Vinidis-Re L'Hass a toroni származású kalandor Ynev elátkozott, örökfémből vert érméit kutatja a Sheralban, majd Gorvikba megy. Nem a mohóság vezérli: a tét ezúttal a saját lelke. A helyi intrikákba keveredő Vinidis utóbb Abradó hercegével dacol, hogy egy grófi család halva született örökösét kijuttassa a tartományból. Útjuk kudarcra ítéltetett, mert a grófi családban áruló lapul, aki mindannyiuk vesztére tör. Kis híján sikerrel. A hátborzongató örökös felkutatja a legendás Vérkő és szilánkját és az utolsó előtti pillanatban ráébred az áruló kilétére. Magára hagyja a rohamosan fogyatkozó csapatot és Vinidist egy elhagyott bányába küldi a válaszok után...
E kötetem jellegzetessége az, hogy pontosan 4 éve, erre a napra kaptam Holditól (vagyis Lena91 -től, ahogy a molyon ismert). Az első kötete (Ryeki tűz) után sokáig pihent a polcomon, de most íme...
AZ ELSŐ KÖTETERE NÉZVE SPOILERT TARTALMAZ!
Vinidis Ryek tüzének megtalálása után az örökfémekből készült érméket keresi, egy kis csapattal összeáll, és egy barlangon átvágva valami olyan helyre érnek, amire nem számítottak: visszaviszi őket az időben, ahol is kyr harcosokkal kell megvívniuk a szabadulásért, Vinidisnek meg be kell teljesítenie egy jóslatot.
Útjuk során felfedezik, hogy valami nincs rendjén: egy felsőbb hatalom vezérli őket valamiféle cél felé. De vajon ki az, aki a háttérből irányít mindent? Vinidis rájön, hogy egy barátja akar tőle valamit, már csak az a kérdés, hogy mit miért tesz? Miért tért vissza? Ez a barát nem más, mint Suyenas, a félelf íjász, aki Vinidis mellett volt Ryek tüzének keresésénél.
Eztán új feladat vár a kalandorokra, és a csapat összeállása után (amihez a félelf is csatlakozik) elindulnak a küldetésre, aminek a végén mindenre fény derül: egy árulóra, egy holtan született nemesi leszármazott titkára, és még a csapat tagjai közt is akadnak olyanok, akik súlyos terhet cipelnek magukkal...
Félve álltam neki a könyvnek, és mégis kellemes csalódás ért. A könyv első fele összeszedett, élvezhető, kidolgozott. Onnantól kezdve viszont, hogy elvállalja a főhősünk a következő küldetést, szétcsúszik az egész. Ugrál a történet, sok helyütt érthetetlen, hogyan történt ez vagy az, aztán közeledik a történet vége egy olyan lezárással, ami után az ember követelné a harmadik részt...
A szereplők tekintetében nincs változás. Túl sok karakter túl sok megnevezéssel, és néha meg kellett állnom, hogy átgondoljam, ez most melyik szereplő is. Persze, a kalandoroknak egyszerre kell megismerkedniük, a nevét mindegyiknek tudjuk is, de az utána titulus alapján való beazonosítás kicsit megkavaró, de a végére meg lehet szokni.
Kissé zavarónak tartottam azt is, hogy a kapkodás hevében néha csak úgy beugranak tények a történetbe (ez főleg a második felében volt jellemző). Történnek események, amikről az olvasó lemarad, és csak később értesül róla, mikor a szereplők megtárgyalják a dolgokat, hogy "jé, ilyen is volt".
Ami a regény mellett szól, az a leírások, ami vonatkozik a tájra, és a csatajelenetek zömére.
Összességében nézve jobban sikerült mű, mint az első kötet, összeszedettebb, kidolgozottabb, sok dolgot tudunk meg a főhősünkről, jobban megismerjük a félelfet is... Azon már meg sem lepődtem, hogy a csapat tagok nagy száma a végére leredukálódott, erre számítani lehetett az első kötet ismeretében, ilyen téren sincs túl sok változás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése