Sais, miután hazaért, lázasan és remegve bújt a takaró alá.

Sokáig vacogott, mire sikerült elaludnia. Nem tudta, mennyi időt töltött a beteg, álomtalan mélységekben, de amikor meghallotta a telefon türelmetlen jelzéseit, akkor odakintről késő délutánt jeleztek a beszűrődő fények.

Első pillanatban nem ismerte fel a hologram megjelenített alakját.

– Tessék? – Ahogy a múlt éjszaka eseményei felderengtek, megnyugodva állapította meg, hogy átöltözött, és a tálcát is elrejtette.

– Nereida Cast vagyok, imakh Bessly, a rendőrfőnök. Feltennék néhány kérdést Trian kormányzójával kapcsolatban… Mikor látta utoljára?

Miért kérdi? Miközben Sais az álmos tompasággal küszködött, a gondolatai sebesen cikáztak. Öngyilkosságnak tűnik. Nem varrhatják be csupán azért, mert egyszer lepofozta Amont mások szeme láttára… Magas az öngyilkossági arány, sokán fásulnak bele az unalomba. Nem tudhatnak semmit.

– Nem vagyok biztos, mikor… Talán… feljelentett? – Sais remélte, hogy a tekintete nem árulja el. Még nem hazudott senkinek.

– Nem, imakh. Amon Can a múlt éjjel meghalt Nekropoliszban.

– Igen? – Nem próbált meg szomorúságot színlelni, hiszen mindenki tudta, mennyire gyűlöli őt. – És ez engem mennyiben érint?

– Csupán szeretném, ha válaszolna egy kérdésemre, imakh. – Nereida arca kifürkészhetetlen volt. – Hogyan lehetséges az, hogy Amon megmérgezte magát, és a búcsúlevél, amit a teste mellett találtunk, az öné?

Nem lehet! Az asztal jobb oldalára hajította a sajátját. És amikor elrohant, azt vette fel… Vagy… hogy is? Sais emlékei összezavarodtak. Túlságosan meg volt rémülve… elvehette a férfiét is… Mint ahogy a rendőrfőnök jelenléte jelzi is, mindennél világosabbá téve a helyzetét. Vége. Ezt nem fogja tudni kimagyarázni… Sais szinte megkönnyebbült.

– Vallomást szeretnék tenni. Bemenjek az irodájába, vagy kijönnek értem, imakh?

Lana - Egy nap majd...

2011-12-27T07:00:00.000+01:00

Általában elég nehéz feladatnak bizonyul számomra, ha magamról kell beszélni. Ilyenkor mindig úgy érzem, nem én számítok. Nem, egyedül a történeteim a fontosak. Hogy ki vagyok én, hány éves vagyok, vagy mivel foglalkozom, az mind eltörpül és lényegtelenné válik, amikor írok. Olyankor én nem létezem. Legalábbis az az „én”, aki hétköznap vagyok, nem létezik. Nem azt mondom, hogy más leszek, amikor írok, hogy megváltozom, inkább azt, hogy olyankor az „én” megszűnik, inkább valamiképp felolvadok a történetben, betűkké és szavakká leszek, vagy talán pont a köztük derengő fehérséggé.

A következő történet a legutóbb írt novellám, szösszenetem – kicsit rólam szól, kicsit az életről, kicsit pedig a világról. Fogadjátok szeretettel!

Lana

Egy nap majd…

Egy nap majd tenyerembe veszem a lelkem. Óvatosan csalogatom elő, ő pedig félve jön majd, bármilyen szelíd is leszek. Fél a fénytől, a hangoktól, az illatoktól, de addig kérlelem, míg végül megadja magát és jönni fog. Többször is megpróbál majd visszafordulni, én pedig engedni fogom, de csak azért, hogy végül magától jöjjön el hozzám.

Először a fénytől fog megriadni, az készteti majd menekülésre. Nem a tiszta, igaz fény barátsága, hanem a világ zajos fényeinek tompa konoksága, önhitt törtetése, mely mindent kész eltiporni. Úton visszafelé azonban megbotlik majd a gondtalanul eldobott kíváncsiságban, s ahogy felemeli, csodálkozva fogja forgatni.

Te mi vagy? – kérdi majd tőle, s ahogy fogja, felébred benne valami régi érzés… Esőillatú mosolyok és hószínű nevetés. Olyan lesz, mint az első hógolyó vidám szárnyalása. Lelkem akkor magához öleli a kíváncsiságot, s már kicsit bátrabban indul tenyerem felé.

De aztán megint megtorpan. Újra menekülőre fogja, mert megérzi a hangokat, a felelőtlenül eldobott hangok furcsa, savanykás illatát. Szomorú mulandóságillat, sebző hangok halálának bágyadt illata.

Ahogy egyre hátrál, beleütközik majd a bizalomba. Közelebb lép hozzá, óvatosan megbökdösi. Ismerősnek fog tűnni, de nem tudja, honnan. A bizalom merészen nyúl majd és megragadja őt. Akkor valami furcsa bizsergést fog érezni, egy kedves bizsergést, amilyen egy idegen tekintet lehet, ha egy másikba kapaszkodik, és aztán felvillan egy bizonytalan mosoly.

Ezúttal igazán komoly elhatározással folytatja útját, de zavaró szagok kapaszkodnak belé. Mindegyiknek furcsa, zavaros színe lesz. Összeroncsolt vágyszíne és megfojtott reményszíne. Megriadva fog megfordulni, de nem jut sokáig, mert egy ezüstös kis fény felkelti majd a figyelmét. Mikor odalép, a fény erősebben fog ragyogni. Ő pedig fehér színek selymét érzi majd magán és olyan bizonyosságot, mely a gyermekek szemében születik. Ahogy a fény lassan részéve válik, úgy dönt majd, hogy mégis megpróbálja. Hiszi, hogy elérhet hozzám.

Türelmes leszek, megvárom. Végül ott fog gubbasztani a tenyeremen, egészen apró lesz, tudom. A tenyerem közepén egy apró lüktetés. Nem fog ragyogni, nem lesz fénye. Ha valaki véletlenül épp akkor néz majd rám, nem fogja látni a lelkem. Csak én tudom majd, hogy ott van, a tenyeremen. Gyenge lesz és erőtlen. Az éles, könyörtelen fények égetik majd, a szagok túl erősek lesznek neki, a hangoktól pedig remegni fog. Mosolygok majd gyengeségén, esetlenségén. Talán nevetni is fogok. Kinevetem majd őt.

Riadtan fog figyelni engem, nem értve, mi történik. Én pedig arra gondolok majd, hogy most eldoblak, eldoblak messzire, vagy rád taposok, szétzúzlak, mert ugyan miért, miért van rád szükségem? Némán zúdítom majd rá dühöm. Mit érek veled? Miért vagy ennyire gyenge? Miért vagy ilyen erőtlen? Miért őrzöd még mindig az eldobott kacatokat, miért szedted őket össze? Nem látod, hát tényleg nem, hogy ebbe a világba mindez nem fér meg? Nem látod, hogy te… te egyszerűen összeférhetetlen vagy a világgal?

Persze nem fog válaszolni. Csak néz majd rám, szelíden, békésen. Én pedig visszanézek rá, aztán szorosan magamhoz ölelem. Mert dehogyis akarnám bántani őt!

Mikor ezt ő is megérti, huncutul rám kacsint, s halkan, nagyon halkan, hogy máshoz ne juthassanak el a szavak, majd ezt kérdezi: mit szólsz, folytassuk? Én pedig nem fogok felelni, csak engedem, hogy visszajöjjön. Mert szükségem van rá. Ekkor érzi majd meg, amit egyszer régen elveszített. Melegség lesz benne és szivárványszín ragyogás. Egészen megtelik vele és ragyogni kezd.

Szeretlek – suttogja majd, s én nem fogom bánni, hogy mindenki láthatja a lelkem ott, a tenyerem közepén.

••••••

Kedves Olvasó! Köszönöm megtisztelő figyelmed, remélem, örömöd lelted ebben a rövid mesében. Ha esetleg szeretnél még tőlem olvasni mást is, vagy csak rám vagy kíváncsi, az oldalamon (http://sites.google.com/site/lanaoldala) mindenfélét találhatsz.

A lehetőséget pedig tisztelettel és hálával nagyon köszönöm az oldal szerkesztőinek.

B.M.Grapes - Emlékkép

2011-12-26T07:00:00.001+01:00

Kedves Olvasók!

Eddig B.M. Grapes néven a blogvilágban jelentek meg az írásaim, majd december 13-án a Könyvmolyképző kiadó gondozásában megjelent, Jóslatok hálójában című könyvemmel már a papírra éhes olvasókat is megcéloztam.

Elsősorban misztikus románcokat írok: egy kis szerelem, egy kis misztika, néha egy kis nyomozás.

Az Emlékkép című történet a Képtelen képtár című blogomon olvasható, ahol minden írás címében szerepel a KÉP szó.

Ha meg akarsz ismerkedni világommal, görgesd lejjebb az egeret, és lépj be birodalmamba.

Üdvözüllek:

Grapes

Emlékkép

– Ezt hagyd abba! – Ben akkorát csapott a szekrényajtómra, hogy az középen behorpadt.

– Mit?– löktem arrébb izmos karját, és bedobáltam a könyveimet a polcokra.

– Hogy Gale Prescottot bámulod.

– Nem bámulom.

– Ne ámíts! Nem vagyok vak – fintorgott, mintha romlott ételt vett volna a szájába.

– Oké, beismerem – adtam meg magam –, de azt bámulok, akit akarok.

Bevágtam az ajtót, kezemmel a szekrénynek támaszkodva nyílegyenesen Benre néztem, de ő nem az a fajta srác, akinek ennyi elég, hogy meghátráljon.

– Nem, öreg, nem. Az a csaj totál ciki. Folyton tanul, és azok a cuccok, amiket hord…

Tudtam, hogy igaza van, mert ismertem a suliban elterjedt közfelfogást, de mégis meglepett, hogy az ő szájából kell hallanom.

– Ha tanul, legalább nem üres a feje. Legalább jókat lehet vele dumálni, nemcsak a divatról csacsog, hanem értelmes dolgokról is – védtem Gale-t, és persze magamat is.

– Tőlem egy csaj arról csacsog, amiről akar. Nekem nem a szövege a fontos.

– Hanem? – kérdeztem, mintha nem tudnám a választ. De Ben, már száz éve a haverom, előbb tudom, mire gondol, mint ő maga. Nemcsak a hasa kockás, a fejében is izom van ész helyett.

– A megjelenése, öregem. Nézd meg, Marilynt! – bökött meg mindentudóan, miközben a szeme majd kigúvadt, ahogy a csajt mustrálta. – Ő aztán belevaló!

Mutatóujjával Marilyn felé intett, aki a mozdulatot látva mély levegőt vett, a fulladás határáig behúzta a hasát, miközben elöl kézbemászó mellét, hátul formás fenekét vérlázító pozícióba hozta, végül az összhatás kedvéért hátravetette a haját.

– Marilyn a belevaló, vagy te vagy Marilynbe való? – cukkoltam Bent, miután meguntam Marilyn férfimagazinokba illő bemutatóját.

Ben elevenére tapintottam. Számára a lányok csak két dologra valók: egyrészt megfelelő kísérők a társadalmi eseményeken, másrészt jó szexuális partnerek.

– Na, ezt már csípem – vigyorgott rám. –Kezded kapizsgálni a lényeget.

– Aha, szóval olyan csaj, aki nem ugrik egy füttyentésre az ágyamba, a figyelmemre se méltó? – kihúztam magam, így az alacsonynak egyáltalán nem mondható Ben fölé magasodtam egy fél fejjel.

De őt nem a testi fölényem hozta zavarba.

– Csak nem akarsz ágyba bújni Gale-lel? – képedt el.

– És ha igen?

– Igen? ! Öreg, te nagy bajban vagy, ha gőzöd sincs, mi a gáz ezzel a csajjal.

Mindketten egyre feldúltabban védtük a saját szempontjainkat.

– Ha már ilyen okos vagy, áruld el!

– Oké. Épeszű ember nem áll szóba egy ilyennel.

– Milyennel? – lovagoltam a szavain előrehajolva.

– Egy ilyen SENKIVEL.

Lassan, tagoltan ejtette ki a szót, minden egyes hangot egyenként, hogy még véletlenül se veszítsek el akárcsak egyet se, és megértsem végre, mire akar kilyukadni.

– Senkivel?

– Senkivel – vágta a képembe az igazságot, de ez az ő igazsága volt.– Ez a csaj egy nagy nulla, dupla nulla.

A nyomaték kedvéért összeérintette a mutató- és a hüvelykujját, és az orrom alá dugta az így megformált számot.

– Be akarsz kerülni a csapatba? – kérdezte.

– Tudod, hogy igen.

– Na, akkor keress valami menő csajt! Itt van például Marilyn.

– Képes lennél lemondani róla? – firtattam.

– Lemondani? Na, azt nem, csak egy kicsit átengedem neked használatra – röhögött elégedetten.

Zsebre vágott kézzel újra Marilynt bámulta, aki mintha csak tudta volna, hogy róla beszélünk, elégedetten viszonozta a pillantásomat.

– Vagy Helen – jött Ben a következő javaslattal.

– Helen Papademos? Az egy nagy szajha – horkantottam.

Felvettem a hátizsákom, mert már nagyon kezdett untatni ez a téma.

– Az jó, öreg. Marilyn vagy Helen? Válassz!

– Válasszak?

– Igen, ők jók – csettintett –, de Gale eszedbe se jusson! Nem is értem, mi a fenét csípsz rajta?

– Szép a szeme – vágtam rá gondolkodás nélkül az igazat.

– Szép a szeme?! Eszednél vagy? Ki a francot érdekel egy csaj szeme? – Ben persze kapva kapott az alkalmon, hogy kioktasson a női nem értékeiről.– Feszes a segge, az oké, nagyok a dudái, az oké, hosszúak a lábai, az is oké, de a szeme… na ne!

A továbbképzést befejezve elégedetten indult a tornaterem felé, én pedig még egy utolsó pillantást vetettem először Gale-re, majd Marilynre.

Tökéletesen tisztában voltam avval, hogy Gale nem tartozik a menő csajok közé, de valami, gőzöm sincs, mi, úgy vonzott hozzá, mintha megmágnesezett volna.

Világosbarna haját könnyedén átfestethetné platinaszőkére, és akkor tuti, hogy minden srác megfordulna utána. Még a kényes ízlésű Bennek is megfelelne, de úgy látszik, Gale a természetesség híve, és nekem is ez tetszett benne. Szabályos arca, fehér bőre, tengerkék szeme mind ártatlanságát hirdette. Bő, divatjamúlt pólója jól eltakarta nőiességét, de az én látásom egy saséval vetekedik, nem vagyok olyan felszínes, mint Ben, így bárhogy is dugdossa Gale, számomra tökéletesen kivehetőek csodás domborulatai. Dús ajka pedig csókért kiált, az én csókomért.

– Biztos forrásból hallottam, hogy Marilyn veled akar menni a bálba – Ben nagyon jól alakította a kerítő szerepét.

– Komolyan?

– Ja, mázlista vagy, öregem – vert hátba úgy, hogy majdnem elejtettem a hátizsákomat.

– És mi lesz veled?

– Én már kitettem a lelkemet a csaj elé, de engem észre se vesz – legyintett –, most te kellesz neki.

– Akkor lehet, hogy mégis le kell mondanod a csajjal kapcsolatos pajzán elképzeléseidről? – élveztem, hogy nyeregben lehetek Bennel szemben.

– Ne álmodozz! Most átengedem neked egy kicsit, de ha megun téged, újra támadásba lendülök. Addig meg majd csak elleszek valahogy.

A szemét körbejáratta a tornateremben edző lányokon. Gondolatban levetkőztette őket. Délután majd hallgathatom vég nélkül, hogy melyik lánnyal mit tudna kezdeni, vagy már mire jutott egyesekkel. Mert Ben nem csak a száját járatta, a tettek mezején is első volt. Nem hiába, ő a focicsapat kapitánya, és mint ilyen, minden csaj az ő kegyeibe akar férkőzni.

– Szóval, mit javasolsz? – kérdeztem visszahúzódóan.

– Ne legyél már ilyen beszari! Odamész hozzá, és meghívod – a mondat végén nagy lendülettel bevetette magát a tömegbe, magamra hagyott a kétségeimmel.

Felejtsem el Gale-t és támadjam le Marilynt csak azért, hogy megfeleljek a többiek elvárásainak? Nem akar senki Gale oldalán látni, mindenkinek a nagymenő Marilyn kell. Az meg senkit se izgat, hogy nekem ki kell. Hát például be akarok kerülni a csapatba, és ha ez az ára…

Időközben megérkezett a sokat emlegetett Marilyn. Hosszú szempillája alól lassan végigmért, minden porcikámat szemérmetlenül és félreérthetetlenül leltárba vette. Ha csaj lennék, most zavarba jöttem volna, de mi fiúk egy ilyen nézésre másként reagálunk. Ez a tekintet felhívás volt a keringőre, meg persze a táncot követő egyéb aktusokra. Én meg férfi vagyok, vagy mi a halál. Ennyi elég is volt, hogy félretegyem Gale-lel kapcsolatos terveimet. Legalábbis egyelőre.

– Hello.

– Hello – Marilyn hosszú ujjaival végigszántotta szőke fürtjeit.– Hallom, bekerülsz a csapatba.

– Igen, úgy néz ki – vigyorogtam bárgyún.

– Remek, imádom a sportolókat. Olyan izmosak és erősek.

Marilynnek nem csak a nézése volt kihívás, de szavai is perzseltek. Remélem, nemcsak szövegel a csaj, hanem komolyan is gondolja, amit mond. Mert nincs annál rosszabb, ha felhúz valaki, aztán kiderül, hogy csak szórakozik.

– Arra gondoltam, hogy mehetnék együtt a bálba – vettem át végre a kezdeményezést.

– Klassz ötlet – kacsintott –, de előtte bemelegíthetnénk.

Az előnyöm mindössze egy másodpercig tartott. Ez a csaj nem totojázik, az biztos.

– Mire gondolsz?

– Elmehetnénk este Grapes-ék bárjába.

– Oké, megdumáltuk – intettem Marilyn után, mert a lány meg se várta a válaszomat, természetesnek vette, hogy beleegyezem a meghívásába. Mi okom lett volna visszautasítani?

Suli után hazamentem. Ledobtam a táskámat, és a koszos gönceimmel teleszórtam az amúgy is rumlis házat. Az őseim elmentek néhány hétre külső munkára. Én ilyenkor uralom a terepet, vagyis semmi olyat nem teszek, ami anyámnak tetszene, így például nem takarítok, nem rakom el a ruháimat, és nem mosogatok. Most még jól elvagyok, de néhány nap múlva, ha nem lesz tiszta edény, az összes ruhám bűzlik, és térdig taposok a szemétben, akkor el kezdenek hiányozni a szüleim. Na, de az még messze van! Addig még sok tervem van. Egyedül egy házban.

Bevágtam a mikroba egy rizses csirkét, majd úgy felfaltam, mintha egy hete nem ettem volna, pedig épp az ellenkezője az igaz. Egy hete ez a menü minden áldott nap. Anyám állítólag különféle ínyencséget vett, de mélyhűtőben én csak ezt a vacakot találtam. Ebből viszont van dögivel.

Evés után a pultra dobtam a tányért, és a villát. A mosogatóban már nem volt hely. Hűvösre fordult az idő, vágni akartam egy kis fát, hogy éjjelre begyújthassak a kandallóba. Ha jól alakulnak a dolgok, és esetleg Marilyn itt köt ki nálunk, és a ropogó tűz csak romantikusabbá teheti az estét. Kimentem a kertbe.

Nem vagyok egy ijedősfajta, de kinn ijesztő vagy inkább meglepő sötétség és köd fogadott. Még alig járunk az őszben, hogy érhet talpig a szürkeség? Nem értettem, de annyira áthatolhatatlan volt a talajra leereszkedett felhő, hogy csak botorkálva jutottam ki a fészerig. Bármelyik horrorfilm megirigyelhette volna a közeget, amiben nekiláttam a munkának. Erőteljes csapásokkal vagdostam a rönköket, gyorsan haladtam. Míg én dolgoztam, a nap lecsúszott a horizont alá, és a szürkeség feketeséget hagyott maga után. Már épp be akartam fejezni a munkát, letettem a fejszét, mikor motozást hallottam a sötétségből. Összehúzott szemmel kémleltem a kertet, de nem láttam csak az áthatolhatatlan éjszakát.

Felmarkoltam egy ölnyi fát, és a bejárat felé indultam, mikor újra megütötte a fülemet valami neszezés. Mintha valami surrant volna közvetlenül mögöttem. Megpördültem, de újra csak az ürességgel kellett szembesülnöm. Ledobtam a fahasábokat, csak egyet tartottam a markomban, erősen szorítottam, hogy legyen nálam valami fegyver, ha rám támad egy vadállat. Csakis állat kelthette a furcsa hangokat, ebben biztos voltam. Az okfejtésben idáig jutottam, amikor szipogásra lettem figyelmes. Valaki sírt, és az a valaki nem lehetett állat. Kizárólag embertől származhat ilyen hang.

Megbátorodva indultam a sűrűségbe.

– Hello. Van itt valaki? – arasztoltam fától fáig.

A hang tulajdonosa azonban nem válaszolt, viszont abbahagyta a sírást.

– Hello. Bújj elő, nem bántalak!

– Hello – szólalt meg egy elhaló hang a sötétben.

A következő pillanatban a feketeségből kilépett a hang tulajdonosa, egy lány. Térdig érő fehér ruhája láttán két okból is felállt a szőr a hátamon. Egyrészt elragadó volt, ahogy a lenge anyag mozgott a teste körül a hűvös szélnek hála, másrészt szinte éreztem, ahogy vacog az időjárásnak egyáltalán nem megfelelő öltözék miatt. Egy másodpercig szótlanul néztem. Elbűvölő volt hosszú hajával, libabőrös karjával. És a szeme! Ezt a tengerkék szemet már láttam valahol, de bárhogy túráztattam az agyam, nem tudtam, hol.

– Azt hiszem, eltévedtem – suttogta és én csak most kapcsoltam, hogy reszket.

Az ujjai és a szája elkékült a hidegtől. Lerántottam magamról a pólómat, és egy mozdulattal áthúztam a fején, és beburkoltam vele. Segítségem egyúttal felderítőút is volt a lány testén. Nem ellenkezett. A hidegtől dermedten tűrte az érintésemet.

– Gyere be – hívtam, de ő annyira át volt fagyva, hogy az invitálás kevésnek bizonyult.

Gyökeret vert a lába. Gyorsan a karomba kaptam, édes illat csapott meg, mely a hajából és a bőréből olyan intenzíven áradt, hogy egy pillanatra elszédültem. Na, nehogy már összeesek! Kész égés lenne. Gyorsan összeszedtem magam, és sikerült felvennem a legjobb mácsós figurámat. Néhány lépéssel bevittem a lányt a nappaliba, letettem a kanapéra, és egy pokrócot borítottam rá. Vacogott.

– Bocs, a rumliért – dobtam arrébb a feje alól egy büdös zoknit, de őt nem izgatta a rendetlenség.

Teljesen magába zárult. Körbefogta az a dermedtség, amivel a kinti hideg szinte megfagyasztotta.

– Begyújtok, jó? – kérdeztem, vagy inkább mondtam. Felkaptam magamra egy másik pólót, és visszamentem a kertbe a fáért.

Néhány perc múlva vidám lángok táncoltak a kandallóban, a lány pedig éledezni kezdett a meleg hatására. A takaró alatt matatva levette a pólómat, és maga mellé dobta, és koszos ruháimmal nem törődve befészkelte magát a sarokba.

– Főzök egy teát – mondtam magamnak, mert ő már becsukta a szemét, és halkan szuszogott.

Az izgalom vagy a forró tea illata azonban néhány perc múlva felébresztette, és tündöklő tekintetét körbehordozta a szobán.

– Egyedül laksz itt? – kérdezte.

– Igen, vagyis csak most, pár napra elutaztak a szüleim.

– Hogy hívnak?

– Wesley Booth.

Elvette a teáscsészét, és az ujjait a csésze oldalára tapasztva igyekezett minél több meleget magába szívni. Leültem a szemközti fotelbe, és onnan mustráltam szerzeményemet. Ki lehet ez a gyönyörű lány? Honnan vetődhetett ide, mert még Spring Fallsban nem láttam, az biztos. Habár… a szeme nagyon ismerősen csillogott, és az ajka… ha jobban megnézem, láttam már valahol. Igen, a haja is emlékeztetett valakire, csak azt nem tudtam, kire. Találkoztam már vele, vagy valakivel, aki hasonlít rá, de bárhogy is töprengtem, nem tudtam hova tenni a tüneményt, aki a kanapénkon éledezett a kinti hideg után.

– Wesley? – mondta. Lágy borzongás futott rajtam végig, ahogy kiejtette a nevem.– Nem hallottam még rólad.

– Csak Wes, oké. Te ki vagy? – dobtam vissza a kérdést.

– Abigail Flemming.

– Abigail Flemming – ismételtem a nevet tűnődve.

Nem ismertem egyetlen Flemminget se a városban.

– És hol laksz?

– Spring Fallsban.

– Komolyan? – rántottam fel a szemöldököm. – Új vagy? Mikor költöztetetek ide?

– Én mindig is itt laktam, itt születtem – emelte fel a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.

Nagyon zavarba ejtő volt a pillantása, de a világ minden kincséért se fordítottam volna el a fejem. Sőt, megvártam, amíg ő néz félre, hogy zavartalanul feltérképezhessem a takarón keresztül kirajzolódó testét. Az igazat megvallva a pokróc abszolút biztos menedékként szolgált kíváncsi tekintetem elől, de nem védte meg piszkos gondolataimtól. Már pedig emlékeimbe mélyen bevésődött, ahogy az imént kint állt a kertben alig semmiben.

– Igazán? Spring Falls-i vagy? Még sohasem láttalak.

– Hát, én se téged – vágott vissza.

– Mi a címed?

– East Road 610 – nagyot kortyolt a teából, majd élvezettel nyelte le, és várta, hogy a forró ital átmelegítse a testét.

–Na, várjunk csak – dőltem előre. – Ez az East Road 610 – a mutatóujjammal szinte felnyársaltam Abigailt.

Csodálkozó tekintettel körbenézett.

– Az nem lehet – ellenkezett –, ez nem a mi házunk.

– Az biztos, mert itt mi lakunk – erősködtem egyre türelmetlenebbül.

– De ez nem az East Road 610 – ingatta a fejét.

– Hát, pedig ez az, elhiheted, mert én is itt élek, mióta megszülettem.

– Akkor ez egy másik East Road 610 – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Gondolod, két East Road van egy ekkora városban? – gúnyolódtam. – Egyáltalán, mi a fenét csináltál a kertemben?

Jól megnyomtam a birtokos jelet, hogy érezze, ez igenis az én házam.

– Kiszaladt a kutyám. Olyan nagy a köd, és olyan hideg lett hirtelen, nem akartam, hogy megfázzon. Utána rohantam, de nem találtam meg. Azután be akartam menni a házba, de nem találtam a visszavezető utat – letette a kanapé előtt álló dohányzóasztalra az üres csészét, és maga elé meredt. – Nem értem, mi történt. Csak bolyongtam a fák között, amíg meg nem hallottam a hangodat.

– Miért vagy így öltözve?

– Épp le akartam feküdni.

Ó, tehát ez a hálóinge! Na, szívesen megosztanám vele az ágyát, és ha kell, én felmelegítem őt. Bizseregni kezdett a vérem.

– Haza akarok menni – kereste kétségbeesve a menekülés útját, mintha csak megérezte volna túlfűtött gondolataimat.

– Oké, szívesen adok neked egy normális ruhát, kabátot vagy valamit és elkísérlek, de mondd meg, hova.

– East Road 610 – ismételte eltökélten.

– De ez az East Road 610, és ez én házam, nem tied, nem érted?

Forrt bennem a düh, mert nem láttam a történet végét. Amilyen szép, olyan ostoba? Na ne!

– De… – kezdet egy újabb mondatba, de az első szó után megadóan lehajtotta a fejét.

–Tudod, mit? Felhívom a seriffet és megkérdezem tőle, mit tegyünk. Hátha ismeri a szüleidet vagy mond valami értelmeset.

A seriff második csengésre felvette a telefont. Most is, mint mindig, benn dekkolt az őrsön. Nem hiába vált el tőle a felesége, sokkal több időt szentelt a munkának, mint a családnak.

– Clayton seriff, tessék – dörmögte a kagylóba.

– Jó estét, seriff, itt Wes Booth az East Road 610-ből.

– ’stét. Mit akarsz, fiam?

– Találtam egy lányt a kertben.

– Halott? – koppanás hallatszott, ahogy szokásos szivarja kiesik a szájából.

– Nem, dehogy! Nagyon is élő.

– Akkor mi van vele? Ne mondd már, fiam, hogy nem tudsz mit kezdeni egy élő lánnyal – röfögött fülsértően a kagylóba. – Nem figyeltél oda biológia órán, vagy apád nem világosított fel? Na, majd előveszem én a vén Rhettet.

Nagyon jól elvolt a saját viccével, amit az apámról elsütött, majd amikor befejezte a hahotázást, újra próbálkoztam.

– A lány azt állítja, hogy Abigail Flemmingnek hívják, és hogy itt lakik az East Road 610-ben.

A vonal végén hosszú csend állt be. A seriff hangosan rágni kezdte a szivart, amit talán a padlóról kapart össze, majd nagy nehezen megszólalt.

– Ez csak egy vicc, igaz?

– Nem, dehogy – mentegetőztem.

– Na, idefigyelj, fiam – lecsapott valamit az asztalra, a csattanás zajától én majdnem megsüketültem, távolabb tartottam a fülemtől a kagylót. – Flemmingék évtizedekkel ezelőtt laktak ott, ahol most a ti házatok áll, és igen, ha jól emlékszem, volt egy lányuk, aki egyszer el is tűnt, de én ennél többet nem tudok, mert én is óvodás voltam, amikor az eset történt.

– Tessék?

– Van vagy ötven éve.

– És mi lett vele? Előkerült?

– A franc se emlékszik! Én még akkor dedós voltam, fiam. Nem érdekelt, hogy mit művelnek a csitrik – hirtelen hangnemet váltott. – A könyvtárban olvastad valamelyik régi újságban, igaz?

A döbbenet belém fojtotta a szavakat, mire a seriff újra beleordított a kagylóba.

– Igaz?

De én most se feleltem, erre ő feladta.

– Na, ne szórakozz velem!

Lecsapta a telefont, mielőtt megtudhattam volna a pontos dátumot.

Abigail hatalmas kék szeme kérdőn csüngött rajtam, én viszont meg akartam emészteni a seriff szavait. Ötven évvel ezelőtt? Ezek szerint nem hazudik Abigail, és nem is elmebeteg, de hogy lehetséges ez? Hogy kerülhetett ide a mi házunkba, ha…

– Mit mondott? – sürgetett Abigail.

– Hát… most nem tud segíteni. Azt mondta, várjunk reggelig – füllentettem.

– Miért? – a pupillája óriásira tágult, amitől még vonzóbb lett, mint eddig.

– Az… izé… a köd.

– Mi van vele? – nézett ki az ablakon a még mindig talpig érő sűrű feketeségre.– Nem tudja, mi a címem?

– De, de – nyugtatgattam az egyre riadtabb lányt –, de azt javasolta, ne mozduljunk ki, mert nagyon balesetveszélyes ez a sötétség.

Időt kell nyernem, amíg rájövök, mi ez az egész. Hirtelen remek ötletem támadt. Nem én tréfálok a seriffel, hanem ez a lány gúnyolódik velem. Ő olvashatta, hogy ötven évvel ezelőtt itt élt egy Abigail Flemming nevű csaj, aki eltűnt. Persze, lehet, hogy nem ő találta ki ezt az egészet. Igen, biztos, csak Ben terve lehet. Ez rá vall.

– Ismered Ben Streamy-t? – szegeztem neki váratlanul a kérdést.

– Ben Streamy? – morzsolgatta a szavakat. – Igen, persze.

– Haha, nagyon jó trükk volt, megmondhatod neki.

Felálltam, és elégedetten összecsaptam a kezem. Megoldottam hát a rejtélyt.

– Trükk? Nem értem. Miről beszélsz?

Nagyon jól alakította az ártatlan eltévedt kislányt. Vajon honnan szerezte Ben?

– Na, jól van, nem kell színjáték – fortyogva elindultam a bejárat felé, hogy kitegyem Abigail szűrét.

– Semmi közöm Ben Streamy-hez! Az egy műveletlen bunkó!

– Igen, én is róla beszélek – tártam ki az ajtót.

– Szóba se állok egy olyannal, akit a neveletlensége miatt kicsaptak a suliból, és most a fatelepen robotol – duzzogott Abigail, majd a nyitott ajtóra nézve megértette, mire célzok.

Mérgesen felállt, ledobta magáról a pokrócot, és elindult a terasz felé. Lenge ruhája lágyan követte az alakját, de a látvány semmi volt ahhoz az illatfelhőhöz képest, amit maga mögött hagyott, amikor elment mellettem. Szinte elkábultam a közelségétől, de szerencsére még mindig észnél voltam. Mielőtt kiléphetett volna az átláthatatlan ködbe, becsaptam előtte az ajtót.

– Csak vicceltem – tessékeltem vissza a kanapéhoz.

Gyorsan magára borította a takarót eltakarva csodás idomait kocsányon lógó szemem elől.

– Miért is csapták ki?

– Berúgott – rántotta meg a vállát.

– Berúgott? – a szemöldököm hegygerinccé domborult. – A suliban?

– Dehogyis! Senki sem rúg be a suliban – tiltakozott. – Szombat este.

– Aha. És hol? Grapes-ék bárjában?

– Kik azok a Grapes-ék?

– Nem számít – legyintettem. – Szóval, hol?

– Otthon.

– Aha, otthon, és?

A történet kezdett egyre cifrább lenni.

– És részegen énekelt az utcán.

– Aha, és ezért kicsapták?

– Igen. Szégyent hozott az iskolára – bólintott. – Miért, szerinted nem szörnyű?

– De, de az – sóhajtottam.

Haj-jaj! Befuccsolt az elméletem. Ez a parti sokkal keményebb, mint gondoltam.

– Telefonálhatok én is? – kérdezte.

– Persze – nyújtottam neki a készüléket.

Elvette, és összehúzott szemmel vizsgálni kezdte.

– Hol a tárcsa?

– Nincs tárcsa rajta – futott végig a homlokomon egy ránchullám.

– Jó, de hogy működik? – nyögte ki végül.

– Csak nyomkodni kell a számokat – mutattam.

– Értem – felelte.

Komótosan megérintette a billentyűket, majd a fülét a kagylóra téve várt, végül felhúzta a szemöldökét, és ijedten nézett rám.

– Mi baj?

– Ez mit jelent? – adta vissza a telefont.

A kezembe vettem a készüléket, de az süket volt.

– Mi a számotok? – kérdeztem.

– 545.

– 545 – az ujjaim fürgén pörögtek a nyomógombokon.

– 612.

– 612 – ismételtem, majd felkaptam a fejem.– És a hetedik számjegy?

– Milyen hetedik számjegy? – értetlenkedett.

Az agyamban apró fény gyulladt. Csak akkora volt, mint egy gyertya lángja, de már ez is elég ahhoz, hogy a totális sötétségből kiutat jelentsen. Kezdtem érteni, hogy mi történik itt. Pontosabban úgy tettem, mintha érteném, mert a megoldás enyhén szólva valószínűtlen volt. Lassan visszatettem a kagylót a helyére.

– Nem telefonálunk? – kérdezte reménykedve.

– Azt hiszem, beázott a vonal, vagy valami… tudod, az időjárás.

– Igen, az időjárás… – roskadt magába.

– Nem vagy éhes?

Az igazságot nem mertem Abigail előtt feltárni, még elmebetegnek nézett volna, ezért próbáltam új mederbe terelni a beszélgetésünket.

– De, igen, de… haza akarok menni.

– Jó, jó, de előtte együnk – mondtam, és a mikrohoz lépve bedobtam egy rizses csirkét.

Mikor megszólalt a csengő, kivettem és letettem a lány elé, majd egy újabb adagot melegítettem magamnak is. Abigail gyanakodva nézte a sütőt.

– Ez mi?

– Á, csak egy új találmány.

Ha hazudozásért a pokolba lehet jutni, és Abigail sokáig marad nálunk, akkor én tuti a gyehenna tüzére kerülök.

– Melyik suliba is jársz? – kérdeztem kajálás közben. Megfeledkeztem arról, hogy nemrég gyűrtem le egy adag csirkét. Abigail jelenléte újra éhessé tett.

– A Spring Falls High-ba – mondta két falat közt, miközben ádáz küzdelmet folytatott a takaróval, ami legnagyobb örömömre igyekezett elválni Abigail testétől.

– Aha – bólintottam. – Végzős vagy?

– Igen.

– Hát persze – már nem is csodálkoztam azon, hogy ugyanabba a suliba jár, ugyanarra az évfolyamra, ahova én, és nem is ismerem. Mit nem ismerem, még életemben nem láttam!

– És te?

– Én...? – dadogtam. – Én nem. – Ha úgy vesszük, nem hazudtam. Ha úgy vesszük…

– Értem. Ezért nem vagy ismerős nekem – fogadta el azonnal kitérő válaszomat.

Megtörölgette a száját egy szalvétával. Ahogy végighúzta a papírt az ajkán felemeltem a fejem, és elképzeltem, hogy én vagyok az a szalvéta, ami lágyan végigfut a duzzadó, csókért sóhajtó testrészen.

– Ki az igazgató a sulidban? – tettem fel egy újabb kérdést, amiről tudtam, hogy nem azt a választ kapom, ami számomra nyilvánvaló lenne.

– Mr. Jackson – felelte.

Gőzöm sincs, ki az a Mr. Jackson. Ha legközelebb a suliba megyek, megnézem a folyosó végére kifüggesztett tablót, melyen a korábbi igazgatók fényképei hirdetik a dicső múltat.

– És nálatok?

– Mr. Hunter – vágtam rá fellélegezve. Végre nem kell hazudnom. A Spring Falls High-ban ugyanis, bármit állít Abigail, Mr. Hunter a diri.– Kik a barátaid?

– Edith Benton és Mary Salinski – az evőeszközöket a tányér közepére helyezve jelezte, hogy befejezte az evést.

Edith Benton talán Judith Benton rokona lehet, Mary Salinski pedig a terebélyes Salinski-klán egyik tagja.

Mivel én is végeztem, gondoltam, eljátszom az udvarias házigazdát. Elpakoltam mindent a mosogatóba, pontosabban a mosogató mellé, mert már csak ott volt hely. Kirámoltam az edényeket, és megnyitottam a csapot. El kell mosogatnom, mese nincs, nem égethetem magam a sok koszos edénnyel.

– Segíthetek?

Mielőtt tiltakozhattam volna, Abigail mellettem állt, és szakértő módjára rendezte, öblögette a tányérokat.

– Ó, ezt a márkát még nem is láttam? – elképedve meredt a pulton álló mosogatószerre.

– Pedig más mosogatószerekkel összehasonlítva ez a leghatékonyabb – vigyorogtam az agyonismételt reklámot utánozva.

– Tessék? – megállt a kezében a szivacs, és úgy meredt rám, mintha őrült lennék.

– Á, semmi – legyintettem, és hevesen törölgetni kezdtem egy poharat.

A munka végeztével visszamentünk a nappaliba. Abigail elfoglalta megszokott helyét a kanapé sarkában, én pedig letelepedtem vele szemben a fotelbe.

Egy ideig némán néztük egymást, majd Abigail fészkelődni kezdett.

– Akkor most mi lesz? – felhúzta a térdét, és átkarolta a kezével.

Majd kiestem a fotelből, annyira igyekeztem, hogy átlássak a vastag pokrócon, amit adtam neki. Én hülye! Van itt laza nyári takaró is, de elég lett volna egy rövid kis pulóver, nem az a vacak, amit most páncélként visel Abigail.

– Hát, itt alhatsz – felálltam, és kitártam a szüleim hálószobájának ajtaját.

– Az nem lenne helyénvaló – rázta a fejét.

– Miért? – visszaültem a fotelra, és döbbenten hátradőltem.

– Mert nem illendő, hogy egy fiú és egy lány egyedül éjszakázzon egy házban.

– Aha – próbáltam megérteni az okfejtését, de valahogy nem állt rá az agyam. – És szerinted kit érdekel ez?

– Kit?! Kit?! – hirtelen megélénkülve háborogni kezdett. – Egész Spring Fallst. Mindenki rólam fog pletykálni! Oda lesz a jóhírem.

– Ja, a jóhíred… értem – vettem egy nagy levegőt, és szépen lassan kifújtam.

Ő holmi jóhírért aggódik, én meg azért, hogy ki ő egyáltalán, és hogy került ide, de legfőképpen azért, hogy jut vissza oda, ahonnan jött.

– Figyelj, szerintem feküdj le nyugodtan anyámék szobájában. Zárd magadra az ajtót, van benne kulcs! Nem foglak zavarni – nyugtatgattam kezemet esküre emelve.

Egy ideig szótlanul próbált belelátni a fejembe Szinte hallottam, ahogy forogtak az agytekervényei.

– Van benne kulcs? – nézett hátra.

– Igen – az ajtóhoz léptem, kivettem a kulcsot, és felemeltem, majd visszaraktam a zárba.

Végre lehiggadt. A takarót szorosan magára csavarva bevonult a szobába.

Amikor hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, újra felkaptam a telefont. Ezúttal Grapes-ék bárját hívtam.

– Itt a Tégla. Mivel szolgálhatok?

– Hello, Brenda – szóltam a készülékbe, mikor megismertem a tulaj lányának hangját. –Wes vagyok.

– Ó, Wes, nem jössz ma át? – bájolgott ahelyett, hogy hagyott volna szóhoz jutni.

– Nem tudok, vendégem van.

Egy újabb hazugság! Igaz, bizonyos szempontból, Abigail tényleg vendég nálunk.

– Ó, de kár, pedig már itt vannak a fiúk, és azt hiszem, Marilyn is rád vár – ez utóbbi szavakat némi gúnnyal ejtette ki.

– Na, épp miatta hívlak – vakartam meg a fejem. – Mondd meg neki, légy szíves, hogy nem tudok ma átmenni!

– Ó, szívesen.

Lelkendezett Brenda, akinek nyilván nagy örömet okoz majd, hogy közölheti Marilynnel, hogy hiába várja legújabb rajongóját. Minden csaj utálja Marilynt. Gőzöm sincs, miért.

– És kérj elnézést, légy szíves – folytattam.

– Gondolod, érdekli, hogy nem jössz? – kérdezte lelombozva.

– Miért? – ráncoltam össze a homlokom, amit persze ő nem láthatott.

– Épp most mászik rá Benre.

Nem mondom, hogy szíven ütöttek Brenda szavai, de egy másdopercre leesett az állam. Végül is… egy gonddal kevesebb.

– Azért mondd meg, légy szi’!

– Majd mindent megpróbálok – mondta, és letette a telefont.

Mindent megpróbál. Ez nyilván azt jelenti, hogy keresztet vethetek Marilynre. Mindegy. Kicsit sok lett körülöttem a csaj. Itt van Abigail, és még Gale-ről se mondtam le.

Egy percet se filózhattam, a telefon csörgése kizökkentett a gondolataimból. Még jó, hogy mellette álltam, így talán nem hallotta meg Abigail.

– Tessék – kaptam fel villámgyorsan a kagylót.

– Te most komolyan nem jössz ide? – Ben a vezetéken keresztül is majd ledöfött.

– Nem tudok, öregem, váratlan vendégem jött.

– Aha. De nem leszel meglepődve, ha Marilyn egy kicsit elpártol tőled? – a vonalon át is sütött az önelégült gúny, ami Ben arcát uralhatta ebben a pillanatban. De egy cseppet se érdekelt.

– Ja, hallottam már róla Brendától. Legyetek boldogok! – adtam áldásomat.

– Oké, de nehogy ideállíts Gale-lel! – förmedt rám.

– Nem, szó sincs róla – mentegetőztem, fogalmam sincs, miért, hisz nem tartoztam elszámolással Bennek.

Hirtelen eszembe jutott Abigail sztorija Benről, pontosabban a Ben Streamy nevű ürgéről.

– Figyelj csak, haver!

– Lökjed!

– Apád dolgozott fiatalkorában valami fatelepen?

– Ezt honnan veszed? – dörrent rám. – Nagyon jól tudod, hogy az apám edző.

– És a nagyapád? – faggatóztam tovább.

– Tudod, mit, öreg, pattanj le a családomról!

– Ne húzd fel magad! Csak egy egyszerű kérdés volt.

– Hát, ne legyél olyan kíváncsi, oké, mert aki kíváncsi, az könnyen bilibe nyúl! Érted, öreg? – ezzel lecsapta a telefont.

Hogyne értettem volna. Tehát a nagyapja dolgozott ott. Kezdett összeállni a kép.

Lábujjhegyen a hálószoba ajtajához lopakodtam. Lehajoltam a kulcslyukhoz, de Abigail nagyon előrelátóan a zárban hagyta a kulcsot, így semmit se láttam. Viszont az ajtón keresztül is lehetett hallani, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Mélyen aludt. Remek! Hozzáláthatok tervem következő pontjához. Felkaptam a dzsekimet, és nesztelenül elhagytam a házat.

A sötét és hideg ellenére a városi könyvtár, és benne Mrs. Holling szorgosan várta a betűre éhes olvasókat, akiknek viszont eszükben se volt idedugni az orrukat. Kivéve persze engem.

Mit is mondott a seriff? Az újságban olvastam. Tehát ez az a hely, ahol kitölthetem Abigail történetének szürke foltjait.

Se a kései időpont, se a kedvezőtlen időjárás nem tartott vissza attól, hogy a Flemming család felől érdeklődjek.

– Abigail Flemming?

Mrs. Holling minden egyes betűt megforgatott a szájában, majd alaposan meg is rágta mindet, bár csak ő tudja, mivel, mert fogai már csak elvétve akadtak. Csak reménykedni tudtam abban, hogy a hosszas töprengésnek eredménye is lesz. És igen! Néhány percnyi gondolkozás után az öreg hölgy arca kisimult az örömtől, amit a feltörő emlékek okoztak.

– Igen, emlékszem rájuk – felállt, és eltűnt a polcok között.

A percek csak peregtek, de a könyvtárost mintha elnyelte volna a sötétség. Már aggódni kezdtem, hogy elveszett az iratok közt, vagy rátámadtak a vérmes egerek, ne adj isten, patkányok, amikor egy hatalmas könyvvel tért vissza.

– Ez itt az 1962-es Helyi Hírek – nyitott ki egy poros, fekete kartonba kötött újságcsomagot.

A megsárgult lapokból az idő bűze áradt, de engem sokkal inkább érdekelt a tartalma, mint a külalakja vagy a szaga. Mrs. Holling szakértően lapozgatta, míg csak meg nem állt a keze egy oldalon. Felém fordította, és rábökött egy címre.

„Eltűnt” hirdették az öles betűk, melyek alatt Abigail mosolygott rám egy megszürkült fotóról.

– Ő az. Abigail Flemming, Flemmingék lánya. A kutyájával, Totoval együtt eltűnt 1962 októberében.

– Toto? – kérdeztem vissza.

– Igen, mint az Ózban – villantotta rám két fogát Mrs. Holling.

Stílusos név egy kutyához, akinek a gazdája eltűnik. Mondhatnám, Nomen est omen. Átfutottam a cikket, melyből semmi új információra nem tettem szert. Amikor végeztem az olvasással, visszatoltam a könyvet Mrs. Holling elé.

– Kérhetnék egy fénymásolatot erről? – böktem az írásra.

– Persze – bólintott, és a másológéphez csoszogott.

Csontos ujjaival életre keltette a masinát, majd óvatosan behelyezte a lapot a készülékbe. Megnyomta az enter gombot. A felvillanó fénytől egy másodpercre elsötétült a világ, de mire visszatért a látásom, Mrs. Holling már előttem állt kezében a másolattal.

– 10 cent.

A farmerom zsebéből némi aprót kotortam elő, és letettem a pultra, majd újabb kérdéssel rukkoltam elő.

– És? Előkerült?

– Igen, egy héttel később – felelt az öreg és mindentudó könyvtáros.

– Komolyan? – szaladt ki a számon.

– Szülei nagy örömére – Mrs Holling mosolyogva idézte a kellemes hírt.

Tehát el fog tőlem menni. A hír megdöbbentett. De miért is gondoltam, hogy nálunk marad? Különben is, mit kezdenék vele?

– Hogyan? – kérdeztem.

– Úgy, ahogy eltűnt. A ködből egyszer csak előjött. És tudod, mi volt a legérdekesebb? – suttogta titkolózva az öreghölgy, miközben közel hajolt hozzám.

– Nem, mi? – sutyorogtam én is, bár kettőnkön kívül senki se volt a könyvtárban.

Rákönyököltem a köztünk levő pultra, és viszonoztam Mrs. Holling mozdulatát, aminek eredményeképpen úgy néztünk ki, mintha összeesküvésre készülnénk. A könyvtáros láthatóan élvezte a helyzetet, és azt, hogy ilyen érdeklődést váltott ki belőlem. Kéjesen vigyorgott.

– Nem volt koszos a ruhája, és nem is volt éhes. Nem volt semmi jele annak, hogy egy hétig bolyongott az erdőben. Nem volt kimerült. Érted te ezt?

– Nem – tetettem a hülyét. – És mit mondott, hol volt?

– Na, ez volt a legkülönösebb.

Mrs. Holling jókora hatásszünetet tartott, közben továbblapozta az 1962-es Helyi Híreket, majd megállt egy újabb híradásnál, mely Abigail csodálatos előkerüléséről tájékoztatott röviden. Nyúlfarknyi volt a cikk, néhány sor csupán, melyben megnyugtatták a lakosságot, semmilyen veszélyes vadállat nem kóborol az erdőben, és elvetemedett gyilkosoktól se kell tartania senkinek, mert Abigail Flemming egy hét után épen és egészségesen hazatért. A ruházatát részletesen leírták, talán túl részletesen is, mert arra a rózsaszín köntösre, amit viselt a cikk szerint, én nem emlékszem. Az eltűnt lány megvan és pont. Semmi arról, hogy hol volt, és mit csinált.

– Szóval, mit mondott, hol volt?

– Nagyon ügyes – kacsintott rám elismerően Mrs. Holling. – Igen, ez a legnagyobb rejtély Spring Falls történetében. A leghihetetlenebb sztori, amit valaha is hallottam. Ezért nem is említi az újság.

– Ne csigázzon már!

A tenyeremet olyan erősen csaptam a pultra, hogy sajogni kezdett a fájdalomtól, de Mrs. Holling csak mosolygott, élvezte izgatottságomat. Végül megszánt engem.

– Azt állította, hogy egy fiúnál volt, aki ugyanott lakott, mint ők, csak épp ötven évvel később.

– Időutazást tett?

Úgy elkerekedett a szemem, mintha valami új dolgot hallottam volna, pedig csak beigazolódott az, amire már én is gondoltam.

Csak egyetlen magyarázata lehet annak, hogy Abigail ilyen különösen viselkedik, hogy újdonság számára minden modern technikai cucc, hogy ilyen elszántan ragaszkodik ahhoz, hogy az East Road 610-ben lakik, és hogy számomra ismeretlen mindenki, aki neki Spring Fallsban ismerőse vagy barátja.

– És mit mondott a fiúról?

– Semmit – adta meg a kegyelemdöfést Mrs. Holling, amitől tátva maradt a szám.

– Semmit?

– Semmit – megigazította a lapokat a könyvben.

– Egy hetet a srácnál töltött, és nem mondott semmit? A nevét csak elárulta.

– Nem. Azt állította, hogy csak néhány órát volt ott, mert a fiú megmutatta neki a hazavezető utat.

Ó, tehát nincs egy hetünk, ráadásul nekem kell segítenem, hogy hazajusson. Micsoda felelősségteljes feladat!

– Igazán? És mi volt az? Mármint a hazavezető út.

– A kertben állt két tölgy közel egymáshoz. Azok alatt kellett átmennie, az működött mintegy időkapuként, de csak aznap éjjel, az akkori különleges időjárási viszonyok között.

Sejtelmesen rám pislogott.

– Milyen időjárási viszonyok?

– Mint ma – mutatott az ablak felé –, átláthatatlan köd és hirtelen jött hideg.

– Azt akarja mondani, hogy az a kapu csak ilyen időben nyílik meg?

– Igen.

Elégedetten kihúzta magát, becsukta az 1962-es Helyi Híreket, majd a kezével letörölte a borítót belepő port.

– De hiszen én még nem láttam ilyen időt!

– Én is csak most másodjára, fiam – szemében ravasz fény csillogott – akkor ötven éve, és ma.

– Ó, tehát nem vesztegethetem az időt. Vissza kell jutatnom Abigailt a saját világába. – suttogtam magam elé.

Gondolataimba merülve köszönés nélkül indultam a kijárat felé, amikor újabb kérdés merült fel bennem. Egy lendülettel a pultnál álltam újra.

– Mi történt azután Abigaillel? Vannak leszármazottai itt, Spring Fallsban?

– Később férjhez ment.

– Kihez?

– Paul Aldához. Nagyon csendes fiú volt, de teljesen odavolt Abigailért, amit persze az egész város tudott, csak a lány nem vette észre – Mrs. Holling elrévedt a feltörő emlékek hatására.

– Igazán?

Miért is gondoltam, hogy Abigail nem tetszhet senkinek? Tessék, van egy hódolója, egy srác, aki titokban szereti.

– Igen, az őszi bálon váratlanul együtt jelentek meg – Mrs. Holling kajánul a szemembe nézett. – Állítólag Abigail hívta meg Pault. Azután szétválaszthatatlanok lettek mindaddig, míg Paul úgy húsz éve meg nem halt.

– Lett gyerekük?

– Igen, született egy lányuk. De amikor már ő is férjhez ment Abigail újraházasodott, és elhagyta a várost.

– És a lánya?

– Ő még itt él, és a családja is – Mrs. Holling mintha valami lassítót vett volna be, minden egyes szót nagyon alaposan megfontolva ejtett ki.

– Családja? – kapaszkodtam egyetlen szóba.

– Igen, neki is van egy lánya.

– Abigailnek unokája van? – a reménytől lüktetni kezdett a szívem.

– Igen.

– Tudja, hogy hívják? – türelmetlenkedtem.

– Igen – felelte Mrs. Holling, majd fogott egy darab papírt, és ráírt valamit.

Amikor elkészült, elém tolta a lapot. Megrökönyödve néztem a betűket.

– Az nem lehet – suttogtam, de a könyvtáros már nem szólt semmit, mert ebben a pillanatban megszólalt a pultra helyezett telefon.

Mindketten összerezzentünk. Mrs. Holling felvette a kagylót, majd laza csevegésbe kezdett valakivel, aki a beszédfoszlányokból ítélve a férje lehetett. Közben egyszer nézett csak rám, mosolyogva intett a kezével, hogy menjek el.

Újra a cetlire néztem, amire Mrs. Holling Abigail unokájának nevét írta. Az állam leesett, és ha nem sürgetett volna az idő, leültem volna a meglepetéstől. Ő lenne Abigail unokája? Képtelenség! Akkor ez azt jelenti, hogy…

Szertefoszlott az este folyamán gondosan felépített álmom. Lehajtott fejjel indultam a kijárat felé. Csalódottan összehajtogattam a papírt, és bedugtam a dzsekim zsebébe. Sietnem kellett. Nem tudtam, mennyi ideig áll nyitva még az időkapu, de el kell érnem, és vissza kell küldenem Abigailt a múltba. Nem rekedhet itt a mi világunkban. Már csak azért sem, mert akkor időcsapdába kerül, és annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Néhány perc alatt hazaértem. Ledobtam a dzsekimet a kanapéra a többi ruha közé, és anyámék hálószobájához léptem. Itt azonban elfogyott a lendületem.

Lehuppantam a fotelbe, és elkezdtem azon töprengni, mit tegyek.

Ha feltárom Abigail előtt a valóságot, visszamegy a múltba, és én többet nem találkozom vele. Ismeretlen fájó érzés kerített hatalmába. Máris hiányzik, pedig csak egy fal választ el tőle.

Benyúltam a zsebembe, és kiterítettem magam elé a cetlit, amire Mrs. Holling az unoka nevét írta. Itt a másik dilemma, ha Abigail marad, nem ott születik meg a családja, nem az lesz a gyereke, unokája, akit Mrs. Holling ismer, hanem… ki tudja, mi lesz itt vele. Mit kezd itt magával? Hogy fog alkalmazkodni ehhez a számára teljesen idegen világhoz? Nem hagyhatom magára, de ahhoz még fiatal vagyok, hogy elkötelezzem magam mellette. Sokkal jobban kellene őt ismernem.

Ha visszamegy a múltba, minden visszakerül a régi kerékvágásba, kivéve egyetlen dolgot, hogy ő és én nem leszünk egy pár.

A múló percek órákká olvadtak össze, és én még mindig tanácstalanul meredtem a cetlire.

A nehéz döntést azonban egy másodperc alatt meghoztam. Nem is értem, miért görcsöltem ennyit, hisz az elhatározás már rég megszületett, sőt, ötven éve benne volt a Helyi Hírekben.

Összegyűrtem a lapot, és bedugtam a zsebembe, majd nagy levegőt vettem. Anyámék ajtajához léptem, és halkan bekopogtattam. Abbamaradt a bentről kihallatszó egyenletes szuszogás.

– Ki az? – kérdezte Abigail félénken.

– Én vagyok az, Wes. Nyisd ki!

– Azt ígérted, hogy nem bántasz, és nem akarsz tőlem semmit – a hangjában félelem csendült.

– Nem, nem bántalak, de ez nagyon fontos, hidd el!

Néhány percnyi motozás után résnyire nyílt az ajtó, és Abigail kidugta a fejét.

– Tudom, hol laksz – tértem a lényegre.

– Komolyan? – szinte látni lehetett, ahogy mázsás kövek potyognak le a szívéről. – Hol?

– Gyere ki. Ez egy kicsit bonyolult.

Abigail várakozóan nézett rám. Összehúzta magán anyám rózsaszínű a köntösét, amit nyílván a szekrényben talált. Nagyon jól állt rajta, kiemelte gyönyörű szemét, ugyanakkor végképp lehetetlenné tette, hogy remek alakját megcsodáljam. Egy percig némán mértem végig. Próbáltam a fejembe vésni Abigail minden egyes vonását, hisz ez az utolsó alkalom, hogy találkozhatok vele. Meg akartam őrizni teste minden egyes hajlatát, szeme kékségét, bőrének barackillatát.

– Nos? – törte meg a csendet.

– Szóval egy kicsit bonyolult – ültem le a fotelbe, és intettem neki, hogy foglalja el szokásos helyét a kanapén.

Miután mindketten elhelyezkedtünk, nem halogathattam tovább a magyarázatot.

– Hallottál már az időutazásról? – puhatolóztam.

– Hallottam-e? – háborgott. – Nem vagyok buta liba! Olvastam Einstein relativitás-elméletét. Nem lehet utazni az időben.

– Hát… lényegében nem – úgy látszik, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

Benyúltam a farmerom zsebébe és előhalásztam az Abigail eltűnéséről szóló cikk másolatát. A papír egy kicsit összegyűrődött, de olvasható volt. Átnyújtottam neki. Először nyugodtan olvasta, de végül idegesen tördelni kezdte a kezét.

– Ez valami vicc? – kérdezte.

– Nem, nem vicc – ingattam a fejem. – Itt laktál, de most én élek itt. Eltelt ötven év.

– Ötven év? – ejtette ki a súlyos szavakat. – Az nem lehet.

– De igen – benyomtam a tévé távirányítóját, mire a CNN híradó éles hangja betöltötte a szobát.

Abigail pupillái hatalmasra tágultak, ahogy hallgatta a híradást egy iraki merényletről. Azonban nem a felrobbant bomba, és az agyonismételt szám, miszerint harminckét ember vesztette életét, okozta zavarát. Nem. A bajok forrása a képernyőre kiírt dátum volt. 2010. október 20.

– Ez… ez… lehetetlen – nyögte végül, és kezébe temette az arcát.

– Nem, nem az. Nem ismered a mikrohullámú sütőt, nem tudod használni a nyomógombos telefont.

– Na és? Lehet, hogy apád valami feltaláló – hárította el magyarázatomat. Nem akart szembesülni a valósággal.

– Nem, tök átlagos a faterom, ezt a sok modern kütyüt pedig vettük – feleltem halkan, mert most már csak egy célom volt, hogy meggyőzzem Abigailt arról, hogy nem hazudok. – És a telefonszámok?

– Mi van velük? – ő azonban hitetlenkedve pufogott rám.

– Az, hogy mind hétjegyűek.

– Ez nem igaz – jelentette ki, és paprika vörös arccal felpattant, és elém ugrott.

– Tessék, itt a telefonkönyv – nyomtam kezébe a vaskos kötetet.

Visszahuppant a kanapéra, és őrült sebességgel lapozni kezdte, majd megállt egy oldalnál, ahol végighúzta az ujját a neveken.

– Ez nem Spring Falls-i – csalódottan eltolta magától a könyvet.

– De igen – erősködtem.

– De mi nem vagyunk benne – újra végighúzta az ujját a nyitott könyv F-betűs előfizetőket felsoroló lapján.

– Mert most nem laknak itt Flemming nevűek. Elköltöztetek – lódítottam megint, de azt csak nem mondhatom egy életerős lánynak, hogy már valószínűleg meghaltak a szülei. – Nézz csak rá a borítóra!

– Telefonkönyv, 2010 – olvasta hangosan, de a számot már nagyon halkan ejtette ki.

Karja tehetetlenül az ölébe hullott, elkeseredetten bámulta a falat.

Vártam néhány percet, amíg megemészti a hallottakat és látottakat. Egy ideig olyan volt az arca, mint egy márványszobor, gyönyörű és mozdulatlan. Majd lassan rám emelte a tekintetét, és nagyot sóhajtott.

– Mi történt?

– Szerintem valami időkapuba kerültél?

Összehúzta magán anyám rózsaszín köntösét, és tanácstalanul vizsgálta a padlón szétszórt ruhadarabokat.

– Szóval egy időkapuba léptem, és úgy jutottam ide?

– Igen, de ha sietünk, vissza is tudsz rajta menni a te világodba – biztattam, bár Isten látja lelkem, nem volt útban.

– Értem – mondta lehangoltan.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Úgy tűnt, nem sürgős neki a hazamenetel.

– Akkor nem találkozunk többet? – nézett rám a szempillái alól, miközben fülig elpirult.

Istenem, álmomban se gondoltam volna, hogy benne is hasonló érzelmek ébrednek irántam, mint amiket én érzek iránta. Néhány percig szótlanul fürkésztük egymást. Végül feltettem a lehető legindiszkrétebb, ugyanakkor leghelyénvalóbb kérdést.

– Van barátod?

– Nincs – sütötte le a szemét, de ez kevés volt ahhoz, hogy leplezze zavarodottságát.

– Miért nincs? – folytattam az illetlen kutakodást.

– A mi-félék nem kelendőek.

– Mifélék?

– Igen – bólintott eltökélten –, az olyan lányok, mint mi.

– Á, értem.

Tényleg nincs új a nap alatt. A világ folyton csak ismétli magát. Ötven éve is az számított csupán, ki a menő.

– Mifélénk – javítottam.

– Nem, nem mifélénk. Mi-félék. Ezt a szót én találtam ki – halvány mosoly suhant át az arcán. – Vannak a népszerű lányok, tudod, akik mindig divatos ruhákat hordanak, tökéletes a frizurájuk és a sminkjük; akik soha semmiről sem beszélnek, pedig folyton jár a szájuk; akik mindig teljesítik a fiúk minden kívánságát és vannak a mi-félék.

– Vagy úgy – esett le végre a tantusz. – Akiknek fontosabb egy jó jegy, mint egy strigula a naplójukban a meghódított fiúk oldalon.

– Tehát érted, miről beszélek – az elégedettségtől szinte sugárzott az arca.

– Igen, sajnos még ma is jellemző, hogy csak népszerű csajokkal szabad szóba állni – méláztam.

– Nem, nem – hevült fel az arca –, nem velük szabad csak szóba állni, hanem ti fiúk, csak őket veszitek észre! Minket, a mi-féléket levegőnek nézitek.

– Ez nem igaz! – forrt bennem a düh. – Ha be se vesznek a csapatba, mert nem megfelelő csajjal vagyok, akkor nincs választásom!

– Miért ne lenne? Fordulj szembe a széllel! Ha jó játékos vagy, bevesznek, és elfogadják a választásod.

– Jó játékos vagyok – csaptam az asztalra.

– Akkor miért foglalkoztat, mit gondolnak rólad? Ha szükségük lesz rád, nem érdekli őket, ki a barátnőd – bölcsessége meglepett.

Szinte láttam magam előtt, amint kiközösítik, és magára hagyják csak azért, mert nem hajlandó úgy viselkedni, és úgy öltözködni, mint a többi lány. Azok az ostoba és főleg vak hapsik pedig, akik a hatvanas években Abigail közelében voltak, nem fedezték fel a lány rejtett értékeit. Micsoda pazarlás!

Egyszerre fogytunk ki az érvekből. Mindketten elhallgattunk. Némán meredtünk egymásra. A búcsú pillanatai voltak, amit nem halogathattunk tovább.

– Induljunk!

– Rendben – egyezett bele váratlanul gyorsan.

Kézen fogva vezettem ki az udvarra. A köd változatlanul talpig ért, de a sötétben is tudtam, merre kell keresni a két tölgyfát, ami időkapuként működött.

Már csak néhány lépés választott el minket a helytől, amikor heves kutyaugatás verte fel a csendet.

– Toto!

Abigail boldogan hajolt le az aprótermetű, meghatározhatatlan fajtájú ebért. Magához ölelve emelte fel, végigsimította a bundáját, majd rám nézett.

– Akkor búcsúzunk? – kérdezte.

– Igen – sóhajtottam, és közelebb léptem hozzá.

Egyik kezében a kutyát tartotta, másikkal az én kezem után nyúlt.

– Örülök, hogy megismertelek, Wes – hangja alig hallható volt.

– Én is – suttogtam.

Hatalmas levegőt vettem, majd meghoztam azt a döntést, amit már órák óta tervezek. Másik tenyeremet Abigail derekára csúsztattam, és magamhoz húztam a lányt. Szeme ékkövekként csillogott, a félelemnek a legkisebb jelét se láttam benne, ami felhatalmazott arra, hogy lehajoljak hozzá, és rátapasszam az ajkamat az övére. Már csak néhány centiméter választott el a céltól, amikor eszembe jutott a cetli a dzsekim zsebében. Eltoltam magamtól Abigailt, aki letörten félrefordította a fejét.

– Látod, neked se kell egy mi-féle.

– Nem erről van szó – dadogtam, de az igazat nem mondhattam meg neki. Nem csókolhatom meg őt. Őt nem.

A félresiklott idillnek Toto heves csaholása vetett véget. Összeszűkült szemmel körbekémleltem, mi baja. Nem láttam semmit, pontosabban, dehogy nem. Már nemcsak a két tölgyet lehetett kivenni, hanem a környező fákat, bokrokat is. Kezdett felszakadozni a köd.

– Mennem kell?

Abigail úgy nézett rám, hogy minden porcikám beleremegett. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy maradjon és legyen velem örökre, de nem tehettem. Ez az időkapu időcsapda is volt. Megszakadt a tér-időkontinuum és helyre kell hozni a szakadást.

– Igen – hajtottam le a fejem.

– Még találkozunk – mondta Abigail, és lágyan végighúzta a kezét az arcomon.

Még egy utolsó érintésre elkaptam apró tenyerét, és csókot leheltem rá. Levette anyám rózsaszín köntösét, és a kezembe nyomta. Belépett a tölgyek közé, én pedig utána kiáltottam.

– Hívd meg Paul Aldát az őszi bálba!

– Tessék? – nézett rám értetlenül.

– Csak hívd meg!

– De… illetlenség, ha egy lány…

– Bízz bennem!

Nem válaszolt. Két fa között váratlanul fény derengett, a felkelő nap kirajzolta Abigail sziluettjét, ahogy várakozva állt a két világ között. Fehér hálóingébe belekapott a lágy hajnali szellő, majd a haját fodrozta. Már nem volt hideg, nemcsak a köd szállt fel, de a levegő is kezdett felmelegedni, de még hűvös volt egy picit, ezért visszaadtam neki a köntöst. Letette Totot, és belebújt a rózsaszín köpenybe. A kiszabadult kutya lelkes ugrándozással előrefutott, és eltűnt. A lány még egy ideig mozdulatlanul állt, majd hátrapillantva a tekintetemet kereste. Összefonódott a szemünk egy utolsó forró búcsúban, majd ő tett még egy lépést, de annak a végét már nem láttam. Abigail egyszerűen eltűnt. Dideregve meredtem a két fa által formázott kapuba, de már üresen tátongott.

Szomorúan és magányosan ballagtam vissza a házba. Gyors zuhanyozás után befeküdtem az ágyba, anyámék ágyába, ahol egy félórája még Abigail aludt. Érzetem az illatát, amit az ágyneműn hagyott. Elképzeltem, ahogy mellettem fekszik, ahogy megérintem, és…

Nehéz volt elaludni.

Másnap reggel kábán ébredtem.

Nem tudtam, álmodtam-e Abigailt, vagy valóság volt minden vele töltött perc.

Ha csak az elmém játszott velem egy jó kis éjszakai játékot, akkor végig is vihettem volna akár a partit. Olyan gyönyörű lány volt, és olyan finom illat lengte körül… kár volt elengedni. Egy kicsit közelebb kerülhettem volna hozzá. Nem lettem volna lovag. Na és? Csak egy álom volt, nem?

Csalódottan megfordultam az ágyban.

Ha nem álmodtam…

Miért vagyok anyámék ágyában? Képzelődés súlyosított esete?

Kelletlenül feltápászkodtam, majd felöltözködtem. Mikor belebújtam a dzsekimbe, megzörrent valami a zsebében. Egy gyűrött cetlit húztam elő, amire egyetlen név volt írva.

Bénultan meredtem a betűkre, majd úgy döntöttem, ideje a tettek mezejére lépnem.

A suliba érve nem a saját szekrényemhez indultam, mint máskor, hanem balra fordultam, és a folyosó végén megállva pásztáztam a gomolygó tömeget. Nem sokat kellett keresnem, a világosbarna hajkorona hamarosan kivillant a színes forgatagból. Határozott léptekkel mentem hozzá.

– Szia.

– Szia – emelte rám óriási kék szemét, mely a csodálkozástól még jobban kitágult, mint rendesen.

– Matekod lesz? – indítottam egy laza bevezető mondattal, ami nekem is kellett, hogy lenyugodjak, mielőtt a lényegre térek.

– Ja, sajnos. Utálom – nagyot sóhajtott, amivel nagyon jól oldotta a bennem felgyülemlett feszültséget.

– Nem bírod Mrs. Dodsont? – vigyorogtam.

– De, igen, csak a matekot rühellem, vagy ő engem, mindegy, nem passzolunk egymáshoz – nevetett, mire kivillantak hófehér fogai.

A szája sarkában feltűntek azok apró gödröcskék, amik igazán elragadóvá tették az arcát.

Úgy éreztem, eljött az idő, és előállhatok a kérdésemmel.

– Hát, csak azt szeretném kérdezni, hogy van-e kedved velem jönni a bálba?

A mosoly egy pillanatra se tűnt el az arcáról, csak egy halvány meglepődés társult hozzá. Fürkészve vizsgálta az arcomat.

– Komolyan kérdezed?

– Persze. Lehet ilyesmivel viccelődni? – lepődtem meg.

– Hát, tudod…

Hirtelen zavarba jött. Matatni kezdte a szekrényében sorakozó könyvek között, majd amikor már mindent kétszer megigazított, lassan bezárta az ajtót, és újra rám nézett.

– Nem lesz ebből baj? – kérdezte halkan.

– Hello – csattant a levegőbe egy éles hang. – Beszélhetek veled, Wes?

Bennek mintha szuperképessége lett volna, és tudta volna, hogy kimondatlanul is róla van szó. A lehető legrosszabbkor érkezett, hogy meghiúsítsa a terveimet, ugyanakkor a legjobbkor, hogy végre kifejthessem a véleményemet.

– Oké.

– Talán menjünk arrébb – nézett a tengerkék szemek tulajdonosa felé.

Egy lépést távolodtunk a lánytól, aki azonban kíváncsian nézett utánunk.

– Azt hiszem, nem értettél meg tökéletesen, öreg – Ben mutatóujját a mellkasomhoz nyomva a szomszéd szekrényhez szorított.

– Miről van szó? – tettettem az értetlent.

– Nem kérdezem, hogy kivel és hol voltál tegnap, mert sejtem – dühöngött. – De tudod, mit, még jól is jártam veled. A karjaim közé lökted Marylint.

– Na, akkor elégedett lehetsz. Úgyis régóta fájt rá a fogad, meg egyéb testrészed, nem? – gúnyolódtam, amitől ő azonban még mérgesebb lett.

– Ne játszd meg magad! Megmondtam, hogy ha ezzel a csajjal kavarsz, nem lehetsz csapattag!

A vita közben összeverődött közönséggel nem törődve a kezét nyílegyenesen Gale felé nyújtotta. A lány riadtan visszahőkölt, én pedig kiléptem Ben hatásköréből, és megragadtam a lány kezét, nehogy elfusson. Hallania kell neki is, és mindenkinek, aki itt téblábol azt, amit mondani készülök.

– Tudod, mit öreg? Ha nem vesztek be, átmegyek a szomszéd városba. Úgy hallottam, nekik is szükségük van balszélsőre, én pedig jó vagyok, tudod? Nekem mindegy, melyik csapatban játszom. Nektek is?

Szúrós tekintettel végigmértem Bent, akinek életében talán először torkára forrottak a szavak. Elképedve meredt rám, majd szokatlanul halkan nyögött ki néhány szót.

– Hát, majd meglátjuk – ezzel elviharzott, félrelökött az útjából mindenkit, aki abban akadályozta, hogy megsemmisülése színhelyét minél előbb elhagyhassa.

– Ó – nézett rám áhítattal Gale. – Te tényleg komolyan gondoltad, amit mondtál.

– Igen. Szóval eljössz velem a bálba?

– Persze, örömmel.

Tanítás után megvártam, hogy hazakísérjem. Csak néhány utcányira laktak a sulitól, így gyalog vágtunk neki az útnak.

– Képzeld, vendégségben van nálunk a nagymamám – csacsogott vidáman.

– Igazán?

– Igen. A nyugati parton lakik, nagyon ritkán jön el, de ma itt van. Tegnap érkezett. Azt mondta, hogy nagyon fontos találkozója van valakivel.

– Kivel?

– Nem mondta. Úgy tesz, mintha valami titok lenne – csilingelt Gale hangja –, de mindegy. Az a fontos, hogy eljött. Bemutatlak neki, jó? – kérdezte, és már nyitotta is a bejárati ajtót.

A nappaliba lépve az első, ami a szemembe tűnt, a csodálatos tünemény volt, aki a szoba közepén állt. Haja megőszült, bőre se volt már feszes, de gyönyörű szeme ismerősen csillogott, és mosolya is a régi volt. Felém fordult, és a szája szegletében megjelent a két ismerős gödröcske.

– Ó… nem változtál semmit – mondta.

– Te sem, igaz csak egy nap telt el, legalábbis nekem – lehajoltam hozzá, és megcsókoltam a kezét.

– Egy nap? – nevetett önfeledten. – Neked talán, de nem nekem.

Igen, neki ötven évig kellett megőriznie a tegnapi nap emlékét. Ráadásul az ötven év nem múlt el nyomtalanul. De kit érdekelt ez?

– Találkoztatok már? – Gale hol egyikünkre, hol másikunkra nézett.

– Ó, csak összefutottunk az utcán, kedvesem – felelte Abigail. – Wes volt szíves segíteni nekem tegnap, amikor eltévedtem.

– Hol tévedtél el? – kérdezte Gale megrökönyödve.

– Hát, itt.

– Spring Fallsban? Ne viccelj! – Gale láthatóan össze volt zavarodva. – Jól vagy, nagyi?

A lány meg volt győződve arról, hogy a nagyanyja csakis valami időskori betegség miatt tévedhetett el egy ilyen kis városban. Abigail azonban kicselezte az unokáját.

– Hidd el, kicsim, kutya bajom! És most már miattad is nyugodt lehetek. Látom, jó kezekben vagy – emelte rám nagy kék szemével.

Én pedig nem az idősödő nőt láttam, aki előttem állt, hanem a fiatal és gyönyörű Abigailt, az elbűvölő lányt, akitől csak tegnap váltam el. Egy pillanatra megfeledkeztem a ráncokról és az ősz hajszálakról. Az emlékkép örökre kitörölhetetlen maradt, de szükségtelen volt felidézni magamban, hisz ott állt előttem teljes valójában. Bármikor megérinthettem a csodálatos Gale-t, aki nagyanyja tökéletes mása volt. Ugyanaz a kék szem, ugyanazok a hívogató ajkak. A fiatal Abigail, akit mindenki Gale-nek szólított, nemcsak a keresztnevét örökölte a nagyanyjától, de magával ragadó személyiségét is.

Vigyázat! Magyar írók munkái a blogon!

2011-12-25T07:00:00.000+01:00

Újabb közérdekű közlemény következik!

Pénteken már említettem volt, hogy még nincs vége a hónapnak, a magyar írók hónapjának a blogon. Ezen alkalomból olyan ötletünk támadt, mellyel szintén szeretnénk bebizonyítani, hogy a kezdő, még ki nem adott írók, és már kiadottak között is remek írók bújnak meg.

Szeretnénk nektek bemutatni párat. Nem, nem, nem... nem mi mutatjuk be őket, mutassák be magukat ők maguk, illetve a műveik.

Éppen ezért a napokban mindig más-más írótól találhattok majd fent novellákat. Akad köztük, akinek a neve ismerősebb lesz, valakié esetleg kevésbé. Elárulom, hogy ezúttal 4 hölgy veszi át az uralmat egy hét erejéig, és egy-egy novellájukkal támogatják a magyar írókért indított hónapunkat a blogon.

Fogadjátok őket nagyon sok szeretettel, és jó szórakozást kívánunk hozzájuk!

FFG BooK

Tokaji Zsolt - Szólítsatok Brad Pittnek!

Lények a fantáziában - 2.

Blog-ünnepek

Lények a fantáziában - 1.

Fülszöveg, avagy fülbe (nem) mászó könyvszövegek

Bertram Thomas McDowell - Mutánsok

Leslie Charteris - Az Angyal a Scotland Yard ellen/ Az Angyal beavatkozik

William Shakespeare - Lear király

Peter S. Beagle - Az utolsó egyszarvú

Syrie James - Charlotte Bronte titkos naplója

Jim Butcher - Pusztító vihar (Dresden akták 1)

Újévi fogadalom - Januári felvonás

Wolfgang Hohlbein - Támadás a világűrből (Charity 1)

(Kép)Regények hősei a vásznon!

Imre Viktória Anna - Kísértés Rt.

Marcello D'Orta - Isten ingyér teremtett bennünket

Neil Gaiman - Farkasok a falban

Neil Gaiman - A temető könyve

Clifford D. Simak - Az emberfarkas-elv

*Timus élménybeszámolója * Janet Evanovich: A szingli fejvadász sorozat, avagy mindenki meneküljön, mert nyomozok

Stephenie Meyer - A burok

Balogh P. Hédi - Fénylő lelkek (Napló light 1)

Cassandra Clare - Üvegváros (A végzet ereklyéi 3)

Újévi fogadalom

Viszlát 2011! Üdv 2012!

Szülinap Molyos kivitelben

Imre Viktória Anna - Csendes éj

Ta-mia Sansa - Búcsúlevél

Lana - Egy nap majd...

B.M.Grapes - Emlékkép

Vigyázat! Magyar írók munkái a blogon!

Timus élménybeszámolója Janet Evanovich: A szingli fejvadász sorozat, avagy mindenki meneküljön, mert nyomozok