Pierrot, Gábor Endre - Az ördög köve (Jonathan Hunt kalandok 2)

A sorozat első része annyira megvett magának, hogy az sem érdekelt, hogy már nem ugyanaz írta a második és harmadik kötetet, csak olvasni akartam.

Sokszor elgondolkozom rajta, hogy egy-egy sorozatnál az első kötet ha nagyon kiemelkedő, a második miért hoz többnyire rosszabb színvonalat? Reménykedtem benne, ha itt egy íróváltás történt, a második kötet hozni fogja az első színvonalát, vagy meg is ugorja azt... 

Ezúttal téren és időn át néhány meteoritot követhetünk, melyek különös betegséget hoznak a kapzsi emberekre. Jonathan Hunt akkor keveredik a kalandba, mikor megismerkedik a Gaál testvérekkel (Verával és Balázzsal). Balázs fiatal szerelmes, aki külföldön élő barátnője után iramodna, de Vera a nővére ezt nem hagyja. Balázs talál egy számára érdekes témát, és elkezd nyomozni. Ez azonban rosszba sodorja és eltűnik.

Verának nem marad más, minthogy Jonathan Hunt, az amerikai  New York Times újságírója megkeresse az öccsét. Hunt ugyanis éppen Debrecenben tartózkodik, de mielőtt tovább állna, még rittyent egy kis nyomozást. Az azonban hiába derül ki, hogy az öcsike mibe keveredett, megtalálása még csak a könyv első részét teszi ki...

A könyv olyan 440 oldal körül tendál, viszont ebből az első 200 oldal egy unalmas előkészítés. Rögtön az elején kell egy tipikus, slampos "jaj ellopta az a motoros a táskámat" ügy, és persze Hunt megmenti a napot, és visszaszerzi a retikült. Nemigazán értem, hogy ez a laptöltő vacakolás minek kell, de ám legyen... Ezután úgysem történik semmi nagyon sok oldalon keresztül. Megismerjük a kövek természetét de úgy, hogy Hunt ül egy könyvtárban és régi leveleket meg naplókat olvas. És mindezt miért? Hogy a könyv közepe felé kb. öt mondatban összefoglalhassa. Annyira nem voltak érdekesek azok a naplójegyzetek, hogy ennyi időt kelljen rászentelni. Ahogy az is egy teljesen kapufa rész, hogy Karcsi bácsi a régi gondnok össze-vissza fecseg a betegsége miat. Ilyen jelenetből elég lett volna egy, akkor is a szájába lehetett volna adni mindazt, amit megtudtunk tőle. Tehát az első fele a könyvnek kb. 50-70 oldalra simán redukálható lenne, akkor is ki lehetne fejteni a lényeget. Ennyiben össze lehetne foglalni az előkészítést, megismerkedni a szereplőkkel (jókkal és rosszakkal egyaránt). A báli rész nagyon erőltetett, ezt máshogy is meg lehetett volna oldani (mármint annak érzékeltetését, amire az a jelenet hivatott). 

Aztán végre úgy tűnik, hogy felgöngyölödik az ügy, de az olvasó látja, hogy hoppá, de hát ez még a könyvnek alig több, mint a fele. Marad még olyan 100-150 oldal. Vajon mi lesz még? Annyira a homályban akar minket tartani minden sora a könyvnek, hogy az már nagyon erőltetett. Az elején végiguntam a történetet, a közepe felé van némi izgalom, hogy mikor kiderül, hogy ki mire hogyan jött rá. Majd jön a vége, ami egy merő laptöltés. Lezártam volna a nyomozás végét, ha már amúgy is túlnyúlt a hosszú bevezető után a könyv. Nem rejtett izgalmat az utolsó 100-150 oldal. Olyan sablonokat alkalmaz még ott is, hogy teljesen elrontja azt is, ami pozitívat felépített.

Amivel még nem voltam kibékülve, az maga a stílus. Néha olyan érzésem támadt, azért szerepelnek benne olyan szavak, amiket szótár nélkül nem tudtam, mit jelent, hogy egyfajta kimunkált stílust adjon az egésznek. Az a baj, hogy ezzel azt éri el, hogy kiesik az ember a történetből. Az meg, hogy "miazma" nevet adták az anyagnak, ami a meteorból kiszedett kristályokban volt... Úgy csinálnak a szereplők napjainkban, mintha ők találták volna ki a nevet, holott már az egyik levélben is említi az egyik tudós... Erre valamelyik napjaink szereplője elemzi, hogy "és kitalálták, hogy legyen a neve miazma"...

Összességében nézve számomra csalódást okozott a történet vezetése, ami unalmas volt, sablonos, könnyen kitalálható és a sok fennkölt szóhasználattal egyszerűen kilökött egyik-másik oldalról...

GR-ezők szerint: