Nem tudom miért, de nagyon szeretem ezt a sorozatot. Hiába 600-700-800 oldalasak a kötetei, egyszerűen pár napon belül kivégzek egyet-egyet, mert annyira olvastatja magát. Mivel ilyen rohamtempóban fogynak a történetek oldalai, egy ideig "sarokba raktam" a köteteket, mert nem akarom, hogy a mese végetérjen... Legalábbis eddig nem akartam.
Tedros és Agatha elmennek Camelotba, hogy végre megvalósuljon a boldogan éltek, míg meg nem része a mesének. Tedros király lesz, Agatha királyné, és minden mesés lesz az uralkodásuk alatt... Vagy mégse?
A koronázás meglehetősen balul sül el, ami után Tedrost nem tekintik királynak az alattvalók. Ha ez nem lenne elég, Agatha nehézségekbe ütközik az esküvő szervezésével (utálja az ilyesmit). Barátaik, a többi negyedéves nem boldogul a feladataikkal, így félő, hogy mindenki megbukik. Egy új gonosz bukkan fel, aki Kígyónak hívja magát, és kihívja maga ellen az Oroszlánt egy régi cameloti mese alapján...
Sophie eközben vígan éli a Gonosz Dékánja életét. Mikor társai bajba kerülnek a küldetéseiken, Sophie és Agatha újra egyesíti erőit, és csapatot alkotva újabb mese főhőseivé válnak. A Ténetész pedig elkezdi tölteni a lapokat. Az első oldalakon rögtön egy katasztrófával kezdve: egy Tedrosnak fontos személy életét veszti.
Ezután az ügy némileg személyesebb hangvételüvé válik egy haláleset miatt. Agatha és Sophie elindulnak hát egy kis csapattal, hogy kiderítsék, mi történt a társaik küldetésével, és milyen gonosszal állnak szemben ezúttal. Amikor a Kígyó és az Oroszlán meséje megelevenedik körülöttük, mindenki gyűjti maga köré a csatlósokat, híveket, katonákat. Tedros egyáltalán nincs könnyű helyzetben, mert még el se kezdett uralkodni, máris gyenge királynak tartják, és hibát hibára halmoz.
És ha ez nem lenne elég, az Excalibur kőbe zárva várja az igaz királyt, aki képes őt onnan kihúzni...
Tedros elkezd apja nyomdokába lépni. Talál egy "Lancelot" lovagot maga mellé egy Rhian nevű srác személyében, aki ráadásul szemet vet Sophiera. Sophie esélyt lát arra, hogy neki is meglegyen a boldog befejezése a mesébe, és büszke rá, hogy szerelme egy olyan lovag, aki megmenti az Erdő népét, és Tedros oldalán harcolva Camelot királyságáért küzd, és az egy igaz királyért.
Ahogy megszokhattuk Chainanitól, mindig van valami csavar a sztoriban, viszont azt kell mondjam ezúttal csalódást okozott a kötete. Körülbelül a könyv 100-200. oldala környékén már össze lehet rakni, hogy mi történik, ki a rosszfiú, és még az indíték is ott van az orrunk előtt. Hőseink mégis azt utolsó 10-20 oldalon rakják csak össze, hogy jé, hát ez van, és jé, ő a szupergonosz, akit eddig üldöztünk. Amit nem szoktam meg, hogy ennyire szájbarágós legyen a története... mintha nem is ő írta volna.
Hiába sodor magával a lendület, egyszerűen bosszankodtam rajta, hogy miért nem jönnek már rá, hogy mi történik? Mindenki megosztja egymással, amilye van, mégse áll nekik össze a teljesen nyilvánvaló? Persze kapunk egy gyenge próbálkozást, hogy elterelje az olvasót, hogy ez nem egy sablon történet lesz... de az lett/lesz. Ezidáig ezt a kötetet éreztem a leggyengébbnek a sorozatban.
Sophie jellemfejlődése látványos, és nagyon tetszett. Esetlenül próbálja a Gonosz eljátszani a Jót, mert nem tudja, hogy mi a Jó, úgyhogy utánozza a Jók megmozdulásait. Nagyon jól áll neki ez a szerep, úgyhogy kifejezetten élveztem a jeleneteit.
Agatha ezúttal nem olyan agyafúrt, mint a korábbi kötetekben, és hiába kapunk egy új Könyvfalót Nicola személyében, aki szintén nagyon okos az elején, a végén mindenkit elhagy az ész, a logika... Nagyon sajnáltam, hogy a végére minden karakter, aki eddig azért volt szimpatikus, mert használta a fejét hirtelen hülyébb lett, mint egy tök a krumpliföldön.
A másik nagy szívfájdalmam, hogy hiába kapnak rejtvényeket, egyszerűen nem tudnak vele mit kezdeni. A legegyszerűbb dolgokat sem bírják összerakni, és ez a vergődés egyszerűen megőrjített.
Vegyük például Tedrost. Apjának van egy szobája, amihez csak neki van kulcsa. Később rájön, hogy egy fürdőszobából is be lehet jutni abba a szobába. Nem teszi össze, hogy Gremlaine valószínűleg onnan jutott be a szobába hozzá kulcs nélkül. Főleg annak tudatában, hogy a főkomornyik asszony szobáját köti össze a titkos szobával a fürdőszoba.
Elég durva utalások vannak arra vonatkozóan, hogy ki a Kígyó, ki az Oroszlán. Továbbá nem tudom, hogy direkt, vagy véletlen, de a neveket több helyen felcserélték (pl. Sophie Sophienak mondott el valamit, nem pedig Agathának, akivel tényleg beszélt, vagy mikor Rhian mondott valamit, de a szövegben azt írják, hogy a király mondta stb. - lehet, hogy ez egy Freudi elszólás?)
Az is eléggé gyenge, hogy senki nem tud kideríteni semmit Rhianről, és néhány gyenge kérdést tesz fel neki a Jók dékánja, mindenki elhiszi, hogy amit Rhian állít az igaz, aztán ennyi. Át van világítva. Aktát nem találnak róla, sehol nem jelenik meg a neve, de valahogy felkerül az előmeneteli térképekre egyik pillanatról a másikra. Emellett teljesen érthetetlen, hogy senkinek nem tűnik fel, a Kígyón nem fog a varázslat, Rhian meg a színrelépésekor azzal győzi le a Kígyót. Ráadásul ugyanolyan színű ujjfénye van, mint Tedrosnak, és elvileg az ugye eléggé ritka... Ráadásul nem volt az iskola növendéke, akkor ki oldotta fel az ujjfényét vagy hogyan? Az, hogy ennyire szembetűnő, alapvető dolgok nem esnek le a szereplőknek, tényleg szíven üt, mert eddig nem voltak ennyire vakok és ostobák.
A Tó Asszonya úgy viselkedik, mint egy sértett tinilány. Nagyon elszúrja a dolgokat, és utána a sebeit nyalogatja ahelyett, hogy próbálná rendbehozni valamennyire a helyzetet. Persze megvan a hivatkozási alapja, amit valahol értek, de akkor miért nem vallja be az igazat. Tedrosban érzi Arthur vérét vagy sem? Azért nem akar neki segíteni, mert nem érzi benne a vért? (Nem derül ki ebbe a kötetbe, úgyhogy ez csak spekuláció részemről.)
Összességében nézve kapunk egy halom jó ötletet, ahogy eddig is. A kreativitás mellett viszont bekúszik a sablonosság, meg ezek az idegesítő névfelcserélések. A nagy csavar bemutatása esetlen és eléggé gyengére sikerül. Tedrosnak addig kellett volna ütnie a vasat az anyjánál, míg az be nem vallja az igazat, hiszen ő elvileg mindent tud. Az anyjának meg el kellett volna mondania mindent, amit tud pont azért, hogy segítse a fiát. A sok rejtvény és titokzatoskodás annak rovására ment, hogy az egész főszál idétlen lett, a szereplők sötétben tapogatóznak és amit tudnak abból sem tudnak hasznos dolgot kihozni.
Emellett az írás stílusa is néha szemet szúrt. Valamiért többen "jegeces hangon" szólaltak meg. A "jegeces" szó nálam kristályt, kristály alakú dolgot jelent... Máshol még nem olvastam ezt a szót, és a szövegben többször nagyon idegennek hatott. (Tudom, a nyelvújítás következménye ez a szó.) Jeges esetleg, de jegeces? Nagyon furcsa szóhasználat...
Bízom benne, hogy a következő két kötet visszahozza a sorozat régi fényét.
Az első kötetből 2022 őszén film készült. (Mondanom sem kell, gyengébb, mint a könyv, és sok lényeges információ kimarad belőle, a legtöbb dolgot szájbarágja, így nem kell sokat gondolkozni, mint a könyvnél.)
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése