Ez egy eléggé érdekes sorozat tekintve, hogy minden kötetét más-más író írta. Az ember azt hihetné, hogy a részek nyomokban kötődnekegymáshoz...
És ezen a ponton mindenki tévedne.
Maggie Stiefvater valószínűleg leült, áttanulmányozta az első kötetet, majd fogta a maga fantáziáját, és némileg átdolgozva a szereplőket megalkotta a saját történetét ehhez a világhoz, hogy ő is letegye a kézjegyzét.
Mivel sajátságos vonzódása van a farkasokhoz, azt hittem, hogy talán rá fog menni a Briggan szálra. Ami meglepett, hogy nem tette, és nagyjából mindenki kapott a reflektorfényből, és egy minimálissal volt csak kiemelkedőbb Brigann és társa, Connor, mint a többiek.
A történet szerint ugyanis ott, ahonnan Connor (és ezáltal Briggan) származik, egy mondákból és regékből ismert fekete párduc kel életre, mint szellemállat. A Hódítók uralmuk alá hajtják a vidéket, és ez a nagymacska lesz a hely címerállata Brigann helyett.
Közben a kis csapat elindul, hogy megkeresse a Vas Vadkan talizmánt, és az azt örző szellemállatot. A Hódítók keresztezik útjukat, összecsapnak, majd a kis csapat a kaland végén egy olyan vár uránál köt ki, aki szeszélyesebb már nem is lehetne. És hogy mi okozta ezt? Egy szellemállat elvesztése...
Hihetetlen, de ez egy olyan sorozat, ahol a második kötet jócskán jobban sikerült, mint az első. Megvan benne az egyensúly, vagyis minden karakterről megtudjunk még valami kis morzsát. Érezzük, hogy a farkas, mint vezér még jobban kiemelkedik, mint az első kötetben, mégis megvan minden gyerekfőhősnek a maga nagy pillanata.
Stiefvater ügyesen csavarja a szálakat, behoz egy új mendemondát, amive még közelebb hozza hozzánk a történetet. Azza pedig, hogy megeleveníti, mintha egy színdarabként eljátszanák a szereplők a regét, és ők pedig annak a részeseivé válnának.
A stílusa hasonlított a Mull-féle kötetére, a karakterek kellően kidolgozottra sikerültek. Ezt már jobban lehetett élvezni, mint a bevezető kötetet.
Egyetlen momentum nem volt teljesen világos a záró részben, hogy arra miért volt szükség, és ami indokolatlanná tett elég sok mindent: Finn és szellemállatának története.
Összességében nézve ez egy remek kötete a sorozatnak. Azért nem merek több pontot adni, mert a további kötetektől is legalább ilyen színvonalat várok, ennyi kalandos jelenetet. A király várában zajlott események pedig valamiért nagyot dobtak nálam az egész sztorin...
És ezen a ponton mindenki tévedne.
Maggie Stiefvater valószínűleg leült, áttanulmányozta az első kötetet, majd fogta a maga fantáziáját, és némileg átdolgozva a szereplőket megalkotta a saját történetét ehhez a világhoz, hogy ő is letegye a kézjegyzét.
Mivel sajátságos vonzódása van a farkasokhoz, azt hittem, hogy talán rá fog menni a Briggan szálra. Ami meglepett, hogy nem tette, és nagyjából mindenki kapott a reflektorfényből, és egy minimálissal volt csak kiemelkedőbb Brigann és társa, Connor, mint a többiek.
A történet szerint ugyanis ott, ahonnan Connor (és ezáltal Briggan) származik, egy mondákból és regékből ismert fekete párduc kel életre, mint szellemállat. A Hódítók uralmuk alá hajtják a vidéket, és ez a nagymacska lesz a hely címerállata Brigann helyett.
Közben a kis csapat elindul, hogy megkeresse a Vas Vadkan talizmánt, és az azt örző szellemállatot. A Hódítók keresztezik útjukat, összecsapnak, majd a kis csapat a kaland végén egy olyan vár uránál köt ki, aki szeszélyesebb már nem is lehetne. És hogy mi okozta ezt? Egy szellemállat elvesztése...
Hihetetlen, de ez egy olyan sorozat, ahol a második kötet jócskán jobban sikerült, mint az első. Megvan benne az egyensúly, vagyis minden karakterről megtudjunk még valami kis morzsát. Érezzük, hogy a farkas, mint vezér még jobban kiemelkedik, mint az első kötetben, mégis megvan minden gyerekfőhősnek a maga nagy pillanata.
Stiefvater ügyesen csavarja a szálakat, behoz egy új mendemondát, amive még közelebb hozza hozzánk a történetet. Azza pedig, hogy megeleveníti, mintha egy színdarabként eljátszanák a szereplők a regét, és ők pedig annak a részeseivé válnának.
A stílusa hasonlított a Mull-féle kötetére, a karakterek kellően kidolgozottra sikerültek. Ezt már jobban lehetett élvezni, mint a bevezető kötetet.
Egyetlen momentum nem volt teljesen világos a záró részben, hogy arra miért volt szükség, és ami indokolatlanná tett elég sok mindent: Finn és szellemállatának története.
Összességében nézve ez egy remek kötete a sorozatnak. Azért nem merek több pontot adni, mert a további kötetektől is legalább ilyen színvonalat várok, ennyi kalandos jelenetet. A király várában zajlott események pedig valamiért nagyot dobtak nálam az egész sztorin...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése