2012. március 29.

Emily Giffin - Zűr van babám!

0 megjegyzés

Ez a könyv már régóta a polcomon várakozott rá, hogy elolvassam, de bevallom, mindig is tartottam a chick-lit könyvektől. A romantikus könyvek közül nagyon kevés az, amire vevő vagyok, aminek igazán befogadójává váltam.
Amiért kíváncsi voltam erre a könyvre az nem más, mint a címe. Érdekes, vicces, könnyed könyvet szerettem volna, de ehhez képest...

A történet röviden arról szól, hogy többnyire minden nő szeretne gyereket. Azonban, valaki mégsem. Claudia 30 évesen kijelenti, hogy neki nem kell gyerek. Maurának - Claudia nővére - már van lurkója, Daphne - Claudia másik nővére - nagyon szeretne, de neki nem lehet, pedig mindenféle módszereket kipróbáltak már a párjával.
Éppen ezért Claudia olyan társat keres, aki szintén azon a véleményen van, hogy nem kell neki gyerek. A barátai összeismertetik Bennel, a férfival, aki szintén nem híve a gyermekvállalásnak. A tökéletes pár végül összeáll, de szét is mennek, mikor Ben egy szép napon nem tágít: gyereket akar Claudiától...

Talán ott kezdeném, hogy az írónő egy igencsak érdekes témát választott. A kérdés ugyanis végig az: vajon legyen gyerek, vagy ne legyen gyerek? Ha legyen, akkor pedig milyen áron?
Emily Giffin több típust sorakoztat fel. Először is van Maura: igaz, hogy megcsalja a férje, de hát szült neki gyereket, egyébként pedig egy családként élnek, amolyan "hagyományos" formulában.
A másik testvér Daphne, aki mindent megtenne, hogy gyereke lehessen. Próbálkoznak hagyományosan, majd orvosi úton, minden féle módon. Felvetődik az adoptálás/örökbefogadás is, hogy "mi lenne ha..."
És ugye a harmadik testvér Claudia, aki egyáltalán nem szeretne gyereket, de lássuk be, ez meglehetősen szélsőséges eset.
Végül ugye az írónő végigviszi a szálakat, megadja a megoldást mind a három típus "problémájára". Érdekesnek találtam, ahogy a különböző párok viszonyultak a saját kis gondjukhoz, és azt sem találtam reálisnak, hogy a vége ennyire rózsaszínre, habos-babosra sikeredett.

Ami miatt viszont kínszenvedést jelentett az olvasás az nem más, mint Claudia, aki E/1 -ben vázolja fel ide-oda kapkodva a történetét. Egyszerűen elviselhetetlen női főhősnő, aki ahelyett, hogy megbeszélné a párjával a gondját, inkább kisétál az ajtón. Oké, hogy makacsul ragaszkodik, hogy nem akar gyereket, de az, hogy Bennel nem is beszélik meg a dolgot, nem kötnek kompromisszumot, vagy nem egyeznek meg... Ilyen téren Bent és Claudiát egyaránt önzőnek, kicsinyesnek találtam. Claudiában ellenszenves volt még ez a "mindenáron meg kell tartanom, kit érdekel, hogy Ben mit akar" dolog is. Egy párkapcsolat nem arról szól, hogy egyenlőek a felek? Ennek ellenére mind a ketten makacsul ragaszkodnak
Ben sem jobb nála. Ő a kisétálás helyett mindig az alkoholt helyezi előtérbe a gondjai "leküzdésére", amit szintén nem találtam hosszú távon járható útnak.

Igaz, hogy néha itt-ott volt egy-két humorosabb párbeszéd, és tényleg tanulságos a történet egy bizonyos fokig, de azt hiszem, jódarabig szeretnék elfeledkezni erről a kötetről. Egy időre elegem lett a folyton nyávogó, önző főhősnőkből...
Folytatás...

2012. március 22.

Karen Marie Moning - A hajnalra várva (Tündérkrónikák 3)

4 megjegyzés

Még a héten sikerült elolvasnom a trilógiazáró kötetet is, mely újabb meglepetéseket tartalmazott számomra.

Mac az SZT- detektor és Barrons az SZT-direktor ismét útra és bevetésre készek. Továbbra is a Könyvet keresik, ami új becenevet kap: "Bestia". Mac így hívja onnantól kezdve, hogy először megpillantja. No, de ne rohanjunk ennyire előre.
Kiderül, hogy mindenkinek Mac kell, mert ő az egyetlen, aki elvezetheti a különböző lényeket a könyvhöz (vagy bármilyen más SZT -hez). Barronsnak is a könyv kell, ismeretlen okokból, és Mac képtelen megfejteni, hogy a férfi milyen lény. V'lane egyre többször tör be a lány világába, felforgatva mindent. A tündérherceg udvarol a lánynak, egzotikus helyekre viszi, és egy-egy csók erejéig különleges adománnyal ajándékozza meg a lányt az apróbb/nagyobb meglepetései mellett. Természetesen ez többeknek nem tetszik. Egyrészt Barronsnak, aki valamilyen okból (féltékenység? féltés?) nem szereti, ha a lány a tündérrel lófrál, főleg, ha a tündérek világában tesznek utazást. A shide-látók furcsán viszonyulnak Machez: maguk között akarják tudni, mégis árulónak tartják, főleg miután még olajat önt a tűzre egy váratlan látogatásával.
Ezek mellett Macet foglalkoztatja tovább a bosszú, illetve fel akar készülni a Nagyúr elleni következő összecsapásra, úgyhogy "Hang" órákat vesz Barronstól, aki különös dolgokra kényszeríti a lányt. Színre lépnek továbbá a druidák, és ez nagyon rossz jel: a világ pusztulása halloweenre várható. Vajon elérkezik-e a hajnal?

Azt kell mondjam, Moning rendkívüli író, aki újra és újra bebizonyítja ezt a fordulatos történeteivel, amit humorral fűszerez. A karakterei sem ide-oda véletlenül lepakolt bábok.
Egész megkedveltem Macet, a kissé kislányos karakterét, ahogy örül a "felfedezéseknek", vagy mikor valami olyant csinál, ami szerinte remek - gondolok itt a Machalora. Mégis érezni rajta, hogy folyton fejlődik, komolyodik, változik, méghozzá kezd egyre jobban felnőni. Ahogy egyre nagyobb bajba keveredik azzal, hogy rálép a tyúkszemekre, igyekszik kimászni a slamasztikából, hűnek lenni önmagához, de egy olyan világban, ahol még nem ismeri maximálisan a szabályokat, ez egy kicsit nehézkes dolog.
A másik kedvenc szereplőm még mindig Barrons, a maga kiismerhetetlen személyiségével, a mitikusságával, az "extrém" megoldásaival/gondolkodásával, és persze az "ügyintézésével".
Most még V'lane is meglehetősen sok szerephez jutott, minek eredményeként Mac sokszor köt ki mesebeli tájakon, és Barrons többször dörgölheti az orra alá, hogy "Milyen szépen lebarnult, Ms. Lane..."

Ami még Moning mellett szól, az a "sötétben tartási technikája". Noha a 3. kötet végéig konkrétan nem derül ki, hogy kicsoda/micsoda Barrons, az utolsó gondolatsorok után már nagyon sejthető, hogy ki/mi is. Mégsem irritáló, hogy nem mondja ki, és remekül tartja titokban. Nem érzem úgy, hogy húzná/halasztaná a dolgot, ami talán pont a Moning-féle precizitásból ered: mindent pontosan felépít, mindennek megvan a maga helye, ideje. Látszik, hogy előre eltervezte, hogy minek hol mikor és miért kell megtörténnie, még ha az ok-okozat később kerül is napvilágra.

Ami az előző kötethez képest nem változott, azok a Barrons-Mac néma párbeszédek, Mac kiszólásai, és persze a fordulatok.

Ezúttal a kedvenc jeleneteim szintén a Barrons-Mac pároshoz köthetőek, ami talán abból adódik, hogy ez a két, egymásnak teljesen ellentmondó személy, a sötétség és a szivárvány képviselői igazán eredeti, kiszámíthatatlan párost alkotnak. Amik maradandó élményt nyújtottak, azok a tanítós részek, Barrons születésnapja, V'lane első "adományozása".

A lezárás az olvasók nagy bánatára ismételten olyan, ami után nem maradhat ép köröm, mert úgyis le lesz rágva, hogy vajon ezek után mi lesz? Hogy fog folytatódni?

A negyedik kötet sajnos még csak angolul érhető el, de én már nagyon várom, hogy végre kiderüljön, micsoda is Barrons valójában. Azt gyanítom, a következő kötetből kiderül...
Folytatás...

2012. március 21.

Karen Marie Moning - Álom és valóság (Tündérkrónikák 2)

1 megjegyzés

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az előző kötet abbamaradt. Rögtön a bevezetőben kapunk egy (szájbarágós) "az előző rész tartalmából" epizódot, ami az első fejezet bizonyos megjegyzéseibe is beférkőzik. Mac nekiállja elmesélni, hogy kit honnan ismer, mi történt vele eddig Dublinban, majd elkezd kitérni új problémák felé. Valaki merényletet követ el a lány ellen a könyvesboltban, míg ő alszik. Macnek V'lane segítségével sikerül kiszabadulnia a szorult helyzetből, de egy egyezség miatt a tündérherceg később mást is tartogat számára.
 O'Duffy felügyelő, aki a lány nővérének halálában nyomozott, rábukkan a térképek titkára, és alig, hogy elmeséli Macnek, meggyilkolják. A nyomozó, aki az ügyet kapja Macet azzal gyanúsítja, hogy O'Duffy szeretője volt. Mac gyanítja, hogy a férfit nem véletlenül és nem akárki ölte meg, hanem maga Barrons. Hogy ne legyen egyszerűbb Mac élete, felbukkan Derek O'Bannion, Rocky O'Bannion testvére, aki testvére gyilkosát keresi, és bosszúra szomjazik. Ezek mellett felbukkan egy nem is olyan régi ismerős, akinek szintén rálépett már Mac a tyúkszemére, és ő is bosszút forral, ahogy még sokan mások. Még szerencse, hogy ott van Barrons, akire mindig lehet számítani. Vagy mégsem...?

Mit mondhatnék? Kezembe ragadt. Az elejétől a végéig egyszerűen odáig voltam érte. Először is: több akció jellemzi, mint az első kötetet, és mégsem válik kárára. Ezek mellett sokkal többet tudunk meg a világról, a szabályairól, és Barronsról is. Mivel ez egy második rész, választó pont, hogy vajon az írónőnek sikerül szinten tartani a sorozatot, vagy csak egy kötet erejéig alkotott valami remekművet. Azt kell mondjam, Moning ezen kötete jobban tetszett, mint az első. Lehet, hogy a több fordulat, lehet, hogy a "régi szereplők új köntösben" dolog, vagy éppen Mac fejlődése miatt, nem tudom.

Mac sokaknak a tyúkszemére lépett az első kötetben, de ebben a részben szerez még a listára pár nevet, akik el akarják tenni láb alól. Még több érdekességgel szolgál az, hogy V'lane belekontárkodik a dolgokba, mikor alkut köt Mackel. Elkezdett tetszeni a Mac/V'lane szál is, a maga humorával, ahogy V'lane játszadozik, Mac pedig van annyira erős, hogy ne hagyja magát. Barrons reakciói is némileg megváltoztak, az írónő több vibrálással fűszerezte meg a dolgokat, éppen ezért több "felfűtött" jelenettel találkozhatunk. Mégsem ezen részek azok, amikről főleg szól a könyv, hanem valóban a nyomozás a lényeg. Moning remekül ért hozzá, hogy tartsa meg az egyensúlyt, hogy ne billenjen át a kötet valami pornós románcos ponyvába.
Továbbra is kedvenceim voltak a Mac/Barrons jelenetek, és a néma párbeszédek, az írónő humora, a szarkazmus, és a szálak keverése. Mac naiv kislányból jelentős fejlődésen megy keresztül öltözködési és gondolkodási szinten. Mac követ el hibákat, mint ahogy az emberek a valós életben, és Moning nem egy újabb Mary-Sue karaktert alkot, hanem egy reálisabb főhősnőt, aki próbál erős lenni, és néha sikerül is neki, néha nem - amitől még emberibbé válik.
Moning tudatossága és precizitása ebben a könyvben sem veszik el, és Mac kiszólásai a könyvből szintén piros pontot érdemelnek ugyanúgy, ahogy az első kötetben is.

Csak áradozhatnék, hogy minden soráért odáig voltam, hogy meglehetősen remek könyv, és rengeteg kedvenc jelenetem akadt (pl.: Mac föld alatti kalandja a végén, a "tetoválós" rész és még sorolhatnám tovább).

Moning tud írni, az első két kötet után pedig nem hiszem, hogy a sorozat mély pontra juthat. Ritkán olvasok olyan remek sorozatokat, mint amilyen ez is. Mindenkinek ajánlva, aki szereti a fantasyt, a tündéreket, a misztikumot, a nyomozást és persze a humort...
Folytatás...

2012. március 18.

Karen Marie Moning - Keserű ébredés (Tündérkrónikák 1)

2 megjegyzés


Sokan dicsérték és ajánlották ezt a művet, hogy olvassam el, mert nagyon jó kis sorozat. Láttunk már ilyent máskor is, és a kötetek fele be is jött, fele viszont nem…

MacKayla Lane nővérét, Alinát meggyilkolják Dublinban, ahova egyetemre járt. Hagyott egy utolsó, zaklatott üzenetet a húgának, mielőtt meghalt. Mac tehát elutazik a hazájától 6500 km –re levő városba, hogy megtalálja nővére gyilkosát, és bosszút álljon rajta.
A sikátorok között rettegve rátalál egy könyvkereskedésre, aminek tulajdonosa egy furcsa fickó: Jericho Barrons. A férfiben segítségre lel, mikor Mac megtudja, mi is ő valójában. Nemcsak ezzel lesz tisztában, hanem azzal is, hogy milyen lények ólálkodnak odakint: vámpírok, tündérek, és még ki tudja, mi más.
Barronsszel együttesen tehát nyomozásba kezdenek. A férfi egy értékes könyvet keres, Mac meg a gyilkost…

Bevallom, a könyv elején tartottam tőle, hogy a főhősnőt nem fogom tudni elviselni. Mac ugyanis szőke, éppen napozik, és első pillantásra teljesen olyan, mint egy plázacica: rózsaszín rucik, körömlakk, smink, szolibarna bőr és kényeskedő modor.
Aztán elkezdi a nyomozást, és kiderül, hogy nem csak erről van szó. A lány előre megtervezi, mit fog csinálni, és kézenfekvő dolgoknak áll neki: kérdezősködik, hátha talál valami nyomot, amin el tud indulni. A huszonéves lány azonban hamar rájön, hogy zsákutcába került, de akkor sem adja fel, és minden lehetőséget kihasznál.
Mac éppen ezért vált szimpatikus szereplővé, illetve azért, mert néha kiszól a regényből, hogy „persze, most biztos azt kérdezik…”, és megadja a magyarázatot, hogy miért nem úgy cselekedett, ahogy azt mi kézenfekvőnek gondoltuk, hogy kellene.
A másik szereplő, akit megkedveltem az Jericho Barrons, a titokzatos könyvesbolt-tulajdonos, akiről nem lehet eldönteni, hogy jó fiú, vagy rossz fiú. Folyton más arcát mutatja, miközben önmagáról nem mond el semmit, ezek mellett viszont megfitogtatja mérhetetlenül nagy tudását. A remek páros nem csak a bevetésen bizonyít, hanem azon kívül is a humoros párbeszédeikkel.
Éppen ebből adódóan a kedvenc jeleneteim azok voltak, amikben Mac és Barrons egyszerre szerepeltek - kiváltképpen, mikor "néma párbeszédet" folytattak.
Általánosságban elmondható a könyvről, hogy több helyütt vannak humoros epizódok, akárcsak izgalmas jelenetek, logikus felépítés. Ezek mellett nem elhanyagolható az a pontos kidolgozottság sem, amit a leírásoknál használ, és remekül átjön mind a vizuális, mint az érzelmi háttér. Moning tud írni, ehhez nem fér kétség, azonban egyetlen hibát mégis sikerült felfedeznem olvasás közben. Néhány váltásnál úgy éreztem, hogy valamiből kimaradtam, kicsit kidob a történetből, hogy aztán újra belerángasson (gondolok itt például az olyan jelenetekre, mint Mac második találkozása V’lane –nel, majd úgy van a könyvben, hogy valaki a csaj elé vág, mintha nekünk tudnunk kellene, hogy ki az, és csak jópár sorral később derül ki, kivel futott össze a csaj.) Ezt leszámítva viszont élvezhető, érdekes alkotás egy egyedi világgal, ami mitológiákra, mítoszokra, és legendákra épül. Moning remekül kombinálja a dolgokat, precízen kidolgozta a szabályokat, és ezen szabályok keretein belül marad.
Azonban az írónőnek megvan ugyanaz a „rossz” tulajdonsága, mint a jó íróknak általában: úgy vágják el a szálakat, hogy az ember lerágja az ujját érte, hogy a kezébe kaparinthassa a következő részt. Milyen jó, hogy azonnal elkezdhetem a folytatást, aminek elolvasásáról majd ismét értesülhettek nálunk.
A történet után van egy Glosszárium magyarázatokkal és egy „hogyan ejts ki” rész.

Zárszóként tehát csak annyit mondanék, hogy a könyv ismeretében már értem, hova ez a nagy rajongás érte. Nem hiába dicsérték, és ajánlották, hogy olvassam el, mert ilyen jó, meg olyan jó. Ennél a könyvnél nem kacsa a hírneve.
Kíváncsian várom a folytatást, hogy a magasra tett lécet az írónőnek sikerül –e még feljebb rakni…
Folytatás...

2012. március 16.

Timus élménybeszámolója: Nalini Singh Angyali vadásza (spoileres)

0 megjegyzés

Angyalvér (Angyali vadász 1. rész):
A világon a több ezer éves kegyetlen és „szörnyeteg” arkangyalok uralkodnak. (Jól hangzik, nem igaz?) Mindegyiküknek megvan a maga területe, de ettől függetlenül természetesen a hatalmi viszályok és az ellenségesség is adott. (Egyre jobb, nem igaz?) Néha egyik-másikuk amúgy sem teljesen ép elméje elborul, mely súlyos következményekkel jár mindenkire nézve. (Oké, ennél jobb már nem is lehetne…)
Elena Deveraux vámpírvadász. A legjobb. Talpraesett, nagyszájú és egy igazi harcos nő. Kitűnő szaglásával találja meg a keresett személyeket. Így nem meglepő, hogy Raphael, a veszélyes és vonzó arkangyal őt bízza meg egy frissen megőrült arkangyal, Urram felkutatásával. Mert az ugye logikus… Na, mindegy.
Szóval Elena – más választása nem lévén – elvállalja a megbízást, melyben Raphael hűséges „szolgái”, a Hetek tagjai is segítségére vannak, és amely kutatás során természetesen egyre közelebb kerül megbízójához.
Miután elkezdtem olvasni a könyvet, életemben először egy kis cselhez voltam kénytelen folyamodni, ugyanis olyan sok különleges névvel találkoztam, hogy képtelen voltam egy idő után beazonosítani, hogy ki kihez tartozik és pontosan micsoda is, sőt, olykor még a nemek meghatározása is kérdésessé vált számomra.
Íme, a kis puskám (amelyért ezúttal nem kaptam egyest :P):
Hetek tagjai:
  • Aodhan (angyal)
  • Galen (angyal)
  • Illium (angyal)
  • Jason (angyal)
  • Dimitri (vámpír)
  • Méreg (vámpír)
  • Naasir (vámpír)
Tízek Tanácsa (Arkangyalok):
  • Astaad (Csendes-óceáni szigetek)
  • Charisemnon (Észak-Afrika)
  • Elijah (Dél-Amerika)
  • Favashi (Perzsia)
  • Michaela (Közép-Európa)
  • Neha (India)
  • Raphael (Észak-Amerika)
  • Titus (Nyugat-Afrika)
  • Urram (Oroszország)
  • Zhou Lijuan (Kína)
  • Caliane (Suméria, majd Amanat)
Oké, most már így visszanézve nem olyan bonyolult, de akkor totális káosz uralkodott a fejemben. Nem mintha máskor nem az uralkodna…
Tehát, miután ezzel megvoltam, végre oda tudtam figyelni a történetre és az írónő stílusára is, amely megvallom őszintén, nagyon tetszett. Szépen fogalmazott, minden apró részletre kitért, bár egy-egy jellemzést nehezemre esett elképzelni, illetve hiába írta le, hogy milyen illatokat érez Elena, nem tudtam azokat magamévá tenni.
Élvezet volt olvasni az angyalok szárnyainak leírásait, engem leginkább Illium kék szárnyacskái fogtak meg, illetve maga az egész karakter. Imádtam, ahogy Elenával kacérkodott, ő lett az én kis kedvencem.
Természetesen a gondolatolvasás képessége, mint olyan, itt is megjelent, hiszen az angyalok és vámpírok világához nem nagyon illett volna a mobiltelefonálás. Meg amúgy is, ha én vezetés közben nem mobilozhatok, akkor ők se bájcsevegjenek telefonon repülés közben.
Picit zavart, hogy bár Elena dolga lett volna Urram felkutatása, igazából ő nem sok mindent tett meg ezért, mindent a többiek végeztek el helyette. Ő leginkább csak Raphael karjaiba omlott, bár meg kell hagyni, azt jól csinálta…
Szokásomhoz híven megint naiv voltam, így a végén váratlanul ért a fordulat, miszerint Raphael úgy mentette meg Elena életét, hogy angyallá változtatta. Nekem tetszett ez a megoldás.



Angyalcsók (Angyali vadász 2. rész):
Elena a Menedékben lábadozik immáron halhatatlan angyalként, akinek csodaszép szárnyai nőttek, melyeket meg kell tanulnia használni. (Basszus, valaki lökje le a toronyház tetejéről, aztán meglátjuk, hogy boldogul-e, mint a madárfiókák… Ha nem? Kit izgat? „Try again!” Elvileg halhatatlan…) Szóval ott tartottam, hogy miközben Elena kemény munkával azon dolgozik, hogy megtanuljon repülni, egy újabb, nem teljesen komplett arkangyal, Lijuan „kiiktatásában” is segédkeznie kell, aki élőhalottakból verbuvál magának hadsereget (@lengyeldavid és @hankman, igazán kölcsönadhatnátok neki egy párat… XD).
Az egyik legszentebb törvény „egy gyermek bántalmazásának tilalma”, így bár a fő célpont Lijuan, mégis hangsúlyosabb szerepet kapott egy angyal gyerkőc, Sam elrablása. A fiúcska nagyon kedves és könnyen megszerethető, így nem csoda, hogy az én szívembe is hamar belopta magát, izgultam érte. Szerencsére Elena nózija ezúttal sem hagyott minket cserben, sikerült rátalálnia Sam-re, így az izgalmamat a felgyógyulása miatti aggódás válthatta fel. Szerencsére elég gyorsan rendbejött.
Nem igazán értettem, hogy eleinte miért nem tud Raphael és Elena egy jót hancúrozni, mitől lenne újdonsült angyalkánk annyira legyengülve, hogy nem bír ki egy hatalmas orgazmust. Szerintem pont, hogy ez hiányzott az edzéstervéből. Biztos vagyok benne, hogy utána már szárnyak se kellettek volna neki hozzá, hogy repkedjen… XD
Örültem neki, hogy Illium elég hangsúlyosan jelen volt a könyvben, és nem hagyott fel Elena iránti rajongásával.
Kissé furának találtam, hogy Lijuan, aki életre kelti a holtakat, mely teremtményeket esetlegesen még a világra is rászabadítja majd, miért rendez bált. Logikátlan számomra, hogy az arkangyalok bájcsevegnek és jópofiznak egy olyan valakivel, akiről nagyon jól tudják, hogy mit művel, illetve mire készülhet. És mégse tesznek ellene semmit…



Angyaltánc (Angyali vadász 3. rész):
Furcsa természeti katasztrófák sújtják a földet, melyeket Raphael ezeréves álmából ébredező anyukája (Caliane) okoz. Nem tudják, hogy hol szundizik a kedves anyuci, illetve azt sem, hogy sikerült-e kipihennie magát, vagy enyhén szólva őrült nőszemélyként tér vissza. Raphaelék megkezdik az „ágyikója” felkutatását, és készek rá, hogy végezzenek vele, amennyiben bebizonyosodik róla, hogy a szundi nem használt. Azonban Lijuan személyében vetélytársra akadnak, akinek feltett szándéka, hogy megöli – még a felébredés előtt – Caliane-t. (Vicces, hogy egy zakkant arkangyal akar eltenni láb alól egy másik – feltehetően szintén – zakkant arkangyalt…)
Sajnos ez a rész kissé mélyrepülés volt számomra, ezúttal túl sok dolgon tudtam fennakadni. Többek között a könyv felénél eljutottam arra a pontra, hogyha még egyszer arra gondol Elena, hogy Raphael „az enyém”, vagy hogy „az övé vagyok”, akkor az összes tollát egyenként fogom kitépkedni. Olyan szinten kiborultam ettől, hogy egy idő után már striguláztam ezen beszólásait. (Jelzem, egy egész falat újra kell majd emiatt festetnünk, mert beleolvasva a második részbe, az is hemzsegett az említett szavaktól…)
Bár az írónő fenti ismételgetése nagyon idegesített, azzal ki voltam békülve, amikor a személyek jellemzésénél, leírásánál tette ugyanezt, így nem kellett a kis listámat elővenni és bogarászni.
Ezen túlmenően az is zavart, hogy az egész könyvben szinte nem történt s-e-m-m-i! De komolyan, SEMMI! Tényleg ilyen nehéz volt Caliane-nek felébrednie? Valaki locsolta volna fel egy vödör vízzel, vagy mittudomén, de ez már fárasztóan hosszúra volt nyújtva. És mikor végre magához tért, akkor sem szólt szerintem nagyot a dolog.
Elena apja gyűlöli a lányát azért, mert vadásznak született. Jót nevettem rajta, mikor kiderült, hogy egy másik lánya is (Elena féltestvére, Evelyn) született vadász, és apai ágon örökölték a géneket. Lányok-Apuci: 2-0
De sajnos erről sem kaptam bővebb kifejtést, pedig kíváncsi lettem volna rá, hogy hogyan fejlődik a leányzó.
Egy szó, mint száz, ez a rész csak egy egyszerű, szépen megírt erotikus történet volt, de az erő hiányzott belőle.
Remélem, hogy a következő kötet izgalmasabb lesz majd, és nem fog szárnyak nélkül zuhanni az írónő színvonala...


Folytatás...

2012. március 14.

Michael Morpurgo - Hadak útján

0 megjegyzés

Talán ott kezdeném a mesémet ezúttal, hogy láttam egy filmet, ami nagyon megfogott, és a végén megláttam a stáblistában azt a részt, hogy "based on..." Így indultam útjára a net útvesztőjében, és hamar a kívánságlistámra került ez a szépséges darab. Mivel azonban még mindig tart a fogadás, a megvásárlásáról szó sem lehetett, úgyhogy minden nap meglestem kirakatban a csinos kis borítóját.
Egy viccesnek szánt, komolytalan beszólásom következményeként kaptam meg ajándékba a könyvet egy nagyon aranyos barátomtól, akinek ezúton is szeretném megköszönni. Óriási meglepetés volt a kötet, és már tudom, hol lesz a helye a könyvespolcomon.

A történet némileg hasonlít a Fekete szépség című műre: itt is egy ló kezd el mesélni E/1 -ben a kalandjairól, hogyan vészelte át a háborút. Joeyt Albert neveli csikó kora óta, ugyanis Albert részeges apja megveszi, és fiára bízza a tanítást. Csakhogy a párocska életébe beleszól a háború, illetve egy adósság, ami a farmon van. Albert apja tehát úgy dönt, eladja Joeyt a seregnek, és az érte kapott pénzből továbbra is fenn tudja tartani a családját, kifizetheti a farm adósságait.
Joey ez után megjárja a poklok poklát a harcmezőn, hullanak el mellette bajtársak, néha új barátokra, támogatókra lel, és nem adja fel a küzdelmet: Joey élni szeretne, és ezért mindent megtesz. Ezek mellett Albert megígérte neki, hogy egyszer még újra találkoznak.

Bevallom őszintén, hogy ez egy vékonyka 140 oldalas könyv, amit nem véletlenül sorolnak az ifjúsági irodalom kategóriájába (azért raktam a drámák közé, mert drámai események is vannak benne, és még nem éreztem szükségét ifjúsági irodalom kategóriát gyártani). Albert 14 éves, mikor kitör a háború, és ugyan leírja a szerző, hogy hát Joey megtanult a füttyszóra, meg a bagolyhuhogásra odamenni a gazdájához, de az már sehol sincs megemlítve, hogy Joeyt közben jutalmazták? Vagy csak kipattant a fejéből, hogy ha bagolyhuhogást hall, menjen a gazdihoz? Ezek mellett rengeteg ilyen logikai buktató figyelhető meg a könyvben, például, hogy a ló látja a hátán ülő lovas arckifejezését (a tarkóján is szeme van?), miközben elvileg piszok gyorsan sprintel előre és szemmel tartja a mellette nyargaló ellenfelét is!
Érthető, hogy Joeyt különlegesnek kell feltüntetni, de ne olvasson már gondolatokat az a szerencsétlen állat, meg ne tudjon már olyan eseményekről, ahol lehetetlen, hogy ott legyen (pl.: a végén az árveréses megbeszélés). Ezek mellett az emberi szereplőkről sem tudunk meg túl sokat, ami egyébként elhanyagolható lenne, de unalmas mindig arról olvasni, hogy milyen fű/zab ízlik neki jobban, kitől milyen gondoskodást kapott. Ezeket elég lenne egyszer-egyszer elmondani, de van, hogy egy személyről többször is leírja, és egy idő után unalmassá válik ez a szájbarágás.

Azt kell mondjam, a film ezúttal magasan verte a könyvet nálam. Miért? A film sokkal kidolgozottabb volt, jobban bemutatta Joey kiképzését, hogy Albertnek miért volt fontos a háború, és a film végén van egy hasonló jelenet, mint a könyv végén, de a mozivásznon ez hitelesebben hatott.
A srác a könyvben azt mondogatja, hogy ő aztán bármikor felismeri Joeyt, ha eléje kerül, mégis, mikor a tiszt azt mondja neki, hogy a szeme előtt levő ló Joey, nem hiszi el. Ezzel szemben a filmben vakon felismeri, amiből szerintem egyszerűen gyönyörű jelenetet kanyarítottak a készítők. Mi tagadás, a filmben sokkal jobban átjöttek az érzelmek, Joey szenvedése, és a drótos rész is sokkal emberibb volt, és sokkal hitelesebb, mint a könyvben.

Mi a könyv talán legnagyobb hátránya? Talán az, hogy nemigazán fejez ki semmit. Sablonosan írja le a legtöbb dolgot, amit viszont nagyonis ki lehetett volna fejteni még plusz 20-30 oldalban. Ha minden ilyen dolgot kifejtett volna részletesebben az író, talán a könyv vastagsága is a duplájára "hízott" volna.
Például a filmbe a kocsi vs ló "párbaj" nagyon beleillett, a könyvből hiányoltam. Abból szinte semmit sem látunk, hogy Joey és Albert miket éltek át együtt, a filmben ezzel szemben ez tökéletesen kirajzolódik, hogy Albert mennyit foglalkozott a lóval. Az egy vicc, hogy a könyvben ha sáros a lova, már fel sem ismeri, pedig ott még látott is! Nekem ebből is az jött át, hogy Albert és Joey között még sincs akkora kötődés, de a filmből ez a kapcsolat teljes mértékben sugárzik, a néző is tisztában van vele, érzi, és a párossal izgul, hogy mi lesz velük.
A könyvből ezt a fajta "feszültséget" hiányoltam, mert valahogy a sablonos leírások, meg az ide-oda kapkodások miatt mindez sajnálatos módon elveszik.

Így jár a humor is. A filmbe frappánsan beraktak a drótvágós részhez egy cseppnyi humort, meg itt-ott egy-egy elejtett beszólást, viszont a könyvben egyetlen egy ilyen oldottabb lélegzetvételű részecske van, illetve egy szavakkal való játszadozás, de ebben ki is merül. Tudom, ez háborús történet, minek bele poén? Nem másért, mint azért, hogy megmutassa, hogy az emberek a háborúban is emberek maradtak, hogy mindenki csak "muszáj" -ból ment, mert rákényszerült. Ennek az igazságnak a kimondására több helyütt sor került, de kicsit emberibb lett volna, ha még egy kicsit például részletezte volna a katonák hétköznapjait.

A legtöbb könyvnél valóban azt mondom, hogy a film változata eléggé gyatrára sikeredett, és kissé megdöbbentem, hogy ennél ennek a fordítottja lett az igaz. A film után arra számítottam, hogy legalább sírni fogok a könyv végén, de ez nem következett be, mert annyira nem érintette meg az érzelmi világom ez az egyszerűen fogalmazó stílus és a felületes bemutatások. Így kicsit olyannak hatott, mintha a Hadak útján egy rövidített változatát olvastam volna.

Összességében nézve a történet bájos, a mondanivaló tanulságos (embertelen körülmények között is tudnunk kell embernek lenni), egyedül ez a kifejtetlenség az, ami kicsit agyon csapja az egész könyvet...
Folytatás...

2012. március 13.

C.S.Lewis - The Last Battle (A végső ütközet - Narnia Krónikái 7)

4 megjegyzés

A Narnia Krónikái sorozat 7 kötete manapság olyan, mint a fehér holló: ritka, és úgy kell összevadászni. Egy budapesti kirándulásom alkalmával végigkérdeztük az utunkba eső könyvesboltokat/antikváriumokat, hogy az utolsó két részt meg lehetne -e szerezni valahonnan, de mindenhol azzal fogadtak minket, hogy a sorozatot vagy egyben veszik be és egybe adják el, vagy sehogy.
Angolul még korábban sikerült beszereznem a 7. kötetet egy turkálóból, így ez a változat került le először a polcomról, ezért is szeretnék A végső ütközet angol változatáról mesélni először.

Tirian Narnia utolsó királya, akinek hű társa egy unikornis, Jewel. Azonban valami furcsa dolog történik. Az erdei nimfák fáit Aslan parancsára elkezdték kivágni, amivel megölik ezeket a lényeket. A beszélő narniai lovakat befogták dolgozni, és nem szaladhatnak szabadon a mezőkön, Narnia törpéit pedig a bányákba küldték mondván: Aslan így kívánja.
A gaz calormeniek istenségéről azt hangoztatják, hogy Aslannal egyazon személy, végül pedig már Tashlannak is hívják. Aslant innentől kezdve senki sem láthatja, szószólója Shift, egy majom. Hova tűnt vajon a "barátja" Puzzle, a csacsi? Ki irányítja a szálakat valójában: Shift, a majom, vagy Ginger, a kandúr? Hogy mi áll a háttérben, azt csupán kevesen tudják, és nem lehet akárki a titok tudója...

 A történet elejével nem is akadtak gondjaim. Van egy butácska szamár, akit könnyű befolyásolni, aztán ugye meglesz a baj. Tehát jön Eustance és Jill a másik világból, hogy segítségére legyenek Narnia királyának. Amint megmentik a királyt és Jewelt, igyekeznek leleplezni az ármánykodást. Hamar rájönnek, hogy Aslan miért, vagy hogyan adhatott olyan utasításokat, amilyeneket, úgyhogy megpróbálják leleplezni az árulókat, de hát ez csöppet sem ilyen egyszerű, úgyhogy több ellenséget szereznek, mint barátot. Mivel mese, ez egyfajta aranyos előkészítése volt a végének, és ezek után - lévén ez egy záró kötet - az ember valami monumentálisat várna, de ez elmarad. Számomra olyan élményt nyújtott, mint anno a Caspian herceg: slampos, unalmas katyvasz. Rendben van, hogy ez egy mese, de attól még a harcolós, nagy jelenetet nem kellene lebutítani, elsinkófálni. Példának okáért Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című kötetben levő harcjelenet sokkal jobban tetszett ennél, sokkal nagyobb volt a lendülete, a sodrása, és több értelme volt, mint ennek. Ez egy tömegmészárlás volt, nem igazi harci jelenet.
Ezen kötet után komolyan megkérdőjeleztem, hogy vajon mire is szeretne tanítani ez a "mese". Peter S. Beagle könyve után az unikornisokról azt hittem, hogy végtelenül tiszta lények, akik szándékosan senkit sem bántanának. Erre jön Jewel, aki harcra használja a szarvát (lásd: angol borítón), hol leszúr embereket, hol csak vérszomjas. Hiányzik belőle az, ami minden mesében az unikornis sajátossága: a szelídség, a tisztaság, a kecsesség, az elegancia. Nem értem, miért kellett ezen változtatni, de rettenetes lett a végeredmény.
Mesebeli lények közül a törpék voltak azok, akik ezúttal a leginkább "önmaguk voltak" a mufurc természetükkel, a kissé együgyű, konok hozzáállásukkal a dolgokhoz.
Tirian, mint király szerintem nem állja meg annyira a helyét, mint Caspian hercegként. Nekem utóbbi sokkal komolyabb, hitelesebb volt, mint az előbbi (korkülönbség ide vagy oda).

Sorozat, meg minden zárásnak kicsit többet vártam volna még egy egyszerű meséskönyvtől is, ugyanakkor Jill és Eustance személye váratlanul ért a történetben. Valamelyest a végére számítottam (még ha kicsit erőltetettre is sikeredett), szóval nem hagyott bennem valami túlontúl mély nyomot ez a kötet...



Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger