Kezdjük a külcsínnel, mert minden szót megér. Tetszik a borító a maga egyszerűségével, kifejezi a könyv lényegét (három ember, három úttal, egy közös céllal). Ahogy kinyitjuk a könyvet, azonnal kapunk egy kihajtható térképet a világról. A könyv végén felsorolásra kerül valamennyi karakter neve, akikkel találkozunk a történet során (még a legutolsó járókelő is bekerül a felsorolásba). Illetve van még a végén egy történelmi idővonalat is, amivel "gyorstalpalót" kapunk a történelemből.
Kezdjük az elején. Mint említettem, három karaktert követhetünk nyomon, akik mindhárman fiúk.
Zefirrel kezdeném, mert őt látjuk legkevesebbszer a történetek során, és ő az, aki nem ugyanonnan indul, mint a többiek. Ő ugyanis rioni, innen indul egyedül a küldetésére. Egyetlen célja, hogy végezzen a nagykirállyal, Malynnal. Ennek érdekében vándorol, hajót lop, majd végül "matróznak" áll. Az ő szála nagyon kurta a történetben, de talán majd a későbbi kötetekben ki lesz bontva kicsit jobban.
Rod, vagyis Roderick Rögösben nőtt fel apjával és két testvérével (húgával és öccsével). Miután egy támadásban megölik az apját és elveszti az egyik karját, ő lesz Rögös kormányzója. Igyekszik mindent megtenni a népért, ezért útra kel egy kis csapattal. Míg eléri célját, addig barátságot köt egy törppel (már amennyire ez lehetséges), végül a király megbízást ad neki (és egy új kart).
És végül, de nemutolsó sorban jöjjön Oliver, aki nem más, mint Rod öccse. Apjuk halála után elkerül mágustanoncnak, ugyanis kiderül, hogy ért a nekromanciához. Vipiusnak hívják a mesterét, akitől látunk egy-két leckét, majd felkerekednek, hogy teljesítsenek egy megbízást. Útjuk Délvár felé viszi őket, amit megtámadtak és elfoglaltak a gaz zenföldiek. Vipius azonban csapdába esik, és Oliver egyedül marad. Megoldja egy falu vízellátási gondját, és útja során talál egy társat, akivel folytathatja öngyilkos küldetését és további kalandokba keveredik.
Amikor először hallottam a könyvről úgy voltam vele, hogy a magyarok remek fantasykat írnak, és nagyon fogom szeretni ezt a történetet. Nagyon Rögösen indul az egész történet, és nagyon nem akart magával ragadni, ami az első 200-250 oldal erejéig igaz is volt. Nagyon sokszor olyan dolgok kerültek megmagyarázásra, amit nem kellett volna, amit meg kellett volna kifejteni, az hiányzott. Azt kell mondjam, az egész kötet egy meglehetősen kapkodósra sikeredett, felületes alkotás.
Kezdjük az egészet ott, hogy a karakterek nincsenek kidolgozva. Mindenkiről be van lengetve pár információ, de se jellemük nincs, se karakterük. Mint első könyv, az ember azt várja, hogy megalapozza a hangulatot, elmerüljön a karakterekben, bemutassa őket pontosan. Itt viszont ehelyett kapunk egy köteg kalandort, két csatát és ennyi. Mintha minden akörül forogna, hogy kötelező minden pillanatban valaminek történnie, különben unalmas lesz. Sokat akart markolni, de nagyon keveset fogott ezzel.
Nyilván be kellett mutatni, hogy elfoglalják Délvárat, mert ez fontos esemény, de a rengeteg lehetőség sincs kihasználva, hogy a szereplők ki legyenek bontva. Emellett minden főhősünk tökéletes minta jellem, igazi Mary-Sue. Ez kifejezetten igaz Rodra és Oliverre. Annyira tökéletes karakter Oliver, hogy útja során találkozik egy lánnyal, Kaehlával, aki azonnal bizalmába fogadja, amikor annyit mond a lánynak, hogy nem akarok ártani neked. A lány meg rögtön el is hiszi, és már barátok is. A lány ezután mindenféle őrültségbe követi Olivert mondván, "remélem tudja, mit csinál". Meg sem kérdőjelezi, hogy a fiú esetleg zakkant, vagy épp a halálba vezeti, követi, mint egy pulikutya.
Ne rohanjunk ennyire előre. Oliver tanulmányaira nagyon kíváncsi lettem volna. Látjuk, hogy egy cserepes növénnyel gyakorol, és kb. már úton is voltak Vipiusszal, hogy teljesítsék a küldetést. Később van egy jelenet, amikor Vipiuson és Oliveren ütnek. Oliver nem tudja megkérdezni mesterét egy dologgal kapcsolatban, elkezd elmélkedni: "Fogalma sem volt, mit jelenthetett mindez, valószínűleg a lélekbörtön igéjének jele lehetett." Adódik a kérdés: ismerte ezt a varázslatot vagy sem? Nem derül ki. Ha nem ismerte, akkor a kismillió meg egy varázslat közül épp azt lőtte ki, amelyiket kellett? Ha ismerte, miért nincs megemlítve, hogy legalább már hallott róla a mestertől?
És rengeteg ilyen példát látunk a kötetben! Ezek mind erősítik azt, hogy bele van kapva mindenbe, de nem fejt ki igazán semmit. Mivel ez egy sorozat, bőven van idő rá, hogy minden el legyen magyarázva, ami magyarázatra szorul. Például a kötet végén Olivert elkapják, és megemlíti, hogy fogalma sincs, hol lehet a lova. Majd miután kiszabadul, búcsút int és elindul egyedül folytatni a küldetését. Aztán egyszer csak már úgy látjuk, hogy a lova, Fecske megint vele van... Honnan került oda? Visszament érte a faluba? Vagy honnan került oda? - meglehetősen következetlen (328. oldal).
Egy másik példa a következetlenségre. Haramiák támadnak, két férfi és egy nő. A férfiak közül az egyik elkottyintya mindkettejük nevét. Innentől már megy a hivatkozás a könyvben a szereplőkre névvel, ami tök jó lenne. Majd egy fél oldallal később az egyik rosszfiú ismét bemutatkozik, hogy Robert vagyok és kezet fog Oliverrel... Miért mutatkozik be ismét? (306. oldal). Az olvasó szemét kiveri a Robert név már egy oldal óta, úgyhogy ez teljesen szükségtelen mozdulat.
Többször előfordul egy elég alapvető hiba is: a nézőpontok közti ugrálás. Mikor Oliverrel vagyunk, az ő háta mögül kukucskálunk, így ne lássuk már azt, hogy például az öreg mentor fejében mi játszódik le. Találgatni lehet, hogy talán erre gondol, de ne ugorjunk át rá, majd vissza Oliverre... Nagyon alap hiba.
Oliver egyébként nem kapna jogosítványt a mi világunkban, mert ha láthatatlanná válik már azt sem tudja, melyik tagja hol van, így az egészségügyi alkalmasságin már megbukna. Idézve a jelenet: "Alig fél méterre kerülte el Olivert, több szilánk is a karjába mélyedt, legalábbis oda, ahol karját sejtette." Ha valami belefúródik a karomba, vagy más részembe, akkor az még ráadásnak fájni is szokott, úgyhogy nem kell megerősítés, hogy a karomat találta el valamit. Az ilyen kiszólások, mint "ahol karját sejtette" ugyanilyen nevetségesek, mint a feltételezés, hogy ha éjszaka sötétben bóklászva belerúgok az ágy lábába, akkor lehet, hogy valójában nem is a lábujjamat töröm el, hanem mondjuk a felkarcsontomat...
"egészen a külső, délkeleti falszakaszig. Ott egy magas lépcsőt megászva a saroktoronyba, az Égimeszelőbe léptek, amelyből ismét egy lépcső vezetett a fal tetejéig. A fal mind a négy tornyának volt neve, az óramutató járásának megfelelően Őrmáglya, Égimeszelő, Tengerárbóc és Sirályfészek - mindenki így ismerte őket." - a tornyok nevei ebben a kontextusban úgy hatnak, mintha utólagos ötletként kerültek volna a könyvbe. Ha előbb kerül kihangsúlyozásra, hogy négy tornya van, és ez a nevük, majd utána bemegyünk az egyikbe, akkor mindjárt máshogy fekszik a dolog.
Még egy alapvető hiba az igeidők: "napjainkban már megállt ugyan ez a folyamat, de a város közel sem tündököl úgy, mint a régi időkben." Nem illik ide a jelenidő, ha már minden múlt időben van. Belemehet egy töltelék szó, hogy "napjainkban közel sem tündökölt úgy, mint a régi időkben..." - kilóg a jelen idő a sok múlt közül.
"Maguk sem tudták, hova is mennek pontosan, de nem is számított. Idő kérdése, és mindent megtudnak." Egy tanárom egyetemen azt mondta: "Az evidenciák azért evidenciák, mert nem kell kimondani őket." Ez egy annyira laptöltő semmiség, és azért szúr szemet, mert többször előfordul, hogy ilyen és ehhez hasonló magyarázatokat kap az olvasó. Az igazság az, hogy olyan, mintha butának lenne tartva az, aki olvassa a könyvet. Ugyanolyan, mint amikor valami rendkívüli történik, és kapunk egy ilyen kiszólást: "Valljuk be, ez nem épp egy átlagos emberre vall." Fel sem tűnt, hogy nem tud minden ember mondjuk hullákat feltámasztani... Fölösleges megjegyezni, az olvasó is leszűri magától! Vagy miért volt szükség erre: "Itt kezdődött hát el az a folyamat, melyből semmi jó nem sülhetett ki." - és ez egy jelenet lezárása, ahol kielemzésre került egy sanyarú sors.
"Nagyot szívott a nem annyira friss városi levegőből." Ezt napjaink nagyvárosaiban el tudom hinni, de itt mitől volt nem friss? Döglött halak szaglottak? A házak kéményei okozták? Lovakkal dolgoznak, annyira füstös nem lehet az utca, szóval …? Ez ugyanolyan hatásvadász, mint "ahol a karját sejtette", vagy a "Maguk sem tudták, hova is mennek...", a semmi jó nem sülhetett ki" stb. részek.
Azt kell mondjam, a fejlődés az utolsó 50-100 oldalon látszik, ami a stílust illeti. Elmaradnak ezek a hatásvadász frázisok. A kapkodás sajnos ugyanúgy benne marad, rengeteg kérdőjelet hagyva egy-egy apróbb momentum után. Ezeket már felesleges lenne magyarázni egy második kötetben, mert az adott jelenetben maradnak kérdések...
Az az igazság, hogy lehet, túl nagy elvárásokkal ültem neki a kötetnek. Jól akartam szórakozni, ehelyett viszont folyamatosan kiestem ebből a világból, ami tartogatna izgalmat és érdekességet, ha jól fel lenne építve. De semmi lényegesre nem kapunk magyarázatot, a karakterek papírmasé figurák, akik csak ide-oda vannak tologatva a sorok között. Vipius például tök érdekes figura lenne, bölcs, tele jó történetekkel, nagy tudással. Minden, amit megtudunk róla az meg egy nagy semmi... Nem tudjuk, mennyi időt töltött Oliverrel, és sajnos azt sem tudjuk, hogy a fiú mennyit vagy éppen miket tanult tőle.
Eszembe jutott a Papírmágus trilógia, ami remek példa arra, hogyan kell bemutatni és felépíteni karaktereket, bemutatni a fejlődésüket és hogyan lehet érdekessé tenni például azt, ha egy tanítvány tanul a mesterétől.
Összességében nézve azért várom a második kötetet, mert szeretném tudni, hogy az az irány, amit az utolsó 50-100 oldalon láttunk tovább fejlődik e, mert van benne potenciál.
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése