2016. október 25.

Vivien Holloway - Tolvajok kézikönyve (Winie Langton történetek 4.)

0 megjegyzés

Tudjátok, amikor elkezdtem a sorozatot, nem hittem, hogy ennyire meg fog fogni.

A borítóra már nem is vesztegetnék időt. Egyszerűen illik a sorozathoz és még mindig zseniális. A kötet hátuljában van a következő résznek a borítója, ami bevallom annyira hasonlít erre, hogy az már nemigazán nyerte el a tetszésemet. Arról azonban majd egy másik bejegyzésben.

Amikor az ember a kezébe fog egy Winie Langton kötetet, az első, amit megjegyez, hogy rövid. És valóban az, hiszen ez is csupán kb. 130 oldalas volt. A második, amit megjegyez, hogy vár már egyfajta minőséget, hiszen a korábbi köteteknél megszokta az ember, hogy el van kényeztetve. Hiszen kapunk egy tolvaj világot, egy szarkasztikus főhősnőt, és egy gazdag úrifiút, akik co-produkciót mutatnak be.

A cím ebben az esetben némileg becsapott, ugyanis nem a könyvről van szó, viszont azt kell mondjam, most látunk valami újat, valami mást, mint eddig.

Winie továbbra is Will kiképzésén dolgozik, Will pedig még mindig az örökségét próbálja meg összevadászni. Ezúttal azonban az események merőben két külön szálon futnak. Will ugyanis feladatot kap: nézzen ki egy tárgyat a Tolvajok kézikönyvéből, és szerezze meg. Közben Winie az apjától kap feladatot, így elengedi Will kezét. Winie feladata egy fickó előkerítése, akinek ráadásul esküvője lesz, úgyhogy az óra elég gyorsan ketyeg.

Eddig ez a kötete tetszett a legjobban a sorozatnak. Hogy miért? Mert látjuk, ahogy Will vergődik, a maga útját járja, próbálja felfedezni, hogy milyen lehetőségei vannak. Látunk némi dilemmázást, próbál különbséget tenni jó és rossz döntés között. Még mindig ugyanolyan naiv, mint eddig, mégis érezni rajta a fejlődést, hogy próbál felnőni a feladathoz, amit Winietől kapott.
Winie pedig... Ő Winie maradt, hű magához, a családjához, és mindenhez, amit eddig megtudtunk róla. Winie egyszerűen és ravaszan szemléli a világot. Közben humoros eseményeknek ad színteret a családi fészke, ahol minden Langton leledzik. Ez a családiasság, az összetartás az, ami a legtöbb esetben hiányzik a családokból. Megtudjuk, hogy volt olyan női rokon is, aki lemondott a "szerelemről", csak hogy a családdal maradhasson. Az ember elolvassa a kedves kis csipkelődést, Langon anyuka kifakadását, ahogy regulázná a lányait, és annyira ott érzi magát, mintha ő lenne Winie és Audrey harmadik testvére. A lányok közti örök "cívódás", a bajban mégis egymás segítése annyira kellemes légkört varázsol, hogy szívet melenget. Ellenségek, mégis jó barátok - lehetne rájuk mondani.

Persze régi szereplők (pl. Tony) és kütyük is feltűnnek, akik hol vizet kavarnak, hol vizet zavarnak. Mellettük megismerhetünk pár új karaktert (pl. Harry), akire kíváncsi leszek, valójában mi lesz vele.

A kötet érdekessége, hogy össze van szedve rendszerbe, melyik holmi mire képes a Mesterkulcstól kezdve a Pacsirtáig. Azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy a sorozat végén mintegy kiegészítő kötetként kijöhetne egy igazi Tolvajok kézikönyve, ahol le vannak esetleg írva a kütyük, a tulajdonságaik, mire jó, ábra mellé, és hogy melyik kötetben milyen szerepe volt. Komolyan szeretnék egy ilyen kötetet, és remélem valaki megvalósítja ezt!

Összességében nézve: imádtam, mert némileg más volt, mint az előzmény kötetek, színvonalban nem mutat romlást, humoros, kellemes... A legnagyobb hibája, hogy piszok rövid, és Vivien kitépi mindenki szívét, hogy aztán a Pacsirtával töresse szét, és egy Mechanikus farkassal etesse meg...

ui.: A könyvet ezúton is köszönöm Vivien Hollowaynek és a Főnix könyvműhely kiadónak!


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2016. október 17.

Barczikay Lilla - Bátyám könnyei (Anyám teremtményei 2.)

0 megjegyzés

Tudjátok, ha egy sorozatnak nekiállok, valahogy minden kötettel egyre többet várok tőle. 

Barczikay Lilla pofátlanul fiatal. És ennek ellenére ki mer állni a közösség elé egy ilyen minőségi írással. Az Anyám teremtményei sorozatnyitónak is nevezhető, hiszen van folytatása. Külön érdekesség, hogy míg az első kötet a Szófia kiadónál jelent meg, a folytatást már az Ad Librum kiadó adta ki. 

Ezúton is köszönöm a könyvet a kiadónak és a szerzőnek!

Múlt héten írtam az Anyám teremtményei című kötetről, ami közel sem tökéletes. Bevallom, azóta olvasgattam róla értékeléseket, hogy kiment a blogra az írás róla, és most meglehetősen mumusnak érzem magam. Mert szerettem volna szeretni. Azt reméltem, hogy megtaláltuk a magyar Tahareh Mafit, esetleg egy új, magyarított Rachel Ward -ot. 

Kezdjük ott az egész értékelést, hogy a könyv nem tetszett. Minél többet láttam belőle, annál inkább szembetűnő volt, hogy az első kötet vergődése folytatódik. Az első könyvnél még volt a történetben értékelhető momentum, viszont ezt a részt már egy az egyben a gördülékeny stílus viszi el a hátán. Nem az a sok izgalmas akció, amiről mindenki áradozik... nem érezni át a hú-de-nagy-szerelmi-lángolás-van dolgot sem. Egy írónak azonban hiába van remek, dinamikus stílusa, ha a történetvezetés egy kalap szamócát sem ér... 

No de mielőtt rátérnék, hogy milyen problematikákkal találkoztam, lássuk a történetet. Ennél azonban sajnos nem tudom kikerülni a Spoilereket, úgyhogy...

• INNEN SPOILER KEZDŐDIK (az előző kötetre vonatkozóan)!!!!•

Lance halála után Nita és csapata elhagyja Dereket, Nitáék egykori nevelőapját. A férfi megváltozott és mindent megbánt. 

• ITT SPOILER VÉGZŐDIK (az előző kötetre vonatkozóan)!!!!•

Derek javulása onnan is látszik, hogy mikor a kis csapat bolyongása során két csapattagot elkapnak (természetesen Nita az egyik elrabolt), és végül egy rendőrőrsön kötnek ki, Derek azonnal a segítségükre siet. Innen aztán az események különös fordulatot vesznek. A folyton költöző brigád elkezd bűnügyeket megoldani, majd helyszínek biztosítására kérik fel. Rájönnek, hogy kell nekik pénz, úgyhogy mindenféle munkákat elvállalnak. 

Belekerülnek némi tudományos megfigyelésbe, és egyre többen tudnak meg egyre többet a gyerekek képességeiről. Továbbá kiderül Trixi "sötét" és féltve őrzött titka és Angie is új képességre tesz szert (no meg sok új állatra). 
A csapat keres pénzt: kisállatkereskedésben végzett munkával, nyomozásokban való aktív részvétellel, rendezvény helyszínek (sokszor nevetséges) ügyeinek megoldásával, "cirkusz" alapítással (vagyis az erejüket mutogatva produkciókat raknak össze) stb.

Persze a rosszak sem hiányozhatnak. Alex ugyanis bosszút forral a kis csapat ellen, és nem egyszer meg is támadja Nitáékat (elvéve a fedelet a csapat feje fölül). Nem kell aggódni, a jóknak mindig van kismillió meg egy embere arra a célra, ha segítségre szorulnának, úgyhogy könnyedén megoldják. Közben persze vidám az élet, mindenki szerelmes, és mindenki tendál a happy end felé (mert az kötelező elem).

A lezárásba bekerül egy tragikus halál, amin pedig sikerült felháborodnom...

Kezdjük is az utolsó momentummal. Tetszik, hogy az írónő nem fél hozzányúlni a karakterekhez. Aki útban van fogja, és kezébe ad egy hullazsákot, hogy a sztori végére biztosan föld alá kerüljön. Ez szép és jó, mert a főbb szereplők esetében sem fukarkodik... De!!! Hogy lehet az, hogy amikor a csapat elveszti az első tagját (még az első kötetben), egy ember gyászolja meg igazán... amikor a második csapattag hal meg (második kötet), hirtelen mindenki pálfordulást csinál, de még ez sem nagy szám. No de amikor a harmadik csapattag hal meg, akkor mindenki vérszemet kap, tök nagy gyászjelenetet kap, és külön kihangsúlyozásra kerül, hogy egy olyan csapattagot vesztettek el, akit mindenki hú, de mennyire szeretett. Kérdem én: a többiek halála miért nem érdemelt ugyanekkora megtisztelő figyelmet? Annyira gyönyörűre sikerült az a jelenet, ahogy a sír körül állnak, hogy egyszerűen felbosszantott, hogy a többieknél ezt miért nem lehetett megcsinálni? Miért nem lehetett megcsillogtatni ezt a fajta képességet, hogy igen, tud játszani az érzelmekkel, meg tudja érinteni az embereket. A két kötet alatt az volt az egyetlen jelenet, ahol az érzelmek tényleg töltéssel voltak tele.

A romantikusnak szánt szerelmi szálaknál nem érezni a vibrálást, teljesen érzelemmentes az egész. Teljesen úgy hat, hogy bele van erőltetve. Még a(z indokolatlanul) fasírtban levő párocskának is muszáj happy end story -t adni... Miért kell ennyire ragaszkodni ahhoz, hogy elmenjen az egész szappanoperába, és mindenkinek végül legyen pasija/csaja???

Nita még mindig nem lopta be magát a szívembe. Egy indokolatlan kislány, aki eljátsza, hogy ő már nem gyerek, de mégis úgy viselkedik. Akkor milyen alapon várja el, hogy felnőttnek nézzék? A szerelmi életét tekintve... ugye ő Dylan partnere, akivel nem hajlandó még csak egy ágyban sem aludni. Nos, ha igazán szeretné a srácot, akkor tényleg minden időt vele akarna tölteni, de itt csak annyit látunk, hogy néha "belefúrja a fejét a srác nyakába", esetleg a srác megpuszilja a csaj homlokát, de még striguláztam azt is, hogy "befészkelte magát a srác ölébe". Nagyon kevés szókészlettel van dolgunk, és teljesen úgy hat, mintha úgy akarna Nita szerelmi szálat mesélni, hogy neki ilyen élménye nincs is. Nincs mögötte semmi, mert Nitát ezerte jobban érdekli Garas (legifjabb, 12 éves tagjuk, akire mindjárt kitérek), vagy az, hogy holnap honnan kerítenek pénzt. Magasról tesz rá, hogy Dylan tényleg a lelkét is odaadná, ha Nitát meg kell menteni. Nita tesz továbbá arra is, hogy ki tud az erejükről, vagy ki nem. Amikor Morgan nyomozó csak tapogatózik, hogy Nita lehet, hogy képes beszélni az asztallal (egyébként a nyomozó nagyjából a semmire alapozva - hogy nézett Nita az asztalra - bedob egy elméletet), a csaj ahelyett, hogy mindent megpróbálna eltusolni (védve ugye magát, és ezáltal a többieket is) mit csinál? Ő hirtelen mindenkit meg akar menteni, úgyhogy a nyomozónak lead egy csomó drótot, meg utána a képességét a nyomozó igényei szerint használja... Az kit érdekel, hogy ezzel veszélybe sodorja a társait is? Nitának megint beütött a hőskomplexusa, amit le kell vezetnie valahol...

Említettem ugye Garast (igazi nevén Penny, akit az előző kötetben megmentettek, és elkezdték felnevelni). A kislány az első kötetben gyerekesen csipkelődő volt. Néha voltak humoros megmozdulásai. Most viszont a kislány olyanná vált, hogy.... nemigazán találok rá jó szót. Eltűnt a karaktere. Mindenki mindig ezt a kislányt félti, aki olyanná vált egyébként, mint egy ugató pincsi, aki helyett mások harapnak.
Van egy rész, amikor bekerülnek a fiatalok egy házba, ahol lakik egy Anthony nevű fickó, aki tudós. Érdekli, hogy ki milyen képességgel bír, és szeretné megnézni, hogy ténylegesen meddig lehet kihúzni ezek határait. Nem szeretik a fickót, de mivel fedelet ad a fejük fölé, ezért elviselik. Ha valami a társaságnak nem tetszik, akkor Garas fogja, és beszól a fickónak, aki nem mer visszaszólni a 12 éves csitrinek. Kérdem én, miért nem? A többiek nem mernek neki beszólni, de meg sem védik se magukat, se társaikat, de ha Garas szól be, az rendben van, és ha a fickó visszavágna, akkor érthetetlen módon mindenki a sarkára áll. Ez annyira nem reális és annyira értelmetlen, hogy... nem, erre nincsenek szavak. Garashoz kötődik még egy negatív aspektus is.
Senki nem mer nála rákérdezni, mi történt vele, mikor az első kötetben elrabolják. Mindenki annyira félti a kislány lelki világát, mint a fene, ezért nem avatják be, hogy van három vámpírjuk. Amikor a kislány megtudja fogja, kirohan hozzájuk... És tudjátok, mi volt a kislány lelkének legnagyobb kínzása, amit a vámpírok felügyelete alatt (de inkább után) átélt? Hogy hogyan tudja majd az egyik vámpír telóján található játékban megdönteni a rekordot!!! Mi a fene történik itt, emberek? Itt miért kell mindenkinek titkolóznia, meg tojáshéjon járkálni?

Ez elvileg egy csapat, de mindenki titkolózik, és nem akarják a másik érzéseit sem piszkálni, úgyhogy mindenkire minden rá van hagyva... Oppá, mégse. Csak a két kivételezettre. Az egyik ugye Garas, aki innentől fogva teljesen érinthetetlen, a csapat élete körülötte forog, mindenki csak rá vigyáz. A másik ilyen személy természetesen Nita. Nitát gyötri, hogy egy olyan házban kell laknia, ahol minden fából levő dolog köpködi, gyűlölködve beszél hozzá minden. Ez annyira kiborítja, hogy inkább a ház előtt ücsörög, és csak este megy be mindig. Amikor megelégeli, akkor közli, hogy oké, ő lelépett, és ezt mindenki fogadja el. MEGINT! (mint ugye a már említett Morgan nyomozó szolgálatába a képességeket...) Nita egyáltalán nem csapatjátékos. Ha nem az van, amit ő akar, akkor vége a világnak. Az nem számít, hogy a többiek esetleg belefáradtak abba, hogy folyamatosan úton kell lenniük. Az sem számít neki, hogy a többiek szeretnének végre normális ágyban aludni és végre kipihenni magukat... Nem, Nitában benne van a sajtkukac, úgyhogy mindenki csomagoljon és menni kell... Aztán persze megint jön a hőskomplexus, hogy akkor már nem is megy vissza a csapathoz, hanem pénzt szerez, hogy mindenkit el tudjon onnan hozni. Ezt csak én érzem abszurd ötletnek? Fizetés általában havonta érkezik, ergo a csapatnak több hónapig még abban a rozoga viskóban kell laknia egy fletnis tudóssal, meg annak a lányával, Theodorával (akiről szintén nem derül ki, milyen indíttatásból utálja Nitáék csapatát, holott ő is közéjük tartozik, szupererővel meg minden).

És ha már a lelki világoknál tartunk... Van egy csaj, Maddy, akit az előző kötetben megmentenek (ő is csapattag). Maddy képes magát klónozni. Azzal kínozták, hogy levágták valamijét, amit a csaj visszanövesztett, viszont minden levágott része köré vagy belőle kinőtt egy újabb Maddy. Miről van szó? Ha levágták az ujját, az original Maddynek visszanőtt, és az ujj elkezdett növeszteni egy testet, amin ujj lehet, tehát egy komplett Maddy hasonmást. Mivel a csajt annyit gyötörték, szép számú klónserege lett. Mi ezzel a probléma?
1, Maddy lelki világa közel sem kap akkora hangsúlyt, mint a "mit csinálhattak szegény Garassal" rész. Maddynek ezerte több oka lenne kikészülni, de nem törik magukat halálra, hogy segítsenek a lányon.
2, A csapatnak puszta emberségből piszok fontossá vált az, hogy egy megmentett klónt felgyógyítsanak... Kérdem én, miért éri meg az, hogy gyógyszert, kötszert stb. eszközöket lopkodnak azért, hogy egy klónt megmentsenek? A csapat original tagjai is sérültek, de a klón, aki lassabban gyógyul, mint bármelyikük, több kötszert, gyógyszert stb.-t felemészt fontosabb, mint az, hogy a rendes csapattagok regenerálódjanak... Miért vállalnak extra kockázatot, meg nehezítő tényezőt? Erre a válasz: Nita és a hőskomplexusa... mindenkit meg kell mentenie!

Nos, az egy nagyon szép gondolat, hogy a gyerekek dolgozni akarnak, hogy fenntartsák magukat. De annyira nevetségesen van a munka dolog tálalva, hogy nem  csak a regényben szereplő felnőttek, de én is nehezen venném komolyan őket, holott korban azért közelebb állok hozzájuk. Nem hiszem el, hogy senki nem jelentette fel őket a munkaügynél a gyermekmunka miatt... És vállalkozást indítanak, meg minden... Az meg már csak a humor csúcsa, hogy a bűnesetek mellett olyan ügyeket is elintéznek, mint két ember egymással való vitatkozása a biztosított helyszínen... WTSz??? Most már az embernek azt is tilos, hogy vitázzon egy jót?

A rosszfiúk még mindig elég gyengék, és cseppet sem ijesztőek. Valahogy nem sikerült szurkolnom hőseinknek, hogy éljék túl a harcot, inkább untam, mert úgyis tudtam, hogy muszáj boldogan élni mindenkinek, míg meg nem halnak. Külön érdekes megfigyelés, hogy mindig olyanokat kellett megölni a csapatból, akik nem éltek vidám, vagy kevésbé vidám párkapcsolatban, tehát párok szétbontásáról szó sem lehet! Arra számítani lehet, hogy valaki még meghal a végén, és ez jól volt így.
A történetvezetés szempontjából az sem pozitív, ha erőtetve van a "sötétben tartás". A 144. oldalon van egy nagyon jó példa, de már előbb is előfordul a könyvben a jelenség (kiváltképpen az első 1-2 fejezetben). Nita felébred, és valakit megölel, aki boldog szülinapot köszöntéssel él. Az embert azt hinné, hogy Dylan az, beáll az ember agya erre, egyszer csak kiderül, hogy meglepetés vendég... Nagyon rossz helyeken van alkalmazva az olvasó sötétben tartása, mert teljesen indokolatlan például egy ilyen eseménynél eltitkolni, ki mondja a dolgokat. Az olvasónak nem kellene ilyen apró helyzeteknél ezen rugózni.

Ennyit szeretnék a történeti buktatókhoz hozzáfűzni. Sajnos számomra teljesen elveszett az, amit az első kötet még képvisel, és átmegy az egész egy senki-nem-érdekel-Nita-vagyok-és-főhősnő színdarabba. Igaz, hogy megoldódik vele a sok szereplő mozgatásának a gondja, de helyette kapunk egy "júj, én mennyi kínzást kellett elviseljek, miután elraboltak, és erről senkivel se beszélek szívesen" showt (holott Maddynek kicsit több oka lenne kiakadni, hiszen neki ujjait és még ki tudja, milyen részeit vagdosták le kínzás gyanánt). Dylan egyébként a kötet végén (163. oldal és környéke) kimondja a legnagyobb igazságokat. Hogy túl sok az önsajnálat stb. És maximálisan egyetértettem az észrevételeivel...
Másrészt nem kapunk helyneveket. Kérdem én, miért nincsenek megnevezve települések, esetleg utcák? Amikor tájolásra esik a szó annyit kapunk, hogy térképen mutogatnak, hogy "látod ezt a pontot? itt van az őrs. látod ezt a pontot? itt van az öreg fafaragó boltja. látod amazt a pontot...???" Nem kellett volna valós helyszín, viszont se térben, se időben nincs a topon az egész regény.
Egyébként ez több szempontból is problémás. Nita ugyanis a regényben 18 évesen nagykorú. A nevek a regényben amerikaiasak. Amerikában viszont 21 év a nagykorúság határa a legtöbb államban (lásd. pl.: Nevada). 
Időkezelés az továbbra sincs. Néha nem lehet eldönteni, hogy a több napot töltöttek egy adott helyszínen az azt jelenti, hogy akár egy hétre, egy hónapra, vagy mennyire rúgott. Nem, az időkezelés itt nem működik...

Összességében nézve tehát elmondható, hogy sajnos a remek stílus nem tudta kihúzni a kátyuból a történetet, a még mindig semmilyen karaktereket. Sok helyen olvastam, hogy mennyire egyedi a sztori, meg minden... Sajnos nem az, és emellett több sebből vérzik, mint amennyiből Maggie, a klón tette... A gyenge főgonoszok és az akciójelenetek nem érik el a kívánt hatást (elég gyengék), eltűnt belőle a humor is, ami az első kötetnél azért értékelhető volt. A munkás részek beleerőltetések. Igazándiból a szabályok lefektetésének elmaradása az, ami a legjobban bomlasztja a regényt, meg ez a mese jelleg, hogy mindenki boldogan kell éljen, amíg meg nem hal, vagy amíg Nitának nem támad megint hőskomplexusa és irányítás mániája. Szerettem volna szeretni, de nem jött össze...

ui.: Vannak, akiknek a regény jön be, de egy ilyen stílust amit nemigazán tudnak kihasználni regényformában lehet, hogy novelláskötetnél érdemesebb lenne kamatoztatni. A rövidebb történetekben szerintem jobban ki tudna bontakozni, mert a regények túl hosszúak, és könnyebb átesni a lovon.


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2016. október 15.

Vlogger vs. Blogger - avagy lopásokról, oldalszámokról stb.-ről

2 megjegyzés

Tudjátok, igen sokat gondolkoztam ennek a posztnak a megírásán... 

Az az igazság, hogy rettenetesen dühös vagyok. Egyszerűen kész vagyok az emberektől... Akkor egy kis történelmi áttekintő....

5 Vlogger vs. Blogger fordulón vagyunk túl. 6 hónapja csináljuk a versengést Ngievel (a vlogger Andi), amiből ugye a júliusi forduló nyári szünet miatt elmaradt. 

Kb. 1-2 fordulónál jártunk, mikor a molyon elkezdték lopni ennek az ötletét. Egy pofátlan kislány fogta, és saját ötletként adta tovább az egészet. Annyit mondott, hogy egy vloggernél látta, hogy ő ezt csinálja, milyen jó ötlet. A vloggert (Ngie) sem kérdezte meg róla, hogy bocsi, kölcsön vehetném e az ötletet, csak csinálta. Egy az egyben lemásolva a polcos ötletet, a feladatos ötletet és mindent... Szóltam neki, hogy bocsika, nem kellett volna valamit kérdezni a másiktól, mielőtt átemelsz mindent, hogy hú, hát ezt te találtad ki? Nagy nehezen rávettük, hogy változtasson a szabályokon, amit meg is ígért...

Erre mit látunk a napokba? A Prológus bloggerei úgy döntöttek, hogy véletlenül pontosan ugyanolyan kihívást találnak ki, mint amit mi csinálunk Andival. Vagyis listákat állítanak össze, arról olvasnak ki egy másikuk által kiválasztott könyvet, és választanak a könyvhöz valami feladatot... 

Igen elgondolkoztató, hogy blogger a bloggernek miért farkasa, és miért nem lehet saját ötletekkel előrukkolni, vagy legalább azt feltüntetni, hogy kitől származik az ötlet... Az oldal alján egy "Forrás: Ngie és Mandi ötlete alapján" felirat elkészítése két linkkel az értelmi szerzőkre annyira állatira bonyolult dolog, hogy az már elképesztő... Értem én, hogy tovább kell vinni a zseniális ötleteket, de hogy valakinek még arra sincs affinitása, hogy némileg módosítson a szabályokon, ez valami extra röhej. Mennyivel egyszerűbb tényleg csak lelopni egy ötletet, minthogy alakítson rajta a másik, vagy új dolgot találjon ki. Na jó, a nevét azért módosították, mert nem vlogger ellen küzdenek a bloggerek, meg annyit azért belefoglaltak, hogy 10 vagy több! könyvet tegyenek a polcra. Nyilván szimpla véletlen, hogy ennyire megegyeznek a szabályok. Legyezgeti a hiúságunkat, hogy ennyien lopják az ötletünket, de skacok, azért ne már... Nem tudnátok mást kitalálni? Ez nem csak a molyosokra meg a Prológus bloggereire vonatkozik, hanem mindenkire. Ne legyetek már ennyire fantáziátlanok, mi is a kisujjunkból szívtuk ki, mit akarunk csinálni... 

Már értem azt is, miért van egyre több könyvadaptáció a mozikban... mert az embereknek nincs önálló ötlete, ezért kell a másét lopkodni, vagy minimális változtatással átültetni saját szájízre... 

Ami pedig a hónapomat illeti... Ma ugye 15-e van. Mindig örülök, ha eddig napig elérem az 1000-es oldalszámot. Lássuk tehát, hogy állok jelenleg...

Mivel múlt hónapban több felkérés érkezett, mint vártam, és Ngie ugyanebben a topánban tipeg, ezért kiegyeztünk abban, hogy erre a hónapra nem választunk a másiknak könyvet. Ebben persze közrejátszott az is, hogy Ngie nem tudta eldönteni, hogy milyen 10 könyv szerepeljen a listáján, én meg nem tudtam plusz 3-at hozzárakni a sajátomhoz, úgyhogy így jártunk. Ez, illetve az extra feladat ebben a hónapban kimarad.

Ami biztos, hogy az alábbi könyvek hoztak a hónapban eddig oldalszámot:
  • Barczikay Lilla Anyám teremtményei könyvét még a múlt hónapban kezdtem el, de ebben a hónapban fejeztem be. Hiába több, mint 400 oldalas a könyv, csak 280 oldalszámot hozott magával, hisz a múlt hónapban elolvasott részt nem lehetett áthozni. Kár érte...
  • D. és E. Heller gyermekes könyve +140 oldallal dobta meg a listámat, amiből a bejegyzés a héten került fel.
  • Barczikay Lilla Bátyám könnyei (az Anyám teremtményei második kötete) 279 oldallal dobta meg a hetet.
Tehát 1 híján 700 oldallal zárom a hónap első felét, ami némileg elmarad a tervezettemtől (1000 oldal a hónap első 15 napjában). 

Viszont a hónap még nem ért véget, úgyhogy megyek is gyűjtögetni a további oldalszámokat....
Folytatás...

2016. október 12.

David Heller, Elizabeth Heller - Gyermekgondolatok Istenről, a Mennyországról és az angyalokról

0 megjegyzés

Kezdjük a legelején. Kezeket fel, kinek jutott eszébe borító alapján Marcello D'Orta? Nos, akinek még a név sem ismerős, semmi gond. D'Orta egy olasz tanár, aki rengeteg könyvet írt abból, hogy szemezgetett kis diákjainak a dolgozataiból. Valamennyi könyvéről olvashattok itt a blogon is, ahol látszik, mennyire széles palettán mozog a témaválasztása (házasság, család, vallás stb.).

David és Elizabeth Heller hasonló kísérletet tett, és adott kérdésekben próbálja megmutatni, mit válaszoltak a diákok/a gyerekek. Itt annyi a különbség, hogy névvel és életkorral ellátva szerepelnek a lurkók, és láthatjuk, hogy 5-12 éves tartományba tartozó gyerkőcök mondják ki bájos, naiv és igazán fantáziadús (sokszor mulattató) véleményüket a keresztény vallással kapcsolatos kérdésekre.

Azt boncolgatják, ki és hogyan juthat el a Mennyországba, hol lehet a Menny, mi van ott? Milyen imák hangoznak el a Mennyben, milyen lehet Isten stb.

Magát a könyvet nehéz értékelni, és nincs összefüggő története sem, ezért arra gondoltam, hogy néhány kedvencemet kiidézném nektek a könyvből.

Mi a Mennyország?
"Egy különleges falu egy felhőn, ami tele van jósággal és más dolgokkal, amiket nem lehet megvenni boltban."

"Olyan, mint egy gyönyörű szálloda, ahol Istennel lakhatsz, angyalok lehetnek a barátaid, és nem kerül semmibe, csak amit a szivedből adsz."

Hol található a Mennyország?
"Lehet, hogy az egyházi boltokban árulják a térképét."

Ami a Mennyországba való bejutást illeti
"Várnod kell a sorodra. ... Nem kerülhetsz előrébb a listán."

"Egyenesen a Földről lehet felmenni a Mennyországba. Az árnyékod tudja meg először, hogy befogadnak-e, aztán később te is utánamész."

Milyen a Mennyország?
"Amikor kijutsz az alagútból a fényre, először egy DOHÁNYOZNI TILOS! táblát fogsz látni. ... A Mennyországban jó példát akarnak mutatni a földieknek."

"Látom Jánost, Lukácsot és Márkot a halászhálóikkal. ... A Mennyországban jobb a kapás, mert a halak örökké élnek, és nem bánják, ha kifogják őket."

Mi történik a Mennnyországban?
"A legnagyobb ünnep a Biblia-nap. Mindenki beöltözik a kedvenc bibliai szereplőjének, aztán találkoznak mndjuk az igazi Jézussal vagy Jánossal, és együtt imádkoznak velük."

Milyen utasításokat kapnak az angyalok?
"Itt Isten beszél. Angyalok, ne csináljatok semmit, amit én se tennék! ... Ez azt jelenti, hogy szó sem lehet Atlantic Cityben átdorbézolt éjszakáról."

"Repüljetek gyorsan, és kapjátok el őket! ... És ne felejtsétek el, hogy ma egy kis villámlást küldök Floridára, úgyhogy ne menjetek arra!"

Összességében nézve kb. a fél könyvet ki lehetne idézni. Nagyon érdekesek voltak a kérdések, de érdekesebb volt, hogy a gyerekek hogy látják mindezt. A gyermeki fantáziának nem lehet gátakat szabni, és ez a könyv is ékes példa erre.

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2016. október 11.

Olvasás Éjszakája 2016

0 megjegyzés

A kép forrása


Október 8-án különös események zajlottak Budapesten. Felkerekedtünk egy kicsit, hogy ellátogassunk a fővárosba és meglátogassuk Ngie -t. Vlogger Andi ugyanis felkérést kapott egy beszélgetésre, melyben társai Kelly és Toffy (bloggerek) voltak.

No de ne szaladjunk ennyire előre a történetben. Szóval kiderült, hogy olvasás éjszakája lesz a Könyvmolyképző kiadó Westend city centerben levő boltjában, úgyhogy kocsiba vágtuk magunkat, és mentünk. A bejegyzés tetején levő képet sajnos nem én lőttem, de jelenleg is ilyen a KMK boltjának a mennyezete. Többször jártam már a boltjukban, de valahogy még mindig elbűvölnek a fejfölött lebegő könyvek, nagyon bejövős.

Szóval, a kiadó a boltban beszélgetést beszélgetésre halmozott, tehát az 17:00-ra meghirdetett vloggeres bloggeres beszélgetés előtt is volt esemény, ahol hallottunk egy meglehetősen kellemes mesefelolvasást (amit azóta már többször emlegettünk utazásaink során). Némi csúszással elkezdődött a Kelly-Toffy-Ngie (Andi) triumvirátus beszélgetés, melynél a hallgatóság az asztal köré gyűlhetett. Amit nagyon sajnáltam, hogy nem volt elég szék/pad vagy más ülőalkalmatosság, úgyhogy néhányaknak 1,5 órát állni kellett. Nagyon érdekes dolgok derültek ki a beszélgetés során (például az, hogy mit tervez a KMK manapság).

A trió után On Sai kezdett el kötetlen beszélgetést kezdeményezni a könyveiről. Amit sajnáltam, hogy a boltban nem találtam puha táblás Calderon 2-est (pedig nagyon viszketett rá a tenyerem), mert odadugtam volna kicsit az írónő orra alá, hogy "Tessék nekem dedikálni, kérem!" Beszélt az Apa, randizhatok egy lovaggal? című könyvéről és rá kellett jönnöm, hogy On Sai még mindig on saios. Egyszerű, laza, és nem lehet nem szeretni. Jó volt látni, hallani.

A könyvesboltolás után elraboltuk Ngiet egy csöppet, majd bűnös élvezetekre vettük rá (gofri+kávé), majd egy utolsó könyvesboltlátogatást követően elváltak útjaink (remélehetőleg nem túl hosszú időre).

Ngievel megegyeztünk abban, hogy ebben a hónapban mik lesznek a Vlogger vs. Blogger szabályai (erről majd egy hétvégi posztban részletesebben), illetve volt szó Andi néhány videóötletéről.

Most viszont megyek, mert megint le vagyok maradva az oldalszámokkal Ngiehez képest (mert miért ne?). Hamarosan könyvajánló, és pár gondolat a Vlogger vs. blogger háza tájáról...

Addig is nézzétek meg az Ekultúra felvételét, ahol (balról jobbra az asztalnál ülők) Kelly, Toffy és Andi (Ngie) beszélgetnek és tombolát sorsolnak...


Az Ekultúra felvétele az eseményről:

Folytatás...

2016. október 10.

Barczikay Lilla - Anyám teremtményei (Anyám teremtményei 1.)

0 megjegyzés

Ahhoz képest, hogy azt ígértem, többet új magyarokkal nem kísérletezem, eléggé nem sikerül betartanom ezt a fogadalmat...

Barczikay Lilla pofátlanul fiatal, 18 éves. És ennek ellenére ki mer állni a közösség elé egy ilyen minőségi írással. Az Anyám teremtményei sorozatnyitónak is nevezhető, hiszen van folytatása. Külön érdekesség, hogy míg az első kötet a Szófia kiadónál jelent meg, a folytatást már az Ad Librum kiadó adta ki.

Ezúton is köszönöm a könyvet a kiadónak és a szerzőnek!

Miről is szól a könyv? Nem nevezném kifejezetten fantasynek, de valahova mégis be kellett rakni. Azzal hirdetik, hogy vannak benne vámpírok. Technikai értelemben viszont nincsenek. 

Van néhány különleges képességű fiatal, akik közül Nita a szószóló (ő mesél E/1-ben). Elmeséli, hogy nem így születtek, csupán egy kísérlet eredményei, de erről nem tudunk meg túl sokat. Egyrészt azért nem, mert próbálnak ugyan utánanézni, de nem találnak információkat. Másrészt... kamaszok. Előbb érdekli őket a baromkodás, az autók, a videójáték, mint az, hogy mégis mit akartak velük kezdeni. Annyit tudnak, hogy úgynevezett hárpiák ellen alkották őket, akik szintén a kísérletben szerepeltek, de ők veszélyesek. 

Nitát és bátyját örökbefogadja egy Derek nevű dúsgazdag fószer. Elit iskola, menő kocsik, luxus élet. Mindaddig, míg a többiek be nem toppannak az életükbe, és be nem költözik egy köteg gyerek a luxus lakásba, amit Derektől kaptak. Ezt követően zajlanak az események. Van itt emberrablás, frontális támadás a lakás ellen, "családi pillanatok" gyerek módra, és persze harc a gonoszok ellen...

Őszintén szólva az eleje a kötetnek egészen jól indul, nagyon gyorsan haladtam vele. Aztán elkezdett unalmas lenni az egész. Aztán átesett egy hintalovon, és teljesen összetörten tettem le a könyvet.
Mert miről van szó? Az elején kapunk életképeket Nita nemigazán hétköznapi életéből. A sulis intrika kihagyhatatlan, az erejének bemutatása is nagyon jó. Aztán van egy báljelenet, ahol kijelenti a gyám, hogy eladta valakinek Nitát... Ez volt az a pont, ahol először a fejemet csóváltam, hogy ez nem lesz jó...
Sajnos a lejtő itt még csak kezdődött. Izgalmassá akarta tenni azzal, hogy elrabolják a lányt. Hogy bejönnek a többiek. Igen ám, de amikor több fejezet szentelődik annak, hogy egy tisztaságmániás csaj dühöngve körbehajtja a csapatot a lakáson, hogy mindenki takarítson, akkor nem a mókát látom, hanem azt, hogy laptöltés kellett. Ez volt az a pont, ahonnan minden túlírttá vált. Ahonnan fogva Nita mindent drasztikusabban mutat be, mint ahogy kellene... A lány képessége, hogy a fából készült dolgokat hallja beszélni. Hatalmas drámát csap belőle, hogy néhány tárgy nekiáll sikítozni azért, mert "bántják". Annyira traumatikus élményt okoz neki, hogy csak na. Nem testileg, lelkileg viseli meg legjobban.

Hősnőnket egyébként mindig meg kell menteni, de amint kikerül a kalitkából, mindjárt kinyílik a csipája, és fellengzősen nekiesik a rosszaknak. Elfut a rosszfiú után is, mert ő a főhős, aki tudatosan nem halhat meg. Ilyen szinten tipikus Mary-Sue karakter, amit nem tud levetkőzni. Előbb hibáztat másokat, utána gondolkozik, hogy igaza van-e. A lényeg, hogy ő tökéletes, és nem hibázhat.

Maga az alapötlet egyébként átlagos, hiszen feldolgozták már az X-men képregényekben/ filmekben/ rajzfilmekben. Megírta Tahereh Mafi a Ne érints című könyvében, de eszembe jutott még Theodore Sturgeon könyve is.t Rengeteg dolgot ki lehetett volna ebből hozni. Például a betöréses rész után azt hittem, hogy kapunk némi rejtélyt, de erről szó sincs. Később találnak egy olyan helyiséget, ami nincs feltérképezve, de igazándiból nem lesz vele kezdve semmi (már azon túl, hogy néha fel-feljárnak oda). Akkor meg minek a nagy hűhó, hogy mi lehet odafent? Nagyon sok a laptöltés.

A másik nemigazán szimpatikus vonás a már említett hintalovon átesés. Mire gondolok? A végén már teljesen filmbe illő, irreális események sorozata, filmes/szappanoperás drámázás zajlik. A főhősnő csak rohangál egyik ponttól a másikig ész nélkül, vagdalkozik, öldököl, s teszi mindezt hatalmas hősködési komplexussal.

A stílus egyébként gördülékeny, néha bele van csempészve humor, de ez is néha erőltetett (például annál a báljelenetnél, ahol feloszlatják az ünneplőket). Az első kb. 100-150 oldal azért tetszett, mert akkor még olyan események történtek egymás után, amik úgy hatottak, mintha bármikor tényleg megtörténhetnének. A testvérek tényleg testvérekként viselkedtek, az erejüket nem fitoktatásra használták, meg játszadozásra. Sokkal érettebbnek tűntek, míg nem jöttek a többiek. Azt hiszem, minél több szereplő jött be a történetbe, annál inkább próbált a kép szétszakadni, ami hátrányára vált a történetnek. A végén el is tűnik néhány szereplő szem elől. A főhősnő rá is kérdez immel-ámmal, hogy merre vannak a többiek, van rá valami utalás és ennyi. Valahogy nem tudott ennyi karaktert kidolgozni, bemutatni és mozgatni egyszerre. Talán ez az, ami miatt zátonyra futott.

Nem szeretnék külön kiemelni szereplőket. Minden általános típusra akad egy: az okoskodóra lefitymállóra, a vagány kemény legényre, a csendesen a háttérben meghúzódó békítőre, az elesett gyenge lánykára stb.

Összességében nézve kezdésnek nem rossz kötet, és még első regénynek sem rossz darab. Lehet még fejlődni, ez látszik, de minden potenciál megvan benne ahhoz, hogy ez sikerüljön is. Nagyon ígéretes írónőt fedeztek fel, úgyhogy mentem is olvasni a második kötetet....


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2016. október 3.

Szilágyi Cs. Tibor - Harakiri

0 megjegyzés

Tudjátok, vannak könyvek, amiknél nem tudom, hogy hol is kezdjem az értékelés megírását. Ez pontosan egy ilyen könyv. Pár napja tettem le, és még mindig a hatása alatt vagyok...

Őszintén? Állatira bosszant...

Miért? Állatira nem értem a főhősünket... (erről később)

Mit kell tudni a könyvről? Írója 2003-ban (kerek 30 évesen) elhunyt. Próbáltam rákeresni, hogy mi történt vele, hogy ilyen fiatalon, de nemigazán találni mást róla, csak egy emlékoldalt. Egy szombathelyi születésű, igazi művészről van szó, akit Csünt becenéven illettek. Nem ez az első könyve, viszont ez halála után egy évvel (2004-ben) jelent meg.

A borítója valami ocsmány. Ki találta ki, hogy teletubbies figura fetrengjen rajta vérben egy késsel és egy injekciós tűvel? Maga a "harakiri" szó címként tökéletesen leír két dolgot: azt, ahogy a főhős él és létezik, és azt, ahogy az olvasó fogja magát érezni a könyv letétele után. Ez a japán eredetű szó egy rituális öngyilkosságot takar, melyet az emberek úgy követtek el, hogy fogták és felvágták a hasukat. Rituálisan ez a könyv megöli az olvasót hastájékon (összeszorul tőle olvasás közbe) és olyan, mintha kizsigerelné az emberből a lelket és a szellemet.

Nagyjából miről szól a könyv története? Öhm... olyanja nincs. Egyszerűen nincs története, amiről írhatnék. Képzeljétek el, hogy naplót írtok (dátum nélkül), és kiszakadnak a lapjai, majd próbáljátok összerakni, de nem feltétlenül sikerül kronológiába. Nah, ez a könyv is ilyen. Próbál elindulni valahol, de se füle se farka az egésznek. Egyszer itt vagyunk, aztán ott... Van mondat, ami a lap tetején kezdődik, és a közepén ér véget. Angol kifejezések/mondatok törik meg a magyarul megfogalmazott gondolatokat.

Mit látunk? Van egy srác, aki úgy ír csajokról, mintha azok olyasfajta cserélhető eszközök lennének, mint egy villanykörte. Aki terapeutához jár, hogy összerakják a pszichéjét. Aki drogfüggő, és folyamat lövi magát. Ha nem lövi, akkor bulizik, piál, szexel. Néha visszaemlékezik egy-egy epizódjára az életének a barátaival vagy a családjával kapcsolatban. Néha jön egy-egy világos gondolat, de aztán megint elveszik a saját világában. Mégis érezzük a tragédiát a sorok között, hiszen egy ilyen életvitel nem vezethet túl sok jóhoz.

Mert miről van szó több, mint 200 oldalon keresztül? Egy srácról, aki sajnáltatja magát. Szerinte saját magát sajnálni és sajnáltatni tök jó dolog. Azért megjegyzi, hogy a szülei jó arcok. Nem derül ki, hogy miért kezdett el drogozni, és nagyon sokszor érezni, hogy nemigazán tiszta pillanatúak a gondolatai. Persze lehet azt mondani, hogy szarkazmus csöpög a lapokról, de néha ezt belemagyarázásnak érezni. Legtöbb esetben nem látok benne humort annak kapcsán, amit és ahogy előad. Ahogy siklanak a szálak lehet, hogy az első mondatban elindít egy gondolatot, a harmadik mondattól már tök másról van szó - ennyire ugrál. Elejétől a végéig olyan letargiában tart, hogy az ember szíve szerint eret vágna, csak főhősünk hagyja abba ezt a fajta nyavalygást. Tök jó élete van, aminek az elszúrása rajta múlik... Ő maga mondja ki, hogy bulizni jár, hogy egyik csaj követi a másikat az életében, hogy mámorban úszik, zenekarban játszik stb. Nemigazán látunk olyan elemi problémát, ami belehajszolná az alkoholizálásba vagy a drogozásba. Egyszerűen ezt választotta, és kész.

Meglehetősen nárcisztikusnak találtam a főhőst, akinek semmi nem jó. Igényli, hogy szeressék, de ő nemigazán mutatná ki senki felé sem, hogy kiket szeret. Nemigazán tudok azonosulni vele, mert nem látom az igazi küzdést, hogy akarna élni. Többször fölveti, hogy öngyilkossággal kapcsolatos gondolatai támadtak, ami szintén arra enged következtetni, hogy a legkisebb gond is összetöri a főhőst, és sokkal egyszerűbb drogba vagy öngyilkosságba menekülni, vagy egyszerűen önsajnálnia magát, minthogy próbáljon tenni valamit. Az egyetlen pozitív törekvése, hogy tényleg eljár egy pszichológushoz.

Többször előkerül a vallás, mint komoly téma, és látszik, hogy hősünk hisz benne. Néha úgy jelenik meg nála Jézus, mint valami szellem, ami néha megjelenik és ugyanazzal a lendülettel el is tűnik. Érdekes szituációkban és módozatokon kerül elő.

Összességében nézve frappáns megoldás egy-egy angol kifejezéssel/mondattal összefoglalni, milyen vízbe dobja be az olvasót a következő gondolataival, viszont ezzel együtt sem érzem úgy, hogy ez az én kötetem lenne. Egyszerűen egy életunt monológ az egész, ami csak letargikussá teszi a többi embert. Nem tud mást, csak sírni, hogy neki milyen rossz, elvárja, hogy sajnálják, de igazándiból nincs miért sajnálni, mert valakinek az élete sokkal rosszabb. Hisz főhősünknek van munkája (megélhetése), barátai, párkapcsolata, normális szülei... Úgyhogy őszintén...? Állatira bosszant az élethez való hozzáállása...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2016. október 1.

Vlogger vs. Blogger - 5. forduló eseményei, zárás

0 megjegyzés

Nos, eltelt egy újabb hónap. Bevallom őszintén, hogy ebben a hónapban egyedül az motivált, hogy minél több könyvet kezdjek el, és fejezzek be. Ebben a hónapban a 10-es listáról 3 könyv elolvasása volt a feladat. Aki ezt nem teljesítette, annak 500 oldalnyi minusz volt a jutalma. Aki teljesítette... annak semmi.

Most is domináltak az oldalszámok, de csak úgy, mint érdekességek. Ngie (immáron) szokásához híven több, mint 2000 oldal elolvasásával zárta a hónapot (lásd az alsó képen, amit a facebook oldaláról hoztam).

Ehhez képest én egy kissé lemaradtam a magam kb. 1200-as oldalszámával. Ami viszont jó hír, hogy a 10-es listáról kipipáltam 3-at, amik a következők:
- Szilágyi Cs. Tibor - Harakiri (a hónap utolsó napján)
- Szabó Illés - Telitalálat
- Eric Bogosian - Pláza

Ngie oldalszáma (Forrás: Ngie fb oldala)
Vannak tovább tolt könyvek (Deák Csaba - Sárkányvér, amit immáron a 3. hónapban is tolok tovább...) illetve Barczikay Lilla - Anyám teremtményei könyve, ami nem a Sárkányvérhez hasonló okokból csúszik... (Erről majd később, ha végre befejezem a Sárkányvér című darabot.)

Hogy mi várható ebben a hónapban? Mivel sok dolgom volt, Szilágyi Cs. Tibor könyvéről nem sikerült írnom, ezt mindenképpen pótlom. A hónapban elvileg valamennyire visszaállunk, de még nem tudtunk teljesen megegyezni, hiszen volt pár ötletünk erre a hónapra is, hogy ne legyen teljesen átlagos hónap.

Később még jelentkezem, hogy ebben a hónapban mik lesznek a szabályok, vagy ki mit választott...
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger