Yann Martel - Beatrice és Vergilius

Most egy kicsit ismét kizökkenek az ábécés olvasásból. Miért? Bizonyos események miatt nemigazán sikerült hazajutnom oda, ahol a teljes nagy könyvtáram van, úgyhogy kénytelen voltam meglepni magam néhány kötettel, hogy legyen mit olvasnom. Igaz, időm nemigazán jutott rájuk, de azért csak-csak sikerült egyet befejeznem közülük, mire sikerült betévednem a könyveim körébe...

Ha Yann Martel nevét említjük, jó eséllyel sokaknak beugrik a Pi élete (Life of Pi), a nagysikerű könyv, amiből meglehetősen látványos film készült 2012-ben. Nehéz lenne azt mondani Yann Martelre, hogy hétköznapi író, hiszen annyira különböző dolgokat tud összekombinálni műveiben. Amiben a Pi élete és a Beatrice és Vergilius nagyon hasonlít egymásra, az állatokkal kapcsolatos részletezések és a vallás felbukkanása (bár utóbbinál nem kap akkora hangsúlyt).

Míg Pi esetében az dominál, hogy a fiú keresi önmagát, kipróbál mindenféle vallásokat, megismeri az állatkerti élet során az állatok szokásait, felismeri a hangjukat, addig egy másik regényében, a Beatrice és Vergilius címűben maguk az állatok a főszereplők – és mégsem. Egy történet a történetben műről van ugyanis szó, ahol semmi sem az, aminek látszik.

De mielőtt rátérnék a történetre, muszáj egy keveset hozzátennem a borítóhoz. Nagyon találó, és frappáns a történet szempontjából. Amilyen egyszerű, olyan hatékonyan fejezi ki a történet fő lényegét. Rajta van ugye két fontos szereplő, akik pont azt csinálják, mint a könyvbeli műben: éppen egy csíkos ingen tengődnek. Maga az ing ugyan csak később kerül elő, mégis annyira remek metafora a háttérben, hogy ennél jobban sem a képen, sem az írásban nem lehetett volna megfogni a lényeget.

No de lássuk, mi van a borító alatt... Adott Henry, aki nem tudja, mit kezdjen magával. Mindenfélébe belevág, de mindig céltalanná válik egy-egy kudarc kapcsán. A holokausztot másként akarja megragadni műveiben, mint ahogy azt mások teszik: el akar rugaszkodni a tényszerűségtől, az olyan formuláktól, mint naplók és leírások. Elkezd nyelvet tanulni, zenélni, valójában író, egy színházban dolgozik, de mégsem találja a helyét. Egy napon egy Henry nevű férfitól kap levelet, melyben kap egy drámajelenetet. Két szereplő azt elemzi, hogy néz ki egy körte, milyen az íze, az állaga, a színe, a formája.

És van Henry, a preparátor, aki egy színdarabon dolgozik, melynek hősei Beatrice és Vergilius, akik az Isteni színjáték szereplőiről kapták nevüket. A magának való idős férfi szívesen beszél a preparálásról, de nem szívesen megy állatkertbe. És miért különös a darabja? Egy bőgőmajom és egy szamár tűnik fel benne, akik nem csinálnak mást, mint megbeszélik egymással az élet nagy dolgait.

Maga a regény nem mozgalmas, nincsenek benne akciójelenetek, nem pörgős, inkább elgondolkoztató. Vajon hogy magyaráznánk el annak, aki még életében nem látott körtét, hogy az hogy néz ki? Mi is a bizalom valójában? Hogy lehet boldogan élni az életet? A barátaink mindig ott vannak mellettünk?

Henry (az író) egyre többször látogatja meg a preparátort, aki egyre több részletet oszt meg amolyan találom módra a darabjából, és ezzel egyre közelebb kerül a borúsnak ígérkező végkifejlethez. A férfi elkezdi találgatni, vajon mi célja van a preparátornak, mi járhat a különös fickó fejében... És vajon tényleg kötődik a holokauszt Beatrice és Vergilius drámájához, vagy csak állatok némi isteni színjátékkal? Amit a legvégén talál arra egyáltalán nem számít. Mikor rájön, micsoda valójában Beatrice és Vergilius, és kicsoda az öreg preparátor, valahogy minden sötétebbé válik...

Amivel Yann Martel kapcsán ezúttal sem tudtam kiegyezni, az a messzemenőkig való részletezés. Noha a könyv megközelítőleg 200 oldal, ha nem lenne benne ennyire részletesen, hogyan kell állatot preparálni, ha szülés csodáját két mondattal intézné el, mint ahogy azt az állatok halálával tette, és ha az állatok hangja és viselkedése is kisebb részt kap, kb. 130-150 oldalból kijönne az egész mű. Egyszerűen olyannyira muszáj neki részletezni jellegtelen dolgokat, amik ugyan kötődnek a történethez, de ennyire azért nem hangsúlyosan, hogy már ott tartottam helyenként, hogy az átlapozás célravezetőbb lenne. Ezek voltak azok a részek, amik unalmassá tették az egyes epizódokat.

Összességében nézve ez a darabban a darab megoldás itt egy teli találatos momentum, és a végére érve már egyáltalán nem bántam, hogy az eleje meglehetősen lassan indul. Apró jelenetekből tevődik össze, mi is a színdarab lényege, miért vetette papírra a preparátor, és valóban értékes mondanivalót szolgáltat. A színdarab a fő szál lényegi eleme, mely meghatározza a valós események vonulatát, és máshogy sikerül bemutatni a holokausztot is...


GR-ezők szerint: