2015. március 31.

2015 Márciusi állás

0 megjegyzés

Mivel véget ért a március, ezért úgy gondoltam, ideje egy újabb összegzésnek, hogy mi az, ami lekerült arról a bizonyos 50 feladatos listáról.

Mérleg: 50/17 feladat kész.

Lekerült a listáról:

  1. A book set in high-school: Maros Edit - Hűvösvölgyi suli 1.: Mit mondhatnék? Gimiben játszódik ikerlányokkal. Kell ennél több?
  2. A book at the bottom of your to-read list: Rob Reger - Különös különcségek: Régóta szerettem volna elolvasni az Emily the Strange folytatását, de amikor elolvastam az első kötetet, akkor még nem volt magyarul. Angolul nekiugrottam, és az első pár fejezet végén megláttam, hogy kijön magyarul, úgyhogy "skippeltem" a témát. Most végre sikerült kivégeznem.
  3. A book from your childhood: A.A. Milne - The complete Winnie-the-Pooh: Kicsinek odáig voltam érte, és ezt nagynak sem felejtettem el.
  4. A true story: Martin Pistorius - Néma üvöltés: Ritkán olvasok igaz történeteket, de ez valahogy magával ragadt. Sokszor elborzadtam, néha mosolyogtam és Martinnal örültem. Drukkoltam, hogy a végén minden csodás legyen, és a mai napig szurkolok neki.
  5. A book you own but have never read: Tom Angleberger - Papír-Yoda különös esete: Ez az a kötet, amit beszereztem, egy darabig állt a polcomon, aztán úgy döntöttem, hogy hazaviszem magammal. Két helyen vannak jelenelg könyveim, és a kisebb "raktáramból" valamiért kevesebb olvasmányom fogy, mint a nagyobból. Úgyhogy ezzel szerettem volna növelni a kisebbik raktárban a helyet.

Hátralevő feladataim a listáról még: 33
Nektek hány feladat van még hátra?


Folytatás...

2015. március 28.

Martin Pistorius - Néma üvöltés

0 megjegyzés

"Csodák pedig vannak!" Ezzel a mottóval hirdeti magát a könyv, aminél csoda volt, hogy eljutott hozzám. Valamiért kellett, hogy eljusson hozzám, de ezt már csak akkor tudtam meg, mikor kézbe fogtam.

Martin Pistorius rendkivüli ember, aki rendkivüli utat járt be élete során. Olyan kisgyerek volt, mint bárki más. Fára mászott, játszott, élvezte a gyerekkort, mikor egy végzetes napon elvesztette a hangját, majd a teste fölötti uralmat, és elnyelte a sötétség - kómába esett.

A férfi a könyvében őszintén vall arról, hogyan tisztult ki újra a tudata, hogyan ébredt fel a kómás állapotból. Hogyan harcolt azért, hogy valaki észrevegye: képes gondolkozni, ott van, csak a saját testében rekedt. Mesél arról, hogyan küzdött érte az édesapja, hogyan roppant össze az édesanyja, majd hogyan fogadta el a helyzetet. Élményei a különböző betegápolási intézményekben (ahova alkalomadtán beadták, ha a család elutazott) néha megbotránkoztatóak, néha kellemesek.

Egy ilyen helyen ismerte meg Virnát, aki először vette őt észre, és akivel először tudott kommunikálni. A nő figyelt Martinra, így meghallotta a ki nem mondott szavakat. Aztán sorban jött a többi ember, és fokozatosan kezdték felismerni: Martin bent rekedt egy burokban.

Látjuk, ahogy megmérgezi a lelkét az állapota. Miután végre megoldják, hogy képes legyen beszélni, és egyre jobban uralja a testét, már csak az marad hátra, hogy ki merjen lépni a fényre, és megmutatni, ki is ő valójában.

Nagyon megható történet, ahol néha fontos szerep jut a csodának, viszont amit Martin nem ismert fel az talán az, hogy rengeteg múlott az akaraterején. Hogy küzdött, hogy azt akarta, hogy észre vegyék, és a végén el is sikerült érnie a célját. Az, hogy közben milyen harcok dúltak a lelkében, és hogyan küzdött meg ezekkel a démonokkal...

Martin és felesége
(Forrás és több kép itt)
Ugyanakkor rávilágít még egy igen fontos társadalmi problémára is. Vajon miért van az, hogy az egészséges emberek nagyon sokszor félnek azoktól, akik nem azok? Nem azért tartózkodnak-e attól az egészségesek, hogy megszólítsanak akár egy olyan kerekesszékhez kötött embert, mint amilyen Martin is volt, mert azt látják benne, akár ők is ülhetnének ott?

Martin sokáig nem tudta ellátni önmagát, így ki volt szolgáltatva mások kényének-kedvének. Aztán egyre javult az állapota. Igaz, hogy a mai napig nem képes beszélni, sem járni, mégis boldog. Azzal pedig, hogy kiadta a történetét talán feljebb lépett egy újabb lépcsőfokon. Biztos, hogy mindenkinek más tanulsággal fog járni a története. Számomra azt bizonyította, hogy minden ember értékes. Lehet, hogy valaki nem tud beszélni, ettől függetlenül lehet, hogy a világ legjobb csevegőpartnere. Lehet, hogy valaki nem képes lábra állni, attól még lehetséges, hogy messzebbre eljut, mint egy járó valaha is. Martin megtanítja az embert arra, hogy amirt igazán küzdesz, az előbb-utóbb összejön.

Martin Pistorius ma már világhírű. Egy férfi, aki felébredt egy kómából, aki nem tudott beszélni (megoldotta), aki nem tudott még kávét sem tölteni (ma már képes rá) és aki igazzá teszi a mondást: "Minden fejben dől el."

Elmondható, hogy mindenki lemondott róla, ő mégsem adta fel, és ma már házas, saját vállalkozása van, és remélhetőleg boldog. Ahol csak utána olvastam, milyen Martin helyzete manapság, meglehetősen elmarasztalóan beszélnek az édesanyjáról. Valamilyen szinten meg lehet érteni, hogy összeroppant, elvégre a makk egészséges fia hipp-hopp leépült, és kerekesszékbe került, mert megtámadta egy betegség. Nem tudhatta, hogy Martin valójában ott van bent, és volt még két másik gyermeke, akiket szintén nem hanyagolhatott el. Végső elkeseredésében az ember képes olyan dolgokat tenni, mondani, amit nem biztos, hogy komolyan gondol. Az ember, aki mindent felad, tényleg már csak egy csodában bízhat. Biztosra veszem, hogy bármit tett és mondott is az anyuka, mindig várta ezt a bizonyos csodát... valamit, ami majd visszaviszi hozzá a fiát.

A kötet végén van néhány fotó Martinról gyerekkorából, egészen a házasságáig. Nagyon megérintőek a képek.

Összességében gondolatébresztő és tanulságos, ahogy az élet egy másik oldalát tárja elénk. Bebizonyítja, ha ma még remek az életünk, és igazándiból nincs komolyabb bajunk (csak néhány felnagyított probléma), akkor legyünk boldogok. Élvezzük az életet, mert nem tudhatjuk, holnap is "csak" az lesz a gondunk, ami. Mert vannak, akiknek nem adatik meg a szokványos élet, és ki vannak szolgáltatva másoknak. Becsüljünk tehát minden időt, és ha valamit el akarunk érni, merjünk álmodni, akarjuk, érjük el...

ui.: Az eredeti címe a könyvnek Ghost Boy volt. Sokszor nevezi magát szellem fiúnak a kötetben Martin, ugyanakkor a Néma üvöltés tökéletesen kifejezi, mit élt át.


A könyvet ezúton is köszönöm az Athenaeum Kiadónak!


GR-ezők szerint:



Egy felvétel Martin Pistoriusról, ahol elmeséli röviden a történetét (angol):
Folytatás...

2015. március 25.

Témázunk: Félbehagyni, vagy nem félbehagyni, az itt a kérdés...

7 megjegyzés

Mivel mostanában kevesebb időm marad blogolásra, néhány Témázunk rész kimaradt.

Ebben a hónapban viszont most beszállok a körbe méghozzá a félbe hagyott könyveket vesézendő ki...

Itthon mindig arra tanítottak, hogy ne kezdjek bele semmibe, amit félbehagynék. Nagyon sokszor érzem úgy rossz olvasmányoknál, hogy "leteszem, csak időpazarlás, olvashatnék helyette jobbat is". És a végén valahogy mégsem visz rá a lélek, hogy csak úgy félredobjam a legmazochistább olvasmányokat... 

Próbáltam keresni az okát, miért nem hagyok félbe könyvet, és az Operaház fantomjára vezettem vissza mindent (a nevelés és a berögződöttség mellett). Anno, amikor elkezdtem az Operaház fantomja című kötetet olyan volt, mint akinek a fogát húzzák... Az egy-egy szereplőhöz kötődő hatszáz oldalnyi szövegelés (maga a könyv 300 oldal) arra sarkallt, hogy dobjam a sarokba (így lett). Feladtam, félbehagytam. Bánom? Igen, mert azóta sem tudom, hogy mi a vége. Lehet, hogy ha végre minden lényegi szereplőt megismernék, akkor már ezerte jobb lenne, csak vezetnem kellene, hogy ki kinek a micsodájának a hogyishívjákja.

Az 50 feladatos kihívásnál szerepel olyan tétel, hogy egy könyv, amit soha nem fejeztem be, és ott akarok majd újra nekiugrani az olvasásának. 

Életem első, és ezidáig utolsó könyve, amit félbehagytam... (de lesz még folytatása a történetünknek).

Azt hiszem, a reménykedés is közrejátszik abban, hogy a legrosszabb könyveket sem adom fel. Mindig reménykedek, hogy lehet, hogy 10 oldal múlva majd jön valami, amitől jobb lesz a kötet.
Anno Devlin Haynes könyveinél ez a stratégia nem jött be, vagy vegyük például az Éjszaka háza sorozatot. Több kötetnyi szenvedés után még mindig nem akarom feladni őket. Egyrészt, mert már elkezdtem a sorozatokat, és szeretném befejezni (ha van persze folytatásuk), másrészt minden kötetnél reménykedem, hogy jobb lesz.

Volt már példa olvasmányélményeim alatt mindenfélére. Stephenie Meyer Burok című könyvénél például Nancy bíztatott mindig, hogy csak az első 100 oldalon kell túlesni, utána jobb - és igaza lett. Az utolsó 300 oldal úgy suhant el, mint Japánban a vonat. Vagy ott van Paul S. Kemp sorozata Erevis Cale előtörténetéről. Az első kötet nem túlzottan nyerte el a tetszésemet, de azért meg lehetett szokni. A második kötetet is még unalmasnak találtam. Aztán a harmadik kötetet letéve csak ültem, hogy WTSz??? Kemp olyan zseniális módon leplez mindent, hogy egészen a 3. kötet végéig az olvasó nem koppan, csak úszik az árral. És belerak 3 kötet után egy akkora ütést, hogy az olvasó szinte kiejti a könyvet a kezéből, hogy "Na neeee..." (pedig deee) Az ember teljesen újraértékeli az egész addigi élményt, amit az író adott.

Azt hiszem, ez egyfajta függőség. Az ember annak a rabja, hogy muszáj megismernie pontosan minden könyvet, mert ha félbehagyja, sosem tudja meg azon kérdésekre a választ: "Mi lett volna, ha végigolvasom? Lehet, hogy a vége jó? Milyen a lezárás? Van fejlődés?"

Elképzelhetetlennek tartom, hogy a jövőben lesz olyan könyv, amit elkezdek, de nem fejezek be. Egyrészt, mert hiányérzetem támadna, másrészt, mert furdallna a lelkiismeretem, harmadrészt ellentmondana annak a tannak, hogy ha valamit elkezdtél, hát fejezd is be (hogy ne maradjon sosem kérdés az, "mi lett volna, ha...")


Akik még témáznak:
Folytatás...

2015. március 20.

A.A. Milne - The Complete Winnie-the-Pooh (Micimackó 1-2.)

0 megjegyzés


Néhány hete sétáltam egy antikváriumban, és az Amikor még kicsik voltunk című könyv mellett találtam egy ilyen kötetet is. A. A. Milne munkáit egyszerűen szeretem. Kisgyerekként a Micimackó az első olvasmányaim között volt. Új élmény volt angolul olvasni a Micimackót és a Micimackó kuckóját.

Mostanában meglehetősen mesékkelteli napjaimat élem, így igazi felüdülés volt, amikor a kezembe foghattam eredeti nyelven Micimackó történetét. Gyerekként mondhatni rajongtam a hóbortos medve történetéért. Akkor kezdődött ez a fajta rajongás, amikor kis postakönyvként hazahozták a szüleim a Micimackót és a Micimackó kuckóját. Tetszett az elején a 3D-s matrica a Posta felirattal, tetszettek a színes rajzocskák. Akkoriban már tudtam olvasni, úgyhogy az első olvasásélményeim egyike volt. Később aztán, mikor ment tévében, rendszeresen odaszegezett a sorozat változat a képernyő elé. Az egész estés film változatok közül is rengeteget láttam, talán ha 1-2 maradt ki a sorból.

Postakönyves változat, ami apróbetűs,
vékonyka kiadás
Mikor megláttam a nagy könyves kihívásban, hogy kell egy könyv a gyermekkoromból, nem gondoltam, hogy pont Micimackót sodorja az utamba. Mégis valami jelnek vettem, hogy el kell olvasnom ennek a "Csacsi Öreg Medvének" a történetét újra - méghozzá angol nyelven.
Ki ne ismerné ennek a hóbortos mackónak a történeteit? Egy mackónak, akinek mindene a méz és persze a barátai. Aki ezért a kettőért mindent meg is tenne. Az, hogy eredeti nyelven olvashattam a történetüket, valahogy másként is elvarázsolt, még közelebb hozta hozzám ezt az egészet, miközben újra felidézte a gyerekkort. Azt a fajta gyerekkort, amikor még mindent elhisz az ember, amikor a fantáziája még annyira határtalan, hogy elhiggye, bárki lehet Róbert Gida. Miért ne lehetne? Nem kell hozzá sok dolog. Csak egy Százholdas pagony, egy Micimackó, egy Malacka, egy Nyuszi, egy Füles, egy Bagoly és még néhány igen szerethető kisállat. Aki csak kezébe fogja Micimackó történetét, valahogy belevarázsolódik egy olyan közegbe (életkortól függetlenül), ami kiszakítja őt a valóságból. Egy olyan világba repíti, ahol tele van minden melegséggel, barátsággal, bájjal, naivsággal és persze mézzel.

Azt hihetnénk, hogy a Micimackó lerágott csont. Egy időben még a vízcsapból is ez folyt. Aztán a filmesek is felkapták, és megalkották "Az igazi Micimackó" című filmet. Mára már csak egyfajta utóvisszhangja van Micimackó történeteinek. A mai gyerekeknek ő csak egy nagy, sárga medve, és sokszor már azt sem tudják, valójában mi kötődik hozzá. Azokból, akik akkor (vagy még korábban) voltak gyerekek, mint én, a mai napig kivált valamit ez a medve. Baráti körömben figyeltem meg, hogy ha előkerül az, hogy éppen Micimackót olvasok, legtöbbjüknek felcsillan a szeme, és máris jönnek az anekdoták, hogy kinek milyen relikviája volt. Micimackó akkora "sztár" volt a gyerekkorunkba, mint a mai gyerekekébe a Marvel hősök, vagy mint Violetta.

Micimackó Kuckója posta változat
Az érdekesség azonban az, hogy Micimackó már évtizedek óta képtelen kimenni a divatból, és a picik még a mai napig is szórakoztatónak találják.

Az angol változatot ugyanazok a rajzok díszítik, mint a magyar változatot annyi különbséggel, hogy míg a magyar színes, az angol fekete fehér. Ennek ellenére ugyanolyan látványos. Mindezek mellett felfedezhető, hogy néhány történet a magyar változatnál kimaradt - nem véletlenül lett jóval rövidebb, mint az angol, ami több, mint 300 (a magyarnál nagyobb méretű) oldal - postakönyvhöz viszonyítva. A vastagabb magyar változathoz sajnos nem volt szerencsém, így azzal nem tudom összevetni.

Összességében nézve nem tudok elfogulatlanul beszélni erről a mesélről, és őszintén szólva nem is akarok. Annyira bájos, annyira naiv a története, a szereplői, és mindene, hogy szerintem sokan kívánjuk azt, bárcsak Róbert Gida helyébe léphetnénk. Bárcsak a fantáziánk által néha megteremtődhetne az a világ azokkal a karakterekkel, akikkel mi szeretnénk. Micimackó és a világa bebizonyítja, hogy a barátság igazi kincs, hogy a méz nagyon finom, és hogy nem feltétlenül kell az észt használni ott, ahol a szívnek nagyobb a hatalma. A szeretet minden bajon és vészen átsegít.


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2015. március 9.

Tom Angleberger - Papír-Yoda különös esete (Papír-Yoda 1.)

0 megjegyzés

Nem sokkal a kiadása után találtam rá erre a gyöngyszemre, és úgy látszott hülyeségnek, ahogy volt. Aztán elkezdtem olvasni, és a végéig meg sem áltam...

Papír-Yoda misztikus. Dwight hajtogat papírból egy Yodát, ami ezután ontja magából a jó tanácsokat. Aki csak kikéri a véleményét, annak jósol, vagy csak szimplán kihúzza a pácból egy jó tanáccsal.
Dwight egyébként nem egy észlény - látszólag -, úgyhogy a tanácsok biztosan Papír-Yodától kell, hogy származzanak.
Tommy arra tesz kísérletet, hogy egy akta segítségével feltárja Yoda titkát: tényleg egy misztikus lény, vagy csak kamu az egész.

A könyv felépítését tekintve úgy néz ki, hogy diákok mesélik el, és írják le az eseteiket. Milyen kérdést intéztek Yodához, és mi lett az eredménye annak, ha megfogadták a tanácsát. Elvétve látunk melléfogást Yoda tanácsainál, illetve Harvey minden eset végére odabiggyeszt egy-egy kommentet az esettel kapcsolatosan, hogy miért nem minősül Yoda misztikus, természetfelettinek. Tommy pedig igyekszik megcáfolni Harvey érvelését, és belemagyarázni valamit a történtekbe.
Persze a végéig adódik a kérdés: Yoda most akkor tényleg különleges, vagy csak egy sima origami, és Dwight (nem is olyan hülye, mint mutatja magát) adja a tanácsokat? 

Olvasás közben néhol olyan érzésem volt, mint az Egy Ropi naplója olvasásánál. 12 éves diákok között járunk (ezt nem szabad elfelejteni), ehhez mérten játékos, egyszerű, könnyed, méretét tekintve is kb 150 oldal. A szóban forgó korosztálynak tehát ideális olvasmány.

A rajzocskák eléggé torzak a könyvben, és nemigazán jött be a stílusa. A könyv végén viszont van Yoda-hajtogatási-útmutató, ami nagyon pofás. Ami még tetszett, hogy tényleg megvan ez a gyűrött lapos füzethatás a könyvben, és az a jelleg, mintha kézzel firkáltak volna a lapokra.

Összességében nézve egy nagy lököttség az egész, amiről nem is lehet komoly hangvételben írni. Nem is tudom, mi a lényege ennek a könyvnek. Dwight kinyílása társai felé? Tommy okoskodása, vagy Harvey magyarázatai? Talán az, hogy szimplán mindenki fogadja el a másikat, és tanuljon meg élni? A végkövetkeztetés valahol mindenkinek a sajátja. Egy biztos: egy újabb könyv, ami nem a korosztályomnak íródott - viszont legalább nem rabolt sok időt, és helyenként szórakoztató volt.


GR-ezők szerint:


A Fumiaki módszer, ami a könyvben is előkerül, avagy így hajtogass magadnak saját Yodát:
Folytatás...

2015. március 7.

Elmélkedés bloggerekről, írókról, ítélkezésekről és sárdobálásokról

0 megjegyzés


Mióta blogolok, többször volt olyan jelenség, hogy valamilyen platformon rám írtak írók, akiknek éppen olvastam, vagy éppen befejeztem, és véleményeztem a könyvét. A blogger (vagy inkább olvasó) és az író szemszöge többször különbözik az irodalom terén, és azt veszem észre, sokszor hiányzik a harmónia.

Egy átlagos könyvértékelés megszületéséhez számtalan dolog kell:

1. kör: Egy író, aki elkezd "firkálni", majd alakítgatja a szövegét, addig babusgatja, amíg végre úgy nem ítéli... "No jó, hát adjuk ki, mutassuk meg a nagyvilágnak!"
2. kör: Kell egy kiadó, aki kiadja, és eljuttatja a széles közönséghez. Eléggé nagy szerencse kell hozzá hazánkban, hogy valamelyik kiadó felkaroljon egy írót, ezért sokan döntenek a magánkiadás mellett. Ha magánkiadásról van szó, a legtöbb esetben nemigazán mérvadó, hogy mennyire jól fog fogyni, hogy milyen a szerkesztése a könyvnek, hogy mennyire igényes a tartalom írásstílus ügyileg. Nekik a (közgazdasági szóval élve) profitorientáltság a fontos. Nyújtanak egy szolgáltatást, az író kifizeti, onnantól fogva az íróra van bízva, mit tesz a tárgyiasult termékkel (ennek felhasználási módjairól később).
3. kör: A könyv így, vagy úgy eljut az olvasóhoz (ami jelenthet bloggal rendelkező, vagy anélküli EGYÉNT!), aki az alábbi dolgokat teheti:
- Mivel nincs blogja, és nincs olyan baráti köre, hát magába folytja a könyvvel kapcsolatos észrevételeit (amik vannak neki!).
- Mivel nincs blogja, de ismer közösségi oldalakat, ezért a közösségi oldalakon adja ki a véleményét, amit vagy olvasnak, és reflektálnak rá, vagy olvassák, de nincs komment, vagy nem is olvassák. Esetleg van olyan baráti köre, aki szívesen olvas, és eszemecseréket tartanak.
- Mivel van blogja, fogja, és oda írja ki a privát véleményét.

Ezutóbbi eset azért érdekes, mert (saját megfigyelésen alapszik) a legtöbb író a bloggerek VÉLEMÉNYÉT úgy veszi, mint KRITIKÁT. Ezen a ponton kellene sok esetben elgondolkozni: ez tényleg kritika? 
A kritkát sok helyen a "bírálat" szóval hozzák kapcsolatba. Persze néhol a kritika szinonímájaként szerepel a vélemény kifejezés is, viszont ha a nyelvi elemzést nézzük, a kritika erősebb kifejezés, mint a vélemény. A kritika fogalmánál a leghangsúlyosabb, hogy olyan bírálatot, ítéletet fogalmaz meg, amely a közösség véleményét akarja formálni úgy, hogy szakszerű értékelést, elemzést ad az adott műről.

Ezek után tehát leszűrhető, hogy egy olyan mezei olvasó, aki nem végzett irodalom szakot, aki nem tudja, milyen szempontoknak kell megfelelnie egy irodalmi műnek, azt nehezen lehet Kritikus hivatásúnak nevezni, így az általa megfogalmazott szubjektív vélemény nem minősül kritikának. A bloggerek zöme úgy van vele, hogy szeret olvasni, és valamilyen indíttatást, késztetést éreztek rá, hogy elmondják a világnak a véleményüket egy-egy könyvről. Nincs mögötte olyan tartalom, hogy véleményformáló uralomra akarna törni a könyves világban. Egyszerűen leírni a gondolatokat, vagy csak szöszölni a blogátalakítással egy kellemes kikapcsolódás, egy hobbi, semmi több. Ezek nem szakszerű elemzések, hanem a saját értékviláguk által diktált benyomások, érzések, amelyeket a könyv kivált, ők meg közreadják. Azoknak, akik a sajátjukéhoz hasonló ízlésű bloggert találtak, sem Szentírás az, amit a blogon olvasnak a bloggertől, elvégre lehet, hogy 10 könyvről teljesen ugyanaz a véleményük, de lehet, hogy a 11. meg az olvasónak tetszeni fog, míg a bloggernek nem (vagy fordítva).
Ezért furcsa, hogy egyesek akkora feneket kerítenek neki, hogy egy-kettő-száz blogger negatív véleményt alkotott a könyvről. A többi olvasóval mi van? Az ő véleményük akkor már nem is számít?
Nyilván őket nehezebb megközelíteni, ezért az író ott nyilvánít véleményt, ahol tud: a blogon hagy megjegyzést, e-mailben ír a bloggernek, vagy más platformon keresi fel, ahol még a blogger jelen van. Nincs ezzel egészen addig probléma, míg nem akar magyarázkodni - onnantól kezdve változik az író megítélése.

És ha már emlegettem a tárgyiasult terméket... Az írók leleményesek tudnak lenni, ha a könyvük terjesztéséről van szó. Vannak, akik direkt azért generálnak balhékat, mert az emberek így jobban veszik a negatív felhangot kapott művet (negatív reklám is reklám). Akadnak, akik különböző könyvcserékkel oldják meg, hogy másokhoz is eljussanak a művükkel. Nem egy esetben látni rá példát, hogy az író úgy csökkenti a kívánságlistáját, hogy olvasókra rábeszéli a könyvét, egy másik könyvért cserébe, amit meg szeretne olvasni. Esetleg fölteszi rukkolára. Ez is egy megoldás. Mások különböző játékoknál "passzolják el" a könyveiket. Például: "Szavazz a könyvre itt és itt, hogy minél jobb helyezést érjen el, cserébe a szavazók között kisorsolok X példányt." Vagy csak szimplán kell valamit tenni az adott könyvért (küldj be képet, egy jó tippet stb...) - Ezutóbbi játékos megoldás főként olyan íróknál jellemző, akiket nem magánkiadók karoltak fel, és nem feltétlenül van hátsó érdek a játék mögött (szimpla marketing, aminek meg úgyis mindenki ismeri a mögöttes tartalmát).

Az évek során az írók újra és újra meg tudnak lepni a viselkedésükkel, pedig az ember azt hinné, már mindent látott. Már korábban írtam róla, hogy a bloggert ugyanúgy lehet véleményezni, mint az írókat, elvégre a bloggerek is publikálnak. Ami a dolog érdekessége, hogy számtalan blogger megítél számtalan bloggert. A blogger közösségek elengedhetetlen témái közé tartozik az, hogy vajon milyen a jó blog külsőre, milyen rajtuk a jó írás, vagy éppen mik a legújabb blogos trendek (milyen témájú blogot érdemes nyitni, ha valaki például feltűnést szeretne, meg népszerűséget). Ezen témák között gyakori, hogy "Aztaleborultszivarvégit, ebben a blogban megy hogy írnak?" Olvastam már elég keményen elítélt blogokat, amik főként a tartalmuk miatt váltak a bloggervilág számára "feketelistássá".
Ha a könyves társadalomra vetítjük csak le ezt a kört, a könyves bloggerek egy kiválasztott szűk csoportot alkotnak, ahol minden futótűzként terjed. Képzeljük el őket úgy a virtuális térben, mintha minden könyves blogger ugyanazon pontján lakna a virtuális világnak. Ha a település jobb csücskében történik valami, a gyors információáramlás okán akár fél órán belül az egész település, a bal csücsökig tudni fogja, mi történt.
A blogger közösség (legyen szó bármilyen téma köré csoportosulóról) így működik. Egy olyan zárt lánc, ahol futótűzként terjed el minden. Olyan, mint egy pletykás falu, és ezt tudomásul kell venni.

Elismerem, én sem vagyok egy kiemelkedő blogger. Az írásaim zömét a közzététel után azonnal "rettenet"-nek tartom. Nem használok változatos szókészletet, legtöbbször trehánynak nevezném a fogalmazásmódomat, és cseppet sem vagyok kreatív. A virtuális világban ugyanúgy működöm, mint a valós világban: bárkivel bármikor és bárhol szívesen leállok beszélgetni. Pofátlan módon odaülök emberekhez a vonaton, a buszon, és szóba elegyedek velük. Ez a közösségi oldalakon és a blogokon ugyanígy előtör belőlem (csak ebben a térben viszonylag kevesebb időt töltök el). Ez az időhiány az oka annak, hogy sokszor még összecsapottnak is érzem az írásaimat. Viszont azt sem felejtem el, hogy ez egy hobbi, úgyhogy inkább szórakoztatónak kell lennie, mint stresszelőnek. Egy kikapcsolódási formula, ami kiránt a napi szürkeségből, és arra sarkall, hogy valami mást is csináljak, valamit, ami eltér a napi rutintól. Sosem voltam humán, inkább reál beállítottságú vagyok, ezért is lehet olyan tárgyias, darabos a fogalmazásmódom - és ezét is nem vágnék bele abba, hogy kiadásra szánjak bármilyen írást. Ismerem a korlátaimat, ez van.

Az íróknál jól megfigyelhető tendencia, hogy a blogokon előbb megtalálják az embert, mint mondjuk egy moly.hu -n, vagy egy goodreadsen. Itt máris felvetődik a kérdés, hogy vajon ez milyen úton-módon történik? Minden héten kijelöl az ember egy napot, hogy na, most akkor megnézi, hogy ki hol és mit írt a könyvéről? Esetleg a kiadó egyik munkatársa pásztázza a terepet, vagy egy ismerős/barát/rokon? Beugrik egy kép, amint lokátorral próbálják felderíteni megbízott irodalomkommandósok egy-egy könyv kapcsán, hol lelhető fel akárcsak egy halovány kis utalás is adott író adott könyvére. 

Amit nem szeretek, az a blogon történő sárdobálás. Sosem volt titok, hogy azért indult el a blog, mert féltem a szita agyamtól. Meg akartam örökíteni azt, hogy melyik könyvben mi volt, hogy tetszett, és alkalomadtán, ha teljesen lehangol a könyves világ (csak rossz szájízt hagyó darabok futnak át a kezem alatt), akkor megnézem a blogon, hogy mi az, ami régen tetszett, és esetleg kimossa a számból a keserűséget. Egyszerűen egy amolyan nyugalom-sziget, ahova feljövök, kikapcsolok, esetleg arra fókuszálok, hogy mit lehetne módosítani a külsején, hogy letisztultabb, átláthatóbb legyen stb.

Már korábbi írásomban is volt róla szó, hogy az írók, akik nem fogadják jól a negatív írásokat, sokszor belekényszerítik magukat egy olyan helyzetbe, hogy megpróbálják befolyásolni az olvasót a belemagyarázásokkal. Ez nem csak azért tünteti fel őket negatív aspektusban, mert a könyv önmaga képtelen kiállni magáért (alkotójának a segítségére kell sietnie, mert másként nem állja meg a helyét), hanem azért is, mert ezzel burkoltan jelzik, hogy az olvasók ostobák, hisz annyi agyuk sincs, hogy felfogják, mit akart az író a könyvével kifejezni. És teszik ezt ahelyett, hogy az író újra nekifutna ennek a gondolatmenetnek, és azon kezdene el agyalni (még mielőtt elkezdené a magyarázkodást), hogy ez most tényleg az olvasó hibája, vagy esetleg magába kellene néznie, és ott keresni, mi csúszott félre.

Ez a jelenség azt hinnénk, lerágott csont, de mindig van rá bizonyíték, hogy újra és újra elő kell venni. Rengeteg magyarázkodást láttam az elmúlt pár évben, tiltakozást, hogy "de akkor is tetszen a könyv, ha valójában nem!" Egy idő után az ember mivel nem tud mit szólni ehhez az egészhez, hát nem is foglalkozik vele.

Ami számomra teljesen új jelenség, hogy van író, aki annyira jónak tartja magát, hogy ezért úgy érzi, mindenki mást lazán leszólhat - méghozzá nyilvánosan! Nem egy írót ismerek személyesen (van, akit kiadás előtt már ismertem, van, akivel a könyve olvasása után lettem jóba), és gyakran elő szokott kerülni a téma: magyar író vallomása egy másik magyar író könyvéről.
A leggyakrabban azt a választ kaptam, hogy negatívat nem adnak tovább írásban, csak szóban (nincs nyoma), mert nem akarják megsérteni az adott írót, vagy nem akarják, hogy az olvasók azt higgyék, rosszindulatból sarazzák a másikat. Be kellett látnom, hogy igazuk van. Sajnos az elvakult olvasók zöme kikezdi azokat az írókat, akik a nagy kedvencről képesek negatívat írni. Azt már nem veszik alapul sok esetben, hogy az író ugyanúgy olvasó is, mint bárki más.
Az sem titok, hogy az íróknak megvan a "kollégájukról" a véleményük, viszont ilyen téren az írók rettegnek egymástól. Miért? Mert ha nyilvánosan sarazzák egymást, az olvasók szemében rossz színben tűnnek fel. Így van? Igen. Miért? Mert első körben az írót látjuk bennük, nem a szubjektív véleményét felvállaló átlagembert. Bevallom, én is ugyanebbe a hibába estem tavaly, de azóta újragondoltam a dolgokat. Akkor egy sci-fi antológia kapcsán volt egy kisebb vita olyan írók között, akiket addig nagyon szerettem.
Aztán rájöttem valamire: ők is csak emberek. Attól, mert kiadták a könyvüket, miért ne lenne joguk vitázni egymással? Mitől másabbak, mint akár a szomszéd Mesi néni? Ettől rosszabbak lesznek a könyveik? A csudákat. Ha holnap valamelyik általam nagyon kedvelt író hirtelen totálisan ellenszenves lenne, attól még az írásait igenis tarthatnám jónak. Semmivel sem lesz rosszabb az írása az embernek attól, hogy úgy viselkedik, mint egy hólyag. (Ha alapvetően negatív véleményem volt az adott író könyveiről, akkor meg mindegy. Nem olvasok tőle többet és kész.)

A könyves világban érdekes adalék, amikor egy olyan ember szól le másokat, aki mondhatni még csak most bontogatja a szárnyait. Egy olyan ember, akiről több rosszat hallani (a személyiségéről), mint a műveiről. Többektől hallottam vissza, hogy egyik-másik író könyvét azért nem veszik kézbe, mert annyira ellenszenves figura, hogy még arra sem tartják méltónak, hogy elolvassa a könyvüket. Igen, tapasztalat, nekem is volt már, hogy megkeserítette egy-egy ilyen eset egyik-másik könyv ízét. Be voltam indulva, hogy elolvasom, aztán a fellengzős, "ki ha nem én" stílusukkal elriasztottak tőle. Ha ilyen stílusban osztja az észt a világnak, akkor lehet, hogy a könyvével is csak hazudik...

Nyilván külföldön is van ilyen, biztos vagyok benne, viszont nem elfelejtendő, hogy:
- Kis ország vagyunk, a könyvpiac kezd beszűkülni, és kevesebb könyv lát nálunk könyvespolcot magyar szerzőtől, mint külfölditől.
- Részben a magyar szerzők is tehetnek róla, hogy nem akarja a magyar ember kézbe fogni őket - nem tudják feldolgozni a negatív véleményt, és az olvasók is félnek negatív véleményt alkotni. Egy külföldi szerzőről alkotott negatív vélemény maximum akkor kerül a szerző elé, ha a magyar olvasó pontosan eléje dobja - külfödi írót mit érdekeljen egy maximum párezres olvasótábort felmutatni tudó országból származó egyén véleménye? Nyugodtan fog aludni abban a tudatban, hogy számtalan másik országban attól még csúcsnak tartják a könyvét...
- Részben a magyar olvasó tehet erről a hanyatlásról: nem vagyunk elég kíváncsiak arra, hogy mit tudnak a magyarok - és mivel nem érdekelnek minket, a kiadók is ezt látják, és nem mernek hozzányúlni az új magyar szerzőkhöz. A külföldiek már be vannak járatva - ha úgy tetszik. Rányomnak egy "számtalan országban bestseller" feliratot a borítóra, és voilá, kész az eladható könyv.

Újra elindult a Magyar Könyvek Viadala, hogy népszerűsítsék a magyarokat. Bevallom, 2014-ben megjelent újoncok közül, akiket olvastam, egyet sem tudtam volna nominálni a díjra. Egyszerűen tűnik el a színvonal a magyar írók tollából. Az a fény, ami a régi nagy elődöknél megvolt. Visszasírom például Goldenlanet, aki eltűnt a fantasy piacáról. Az, hogy Gaura Ágnes megpróbálja életben tartani női ágról (írói oldalról azért akadnak igényes alkotók a műfajban) a fantasyt, és hogy Kleinheincz Csilla műveit is újraélesztik valljuk be, meglehetősen kevés. Ki tud megnevezni 10 olyan írónőt, aki magyar, fantasy témában mozog, igényesen ír, és az elmúlt 3-5 éve kezdték el kiadni a könyveit? (Elkezdtem a számolást, egy kezem elég volt hozzá...)
Vagy nézzük meg a sci-fi vonulatot. Nincs kifejezetten vérfrissítés. Ha a sci-fiben otthonosan mozgó, régóta alkotó íróink "nyugdíjba" mennek, ki veszi át a helyüket? Elvétve találunk egy-két olyan új sci-fist, akinek az írása szórakoztató, és nem úgy ül fölötte az ember, hogy mikor lesz már vége?

Örültem, mikor elkezdődött a KIMTE fantasy díjazása, de ha az ottani nagy botrányokat nézzük rá kell jönnünk, hogy a magyar írótársadalom nem csak írásszinten fejletlen, hanem képtelenek viselkedni is. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért visz rá a lélek egy szakmaiakból összeállított zsűrit megfenyegetni. Nem ez lenne a lényege a dolognak, hanem az, hogy az írók tanuljanak a hibáikból. És ez a probléma a mai írói társadalommal - műfaji megkötés nélkül.
Képtelenek önkritikát gyakorolni, mielőtt kiadják a könyvüket, és amikor jönnek vissza szakmai vagy kevésbé szakmai helyekről a negatív vélemények, akkor meg fel vannak háborodva, a világ nem érti meg őket, és mindenki ostoba fajankó, aki negatívat mond a könyvükről.

És itt ismét adódik egy kérdés: az írók milyen alapon veszik a bátorságot arra, hogy fenyegetőzzenek, elítéljék az olvasót csak azért, mert az a véleménye ami? Undorító ez az egész, és gyomorforgató, hova tart a világ. Sokáig az írókat kultúrált emberként kezelték, akik vannak annyira műveltek és intelligensek, hogy könyveket adnak ki. De figyelem! Az intelligencia nem azt jelenti csupán, hogy valaki nagy tudású. Hanem azt, hogy hogyan viselkedik az illető! (Lásd: Intelligensen viselkedik kifejezés.) Nem attól lesz valaki intelligens, hogy vissza tudja köpni a regényeiben az idegen szavak szótárát, hanem attól, hogy olyan nyelven fogalmaz, amit mindenki ért (egy-két idegen szó belefűzése a történetbe tanító jellegű, tucatszám belerakni már csak fitoktatás), és a negatív véleményt és kritikát is emelt fővel kell fogadni. Azt kellene belátni, hogy nem mindenkinek tetszhet az, amit csinálunk. Mindenkinek más az ízlése, és azzal, hogy habzó szájjal azzal vádoljuk a másikat, hogy hülye, hogy nem képes felfogni, mit akarunk a regényünkkel üzenni, attól még nem fogják szerethetőbbnek látni a művet.

Ezek után lehet jönni, hogy borúlátó vagyok, vagy azt, hogy kritikus (mint melléknév), tapló, okoskodó stb. Lehet mondani, hogy nincs igazam. Ha valaki észérvekkel áll elém, be szoktam adni a derekamat. Amíg viszont nincs rá bizonyíték, hogy tévesek a feltevéseim, addig abba a hitbe ringatom magam, hogy sajnos ez van... 
Folytatás...

2015. március 6.

Rob Reger, Jessica Grunner - Különös különcségek (Emily the Strange 2.)

0 megjegyzés

2014 októberében kelt szárnyra a hír, mi szerint kiadásra kerül az Emily the Strange folytatása. Kíváncsian vártam, hova mehetnek még el az írók? Nagyon is! Az első kötet a leleményével, a szétszórt összerakottságával (ami mögött logika rejtőzik) fogott meg, és valami ilyesmit vártam a második résztől is...

Emily Strange, és édesanyja új városba kényszerülnek költözni. A lány ímmel-ámmal fog hozzá a költözéshez, mert már elege van, hogy ilyen gyakran kényszerülnek egyik városból a másikba. Szerencsére hűséges góleme, Holló mellette van, és segít neki. Ezúttal a cél Dinkafalva, ahol Emily tovább folytatja a kísérleteit, alkotó helyet keres grafitizés céljából, felfedezi a deszkázható helyeket, és újabb csínyeken töri a fejét - és persze az egészet a feje tetejére állítja (rövid időn belül).... Egy félrement kísérlet megduplázza a lányt (eleinte nagy örömére, később nagy bánatára), és létrejön Másolat (akit később GonoszLényként (GL) kezd hívni). Miután rájön, hogy GL célja az, hogy megölje kiderül, hogy nem elég nagy Emily szobája kettejüknek...

A történet még mindig meglehetősen morbid. Emily még mindig meglehetősen szarkasztikus figura, aki mindenféle őrültségeket talál ki. Naplójában némileg már jól megszokott az, hogy rajzok tarkítják, és jópofa listák.
Ezúttal viszont a történet egy hagyományos, lineáris folyóba csúszik, ami valamiért nem tetszett annyira, mint az első kötet nyakatekert kuszasága. Emily nekem itt legtöbbször csak nyavalyog. Például, hogy a macskák miért nem dörgölőznek hozzá, miért nem foglalkoznak vele... vagy éppen azért, hogy GL meg akarja ölni ugyan, de nem tudja, mivel kellene megállítania. Vagy éppen azért, mert Holló nincs mellette. Vagy mert költöznie kell, és úúúgy unja a dolgot, hogy már megint dobozolnia kell...
Az volt eddig a jó, hogy Emilyt nem érdekelte ennyire a világ, csak az, hogy minden információhoz hozzájusson, amit szeretne. Most meg olyan, mint egy majrés kiskölyök, aki mindent túlagyal. Sokszor elveszítette az első kötetbeli jópofa, laza személyiségét, amit sajnáltam.

Amikor viszont nem, akkor nagyon élvezhető volt. Ezúttal más színtéren járunk, más balhékkal, más szereplőkkel. Azt azért nem lehet mondani a karakterekre ezután se, hogy tök átlagosak. Van itt gonosz zseni, egy titokzatos szomszéd nő - aki képes túljárni E. eszén -, sok őrült, zombiként járkáló lakos, és menő deszkások - no meg egy Bináris Larry.

A harc a két Emily között meglehetősen élvezetes helyenként, mert humoros szituációkat szül, míg Emily rá nem jön a döbbenetes igazságra. Eléggé kiszámítható történet, a cicák még mindig bájosak benne, de tényleg hiányzott az a kuszaság, amit az első könyvben láthattunk.

Összességében most egyszer elég volt ez a történet. Ugyanazt a vonulatot követi ez a sorozat is, mint a többi (a 2. rész gyengébb az elsőnél), úgyhogy bízom benne, hogy a 3. kötet ismét jobban fog tetszeni. Remélem hamarosan kiadják azt is...

A könyv trailere:


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2015. március 5.

Maros Edit - Hűvösvölgyi suli 1.

0 megjegyzés

A 2015-ös könyves kihívásnál van egy olyan feladat, hogy egy olyan könyvnek is szerepelnie kell a végső listán, amiben  van "high-school". Ennek a tételnek a kiikszelésére tökéletesnek találtam a Hűvösvölgyi suli nyitó kötetét.

Történetünk középpontjában egy gimnáziumba járó lány ikerpár van Dóri és Nóri. A történetet maga Dóri meséli E/1-ben. Meglehetősen átlagos sztorit kapunk, amit amerikai mintára vagdostak össze innen-onnan. Így kell, hogy legyen benne egy bunkó pasi, aki egyszerre több lányt szédít - és rosszfiús imidzsével hódít. Kell legyen egy csendes, ám a jófiú szerepében tetszelgő, háttérben meghúzódó hős. Kellenek klikkek, pletykák, meg szívatós tanárok...

Azt hiszem, kezdek kiöregedni az ifjúsági regényekből, mert rögtön a stílus volt az, ami folyamatosan taszította el tőlem Dóri karakterét. Egy 14 éves lányról van szó, akinek mindene a High School Musical (HSM), ha tucatszor nem tesz megjegyzést rá, hogy neki tetszik Zac Efron, akkor egyszer sem. Nem lenne vele baj, ha ennek ellenére racionálisan gondolkozna a lány. Nyilván egy 14 éves naiv lányka nem fog felnőtt fejjel gondolkozni, ezt aláírom, viszont sokszor kap olyan szövegeket a szájába, ami nem is illik oda. 

De kezdjük némileg az elején. Dórit először úgy ismerjük meg, mint egy béna humorú, idétlen karakter. Szarkasztikus akar lenni, meg jópofa, ehelyett viszont egy komolytalan, humortalan karaktert kapunk. A bemutatások meglehetősen erőltetettek, inkább filmbe, mint regénybe illőek. Ez a naiv butácska lány rögtön a történet elején egy HSM fórumon megismer egy állítólagos lányt, aki azonban nem mondhat magáról semmit. Dóri ennek ellenére fényképekkel és hatszáz oldalas üzenetekkel árasztja el, és éppen csak lakáskulcsot nem ad a "virtuális barátnőjének", akiről még képet sem látott. Ennek ellenére bugyiméretig menően leírja a barátosnénak az élete minden egyes négyzetmilliméterén bekövetkező változást, és 300 oldal után esik le neki, hogy ő viszont semmit nem tud a "lányról", akit egyébként a legjobb barátnőjének nevez. Mindezek mellett ott van, hogy az első 300 oldalon többször megjelenik, hogy "de mi van, ha ez valami netes szatír?" Dóri azzal rázza le, hogy egy szatír nem tudhat ennyit a HSM-ről... Tényleg? Mert olyan nehéz megnézni 3 tiniknek szóló filmet annak érdekében, hogy valaki hozzá tudjon szólni egy adott témához... És ha egy szatírnak mondta volna el az összes történetét? Elvégre nem tudta ellenőrizni azt a kevés információt a virtuális beszélgetőparnerével kapcsolatosan, amit kapott...

Dóri karaktere egy tipikus Mary Sue. Hisz mások jóságában, és ő is mindig csak jót cselekszik. Nem bánt meg másokat, inkább félreáll az útból akkor is, amikor kiderül, hogy ugyanabba a srácba zúgtak bele a testvérével. Olyan monológokat tol le Nórinak, hogy "majd meglátod, ha neked is lesz gyereked, hogy fogsz érte aggódni!"

Egy 14 éves gyerek oktatja ilyen szavakkal a másikat, míg a lazának tűnni akaró anyuka nevetségesen fest. Idétlen párbeszédek központi szereplőjévé válik, és inkább tűnik gyereknek az anyuka, mint Dóri. Nóri kissé szabadabb, mint Dóri, és ő inkább a valós térben szeret élni, nem úgy, mint Dóri (aki imádja a laptopját, meg a virtuális teret). Nóri szeret sminkelni, bulizni, fiúzni, ugyanakkor ugyanolyan kis csitri az élethez, mint a testvére - mégis kettejük közül őt inkább mondanám felnőtt viselkedésűnek, mint az "érett"-nek kikiáltott Dórit, aki csak vigyázni akar a testvérére.

Ezt sajnáltam a stílusban. A felnőttek le lettek degradálva a legtöbb esetben, és mindenki ugyanolyan szóhasználattal beszél - nem mellékesen mindnyájan ugyanazzal a szlenggel. Az egyetlen, aki ilyen téren kitűnik, az a néhány tanár, akit kicsit behatóbban megismerünk. Az énektanárnő is papírmasé figura, valamelyik zenés filmből lépett ki - jó lelkű, bármin elsírós, cuki-muki lelkivilágú cukormázas tyúkanyó. A töritanár Halmai is sallangos karakter, aki kizárólag főhősünket szívatja, még akkor is, ha az nem tett semmit. Aztán meg mégis főhősünk megmentésére siet nem is egyszer.

Az már csak hab volt a tortán, hogy Dóri szemében valaki attól lesz igazán rossz fiú, hogy iszik és dohányzik. Dávid, a "rosszfiús rocksztár" figura, minden lány álma, a suli legmenőbbje. 

Minden karaktertípus megjelenik, és a tinik valamennyi problémája is, ugyanakkor sokszor éreztem erőltetést és erőlködést mind a stílus, mind a történet terén. Egyszerűen olyan, mintha az ember leülne egy tipikus amerikai tucat-tinifilm elé, végignézné, és kész. Ugyanilyen 12 egy tucat sztorikkal találkozni sorozatokban, filmekben, és semmiben sem hoz újat.

Nem tudom, mit vártam. Kezdő kötetként megteszi a kötelességét: bemutatja a főbb szereplőket, a viszonyokat, a tereket, a világot, és kb. ennyi. Behoz egy erőltetett konfliktust, aztán máris elérünk a happy endhez, és vége. Nem rágom tövig a körmöm, hogy mi lesz a folytatásban, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy lesz kedvem elolvasni.

Ennyi negatívum után kérdés lehet, hogy akkor most egyáltalán nem is volt semmi, ami tetszett? De, volt. Örültem volna, ha a chates és e-mailes részekre szorítkozott volna a kislányos gondolkodásmód kinyilatkoztatása. Dorci és Liliom (alias Lilla - a virtuális barátnő) beszélgetéseinél frappáns megoldás, hogy úgy van megoldva, mintha print screenelték volna az adott beszélgetések képernyőit. Az is jó volt, hogy a levelezésnél tényleg úgy tűnt, mintha egy privát e-mailbe olvashattunk volna bele. A képi elemekkel való tarkítás némi színt vitt a stílusba. Sok helyen találkozunk emotikonokkal, amit nem mindig tartottam indokoltnak.

Összességében fogalmam sincs, mit vártam. Talán azt, hogy meggyőzzön ez a könyv, hogy egy unalomig rágott témát máshogy is meg lehet fogni. Hogy más lesz: fordulatos, valamitől izgalmasabb, vagy különlegesebb, mint a többi. Sajnáltam, hogy nem volt az...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. március 1.

Elindult a II. Magyar Könyvek Viadala

0 megjegyzés

A mai napon startolt a II. MKV a legszebb könyvborító kategóriával. A szavazatokat már most is le lehet adni a jelöltekre, akik a képen is látszanak.

A szavazatokat Március 31-ig lehet leadni ITT! A linken találtok némi információt is a könyvekről, illetve még annál is többet magáról a viadalról.

Annyit talán még elmondhatok előzetesben a nomináltakról, hogy néhány kategóriában lesznek meglepetések a nomináltak soraiban, úgyhogy érdemes lesz követni az eseményt.

Elsőként tehát derítsük ki, kinek a könyvéhez tartozik az Év legszebb könyvborítója!
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger