Egy sorozat zárókötete mindig kulcsfontosságú, hiszen attól várja az ember a nagy durranást. A szerző elvarr minden szálat, megadja a szereplők jövőbeni útjának irányát, és az olvasó tovább gondolhatja, hogy mi fog történni a hőseivel, akivel X darab könyvön át együtt küzdött.
Gail Carrigertől mindig sokat vártam, mert elég magasan tartotta a színvonalat a sorozat folyamán. Szarkasztikus humora és fordulatos cselekményei sodró lendülettel viszik előre a történeteit.
Ezúttal sincs ez másként. Alexia (Mrs Maccon) újabb pácban találja magát, mikor meghívást kap Egyiptomba a világ valaha élt legöregebb vámpírjához. Fogalma sincs, mit akarnak tőle, viszont az Istenölő Ragály nyomai is oda vezetnek. Ráadásul az apja is működött Egyiptomban, és ki akarja deríteni végre, mi történik valójában, ki mozgatja a háttérből a szálakat.
Útjára elkíséri a családja, illetve a barátai (Ivy és családja, és az egész színi társulat). Egyiptomban aztán fény derül az apja titkára, illetve arra, mit tett Floote azért, hogy megtartson egy ígéretet. A Falkában némi átrendeződés veszi kezdetét, és felbukkan Conall lánya is... Ha mindez nem lenne elég, Alexia belekeveredik egy gyerekrablási ügybe, meg némi vámpír problémája akad. Hogy mászik ki mindebből? Csak a szokásos...
Azt hiszem, ez a regény egy kicsit nagy vállalás volt. Annyi szálon indultak el az események (a korábbi kötetek alapján), hogy végül mindent el kellett varrni, de néhány esemény elvarrása meglehetősen felületes. A korábbi kötetek eseményeit figyelembe véve a legtöbb esemény végkimenetele egyébként kitalálható, nem rejt túlontúl nagy fordulatot. Ilyenek bizonyos szerelmi szálak (pl. Lyall professzor), a 4-es kötet után összerakható, hogy ki kezdte az Istenölő Ragályt (az indok itt az 5-ösben derül ki, és korábbról nem is lehet erre következtetni). Ismét felbukkannak a Bronz Polip emberei, de körülbelül csak az említés szintjén.
Aminek örültem olvasás közben, hogy építkezik az előző kötetekből, és
felhasználja az ott megtudott információk zömét (pl. a holttestek
hatását) és nem csak úgy ide-oda kap az események forgatagában. Néhány új dolog is kerül be, amiknél tényleg az az érzésem
támadt, mintha a Harry Pottert olvasnám: váratlanul előkerül, pedig már
korábban is lehetett volna említeni, hogy ilyen van... Pl. A Lebegők népe újdonságként hatott, de valahogy feleslegesnek éreztem, hogy behozták a történetbe őket. Egy olyan plusz, ami nem hiányzott még akkor sem, ha egy dologra ők hoztak megoldást. Lehetett volna az eddigi eszköztárból találni megoldást arra a bizonyos dologra, mert az első négy kötetből elég széles volt az eszközpaletta hozzá... Vagy ott van Biffy és Lyall esete, illetve Biffy "különleges képessége", amire itt derül fény. Ennek eddig semmi előjele nem volt, miért kell most előhúzni, mint nyuszit a kalapból? Kapunk rá egy harmatgyenge magyarázatot, de tényleg csak magyarázkodásnak hat...
Carriger is elköveti a Rowling-féle hibát: nem mer hozzányúlni a szereplőihez. Ha lenne a sorozatnak még plusz két kötete lehet, hogy ő is mészárossá válna, de ettől megkímél minket. Ezzel a hozzáállással mindig az a bajom, hogy lehetetlen helyzeteket élnek túl szereplők, pedig az élet egy olyan játék, ami néha halállal végződik. Az olvasót nem kell ettől megkímélni, fel van rá készülve, még ha rosszul is esik neki, hogy egy esetleges kedvencét elveszíti az események forgatagában. Miért kell mindig a "happy end"-et erőltetni? És Carriger annyira vigyáz a szereplőire, hogy még mellékszereplők sem mehetnek a lecsóba! Még olyanok se, akiket nem ismerünk név szerint, és nincs hozzá semmi kötődésünk...
Kicsit alább hagy a csipkelődés is a Maccon házaspár tagjai között, amit nagyon sajnáltam, mert ez egy olyan fűszere volt a sorozatnak, ami mindig mosolyt csalt az arcomra. Itt a helyzet inkább drámai, és úgy is kezelik... Néha az volt az érzésem olvasás közbe, hogy gyorsan le kell zárni mindent, és mindenkinek legyen meg a boldogsága és kész, engedjük el ezt a világot, mert 5 kötet már sok.
Összességében nézve a záró kötet nem csattan akkorát, mint a korábbiak. A szálak mind elvarrásra kerülnek, mindenkinek kell egy "Boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejezés, amivel nem tudok maximálisan megbarátkozni. A stíusa a megszokott lendülettel vitt előre, de a humora már alábbhagy. A fordulatoknak az előző kötetek miatt híján vagyunk. A végén kapunk egy "mi lesz a karakterekkel X év múlva" zárást is, de legalább ezt nem olyan módon, hogy az olvasó arcába van tolva, hogy pl.: "10 évvel később..." Ezúton búcsúzom a Napernyő Protektorátustól, örülök, hogy megismerhettem... Magát a teljes sorozatot nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése