2010. június 29.

Rick Riordan - A Szörnyek tengere (Percy Jackson és az Olimposziak 2)

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
A görög mitológia azóta sem került tőlem távolabb, és az első rész után kíváncsi voltam, hogy eztán Percy miféle kalandokba keveredhet. Elkezdtem blogokon nézegetni, hogy mire számítsak. Mindenki tök pozitívan nyilatkozott, hogy milyen kalandos, humoros ilyen jó, olyan jó...
Aztán a szavazás nyerteseként ő került előre a listán...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Percyt nem csapták ki a suliból... még. Ez nála nagy haladás, mert már nincs a föld kerekén olyan suli, ahonnan ne vágták volna ki. Az utolsó napjára készül, mikor a suliban szörnyek támadnak rá. Egy utcáról összeszedett srác, aki az iskolájukba jár, hihetetlen képességekkel bír, és megmenti Percyt. Aztán a fene se tudja honnan megjelenik Annabeth, és máris rájöhetünk, hogy itt valami nagy gubanc van. Kiderül, hogy Thalia fáját valaki megmérgezte, a táborban szörnyek garázdálkodnak, Kheirón kidobták, jött helyére a rettenetes Tantalosz, ráadásul színre lép még Luke, az utcasrácról kiderül, hogy nem ember, és mindezek tetejében Grover is pácban van... Nagy pácban.
Szóval Percy nyakába venné a világ gondját, de Mr. D. és Tantalosz megtiltják neki, és Clarisse-t, Árész lányát küldik a küldetésre...

Vélemény:
Oké, én leszek a Percy Jackson sorozat mumusa, mert nekem ez a kötet több szempontból nem nyújtott sokat... Oké, tudom, mese, 13 éves szereplőkkel bla... bla... bla... De akkor az író döntse már el, hogy aki 13 éves, az agyilag mennyi? Egyszer úgy viselkednek, mint akik zseniknek akarnak látszani, másszor meg úgy cselekszenek mint egy csapat, labdázni képtelen kölyök.
Percy modora és jelleme irritáló. Hősködő, a hátsóján megmaradni képtelen feltűnési viszketegségben szenvedő, akinek a tök jó cuccokkal a kezében is hatalmas nehézségeket okoz az, hogy megmentse a világot... (Harry ehhez képest tényleg zseni, mert ennyi varázskütyüvel ő lett volna a varázsvilág új őrangyala) Több helyütt a könyvben egyes szituációkban teljesen máshogy cselekedett, mint ahogy én tettem volna. Ha Luke az áruló, akkor Percy miért mondja meg neki, hogy hol találja az Aranygyapjút? Erre még jót röhög is rajta magában. No comment...
A másik dolog, ami agyzsibbasztásnak hatott, hogy a srác felismeri a csapdákat, erre vidáman belesétál... Pedig két sorral előtte megjegyzi, hogy ez csapda lesz... Meg a siránkozásai, meg ahogy egyfolytában magára gondolt, hogy ő mekkora hős... És amikor a végén a gondolataiban mikor mondja, hogy "hú, örül, hogy kikerült a középpontból" csak arra tudtam gondolni, hogy "hisz egész eddig a figyelemért rinyált"... - lemondó sóhaj.
A kalandos részeknél nem tudtam izgulni a szereplőkért, mert nekem sablonos volt maga a mesélési stílus. A legtöbb esetben kb. 5 sor volt a megoldás és kész... (Lehet, hogy én a Percy Jackson 2 röviden verzióját olvastam?)
A poénosnak szánt részeknél volt, ahol elmosolyodtam, de azok sem nevezhetőek túl ütősnek (és ezt lehet, hogy megint csak azért írom, mert előtte meg Púpos Sárkány 2-őt olvastam, de erről a kötetről majd később).
Egyszerűen csak átsiklottam a könyvön, és semmi érzelmet nem váltott ki belőlem. A görög istenséges részek is kevesebben voltak, mint az előző kötetben. Az első része ehhez képest 5 pontot érdemelne, de ez nem éri el nálam még az első kötetnek a szintjét sem.
Percy meg a "hopp, nézd már, egy új erő" felfedezései, amiből legalább 100 volt egy köteten belül... Erre a jelenségre már nem is tudtam mit mondani.
Ami pedig kicsit furcsán hatott a könyv folyamán: az első részben bemutatta a világot, elmagyarázta, hogy ki mi hogyan miért van. Ennek ellenére a második kötetben néhány, az első kötetben lefektetett szabályt felrúg, megmásít, és ettől kissé hiteltelennek hatott. Mire gondolok itt? Az első kötetben úgy volt, hogy onnan ismerszik meg a félvér, hogy diszlexiát diagnosztizálnak nála, de valójában csak a görög írást tudja elolvasni. Ennek ellenére a másodikban Percy váltig állítja, hogy diszlexiás, és már a görög szövegek is ugrálnak a szeme előtt...
A tárgyak ide-oda helyezése pedig már csak hab a tortán...
Mire kap mégis pontot? Arra, hogy találtam benne (tényleg) 1-2 megmosolyogtató részt. A kedvenceim ilyen téren a két kígyó volt, George és Martha. A másik a szép leírások, ahogy egyes helyszíneket jellemzett.
Pedig tényleg nagy reményeket tápláltam iránta, hogy "hú, ennyi jót olvastam róla, biztos nekem is bejön majd"... Ennek ellenére csalódtam benne.
Tudom, "Ízlések, pofonok és mesék színvonalai különböznek." (Még ha az első kötet tetszett, akkor is.)
Lehetséges, hogy idő közben összeszedtem egy izlésficamot?

Ha pontban fejezném ki: 5/3
Folytatás...

Díj Angelikától

0 megjegyzés


Angelikától is megkaptam ezt a kedves kis díjat, amit csak azért nem töltök ki újra, mert már egyszer megkaptam. Azonban szeretném ezúton is megköszönni neki (mivel 3 a magyar igazság).
És ami még azért is nagy meglepetés, mert egyáltalán nem számítottam rá, és nagyon örülök neki, mikor ilyen kis díjakat kapok, mert ezekből tudom, hogy rajtam kívül más is látogatja a blogot :)
Mindenkinek köszönöm, aki fellátogat és olvasgat nálam!
Folytatás...

2010. június 23.

Lisa Scottoline - Utolsó kívánság

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Az antikváriumban járva csak úgy megakadt rajta a szemem. Aztán a fülszöveg 1/3 -a után úgy döntöttem, hogy nekem ez kell. Aztán közel két napra elment az áram. Tudjátok, hogy szól a mondás: a kutya az ember legjobb barátja... szóval nekiálltam olvasni :)

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Natalie Gresco jogtörténetet tanít az egyetemen. A diákjai nemigazán figyelnek arra, hogy mit magyaráz, de más sem nagyon. A barátját, Hanket inkább a lány családja és a kosárlabda érdekli. Nat bármikor szeretne négyszemközt beszélgetni Hankkel úgy tűnik a lánynak, hogy ez lehetetlen.
Angus Holt szintén az egyetemen tanít és láthatóan remekül megérti a nőt. A nőt, akit meginvitál a börtönbe, hogy tartson ott egy előadást a raboknak. Azonban lázadás tör ki, amiben meghal egy őr. Ennek az őrnek van egy utolsó kívánsága amit Nattel oszt meg és ez a kívánság nem hagyja nyugodni a lányt. Az események új fordulatot vesznek. A lány le akarja leplezni az őr halálának valós körülményeit, közben menekülnie kell, mert valaki az életére tör és még mindig nem tudja mi a jelentése az utolsó üzenetnek - amit még a címzett sem ért. Hogy még bonyolultabb legyen az ügy, Nataliera kennek egy gyilkosságot. A lány egyre közelebb kerül közben Angushoz, és egyre távolodik Hanktől is...
Ezek után ki hisz majd neki és kiben bízhat meg?

Vélemény:
Az átlagos, lapos fülszöveg nem ragadott meg ennél a kötetnél. Mindössze a kíváncsiság vezérelt, ugyanis nekem is megadatott némi jogi tanulmány. Érdekes volt olvasni róla, hogy egy amerikai jogtörténet órán milyen anyagokat adnak le.
A könyvben a szereplők átlagosak. Főhősünk a szürke kisegér karakter, akit mindenki irányítani akar, ő meg fel szeretné ezt oldani és maga irányítani az életét.
A karakterek inkább amolyan átlagos, szokványos figurák voltak. Ami velük kapcsolatban a legkevésbé nyerte el a tetszésemet azok az erőltetett leírások, hogy kin milyen ruha van. Az ilyen jeleneteknél úgy éreztem, hogy az író maximalista akar lenni és ez kissé a könyv rovására ment. Engem ugyanis nem érdekelt, hogy a főhősünk napi 3-szori átöltözései során milyen anyagú, márkájú és színű ruhadarabokat vesz magára, vagy más szereplőkön milyen márkájú pulóverek vannak milyen anyagból stb... A másik ilyen az új szereplők behozatala volt annál a pontnál, mikor az írónő bemutatja Natalie családját - az apát és a három fiút. Számomra ez szaggatott jelenet volt, mikor a gördülékeny történetet leállt azért, hogy a közérdekű információkat felvázolják a családtagokról. Az anyuka bemutatása már nem is kerül sorra... Azt hiszem elfogytak nála a ruhák és a jellemzők... vagy ki tudja.
Ezeket azonban korántsem tartom akkora vétségeknek a könyv folyamán, mert az izgalmas történet, a fordulatok és a belecsempészett humor mindenért kárpótolja az olvasót. Bár már a könyv felétől kitalálható, hogy a végén ki mit miért csinált, de nagyon klassz, ahogy főhősnőnk eljut a megoldásig és közben átmegy a változáson, megtörik a jég, és láthatjuk, hogyan áll a sarkára, és bontakozik ki.
Az alapszál sem rossz, és a kivitelezése is fantasztikusan meg van oldva. Igaz, a nyomozás során néhány információ csak úgy a főhősünk ölébe pottyan, de ettől is eltekintve logikusan van felépítve az események szála.
Minden krimiszeretőnek és krimiket nem kedvelőnek, de izgalomra vágyónak tudom ajánlani!

Ha pontban fejezném ki: 5/4
Folytatás...

2010. június 21.

J. Goldenlane - Farkastestvér

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Egy szép esős délutánon böngésztem a neten egy honlapot. Ott bukkantam rá erre a kötetre. El is cammogtam másnap a könyvesboltba ahol közölték velem, hogy nem lehet kapni már sehol, és rendelni sem tudnak. Ennyiben hagytam a dolgot, de nem mondtam le végleg a kötetről. Aztán eltelt egy év majd még egy és még ki emlékszik rá mennyi. Majd jött Holdi, és az ő jóvoltából ismét beszerezhetővé vált egy beszerezhetetlennek tartott kötet...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Christina Hunter nem átlagos lány. Folyton mindenféle bajba keveredik, ahonnan leggyakrabban az ökle segítségével kerül ki... többnyire győztesen. Nincs a földön ember, aki képes lenne őt megállítani abban, amit eltervezett. Nem ismer határokat, nem féli a halált. Miért? Ő egy vérfarkas. De nem csak ő, hanem az ikertestvére, Christian Hunter is - aki néhány perccel előbb érkezett a napvilágra, mert már akkor is erőszakosabb volt, mint a húga XD (utalás a könyvben egy jelenetre).
A lány életében hirtelen ismét felbukkan bátyja, akit jó ideje nem látott már, és elkezd elszabadulni a pokol. A lány nyomába szegődnek a város legnagyobb maffiafőnökei - na persze, hogy csapatostul -, és persze nyughatatlan "rendőr" bátyuskája a saját feje után menve le akar számolni velük. Részben bosszúból, részben élvezetből tenné, de ez Christinának egál, mert őt ugyanúgy belerántja mindenbe. És ez még mindig semmi, mivel egy eléggé népszerű újságíró szaglászik a testvérpár körül és félő, hogy lelepleződnek és másnap az újságok címlapjain találhatják a kis titkukat. Ezek mellett még van pár dolog, ami nem stimmel, például egy-két rendőrrel, egy idős asszonnyal és... hát senkivel sem stimmel semmi...
Ráadásul a lányt folyamatosan kísérti a múltja, ami újra és újra felhánytorgatja neki, ki és mi ő valójában...

Vélemény:
Kezdjük azzal, hogy mikor nekiálltam a könyvnek már tudtam, hogy az író (a név ellenére) magyar. Goldman Júlia stílusával először akkor találkoztam, mikor a Beholder kiadó (mert ők adták ki e kötetet) honlapján olvastam egy kis szeletkét a kötetből. (A könyv részlete a Beholder oldalán) Szóval a stílusa elsőre furcsa volt (jelen idő végig, furcsa szóhasználat és szószerkezetek stb...) Ahogy viszont a könyvet olvastam, megszoktam és már gördülékenyen mentem előre az egyes szám első személyű mesében, amit Christina oszt meg velünk. Igaz, hogy néhol a mondatokban a szórendet megvariáltam volna, és ha molyról @Titti nem figyelmeztet a névelők hiányára, akkor nekem fel sem tűnik... Így utólag viszont néhol zavart a névelők elhagyása, de ezt még mindig nem tartom akkora hibának. A jelen időt viszont jó ötletnek tartom, mert így remekül elkülönül egymástól a jelenlegi cselekvés és a múltban történt események visszaidézése.
Néhány helyütt a mondatokat sajnos nagyon ki tudtam csavarni, és így néhány logikai rés keletkezett a történet során. Például mikor elvezetik a lányt, és a mögötte haladó fickókról tudja, hogy fapofával követik... Honnan tudja? Lehet, hogy amint hátat fordított nekik, máris fintorognak, grimaszolnak stb... Vagy említhetném a végéről azt, mikor Christina egy bizonyos személyről információkat kap. Az "informátor" (szándékosan nem akarom megosztani, hogy ki ő) elmondja, hogy a fiú meghalt vadászbalesetben, az apja meg eltűnt az Alpokban. Ez után Christina képösszerakásában (ami ugye a fejében történik) már úgy tűnik az egész dolog, hogy a fiú vadászbalesetet szenvedett az Alpokban. Holott az informátor nem jelölte meg, hogy a fiú az Alpokban halt volna meg, csak annyit, hogy Ausztriában... És Ausztria nem csak az Alpok, nem igaz? (Javítsatok ki, ha valaki olvasta a kötetet és félreértelmeztem valamit...)
A kötetbe ha sikerült belemerülnöm (magyarul: nem zargatott semmi külső körülmény, ami miatt félre kellett raknom) akkor nem gátolt, de mikor le kellett tennem zavart, hogy nincsen fejezetekre osztva a könyv. Csak akkor használok könyvjelzőt, mikor egy könyvnél gyorsan meg akarom találni, hogy hol tartottam, másként mindig van valami momentumom, hogy merre kalandoztam benne (fejezet szám, és azon belül megkeresem, hogy mi volt az utolsó esemény stb...), de ennél erre esélyem sem volt, mert nincs fejezetekre tagolva (ha csak azt nem nézzük, hogy néhány helyen meg van jelölve a nap, és a napszak megjelölése). Tudom, jegyezzem meg az oldalszámot... De amikor több könyvet olvasok egyszerre, az oldalszámok összekeveredhetnek, úgyhogy ebben nem bízom XD
A történet gördülékeny, akciókkal teli és nem hagyja unatkozni az olvasót, ezek mellett rengeteg benne a humor, és adagol hozzá egy csipetnyi filozofikus gondolkodást, tanulságot adva át az olvasónak, amikre érdemes odafigyelni. Ami még tetszett, hogy mindenre (többnyire mindenre) akadt logikus válasz a könyvben, hogy mi miért és hogyan történt, ki mit honnan tudott meg stb...
A karakterek szempontjából főhősünkön néha elcsodálkoztam, hogy egyszer képes felrúgni az elveit, máskor meg nekiáll kukacoskodni, hogy de ő akkor is elvhű maradt stb... Tehát ebben a kötetben sem a vagány, laza női főhős fogott meg, hanem inkább a bátyja, aki felelőtlen a négyzeten, mindig mindenbe belemegy - fejjel a falnak, mondhatnám.
Christian szarkasztikus humora, néhol laza beszólásai és a tettei megnevettettek. Már az elejétől (első felbukkanása óta) tudtam, hogy ő lesz az abszolút kedvenc szereplőm a kötetben, és igazam lett. Bírtam, hogy nem bír a hátsóján maradni. Mondjuk a végén volt pár monológja, ami nem illett hozzá, nem volt christianos, de a legvégén ismét produkált olyanokat, hogy... hú...
A szülők tipikus "mind a ketten rendőrök, merevek és bennük van a féltés" típusúak voltak, és nagyon el tudtam képzelni a velük történt szituációkat.
A könyv hihető történetű, reális szereplőkkel. A karakterek hol hibáznak, hol a jó ügy érdekében cselekszenek. Senki sem "csak jó" vagy "csak rossz" karakter, még a bűnözőknek is van "emberi" oldaluk - ahogy lenni szokott, színjáték a nagyvilág felé. A szereplőknek megvannak a mindennapi gondjaik, mint a hétköznapi embereknek és ez is nagyon megfogott a kötet folyamán.
Azon könyvek nem voltak sokan, amik csak vérfarkasokról szóltak és én is olvastam őket, de ez a könyv valamiért kiemelkedik nálam közülük, egyenesen a kedvenceim sorába.
Talán a hatás, amit elért nálam, talán az élmény, amit nyújtott, de összhatásban engem elvarázsolt, beszipolyozott, és érdemes volt meghallgatnom Christina Hunter történetét.
És bár minden szálat elvarrtak a végére ("minden szálat"), én mégsem bánnám, ha lenne folytatás. Ha az írónő úgy döntene, hogy "Nosza, írjunk Farkastestvér 2-őt", akkor azt is beszerezném és elolvasnám. És a "minden szálat" arra vonatkozik, hogy szerintem még lehet mit kihozni a történetből egy esetleges folytatás kedvéért...

Ha pontban fejezném ki: 5/6
Folytatás...

2010. június 17.

FTT ELADÓ!

1 megjegyzés

Sziasztok!
Olyanunk akadt, hogy van valakim, aki szeretne egyes könyveitől "megszabadulni". Miért? Mert így esik jól neki.
Az alábbi kötetekről lenne szó:
J.R.Ward - FTT 1, 5 és a Beavatás



Nos, akit érdekelnek az alábbi kötetek, az írjon nekem, és a részletek megtárgyalásra kerülnek. Láttam a köteteket (saját két szememmel).
Szerintem jó állapotban vannak (tudom, ez relatív, kinek mi számít annak). Megvan az olvasott könyvekre jellemző "gerincbántalom", és az első kötetből kipottyant egy lap (elengedte a ragasztás), de visszaillesztették. A többinél ilyesmi nem tapasztalható.
Továbbá még megtudtam annyit, hogy az első kötetre az irányár 1800, -
Szóval, akit érdekel: amíg a készlet tart!
Folytatás...

2010. június 12.

Becca Fitzpatrick - Csitt, csitt (Hush, hush 1)

8 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Hogy is találkoztam ezzel a kötettel? Angol könyves bloggereknél leselkedtem, mikor először megláttam. Aztán elolvastam a postot (kihagyva a spoileres részeket) és megtetszett. Arra gondoltam ez lesz a kötet, ami átvisz engem arra, hogy angolul olvassak, de aztán mentem könyvet venni, és az egyik könyvmolyos kötet kis fecnijén megtaláltam, hogy kiadják magyarul... Aztán a Könyvhéten rohantam megvenni. Utána sokáig pakolgattam, hogy "hisz most mást olvasok" címszóval. De 11 -én megtört a jég... mindenhonnan olyan zeneszámokat hallottam, amiben csittegtek, csöndre intettek stb... Úgyhogy lassan leemeltem a polcról...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Most lenyomom a sablonos dumát arról, hogy Nora Grey átlagos lány, akire szemet vet az új srác, akit csak Folt -nak hívnak. Aztán ez a srác elkezd a lány felé jeleket küldeni, hogy tetszik neki. Naná, hogy Norának is tetszik, csak nem akarja bevallani stb...
Van Norának egyetlen barátnője, aki a teljesen az ő ellentéte: Vee Sky. Vee igyekszik lazának mutatni magát, törvényt szeg és ebbe belerángatja Norát is, aki pedig jó tanuló, merev, és nincs ínyére a szabályok megszegése.
Emellett gondja van a fiúkkal is. Amikor csak Foltra néz, hol a karjaiba vetné magát, hol elszaladna tőle amiatt, mert fél.
Aztán felbukkan egy új, helyes srác, akiről kiderül, hogy átiratkozott az ő iskolájukba, konkurenciát jelentve ezzel Foltnak.
Persze hogy Nora élete azért ne legyen ilyen egyszerű: veszélyben van, de nem tudja, hogy kitől és miért? Érzi, hogy valaki követi, és aki Nora ruhájában flangál, azt mindig megtámadták (összeverték, vagy megölték stb...) Ezek mellett új pszichológust kap a régi helyébe, akiben cseppet sem bízik, valaki betör hozzájuk, és feldúlja a szobáját... máskor pedig alakok ugrálnak a semmiből, hogy összetörjék a kocsit... (ami mellékesen kölcsönbe kapott).
Valami sötét titok lappang Folt múltjában, de azért szeretne Ellioténak is utána nézni. Főleg azután, hogy megtudta, a régi iskolájában Elliott egy...

Vélemény:
Nah, ez már túl sok információ, úgyhogy térjünk a lényegre. Rengeteg dolgot kifogásoltam a könyv folyamán, és fogalmam sincs, hogy itt most megint a fordító miatt tűntek el sorok/bekezdések, amik miatt logikátlanná vált a kötet, vagy nem ez történt, úgyhogy senki számlájára nem írom (még).
Először is milyen már az, hogy ha valakinek életedben először jársz a lakásában? Ha magamból indulok ki: én speciel meglepődnék, ha valaki először jár nálunk és otthonosan mozog ennek ellenére... Szegény főhősünkben ilyesmi fel sem merül (és lehet, hogy az angol verzióban gyanakszik és a fejében hangot ad, vagy nem? ha nem, akkor eléggé... figyelmetlen? butácska?)
Lehet, hogy ha ott lennék fel sem tűnne, de egy elhibázott (vagy szándékosan, vagy véletlenül) párbeszéd után már pontosan tudtam, ki a rossz fiú XD (éljen a pénz).
Nem tudom, tudtátok e, de ha kigyullad a házatok, és az emeletén tartózkodtok, ami totál magasan van és ha az ablakon kiugratok, akkor biztos halál vár rátok, akkor vegyetek magatokhoz egy kocsikulcsot, mert akkor biztosan kijuttok az égő házból... (ehhez nincs mit hozzáfűzni)
Amivel a regény végéig ki lehetett üldözni az úgy nézett ki, hogy: tök szépen megy a szöveg, leírások stb... Új sor, amiben csak az alábbi variációk valamelyike szerepel (ugye a cselekménytől függ): "Így szólt/-am", "Azt kérdezte/-m:" (számomra ez kicsit amatőr volt...)
Amin nem tudtam kiigazodni az az, hogy ki kinek a milyen rokona? (aztán lehet, hogy folytatásból kiderül)
A vége eléggé tré volt, hogy már megint a főhős csajt egyedül hagyták, a főhősünk segítői meg láb lógatva henyéltek... (ott sem volt tiszta, hogy miért?)
Na de ami mégis a regény mellett szól az az, hogy az írónő remekül titkolja azt, amit titkolni akar, tényleg volt gondolkodás, hogy ki a rossz fiú, hogy mik az indítékok stb... Főhősünk is nyomozgatott egy keveset. Mondjuk a szerelmi szál elejével nem voltam kibékülve, de egyre jobban megszerettem Foltot, aki tett róla, hogy jó legyen a kötet... Alig vártam mindig, hogy mi lesz a következő húzása XD
A kedvenc jeleneteim közé tartozik a moteles rész.
Mondjuk azt sem igazán értem, hogy a lány végig azt motyogja, hogy amit mondd, az hazugság, de akkor hogy lehet megbízni benne? Még szerencse, hogy Folt átlát ezen XD
A karakterek szokvány, sablon karakterek: van a jó, szabálybetartó főhős lányka, ennek egy kicsit dinkább verziója, van egy gonosz csajszi, aki a klikkek királynője (bár itt annyira nem érzékeltem az iskolaéleti klikkséget), a sejtelmes új fiú...
Oh, nah, ennél szintén nem értettem dolgokat XD Mikor iratkozott ez be, hogy csak a félév végén fedezi fel a csaj, hogy jé, ilyen srác létezik? Oké, hogy a nevét nem tudja, de - saját tapasztalatokból kiindulva - minden új osztálytársról tudunk valamit azért, nem? Miért csak a félév végén kerülnek össze ha egész félévben egy suliba jártak? Áh, mindegy...
A stílus tetszett, a sztori izgalmas volt, érdekes, tényleg odaláncolt a könyvhöz. Alig vártam a végén, hogy kiderüljön, hogy mi az indíték. (Csak úgy faltam a sorokat... de nem úgy, mint a rajzfilmsrác a földgömböt a reklámban.) Sajnáltam a benne maradt kérdéseimet (miért? miért? miért? miért???) amikre szerintem az írónőn kívül senki sem tudja a választ (ha csak az angol kötetben benne nem volt a válasz)
Egyébként tetszett még a humora, néhány szarkasztikus beszólás, meg szóvicc... Ez lendített azért valamennyit a köteten.
Szóval várom a folytatást, de ez után a kötet után nem ugrálok annyira, hogy milyen lesz a kettes kötet... Mondjuk úgy: többet vártam ettől a könyvtől, mint amit kaptam... (Kb. olyan lehet, mint Giginek az Eperszedő...)

Ha pontban fejezném ki: 5/4,5 (3,5)
Folytatás...

2010. június 10.

Margit Sandemo - A Kék föld (Varázsjelek 7)

6 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Ez nem volt nehéz. Már olvastam 6 kötetet, úgyhogy nem volt kérdés (és már a jövőben nem is lesz kérdés), hogy ezt a sorozatot befejezem e. Csak akkor nem fogom, ha véletlenül a kiadó úgy dönt, hogy nem adja ki a folytatásokat. Remélhetőleg erre nem kerül sor...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Kis csapat végre elért arra a szintre, hogy elindultak a Kék földre, hogy elpusztítsák a Holdboszorkányt. Ez azonban korántsem működik ilyen egyszerűen, mivel Bianca Marina kényeskedése miatt vissza kell fordulniuk, és ez hátráltatja az expedíciót. Ezután egy darabig a lányt láthatjuk, ahogy vissza akar jutni otthonába, de balszerencsés események során megismerkedik Mischkával, aki veszélyre figyelmezteti, és a lány siet, hogy megtalálja a családját, és elmondja nekik, amit megtudott.
Eközben a kis csapat problémákba ütközik, és egy hajó érkezésére figyelnek fel, amivel a Falk-mentőcsapat néhány tagja érkezik és csatlakozik hozzájuk. Ezalatt Yrsa balesetet szenved, és éppen ekkor fut be a harmadik hajó is, melyen Bianca Marina és újdonsült társa utaztak... Végre összeáll a csapat, és mennek, hogy leszámoljanak a Holdbanyával és a halál istennőjével, Hel -lel.

Vélemény:
Tény és való, hogy kötetek óta ez tetszett az egyik legjobban. Azt nem állítom, hogy a hármas kötetet felülmúlja, de nem volt rossz.
Amit 6 kötet alatt megtapasztaltam, hogy Sandemo egyre több karaktert zsúfol be, és nem meri bántani őket utána (aztán vagy jön a Rowling-effektus, vagy nem, az majd kiderül).
Az, hogy ennyi névvel meg családdal találkozunk a sorozatban a 4. kötettől kezdve zavaró, mert ezt a sok nevet már a könyvbeli szereplők is nehezen jegyzik meg. Értem én, hogy nagy a család, de ne egy kötetben duzzadjon ekkorára, mert a továbbiakban csak küzdünk vele. Ennek a kötetnek is fel volt sorolva az elején, hogy ki kinek a kicsodája, és sokszor kellett visszalapoznom, hogy "ő ki is volt? ja, tényleg..."
A stílus a szokásos: java részt csak a tényeket közli ridegen, siváran, és néhol van csak pontosabb leírás. A végén tetszett a barlang bemutatása, mert ott végre el tudtam képzelni, hogy néz ki ez az egész. Azt már kevésbé tudom díjazni, hogy a sorozat folyamán végig ahol felbukkan egy fiú-lány páros, az írónő azonnal összeboronálja és ágynak dönti őket. Ebből a kötetből az eleje nem hiányzott, a vége viszont igen, és ennek nagyon örültem. Itt végre senki sem fáradozott azon, hogy ágyakon osztozzanak (java részt nem is voltak ágyak) egy kellemes éjszaka erejéig.
Aki egyre szimpatikusabbá válik az Hedinn, mert... Mert csak. Amennyire bírtam Ravn -t az 1-3. kötetben, most annyira bírom Hedinnt (vagyis jobban, mint a többi szereplőt) mióta csak belépett a sorozatba. Ravn karakterének változása persze, logikus, de valahogy ő már nem a régi... (mondjuk egy ennyire megidősödött karaktertől azért elvárható, hogy megváltozzék azt tekintve, mennyivel volt fiatalabb az első kötetben, itt meg már túl van a 80. életévén).
És ha már a kornál tartunk: a regényben ugye a fontosak a Varázsjelek, de nem értem, hogy valaki, aki sokkal idősebb, mint emberkéink közül bárki, és elvileg mindent tud, az hogy nem képes megfejteni a jelek jelentését? Mikor a jelekről van szó, minden szereplőt totál lebutítanak, és ez így csak vontatottá teszi az egészet. Igaz, apró léptékben haladnak hőseink a megoldás felé, de olyan, mintha senki nem tudná megfejteni azokat a jeleket (még az sem, aki készítette őket...???) Ez még nem is lenne akkora hiba, ha nem a sokadik embert ("embert") kérdeznék meg róla, aki ki tudja, mióta él már... és akiről két oldallal előtte kiderítették, hogy tényleg mindent tud...
Mindent egybevetve ez a kötet nem okozott csalódást, és egyébiránt tetszett és örültem, hogy már nem toporognak főhőseink egy helyben, és csinálnak valamit, és beindultak a megoldáshoz induló események. A szereplők a régiek, 1 újat kapunk, aki ugye hőseinkhez csatlakozik. Mindenki a jó oldalhoz csatlakozik, de ezt itt már megszokhattuk. Végre több információt kapunk a szemekről is, megtudjuk kit szolgálnak, mit szolgálnak, hogy keletkeznek, tehát hogy mik is ők.
Talán azért nem hatott meg a kötet annyira, hogy tűkön ülve várjam, mit akcióznak össze a karakterek, mert nem kell őket félteni. (Elvégre ez egy mese, és minden mesében a jó győz, a gonosz bukik.) Egyébként pedig a "sötét" oldalon sokkal kevesebben állnak, mint a világoson, mivel mindenki a világosakhoz lép be (1. kötetben a Farkasok népe, 2. kötetben a két gyerektündér, 4.kötetben az a tucatnyi gyerek, akik ugye a leszármazottak stb...)
Tehát ez egy olyan kötet a sorozatban, amit nem bántam meg, hogy elolvastam, és tetszett, és izgalmas volt stb... (de valahogy tényleg nem tudtam aggódni azért, hogy mindenki túléljen mindent, mert érzésem szerint minden jóra fog fordulni... legalábbis az események ezt sugallják)

Ha pontban fejezném ki: 5/4
Folytatás...

2010. június 9.

Richelle Mead - A halál csókja (Vámpírakadémia 3)

8 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
A második rész után nem volt kérdés, hogy beszerzem, elolvasom (még ha a 2-es annyira nem is tetszett). Aztán a könyvhéten vacilálgatva, hogy mit szerezzek be ez a kötet volt az, amiről tudtam, hogy biztosan beszerzem, mivel előtte Nancy áradozott a sorozatról, és ugye nemrég jött ki, és kíváncsivá tettek. Aztán jött Gigi a könyvhéten (személyesben, élőben, live-ban), és a második kör után végre sikerült elérnem... Hazafelé ezt olvasgattam...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Rose közeledik a 18. születésnapjához, ami azt is jelenti, hogy egy 6 hetes terepgyakorlaton kell majd részt vennie, hogy aztán leérettségizhessen. Ez annyiból áll (a terepgyakorlat), hogy a dampyrok a morákat kísérgetik, és váratlan "striga" támadásoktól óvják meg őket.
Persze ez nem indul főhősünk számára zökkenőmentesen, mikor megtudja, kivel osztották párba (pedig a tanárok érvelése logikus volt, Rose felháborodását pedig megértjük). Ha ez még nem lenne elég Rose szellem(ek)et lát és ez néha galibát okoz számára, és megkérdőjelezi a saját épelméjűségét is.
És ha ez még mind nem lenne elég: Adrian (a vendégdiák az előző kötetből) ráhajt Rose -ra, de mégis Christian a féltékeny, hogy Lissát akarja tőle elszedni a fiú, mivel sokat gyakorol együtt az Adrian-Lissa páros.
És ha ez még mindig nem lenne elég: ott van Dmitrij (vagyis angol kötet szerint Dimitrij), akin Rose néha nem tud kiigazodni, és elbizonytalanodik. Ugyanakkor képbe kerül még az első kötetben látott gonoszunk is, akiről szintén kiderül valami, úgyhogy kis csapatunk utazni megy egyet...
Míg a dampyrokat leköti a gyakorlat, addig valamit a főnemesi morák is tesznek, ami mindenki számára rejtély, csak az eredményét látják... Úgyhogy zajlik az élet az akadémián.
Persze a pletykák, az intrika és a többi sulis dolog megvan mindaddig, míg egy hatalmas katasztrófa nem történik...

Vélemény:
Ha pár szóval kellene jellemeznem: odáig voltam érte.
Eddig ez a kötet tetszett a legjobban, mert végre a szereplők "komolyodtak", és mégis volt bennük gyermeki rész. Gondolok itt arra, mikor Rose fejében járva olyan részekhez érünk, hogy hisztizik, és végre belátja, hogy igen, ő hisztizik, úgyhogy vissza kéne fognia magát. Ilyen többször előfordul, de valahogy nem idegesített annyira, mint az előző kötetben. Ezúttal használta a fejét, és ez tetszett. Mindennek adott némi logikus körítést.
Ami nagyon tetszett az a Rose-Adrian és a Rose-Dmitrij szál volt. Tudom, az utóbbi nem nagy durranás, de attól még tetszett. Az első kötetben Dmitrijt nagyon bírtam, a másodikban már kevésbé, és ezen a téren maradt is a helyén, de Adrian... Hát ő totál ott volt, és egyre jobban bírom. A kettesben ő volt a kedvencem, itt szintén hozta a tőle megszokottat (remélem folytatásokban is így marad).
Nem tudok erről a könyvről mit mondani... Nagyon tetszett és csak áradozni tudnék róla, de az meg tök fölösleges.
Amit még elmondhatok róla, hogy volt egy fejezet, ami különösen a kedvencemmé vált, és könyveknél ritka, hogy egy teljes fejezet ennyire tetszik (pár kötetnél azért előfordult). Nem írnék számot, aki akarja, találja ki ;).
És mivel Nancy -nek megígértem, hogy találok benne valamit, ami nem tetszett... Nos nem ezért, de egy valamit találtam. Oké, értem én, hogy a sorozat minden darabja úgy épül fel, hogy ha nem ismerted az előzőeket, hanem kapásból a hármassal kezdesz, akkor is megértsd. Oké, hogy a könyökömön jön ki, ki az a mora, dampyr stb... De egy köteten belül kétszer is elmondani, hogy mi a dolga az etetőnek? Néhol úgy éreztem, hogy Mead szájbarágós, és többször elismétli ugyanazt... Három kötet alatt 4-szer tudhattuk meg, kik az etetők, és mi a dolguk :D Remek, nem?
Oh, és volt az a rész, mikor Rose és Ambrose találkoznak. Van egy ilyen rész: "az is eszembe jutott, milyen sebes reflexszel védte ki a rúgásomat." (Milyen rúgást? Hol? Szó nem esett róla, hogy Ambrose hajolgatott, védekezett stb... ezt a részt 5-ször elolvastam, de ilyent még csak nyomokban sem találtam.)
A másik, amin jót mulattam (és ez nem mindig az írónőn múlt) azok a kis bibik a kötetben, amik kiadás után benne maradtak és extra humort kölcsönöztek az amúgy is humoros könyvbe. Kiirkáltam őket, és a kedvenceimet szeretném megmutatni mindenkinek :)
1, "Miután megvádolt, hogy viszonyt folytatok Tatjanával, és kiderült róla, hogy van egy..." (Igen, Rose valószínűleg viszonyt folytat vele, mert a pletykának mindig van alapja, nem? Aki olvasta, tudja ki az a Tatjana XD, úgyhogy ez így tök poén.)
2, "... nem kell-e lecserélniük én." (Ez egy mondat vége, de azért érjük a ragozást...)
3, "- vágott fissza a fiú." (Azt hiszem ez sem szorul magyarázatra.)

Egyébként: a stílus a régi, a szarkasztikus humor jelen van, és teljesen bele tudtam magam képzelni a történetbe. Sodródtam az árral, és észre sem vettem, hogy vége... És az éjszaka közepén (akkor fejeztem be) már arra gondoltam, nekem kell a 4. kötet. Izgalmasabb volt még ott is, ahol nem volt akció, és lehet rajta bőgni (nekem eddig könyvön nem sikerült, de ennek a végén totál gyászos a hangulat, és ez azért átjött). Mead remekül írja le ezeket a dolgokat. Az utolsó Lissa-Rose párbeszéd is pontosan ezért tetszett (színpadias volt, mesterkélt, de totálisan igaz, és már vártam, mikor mondja ki Rose, amit kimondott). Tőle ezt el is vártam volna, és lőn csoda: megérkezett.
Kíváncsi leszek, Mead képes lesz e ezt a színvonalat tartani, vagy le fog e ereszteni.
Négy szóval: ide a 4. kötetet!!!!

Ha pontban fejezném ki: 5/6
Folytatás...

Díj bloggereknek

0 megjegyzés



Mára virradóra kaptam egy ilyen díjat (tekinthetjük kettőnek?). A díjat nagyon szépen köszönöm Gigi -nek és Nancy -nek. Nagyon megörültem nekik, mert jó tudni, hogy azért járnak emberek a blogomra, és olvasgatják az írásaimat, és szeretném megköszönni mindenkinek, aki leselkedik nálam, és érdekli a véleményem a könyvekről, amiket olvasok!
Most 10 emberkének kellene tovább adnom, de annyim úgysem lesz, és szokásomhoz híven megint én szakítom meg a láncolatot...

1, Nancy -nek, mert tetszik, ahogy a könyvekről ír (blogon, levélben, mindenhogy), ahogy a kedvenc könyveiről "áradozik", amik után az ember nem tud elmenni a szóban forgó kötet mellett anélkül, hogy el ne olvasná...

2, Gigi -nek is tovább adnám, aki fogadott ikrem pontosan azért, mert (nem csak könyveknél) nagyon megegyezik az ízlésünk, és túl sok a véletlen közöttünk. Könyveknél (majdnem mindig) ugyanazok a kedvenc szereplőink, eseményeink stb... Ő volt az, aki miatt elolvastam a Végzet ereklyéi sorozat első két kötetét (és akivel végre sikerült találkoznom, és nem adta kézjegyét a Hamuváros -omba... *pitty pitty*) Ami neki tetszik arról tudom, hogy garantáltan nekem is fog...

3, Ohentibi -nek, mert néha olyan könyvekről ír, amik felett egyébként átsiklanék, néha pedig olyan szerzőktől tesz fel dolgokat, akikről már hallottam, de még nem álltam neki, vagy akiktől már olvastam, de már elfeledkeztem róluk... (magyarul: emlékeztet)

4, Az Olvasószoba blognak, amit Pöfivonat pötyög. Miért? Mert érdekeseket ír, és tetszenek a postjai. Még ha tudom, hogy adott könyvet az életben nem fogom elolvasni, attól még jó róla olvasni a kritikáit (és egyébként jó ízlése van).

Hát ennyi, mivel akiknek még tovább adnám, azoknak már biztosan van :) (Mondjuk Gigi-nek és Nancynek is már van, de nem baj :), nagy polcon sok könyv is elfér, nem?)
Folytatás...

2010. június 7.

Andrew Bellringer - A Púpos Sárkány legendája (Púpos Sárkány 1)

4 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Az úgy esett, hogy szerettem volna ezt a kötetet, de nem tudtam megszerezni. Aztán lehetőségem adódott rá, hogy a második részét megkapjam (erről később) és ez felgyorsította a folyamatot. A föld alól is, de összeszedtem egy kötetet, mert milyen már, ha egy "sorozatot" a második részével kezdesz? Tudom, semmilyen, mivel én képes vagyok egy több mint 8 részes sorozatot a 7. kötettel kezdeni... Nem baj, úgy gondoltam, ha a kettő megvan, legyen már meg az előzmény, mert abban tudjuk meg, ki is az a Púpos Sárkány...
(Beszerzésért köszönet Holdinak!)

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Adott nekünk egy egyetem, ahol fiatalok inni, bulizni, és mókázni akarnak. Meg akarják viccelni az egyik egyetemistát, akit aztán bezárnak egy "kockába". Azonban a vicc nem úgy sül el, ahogy eltervezték, ugyanis a fiú eltűnik... De ez csak ráadás, ugyanis egy Kilimandzsárós expedícióra felkészített táskával és a saját BMX kerékpárjával együtt tűnik el... És senki sem tudja, hogy hova.
Eztán eluralkodik a káosz. Kijönnek a rendőrök, akik nem találnak semmit. Az eltűnt fiú anyja tajtékozva keresi fiát, az apuka mindenkit (beleértve magát) részegre itat, az egyetem portása egy nőtől retteg (itt a hangsúly az "egy" szón van, csak nem akarom lelőni, kitől... bár kitalálható). Akié a táska, puskával hadakozik, és fenyegetőzik, a fia ahol van, ott alszik, és mindezek tetejében senki sem tudja, mi az a kocka. Oh, várjunk, valaki mégis... Az Amazonasnál vizsgálódó professzor, akit azonnal haza is rángatnak...
De hol is van a fiú? Átkerül egy másik világba, ahol nem ismerik a komoly technológiát (mint a spray, elemlámpa, sátor stb...). Találkozik nagy harcosokkal, ismeretlen lényekkel, amik az ő világában ismeretlenek. Beilleszkedne, de ez cseppet sem megy neki, és ezek mellett folyton egy bölcs Note Hing szavai jutnak eszébe...
Célja az, hogy visszajusson a saját világába, a saját világában maradt embereknek meg az, hogy megtalálják az elveszett fiút - no meg a táskát.

Vélemény:
A fülszöveg sok helyen olvasható, jó hosszú, ezért én csak a könyv után olvastam el, hogy miről is fog szólni a könyv... Hát, nem teljesen a leírtakról (vagy nekem van fogalomzavarom...) No mindegy, nem a fülszöveg a lényeg. Azért is bátorkodtam kihagyni a fülszöveget, mert nálam Andrew Bellringer neve biztosíték egy jó olvasnivalóhoz... Azonban most kezdjük azokkal a dolgokkal, amik nem nyerték el tetszésem (ebből is látszik, hogy nem vagyok elfogult, noha az író eddig olvasott könyveire csak max pontot tudtam adni).
A könyvet totál pocsék hangulatomban kezdtem el olvasni, mikor lábadoztam (ezért lehetséges, ha valamit félreértettem...), és lehet hogy ezért, lehet hogy nem, több dolog nem állt össze a fejemben a regény olvasása kapcsán. Például az, hogy tud egy huzat hatására becsapódó ajtó egy damillal hozzákötözött embert földre juttatni...
Helyenként csak a szóhasználattal nem jöttem ki. Ilyen volt például a megidézni a bíróságra. Jogi tanulmányom során én csak olyant hallottam, hogy "beidézni a bíróságra". Tudom, ez már a kukacoskodás netovábbja, de elképzeltem, ahogy a bíró egy pálcával megidézi a gyanúsítottat.
Később, mikor bejön a banya, feltűnt, hogy egy helyen a K-K-E névből kimaradt a középső K (nem akarom hosszan kiírni a nevét, ezért csak az első betűket nyomtam be). Miután ez megtörtént, végig figyeltem a regényben, de mindig maradt K-K-E a neve, úgyhogy egy helyütt esett csak ki (ha jól láttam) a középső rész.
Néhol gondot okoztak a dialógusok: olyan volt, mintha egy darabig a két ember egymással beszélgetne, aztán mintha csak mondanának valamit... Olyan effekt, mint mikor két süketet teszünk egy betonkeverő mellé:
- Kell még sóder?
- Nem kell má' víz...
Mintha a könyvbeli karakterek néha csak úgy elbeszéltek volna egymás mellett.
Ami még nem jött be annyira, hogy néha nekem egyes dolgok túl sokak voltak a könyvben (a történet elején Arthur McClint és a puskás részek, a végén az alkoholizálás ecsetelgetése stb...)
Esett némi szó a karakterekről is. Itt van mindjárt főhősünk kétséges karaktere. Örültem, hogy nem ő mesélte el az eseményeket, hanem E/3 -ban ment végig, azonban az ő jelleme számomra már túl összetett volt... Helyenként vagányat játszott, beszólt a fő gonoszoknak stb., pedig általában egy kisegér volt, akit az egyetemen a társai kigúnyoltak, lenéztek, megaláztak... Ez nekem kissé túl paradoxonként jött át. Igaz, hogy másik világba csöppent, ahol mindenki mondogatta neki, hogy ő nagy és erős stb... De ettől függetlenül az sem jött át, hogy ő félt volna vagy bármi ilyesmi. Lazán leszedte a gonoszokat, és kész...
Sokat gondolkodtam rajta, miután elolvastam a történet végét, hogy van egy boszorkány (több is, de én csak egyre gondolok most), akinek van egy fia is (szegény kicsit visszamaradt agyilag a növésben). Mikor először találkoztunk vele a kötetben, én bírtam a csipkelődését (mármint ahogy a mama leteremtette a "kicsi" fiát). A végén viszont valahogy csak úgy eltűnik... Semmi nagy harc, semmi "békává változtatlak". Simán hagyja, hogy főhősünk szekírozza, és amint eltűnik a fiú a színről, a banyával nem tudni, mi lesz... Pedig ha a fiát tudta szekírozni, akkor főhősünkkel legalább egy igazi szópárbajt vívhatott volna...
Éppen ezért kedvenc karakterem ebben a regényben nem akadt.
Azonban nem hiába írtam a véleményezés elején, hogy Andrew Bellringer neve biztosíték számomra. Miért? Gigi egy másik kötetre azt mondta nekem a könyvhéten: "A története nem nagy durranás, de a humora kárpótol érte." Hát ezt erre a kötetre is rá tudnám húzni (legalábbis a végét). Nekem itt ugyanis a történet is tetszett. Igaz, hogy nem bonyolította túl az író (magyarul kb. a srác eltűnése után minden kitalálható volt, meg egy-egy mozzanatból a későbbi események is), mégis a mesélése nagyon tetszett. A stílusa pedig közvetlen volt, ami nálam annyit tesz, mintha az író néhányszor kiszólna a regényből, hogy "azért érted, igaz?" És az olvasó persze, hogy érti... Mintha valaki ott ülne melletted (egy barátod, ismerősöd, rokonod stb...) és mesélné neked a történetét.
Tényleg meseszerű volt az egész, helyenként szóhumorral, helyenként szarkasztikus beszólásokkal, amik nagyon bejöttek. Néhol komikus jelenet volt (a damilos is gondolom ez akart lenni, de nekem még mindig homály és sötétség, ha megpróbálom elképzelni), és a java azoknak is átjött (például a Démonkirály legyőzése, vagy a "sárkány-szem" részek XD).
Oh, és majdnem kihagytam az anyukát... Amennyire őrült volt, eszembe juttatta a Már megint Malcolm -ban levő anyukát (Malcolm anyukáját), úgyhogy nagyon el tudtam képzelni, hogy ilyen van...
Összegezve: ez a kötet most egyszer elég volt, de tudom, hogy még fogom olvasni. Csak a kukacoskodás teszi, hogy ennyi mindent kiemeltem a regényből, pedig lekötött, szórakoztatott, és egyes jelenetei ha csak eszembe jutnak, már nevethetnékem támad. Miért kap mégis ilyen kevés pontot? Hát mert megvan a második kötet, és ezzel fejezném ki reményeimet, hogy az jobban fog tetszeni (igen, jártam már úgy, hogy az első kötetet max. pontoztam, de megbántam, mert a második után annyit mondtam rá, hogy az első ahhoz képest kismiska).
Úgyhogy majd jelentkezem valamikor a folytatással!
(Egyébként megfigyeltem, ha a kötet gerincén nézem a címet, az így néz ki: Andrew Bellringera Púpos Sárkány legendája. Akinek van saját kötete: feltűnt nektek is?)
(U.I.: A kép rossz minőségű, mert saját, úgyhogy nem lenyúlni, ha kérhetem!!!)

Ha pontban fejezném ki: 5/4
Folytatás...

2010. június 2.

Devlin Haynes - Jégnász (Vérvonal 3)

2 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni. Én meg arra gondoltam, ha egyszer ilyen szép idő van odakint, akkor én meg a mélyben hagynám abba, akárcsak egy sinus függvény a -1 -es Y koordinátájánál... És be kell valljam, hatalmasat csalódtam ezt illetően... Szóval ha már a sorozatból ez az egy rész maradt ki eddig, lássuk a medvét... vagy a vámpírt... nah, szal a Jégnász -t.

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Jégnász. Egy nagy esemény a vámpírok naptárában (ha úgy tetszik). Valamilyen szertartás, amiről Harriett (Harry) Paxton semmit sem tud. Az előző kötet végén elhurcolták ugyebár, találkozott két éve halottnak hitt és valóban halott nővérével. Ugyanis a lány vámpírrá lett, az FBI -nak dolgozik egy különleges egység tagjaként, ahol több másik vámpírral működik együtt. Valamiért a Paxton lányokra rájár a rúd. Különlegesek, ezért mindenféle vámpíroknak ők kellenek. Mivel Lorna kiesett, jöhet a hugicája... Azonban ahogy a jósnő mondta a kettes kötetben: a lánynak van egy "őrangyala".

Vélemény:
Ott kezdeném, miért ért csalódás. Mert rosszabbra számítottam. Igaz, a történet toporog, és még mindig több a negatívum, mint a pozitívum, de ahhoz képest volt, ami tetszett... Például az utolsó *számol* 6 oldal. Számomra olyan volt eddig ez a sorozat, hogy szinte mindig az utolsó pár oldal tetszett a legjobban, aztán jött az új kötet, aminek az eleje siralmasan unalmas, lassú és vontatott, a közepe halandzsa, és az utolsó hat oldalban mindig olyan események sűrűsödtek, amik végre izgalmasak lehettek volna, de hát vége a regénynek...
Ami a regény mellett szólna, az a néhány szóvicc, ami egyébként frappáns lenne, ha főhősnőnk nem vágna be utánuk olyan szöveget, amit... Elhangzik egy nem is rossz szófordulat egy másik szereplő szájából, erre a főhős nekiáll értetlenkedni... Ez engem zavart és a végére már irritált, mikor a harmadik ilyen is előfordult... Na meg a leírások sem voltak rosszak (imitt-amott).
Ha már főhősünknél tartunk... Szegény még mindig nem ment el észosztásra, hátha jutna neki valami. Mondjuk azt sem értettem igazán, hogy mennyi személyiséget akarnak beletuszkolni... A főhős karaktere számomra zavaros. Egyszer olyan, mint egy hisztis liba, aztán mint egy komoly felnőtt nő, majd egy aggódó kislány, aki attól fél, hogy elveszik a plüssmackóját, mert látott este egy horrorfilmet. Úgy jön át a könyvön, mintha tudathasadása lenne.
Ami még a tudatlanságot illeti: a nővére rengeteg mindent mondott neki, meg máshonnan is olyan túlcsorduló információáramlást kapott, és mégsem ért semmit? Pedig a szájába rágták, és akkor benyögi, hogy "Nem értem". Hát én sem értem, hogy azok után mit nem ért.
A másik a nővér karaktere, aki megpróbál sejtelmes lenni, hogy a hugica erről-arról ne kérdezzen stb... Ha kérdezne és választ kapna, akkor sem lenne semmi, mert úgysem értené meg. Azonban az olvasót (engem legalábbis) zavart... Mert a történet tipródik. Nekem 2 kötet alatt összeállt egy kép a fejemben azt illetően, hogy ki mi mit csinál miért stb..., és hogy a 3. kötetben sem derül ki, hogy igazam van e, avagy sem... Szóval zavar ez a tipródás, hogy nem jut egyről a kettőre a történet. Főhősünk sötétben tapogatózik azt illetően, hogy mi az a Jégnász, a Mordul meg a többi izé... Aztán hirtelen a nyakunkba zúdítják immáron a századik elképzelt "vámpírvilág-felépítést" és a vámpírok társadalmának egy új megközelítését. Ez a rész meg olyan belemagyarázós volt számomra... Nem voltak arányban az információmennyiségek.
Aztán volt a végén az, hogy egy eddig már sokat emlegetett szereplőről (nem árulnám el, kiről, legyen meglepi) kiderül, hogy vámpír. Ez meg úgy hatott, mintha az író gondolt volna egyet, hogy "nah, ezt el kéne tenni láb alól, legyen rosszfiú, mutassuk meg, hogy vámpír". De a kérdés ott leng a levegőben: ha eddig nem támadta meg a lányt és nem ölte meg, akkor most miért viszi rá a lélek, hogy megtámadja és meg akarja ölni? Pedig két és háromnegyed köteten keresztül rengetegszer lett volna módja rá...
Szóval főhősünk, Harry még mindig lila függöny mögött várja, hogy valaki a fejébe töltse mindazt, amire már eddig rá kellett volna jönnie... Egyébként meg, ha annyira válaszokat akart volna kapni, akkor több embertől is megkérdezhette volna... Ugye nagyon érdekelte, hogy mi az a Morgul, vagy a Jégnász... Az öccsének volt egy elkottyintása, amin elindulhatott volna, de hát komolyan... én már meg sem lepődtem rajta, hogy nem csinált semmit... Ó... a remény hal meg utoljára...
De már legalább tudom, hogy mi zavart engem eddig ebben a sorozatban: a buta kamasz figura. Ezt az író többször is megemlítette, (mármint azt nem, hogy buta, az amúgy is látszik a csaj beszédén, viselkedésén stb...) hogy főhősünk kamasz, kamasz kirohanásokkal, kamasz hisztikkel, kamasz ilyen-olyan dolgokkal. Olyan szövegekkel, amiket a mai fiatalok maximum amerikai sorozatokban használnak. És az, hogy főhősnőnk folyton csak homokba dugja a fejét, akár egy strucc szintén amerikai vonás... Ilyenkor azonban azzal nyugtatom magam, hogy nem minden író írja le ennyire a "kamaszok" képességeit (most pedálozok megint Cassandra Clare, vagy Kelley Armstrong köteteivel) Igaz, hogy a könyvek lényege az, hogy elrugaszkodjanak a valóságtól, no de ennyire?
Irreálisak számomra a karakterek jellemei, amik többnyire vagy egysíkúak (csak jó, csak rossz, csak ilyen, csak olyan), vagy olyanok, mint Harryé (nem tudni, hogy a következő alkalommal mikor találkozunk vele melyik arcát mutatja felénk.)
Esett egy kis szó a stílusról, meg a párbeszédekről. Aminek örültem, hogy nem éreztem azt, hogy erőltetett lenne, és ez már nálam fél siker volt. A gördülékenységet azonban a tudatlanság folyton megszakította, amitől vontatott lett.
Az iskolában emlékszem azokra az időkre, mikor a "tanítónéni" azt biggyesztette a fogalmazásaim aljára, hogy "túl sok a szóismétlés". Ez a mondat sokszor eszembe jutott a könyv olvasása közben, mikor kb. 3 oldalon keresztül többször is megláttam ugyanazt a szót. Könnyedén lehetett volna helyettesíteni három másikkal, mégis 1 azon szó szerepelt végig... Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzáfűzni...
Összességében egyszer elment, többször már nem. Hát, ha valóban lesz folytatás várom, hátha megkapom a választ a fő kérdésemre: tényleg helyesek az elméleteim, amiket eddig legyártottam?

Ha pontban fejezném ki: 5/2,5
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger