Nos, a Doboztrollok sorozat eddig terjedt. Az utolsó, vagyis a sorozatzáró részt hoztam ma nektek. Tudom, hogy olvasás után sokkal sikerült csak megírnom ezt a bejegyzést, de az időhiány elég nagy úr... De hát kezdjük:
Talán ez a kötet hasonlított legjobban a rajzfilmre (vagy inkább fordítva), ebből használták fel a legtöbb elemet. Méghozzá néhány fontos elem, ami a filmadaptációban is bekerülhetett (nagy szörny, Sajtcéh stb.).
Az előző kötet ugye ott szakadt meg, hogy majdnem megtudtuk, miért él "nagyapa" a föld alatt. Most viszont ténylegesen elmesélik a történetüket, ugyanis Arthur még mindig raboskodik a vaszoknis emberrel, akiről kiderül, hogy nagypapa jó barátja, csak elfeledkezett róla, hogy mi történt.
Közben persze a kis csapat (doboztrollok, patkányok stb.) azon ügyködnek, hogy valahogy megmentsék magukat, majd Arthurt. Végül csapatmunkával egy olyan megoldást kiviteleznek, amelyben Arthur babája igen nagy segítségnek bizonyul.
Igen ám, viszont ott van még Suvasz, és az ördögi terve... Mire kellett neki az átméretező gép? Egy ördögi teremtmény megalkotásához, melyben a mosodások egyik patkánya játssza a főszerepet.
Arthurnak és a kis csapatnak meg kell állítania a hatalmas lényt, mely tönkreteheti Sajthida nyugalmát...
A rajzfilm változattal ellentétben itt nincs Sajthida vezetője, akinek van egy lánya. Főhősünk, Arthur csak magára, és furcsa lényekből álló csapatára számíthat, no meg Nagypapára és az ügyvédre. Ebben a kötetben a fantázia végérvényesen elszabja a láncait, és gátlástalanul bontakozik ki, megjelenítve a legabszurdabb ötleteket is, aminek ebben a köntösben van logikája, egyébként viszont (valóság) nincs.
Teljesen elrugaszkodik hát a talajról, jobban, mint az előző kötetekben, és fura szerzetek, plusz Arthur és emberi barátai mind-mind hősökké válnak. Közben hirdeti a csapatmunka fontosságát. Megtanít minket arra, hogy a divathóbortot néha olyanok találják ki, akik leplepzni akarnak valamit (valami más irányba próbálják terelni a figyelmet). Attól, hogy valaki nem úgy néz ki, mint mi, és nem feltétlenül úgy viselkedik, még lehet jó a szíve. Vegyük észre azokat is, akik mások, ne kezeljük őket úgy, mintha nem is léteznének.
Ezekre az igen fontos dolgokra tanít meg minket Alan Snow, hogy miről maradunk le, ha nem figyelünk a környezetünkre és másokra.
Ismét kapunk néhány aranyos kis rajzot, hogy az abszurdabbnál abszurdabb jelenetek elképzelése se okozzon nehézséget. Kapunk alájuk egy-egy mondatot a szövegből (mint a korábbi részekben is).
Összességében nézve kellemes, tanulságos gyerekmese sorozatot sikerült lezárni. Bájosak a szereplők, megvannak a jók és a rosszak, akik harcba szállnak egymással, és természetesen a jóság, az igazság mindig győzedelmeskedik. Addig viszont izgulhatunk, hogyan alakul a furcsa lények sorsa...
Talán ez a kötet hasonlított legjobban a rajzfilmre (vagy inkább fordítva), ebből használták fel a legtöbb elemet. Méghozzá néhány fontos elem, ami a filmadaptációban is bekerülhetett (nagy szörny, Sajtcéh stb.).
Az előző kötet ugye ott szakadt meg, hogy majdnem megtudtuk, miért él "nagyapa" a föld alatt. Most viszont ténylegesen elmesélik a történetüket, ugyanis Arthur még mindig raboskodik a vaszoknis emberrel, akiről kiderül, hogy nagypapa jó barátja, csak elfeledkezett róla, hogy mi történt.
Közben persze a kis csapat (doboztrollok, patkányok stb.) azon ügyködnek, hogy valahogy megmentsék magukat, majd Arthurt. Végül csapatmunkával egy olyan megoldást kiviteleznek, amelyben Arthur babája igen nagy segítségnek bizonyul.
Igen ám, viszont ott van még Suvasz, és az ördögi terve... Mire kellett neki az átméretező gép? Egy ördögi teremtmény megalkotásához, melyben a mosodások egyik patkánya játssza a főszerepet.
Arthurnak és a kis csapatnak meg kell állítania a hatalmas lényt, mely tönkreteheti Sajthida nyugalmát...
A rajzfilm változattal ellentétben itt nincs Sajthida vezetője, akinek van egy lánya. Főhősünk, Arthur csak magára, és furcsa lényekből álló csapatára számíthat, no meg Nagypapára és az ügyvédre. Ebben a kötetben a fantázia végérvényesen elszabja a láncait, és gátlástalanul bontakozik ki, megjelenítve a legabszurdabb ötleteket is, aminek ebben a köntösben van logikája, egyébként viszont (valóság) nincs.
Teljesen elrugaszkodik hát a talajról, jobban, mint az előző kötetekben, és fura szerzetek, plusz Arthur és emberi barátai mind-mind hősökké válnak. Közben hirdeti a csapatmunka fontosságát. Megtanít minket arra, hogy a divathóbortot néha olyanok találják ki, akik leplepzni akarnak valamit (valami más irányba próbálják terelni a figyelmet). Attól, hogy valaki nem úgy néz ki, mint mi, és nem feltétlenül úgy viselkedik, még lehet jó a szíve. Vegyük észre azokat is, akik mások, ne kezeljük őket úgy, mintha nem is léteznének.
Ismét kapunk néhány aranyos kis rajzot, hogy az abszurdabbnál abszurdabb jelenetek elképzelése se okozzon nehézséget. Kapunk alájuk egy-egy mondatot a szövegből (mint a korábbi részekben is).
Összességében nézve kellemes, tanulságos gyerekmese sorozatot sikerült lezárni. Bájosak a szereplők, megvannak a jók és a rosszak, akik harcba szállnak egymással, és természetesen a jóság, az igazság mindig győzedelmeskedik. Addig viszont izgulhatunk, hogyan alakul a furcsa lények sorsa...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése