2015. október 31.

Októberi állás...

0 megjegyzés

Októberben folytattam az olvasást, bár kisebb-nagyobb szerencsével sikerült csak olvasólistát csökkentenem. Lássuk, mikre telepedtem rá...


Mely feladatokat/könyveket húztam le a listáimról:

  1. Tom Becker - Ne kapcsold le a lámpát! (Darkside 1.): Egy újabb sorozat nyitókötete, pedig azt mondtam, hogy több sorozatot nem szeretnék elkezdeni. Egyelőre a Becker könyv bizonyítja, hogy van még az ifjúsági irodalomban olyan kötet, ami komolyabb fej ide vagy oda, képes szórakoztatni. (Feladatot nem pipált ki.)
  2. Tom Becker - Vérvonal (Darkside 2.): Tom Becker sorozatának első két kötetét (csak ennyi jelent meg magyarul) nem volt nehéz kivégezni. A sorozat folytatásai sajnos csak angolul jelentek meg, de van egy olyan érzésem, hogy nem most olvastatok a sorozatról utoljára a blogon. Mindenesetre a nyitás nagyobbat szólt, mint az "agyonfordulatozott" második kötet.
  3. Michael Morpurgo - Peaceful közlegény: Morpurgo kötetével már korábban is szemeztem, igaz, kissé félve... Viszont amennyire ódzkodtam tőle, annyira okozott pozitív csalódást, és tört el bennem egy darabot egyszerre...




Folytatás...

2015. október 26.

Michael Morpurgo - Peaceful közlegény

0 megjegyzés

Michael Morpurgo meglehetősen érdekes író. Először a Hadak útján című könyvébe futottam bele, amiből a film valahogy elvarázsolt, imádtam, a könyv viszont annál inkább nem tetszett. A film megható volt, kifacsaró, és gyönyörű. Az író valahogy sajátságosan ragaszkodik ahhoz, hogy háborúval kapcsolatosan írjon ifjúsági könyveket. A Hadak útján -ban elköveti azt a hibás lépést, hogy engedi, egy ló mesélje el a történetét. Ezzel szemben a filmben ugye hol a lovat, hol a gazdát látjuk, miközben a ló narrál. Zseniális megoldás, ami könyvben nem tudom, hogyan működhetett volna, de a film jobban átadta azt, amit a könyvnek kellett volna.

Ezek után kissé félve futottam neki a Peaceful közlegény című könyvének. Az első aggasztó jel az volt, hogy vékony, a második meg a borítón látható Babérkoszorú-díj, melyet elnyert. A díjazott könyvek háromnegyede olyan, ami általában nálam a 3 pont alatti kategória - bestsellerség ide vagy oda. Belevágva a kötetbe egyszer csak azt vettem észre, hogy nemes egyszerűséggel véget ért... Közben engedte, hogy egy család részese legyek egy kis ideig. Remekül felvezeti a viszonyokat, a helyzeteket az első felében, ahol a frontot még nem is látjuk, azt sem tudjuk, hogy létezik. Aztán beszivárognak apró kis hírmorzsák, hogy kitört a háború a britek, a franciák és a németek között, és hogy a franciák a britektől kérnek katonákat, hogy visszaverjék a németeket.

A film plakátja
Remek felvezetés, ami visszaemlékezések során kerül a szemünk elé. Tommy Peaceful (alias Tommo) narrálja végig az eseményeket. Annyit látunk, hogy valami hamarosan bekövetkezik. Fejezetcímek helyett órákat kapunk, amit pár sornyi melankolikus gondolatsor követ, majd belevág egy-egy gyerekkori esemény elmesélésébe. Megismerjük a családi viszonyokat, az első rész fontosabb szereplőit, és rájövünk, hogy itt mindent áthat a szeretet, a nyugalom, a békesség. Gyerekkori csínyek, az első szerelem, és persze a család és a baráti kötelékek fontossága, ami minden bajon átvisz.

Aztán vált a szín, amikor megjelennek az első katonák. Belecsempész a nyugalomba némi zavart, felborítja az idillt, és hősünk máris a fronton találja magát a bátyja, Charlie oldalán. Elhagyják a biztonságot jelentő meleg otthont, az édesanyjukat, beteg bátyjukat Big Joet, és a szeretteiket, hogy megóvják a hazát.


Innentől következik a kettős lejtője a kötetnek. Nem tudom, hogy miért éppen a háborúzás az a témakör, amit az író feltétlen úgy gondol, hogy meg kell örökítenie... Egy csata lehetne izgalmas, érdekes, megható... de ez ezúttal sem jön össze. Tommo elmesélése inkább tárgyilagos, nem lehet átérezni a harctér okozta súlyos test és lelki sebeit. Érezzük a háttérben, hogy valami rossz dolog fog történni, nem tudjuk egészen a végééig, hogy mi az (csupán sejteni lehet), ami jó, mert ad egy alap feszültséget. De! nem tesz érte semmit, hogy valamivel ezt még megtámogassa. Olyan, mint egy gyerekmedence: ellubickolgatunk benne, pancsolunk, de úszni már nem lehet benne. Nem enged be a felszín alá annak ellenére, hogy leírja, Tommo lát borzalmakat. Látványosan nem tudja beleélni magát abba, hogy háború van, nem rázza meg, hogy emberéleteket kell parancsra kioltania. Egyszerűen leírja újra és újra, hogy gyakorlatoznak, söröznek, riogatnak, őket riogatják, kiképzésre mennek, őrséget állnak és ennyi. Látványosan ódzkodik tőle, hogy kimerészkedjen a harctérre, és amikor kilép a komfortzónából, nem tud vele mit kezdeni. 
A Peaceful testvérek a filmváltozatban

Igen, értem, hogy ifjúsági regény, és nem lehet annyira mély tartalma... Kit akarunk becsapni? Hogyne lehetne átadni a fiataloknak, hogy a háború nem gyerekjáték, meg nem katonásdiról szól? A gyerekek is képesek felfogni azt, hogy a háborúban mennyire sérülhet a lélek, és át lehet adni annak az üzenetét is, hogy óvjuk a békét, ne legyen több világháború, és hogy a harcok igenis komoly emberáldozatokat kívánnak - így nincs győztes vagy vesztes oldal. Megesik többször a mesélés közben, hogy Tommo és Charlie pár szavas mondatváltásokba bonyolódnak, és úgy zárják le, hogy "Érted..." Aztán Tommo fejben annyit még hozzánarrál, hogy persze, hogyne értené, és ennyi. Namár most, ha ez ifjúságbarát kötet szeretne lenni, akkor hozzátoldaná, hogy mit kell érteni. Lehet, hogy komolyabb fejjel felfogom, de egy gyereknek ez nem biztos, hogy azonnal leesik, és magyarázatra szorul.

A kötet üzenete továbbá, hogy higgyünk Istenben, csodák mindig vannak, álljunk ki magunkért és megszívjuk, illetve hogy hiába mondasz igazat, az a kutyát nem érdekli, csak az, amit egy hierarchiában fölötted levő mond.

Összességében nézve a háborúsdi még mindig nem áll jól az írónak, de az ember általi narráció teli találat. A kötet a hibái ellenére is felkavaró, a végén felháborítja az olvasót, és Morpurgo ennek ellenére nemes egyszerűséggel fogja, kitépi az olvasó szívét és megtapossa, majd egy snittel fogja, és kilöki az olvasóját a családból, aminek részesévé tette 170 oldalon keresztül.

GR-ezők szerint:



ui.: A filmváltozat 2012-ben készült el, és sok ismerős arccal találkozhatunk benne. A Harry Potter és a félvér herceg című filmben felbukkanó ifjú Voldemort (itt az ifjú Charlie Peacefult alakítja) mellett feltűnik Harry Potter Vernon bácsija is. Charlie Peaceful idősebb kiadásával találkozhattunk a 300 és a '71 című filmekben is (úgyhogy a háborús filmekben neki már volt rutinja). A Tommy Peacefult alakító színésszel találkozhattunk a Pán Péterben, illetve a Majd újra lesz nyár filmadaptációjában.
Folytatás...

2015. október 23.

Tom Becker - Vérvonal (Darkside 2.)

0 megjegyzés

Mostanában valahogy az a tendencia, hogy egyre gyermekibbre sikerülnek az ifjúsági könyvek. A gyerek főhősök mindig mindent jobban tudnak, mint a felnőttek, akik meg teljesen ledegradálódnak, az agyi szintjük nem ér fel az életkorukhoz.

Ez a sorozat pont azért kezdett tetszeni, mert adott Jonathan, aki meglehetősen fiatal, és nem az volt, hogy mindenre mindig egyedül jött rá... Legalábbis az első kötet ezt a vonalat követte, míg a másodikban elszaladt a hintaló.

Jonathan azok után, hogy felfedezte, hogy van egy Darkside nevű hely, Carnegie, a vérfarkas oldalán kezd dolgozni, és közösen vesznek részt nyomozásokban. Jonathan célja az, hogy kiderítse, mi történt az anyjával, aki eltűnt. Egy olyan háború közepébe keveredik a nyomozás során, ahol az élete többször veszélybe kerül. Darkside szabálya szerint a Hasfelmetszők uralkodnak. Amint az aktuális uralkodó meghal, örökösödési párviadalok veszik kezdetüket az örökösök között, amikoris összecsapások során lemészárolják egymást. A nyertes mindent visz: vagyis ő lesz Darksideban az új úr (vagy hölgy...) vagyis a vezető.

A bökkenő csak az, hogy a szabály értelmében nem lehet tudni, hogy ki Hasfelmetsző leszármazott, ugyanis ezek a leszármazottak csak akkor fedhetik fel kilétüket, ha a viadalra kerül a sor.
Jonathan rájön, hogy a legutolsó örökösödési harcok idején tűnt el az anyja, így meg kell tudnia azt, hogy mi köze volt mindenhez.

Maga a történet ismét érdekes, és tele lehetne fordulatokkal, ha... az író nem úgy kezelné az egészet, hogy mindent csak úgy a képünkbe vág. Nincs semminek logikus háttere, nincsenek felvezetések, csak puszta tények. Azt kell mondjam kevés, hogy az arcunkba vágják, hogy ez is Hasfelmetsző rokon, meg az, meg amaz... a végén már a fél könyv ezekből áll, és nem követ semmit, hogy miért úgy cselekszenek, ahogy. Egyfajta könyvbeli klisévé válik, ahogy bevezeti, hogy kik Hasfelmetszők, de nem látni a rokoni kapcsolatokat. Hogy lehet, hogy a testvérek azt sem tudják egymásról, hogy néznek ki? Rengeteg kérdést hagy maga után ez az egész örökösödési háborúzás... Például ha egyik testvér kinyírja ideje korán a másikat véletlenül, akkor mi történik?

Egy másik momentum, ami nem tetszett a könyv során, hogy Jonathan elé toltak mindent, és persze a srác mindjárt összerakta a képeket, és mindenhova egyedül ment, mert ő akkora fenemód nagy detektív. A legalapvetőbb hiba, amit el lehet követni ifjúsági könyvnél, az pontosan ez... Carnegie a háttérbe szorul, és tényleg olyan, mint a srác idomított pincsikutyája.

Összességében nézve nagy ötletből hozott ki valami halovány keveset a kötet, de még ígysem mondanám, hogy a legrosszabb ifjúsági kötetek közé kerülhetne. A megfogalmazása, a stílusa még mindig egész jó, a szereplők ugyan néha torzulnak, de még talán a belefér kategória. Megismerhetünk egy titkos társaságot, Darkside belső világába is mélyebben behatolunk, jön új lény is, ami a pozitív irányba billenti a mérleget, és menti a helyzetet. Ifjúsági kötetnek nem rossz, de komolyabb fejjel valahogy kevés...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. október 11.

Tom Becker - Ne kapcsold le a lámpát! (Darkside 1.)

0 megjegyzés

Yann Martel könyve után kellett valami lazább, valami limonádé, ezért került le éppen ez a kötet a polcról. Először a borítója fogott meg, minden más csak utána következett.

A képen nem látszik annyira jól, de van rajta egy fölső- és alsó vámpírállkapocs, amik kidomborodnak kissé a képen, és fényvisszavernek. Az egész koncepció nagyon illik a könyv hangulatához, világához.

A történet fő vonulata két szálon fut. Az egyik oldalon látjuk a nyomozót, aki két gyerek elrablásában kezd el nyomozni. A másik oldalon ott van Jonathan, az egyik "elrabolt" fiú, aki apja titkára próbál rájönni, de valami olyanba nyúl bele, ami az életébe kerülhet.
Az első szál igazság szerint szóra sem érdemes, mivel a nyomozó nem viszi túlzásba a nyomozást. Ez mit jelent? Hogy bármi, amit mondanak neki, simán elhiszi. Ha elé toppannék, hogy álcázott unikornis vagyok, aki gyakran húz maga után szivárványt, ha esik, még ezt is bevenné. Nincs benne hitetlenkedés, hanem apró morzsák alapjn mindenre rávágja, hogy "igen, ennek vagy annak igaza van..." Pedig meglehetősen megmagyarázhatatlan dolgokkal szembesítik, amik képtelenségnek hangoznak. Még az sem esik le neki, hogy a főnökének vannak üzelmei.

Az angol borító, ami szintén teli találatos
A másik szál viszont némileg érdekesebb. Jonathan maga kezdi el felderíteni az apjával közös múltját, hogy mi is történt valójában az anyjával, aki elvileg csak úgy eltűnt az életükből. A kutakodása során bukkan rá Darkside-ra, ahova külön kapuk visznek át, és egy lightsidei ott könnyen becsavarodik. Meg kell jegyeznem ezen a ponton, hogy kicsit olyan az egész, mintha Sosehol világát összemosták volna a Lidércálmok iskolája világával. Itt is megtalálható Alsó-London (Darkside) és Felső-London (Lightside), ahol különös lények vannak (vámpírok, vérfarkasok stb.) Még jelentéstartalmában is némileg hasonló ez a felosztás, mint anno Gaiman esetében (gazdagok fent, szegények lent) annyi különbséggel, hogy itt a dark oldalon azért akadnak fantasy lények, Gaimannál pedig csak fura figurák. Jonathan viszont nem átlagos fiúcska (mint ahogy egy ifjúsági regény főhősének illik). Amin meglepődtem, hogy annak ellenére, hogy ifjúsági, egészen jól felépített. Minőségében megelőz néhány hasonló hangvételű ifjúsági regényt a sorban. Nem bíz mindent a véletlenre, logikusan építi fel, és csak itt-ott akadt olyan szituáció, amikor felszaladt a szemöldököm, hogy ezt meg hogy? Ilyen például a végén az, amikor megjelenik Jonathan védelmezője (egy detektív a dark oldalról), akinek elvileg nem szabadna a light oldalon lennie, valahogy mégis odakerül.

Tehát adott egy átlagos alapokon nyugvó történet, amiben fordulattal nem sokszor találkozhatunk, hiszen teljesen ugyanaz a felépítése, mint bármelyik ifjúsági regénynek. Jobban tetszett, mint a Lidércálmok iskolája, mert a főhős fiúcska mellett ott vannak a támogató barátok, nem egyedül hősködi végig az egészet. Nincs szuper ereje, ami a legváratlanabb pillanatokban derül ki, hogy létezik és van. Nem az dominál, hogy mindent véletlenül tud meg, mindenhez véletlenül jut hozzá. Noha a light oldali nyomozó szála eléggé sete-suta, a fantasy világban otthonosan mozog a történet, ami el is viszi a hátán az egészet. Nem hiányzott volna a történetből, hogy a light oldalon mit szerencsétlenkednek "rendőri intézkedés" címszó alatt...

Mivel ez egy sorozatnyitó, többnyire megismerjük a szabályokat, a főbb szereplőket, a viszonyokat, és innentől fogva remélhető az, hogy a történet új irányt vesz majd. Rengeteg lehetőséget hordoz magában a sorozat, és csak bízni tudok benne, hogy az író élni is fog ezzel.

Összességében nézve minden benne van, ami egy ifjúsági regénybe kell. Azoknak ajánlom, akik szeretnének egy könnyed kis olvasmányt, amivel egy-két órán keresztül el lehet lenni. Nem ad többet, mint egy átlagos ifjúsági könyv, viszont azt színvonalasan teszi, miközben szórakoztat. Tíz-tizennégy évesen ugráltam volna ezért a kötetért, a maga nemében megállja a helyét.

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2015. október 3.

Mindenki megmondja a frankót - hogyan (ne) írj blogot!

8 megjegyzés

(Forrás: Allison Whitmore)
Most értem el arra a pontra, hogy végre volt időm kicsit böngészni, mi történt az elmúlt időszakban a könyves blogos világban, és úgy a páradik poszt után elkezdtem kínosan érezni magam.

Olyan 2008 magasságában kezdtem el könyvekről írni először, és ahogy manapság visszaolvasom, inkább cikinek és kislányosnak érzem a stílust, felületesnek a mondanivalót, és néhol túlontúl tárgyilagosnak is. Aztán persze kezdtem más irányokba elmenni, és mára valamennyire már kialakult a saját hangom. Nem tartom magam kiemelkedő bloggernek, nem néztem sosem utána, hogy kellene úgy írnom a blogot, hogy az profi legyen, mindig úgy írtam, ahogy tetszett.

Mostanában azonban valamiért nagyon rákapott a közvélekedés arra, hogy megszabja, hogyan is kellene kinéznie egy blognak, hogyan kellene írni egy-egy könyvről stb. Az első egy-két posztnál, amit olvastam fogtam a fejem, hogy ennyi okoskodást egyrakáson ritkán látok. Ezekben a posztokban tényleg lépésről lépésre leírták, hogy ha sötét a háttere a blogodnak, akkor nem fognak rád kattintani, mert kiég a szeme az embereknek a fehér betűktől... De ne legyen három színe, ne rakj ide-oda-amoda modulokat, nem mutogasd ezt-azt-amazt, nincs értelme ezt vagy azt betenned a bejegyzésedbe és stb... A magyar kultura alapvetően egy tiltó kultúra (pl. nem azt mondjuk, hogy jó lenne, ha nem dohányoznál, hanem azt, hogy tilos a dohányzás!), de az, hogy ennyire agresszíven az ember arcába tolják, hogy tulajdonképpen tök mindegy, hogy mit csinál, az úgyis rossz... egyszerűen nevetséges. 
(Forrás: Teaching Authors)

Ezek után kíváncsi voltam, hogy tapasztaltabb bloggerek hogyan tanítanak arra, hogyan kell blogot vezetni. Az egyik kedvencem a "légy aktív mindenhol és rendszeresen posztolj!" Erre tényleg szükség van? Ezt csak én érzem kényszeresnek? Olyan, mintha azt mondaná: nem vagy blogger, ha hetente nem publikálsz legalább hétszer... Mintha azzal, hogy pl. 2-3 hetente írsz egy posztot máris rosszabb lennél, mint az átlag. Mert miről van szó? A blogger is csak ember, és legtöbb esetben nem az a főállása az embernek, hogy mereszti a hátsóját a gép előtt, és mondjuk két-három naponta feltol egy-egy bejegyzést. Most nyilván sokaknak a fejében lejátszódik a gondolat, hogy mostanában nálam is jó, ha négy hét alatt összehozok két bejegyzést, és biztos csak irigy vagyok másokra, hogy nekik bezzeg megy a szekér... Őszintén? Éppen ellenkezőleg. Nekem a blog csak egy hobbi, és szerintem másnak is annak kellene lenni, nem pedig az élet egy kötelező elemének. Az a baj a "megmondókkal", hogy úgy tüntetik fel a rendszeres blogolást, mint valami házi feladatot, amit ha nem végzel el, akkor rosszabb vagy az átlagnál, és érezd magad rosszul, meg büdös lusta disznónak, hogy elkezdtél valamit, és aztán nem foglalkozol vele. 

Egy másik dolog a bejegyzések minősége... No igen, emiatt inkább lenne szükség fejtágításra. Például a helyesírás ellenőrzésére (mivel a gépem angol, ezért erre nincs túl sok módom), vagy a változatos szóhasználatra stb. apróságokra fel kell hívni a figyelmet. De! Ki találta ki azokat a szabályokat, hogy így meg úgy kell írni, mert ez csak így meg úgy leírva jó? Láttam olyan bejegyzést, hogy tankönyvszerűen leírja, ha véleményt írsz könyvről, akkor azt így kell csinálni... Kérdem én: ha nekem máshoz van kedvem, rosszabb vagyok, mert nem így csinálom? Az a baj, hogy ezek a "megmondók" legtöbb esetben nem azt mondják, hogy "ha így írod le, akkor ezt-azt a hatást éred el az olvasóidnál. Egyébként meg találj egy saját hangot, gyakorolj sokat, és publikálás előtt olvasd fel hangosan a megírás után pár nappal azért, hogy külső szemlélőként is meg tudd ítélni, szerinted hogyan hat, amit írtál..." Nem, a megmondók csak leírják, hogy mit csinálhatsz, mit nem, és ennyi. Ezek nem úgy hatnak, mint jó tanácsok, hanem úgy, mintha a szádba akarnák rágni, hogy csak ez a jó minta, ezt kell követni. 

Amikor már a sokadik olyan posztot olvastam, hogyan kellene vezetnem a blogomat, a britt tudósok jutottak eszembe, akiknek még arra is van magyarázatuk, hogy a porszemek miért nem tűnnek el maguktól a bútorokról. Minden poszt ugyanazokat ismételgette egy idő után, mintha egyfajta láncreakciót hoztak volna létre: hú, láttam egy ilyen posztot, gyorsan én is leírom más szavakkal ugyanazokat, hogy okosabbnak/tapasztaltabbnak tűnjek.

Ami számomra remek tanulság volt: nem fogok kényszeresen posztolgatni a jövőben, nem fogok azon izgulni/remegni, hogy "ezen a héten nem tudtam publikálni posztot, most mi lesz, leszakad az ég!!!???" Akik eddig olvastak és idetaláltak, ha posztolok, úgyis ide fognak találni. Akik eddig nem olvastak, azok meg vagy ide keverednek, vagy nem. Ha valaki csak a népszerűség, mások szórakoztatása, a látogatókért nyit blogot az már régen rossz. Ha elveszti a blogírás a szórakoztatási/hobbi jelleget, valahogy értelmetlenné, erőltetetté válik. Nem az a lényeg, hogy minden nap legyen legalább 20 bejegyzésed, hanem az, hogy élvezd, amit csinálsz, találd meg a saját hangodat, és majd mások is meghallják. Ezutóbbi csoport lesz az olvasóréteged ;)
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger