2015. december 31.

2015. December

2 megjegyzés

Üdvözlök mindenkit! Ez az évad utolsó bejegyzése, és már nem hiszem, hogy túl sok dolog fog változni. Amikor ezt az üzenetet olvassátok, akkor már...

- lezártnak tekintem a 2015-ös kihívásaimat.

- lezártnak tekintem a blog 2015-ös szekcióját.

- nem fejezek be több könyvet a 2015-ös évben.

Egy rövid áttekintővel búcsúznék, mik voltak a tervek tavaly ilyenkor egy nappal később...


1, Elterveztem, hogy többet olvasok magyaroktól. 
Sikerült? Nem...
2014-ben 22 kötetet olvastam hazai szerzők tollából, 2015-ben ehhez képest csak 16-ot. Elég gyenge eresztés, pedig a magyar írók aztán kitettek magukért (gondoljunk Gaura Á. -ra, vagy J. Goldenlane-re... esetleg Szélesiékre, vagy V. Hollowayre és a többiekre). 

Jövő évre a fogadalmam marad: többet olvasni magyaroktól, mint 2014-ben (abban az évben olvastam legtöbbet magyaroktól).

2, Elterveztem, hogy 70 könyvön fogom magam átrágni.
Sikerült? Nem...
A GoodReads rendszere szerint az olvasott könyveim száma 2015-ben 54, a blog szerint 55. Meg sem közelítem a 2014-ben olvasott 67 könyvet. Talán majd 2016-ban...

Jövő évre a fogadalmam marad: Ismét megcélzom a 70 könyvet. Nem olyan sok az, hogy ne lehetne teljesíteni, de volt hónap, amikor elcsúsztam az idő miatt. Talán majd 2016-ban sikerül összehozni annyi olvasmányt, hogy jól érezzem magam.

3, Elterveztem, hogy megcsinálom a 2015-ös könyves kihívást.
Sikerült? Nem...
11 feladat maradt a kalapban, köztük a trilógia is, amiből egy kötet hiányzott mindössze, hogy teljesüljön. Eleinte egész jól haladtam, de aztán elhalmoztak a teendők, és kevesebb időm maradt olvasni. Ezért nem teljesülhetett a 2. pont sem többek között. Mit lehet tenni... Ember tervez... az élet meg módosít a felálláson.

Jövő évre a fogadalmam marad: Ezzel kapcsolatosan semmi... Egyszer megpróbáltam, ennyire futotta tőlem. Be kellett látnom a játék végére, hogy egyszerűbben kilépek a komfortzónámból, ha nem korlátok között kell ezt tennem... Ez van, ezt kell szeretnem. Továbbra is elkalandozok majd, továbbra is mindenféléről írok, de csak addig, amíg bennem lesz a lendület. Például a tervem az, hogy egyben lenyomom Gaura Ágnes sorozatának eddig fennmaradt darabjait. Hogy Goldenlane duóját úgy végzem ki, mint a jósnős és a balhés köteteit (gyorsan, kíméletlenül, egymás után, egy napon) - bár ezúttal nem várom meg, hogy nyaralni menjek, mert olyanom úgysem lesz.

Íme egy részletes elemzés a GR-ről. Ezzel pedig búcsúznék mindenkitől a 2015-ös évre. Találkozzunk 2016-ban ugyanitt!!!
A Goodreads évad összegzője. További részletek


Folytatás...

2015. december 30.

Lemony Snicket - A rejtélyes levél (A balszerencse áradása 3.)

0 megjegyzés

Egyre közelebb kerülve 2015 végéhez, egyszerűen megjött a lendület az olvasáshoz. No jó, ehhez hozzájárul az is, hogy most utazgatok, így volt némi időm arra, hogy a tétlen időmet olyannal töltsem el, ami hasznos. Így lehet az, hogy belefogtam néhány újabb olvasnivalóba, így a Balszerencse áradása sorozat folytatásába is.

A Baudelaire árvák története ugyanis nem ért véget. Azok után, hogy már nincs más, akihez Poe bácsi leadhatná a három gyereket, egy meglehetősen távoli rokont kerít elő igen mélyről. A hölgy egy bizonyos Josephin néni, aki mindentől fél - szó szerint, és egyetlen mániája a helyesírás.
A hölgy egy meglehetősen ijesztő helyen lakik, ahol hideg van (fél befűteni Josephine, hátha leég a ház). 

De mint az várható, ismét felbukkan Olaf gróf, akit a gyerekek azonnal lelepleznek, ám a felnőttek még mindig vannak annyira naivak és ostobák, hogy nem hisznek nekik. Mindaddig, míg végül majdnem túl késő lesz...

Élvezhetetlenül rettenet darab lett. Egyszerűen ennél lejjebb már nem lehet a sorozat. Ennyire agyonerőltetett karakterek és helyzetek nem léteznek. Érthető, hogy ez gyerek könyv, de nehogy már három gyerek váltsa meg a világot, miközben a felnőttek úgy vannak beállítva, mint tehetetlen, szerencsétlen és ostoba idióták. Ezúttal Olaf grófot is cserben hagyta a leleményessége, ami újabb negatív pont.

Josephine, a folyton mindentől félő asszony roppantmód ellenszenves figura annak ellenére, hogy jó szívű, meg kedves, de annyira béna szereplő, hogy egyszerűen nem lehet szeretni. Egyetlen felnőttes húzása, hogy rejtett üzenetet küld a gyerekeknek, akik aztán logikus kérdéseket tesznek fel az asszonynak, de azokra épkézláb választ már képtelen adni - így a felcsillanó reménysugár hamar kilövésre kerül.

Most valahogy Olaf grófból is hiányzott a lelemény. Beöltözik kapitánynak, még falábat is fabrikál, de a kérdés: hogy nem veszi észre senki, hogy az műláb?
Az már csak hab a hihetetlenségek tortáján, hogy olyan piócák töltik meg a tavat, ami mellett Josephine háza áll, amik azokra csapnak le, akiken megérzik, hogy nemrég ettek...

Azt hiszem, a sorozat ennél mélyebb ponton nem járt. Béna történet, esetlenül ide-oda vagdalt szereplőkkel. Most még a szokásos regényből való kiszólások sem szóltak akkorát, mint eddig, úgyhogy valahogy nem jött át az egész... Nyilván nem az én korosztályomnak íródott, hanem kisebbeknek, de nem tudom, mennyire értékelné egy kisgyerek ezt a történetet ebben a formában.

Összességében nézve az előző kötetek bája hiányzik ebből a darabból, és nem értem, a felnőtteket miért kell ledegradálni, a gyerekeket meg piedesztálra állítani, hogy mindent és mindig csak ők tudnak megoldani... ráadásul ezúttal elég nekik egy helyesirási könyv hozzá, meg egy atlasz. Egyelőre nem merek még belevágni a negyedik kötetbe, de talán a következő utazásomon sikerül rávennem magam, hogy megtudjam, ezúttal kihez kerülnek az árvák...



GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. december 29.

Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver 1.)

0 megjegyzés

Még az ősidők hajnalán kezdett a fejemben motoszkálni a gondolat, hogy nekiálljak a sorozatnak, de aztán valahogy sosem volt rá indíttatásom. Vágjak bele egy újabb sorozatba? Már ígyis tucatnyi van kezdés alatt, amiknek se közepe, se vége...

Aztán láttam egy hírt, hogy filmet akarnak belőle csinálni, és elkezdett az a gondolat motoszkálni, hogy van ez a könyv annyira jó, hogy filmet csináljanak belőle?

A könyv ismeretében azt mondom: VAN!

Régen volt olyan kötet a kezemben, ami annyira lázba hozott, mint ez. Bevágott a "na jó, csak még egy fejezetet" effekt, és a végén azon kaptam magam, hogy a polcomon kutakodtam a második kötet után (jelentem: meglett).

Mitől olyan nagy durranás a kötet? Az első felében még meglehetősen sok a misztikum. Megismerhetjük 15 éves főhősünket, John Wayne Cleavert, akinek életét átszövik a hullák és a sorozatgyilkosok. Míg előbbiekkel naponta találkozhat a hullaházban, ahol édesanyja és annak ikernővére dolgozik, addig utóbbiakról esszéket ír az iskolában, és jóformán nincs olyan sorozatgyilkos, akiről ne tudna valamit... bármit.

Johnt a pszichiátere szociopatának nevezi, és a fiú maga is érzi, hogy valami nincs rendben. Bújkál benne egy démon, amit sajátos szabályaival igyekszik megzabolázni. Ezzel persze megijeszti a környezetét, de tudja, hogy szükséges, mert nem tudja mi lesz, ha a szörnyeteg elszabadul.

Valaki sorozatgyilkolásba kezd a közösségben, ahol John is él. Míg a regény első felében megkaptuk az alaphangot, megismerhettük ezt a közösséget, és némileg a részeivé válhattunk, addig a második résznek félve vágtam neki. John ugyanis olyan dolgot lát, amit nem kellene, és ezzel teljesen megtörik a történet. Elveszik a misztikum, hogy ki a gyilkos, hogyan gyilkol stb... Amire nem számítottam, hogy az író ezek után is tud olyan mutatni, amivel a kezembe szögezi a kötetet.

Az amerikai borító
A második rész a sorozatgyilkossal való küzdelem. John, felismerve hogy erővel semmire nem megy a gyilkos ellen, ésszel próbálja meg becserkészni, és elkapni. Tudja, hogy senki sem hinne neki, elvégre pszichiátriai eset, aki szociopata, ezért a maga kezébe veszi az ügyet. Amikor felismeri, hogy nincs más választása, elengedi a saját démonját, szabadjára engedi, ledönti a köré épített korlátokat, és ráuszítja a gyilkos démonára. Az összecsapásuk elkerülhetetlenné válik...

A történet sötét, borongós hangulatú, ami remekül illik az egészhez. Noha a sorozatgyilkos áll a a kis közösség mindennapjainak középpontjában (így John életében is), a mellékszálból nem hiányozhatnak az érzelmek. Többször találkozunk azzal, hogy mire képes a szeretet ereje, és részeseivé leszünk John családjának drámai epizódjaiban. Láthatunk egy anyát, akinek meg kell birkóznia azzal, hogy egyedül neveli a gyerekét. Egy 23 éves lányt, aki elhagyva anyját próbál is meg nem is a saját lábára állni. Ott van John, aki nehezen viseli, hogy apja elhagyta, majd azt, hogy folyamatosan csalódást okoz neki. Johnnak egyszerűen jól esik a terapeutájával beszélgetni, ami némileg kiszakítja mindenből. Egy hely, ahol beszélhet arról, mi jár a fejében. A borongós hangulatot meg-megtöri John fanyar, szarkasztikus humora, amivel jellemzi az életet és a körülötte levő környezetet.

Ez a hangulati elem az egyik legnagyobb erőssége a kötetnek, és tökéletesen kihasználja az író az ebből adódó lehetőségeket. Addig feszíti a húrt minden egyes fejezetben, hogy az ember képtelenné válik arra, hogy letegye, és csak úgy félrehajítsa a sarokba a könyvet, míg a végére nem ér.

Összességében nézve zseniálisan sikerült darab, aminek még mindig a hatása alatt vagyok. A film változatot nem várom, mert nemigazán hiszem, hogy át tudják adni mindazt az érzést, amit magában hordoznak a lapok. John kettősségét, ahogy jó akar lenni, de ez csak úgy sikerülhet neki, ha nem az. A borongós légkört, mintha bármelyik pillanatban nyakunkba zúdulhatna az eső, amely vérzivatarrá változhat. Azt az érzést, hogy részesei leszünk ennek a közösségnek, ahol mindenki mindenkit ismer, és nem tudják, melyik barátjuk/ismerősük/szomszédjuk szedi áldozatait... Egyszerűen zseniális darab...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. december 28.

Vivien Holloway - Végtelen horizont

0 megjegyzés

Emlékeztek még arra a lányra, aki három évvel ezelőtt megjelent a Pokoli szolgálat című könyvével, és aztán úgy döntött, nem hajlandó eltűnni az írói térképről?

Vivien Holloway (molyos nevén @Wee) valljuk be, már az első regényében bebizonyította, hogy ha semmi máshoz nem értene, az íráshoz akkor is lenne tehetsége. Némi kitartás és küzdelem után (no meg azután, hogy mások is meglátták benne a potenciált) elkezdtek sorra-másra kijönni a könyvei. Nem csak regényeket tudhat mára a háta mögött, hanem egy kisregény sorozatot (Winie Langton történetei), és több novellát (például a Pokoli szerkezetek című antológiában is megtalálható egy) is. 

Legújabb regénye a Végtelen horizont bevallom, nálam eléggé sanyarú sorsra jutott. Noha már a megjelenést követően hozzájutottam (ezért külön köszönet Viviennek és a Főnix Könyvműhelynek!) magánéleti kavalkádom sajnos csak most engedélyezett egy minimális blogolás.

Már a könyv megjelenését megelőzte a borítós beharangozó, ahol azonnal beleszerettem a fedélbe. Nem csak innen, de lehetett tudni, hogy ezúttal ismét steampunk vonulat következik a fantasy után - amit egyáltalán nem bánok, mert Viviennek igazándiból mindkettő jól áll.

A történetéről engedjétek meg, hogy ezúttal a fülszöveg meséljen:
Becky Dwyer három évvel ezelőtt hozott egy rossz döntést, és most eljött az idő, hogy megfizesse az árát. Egy olyan világban, ahol az elektromosság csak háromezer méteres magasság felett elérhető, a légjárók biztosítják a kereskedelem áramlását. 
Becky egész életét nagybátyja, Duke Barton hajóján töltötte, és soha nem is tervezte, hogy ezen változtatni fog. Három évvel ezelőtt azonban üzletet kötött a kétes hírnevű Nick Mattockkal, aki most behajtja a lányon a tartozását. 
A műszerészlány hirtelen sokkal távolabb kerül az otthontól, mint azt valaha képzelte volna. Eddigi kényelmes világa darabokra hullik. Helyt kell állnia egy olyan legénység tagjaként, melynek legalább a fele hajdani kalózokból áll, miközben megpróbál megtenni mindent, hogy visszajuthasson a nagybátyjához. 
Azonban kénytelen ráébredni, hogy ez koránt sem lesz olyan egyszerű, és nem csak azért, mert Nick minden lépését szemmel tartja. Hamarosan nem csak az ő, de Duke élete is veszélybe kerül, és megoldást kell találnia, ha nem akarja elveszíteni azokat, akiket szeret. 
„- Nick! – kiáltottam, de a hangom elnyomta a lézerpisztolyok, és az elvétett lövedékek becsapódásának hangja. Mielőtt még átgondolhattam volna, megemeltem Jun fegyverét, és lőttem. A férfi felkiáltott és megtántorodott, kezéből kiesett a puska, hátán, a lapockája alatt égett szélű lyuk, melyből vékony erecskében szivárgott a vér. A lézernyaláb már nem volt elég forró – állapítottam meg döbbenten, ahogy a rács ettől a második lövéstől kizuhant, és hangosan csattant a földön.”

(Forrás:
http://www.hotdog.hu/steampunk/leirasok/leghajo-es-a-fantazianbsp)
 Igazság szerint a léghajók világa sosem állt közel hozzám, de az első oldalak után már úgy éreztem magam, mintha odaköltöztem volna egy szomszédos kabinba Becky (a főhősnő) mellé, aki aztán úgy cibál végig a kalandjain, mintha egy láthatatlan fonállal össze lennénk kötve. A jól bevált szarkasztikus humor, és a pörgős akciók ezúttal sem hiányoznak a történetből, akárcsak a robbanások, a futás, a sírás, a sérülés... meg még egy kis sérülés, némi szívzűr, egy pár kalóz... akik magukkal hoznak némi kalóztámadást arra az esetre, ha unatkoznánk.

Becky megmutatja, hogyan kellene kitakarítani a szellőzőket, megtanít minket ártalmatlanná tenni gazfickókat, és vagányan beleveti magát igazság szerint mindenbe. Valamiért néha egy igazi harcipukkancs jutott róla eszembe, aki megy és mindent szétkap magakörül, ami nem illik a képbe - ebben az esetben ez néha rosszfiú volt, néha egy-egy jól működő hajó, aminek nem kellett, hogy jól működjön.

Ami igazán tetszett a regényben az az, hogy a gonoszoknak sem csak egy arca van, és a jók sem csupa rózsaszín habos-babos figurák. A karakterei szerethetőek, és meglehetősen hétköznapi arcok. Éppen ezért nekem egy olyan trió lett a kedvencem, akik a Hydrán szolgáltak (ahova Becky felkerült, miután elbukta a Lélekvesztő nevű hajót, ami a nagybátyjáé). Közöttük akad egy nagy melák, a jópofa fickó, és a felelősségteljes (mondhatni a lelkiismeret). Tökéletesen kiegészítik egymást akkor is, ha nem egy jelenetben szerepelnek, amikor meg mégis, akkor meg garantált valami akció vagy humor vagy a kettő egybe.

Kissé hiányoltam a szereplők és a világ kibontását. Nick Mattock (a Hydra kapitánya, aki rászedte Beckyt) múltjába beleleshetünk egy fejezet erejéig, és egy-két apróságot megtudunk Dukeról (Becky nagybátyja, nevelőapja) is, de ezutóbbiról ez kicsit kevés volt. Hiányzott kicsit az is, hogy Becky múltját jobban megismerjük. Nyilván nem emlékszik a szüleire, de Duke sem áraszt el minket infókkal.
A világgal kapcsolatba kíváncsi lettem volna olyasmire, hogy miért nem működnek az elektromos kütyük a földön? Hogy történtek ezek a változások? Hogyan helyettesítik esetleg az áramot? Mennyivel másabb egy implantátum, mint egy mechanikus szerkezetes végtagpótlás?

Összességében nézve maradt néhány kérdőjel mind a történet kapcsán, mind a szereplők kapcsán a fejemben, viszont ami tény, hogy Vivien fantáziája ismét valami lenyűgöző világot hozott létre és olyan formában ad át az olvasónak, hogy az élvezettel veti bele magát minden sorába. Azt sajnálnám, ha nem lenne folytatás, ennek ellenére is biztosan visszatérek még Beckyhez, hogy újra az oldalán bütyköljek hajókat, vagányan berongyoljak egy tűzpárbaj közepébe, szembeszálljak egy halom kalózzal, és nekiálljak alkudozni, mint egy vérbeli kereskedő...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. december 22.

Kertész Imre - Valaki más

0 megjegyzés

Amikor először megláttam a könyvet arra gondoltam, hogy még nem olvastam Kertész Imrétől semmit. A Sorstalanság -ot ugyan láttam filmen, de nem vonzott annyira, hogy belefogjak a könyvbe. A Holokauszt, Auschwitz és a történelem ezen szakasza foglalkoztat ugyan (nem is volt olyan rég, ha belegondolunk), viszont más megközelítéseket jobban szeretek. A száraz, tényszerű leírások valahogy nem adják vissza annyira a borzalmakat. Aki járt már Budapesten a Terror Házában, eléggé intenzív élményt kap, és szinte kikullog az ajtón.

Könyvek tekintetében nem sok tapasztalatom van a témában. John Boyne - A csíkos pizsamás fiú című könyvében eléggé elsikkadóan ragadja meg a témát, és egy kisfiú szemén keresztül próbálja bemutatni - inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ezzel szemben Yann Martel teljesen új köntöst, egyedi megjelenést adott a tálaláshoz a Beatrice és Vergilius című munkájában. A könyv hangulata végig nyomasztó, még ha kezdetben nem is tudjuk miért... Aztán rávezet minket a borzalomra, és a végén nagyot szól.

Kertész Imre ezen munkája nem Auschwitzról, meg a koncentrációs táborokról szól. És mégis. Olyan, mint egy mini napló. Ír az utazásairól, felolvasásokról, randevúkról stb. Egy tömény elmélkedés az egész könyv, melyben kifejti a véleményét a zsidóság kérdéséről és az élet más területeiről azzal kapcsolatosan, miket tapasztalt.

Az egyetlen problémám ezzel mindössze az, hogy ezt akárki leírhatta volna. Az, hogy az író hogyan változott meg... az érzései, a gondolatai... Ezt sokan elmondhatják magukról különböző élethelyzetekben, valahogy mégis a legtöbb embert nem fogja érdekelni, ezért a sokaság ezen gondolatmenete leginkább soha nem fog megjelenni ilyen mini könyvként, mint ez. De bárki beszámolhat érdekes életútról, változásról stb. Maga a kötet is olyan volt, mint egy séta a parkban Kertész Imrével, aki melankólikusan meséli el, hogy hol járt, mit csinált, és mindeközben milyen felfedezést tett. Hogy jutott el a múlttól a múlt lezárásáig. Milyen hatással volt rá az írás.

Olyan, mint egy interjú, ahol nem tesznek fel kérdéseket. Mint egy sima napló, ahol imitt-amott tudjuk csak relatíve pontosan a dátumot. Mintha kiadták volna az író naplójának egy aprócska részletét.

Elvezet ugyan valahonnan valahova, lehet az íróval egyetérteni és nem egyetérteni, ugyanakkor azt hiszem, ez a fajta elbeszélés nem az én műfajom. Néhol túlfilozofált, ebből gondolom hogy nem éppen én lennék a célközönség. Inkább azok, akik a dolgokat más szemszögből szeretik megvizsgálni, egy mélyebb rétegig is hajlamosak lemenni, hogy aztán ismét feljöjjenek a felszínre. Egy-egy apró eseménysor közben számtalan gondolat fut át a szerzőn, de mintha bizonyos dolgok felett nemes egyszerűséggel átsiklana. Például amikor odamentek hozzá pénzt váltani. Az előbb felmerült benne, hogy mit kezdjen a román pénzzel, mint az, hogy esetleg csak úgy segítsen azon az emberen... Az érvelése logikus (mert mit kezdjen ő román pénzzel, ha nem is megy olyan területre), de a megkérdőjelezések helyett néha elég lenne simán csak átadni magunkat egy pillanatnak...

Összességében nézve a más szemléletmód az, ami elválaszt ettől a könyvtől. Nem lehet azt mondani, hogy tetszett vagy nem tetszett... inkább azt lehet rá mondani, mennyire értünk egyet az író látásmódjával, gondolkodásával. Azt hiszem, mi nagyon eltérő látásmódot képviselünk, ami az átélt életútnak, és az eltérő korosztálynak köszönhető. Nem az én könyvem, de nem is kell annak lennie...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. december 16.

Emily Rodda - A szörnyeteg útvesztője (Deltora Quest 6.)

0 megjegyzés


A Deltora Quest az olvasás kezdetén még izgalmasnak tűnt, de most, hogy haladok a vége felé, meglehetősen unalmassá vált. Azzal, hogy a küldetések mind egy kaptafára épültek az író elérte, hogy a sorozat nyögvenyelősen haladjon előre az olvasás szempontjából.

A történetbe ezúttal is ott kapcsolódunk be, ahol az előző kötet véget ér. Lief és barátai tovább vándorolnak egyre bizarabb tájakon és lények között. Noha felajánlják segítségüket, bajba kerülnek. Meglepi őket néhány olyan lény, akikkel nem számoltak, de szerencséjükre egy barátjuk, Dain a segítségükre siet.

A csapat tehát négyre bővül, ami a korábbiakhoz képest üde változatosság, majd ismét háromra csökken, mikor egyik társuk úgy dönt, ideje más úton járnia. Majd még tovább csökken, mikor kalózok támadják meg a hajót, amivel a csapat utazik, és egyik társukat megölik. Ami még veszélyezteti a küldetést, hogy nincs meg a kő, és még az övet is ellopják tőlük...

Végre a történet kilép az eddig maga teremtette sablonok mögül, némi változatossággal élve a történetben. Eddig például nem volt kacérkodás még csak két oldal erejéig sem azzal, hogy esetleg valamelyik szereplő meghalhat. Mindig biztonságban éreztük főhőseinket, mert mindig volt valami szerencse, ami kihúzta őket a bajból. Eddig fel sem merült, hogy a triót milyen összetételben keresik, és hogy esetleg szét is válhatnának, hogy ne legyenek annyira egyértelműen célpontok.

Közben új veszélyforrás kezd leselkedni rájuk az Olok formájában, akik képesek bárkinek az alakját felvenni. Ezzel mind előbb mind utóbb meggyűlik hőseinknek a baja. Akárcsak a szörnyeteggel az útvesztőben...

Nemigazán lehet ezekről a kötetekről már mit írni, mivel mindegyik ugyanolyan mesés, mindig a jónak kell győznie, hiszen mi lenne a világgal hősök nélkül? Ha a hősök belehalnának a küldetésbe reális lenne, valóságos, és cseppet sem meseszerű.

Összességében tehát már végigviszem a sorozatot, ha egyszer elkezdtem. Akadt némi érdekesség az Olok által, de néhol még mindig szájbarágós. Jó volt, hogy megvillantásra került, mi lenne, ha hőseink szétválnának, vagy elvesztenék végleg az egyik társukat, de azt azért sajnáltam, hogy a mesék sajátjának hatására nem lehetett egyik állapotot sem tartósabban fenntartani....


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. december 12.

Kosztolányi Dezső - Édes Anna

0 megjegyzés

Valamikor még a suliban kellett volna olvasni ezt a kötetet, de akkor nem volt rá indíttatásom. Most, hogy volt ez a kihívás, ezt a kötetet választottam, mert mindenki azt mondta, hogy nagyon jó. Amikor elkezdtem olvasni, sorra jöttek a döbbent kérdések: ez az a könyv, amiben megöli a cseléd a gazdáit? Nem ebben kínozták meg a csajt, aki aztán gyilkolt? - ezúton is köszönöm mindenkinek, hogy gyorsan lelőttek minden poént.

Mire a könyv végére értem, mindent elspoilereztek a körülöttem lévők - azon azért elcsodálkoztam, hogy körülöttem alig volt olyan ember, aki ne olvasta volna ezt a művet. Lehet, hogy ez is befolyásolt, lehet, hogy nem, de nemigazán jött be a kötet.

A történetet tehát jószerével mindenki ismeri. Adott Édes Anna, aki balatoni faluból szakadt leányzó, így bírja a házimunkát. Cselédként beáll Vizyékhez, akik kínozzák kicsit, úgyhogy a lány megöli őket - pardon: Vizy Kornélt nem akarta, csak a nejét.

Tessék, most már ugyanazokat le tudom lőni én is, és még többet is. Valójában a kötetben nem az az érdekes, hogy mi történik a felszínen, hanem az, hogy mi van a felszín alatt - ez bonyolítja némileg a történetet. Az első pont az, hogy Vizynének feltétlenül kell a Katica helyett egy új cseléd, és mindenáron Annát akarja, miután Ficsor (Anna rokona) felhozza, hogy micsoda erényei vannak a lánynak.

Nem sok (valójában semmi) maradt meg abból, hogy iskolában mit is mondott a tanárunk erről a kötetről. Nem lett belőle végül tétel az érettségin (Emily Bronte - Üvöltő szelek -je lett az helyette), úgyhogy semminemű rémképem nem volt, miről is kellene szólnia a könyvnek, hogyan értelmeztük. Ezért is lett végül ideális választás az olvasásnál.

Kosztolányi remek és hiteles korrajzot ad azokból az időkből, a viszonyokból, a hierarchiák durva kirajzolódásából. Igazság szerint ez a része tetszett egyedül a történetnek, hogy kicsit részeseivé teszi az olvasóit a történelemnek, átélhetőbbé teszi az adott kort. Kicsit olyan, mintha ott élnénk Vizyék fedele alatt, és Anna minket is körbeugrálna, és ha beszólnánk a regénybe, kérünk egy kávét, az azonnal előttünk teremne.

Az, hogy mi volt Anna indíttatása arra, hogy megölje a gazdáit, kicsit kétes. Elvégre nem az asszonya volt az, aki teherbe ejtette, nem ő mérgezte meg utána. Tény, hogy Vizyné mentalitása fennhéjázó, megalázó, és lelki megterhelést okozott Annának őt szolgálni (nyomasztotta már az elejétől fogva), de biztos, hogy ez volt a megoldás? Egyedül a doktor állt Anna mellé valamelyest a végén, de ő sem tudta teljes magabiztossággal kijelenteni, mi volt a probléma.

A kötet felveti azt, hogy a lelki zsarolás vajon indokolja e azt, hogy elvegyük valakinek az életét? Vizy Kornélnak meg azért kell meghalnia, mert rosszkor volt rossz helyen a rossz időben. A végén némileg úgy jön át, hogy ez az egyetlen gyilkosság, amit tényleg annak fog fel a lány, és ez az a tett, amit tényleg igazán bán.

Míg Vizyné lelkileg teszi tönkre a lányt, azt azért hozzá kell tenni, hogy Ficsor hiába a rokona, ugyanúgy hibás. Ő mondta az asszonynak ugyanis, hogy a lányt a munka élteti, hogy alig eszik stb. és Vizynének rögtön megnőhetett az igényszintje, meg az elvárásai.

Összességében nézve talán nekem azért nem tetszett annyira a történet, mert meglehetősen sablonos, néhol fél mondattal elintézi az eseményeket (pl. a terhesség problémája is nyögvenyelősen derült ki stb.), máshol meg annyira körbekeríti, mintha a Száz Holdas Pagony köré építene kőfalat. Nincsenek meg az arányok, és ez hiányzott...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2015. november 30.

Novemberi állás

0 megjegyzés

Novemberben rájöttem, hogy egyszerre csak egy feladatot... Elkezdtem folytatni az 50 feladatos könyves kihívást, hiszen igen elmaradtam a feladatok kiikszelésével. Lássuk csak, hogy is haladt?

Mely feladatokat/könyveket húztam le a listáimról:

  1. Veronica Roth - A lázadó (Divergent 2.): Az előző hónapban olvastam ugyan a kötetet, de ebben a hónapban sikerült írnom róla. Meglehetősen kaotikus időbeosztás okán össze-vissza sikerül közzétenni a könyves bejegyzéseket. Egy biztos: ezzel a kötettel folytattam a trilógia kategória ostromlását, és eggyel közelebb kerültem, hogy kivétezzem azt a feladatot.
  2. Jonas Jonasson - Gyilkos-Anders és barátai (meg akik nem azok): Nem húztam le egyetlen tételt sem a feladatos listáról ezzel a kötettel, viszont nem bántam meg, hogy elolvastam. Érdekes, abszurd és humoros. Nem is lehetett ennél jobb könyv a kezembe.




Folytatás...

2015. november 28.

Jonas Jonasson - Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok)

0 megjegyzés

A sors fintora talán, de ez lesz a blog életében a 400. könyves bejegyzés. Azt hiszem, nem is kell jobb író ahhoz, hogy ilyen helyet foglaljon el a blogon, mint Jonas Jonasson. Nagyon örülök, hogy felkarolta itthon az Athenaeum Kiadó az író könyveit, és bízom benne, hogy a jövőben találkozunk még jópár Jonas Jonasson kötettel. Ezúton is köszönöm az élményt a kiadónak!

Sokat gondolkodtam, miután letettem a kötetet, hogy mit írhatnék róla. Felmerült bennem a kérdés: jó volt? Igen, szórakoztató, sokszor abszurd, humoros. Olyan karaktereket vonultat fel, mint az író korábbi kötetei. Vannak eszesebb, bénább, semlegesebb karakterek.

Kiemelkedik a többi kötet közül? Valójában nem. De ha nem emelkedik ki, akkor adott, hogy mégis mi tetszett benne? Valamiért mégiscsak faltam az oldalait... Valamiért mégiscsak előbb értem a végére, mint szerettem volna... Valamiért vártam, hogy lesz még az utolsó oldal után is még vagy 100 utolsó oldal...

A történet röviden arról szól, hogy adott nekünk Gyilkos-Anders, aki nem gyilkos (bár a gondolkodása olyan penge, hogy az ember örül, ha egy-egy vele való beszélgetés után túlél). Anders kiszabadul a sittről, ahova elég hosszú időre vonult, és szabadulását követően beköltözik egy hotel hetes szobájába. A recepciós itt nem más, mint Per Persson ("nem mintha nem lehetne valakit Per Perssonnak nevezni, vagy akár Jonas Jonassonnak is, legfeljebb kissé fantáziátlan megoldás"), aki különös körülmények útján került a pult túloldalára. Nagy dilemmába kerül, mikor Anders nem hajlandó fizetni a szobáért. Ismeri a férfi múltját, és hát megfontolandó, hogy mi prioritási rangsor: behajtsa a díjat, vagy megmaradjon az élete.
Ebben a kaotikus helyzetben érkezik meg Johanna Kjellander, akinek családi öröksége az, hogy lelkésznő. Lelkész volt az apja, az apjának az apja, meg annak az apja... Nála viszont valami félre sikerült, és nőnek született. Valójában betéve tudja a Bibliát, de nem hisz Istenben.

Minden akkor válik érdekesebbé, mikor Andersnek befolyik némi pénz egy félig elvégzett munkából, és a lelkésznőre meg a recepciósra hárul a feladat, hogy elmondják a férfinek: csak felét fizették ki annak, amit kellett volna...

Itt kezdődik a triumvirátus igazi kalandja. A kötet három részre van tagolva három kereseti lehetőség alapján. Az első kereseti lehetőségnél egy Gyilkos-Anders nevű bűnöző kezeket és lábakat tör el adott árlista alapján, és az ebből származó bevételt elosztja egy lelkésznővel és egy recepcióssal, akik segítették a karrierje belendülését.

De hát minden jó üzlet befuccsol egyszer. Anders megtér, úgyhogy a következő karrierlehetőség (és pénzforrás) nem más, mint az, hogy alapítanak egy egyházat (Anders egyház). Amikor azonban furcsa események sora indul el, a recepciósnak és a lelkésznőnek új pénzforrást kell találni...

Aztán persze elkezdenek vadászatot indítani Anders és társai után, mikor rájönnek, hogy felültették őket, aminek a vége az, hogy újra beleesnek ebbe a csapdába. Ezúttal sem hiányzik ugyanis az a fajta karakter, aki meglehetősen ügyesen manipulálja a szálakat, és zseniális ötleteivel kihúz mindenkit a csávából (a lelkésznő).

...azért némi gondolkodás után rájöttem, miért is tetszik annyira a könyv. Egyszerű, lendületes, és mindig visz valami új színt az eseményekbe. Mikor már kimerül egy ötletszál Gyilkos-Andersék háza táján, akkor láthatjuk a bűnözők gyűlését, szervezkedését, és végignézhetjük az akcióikat az ő oldalukról, majd később Gyilkos-Andersék oldaláról.

Összességében tehát aki olyan regényt szeretne olvasni, ami humoros, szórakoztató, és meglehetősen abszurd, akkor feltétlenül kézbe kell venni. Akinek tetszett a Száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, annak nem fog csalódást okozni. Aki pedig még azt sem olvasta, annak itt van az író eddig magyarul megjelent könyveiről néhány ajánló...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2015. november 3.

Veronica Roth - A lázadó (Divergent 2.)

0 megjegyzés

Mostanában egyre többen fűztek, hogy nézzem meg a könyvből készült filmet mondván, hogy az mennyire jó. Az az igazság, hogy nemigazán vonzott, főleg, miután olvastam az első könyvet, ami nem vett meg magának, majd megnéztem a filmet, ami... még annyira se.

Mivel a Divergent -et választottam trilógiának a 2015-ös nagy kihíváson, és az időm fogytán van, ezért úgy gondoltam, hogy belehúzok, és még kipipálom azokat a feladatokat, amiket lehet. Ez gyorsította fel a folyamatot, hogy a kezembe kerüljön a folytatás...

Az előző kötetre nézve SPOILERT tartalmaz!!!!

Ami nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész leteszi. A szimulációs támadás során Tris olyan dolgot tesz, amit senkinek nem mond el, és rettenetesen kínozza a bűntudat. Közben gyászolja elhunyt anyját és apját, akik hiányoznak neki. Az igazság az, hogy Tris nem mer pisztolyt fogni sem, mert folyamatosan elönti minden porcikáját az élmény, amelyet barátja lelövése okozott...  Természetesen, amikor kiderül a tette mindenki ellene fordul, mert miért ne, majd egy olyan esemény téríti hozzá vissza a barátait, amire senki sem számít.

Csoportok

A kötet során egyik eseményből sodródunk a másikba, egyik csoporttól a másikig vándorlunk főhősnőnkkel. Meglehetősen átvezető kötet szaga van annak ellenére, hogy lázadás készülődik, meg hatalommegdöntés, meg anarchia. Folyik itt vér, árulás, szerelmi szál amik elengedhetetlen kelléknek bizonyulnak. A vért nem sajnálom: végre egy író, aki hozzá mer nyúlni a szereplőihez. Az árulás meglehetősen sablonos elemként bukkan fel, nagyon kiszámítható, hogy ki árulja el a lány csapatát. A szerelmi szál meg annyira csöpögőssé válik helyenként, hogy muszáj megtörni egy jóadag önsajnálattal, meg műhisztikkel... A párosunk eljátsza a hattyú halálát, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, de azért Tobias kifejti, hogy Tris nem csinálhat dolgokat, különben szakít vele. De nem hisz a csajnak nagyon sok esetben, és Tris ezért a saját kezébe veszi az irányítást Tobias háta mögött (amin nem is igazán kell csodálkozni, miközben valahol mégis). 

Piros pontos mozzanat, hogy a csoportok közti vándorlás a szövetséges erők összerázását szolgálja. Megismerkedhetünk behatóbban a Csoport nélküliekkel és az Elfajzottakról is kiderül pár újdonság, amik talán a legérdekesebb pontjai voltak a történetnek. Miután megismerhetjük Tobias múltjának egy nagyobb és igen jelentős szeletét, és elkapják hőseinket a Csoport nélküliek, Tris és csapata elkezdenek gondolkozni, mit kellene tenni a Műveltek uralma ellen.

Kísérletezős jelenet a filmből
Csapatot szerveznek és lázadásra készülnek, de ez korántsem egyszerű. A világuk a feje tetején áll, és úgy tűnik, három csoportra oszlik, amik szembe néznek egymással. Vannak a Művelt-Bátor szövetség tagjai, akik támogatják a jelen rendszert, védik az információkat és magukat. Vannak a Barátságosak, akik semlegességet szeretnének, így bújtatják azokat, akik nem kívánnak részt venni a háborúban (csoportbeli hovatartozástól függetlenül). Illetve a harmadikak a csoport nélküliek, akikhez csatlakozik a Bátrak egy része, az Önfeláldozók, és még néhány más csoportbeli is, akik ellenzik a Műveltek akcióit. A végére a harmadik csoporton belül kialakul még egy kisebb, tényleg pár tagú csapat, akik nem elpusztítani akarnak információkat, ahogy azt a csoport nélküliek tervezik, hanem megosztani azt a széles közönséggel.

A kötet végére már meglehetősen kaotikus állapotok uralkodnak, már senki sem tudja kb. ki kinek miért az ellensége. Mindenki ruháról ruhára vált attól függően, melyik csapat barátjának akar mutatkozni aktuálisan. Ami meglehetősen klisés, hogy főhősnőnket muszáj elárulni, és persze váratlanul minden személyes ellenség nagyon barátságos és segítőkész.

Talán a legnagyobb kihívást mégis az jelentette olvasás közben, hogy próbáljak a logikátlan, túlspilázott húzások ellenére is bent maradni a történetben. Próbáltam kimagyarázni Tris helyzetét, próbáltam őt felmenteni, hogy de hát még nagyon fiatal, de egy idő után képtelen voltam erre. Hogy miért? Mert valahogy olyan, mintha gyerekek akarnának világháborúsdit játszani. Mindössze néhány felnőttet látunk ugyanis a harcszíntéren, és mindenki más igen fiatal, vagy gyerek, de zömében 18 év alattiak a szereplők. Mintha a gyerekek akarnák megváltani a világot, a felnőttek meg valahonnan messziről figyelnének. Ezek mellett Tris szenvedéses stratégiája, hogy ő már nem akar élni, mert már nincs miért (az már nem számít neki, hogy ezzel mit okoz Tobiasnak), majd rájön, hogy hoppá, hát mégis akar élni (ezután megvádolja Tobiast, hogy hazudott a szerelméről, bezzeg neki szabad akár öngyilkosnak is lennie... nyilván). Ugyanez figyelhető meg akkor is, amikor úgy dönt, hogy feladja magát, majd az első pár megmérettetés után kifakad, hogy ő ezt nem bírja tovább, most már más is tehetne valamit, nem csak ő... Akkor minek vállalta be a hősködést? Egyszerűen fejbelőhette volna magát, aztán kész. Ez a különös kettősség hatja át az egész könyvet, és nagyon beleerőlteti a legtöbb helyzetet, mintha nem tudná eldönteni, hogy mi történjen, csak valami legyen már alapon odavannak nyomva a sorok és kalap-kabát...

Összességében a kötetet kissé slamposnak találtam, néhol már untam Tris hisztijét, majd Tobias hisztijét, majd ezeknek a váltakozását. Tris sérült válla miatt a legtöbb helyen a hősködése értelmetlenné válik és hiteltelenné. Érdekes módon az elején még henceg vele egy kört, hogy bal kézzel is ügyesebb, mint mások, a végére ez már valahogy eltűnik. Tris többször idegesítő, mint amennyiszer nem. Mire az események igazán felpörögnek, arra meg jön a befejezés egy snittel.
Kiváncsian várom, hogy ebből mit lehet kihozni, bár azok után, hogy a sorozat mennyire alacsonyan nyitott, és még süllyedésben van, nemigazán számítok túl sok pozitívumra...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2015. november 1.

Öreg róka nem vén róka, avagy a régi írók a csúcson(?)

0 megjegyzés

Írhattam volna azt is, hogy "Öreg író nem vén író.", de nem szeretném, hogy bárki félreértse, és azt hinné, hogy leöregeztem. Csupán arról lenne szó, aki régóta a "szakmában" van, az lehet, hogy tud valamit... vagy esetleg jól csinál valamit...

Mielőtt folytatnám fontosnak tartom megjegyezni, hogy néhányan fel fognak háborodni az írás végére érve, de ezután ez a csoport nézzen végig a blogon, nézze meg az újoncoktól olvasott könyves értékeléseimet, és az írópalánták reakcióit mind itt megjegyzés formájában, mind a molyos felületen, hogy hogyan reagáltak egy-egy negatív írásra alátámasztás gyanánt...

Biztosan észrevettétek, hogy mostanában jó, ha heti szinten egy kötetről kerül fel írás a blogra, és kb. ennyi. Egyrészt ez az időm hiányát jelöli, másrészt azt, hogy más lett a prioritási rangsorom. Az olvasás iránti szeretetem megvan, csak lassabb az olvasási tempóm, mert késő este jó, ha lemegy kötetenként kb. 30 oldal, és már boldog vagyok, hogy igen, ma is járt könyv a kezembe. Az internet előtt is kevesebbet ülök, mert a fizikai világ magával ragadóbb, így lemaradok/lemaradtam sok új kötet megjelenéséről...

Vagy mégsem? 

Mióta Dörnyei Kálmán bejelölt a Facebookon, és egyre nagyobb aktivitása hatására valahogy mindig eléri, hogy heti legalább egyszer feldobja a hírfalam...

Mióta J. Goldenlane visszatérését bejelentette a Delta Vision kiadó a 2015-ös könyvhéten...

Mióta Szélesi Sándor promotálja az Ad Astrás könyveket...

Mióta Benyák Zoltán egyszerre két standnál megtalálható a könyvheti dedikálásokon...

Mióta először sikerült találkozni Brandon Hackettel és László Zoltánnal...

Mióta először hallottam Soren Wardról... akarom mondani Hernád Péterről...

És a sort még rengeteg dologgal folytathatnám. Hogy valójában mi a közös az alábbi nevekben? 2008-ban kezdtem aktívabban az olvasást, ekkor indítottam az első oldalt is, ahol könyvekről mazsoláztam, hogy kitől olvastam és mit. Az alábbi nevek már akkor szerepeltek a listámon, ki több (pl. Goldenlane, Sheenard stb.), ki kevesebb (László Z., Hernád P. stb.) könyvvel. A közös jellemzőjük az volt, hogy tetszett, amit láttam tőlük. Folyamatosan követelte a könyvespolcom, hogy az ő könyveikkel töltsem meg őket. Aztán szépen lassan elkezdtek eltűnni a szemem elől. Persze voltak olyanok, mint Szélesi S., László Z., akik azért fel-felbukkantak, ki többször, ki kevesebbszer, de azért éves szinten, így nem lehetett azt mondani, hogy teljesen eltűntek, de voltak olyanok, mint pl. Goldenlane, akik teljesen elcsendesedtek könyvek tekintetében.

Aztán jött az a szakasz, amikor a kiadók rájöttek? úgy gondolták? kell a vérfrissítés, ezért minden fűszál mögül és minden bokorból írópalánták új nemzedékét húzták elő. Mindenhonnan pályázatok sokasága zúdult a könyves piacra, és hirtelen mindenki író akart lenni... Akinek nem sikerült pályázaton, vagy kiadónál házalással az fogta magát, és magánkiadásba kezdett...
Ezt az időszakát a magyar modern irodalomnak úgy nevezném, hogy Szennykiadások időszaka. Miért? Mert a könyves világban úgy lehetett érezni, hogy az ország 90%-a írókból áll, a maradék 10% meg vagy azt sem tudja, hogy néz ki egy könyv belülről, vagy ha tudja is, már csak lázadásból sem ír és ad ki könyvet...
Ez az az időszak, amikor olyan makrancos emberek jelentek meg a könyves piacon, akiknek egy része meg nem értett zseniként illegette magát a könyves világban (kiváltképp, ha negatív értékelést kapott a könyvéről), és ha nincs nagy rajongótábora, akkor maga magyarázza a könyveit, ha van, akkor meg a fanok rohanják le a negatív értékelőt, és szedik ízeire.

A probléma okát nem abban láttam ebben az időszakban, hogy "kell a vérfrissítés", hanem egyrészt a hozzáállásban, másrészt a minőségben. Miért? Mert az író nem attól válik íróvá, hogy papír alapon megjelenik egy könyve. Hurrá, örülünk neki mind, hogy megjelent egy újonc a piacon. Ha kiadó karolta fel, akkor biztos láttak benne potenciált, ha meg magánkiadás, akkor vagy túl sok a pénze és ideje és nem tud magával mit kezdeni, vagy fel akarja magára hívni a kiadók figyelmét, hogy "nézzetek ide, itt vagyok, tudok írni!" Ezutóbbi ki szokott derülni előbb-utóbb. Sokszor mondtam, hogy az írót a viselkedés teszi. Ahogy képes lereagálni a negatívat és a pozitívat (néhány "írónak" ezutóbbi sem sikerül). Ha képes intelligens ember módjára felfogni a negatív értékelést, és vagy tapasztalattá tenni (értsd: jó tanácsként felfogni), vagy ha indokolatlan, akkor sem belemagyarázni, hanem okos enged szamár szenved alapon ráhagyni. Ha a könyve nem olyan rossz, mint ahogy az értékelő leírta, úgyis megvédi magát.
A másik dolog meg a minőség. Magánkiadásban sajnos sokszor hiányzik a szerkesztő, a lektor és/vagy az önkritika. "Apuci, anyuci, barát, barátnő, kiskutya, harmadik járókelő meglátta, hogy írok, és azt mondta, hogy jól"- típusú hozzáállás arról szól, hogy nem objektív képet kap az író, aztán jön egy blogger a kiadás után, szétkapja a könyvet, és az írónak áll följebb (vagy nem). A lényeg, hogy olyan amatőr írások kerültek piacra hirtelen és nagy számban, hogy az ember képtelen volt válogatni közülük, és a végén már minden vackot elolvasott, hogy megtalálja az újak közt azt a réteget, aki hozzá közel áll. Közben, mivel magánkiadás esetében több rettenetet olvas, mint amennyi jót, nyilván elítéli mind a magánkiadást, mind az új írókat, ami ugye megpecsételi a "vérfrissítésnek szánt írópalánták" megítélését.

No de mi történik azután, hogy leáldozik az írópalánták ideje? Visszatérnek közkívánatra a régi nagyok! A Delta Vision kiadó például bedobott a könyvpiacra a könyvhét előtt egy kézigránátot olyan címen, hogy olyan írót hoznak dedikálásra, aki miatt kilométerhosszú sor fog állni a standjuknál. A kiadó háza táján csak úgy robbantak a bombák (Goldenlane, S. Ward - aki kilépett az Amerúnia világából, és önálló sorozatba kezdett). Közben Brandon Hackett neve is újra a felszínre került évről évre - ma már az Agave kiadó "színeiben" - (2004 után ugyanis nála is volt egy 3 éves csönd, majd jött a Poszthumán döntés 2007-ben, és mintegy új időszámítás). És még sorolhatnám, hogy kivel mi történt. 

Aki mostanában okozott nagy meglepetést az nem más, mint Dörnyei Kálmán, aki régi könyveinek értékeléseit gyűjti, illetve új honlappal jelentkezett. Valahogy reménykedem, hogy ez azt jelenti, hogy mint megújulások ideje, új regény is megjelenik tőle. Kitette a Facebook oldalára egy régi értékelésemet a Kaland nélkül -ről (amit még zsenge koromban írtam, és ami szerintem nem sikerült valami jól). Viszont itt és most teszek egy fogadalmat. Ha az írónak megjelenik új kötete, akkor újra olvasom a Kaland nélkül című kötetét, és új értékelést fog kapni (ez nem azt jelenti, hogy szebbeket fogok róla írni, hanem egyszerűen annyit, hogy a mai szememmel, reményeim szerint igényesebben elkészített értékeléssel jelentkezek róla itt a blogon).

Záró gondolatként elmondanám, hogy meglehetősen örülök neki, hogy a "régi" írók úgy tűnik, leporolják magukat, a tollukat, a papírjukat, és újra munkához látnak. Nekem már nem hiányzik a vérfrissítés, mert kb. egy (na jó, talán max kettő) kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan van az elmúlt időszak írópalántái között, akitől szívesen olvasok. Hiányzott az utóbbi időben az a fajta minőségi magyar irodalom, amit a régiek érthetetlen módon tudtak produkálni, a mostani újonc írók viszont nemigazán, vagy hát közülük is igen kevesen. Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy az írást már 12 éves kortól kezdik, amikor még semmi élet- és írói tapasztalat nincs a hátuk mögött; lehet, hogy az  önkritika hiánya, és a tehetségtelenség felfedezésének hiánya okozza, nem tudom... 
Egy biztos: jöjjenek a régi írók, és mutassák meg, hogy is csinálják a nagyok!
Folytatás...

2015. október 31.

Októberi állás...

0 megjegyzés

Októberben folytattam az olvasást, bár kisebb-nagyobb szerencsével sikerült csak olvasólistát csökkentenem. Lássuk, mikre telepedtem rá...


Mely feladatokat/könyveket húztam le a listáimról:

  1. Tom Becker - Ne kapcsold le a lámpát! (Darkside 1.): Egy újabb sorozat nyitókötete, pedig azt mondtam, hogy több sorozatot nem szeretnék elkezdeni. Egyelőre a Becker könyv bizonyítja, hogy van még az ifjúsági irodalomban olyan kötet, ami komolyabb fej ide vagy oda, képes szórakoztatni. (Feladatot nem pipált ki.)
  2. Tom Becker - Vérvonal (Darkside 2.): Tom Becker sorozatának első két kötetét (csak ennyi jelent meg magyarul) nem volt nehéz kivégezni. A sorozat folytatásai sajnos csak angolul jelentek meg, de van egy olyan érzésem, hogy nem most olvastatok a sorozatról utoljára a blogon. Mindenesetre a nyitás nagyobbat szólt, mint az "agyonfordulatozott" második kötet.
  3. Michael Morpurgo - Peaceful közlegény: Morpurgo kötetével már korábban is szemeztem, igaz, kissé félve... Viszont amennyire ódzkodtam tőle, annyira okozott pozitív csalódást, és tört el bennem egy darabot egyszerre...




Folytatás...

2015. október 26.

Michael Morpurgo - Peaceful közlegény

0 megjegyzés

Michael Morpurgo meglehetősen érdekes író. Először a Hadak útján című könyvébe futottam bele, amiből a film valahogy elvarázsolt, imádtam, a könyv viszont annál inkább nem tetszett. A film megható volt, kifacsaró, és gyönyörű. Az író valahogy sajátságosan ragaszkodik ahhoz, hogy háborúval kapcsolatosan írjon ifjúsági könyveket. A Hadak útján -ban elköveti azt a hibás lépést, hogy engedi, egy ló mesélje el a történetét. Ezzel szemben a filmben ugye hol a lovat, hol a gazdát látjuk, miközben a ló narrál. Zseniális megoldás, ami könyvben nem tudom, hogyan működhetett volna, de a film jobban átadta azt, amit a könyvnek kellett volna.

Ezek után kissé félve futottam neki a Peaceful közlegény című könyvének. Az első aggasztó jel az volt, hogy vékony, a második meg a borítón látható Babérkoszorú-díj, melyet elnyert. A díjazott könyvek háromnegyede olyan, ami általában nálam a 3 pont alatti kategória - bestsellerség ide vagy oda. Belevágva a kötetbe egyszer csak azt vettem észre, hogy nemes egyszerűséggel véget ért... Közben engedte, hogy egy család részese legyek egy kis ideig. Remekül felvezeti a viszonyokat, a helyzeteket az első felében, ahol a frontot még nem is látjuk, azt sem tudjuk, hogy létezik. Aztán beszivárognak apró kis hírmorzsák, hogy kitört a háború a britek, a franciák és a németek között, és hogy a franciák a britektől kérnek katonákat, hogy visszaverjék a németeket.

A film plakátja
Remek felvezetés, ami visszaemlékezések során kerül a szemünk elé. Tommy Peaceful (alias Tommo) narrálja végig az eseményeket. Annyit látunk, hogy valami hamarosan bekövetkezik. Fejezetcímek helyett órákat kapunk, amit pár sornyi melankolikus gondolatsor követ, majd belevág egy-egy gyerekkori esemény elmesélésébe. Megismerjük a családi viszonyokat, az első rész fontosabb szereplőit, és rájövünk, hogy itt mindent áthat a szeretet, a nyugalom, a békesség. Gyerekkori csínyek, az első szerelem, és persze a család és a baráti kötelékek fontossága, ami minden bajon átvisz.

Aztán vált a szín, amikor megjelennek az első katonák. Belecsempész a nyugalomba némi zavart, felborítja az idillt, és hősünk máris a fronton találja magát a bátyja, Charlie oldalán. Elhagyják a biztonságot jelentő meleg otthont, az édesanyjukat, beteg bátyjukat Big Joet, és a szeretteiket, hogy megóvják a hazát.


Innentől következik a kettős lejtője a kötetnek. Nem tudom, hogy miért éppen a háborúzás az a témakör, amit az író feltétlen úgy gondol, hogy meg kell örökítenie... Egy csata lehetne izgalmas, érdekes, megható... de ez ezúttal sem jön össze. Tommo elmesélése inkább tárgyilagos, nem lehet átérezni a harctér okozta súlyos test és lelki sebeit. Érezzük a háttérben, hogy valami rossz dolog fog történni, nem tudjuk egészen a végééig, hogy mi az (csupán sejteni lehet), ami jó, mert ad egy alap feszültséget. De! nem tesz érte semmit, hogy valamivel ezt még megtámogassa. Olyan, mint egy gyerekmedence: ellubickolgatunk benne, pancsolunk, de úszni már nem lehet benne. Nem enged be a felszín alá annak ellenére, hogy leírja, Tommo lát borzalmakat. Látványosan nem tudja beleélni magát abba, hogy háború van, nem rázza meg, hogy emberéleteket kell parancsra kioltania. Egyszerűen leírja újra és újra, hogy gyakorlatoznak, söröznek, riogatnak, őket riogatják, kiképzésre mennek, őrséget állnak és ennyi. Látványosan ódzkodik tőle, hogy kimerészkedjen a harctérre, és amikor kilép a komfortzónából, nem tud vele mit kezdeni. 
A Peaceful testvérek a filmváltozatban

Igen, értem, hogy ifjúsági regény, és nem lehet annyira mély tartalma... Kit akarunk becsapni? Hogyne lehetne átadni a fiataloknak, hogy a háború nem gyerekjáték, meg nem katonásdiról szól? A gyerekek is képesek felfogni azt, hogy a háborúban mennyire sérülhet a lélek, és át lehet adni annak az üzenetét is, hogy óvjuk a békét, ne legyen több világháború, és hogy a harcok igenis komoly emberáldozatokat kívánnak - így nincs győztes vagy vesztes oldal. Megesik többször a mesélés közben, hogy Tommo és Charlie pár szavas mondatváltásokba bonyolódnak, és úgy zárják le, hogy "Érted..." Aztán Tommo fejben annyit még hozzánarrál, hogy persze, hogyne értené, és ennyi. Namár most, ha ez ifjúságbarát kötet szeretne lenni, akkor hozzátoldaná, hogy mit kell érteni. Lehet, hogy komolyabb fejjel felfogom, de egy gyereknek ez nem biztos, hogy azonnal leesik, és magyarázatra szorul.

A kötet üzenete továbbá, hogy higgyünk Istenben, csodák mindig vannak, álljunk ki magunkért és megszívjuk, illetve hogy hiába mondasz igazat, az a kutyát nem érdekli, csak az, amit egy hierarchiában fölötted levő mond.

Összességében nézve a háborúsdi még mindig nem áll jól az írónak, de az ember általi narráció teli találat. A kötet a hibái ellenére is felkavaró, a végén felháborítja az olvasót, és Morpurgo ennek ellenére nemes egyszerűséggel fogja, kitépi az olvasó szívét és megtapossa, majd egy snittel fogja, és kilöki az olvasóját a családból, aminek részesévé tette 170 oldalon keresztül.

GR-ezők szerint:



ui.: A filmváltozat 2012-ben készült el, és sok ismerős arccal találkozhatunk benne. A Harry Potter és a félvér herceg című filmben felbukkanó ifjú Voldemort (itt az ifjú Charlie Peacefult alakítja) mellett feltűnik Harry Potter Vernon bácsija is. Charlie Peaceful idősebb kiadásával találkozhattunk a 300 és a '71 című filmekben is (úgyhogy a háborús filmekben neki már volt rutinja). A Tommy Peacefult alakító színésszel találkozhattunk a Pán Péterben, illetve a Majd újra lesz nyár filmadaptációjában.
Folytatás...

2015. október 23.

Tom Becker - Vérvonal (Darkside 2.)

0 megjegyzés

Mostanában valahogy az a tendencia, hogy egyre gyermekibbre sikerülnek az ifjúsági könyvek. A gyerek főhősök mindig mindent jobban tudnak, mint a felnőttek, akik meg teljesen ledegradálódnak, az agyi szintjük nem ér fel az életkorukhoz.

Ez a sorozat pont azért kezdett tetszeni, mert adott Jonathan, aki meglehetősen fiatal, és nem az volt, hogy mindenre mindig egyedül jött rá... Legalábbis az első kötet ezt a vonalat követte, míg a másodikban elszaladt a hintaló.

Jonathan azok után, hogy felfedezte, hogy van egy Darkside nevű hely, Carnegie, a vérfarkas oldalán kezd dolgozni, és közösen vesznek részt nyomozásokban. Jonathan célja az, hogy kiderítse, mi történt az anyjával, aki eltűnt. Egy olyan háború közepébe keveredik a nyomozás során, ahol az élete többször veszélybe kerül. Darkside szabálya szerint a Hasfelmetszők uralkodnak. Amint az aktuális uralkodó meghal, örökösödési párviadalok veszik kezdetüket az örökösök között, amikoris összecsapások során lemészárolják egymást. A nyertes mindent visz: vagyis ő lesz Darksideban az új úr (vagy hölgy...) vagyis a vezető.

A bökkenő csak az, hogy a szabály értelmében nem lehet tudni, hogy ki Hasfelmetsző leszármazott, ugyanis ezek a leszármazottak csak akkor fedhetik fel kilétüket, ha a viadalra kerül a sor.
Jonathan rájön, hogy a legutolsó örökösödési harcok idején tűnt el az anyja, így meg kell tudnia azt, hogy mi köze volt mindenhez.

Maga a történet ismét érdekes, és tele lehetne fordulatokkal, ha... az író nem úgy kezelné az egészet, hogy mindent csak úgy a képünkbe vág. Nincs semminek logikus háttere, nincsenek felvezetések, csak puszta tények. Azt kell mondjam kevés, hogy az arcunkba vágják, hogy ez is Hasfelmetsző rokon, meg az, meg amaz... a végén már a fél könyv ezekből áll, és nem követ semmit, hogy miért úgy cselekszenek, ahogy. Egyfajta könyvbeli klisévé válik, ahogy bevezeti, hogy kik Hasfelmetszők, de nem látni a rokoni kapcsolatokat. Hogy lehet, hogy a testvérek azt sem tudják egymásról, hogy néznek ki? Rengeteg kérdést hagy maga után ez az egész örökösödési háborúzás... Például ha egyik testvér kinyírja ideje korán a másikat véletlenül, akkor mi történik?

Egy másik momentum, ami nem tetszett a könyv során, hogy Jonathan elé toltak mindent, és persze a srác mindjárt összerakta a képeket, és mindenhova egyedül ment, mert ő akkora fenemód nagy detektív. A legalapvetőbb hiba, amit el lehet követni ifjúsági könyvnél, az pontosan ez... Carnegie a háttérbe szorul, és tényleg olyan, mint a srác idomított pincsikutyája.

Összességében nézve nagy ötletből hozott ki valami halovány keveset a kötet, de még ígysem mondanám, hogy a legrosszabb ifjúsági kötetek közé kerülhetne. A megfogalmazása, a stílusa még mindig egész jó, a szereplők ugyan néha torzulnak, de még talán a belefér kategória. Megismerhetünk egy titkos társaságot, Darkside belső világába is mélyebben behatolunk, jön új lény is, ami a pozitív irányba billenti a mérleget, és menti a helyzetet. Ifjúsági kötetnek nem rossz, de komolyabb fejjel valahogy kevés...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. október 11.

Tom Becker - Ne kapcsold le a lámpát! (Darkside 1.)

0 megjegyzés

Yann Martel könyve után kellett valami lazább, valami limonádé, ezért került le éppen ez a kötet a polcról. Először a borítója fogott meg, minden más csak utána következett.

A képen nem látszik annyira jól, de van rajta egy fölső- és alsó vámpírállkapocs, amik kidomborodnak kissé a képen, és fényvisszavernek. Az egész koncepció nagyon illik a könyv hangulatához, világához.

A történet fő vonulata két szálon fut. Az egyik oldalon látjuk a nyomozót, aki két gyerek elrablásában kezd el nyomozni. A másik oldalon ott van Jonathan, az egyik "elrabolt" fiú, aki apja titkára próbál rájönni, de valami olyanba nyúl bele, ami az életébe kerülhet.
Az első szál igazság szerint szóra sem érdemes, mivel a nyomozó nem viszi túlzásba a nyomozást. Ez mit jelent? Hogy bármi, amit mondanak neki, simán elhiszi. Ha elé toppannék, hogy álcázott unikornis vagyok, aki gyakran húz maga után szivárványt, ha esik, még ezt is bevenné. Nincs benne hitetlenkedés, hanem apró morzsák alapjn mindenre rávágja, hogy "igen, ennek vagy annak igaza van..." Pedig meglehetősen megmagyarázhatatlan dolgokkal szembesítik, amik képtelenségnek hangoznak. Még az sem esik le neki, hogy a főnökének vannak üzelmei.

Az angol borító, ami szintén teli találatos
A másik szál viszont némileg érdekesebb. Jonathan maga kezdi el felderíteni az apjával közös múltját, hogy mi is történt valójában az anyjával, aki elvileg csak úgy eltűnt az életükből. A kutakodása során bukkan rá Darkside-ra, ahova külön kapuk visznek át, és egy lightsidei ott könnyen becsavarodik. Meg kell jegyeznem ezen a ponton, hogy kicsit olyan az egész, mintha Sosehol világát összemosták volna a Lidércálmok iskolája világával. Itt is megtalálható Alsó-London (Darkside) és Felső-London (Lightside), ahol különös lények vannak (vámpírok, vérfarkasok stb.) Még jelentéstartalmában is némileg hasonló ez a felosztás, mint anno Gaiman esetében (gazdagok fent, szegények lent) annyi különbséggel, hogy itt a dark oldalon azért akadnak fantasy lények, Gaimannál pedig csak fura figurák. Jonathan viszont nem átlagos fiúcska (mint ahogy egy ifjúsági regény főhősének illik). Amin meglepődtem, hogy annak ellenére, hogy ifjúsági, egészen jól felépített. Minőségében megelőz néhány hasonló hangvételű ifjúsági regényt a sorban. Nem bíz mindent a véletlenre, logikusan építi fel, és csak itt-ott akadt olyan szituáció, amikor felszaladt a szemöldököm, hogy ezt meg hogy? Ilyen például a végén az, amikor megjelenik Jonathan védelmezője (egy detektív a dark oldalról), akinek elvileg nem szabadna a light oldalon lennie, valahogy mégis odakerül.

Tehát adott egy átlagos alapokon nyugvó történet, amiben fordulattal nem sokszor találkozhatunk, hiszen teljesen ugyanaz a felépítése, mint bármelyik ifjúsági regénynek. Jobban tetszett, mint a Lidércálmok iskolája, mert a főhős fiúcska mellett ott vannak a támogató barátok, nem egyedül hősködi végig az egészet. Nincs szuper ereje, ami a legváratlanabb pillanatokban derül ki, hogy létezik és van. Nem az dominál, hogy mindent véletlenül tud meg, mindenhez véletlenül jut hozzá. Noha a light oldali nyomozó szála eléggé sete-suta, a fantasy világban otthonosan mozog a történet, ami el is viszi a hátán az egészet. Nem hiányzott volna a történetből, hogy a light oldalon mit szerencsétlenkednek "rendőri intézkedés" címszó alatt...

Mivel ez egy sorozatnyitó, többnyire megismerjük a szabályokat, a főbb szereplőket, a viszonyokat, és innentől fogva remélhető az, hogy a történet új irányt vesz majd. Rengeteg lehetőséget hordoz magában a sorozat, és csak bízni tudok benne, hogy az író élni is fog ezzel.

Összességében nézve minden benne van, ami egy ifjúsági regénybe kell. Azoknak ajánlom, akik szeretnének egy könnyed kis olvasmányt, amivel egy-két órán keresztül el lehet lenni. Nem ad többet, mint egy átlagos ifjúsági könyv, viszont azt színvonalasan teszi, miközben szórakoztat. Tíz-tizennégy évesen ugráltam volna ezért a kötetért, a maga nemében megállja a helyét.

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2015. október 3.

Mindenki megmondja a frankót - hogyan (ne) írj blogot!

8 megjegyzés

(Forrás: Allison Whitmore)
Most értem el arra a pontra, hogy végre volt időm kicsit böngészni, mi történt az elmúlt időszakban a könyves blogos világban, és úgy a páradik poszt után elkezdtem kínosan érezni magam.

Olyan 2008 magasságában kezdtem el könyvekről írni először, és ahogy manapság visszaolvasom, inkább cikinek és kislányosnak érzem a stílust, felületesnek a mondanivalót, és néhol túlontúl tárgyilagosnak is. Aztán persze kezdtem más irányokba elmenni, és mára valamennyire már kialakult a saját hangom. Nem tartom magam kiemelkedő bloggernek, nem néztem sosem utána, hogy kellene úgy írnom a blogot, hogy az profi legyen, mindig úgy írtam, ahogy tetszett.

Mostanában azonban valamiért nagyon rákapott a közvélekedés arra, hogy megszabja, hogyan is kellene kinéznie egy blognak, hogyan kellene írni egy-egy könyvről stb. Az első egy-két posztnál, amit olvastam fogtam a fejem, hogy ennyi okoskodást egyrakáson ritkán látok. Ezekben a posztokban tényleg lépésről lépésre leírták, hogy ha sötét a háttere a blogodnak, akkor nem fognak rád kattintani, mert kiég a szeme az embereknek a fehér betűktől... De ne legyen három színe, ne rakj ide-oda-amoda modulokat, nem mutogasd ezt-azt-amazt, nincs értelme ezt vagy azt betenned a bejegyzésedbe és stb... A magyar kultura alapvetően egy tiltó kultúra (pl. nem azt mondjuk, hogy jó lenne, ha nem dohányoznál, hanem azt, hogy tilos a dohányzás!), de az, hogy ennyire agresszíven az ember arcába tolják, hogy tulajdonképpen tök mindegy, hogy mit csinál, az úgyis rossz... egyszerűen nevetséges. 
(Forrás: Teaching Authors)

Ezek után kíváncsi voltam, hogy tapasztaltabb bloggerek hogyan tanítanak arra, hogyan kell blogot vezetni. Az egyik kedvencem a "légy aktív mindenhol és rendszeresen posztolj!" Erre tényleg szükség van? Ezt csak én érzem kényszeresnek? Olyan, mintha azt mondaná: nem vagy blogger, ha hetente nem publikálsz legalább hétszer... Mintha azzal, hogy pl. 2-3 hetente írsz egy posztot máris rosszabb lennél, mint az átlag. Mert miről van szó? A blogger is csak ember, és legtöbb esetben nem az a főállása az embernek, hogy mereszti a hátsóját a gép előtt, és mondjuk két-három naponta feltol egy-egy bejegyzést. Most nyilván sokaknak a fejében lejátszódik a gondolat, hogy mostanában nálam is jó, ha négy hét alatt összehozok két bejegyzést, és biztos csak irigy vagyok másokra, hogy nekik bezzeg megy a szekér... Őszintén? Éppen ellenkezőleg. Nekem a blog csak egy hobbi, és szerintem másnak is annak kellene lenni, nem pedig az élet egy kötelező elemének. Az a baj a "megmondókkal", hogy úgy tüntetik fel a rendszeres blogolást, mint valami házi feladatot, amit ha nem végzel el, akkor rosszabb vagy az átlagnál, és érezd magad rosszul, meg büdös lusta disznónak, hogy elkezdtél valamit, és aztán nem foglalkozol vele. 

Egy másik dolog a bejegyzések minősége... No igen, emiatt inkább lenne szükség fejtágításra. Például a helyesírás ellenőrzésére (mivel a gépem angol, ezért erre nincs túl sok módom), vagy a változatos szóhasználatra stb. apróságokra fel kell hívni a figyelmet. De! Ki találta ki azokat a szabályokat, hogy így meg úgy kell írni, mert ez csak így meg úgy leírva jó? Láttam olyan bejegyzést, hogy tankönyvszerűen leírja, ha véleményt írsz könyvről, akkor azt így kell csinálni... Kérdem én: ha nekem máshoz van kedvem, rosszabb vagyok, mert nem így csinálom? Az a baj, hogy ezek a "megmondók" legtöbb esetben nem azt mondják, hogy "ha így írod le, akkor ezt-azt a hatást éred el az olvasóidnál. Egyébként meg találj egy saját hangot, gyakorolj sokat, és publikálás előtt olvasd fel hangosan a megírás után pár nappal azért, hogy külső szemlélőként is meg tudd ítélni, szerinted hogyan hat, amit írtál..." Nem, a megmondók csak leírják, hogy mit csinálhatsz, mit nem, és ennyi. Ezek nem úgy hatnak, mint jó tanácsok, hanem úgy, mintha a szádba akarnák rágni, hogy csak ez a jó minta, ezt kell követni. 

Amikor már a sokadik olyan posztot olvastam, hogyan kellene vezetnem a blogomat, a britt tudósok jutottak eszembe, akiknek még arra is van magyarázatuk, hogy a porszemek miért nem tűnnek el maguktól a bútorokról. Minden poszt ugyanazokat ismételgette egy idő után, mintha egyfajta láncreakciót hoztak volna létre: hú, láttam egy ilyen posztot, gyorsan én is leírom más szavakkal ugyanazokat, hogy okosabbnak/tapasztaltabbnak tűnjek.

Ami számomra remek tanulság volt: nem fogok kényszeresen posztolgatni a jövőben, nem fogok azon izgulni/remegni, hogy "ezen a héten nem tudtam publikálni posztot, most mi lesz, leszakad az ég!!!???" Akik eddig olvastak és idetaláltak, ha posztolok, úgyis ide fognak találni. Akik eddig nem olvastak, azok meg vagy ide keverednek, vagy nem. Ha valaki csak a népszerűség, mások szórakoztatása, a látogatókért nyit blogot az már régen rossz. Ha elveszti a blogírás a szórakoztatási/hobbi jelleget, valahogy értelmetlenné, erőltetetté válik. Nem az a lényeg, hogy minden nap legyen legalább 20 bejegyzésed, hanem az, hogy élvezd, amit csinálsz, találd meg a saját hangodat, és majd mások is meghallják. Ezutóbbi csoport lesz az olvasóréteged ;)
Folytatás...

2015. szeptember 30.

Szeptemberi állás

0 megjegyzés

Hát, ha elérkezik az ősz, akkor hullanak a falevelek a fákról, és... a könyvek a polcokról nemigazán. Maradjunk annyiban, hogy meglehetősen visszavetette az olvasási morált az idő hiánya, és az ingázások el-elmaradása. Nem feledkeztem meg a kihívásról, igyekszem is teljesíteni, de hát ez nem teljesen úgy sikerül, ahogy terveztem. Nem hiába írja ki a GR is, hogy már rengeteg könyvvel le vagyok maradva ahhoz, hogy teljesíthessem az évre szánt könyvmennyiségemet.


Mely feladatokat húztam le a listáról:

  1. A születésem évében megjelenő könyv: Terry Prachett - Vége a mesének Mivel még nem olvastam Terry Prachettet, de mindigis szerettem volna, ezért nagyon megörültem, mikor megláttam ezt a könyvet a listán. Nincs mit hozzáfűzni: ugyanakkor adtak ki mindkettőnket (az év stimmel, a hónapot és a napot nem tudom).
  2. Egy ijesztő könyv: Yann Martel - Beatrice és Vergilius Az az igazság, hogy nemigazán szoktam megijedni semmitől, amit elvileg ijesztőnek szántak. A horror filmeket végignevetem, és a horror könyveknél sem szoktam rémüldözni. De! Ismeritek azt az élményt, mikor egy horrorfilmben semmi nem történik, minden esemény lassan folyik előre, hátborzongató zene van, az egész történet meglehetősen sötét, aztán váratlanul a semmiből előbukkan valami figura, és üvöltözik, esetleg még szörnyen is néz ki mellé (például Gollam stílusba öltözve), és az ember megugrik kicsit? Nah, ennél a kötetnél is valami hasonló dolog van: a végén nem számítanánk rá, és mégis történik egy olyan fordulat, amire... hát nem számítunk, meghökkenünk, megugrunk, és nem tudjuk, hogy most akkor mi lesz... Amit addig biztosnak vettünk, kirántja az író a lábunk alól. Emiatt a jelenség miatt húztam őt be az ijesztő könyvek kategóriához.




Folytatás...

2015. szeptember 27.

Yann Martel - Beatrice és Vergilius

0 megjegyzés

Most egy kicsit ismét kizökkenek az ábécés olvasásból. Miért? Bizonyos események miatt nemigazán sikerült hazajutnom oda, ahol a teljes nagy könyvtáram van, úgyhogy kénytelen voltam meglepni magam néhány kötettel, hogy legyen mit olvasnom. Igaz, időm nemigazán jutott rájuk, de azért csak-csak sikerült egyet befejeznem közülük, mire sikerült betévednem a könyveim körébe...

Ha Yann Martel nevét említjük, jó eséllyel sokaknak beugrik a Pi élete (Life of Pi), a nagysikerű könyv, amiből meglehetősen látványos film készült 2012-ben. Nehéz lenne azt mondani Yann Martelre, hogy hétköznapi író, hiszen annyira különböző dolgokat tud összekombinálni műveiben. Amiben a Pi élete és a Beatrice és Vergilius nagyon hasonlít egymásra, az állatokkal kapcsolatos részletezések és a vallás felbukkanása (bár utóbbinál nem kap akkora hangsúlyt).

Míg Pi esetében az dominál, hogy a fiú keresi önmagát, kipróbál mindenféle vallásokat, megismeri az állatkerti élet során az állatok szokásait, felismeri a hangjukat, addig egy másik regényében, a Beatrice és Vergilius címűben maguk az állatok a főszereplők – és mégsem. Egy történet a történetben műről van ugyanis szó, ahol semmi sem az, aminek látszik.

De mielőtt rátérnék a történetre, muszáj egy keveset hozzátennem a borítóhoz. Nagyon találó, és frappáns a történet szempontjából. Amilyen egyszerű, olyan hatékonyan fejezi ki a történet fő lényegét. Rajta van ugye két fontos szereplő, akik pont azt csinálják, mint a könyvbeli műben: éppen egy csíkos ingen tengődnek. Maga az ing ugyan csak később kerül elő, mégis annyira remek metafora a háttérben, hogy ennél jobban sem a képen, sem az írásban nem lehetett volna megfogni a lényeget.

No de lássuk, mi van a borító alatt... Adott Henry, aki nem tudja, mit kezdjen magával. Mindenfélébe belevág, de mindig céltalanná válik egy-egy kudarc kapcsán. A holokausztot másként akarja megragadni műveiben, mint ahogy azt mások teszik: el akar rugaszkodni a tényszerűségtől, az olyan formuláktól, mint naplók és leírások. Elkezd nyelvet tanulni, zenélni, valójában író, egy színházban dolgozik, de mégsem találja a helyét. Egy napon egy Henry nevű férfitól kap levelet, melyben kap egy drámajelenetet. Két szereplő azt elemzi, hogy néz ki egy körte, milyen az íze, az állaga, a színe, a formája.

És van Henry, a preparátor, aki egy színdarabon dolgozik, melynek hősei Beatrice és Vergilius, akik az Isteni színjáték szereplőiről kapták nevüket. A magának való idős férfi szívesen beszél a preparálásról, de nem szívesen megy állatkertbe. És miért különös a darabja? Egy bőgőmajom és egy szamár tűnik fel benne, akik nem csinálnak mást, mint megbeszélik egymással az élet nagy dolgait.
Maga a regény nem mozgalmas, nincsenek benne akciójelenetek, nem pörgős, inkább elgondolkoztató. Vajon hogy magyaráznánk el annak, aki még életében nem látott körtét, hogy az hogy néz ki? Mi is a bizalom valójában? Hogy lehet boldogan élni az életet? A barátaink mindig ott vannak mellettünk?

Henry (az író) egyre többször látogatja meg a preparátort, aki egyre több részletet oszt meg amolyan találom módra a darabjából, és ezzel egyre közelebb kerül a borúsnak ígérkező végkifejlethez. A férfi elkezdi találgatni, vajon mi célja van a preparátornak, mi járhat a különös fickó fejében... És vajon tényleg kötődik a holokauszt Beatrice és Vergilius drámájához, vagy csak állatok némi isteni színjátékkal? Amit a legvégén talál arra egyáltalán nem számít. Mikor rájön, micsoda valójában Beatrice és Vergilius, és kicsoda az öreg preparátor, valahogy minden sötétebbé válik...

Amivel Yann Martel kapcsán ezúttal sem tudtam kiegyezni, az a messzemenőkig való részletezés. Noha a könyv megközelítőleg 200 oldal, ha nem lenne benne ennyire részletesen, hogyan kell állatot preparálni, ha szülés csodáját két mondattal intézné el, mint ahogy azt az állatok halálával tette, és ha az állatok hangja és viselkedése is kisebb részt kap, kb. 130-150 oldalból kijönne az egész mű. Egyszerűen olyannyira muszáj neki részletezni jellegtelen dolgokat, amik ugyan kötődnek a történethez, de ennyire azért nem hangsúlyosan, hogy már ott tartottam helyenként, hogy az átlapozás célravezetőbb lenne. Ezek voltak azok a részek, amik unalmassá tették az egyes epizódokat.

Összességében nézve ez a darabban a darab megoldás itt egy teli találatos momentum, és a végére érve már egyáltalán nem bántam, hogy az eleje meglehetősen lassan indul. Apró jelenetekből tevődik össze, mi is a színdarab lényege, miért vetette papírra a preparátor, és valóban értékes mondanivalót szolgáltat. A színdarab a fő szál lényegi eleme, mely meghatározza a valós események vonulatát, és máshogy sikerül bemutatni a holokausztot is...


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2015. szeptember 13.

Terry Prachett - Vége a mesének (Történet a Korongvilágról 12.)

0 megjegyzés

Amikor elkezdtem ábécében kivégezni az olvasatlanjaim listáját még nem számítottam rá, hogy egy utazás során a táskámba a polcomon található legkisebb könyv lesz az ami befér. Így került előre a listán Terry Prachett könyve.

Már régóta terveztem olvasást az írótól, akinek azt mondják, hihetetlenül jó a humora. Az pedig, hogy készített egy közös irományt Neil Gaimannal (arról a kötetről majd egy másik bejegyzésben) még kíváncsibbá tett iránta.

A Történet a Korongvilágról sorozat meglehetősen hosszú és széttagolt. Hat részbe sorolják a korongvilági történeteket. A Vége a mesének című kötet a Történet a Korongvilágról 12. kötete, ezen belül is a Boszorkányok (Witches) történetek közül a 3. (A Witches széria a harmadik a hat Korongvilágban játszódó sorozat közül).

A Korongvilág történetekből készült néhány film is (az első film 2006-ban), illetve számítógépes játékokat is készítettek belőlük. A sorozatnak 34 kötete jelent meg a Delta Vision gondozásában magyar nyelven.

Noha nem olvastam előzmény köteteket, nem is volt rá szükség, mert a történet önállóan is helytáll. Nincs fejezetekre tagolva, de történeti szempontból remekül elkülöníthetőek bizonyos részek.

Wiharvész Anyó és Oggy Nagyi
(Forrás)
Az első szakasza a kötetnek egy rögtönzött bemutatkozás, ahol megismerjük nagyvonalakban Korongvilág egy részét, néhány szabályát, az itteni mágia működését, a főbb szereplőket, és a boszorkányokat, azok természetét. Itt rögtön rájön az olvasó, hogy itt jóformán senki sem komplett, minden katyvasz, és mindenki beleüti az orrát olyanba, amibe nem feltétlenül kellene. Noha az első elem, ami mozgásba lendíti az eseményeket egy haláleset, mégsem a szomorúságról szól, mint inkább az iróniáról, a szarkazmusról... és az abszurditásról.

A második szakaszban már három fő boszorkányunkat (Magratot, Wiharvész Anyót, és Oggy Nagyit), akik útra kelnek, hogy megcselekedjék, amit meg kell. Útjuk során kezdenek rájönni, hogy mi folyik itt valójában. Ez a rész kicsit emlékeztetett Christopher Moore Biff evangéliuma című könyvéből arra a részre, mikor Jézus elmegy felfedezni, hogyan kell messiáskodni. Magrat feladata kitalálni, hogyan kell használni az "örökségét", és hogyan legyen jó tündérkeresztanya.
Természetesen nem megy zökkenőmentesen az utazás. Van itt egy csomó törpe, egy adag törpekenyér, sok töközés, vadvízi evezés boszi módra, nagymama mentési akció boszi módra és még rengeteg abszurd szituáció...

A harmadik szakaszban végre elérik az úticélt és kezdődhet a tényleges küldetés teljesítése: megmenteni Pipőt és megküzdeni a "gonosszal". De vajon itt ki a jó és ki a rossz fiú? Akarom mondani boszorkány.

Tehát mit kapunk Terry Prachettől? Rengeteg abszurd szituációt, amik gyorsan peregnek az ember fantáziájában, elszórakoztatja az olvasót, sokszor mosolygásra készteti a humorával, az abszurditásával, az absztrakt karaktereivel és szituációival, miközben ad neki egy burkolt mondanivalót a háttérbe. Ha például azt kapod tanácsnak, ne hagyd, hogy bárki veled menjen és segítsen, néha jobban teszed, ha hallgatsz rá.
Ehhez jön egy meglehetősen érdekes történet: mi történik akkor, ha valaki életre kelti a meséket? Vajon lehet befolyásolni, hogyan érjenek véget? Javít vagy ront a helyzeten, ha beavatkoznak a mesébe?

Ami még kitűnik a kötetből az a fordító bravúrja. Néhány helyzetben elkerülhetetlen (pl. szóvicceknél), hogy úgy kerüljön átalakításra a szöveg, hogy leessen a poén. Farkas Veronika fordításait nagyon szeretem, és ezen ez a kötet nem változtatott.

Összességében nézve egy abszurd szituációt kapunk poénos helyzetekkel, eseményekkel, abszurd szereplőkkel, akik annyira agyamentek, hogy ezt a könyvet nem lehet komolyan venni, de gyorsan lehet vele haladni, mert tolja előre az olvasót, miközben szórakoztató...


GR-ezők szerint:
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger