Tudjátok, hogy egy számomra ismeretlen írónak miért mondok néha igent? Mert reménykedem, hogy találok olyan írót, akiért érdemes olvasni.
Amikor először megláttam ezt a könyvet, a fülszöveg nem vett meg annyira, mint a cím vagy a borító.
A története nagyvonalakban arról szól, hogy van egy elf király, akinek iker fiai születnek, és mivel nem akarja felosztani két részre az országot, ezért az egyiket elküldi egy szolgálóval, akit aztán megölnek. Így az egyik fiú úgy nevelkedik, hogy egy napon átvegye apja trónját, a másikból meg varázslót csinál egy őt megtaláló varázsló.
Mivel a rosszak átvették az uralmat ott, ahol nem kellett volna, a királynak szánt fiúcska (aki azzá is válik, miután apja meghal), elmegy, hogy kiszabadítson egy királylányt egy torony fogságából, ahova saját féltestvére száműzte.
A másik elf csak szimplán szerelmes a tündérkirály lányába, ezért meg kell tudnia a származását. Ezért keresné meg a "királylányt", aki bele tud nézni a múltba. Ez a királylány a közös kapcsolódási pont, amit mindkét elf fiú keres, és meg is talál. A kérdés az, hogy hogyan és mikor lelnek egymásra?
Már az elején láttam, hogy mesével van dolgunk, teljesen olyan a nyelvezet és a stílus. Adott szókészletből dolgozik és épül fel, ami akkor zavaró, ha némileg figyelünk rá. Például, hogy ha a főhősnek a rókája (akit egyébként a Kis herceg című Exupéry könyvből kölcsönöztek) elkap egy kacsát, és a varázsló elfünknek (Leonítonak) adja, az ropogósra megsüti evés előtt. Ha Leonítot egy szegény asszony megvendégeli, levágja a tyúkját és ropogósra süti.
Testvére, Amaron ha levelet ír, rögtön mentegetőzik, hogy elnézést a vakmerőségért. Mikor meglátogatja a toronyba zárt lányt, elnézést kér a vakmerőségért. És ha csak megszólalna, már mondja is, hogy "elnézést a vakmerőségemért".
A sok logikai baki mellett sem lehet sajnos szó nélkül elmenni. Például ha betévedsz a sötét elfek birodalmába, akik nagy erőkkel keresnek, nem kezdesz el kiselőadást tartani arról, miért nem érheti őket fény. Persze, hogy meghallanak, ha épp mellettük tartasz mesedélutánt. Az ételszerzésnél is volt pár érdekes momentum. Például egy fára kötözött zsinórral simán lehet halat fogni. Nem kell horog, meg csali. Ráadásul ez a halászat!
Valójában a halászat az, amit hálóval csinálnak, hogy minél több halat elkapjanak. A horgászat az, amit bottal, damillal, csalival és horoggal kiviteleznek. Úgyhogy találni néhol fogalomzavart is a sorok között.
A "bozótos kutya" már szemet sem szúr ezek után. Pedig valójában mégis. A bozontos, a loncsos, vagy bármi más jobb lett volna, minthogy szerencsétlen kutyán a szőre helyett egy kés bokor nőtt.
Amitől az ember sokat vár, azok a vége jelenetek, vagy a nagy harcok. Azt kell mondjam, a szereplők hullanak, mint a legyek, mégsem tudtam sajnálatot érezni egyik iránt sem. Nemes egyszerűséggel ki van jelentve, hogy ez is meghalt, az is meghalt, a szereplők rosszul érzik magukat, de elmarad a hatás, hogy az ember velük akarjon bőgni.
Az áruló személye az első pillanattól fogva világos, hogy ki, mert mindent "gyanús hangon" közöl. Nem képes fenntartani a feszülséget, hogy vajon ki árulja el a királynőt és csapatát. A nagy csatajelenetek is pár sorral el vannak intézve, amit nem is tudok hova tenni. Harc, kikapás, menekülés. Utána teljes sereggel harc, győzelem, az ellenfél menekül. Aztán megint megtalálják az ellenfelet, az megint menekül... Egy idő után nem hogy izgalmas, hanem unalmassá válik, ráadásul meglehetősen keveset látunk belőle. Harcolnak, valakik meghalnak, és snitt. Aztán megint harc, megint meghalnak, snitt.
A legnagyobb szívfájdalmam, hogy olyan az egész kötet, mint egy szimpla vázlat. Se a karakterek, se a történet, se az idő nincs eléggé kidolgozva ahhoz, hogy teljes értékű történet legyen. Gyerekmesei mivoltát lerombolja a végén némi "káromkodással".
Miután letettem a könyvet, azért olvasgattam róla véleményeket, amik azt mondják, hogy mennyire egyedi és hogy a műfaj kedvelőinek tetszeni fog. Sajnos sok újat nem találtam benne. A két Lotti cimű könyvet összekeverték A koldus és királyfi -val. Adtak hozzá egy csipetnyi Kis herceg -et, majd Trónok harca körítéssel tálalták nekünk.
Összességében nézve azt hiszem, nem az én korosztályomnak íródott a kötet, úgyhogy annyira nem élveztem olvasni. Nem találtam az ígért egyediséget, izgalmakat. A stílus a tőmondatolások és az egymás mellett elbeszélő párbeszédek miatt darabos, mint egy doboz tejföl. Nem dinamikus, nem gördülékeny, úgyhogy az ember próbálna valahogy a történetre figyelni, ami kidolgozatlan. Többet ki lehetett volna hozni ebből az alapból...
Amikor először megláttam ezt a könyvet, a fülszöveg nem vett meg annyira, mint a cím vagy a borító.
A története nagyvonalakban arról szól, hogy van egy elf király, akinek iker fiai születnek, és mivel nem akarja felosztani két részre az országot, ezért az egyiket elküldi egy szolgálóval, akit aztán megölnek. Így az egyik fiú úgy nevelkedik, hogy egy napon átvegye apja trónját, a másikból meg varázslót csinál egy őt megtaláló varázsló.
Mivel a rosszak átvették az uralmat ott, ahol nem kellett volna, a királynak szánt fiúcska (aki azzá is válik, miután apja meghal), elmegy, hogy kiszabadítson egy királylányt egy torony fogságából, ahova saját féltestvére száműzte.
A másik elf csak szimplán szerelmes a tündérkirály lányába, ezért meg kell tudnia a származását. Ezért keresné meg a "királylányt", aki bele tud nézni a múltba. Ez a királylány a közös kapcsolódási pont, amit mindkét elf fiú keres, és meg is talál. A kérdés az, hogy hogyan és mikor lelnek egymásra?
Már az elején láttam, hogy mesével van dolgunk, teljesen olyan a nyelvezet és a stílus. Adott szókészletből dolgozik és épül fel, ami akkor zavaró, ha némileg figyelünk rá. Például, hogy ha a főhősnek a rókája (akit egyébként a Kis herceg című Exupéry könyvből kölcsönöztek) elkap egy kacsát, és a varázsló elfünknek (Leonítonak) adja, az ropogósra megsüti evés előtt. Ha Leonítot egy szegény asszony megvendégeli, levágja a tyúkját és ropogósra süti.
Testvére, Amaron ha levelet ír, rögtön mentegetőzik, hogy elnézést a vakmerőségért. Mikor meglátogatja a toronyba zárt lányt, elnézést kér a vakmerőségért. És ha csak megszólalna, már mondja is, hogy "elnézést a vakmerőségemért".
A sok logikai baki mellett sem lehet sajnos szó nélkül elmenni. Például ha betévedsz a sötét elfek birodalmába, akik nagy erőkkel keresnek, nem kezdesz el kiselőadást tartani arról, miért nem érheti őket fény. Persze, hogy meghallanak, ha épp mellettük tartasz mesedélutánt. Az ételszerzésnél is volt pár érdekes momentum. Például egy fára kötözött zsinórral simán lehet halat fogni. Nem kell horog, meg csali. Ráadásul ez a halászat!
Valójában a halászat az, amit hálóval csinálnak, hogy minél több halat elkapjanak. A horgászat az, amit bottal, damillal, csalival és horoggal kiviteleznek. Úgyhogy találni néhol fogalomzavart is a sorok között.
A "bozótos kutya" már szemet sem szúr ezek után. Pedig valójában mégis. A bozontos, a loncsos, vagy bármi más jobb lett volna, minthogy szerencsétlen kutyán a szőre helyett egy kés bokor nőtt.
Amitől az ember sokat vár, azok a vége jelenetek, vagy a nagy harcok. Azt kell mondjam, a szereplők hullanak, mint a legyek, mégsem tudtam sajnálatot érezni egyik iránt sem. Nemes egyszerűséggel ki van jelentve, hogy ez is meghalt, az is meghalt, a szereplők rosszul érzik magukat, de elmarad a hatás, hogy az ember velük akarjon bőgni.
Az áruló személye az első pillanattól fogva világos, hogy ki, mert mindent "gyanús hangon" közöl. Nem képes fenntartani a feszülséget, hogy vajon ki árulja el a királynőt és csapatát. A nagy csatajelenetek is pár sorral el vannak intézve, amit nem is tudok hova tenni. Harc, kikapás, menekülés. Utána teljes sereggel harc, győzelem, az ellenfél menekül. Aztán megint megtalálják az ellenfelet, az megint menekül... Egy idő után nem hogy izgalmas, hanem unalmassá válik, ráadásul meglehetősen keveset látunk belőle. Harcolnak, valakik meghalnak, és snitt. Aztán megint harc, megint meghalnak, snitt.
A legnagyobb szívfájdalmam, hogy olyan az egész kötet, mint egy szimpla vázlat. Se a karakterek, se a történet, se az idő nincs eléggé kidolgozva ahhoz, hogy teljes értékű történet legyen. Gyerekmesei mivoltát lerombolja a végén némi "káromkodással".
Miután letettem a könyvet, azért olvasgattam róla véleményeket, amik azt mondják, hogy mennyire egyedi és hogy a műfaj kedvelőinek tetszeni fog. Sajnos sok újat nem találtam benne. A két Lotti cimű könyvet összekeverték A koldus és királyfi -val. Adtak hozzá egy csipetnyi Kis herceg -et, majd Trónok harca körítéssel tálalták nekünk.
Összességében nézve azt hiszem, nem az én korosztályomnak íródott a kötet, úgyhogy annyira nem élveztem olvasni. Nem találtam az ígért egyediséget, izgalmakat. A stílus a tőmondatolások és az egymás mellett elbeszélő párbeszédek miatt darabos, mint egy doboz tejföl. Nem dinamikus, nem gördülékeny, úgyhogy az ember próbálna valahogy a történetre figyelni, ami kidolgozatlan. Többet ki lehetett volna hozni ebből az alapból...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése