Tudjátok, mindenki valahogy (címben, történetben, szereplőkben) visszanyúl a régi klasszikusokhoz. Az ember akarva / akaratlan összeveti olvasás közben. Ez egy újabb Mary Shelley szerű sztori akarna lenni? Egy tudós összerak kíváncsiságból egy embert, ami szörnyeteg lesz és ijesztő, de egyébként mégsem szörny?
Amit sokan rosszul tudnak, a Frankenstein sztoriban Frankensteinnek nem a szörnyet, hanem a dokit hívták. Igen elborzaszt, mikor filmekben vagy beszélgetésekben rosszul használják... Aki a szörnyet nevezi így az látszik, hogy olyan tudással kérkedik, ami nincs a birtokában.
Az a baj, hogy meglátok egy ilyen címet, és rögtön hasonlítgatni kezdem a klasszikussal. Az elején még kerestem némi párhuzamot, hogy majd ijesztő lesz, hátborzongató. Várok tőle valami ódon szagot, amitől régies és poros lesz a sztori.
Erre jön Ahmed Szadavi, és a pofámba nyom egy olyan de olyan befejezést, hogy kijön az emberből egy "basszus". Amiben az ember biztos, hogy így volt vagy úgy volt, az utolsó egy -két oldalon a szerző mindent keresztül húz és olyan mértékben bizonytalanná teszi az olvasót, hogy kiderül: ez a könyv nem is olyan rossz...
No de kezdjük az elején. Mi köti össze Hadit, az ócskást, Faradzsot az ingatlanost, Elisvát egy egyedül élő idős nőt, és Mahmudot az újságírót? Egyetlen történet, melyet mindenki máshogy lát, mindenki mást tapasztal.
Bagdadban egyre több öngyilkos merénylős robbantás történik, és egyre több a halálos áldozat. A szanaszét heverő testrészeket Hadi, a sokat mesélő ócskás összeszedi, összevarrja és megalkotja vele a Rémet.
Egy szellem ugyanis megtalálja a testet és elviszi, hogy legyen miben laknia. Elisva összefut ezzel a rémmel és befogadja, mert rég nem látott fiát véli felfedezni a szörnyben. A Rém azonban kezdi elveszteni a testrészeit, amikből áll, ezért ezeket pótolni kell. A testrészek beszélnek hozzá és bosszúra szomjaznak. Mindegyik azt akarja, hogy a Rém álljon bosszút azokon, akik a halálukhoz vezettek. Miután egy testrész megkapja a bosszút, leválik a testről és azt pótolni kell. A Rémben azonban nem mindenki látja az igazságosztót. Ráadásul egy idő után gonoszok testrészei kerülnek fel a szörnyetegre...
Lehet, hogy nem is annyira misztikus történetről van szó és a szörnyeteg nem is létezik, csak egy ócskásnak a kitalált meséje? Vagy lehetséges, hogy mégis minden igaz, csak el akarják tusolni a Rém históriáját?
Egyáltalán nem bántam a végére, hogy semmi Shelley-féle beleerőltetős dolog nincs benne. Miután a Rém célt kap és letisztázódik, miért is kelt életre már nem is hiányoltam valami racionalista magyarázatot arra, hogyan történt a feltámadása.
Szadavi is eléggé sok erkölcsi dilemmát belenyom a könyvbe. Élet és halál fölötti döntést: ki érdemli meg a halált, mint büntetést, vagy ki nem. Mikor cselekszik jót az ember? Mi a helyes?
Felvetődik a család, mint egység. Mit tehetnek a gyerekek és mennyire szólhatnak bele szüleik életébe, miután kirepültek a családi fészekből? Meddig számít gondoskodásnak, és meddig számít beleszólásnak a más életébe, ha azt kérjük tőle, hogy hagyjon hátra mindent és kezdje újra valahol máshol?
Tényleg léteznek olyan csodák, hogy egy igazságosztó életre kel? Mikor tekinthető barátnak és mikor ellenségnek az, aki bosszúból gyilkol? Egyáltalán ki minősül jó embernek, akinek a bosszúját be kell teljesíteni? Egyáltalán sportszerű kihasználni egy idős nő jóindulatát és elesettségét?
Összességében nézve szerintem tanulságos és érdekes könyv és pont az tetszik benne, hogy nem akarja Shelley művét másolni, csak átveszi az alapok egy részét. Azoknak tudom ajánlani, akik nem félnek belevágni valami újba, valami szokatlanba, és a végén mernek koppanni egyet, vagy kettőt...
Amit sokan rosszul tudnak, a Frankenstein sztoriban Frankensteinnek nem a szörnyet, hanem a dokit hívták. Igen elborzaszt, mikor filmekben vagy beszélgetésekben rosszul használják... Aki a szörnyet nevezi így az látszik, hogy olyan tudással kérkedik, ami nincs a birtokában.
Az a baj, hogy meglátok egy ilyen címet, és rögtön hasonlítgatni kezdem a klasszikussal. Az elején még kerestem némi párhuzamot, hogy majd ijesztő lesz, hátborzongató. Várok tőle valami ódon szagot, amitől régies és poros lesz a sztori.
Erre jön Ahmed Szadavi, és a pofámba nyom egy olyan de olyan befejezést, hogy kijön az emberből egy "basszus". Amiben az ember biztos, hogy így volt vagy úgy volt, az utolsó egy -két oldalon a szerző mindent keresztül húz és olyan mértékben bizonytalanná teszi az olvasót, hogy kiderül: ez a könyv nem is olyan rossz...
No de kezdjük az elején. Mi köti össze Hadit, az ócskást, Faradzsot az ingatlanost, Elisvát egy egyedül élő idős nőt, és Mahmudot az újságírót? Egyetlen történet, melyet mindenki máshogy lát, mindenki mást tapasztal.
Bagdadban egyre több öngyilkos merénylős robbantás történik, és egyre több a halálos áldozat. A szanaszét heverő testrészeket Hadi, a sokat mesélő ócskás összeszedi, összevarrja és megalkotja vele a Rémet.
Egy szellem ugyanis megtalálja a testet és elviszi, hogy legyen miben laknia. Elisva összefut ezzel a rémmel és befogadja, mert rég nem látott fiát véli felfedezni a szörnyben. A Rém azonban kezdi elveszteni a testrészeit, amikből áll, ezért ezeket pótolni kell. A testrészek beszélnek hozzá és bosszúra szomjaznak. Mindegyik azt akarja, hogy a Rém álljon bosszút azokon, akik a halálukhoz vezettek. Miután egy testrész megkapja a bosszút, leválik a testről és azt pótolni kell. A Rémben azonban nem mindenki látja az igazságosztót. Ráadásul egy idő után gonoszok testrészei kerülnek fel a szörnyetegre...
Lehet, hogy nem is annyira misztikus történetről van szó és a szörnyeteg nem is létezik, csak egy ócskásnak a kitalált meséje? Vagy lehetséges, hogy mégis minden igaz, csak el akarják tusolni a Rém históriáját?
Egyáltalán nem bántam a végére, hogy semmi Shelley-féle beleerőltetős dolog nincs benne. Miután a Rém célt kap és letisztázódik, miért is kelt életre már nem is hiányoltam valami racionalista magyarázatot arra, hogyan történt a feltámadása.
Szadavi is eléggé sok erkölcsi dilemmát belenyom a könyvbe. Élet és halál fölötti döntést: ki érdemli meg a halált, mint büntetést, vagy ki nem. Mikor cselekszik jót az ember? Mi a helyes?
Felvetődik a család, mint egység. Mit tehetnek a gyerekek és mennyire szólhatnak bele szüleik életébe, miután kirepültek a családi fészekből? Meddig számít gondoskodásnak, és meddig számít beleszólásnak a más életébe, ha azt kérjük tőle, hogy hagyjon hátra mindent és kezdje újra valahol máshol?
Tényleg léteznek olyan csodák, hogy egy igazságosztó életre kel? Mikor tekinthető barátnak és mikor ellenségnek az, aki bosszúból gyilkol? Egyáltalán ki minősül jó embernek, akinek a bosszúját be kell teljesíteni? Egyáltalán sportszerű kihasználni egy idős nő jóindulatát és elesettségét?
Összességében nézve szerintem tanulságos és érdekes könyv és pont az tetszik benne, hogy nem akarja Shelley művét másolni, csak átveszi az alapok egy részét. Azoknak tudom ajánlani, akik nem félnek belevágni valami újba, valami szokatlanba, és a végén mernek koppanni egyet, vagy kettőt...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése