Szeretem az önismereti könyveket. Annyira elgondolkoztatóak tudnak lenni, hogy olvasás közben azon kapom magam, hogy elemzem, rám mi és mennyire igaz.
Egyszer valaki azt mondta nekem, aki olvasta ezt a könyvet, hogy ez alapján inkább nem vállalna gyereket. Az igazat megvallva én se vállaltam volna gyereket, ha ezt a könyvet olvasom.
No de miről is van szó. Az emberek különböző módokon kötődnek egymáshoz. Ezeket a kötődéseket a különböző életszakaszokban megélt tapasztalatok alakítják, már a csecsemő kortól kezdve. A kérdés az, hogy amikor az ember baba, hogy emlékezhet arra, ami történik körülötte? Igen egyszerű a válasz erre. Sehogy. De a benyomások megmaradnak a sejtekben. Például egy sírni hagyott baba szervezetében ott marad a kortizol (stresszhormon), és emiatt később jelentkeznek a problémái (ingerlékeny, agresszív vagy éppen túlontúl visszahúzódó kisgyerek stb.).
Rengeteg aspektusból kerül megvizsgálásra, mennyi minden alakítja a kötődésünket. Például, hogy a szüleink milyen mintát mutatnak nekünk gyerekként, aztán pedig felnőttként mennyire tudnak elengedni minket (vagy mennyire nem). Nagyon jó példákat hoz a szerző az egyes esetekre (valós, megtörtént példákat egyenesen a rendelőjéből).
Miért ér fel egy anti-bébi-tablettával a kötet? Mert egyszerűen a végén azt éreztem, hogy nem lehet a gyereknevelést jól csinálni. Képtelen vagyok ennyi mindennek megfelelni, és fogalmam sincs, hogy milyen a kötődési minta, amit át tudnék adni. Amúgy meg nincs tökéletes kötődési minta, mert a biztonságos kötődésnek is megvannak a maga hátrányai.
Ettől függetlenül szeretném, ha a gyerekem biztonságosan kötődne, és az első időszakban nagyon rá is feszültem erre a témára (ezért is érdekelt többek között ez a könyv). Viszont az, hogy a végletekig szenzitíven reagáljak a gyerek igényeire, és elsőre kitaláljam, hogy most éppen azért bőg, mert tele a pelus, vagy mert üres a has... hát első gyerekes szülő legyen a talpán, aki például az első hónapban rögtön tudja, hogy most azért sír a gyerek, mert... Néha még a 9-10. hónapban is nehéz eldönteni, hogy miért sír a gyerek, mikor békésen játszik, nevetgél, a következő pillanatban meg ordít, a földhöz vágja magát és úgy sír, mintha kínoznák...
Nyilván egy kisgyerek csak így tud kommunikálni, de azt mondom mindig, hogy a gyereknél a sírás olyan, mint Nevillenek (Harry Potter) a neveledd gömb: hiába mutatja, hogy valamit elfelejtettünk, ha nem tudjuk, mi az. Hiába sír a gyerek több tónusban, ha nem tudjuk, melyik fajta sírást mire használja... (Amúgy már vannak applikációk, amik baba sírást fordítanak nagyon jó eredményekkel.) Mert például lehet hogy úgy sír, hogy fáj neki valami. Rájön az ember, hogy ha például így sír a gyerekem, akkor fájdalma van. Oké, de hol? A fejébe? A foga az? A hasa fáj? (Mondjuk ezutóbbinál van fizikális jel is ha erről van szó a többinél nem biztos.)
Összességében vagy én nem vagyok elég szenzitív érzelmileg, vagy egyszerűen barkóba az, hogy a babáknak éppen milyen igényét kellene kielégíteni. Ezeken túl viszont a kötet remek útmutató, igen hasznos tanácsokat ad. A fejezetek végén beszéltető kérdésekkel próbálja elérni, hogy egy húsvér valakivel álljunk le és beszéljük át, mi történt a fejezetben. A kérdéssorok célratörőek, gondolkozásra késztetnek és vita indítóak is. Tökéletes házi feladatok az önvizsgálathoz, önmagunk megismeréséhez.
Csak ajánlani tudom azoknak, akik változtatni szeretnének az életükön. Egyfajta lélekringató olvasmány, miközben az ember feltárja maga előtt is, hogyan kötődik és hogyan lehet változtatni rajta, hogy jobban megértsünk más embereket...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése