A KMK oldalán találtam meg a kötetet, és nem volt kérdés, hogy szeretném olvasni.
Lylia Bloom neve sem új már az oldalon. Az Ellopott életek című könyvében egy megható történetet láthatunk, ahol izgulhatunk a főhősnőért.
Ezúttal viszont az írónő egy teljesen átlagos ifjúsági romantikától csöpögő regényt hozott. Be kell valljam őszintén, ennél többet vártam volna ettől a kötettől. Kapunk ugyanis a (gyönyörű szép) borító alatt egy átlagos, unalmas tiniromantikát, a gazdag fiúcskával, aki lázad a szülei ellen, és összejön a csóró, hányatott sorsú lánnyal.
Olvasás közben ugyanazt éreztem, mint a 13 okom volt... -nál és a Gyönyörű sorscsapás -nál. Az első pár fejezetnél még csak-csak kíváncsi voltam, mi az a hiper sötét múlt, amiről a csaj nem beszélhet. Aztán ugyanúgy kezdtem kiábrándulni a történetből, mint az imént említett két könyvnél. Mire a főhősnő odáig jut, hogy végre elmondja, a tálalás, a nyújtás hatására egyszerűen nem tűnik annyira komolynak az ügy, egyszerűen elsikkad, elsorvad.
Ez egy sima gyerekbántalmazás, ami őt lelkileg megviselte. Aztán jön az a rész, hogy régen mindenki visszautasította. Olyanokat mondtak rá, hogy ne barátkozzanak vele stb. Miért is? Azért, mert a kezén van néhány seb? Azért nehezen hiszem, hogy egyik-másik anyuka nem gondolt bele a dologba főleg úgy, hogy nekik is van gyerekük, tehát simán átérezték volna a dolgot. De jó, ám legyen, elfogadom, hogy a lányt tíz éven keresztül ilyen korlátolt emberek vették körbe.
Talán azért nem tudom annyira átérezni ezt az egészet, mert a sablonos történet mellékszálaként körülbelül semmilyen hangsúlyt nem kap az a rész, hogy a lányt régen bántalmazták. Jobban ki lehetett volna fejteni azt a részt, hogy miért is fáj neki a karja ahelyett, hogy folyamatosan csak a gondolati siránkozásokat hallgatjuk, hogy "júj, nem mutatom meg senkinek, mert csak elítélnek stb.".
Az igazság az, hogy a főhősnőnk (elnézést a kifejezésért) nem elég tökös, csak egy újabb picsogó tini főhősnő.
A történet egyébként váltott szemszöges. Egyszer Zorát látjuk, aki savanyúbb, mint egy citrom, folyamatosan azt mondja, hogy mindenkit távol kell magától tartania. Másodszor pedig minden fejezetben ott van Dominik szemszöge. Ott is egy felületes bemutatást látunk. Nincs kidolgozva a háttér alaposan, ahogy Zoránál se. Az ő történetén bevallom, még annyit se voltam hajlandó elmélkedni, miért alakult így, mint Zoránál. Dominik és a 100% sallang élete... nem jött be. Még azt se mondhatnánk, hogy igazán dacol a szüleivel szembe, mert annyit látunk, hogy titkolózik. Bátyja, Krisz elejt egy morzsát, ami érdekes lehetne, de a történet végéig az a morzsa nincs felszedve, hanem benne marad. Sejtem, hogy mi lehet a szülők hátterében, de hogy Dominik ennyire vak, ennyire naiv és buta...
A szereplők annyira sablonosak, mindkettő csak az áldozat szerepében tetszeleg. Tipikus Mary Sue mind a kettő, hiszen nem vétenek a világ ellen, tökéletesek. Ami még egy nagy negatívum, az a nyelvezet. Dominik és Zora ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy fejezik ki. Egy férfi/fiú nem gondolkozhat úgy, mint egy nő/lány. Minden ember más és más szókincset használ, vannak saját szófordulataik. Dominiknak és Zorának semmi ilyesmi eltérése nincs. A váltott szemszög ezért veszélyes eszköz, mert könnyen bele lehet bukni, és ennél a könyvnél is sikerült ezt elérni.
Kissé úgy érzem, ez a könyv még érhetett volna. Sokszor találkoztam olyan mondatokkal, ahol a szórend sem volt megfelelő. Ha ez átment szerkesztőn, a ragozási hibákkal és a rossz mondatösszetételekkel, akkor felületes volt a korrektúra.
Összességében nézve többet vártam volna. Az Ellopott életek ígéretes kezdetnek tűnt, és annak sikerült kicsikarnia az olvasóból azt, hogy sajnálja a főhősnőt. A Ne mondd, hogy szeretsz csak egy tipikus tucatregény lett... Ez most ennyit tudott...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése