2016. április 22.

Robert J. Sawyer - Végzet (WWW3.)

0 megjegyzés

Vége...

Elért a végzet... 

Robert J. Sawyer, örültem, hogy velem voltál... 

Kicsit világvége hangulatom lett, miután letettem a kötetet. Nem, ezt nem a könyv hozta ki, inkább az, hogy ismételten sikerült lezárni egy sorozatot, aminek a világát elengedhetem most egy időre, és a szereplőitől is búcsúzom.

Így: Caitlintől... aki a szemünk előtt válik egy erős vak lányból egyre inkább felnőtt nővé. Aki kiáll magáért, a szeretteiért, és az igaz ügyért...

Nettudattól, akitől sokan elkezdenek rettegni, mások Istennek nézik, és tisztelik. Az életre kelt internet, aki beszél, gondolkodik, érez, és állítása szerint szeretne mindent megtenni az emberekért.

Attól a Hume ezredestől, aki viszont felfedi Nettudat igazi természetét, aki folyamatosan arra gyanaszik, hogy Nettudat valójában el akarja söpörni az emberiséget, és aki megtalálja azt a bizonyos helyet, ami arra enged következtetni, hogy igaza van.

Hobótól, a majomtól, aki azért küzd, hogy boldog élete lehessen, és aki összebarátkozik Nettudattal.

A Decter szülőktől, akik végigkísérték Caitlint utazásaiban, felnőtté válásában, akik támogatták, amikor kellett, és tanácsokkal látták el. Akik szexuális felvilágosítást adtak lányuknak, és akik elmesélték neki, miért ne legyen egy a millióból.

Voltak még mások is, viszont a fő vonal mentén haladva ezen karakterek szerepe volt a legnagyobb. És nem csak. Van egy kínai hacker is, aki rengeteget tett hozzá, hogy Nettudat megszülessen. Balesetben viszont lebénul, de dr. Kuroda, aki Caitlin szemét is meggyógyította, rajta is próbál segíteni.

(Forrás)
A könyv elsődlegesen ugye azt boncolgatja, hogy vajon a mesterséges intelligenciában mennyire lehet megbízni. Nagyon sok művet olvashatunk arról, ahol a gépek lázadnak, életre kelnek, elpusztítják az embert. Nettudat esetében látjuk, mennyire korlátlan a hatalma, ami valóban eléggé ijesztő. Megkísérlik megölni őt pont azért, hogy kiiktassák ezt a fajta veszélyforrást, de Nettudat rájön a turpisságra, és lépéseket tesz. Robert J. Sawyer ezután fogja, és minden addigi elképzelésünket a mesterséges intelligenciáról odarakja a mikroszkóp alá, vizsgáljuk csak meg, de egy ideig abba a hitbe ringat minket, hogy minden, amit láttunk igaz, aztán jön egy fordulat, amitől az ember fogja, és ledarálja a kötetet.
A nagy kérdés, hogy Nettudat tényleg ennyire önzetlen, mint mutatja magát? Vagy ez csak egy álca, hogy valami mást csináljon a háttérbe? Az egyértelmű, miért használja Caitlint.

A fő szál mellett a mellékszálak is rengeteg érdekességet tartogatnak. Ezek ragasztják le a történetet a földre, ha úgy tetszik, ezek teszik hétköznapibbá. Rengeteg kamaszkori neveléses téma megfordul attól kezdve, hogy kivel veszítse el egy fiatal lány és mikor a szüzességét, azon keresztül, hogy vajon honnan tudható, hogy az illető szerelmes? Vajon mi a trend a csajoknál a pasizásos, járásos dologban? Egy fiúnak hogyan kell kiállnia magáért és megmutatni, hogy a barátnője felnézhet rá? Mindenképpen vissza kell ütni, ha minket ütéssel fenyegetnek, vagy megütnek, vagy van esetleg békésebb elintézési módja minden konfliktusnak?

Sawyer teljesen általános dolgokra hívja fel a figyelmet. Kicsit olyan, mintha szépségkirálynő választáson feltették volna neki a kérdést, hogy mit szeretne elérni, és ő azt válaszolná, hogy "Világbékét!" Bebizonyítja, hogy lehet békés eszközökkel konfliktusokat rendezni, hogy néha elég, ha csak ott lóg az ember feje fölött az a bizonyos képzeletbeli bárd, ami csak akkor súlyt le, ha nem törekszik az ember a békés útra.

Összességében kapunk egy olyan befejezést, ami eleinte elringat minket egy illúzióba, majd belénk helyezi egy fordulattal a kétkedést, és végül olyan lezárást kapunk, hogy nem tudjuk, hogy mit várjunk ezek után. Hobó szereplését ezúttal némileg kétségesnek találtam, hogy szükség van ekkora cécóra körülötte, de úgy voltam vele, hogy ám legyen... Ezúttal búcsúzom is az írótól egy időre, a sorozatától is egy időre. Érdekes, és lezárásnak ideális kötet, mely nem éppen akciódús, de elgondolkoztató, és ezt mindenképpen nagy pozitívumnak látom benne. Külön kiemelném, hogy plusz pontot kap a sok ismeretanyagért, amit magában foglal (pl. a Nobel-békedíjasok listája, hogy ki miért kapta meg stb...) Rengeteg utánajárás van a könyv mögött, és látszik a kidolgozottságán. Mit mondhatnék?

Legyen Nettudat a ti barátotok is, és járjátok be vele az egész világhálót!


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2016. április 18.

Témázunk - ha én regényhős lehetnék...

3 megjegyzés


Újra itt a Témázunk rovat, ahol ezúttal a téma az, "Ha én regényhős lehetnék..."

Ha én regényhős lehetnék, biztos valami olyan fantáziavilágba lépnék be, ahol szuper képességeim lehetnének. Például egy igen jó érzékszervekkel megáldott valaki, aki remek íjász, vagy csak szimplán az idő és tér úrnője...

Nagyon sok olyan világ van, ahova szívesen ellátogatnék. Ha én regényhős lennék várnám, hogy mikor jelenik meg a könyvem lapjain Thursday Next, hogy nekiálljon nyomozni. Egyfajta harmadik járókelő lennék, még akkor is, ha sok olyan tulajdonságom lenne, ami különleges. Kíváncsian várnám, hogy mi történik a könyv előtérben levő szereplőivel, néha biztosan megállítanám az időt, vagy teleportálgatnék, hogy minden szereplő nagy eseményeinél ott lehessek. Olyan lennék, mint a Pirosszka című rajzfilmben a nyuszi: mindenki történetébe beugrálnék. Aztán leütném Thursday Nextet (Thursday Next sorozat), és ellopnám tőle a képességet, hogy egyik könyvből a másikba ugrál, és meglátogatnám John Cleavert (Nem vagyok sorozatgyilkos sorozat).
Együtt nyomoznánk, és néha talán még meg is állítanám az időt, hogy megmentsem Johnt a rossz fiúktól... hát, vagy nem...
Ha otthagynám, gyorsan elmennék, megismerkednék Stephanie Plummal (Szingli fejvadász sorozat), és magammal rángatnám, hogy jöjjön velem vámpírok után nyomozni Cattel (Cat és Bones sorozat). Catet átvinném Palmerhez (Cassandra Palmer sorozat), és így négyen lennénk a nagy nyomozó négyes. Amíg vidámságban folyna a sztorink, addig hagynám az egészet a csudába, de ha már nem lelném örömöm benne, mert hát olyan menő vagyok, hogy az idő ura vagyok, akkor átlibbennék meglesni az árnyvadászokat (Végzet ereklyéi sorozat), és ideig-óráig beolvadnék közéjük. Mesélnék neki a vámpírgyilkolás művészetéről, és ráhoznám a szívbajt Simonra.

Azt hiszem, ha regényhős lennék, és tényleg megkapnám az idő-tér ura címet, és ha tényleg ellophatnám Thursday Nexttől a képességet, hogy könyvekbe tudok ugrálni, azt hiszem, akkor mókás világot hoznék a számomra bosszantó főhősnőknek. Talán egyesével mészárolnám le őket, ha szép szóval nem sikerülne meggyőznöm őket, hogyan kéne úgy játszaniuk a szerepüket a regények lapjain, hogy az olvasók ne a hajukat tépjék...

Szóval, ha regényhős lennék, Hiro Nakamura (hősök tv sorozat) és Thursday Next keresztezése (gyereke) lennék, világutaznék könyveken keresztül, és legyőzném a logikátlan gondolkodás kopaszító hatását.



Akik még témáznak:
Folytatás...

2016. április 15.

Vlogger vs. Blogger - a 2. hét állása

0 megjegyzés

Ha péntek, akkor heti jelentés. A héten nagyobb előrelépésnek lehettetek tanúi. Sikerült némileg elhúznom Andi orra előtt az oldalaimmal. 

Jelenleg, mikor ezt a bejegyzést írom 1180 a lezárt könyvek oldalainak a száma (Andinál 915).

Ezen felül már nekiláttam a következő kötetnek, melynél pont a 100. oldalnál járok, így a teljes oldalszámom eddig a hónapba 1280 oldal.

Remélem, sikerül a következő héten is tartani ezt a távolságot.

Olvasásra fel a további oldalakért ;)
Folytatás...

2016. április 14.

Kelley Armstrong, Melissa Marr - Loki farkasai (Blackwelli históriák 1.)

0 megjegyzés

A napokban beszélgettem Timussal arról, hogy mennyire nehéz az, ha valakik párban (vagy még többen) írnak egy könyvet. Ha a két illető nem passzol nagyon egymáshoz, az eredmény katasztrofális lehet.

Aztán elkezdtem olvasni ezt a könyvet, és rájöttem, hogy még a szimbiózis sem segít néha, mert mindenki bele fogja vinni a saját elképzeléseit a dolgokba.

Kelley Armstrong (Sötét erő trilógia) bevallom őszintén, anno levett a lábamról a könyveivel. Hasra nem estem, de néhány órára kirángatott a világból, és noha ifjúsági irodalom területén mozgatott, mégsem éreztem nyögvenyelősnek. 

Melissa Marr (Tündérvilág sorozat) már kissé más tészta. Egy elmegy kategóriás író, aki igazán kreatív tud lenni, de a kivitelezés hébe-hóba kissé sántikál. Nem mondom, hogy rosszul ír, mert akkor hazudnék. Egyszerűen ő egy limonádé olvasmány, aki ad pár órányi szórakozást, és semmi extrázis.

Matt és Fen összecsapása a Portyázókkal
(Forrás)
Nos, amikor két ilyen jellegű ifjúsági író összedugja a fejét, és kihoznak egy olyan könyvet, mint a Loki farkasai... Az a legnagyobb problémám, hogy mivel mostanában túl sok jó könyvet olvastam, még abból a kategóriából is, ami 10 év körülieknek szóló darab, az ember érthetően magasabb elvárásokkal indul neki az olvasásnak. Talán a szerzőpárosnak ebbe tört bele a bicskája...



Az igazság az, hogy semmi nem könnyítette meg a dolgomat az olvasás során. Nem tudtam eldönteni, hogy a szerzőpárosnál áll e fenn az, hogy a jobbkéz nem tudja, mit csinál a bal, vagy a fordítónak is volt beleszólása a dologba.

De kezdjük a történettel. Adott nekünk Matt, aki elméletileg Thor leszármazottja, a mitológiák nagy ismerője, és Thor kalapácsának örököse. Egy medál lóg a nyakában, ami felismeri a rossz fiúkat, és egy pöröly erejét adja neki. Mellette adott nekünk egy unokatestvér páros Laurie és Fen, akik közül előbbi nem tudja, mire képes, utóbbi pedig farkassá tud válni. Ők az alap trió, akik kiegészülnek egy-két taggal a későbbiek során.
Matt kiválasztott, aki arra hivatott, hogy a közelgő Ragnarökön ő legyen a bajnok, aki megküzd az óriáskígyóval. Viszont addig még van némi teendője. Például fel kell fedeznie az igazi erejét, meg kell találnia pár holmit, és csapattá kell kovácsolnia Észak gyermekeit. Kik ők? Isteni leszármazottak. Fen és Laurie Loki leszármazottaiként lépnek be Matt oldalán, de akad mellettük egy sejtelmes ikerpár, egy szinte sebezhetetlen fiú, illetve egy boszorkány lány, aki elméletileg Odin barátnője.
A hét tagú kis csapatnak össze kell dolgoznia, hogy megszerezzék a kijelölt tárgyakat. Az első kötetben éppen egy pajzsot, és feltételezhetően a többi dolog majd jön a folytatásokban. Persze valami nem oké, hiszen áruló kerül a csapatba. A tagok elkezdik felfedezni az erejükben rejlő lehetőségeket, és ezek segítségével próbálják legyőzni a trollokat, megtalálni Észak minden gyermekét, ellopni a Portyázóktól (farkassá alakulni képes rossz fiúk) a pajzsot, megküzdeni a marákkal (rémálomhozó lények), stb.

Matt, Laurie és Fen menekülése
(Forrás)
Szóval említettem ezt a jobb kéz nem tudja, hogy mit csinál a fordító dolgot. Néhány esetben olyasfajta ugrálás figyelhető meg, mintha az olvasó kimaradt volna imitt-amott. Egyszerűen az ember néha kapkodja a fejét, hogy kerültek át a gyerekek egyik színről a másikra. Egyszer még egy nyugis szobát látunk, aztán hirtelen mondjuk belekerülünk Matt rémálmába. Nincs átvezetés, csak annyi, hogy új fejezet kezdődik, ami azért irritáló, mert csak megy a pislogás, hogy ez hogyan? Mikor? Elmentek időközben lefeküdni? Ehhez társul a sokszor különös, és érthetetlen szóhasználat. Gondolok itt az olyan részekre, mint például ez:

"Valaki oldalba lökte az állatot, és lerepítette Mattről. A fiú feltápászkodott, szerelte a farkast. Megmentője ugyanígy tett. Megragadták a fenevadat, közös erővel próbálták leteperni." (idézet a könyvből)

Nem csak azzal van gond, hogy darabos, mint a rosszul összetört krumplipüré, hanem valahogy a szavak sem mindig illenek egymás mellé (miért kell szerelni a farkast? ahogy molyon írták: fociközvetítésnél még elmegy ez a fajta szóhasználat, de ide valahogy nem illett).
Egy másik jelenetben valahogy sehogy nem tudtam elképzelni, hogy mi a manó az a "pamat".  (Gyors közvélemény kutatást követően kiderült, hogy nem vagyok egyedül a tudatlanságommal.) Először azt hittem, hogy elírták a "pamacs" szót, de kiderült, hogy ilyen szó létezik... Amit teljességgel nem értek, hogy miért nem a pamacs szó szerepelt a szövegben, mely némileg jobban kifejezte volna.
Egy kis "pamat-talpaló" a szóról: Egyesek állítják, hogy a pamacs szó rokona csupán, mások szerint annak egy eltorzult alakja. Elsődleges jelentése "vékonyabbféle szálas testekből álló csomó, kötés" (wiki-szotar).

Szövegkörnyezet, ahogy a könyv használta (lehet, hogy csak nekem hat ennyire furán?):
"A ködöt nézte. Ezt ő csinálta volna? Néhány pamatot fel tudott verni a pöröllyel, de ez olyan volt, akár a lobogó máglya füstje, olyan gyorsan borította el a tábort..." (idézet a könyvből)

A fura, gót ikrek a marák támadásakor
(Forrás)
A darabos (jóformán 90%-ban tőmondatos) írásmód mellett a furcsa (némileg agyonbonyolított) szóhasználat miatt valahogy nemigazán tudtam belehelyezkedni a történetbe. Észre kell ugyanis venni, hogy ez gyerek- /ifjúságiregény, tehát úgy is kell fogalmazni, hogy a célközönség értse.

Maga az alapkoncepció egyébként nem rossz, mely szerint újradolgozzák a viking mitológiai világot, és némileg modernebb hacukába bújtatják. Természetesen a gyerekek mai gyermekek fejével ugranak a feladatba. Imádom a mitológiákat, Thor és Loki történeteit (minden köntösben), ennek ellenére valahogy a Portyázóknak drukkoltam, hogy vessenek véget a gyerekek szenvedésének. Ez már nem a stílus, mint inkább a karakterek hibája. Nagyon sok esetben a hőskomplexus annyira irracionálissá teszi a gyerekeket, hogy az fantasztikus.

SPOILER!

Például amikor Észak gyermekei megküzdenek a marákkal. Van egy szereplő, aki annyit mond, hogy menjenek a gyerekek a pincébe, majd ő elhajtja őket, mire észak gyermekei, hogy majd ők megoldják... A marák csőbe húzzák a csapatot, aminek az a vége, hogy annak az egy szereplőnek, aki korábban már megoldotta volna a problémát, ha a kölykök hajlandóak lemenni, nekiállnak kuncsorogni a kölykök, hogy oké, oké, hajtsd el őket!

SPOILER VÉGE!

Lényegében ugyanazon eredményt érnék el sok esetben, ha nem akarnának belehalni a hőskomplexusba. De hőseink be akarják bizonyítani, hogy igenis minden szituáció veszélyes, és hogy  ők elég erősek natúrba is, hogy bármivel megbirkózzanak... pedig nem.
Tetszett, hogy igyekeztek a fejüket használni, a naivságuk ennek ellenére lenyűgözően ront az összképen. Matt és Fen az örök ellenfelek pikk-pakk haverok lesznek (nem tudni, miért), majd Matt Fen megmentő akcióit úgy hálálja meg, hogy a fiú bármit mond, elhiszi neki. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy sajtból van a Hold, Matt akkor is azt mondta volna: "Hiszek neked."

Laurie tipikus, magáért küzdő csaj. A fiúk természetesen féltik, úgy bánnak vele, mint a hímes tojással, amit teljességgel nem értek. A csaj vagány, többször ő menti meg a helyzetet, neki van az egyik legmenőbb ereje, és egyszerűen a sarokba akarják vágni a srácok. Értem én, hogy maszkulin kultúra, de hát azért no... Agyon van erőltetve ez a dolog, pedig Laurie szedi legtöbbször ráncba a csapatot, sokkal összeszedettebb vezető lehetne, mint Matt (akinek a döntéseivel nagy átlagban nem is értettem egyet).

Összességében nézve most egynek elment a kötet, és ha lesz folytatás, természetesen elolvasom (sorozatot nem hagyunk félbe elvnek engedelmeskedve), viszont a tapasztalat azt mutatja, hogy nem szabad nagy elvárásokkal hozzáállnom, mert akkor újra és újra csalódást fog okozni. Aki szerette a Percy Jacksont, annak ez is tetszeni fog (karakterekre és nagyjából még a félistenes szállal is hasonló vonulat, csak viking mitológiás kiadásban). Nálam fiatalabbaknak meg abszolút kedvenc lehet.
Jelenleg a sorozatnak három kötete jelent meg angolul, magyarul eddig egy kötete olvasható. Valószínűleg minden tárgy megkereséséhez írtak egy-egy könyvet, de hogy a tollakat, vagy a kalapácsot keresik meg legközelebb, majd kiderül.

GR-ezők szerint:

Folytatás...

2016. április 13.

Sabine és Timo Dillner - A mágikus könyv (Hexilon 1.)

0 megjegyzés

Akkor sikerült találkoznom ezzel a könyvvel, mikor az antikvárium kínálatát szemeztem át. Egyszerű meséskönyvet kerestem, és azt hiszem, megtaláltam a tökéletes választást...

Félix átlagos, mindennapi kisfiú, aki szüleivel új helyre költözik. A gyermek nem érzi jól magát az új környezetben. Egyedül van, a szülei se igazán figyelnek rá, barátai sincsenek...
Úgy dönt, kilesi a furcsa viskó lakóit a szomszédban. Az elhagyatottnak tűnő házról kiderül, hogy annyira nem elhagyatott, ugyanis egy kislány lakik benne.

Sarolta egy egyszerű lányka. Fiatal, és az emberi világból még annyit sem ismer, hogy meg tudja mondani, mi az a teflon... vagy telefon... szóval elvileg van valami zsinórja, és nem kell macskákkal üzengetni, ha van ilyen kütyüje az embernek...
Sarolta az utolsó boszorkány, aki csúnyán elhasal a végső vizsgán. Veszélybe kerül, ezért átviszik az emberi világba. Mikor Kara mama (Sarolta védelmezője, akivel átmennek az emberi világba) nem tér vissza az emberi világba, a kislány gyanút fog.

Új legjobb barátjával, Félixszel tehát elmennek a falu könyvtárába, ahol ráakadnak a Hexilon nevű mágikus könyvre, amiből azonnal megtudják, mi történt. A gyerekeken múlik, hogy Kara mama és a boszorkányok megmenekülnek e.

Elcsépeltnek fog hangozni tőlem, de igazán bájosnak találtam ezt a mesét. Olyan, mint a még fiatalabb gyerekeknek íródott Harry Potter. Sarolta naiv ártatlansága, Félixnek pedig a bűvésztehetsége igen jó párosítást ad. A történet maga egyszerű, aranyos, és nem is várja el, hogy az ember többet belelásson, mint ami. Persze, azért egy tanulságot kapunk, méghozzá azt, hogy figyeljünk a részletekre, arra, hogy mi vesz minket körbe, és igenis vegyük észre, hogy nem mi élünk egyedül a világban. Néha gondolni kell másokra is, és észrevenni, ha tudunk nekik valamiben segíteni. Mert bizony lehet, hogy valakinek szüksége van egy szál gyertyára azért, hogy jobb kedvre derüljön.

A gyerekeken nagyon látszik, hogy még gyerekek. Sarolta csak meglátja a bokorban bújkáló Félixet, máris ráfogja, hogy ők mostantól akkor a legjobb barátok. És mint olyan, a barátok nem hagyják cserben egymást. Félix még varázslóvá is képes "átvarázsolni" magát azért, hogy Sarolta kedvére tegyen, és bármennyire is fél, végig kiáll a kislány mellett.

A különös, mágikus könyvhöz persze saját varázsvilág és saját varázslények dukálnak. Maga a kidolgozás ötletes, viszont nem megy bele a részletekbe. Megtudunk egy-két dolgot úgy mindenről, de a kötet túl rövid hozzá, hogy részeletesen taglalja, hogy a lények honnan jönnek, vagy mit tudnak. Vagy hogy egy seprű bemohásodása vajon mit is jelent ténylegesen... Persze, sejtésünk van róla, hogy nem éppen pozitív jel, de hát no... Félix szülei csak úgy elő-előkerülnek, nincs nagy jelentőségük a történésekben, úgyhogy ez is elhanyagolható momentum. 

Tehát nem derül ki túl sok a kezdő kötetből. Az izgalmak, a gyerekek kalandja kb. az utolsó 30-40 oldalon kezdődnek, és fejeződnek is be. Kissé gyors vágtában végigfutunk valamin, és ennyi, úgyhogy nagy tartalmat ne várjunk tőle.

A sorozat mindösszesen két kötetes, melyből mind a két kötet megjelent magyarul is (eredeti nyelve német, ha valaki gyakorolná a nyelvet). Ha módomban áll, biztosan olvashattok majd a folytatásról is, de egyelőre még nem található meg nálam.

Összességében nézve aranyos, kedves mese. Az ajánlók a hátulján számomra kissé érthetetlenek. Nemigazán találtam kacagtató momentumot benne, de szerintem legalább annyira lekötött, mint egy kisgyereket. A korhatár besorolás szerint 10 év fölöttieknek szól, valójában szerintem kisebbeknek is remek szórakozást nyújthat például esti mese olvasások formájában.


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2016. április 11.

Emily Rodda - Visszatérés Delbe (Deltora Quest 8.)

0 megjegyzés

Múltkor nézegettem kicsit a blog statisztikáját, és akkor tűnt fel, hogy valaki érdeklődött a sorozat iránt. Mivel olvasnivaló nélkül mentem a 2. számú könyvtáramhoz, hát onnan választottam kötetet. Valami rövidet akartam, ami nem foglal a táskában sem túl nagy helyet. Így jött, hogy olvassunk Deltora Questet, és végül zárjuk le a sorozatot...

Hőseink hát végeztek a küldetésekkel. Immáron az övben van mind a 7 kő, de valami még mindig hiányzik. Az Öv ugyanis nem működik másnál, csakis és kizárólag az örökösnél.  Noha azt várták, hogy az öv azonnal elvezeti őket hozzá, amint bent van minden kő, valahogy nem működik a varázslat.

Liefnek és barátainak tehát akad még dolga. Méghozzá az, hogy összehozza ismét a hét törzset. Viszont akad egy kis baj. Ugyanis a törzsek közül több már nem is létezik. Hamar megtalálják a problémára a megoldást, viszont az örökös kiléte váratlan fordulathoz vezet...


Mivel alapvetően ez a kötet sem hosszabb, mint a többi, ezért nem is mesélnék róla többet, hogy milyen cselekmények történnek meg hőseinkkel. Többen kerülnek életveszélybe, van itt árulás, mérgezés, sötétség nagyura stb.

Látványosan nem lehet ennél a kötetnél ugyanazt a receptet követni, mint a korábbiaknál, hiszen nincsenek már kövek, amik hőseink ölébe pottyannak. Ezúttal egy varázs élesítése és az örökös megtalálása a cél, viszont valaki áruló. Nem lehet tudni, hol lapul, vagy ki az, ezért vannak titkos szerveződések stb. Végre látunk egy olyan megoldást az ármánykodásra, ami egészen jól van felépítve és kidolgozva, úgyhogy az a szál meglehetősen tetszett is a könyv folyamán.

Minden szereplőről lehull a lepel, hogy ki kicsoda a Deltora -sakktáblán. Fátumról kiderül, hogy kinek az oldalán áll, de találkozunk ismét Dainnal, deliekkel, és további lényekkel, akikkel korábban még nem. Ezzel kapcsolatban csak annyi, hogy néha egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy nem vették észre, hogy ki kicsodának a kicsodája, mikor máskor meg első pillantásra megmondták. Most hirtelen mindenkiről kiderül valami, ami a hét előző kötetbe nem fért bele. Néhol beleerőltetésnek találtam azt, hogy micsoda rokoni szálak voltak eddig is a háttérben. Például miért nem mondta el X Y-nak, hogy ők valójában rokonok? Ha nem emlékezett rá, akkor miért nem? Erre most megkapjuk, mint nyuszit a kalapból, hogy "Luke, én vagyok az apád!" (Itt csak annyi a különbség, hogy ezután a beszólás után nagy családi összeborulás van, nem pedig fénykard párbaj.)
Főhőseink balról jobbra: Jázmin, Barda és Lief
Mindenki beszáll valahogy és valamelyik oldalon a végső, nagy harcba. Ami még mindig ellenszenves, hogy többször látjuk azt, hogy a lények zöme a jó oldalon áll. Ezek után nem is érthető, hogyan tudta egyáltalán a rossz átvenni a hatalmat, ha a jónak ennyi követője van. Ugyanis mindenki, akire Lief rátámad, a végén kiderül, hogy jó barát, és ellenséggel itt is csak hébe-hóba találkoznak, zörrennek össze és minden probléma maximum öt oldal erejéig probléma... Érthető, hogy rövid a könyv stb. de ez néha hátrányára válik. Nem lehet mentség az, hogy mese, meg kis gyerekeknek íródott, mert néha meg túlzásba viszi annak részletezését, hogy mállanak szét az emberek, a szörnyek stb. lények. Hogyan szúrja le egyik a másikat, hogyan folyik és kinek a vére.

Összességében nézve gyorsan haladós maga a teljes sorozat. A jó és rossz harcát bemutató mese, ami meglehetősen sablonos. Hét kötetig ugyanazt a kaptafát követi, a nyolcadiknál elválik, de könnyen kitalálható a vége. Azt hiszem, ezek után nem marad más, mint megnézni az anime változatot....

GR-ezők szerint:

Folytatás...

2016. április 9.

Vlogger vs. blogger - az 1. feladat

0 megjegyzés

Az alábbi idézet Richelle Mead - A szukkubusz dala című kötetéből való:

"- A szerelem ritkán tökéletes - (...) - Az emberek szívesen gondolják azt, hogy annak kell lennie, de áltatják magukat. Mert a szerelem tökéletessége éppen abban rejlik, hogy tökéletlen."

Amennyiben neked is annyira tetszik ez az idézet, mint nekem, nyomj rá csillagokat a bejegyzés alján, like-old, vagy oszd meg!
Folytatás...

2016. április 8.

Vlogger vs. Blogger - avagy az 1. hét krónikája

0 megjegyzés

Kereken egy hete kezdtünk el vetélkedni Andival, az Inside my Head vlog tulajdonosával, hogy melyikünk tud több oldalt elolvasni egy hónap alatt. Hogy is állunk? Hát, speciel most ülök, amikor ezt a bejegyzést írom, és éppen egy kötetnek közel a közepén tartok. Ha ezt is beleszámoljuk, akkor az alábbi a felosztás nálam: 352+264+132=748 (a moly.hu adatai alapján). Szóval jelenleg nem is állok olyan vacakul... Hogy mihez képest?

Andi a facebook oldalának a fejrészében szokta jelölni az oldalszámokat. Jelenleg még nem tudja, milyen könyvvel folytassa a sort, úgyhogy jelenleg így néz ki az összesítése:

A kép Forrása

Azt hiszem kijelenthetjük, hogy az első hét mérlege az, hogy jelenleg még vezetek. Viszont Andi kemény ellenfél, aki a hét elején még vezető pozícióban volt.

Amit még fontos megemlítenem, hogy mind a ketten a másik által választott könyvvel kezdtük a hónapot, így a következő hónapban mindenki büntetés (oldalszámlevonás) nélkül kezdheti el májusi fordulót.
A feladatok tekintetében már egyeztettünk, hogy milyen megoldásokat fogadunk el a könyvhöz kötődő kihívás során. Hogy mi is ez a feladat? Egy általunk választott idézetet, vagy kedvenc jelenetet kiszedünk a szóban forgó könyvekből, és a lehető legnagyobb közönségnek megmutatjuk. Ennek teljesítéséről valamiféle bizonyítékot kell majd mutatni a másiknak. 

Remélem velem lesztek, és számíthatok a segítségetekre. Drukkoljatok, hogy sikerüljön megtartanom az előnyömet. Következő héten következik a következő jelentés. 

Addig is, aki követi a blogot, a jobb oldalsávban láthatja, hogy mit olvasok jelenleg, hogy állok benne, és mik a hónapban lezárt olvasmányok, amelyeknek teljes oldalszáma már összeadásra került. Az összes oldalszámot mutató rész (a modul címsorában található zárójeles szám) lassabban frissül, mint a könyves oldalszámok, ezért nem mindig egyezik meg az alatta felsorolt könyvek oldalszámainak összegével (tehát nem azért mutat néha kevesebbet, mert ilyen gyenge vagyok matekból ;) )

1... 2... 3... Olvasásra fel!
Folytatás...

2016. április 5.

Jandácsik Pál - Állatok maszkabálja

0 megjegyzés

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, sokan kérdezték, hogy "Ki az a Jandácsik Pál?" Mondtam, hogy magyar író, és kb. ennyi. Szóval, mit is érdemes tudni tehát Jandácsik Pálról?
- Nem ereszti bőlére a mondanivalóját (könyvei nem érik el a 250 oldalt sem).
- Az Állatok maszkabálja a 2. könyve, az Athenaeum Kiadónál ez a debütáló kötete.

ITT beleolvashattok a könyv negyedik fejezetébe.

Olvastad már a világ legunalmasabb krimi történetét? Ahol van egy rendőr, aki nyomozni kezd egy, mondhatni fantom után? Mert nem találnak se ujjlenyomatot, se semmit, hogy fel tudják göngyölíteni az ügyet? Aztán persze remélhetőleg minden jóra fordul, és meglesz a gyilkos? Láttál már valaha olyan horrorfilmet, amiben elmennek az emberek vakációzni (mondjuk télen) egy eldugott viskóba, amit a vihar elzár a külvilágtól, mire felüti a fejét egy gyilkos, és mindenkit kivégez a házban? Ez a könyv nem sokban különbözik egy ilyen krimitől és horrortól...

Pedig valójában de!

Amikor először láttam a könyv fülszövegét, egyből a Zootropolis című rajzfilm jutott eszembe róla. Ugyanúgy beszélő, öntudatos állatokról van szó, igaz, ott egy nyuszi a rendőr, aki nyomozni kezd. Ugyanis az ember itt csak egy faj a sok közül, ráadásul legendabéli (úgy tartják, hogy nem létezett/létezik), és az állatok beszélnek, öltözködnek, és lepték el a világot.

Igaz, ott nem érezni a Trónok harca feelinget, hogy drukkolnál valakinek, erre fogja, és képes meghalni... Vagy éppen elélvezni és kélyelegni...

Maga az alapsztori két részre bontható, és egyik sem izgalmas. Az első rész (olyan 60 oldal magasságáig kb.) arról szól, hogy adott egy nyomozó, akiről úgy sejthetjük, a főhősünk lehet. Egyébként kopó... mármint, hogy szó szerint! Ő egy németjuhász, aki szagot akar fogni, és elcsípni egy gyilkost, aki nem hagy maga után DNS lenyomatot (se szőrt, se ondót - felizgulnak a hímek a gyilkoláskor -, se orrlenyomatot - hát, mert ugye ujjuk van, de hát ujjlenyomat?).
A nyomozónk egyébként egy olyan állat segítségét kéri, akit lesitteltek... ez is eléggé sablon elem.

A két leggyakrabban előkerülő állattípus a nagymacska és a kutyafélék.
(A kép forrása)
Közben van egy másik szál, amit nem lehet érteni, hogy jön hozzá, ő lenne a horror rész. Van egy baráti társaság, akik elmennek halloweenezni egy eldugott kis kecóba. Valaki azonban elkezdi gyilkolászni a vendégsereget. Egy róka, és kedvese egy párduclány elkezdenek megtenni mindennemű óvintézkedést, hogy megóvják a vendégsereget.

Tizenkettő, meg egy tucat. Ezt mondhatnánk a könyvre, ha! emberek lennének a szereplők. Az író viszont olyan világot fest az olvasónak, hogy élmény benne elveszni. Kicsit Kafkás (Az átváltozás), elvégre nem tudjuk, hogy mekkorák az állatok. A végén jön egy momentum, hogy ebben a világban minden állat kb. ugyanakkora, és csak kb. akkora eltérések vannak a magasságban, mint az embereknél a normál világunkban, de ez nem egyértelmű. És mint Kafkánál, az embert itt sem érdekli igazán.

Igazság szerint nehéz megfogalmazni az élményt, amit a könyv ad. Nem egy szokványos, sablon darab attól eltekintve, hogy az alapja valahogy mégis. Ezen kettősség mellett egy másik kettősség is átjárta a könyvet. Hogy komolyan kell venni. Az állatok, mintegy metaforák szerepelnek (pl. a hiéna médiás, a kopó, mint rendőr, a rókák, mint a hátrányos faji megkülönböztetés áldozatai stb.). Közben vannak orgiák, szex, gyilkosság (eléggé részletezve), amibe ha az ember belegondol, nem tud elsiklani fölötte. Aztán jön egy olyan helynév, mint Pajkos Paci, és azért na... Illik bele, a név is találó, de azért csak megmosolyogtam, ahogy az FBI elferditését, a BIA (Bureau of Investigation of the Animals) -t; hogy ujjlenyomat helyett orrlenyomatot használnak. Hogy nagyobb hangsúly helyeződik a szőr és ondó alapján történő beazonosításra. (Ondó= a hím állatok gyakran élveznek a gyilkosságok után, ezért marad utánuk ilyesfajta nyom is.) Tetszett, hogy az állatok átfesthetik a szőrüket, és hogy az is különcnek számít, aki leborotválja. A társadalom kiveti magából azokat az állatokat, akik mesztelenkednek, viszont nem riadnak vissza a párosodástól.

Az egész történet mögöttes hátterét egyébként az adja, hogy az ember egy mítikus lényként tűnik fel a történetben (olyan, mint a mi valós világunkban a sárkányok, és egyéb szörnyek), ezzel ijesztgetik a rosszcsont állat kölyköket. Halloween éjjelén embernek öltöznek be az állatok, mert hogy az milyen rémisztő már, és senki nem hiszi el, hogy létezik olyan lény, hogy ember.

Mint említettem, kicsit Trónok harca feeling, nem lehet tudni, hogy ki marad életben a végére, és mindenki mindenkivel kamatyol. Most lehet mondani, hogy morbid, viszont szimpatikus volt, hogy a szerző nem fél hozzányúlni a karakterekhez. Ha kell, kibelezi őket, ha kell, orgiába nyomja őket... És mindez mire jó? Hogy megmutassa, hogy noha az állatok öntudatra ébredtek, mégis ott van bennük az ösztön, a vér, ami hajtja őket.

Ami szintén érdekes volt, hogy egyfajta társadalomkritikát fogalmaz meg. Sokszor azt éreztem olvasás közben, hogy ezek valójában nem is állatok, hanem egyszerűen az emberek a világunkban. Vannak a nagy macskák, akik rasszisták, és lenézik a rókákat. Vannak a rókák, akik számkivetettek, minden nagymacska lenézi őket. Ezért is nem nézik jó szemmel a róka-párduclány párost. Közben kiderül, hogy mi volt a gyilkosság indítéka, és az ember rájön, hogy dehát na...

A stílussal imitt-amott meggyűlt a bajom olvasás közben. Az elején nagyon zavart az, hogy mindennemű körítés, vagy figyelmeztetés nélkül egyszer csak átváltunk... Hiányoztak az átvezető mondatok. Később vesz a könyv egy nagy lendületet, és a múltbeli eseményeket tipográfiával (dőlt betű) jelzi, illetve a kiegészítő részeket, amiről az olvasó nemes egyszerűséggel lemaradt.

A vége felé van egy jelenet, aminél igen hatásos a gyors váltogatás. Nem írnám le, hogy kivel és mi történik, mert elég nagy spoiler lenne, de annyit elmondhatok, hogy egy olyan jelenet, ami a filmvásznon jól mutat, kiderült hogy jól mutathat a könyvek lapjain is. Az volt az a pont a könyvben, ahol már tök mindegy volt, hogy állatok, vagy emberek vannak a középpontban, mert ez mind a két esetben hatásos volt.

Összességében nézve tetszettek a két lábon járó, öntudatosan cselekvő, a saját világukat kialakító állatok, a saját történelmükkel, szokásaikkal, hagyományaikkal. Egy olyan világba kerülünk, ami precízen kidolgozott, és roppant mód kreatív.
Akit nem borzaszt el az erotika, a gyilkolászás (hogy Kurta szavaival éljek a Horrora akadva című filmből: "Seggek, vér és belek mindenütt."), ahol kapunk némi tanulságot arról, hogy mit okoz a rasszizmus, és hogy képesek vagyunk változni, ha akarunk, és nem kell feltétlenül illeszkednünk a szabályokhoz (ettől függetlenül még sanszos, hogy belehalunk az életbe).

A könyvet ezúton is köszönöm az Athenaeum Kiadónak.

GR-ezők szerint:

Folytatás...

2016. április 3.

Richelle Mead - A szukkubusz dala (Georgina Kincaid 1.)

0 megjegyzés

Már évekkel ezelőtt kinéztem magamnak a sorozatot, be is szerezgettem a köteteit (már ami megjelent magyarul). Eredetileg hat részes a sorozat, amiből mindössze két kötet jelent meg magyarul, és úgy tűnik, nem is nagyon fogják folytatni arra hivatkozva, hogy Mead könyvei nemigazán fogynak a kiadónál.

Végül Andival, az Inside my Head vloggerével közös könyves kihívásunkon ezt a könyvet kaptam a hónapra, hogy olvassam el, mert ha nem, akkor büntit kapok. Jelentem, ebben a hónapban a büntetést kihúzhatom a listáról, az olvasatlanok közül pedig ezt a kötetet.

Őszintén sajnálom, hogy nem folytatják magyarul a Georgina Kincaid sorozatot. Hogy miért is? Őszintén szólva a fülszövegben mindent gyorsan lelőnek, így pontosan lehet tudni, hogy ki lesz a rossz fiú (nem okozott meglepetést), amikor a rossz fiú bejelenti, hogy csinálta a dolgokat, már sejteni lehet, hogy melyik szereplő milyen szerepet kapott a játszmában. 

Miért nem zavart mindez ennek ellenére? Mead megmutatta, hogy tud olyan karaktert kitalálni, aki fellengzős, arrogáns, szarkasztikus, és akinek sikerül humoros helyzetekbe keveredni (Vámpírakadémia sorozat, Adrian). Erre most kapunk tőle valamit, ami nem YA-fantasy, hanem egy sima urban-fantasy. A főszereplője egy nő, aki átlagos eladónak látszik. Meló után néha táncot oktat a kollégáinak és a barátainak, ami nagyszerű elfoglaltság.

Ha éppen nem a hétköznapi ember életét éli, akkor valójában szukkubusz. Egy múltbéli hiba kijavítását abban látta, hogy eladja a lelkét az ördögnek, úgyhogy az örökkévalóságig élősködnie kell az emberek életenergiáján, szolgálva a gonoszt.

Kicsit vártam, hogy az éles nyelvű szukkubusz majd olyan mértékben fog humorizálni, hogy jót nevetek a történet közbe, de nem ezt kaptam. Egy élvezhető, néha még izgalmassá váló regényt olvashattam, amiben egy szukkubusz folytat nyomozást halhatatlanok ellen elkövetett merényletek ügyében. Persze próbálják leállítani Georginát arról, hogy nyomozzon, de a csaj belekotnyeleskedik, amit az olvasó nem is bán, hiszen a lánnyal együtt göngyölítheti fel a szálakat, miközben kap egy kis ízelítőt a Bibliából, a halhatatlanok szabályrendszeréből, a jó és rossz örök harcából.

Ami kiváltképpen tetszett, azok a visszaemlékezések Georgina múltjára, hogyan lett szukkubusz, milyen élete volt az előtt. Sajnáltam, hogy részletesebben nem mászott bele a történet, de így sem volt rossz. Tetszett, hogy előkerültek olyan lények a könyvben, akik nem túl gyakori szereplők (vagy csak én nem olvastam ilyen regényeket) könyvekben. 

Richelle Meadhez sincs túl sok hozzáfűzni való. Látszott, hogy alapos utánajárás van a történet mögött, otthonosan mozgott a világában, és a stílusbeli fejlődése is megfigyelhető. Mondhatni a Vámpírakadémia óta meglehetősen felnőtt, és még ha klisésen is ír, mégis szórakoztató, és egy délutáni kikapcsolódásnak tökéletes.

A kötetben erotikus jelenetek találhatóak, ami miatt nem feltétlenül ajánlanám 18 év alatt, ez nem került feltüntetésre a (magyar) borítón, amit némileg hiányoltam. A borító egyébként illik a kötethez, és annál a bizonyos jelenetnél, mikor először látjuk Kincaidot akcióban, sikerült kuncognom rajta.

Összességében nézve, Andi ennél jobb könyvet nem tudom, hogy választhatott volna e listámból. Mindenesetre a folytatás már a polcomon figyel, és már alig várja, hogy lekerülhessen az olvasatlanok közül. Élvezetes, tanulságos, és szórakoztató...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger