Mindig érdekes önismereti vagy "jó tanácsokat tartalmazó" könyveket olvasni. Nem volt kérdés, amikor az első kötetek megjelentek a Partvonal kiadónál, hogy olvasni szeretném. Ezúton is köszönöm nekik a lehetőséget. És ki tudja, hátha valamikor még jól jöhet a tudás...
Előre szeretném leszögezni, hogy nem vagyok gyakorló szülő, csak átmeneti bébicsősz. Azért jönnek ki jókor ezek a könyvek, mert mindig az a kötet jelenik meg éppen, ahol az alkalmi felvigyázottam éppen tart (jelenleg pont 4 éves, úgyhogy küzd az óvodai kihívásokkal).
Hedvig Montgomery érdekesen neveli a gyerekeket. Nyilván, mint szakember máshogy látja a témát. Az sem segít túl sokat, hogy kultúrális különbségeknek sem vagyunk híján, elvégre egy magyar rendszer az magyar rendszer, egy amerikai meg amerikai, norvégiai az meg norvégiai és így tovább.
Amit nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy más a kultúra, más az ember vérmérséklete is. Rövid távon meg tudja magát tagadni az ember, hosszú távon viszont nem.
A sorozat 3. kötete is ugyanazt hangsúlyozza, mint a korábbiak: szeresd a gyereked, építs ki köteléket, és ez a világon a legfontosabb dolog. Érezze a gyerek, hogy biztonságban van veled, ne förmedj rá, ne mondj ilyen vagy olyan dolgokat, kezeld gyerekként és ne ved el az önbizalmát. És főleg: ne büntesd! Csak magyarázd el neki.
Megmondom őszintén, papíron nagyon szép és jó, amiket leír, viszont itt-ott nem túl életszagú. Képzeljük el, hogy egy 8-9 vagy 12 órás műszak után hazaesünk, teljesen fáradtan és akkor legyünk minden esetben türelmesek, és ha a gyerekünk ötvenszer kérdezi meg ugyanazt a dolgot, ne hajtsuk el, mert megszakad a kötelék.
Most jön az a rész, hogy "majd megtudod, ha gyereked lesz...", de! Sose felejtsük el, hogy nyilván vigyázni kell a gyerkőcökre és sokat kell tanulniuk, míg felnőnek és önállóak lehetnek. Valahol mégsem tartom korrektnek, hogy ne legyen büntetés.
Anno nagyon sokat néztem a Szuperdada műsorait, ahol sok esetben sarokba állították a gyereket, és még többször visszarángatták oda, ha nem akart ott maradni. Sokkal következetesebb dolognak tartom ezt, mint hogy legyünk egy üvöltő gyerek mellett állandóan, lessük, hogy mikor csillapodik le aztán menjünk és kacagjunk együtt.
Azt a részét nem értem, hol tanulja meg a gyerek azt, hogy ha adott dolgot csinálja, és az rossz, akkor azért büntetés jár. Ha meglátok egy gyalogost a zebrán és csakazért is elütöm, mert ő most oda lelépett és ezzel felhúzott, a rendőr sem fog ott tutujgatni. Nem azt fogja mondani, hogy nem történt semmi gond, csak beszéljük meg, hanem úgy megbüntet, mint a huzat...
Annak idején én is sokszor kaptam azt büntetésnek 5-6 éves koromban, hogy sarokba kellett állnom adott ideig, és ha elmozdultam, akkor még tovább nőtt az ott töltendő idő. És az ember egy idő után unta magát, átgondolta, hogy mit csinált rosszul, majd jöttek a felnőttek és megkérdezték, mi a tanulság. És le tudtuk szűrni, elmondtuk, mint gyerekek, hogy miért kérünk bocsánatot és folytatódhatott a játék. És azért, hogy ne kelljen 30-60 percig a sarokba állni, legközelebb inkább nem csináltunk rosszat.
Nos, a kötet beli módszerek között TILOS! jelzést kap, hogy például a gyereket sarokba állítsák, mert akkor magára hagyod, megszakad a kötelék, a gyerek félni kezd stb. Valahogy úgy érzem, hogy annyira a szülők mellé akarja nevelni a gyereket néhány tanács... Nagyon sok fiatal sétálgat manapság is az utcán, aki 30-40 évesen még a szülőkkel él, és lövése sincs, mi a való élet. És az volt olvasás közben az érzésem, hogy érzékeny gyerekeket akar nevelni, akik utána mindenből lelki kérdést csinálnak.
Azzal a részével egyet tudok érteni, hogy fontos, hogy a gyerek megismerje a lelki világát, az érzelmeket, és hogy ki tudja magát fejezni. Az is helyes, hogy próbáljunk neki önállóságot adni. Azt viszont nem teljesen tudom elfogadni, hogy mindent a gyerekhez kell igazítani. Hogy a négy éves gyereknek nem kell ebédelni, ha mindenki más az asztalnál ül, és nem kell megennie a zöldséget, ha nem akarja.
Nem emlékszem olyan helyzetre, mikor választást kaptam volna az ételek közti válogatásra. Utáltam a tökfőzeléket gyerekként is, próbáltam trükközni, hogy ne kelljen megennem. Összemaszatoltam vele a tányért, hogy azt higgyék, már meg is ettem, míg mindenki bejött és kezetmosott. És mivel tudták, hogy füllentés, kötelező volt a szüleim szeme láttára megenni legalább egy fél tányérnyit. A tökfőzeléket nem szerettem meg, ugyanakkor az evéstől sem ment el a kedvem, mert tudtam, hogy sok finom más is létezik. És a mai napig ha valaki olyan ételt rak elém, amit nem szeretek, azt is megeszem.
Felhívja ugyan itt-ott a figyelmet az írás, hogy nem minden gyerekhez ugyanaz a recept, mégis néha vádlónak érzem a sorait. Ha nem hagyod, hogy a gyereked ezt vagy azt szabadon csinálja, akkor rossz szülő vagy/leszel. Ha sarokba állítod, szintén rossz vagy, mert megszakítod a köteléket.
Ez a kötet kissé túlzottan is ráment arra, hogy szülőként mit ne csinálj, és mindenhol stoptáblákkal találkozni benne. A korábbi kötetekben éppen az tetszett, hogy adott mankót, kapaszkodót, hogy "ha így fejezed ki, az nem fog negatívan lecsapódni".
Vannak benne igazán sarkalatos részek, amikre az ember elsőre nem is biztos, hogy gondol. Ilyen a párkapcsolat, ha belép egy gyerek. Vagy a szexualitás: mikor mesélj a gyereknek róla, és hogy oldd meg a pároddal, ha bármikor rátok nyithat egy gyerek. Néhány sorban elintézésre kerülnek a digitális eszközök és a közösségi média, a testvérekkel való konfliktusok, és a válás megoldása is.
Összességében nézve nem gördültünk sokkal tovább az első kötet óta. Néhány újdonság van csupán (egy-két pont részletesebb elemzése az első kötetből). Ugyanakkor nem érzem azt, hogy minden pont teljes mértékben tartható lenne, elvégre a felnőtteknek (ahogy a könyvben is áll) nagyobb gondjai vannak, mint egy kisgyereknek, pont ezért nagyobb a stressz. Nem mutathatjuk a gyerek felé 0-24-ben, hogy minden rendben van, hiszen a gyerekek valahogy jobban megérzik az ember kisugárzását. Még maga az író sem tudja mindig tartani a szabályokat, amiket papírra vet...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése