2013. június 27.

Blogok egy helyen - megszűnik a Google Reader

2 megjegyzés

Follow my blog with Bloglovin

Néhány napja felröppent a hír, mi szerint megszűnik a Google Reader, és ezzel együtt a Rendszeres olvasók funkció egy az egyben kikerül a blogokról.

Sajnos az is nyilvánvalóvá vált, hogy a hír nem kacsa, ugyanis a hivatalos oldalon is olvasható, hogy bezárja kapuit a GR. 

Már csak 3 nap van vissza, ami azt jelenti, hogy ennyi időt kap mindenki, hogy átmenekítse a blogkövetéseit a Bloglovin nevű oldalra. Ez azt is jelenti, hogy amint felregisztrál valaki az oldalra, a rendszer felajánlja neki, hogy átimportálja a Google Readerből a követett blogokat.

Hogy néz ki az oldal? A blogokra rá lehet keresni név szerint, jelölni, hogy követjük, csoportokba rendezhetjük őket, és még kategóriánként is kereshetünk. 

Rengeteg funkciója van a bloglovinnak, mégis értetlenül állok a dolog előtt, hogy miért kell így változtatni azon, ami már alapvetően működött. Érthető, hogy nem szeretnének veszteséget termelni, és állítások szerint a Google Readert nem használták annyian - amit kétlek.

Szóval egy újabb regisztráció kell hozzá, hogy ezentúl is követhesd kedvenc blogjaidat, tudod őket Likeolni (a bejegyzéseket), és meg tudod osztani őket.

Találkozzunk a bloglovin-on is, és további jó olvasást mindenkinek!
Folytatás...

2013. június 26.

A Moly kicsit másként - régen és most az én szemszögemből...

0 megjegyzés

Már itt célszerűnek tartom leszögezni: ez a poszt egy teljesen független vélemény, egy nosztalgikus elmélkedés mindarról, amit magam tapasztaltam, és nem azért íródott meg a bejegyzés, hogy bárkit vagy bármit megsértsek, piedesztálra állítsak stb...
Aki ezt nem fogadja el, mielőtt belekezd, azt most megkérném, hogy itt fejezze be az olvasást! 
Köszönöm a megértést!


"A moly már megint új külsőt kapott..." - néhány hete (megközelítőleg 1 hónapja) ettől volt hangos a moly oldala, illetőleg a facebook adott csoportjai is.
Elkezdtem fejben összeszámolni, hogy ez már vajon hányadik variációja a molynak azóta a 3 (közel 4) év óta, hogy felregisztráltam. Néhány változtatásra már nem is emlékszem, hisz azok nem voltak olyan huzamos időn keresztül, mint például a legutóbbi moly-változat.
Nosztalgikus hangulatba kerültem, és arra gondoltam, miért ne mesélhetnék mindenkinek (régi és új tagoknak), milyen is volt a moly.hu a szemszögemből, mikor még bölcsis molytag voltam, illetőleg miben látom a változásokat, hogyan érintettek engem személy szerint.

Első körben a nevet említeném. Kezdetben a moly.hu egyfajta könyves játszótér volt, ahol mindenki szabadon "játszhatott" (értsd: könyves értékelést írhatott, könyvet tehetett olvasósok vagy olvasottak közé, polcokat hozhatott létre stb... stb...) Aztán a játszótér bezárt, és Könyvek és Barátaik néven futott tovább, de funkcióit tekintve megmaradtak a régi dolgok, és még bővültek is extra adalékokkal.
Hozzátenném, nekem a könyves játszótér elnevezés valahogy barátibb hangvételű volt, kellemesebb hangzású. Mindig olyan érzést keltett bennem, mintha egy könyvekkel teli játszótérre érkeznék.
A könyvek és barátaik elnevezés pedig már nem éppen játékos, hanem komolyabb hangvételű.

Mint egy könyvtárba, ide is be kell iratkozni (regisztrálni), és akkor elérhető a legtöbb funkció. És ha már regisztráció, akkor létrejön a molytagról egy adatlap, ami mindenfélékkel foglalkozik. (Mondhatnánk, megmutatja a molytag molyon megtett "életútját".)
A molyos adatlapom (amit tartalmaz, és amit nem - a bejegyzés készülésének pillanatában):

Regisztráció (molyszülinap): 2009. október 31.
2008-tól fogva foglalkoztam könyvekkel nagyobb tételben. Azóta (ahogy az egyik tanárom mondta nekem nemrég) az életem minden területét áthatják a könyvek - vonatkozik ez hobbira, tanulmányokra és csak reménykedni merek, hogy a munkámnak is köze lesz majd a könyvekhez valami úton-módon (hm... könyvelés? talán még azzal is megbirkóznék ;) még ha betűkhöz annyira nincs is köze).
Beszélgettünk egy lánnyal, aki szintén nagyon szeret olvasni, hogy ha egy könyvről értékelést akar, és hiteles képet, első dolga felmenni a molyra, és megnézni. Kérdeztem tőle, hogy mi az a moly, mire megmutatta, és elmagyarázta, mire jó. Annyira megtetszett az ötlet, hogy lehet jelölgetni a könyveket, hogy azonnal regisztráltam is...

Olvasmányok (mikor ezt a posztot írom: 425)
Olvasmányaim között akkoriban főként fantasy szerepelt, úgyhogy azok kerültek fel első sorban, illetve mindazon dolgok, amikről a blogon akkor még teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is írok - és a mai napig is ritka alkalom, mikor ilyesmiről teszek fel bejegyzést. Például a blogon nem követem nyomon (és általában megdöbbennek rajta a barátaim is), hogy olvasok Shakespeare műveket. Nem nézik ki belőlem, hogy szeretem a drámákat. Igaz, a Romeo és Júlia (nem írtam félre, ugyanis kevesen írják Romeo nevét két rövid o-val, de eredetileg így kell írni ;) ) nem tartozott a kedvenceim közé, de Thurman a Vihar című utalásával elérte anno, hogy elolvassam azt a drámáját, és onnantól kezdve nem volt megállás. Szentivánéji álom? Megvolt. Lear király? Kész mészárszék, de pipa... és még sorolhatnám. Ilyen módon nem jelöltem az olyanok olvasását sem, mint a verseskötetek (Varró Dániel, Petőfi Sándor...) vagy a klasszikusok (Brontéék, Austen stb...) olvasását sem. Néhány talán még nincs fent a molyos adatbázisomban sem, viszont a blogon pláne nem lehetett velük összefutni. Molyon ehhez képest mindig több olvasmányom volt. Később ehhez jöttek hozzá a mangák, amikről a blogon elvétve írok csak, és akkor is többet egybe fogva, röviden jellemezve néhány szóval.
Az első könyvek, amiket felvettem, hogy olvastam, főként állatmesékkel foglalkozó könyvek voltak (La Fontaine stb...)

Értékelések (jelenleg 240)
Nem minden könyvhöz szoktam értékelést írni, amit olvastam. Ha eszembe jut írok, ha nem nem. Régen ez úgy működött nálam, hogy igyekeztem minden olvasmányomhoz pár sort odafirkantani,  vagy ha kihíváshoz kellett, akkor azért írtam pár gondolatot az adott olvasmányhoz, manapság viszont főként azok kapnak értékelést, akikről blogolok. Az összesítőből kiszedek egy részletet, és kész, nem cicomázom...

Könyvek (jelenleg 86)
Ezt a részét kétlem. Mármint, hogy valóban ennyi könyvem lenne, ugyanis a moly számlálója ilyen szinten mindig megbízhatatlannak bizonyult. Egy időben felvittem minden könyvemet (regisztrációmat követően olyan 100-150 könyv volt a listán, majd elkezdett nőni, és több, mint 300 könyv fölött jártam), majd jött egy mély hullám, és úgy döntöttem, nem fogom a továbbiakban jelölni a magánkönyvtáramat.
Miért? Mert ez egy online adatbázis, nekem meg olyanra volt szükségem, amit bármikor elérhetek. Egy időben volt olyan, hogy le lehetett tölteni a könyvtárunk és a kívánságlistánk tartalmát, de mióta nincs, azóta hiányzik :( Még eggyel több okot adott arra, hogy mellőzzem a menüpont szabályos használatát.
Így elkezdtem felvinni a könyveimet a saját gépemen a BookHunterbe, innentől kezdve viszont a molyon történő jelölgetés teljes mértékben fel lett váltva, és fölöslegessé vált. Aztán meg jött a fogadás, mikor meg úgysem vehettem könyvet (még most sem), akkor meg minek nézegessem, hogy a szám meglehetősen stagnál - mint a jelek mutatják, annyira mégsem áll egy helyben, mert a fogadás kb. 2 éve zajlik.
Elkezdtem tehát felvinni a mangáimat, mert az ismerőseim és barátaim elkezdtek nekem mangákat adni ajándékba. Így ők látják, mim hiányzik még a gyűjteményemből, és én is tudom, mim van otthon és mim nincs. Gyenge pillanataimban pedig elmehetek beszerezni egy-egy új darabot, ami még hiánycikk.
Amikor egyetlen könyv sem volt a magánkönyvtáramban, a moly 4-et jelölt akkor is, azóta is azt tartom, hogy ki tudja, hány könyvem (vagyis jelenleg mangám) van valójában - ha nem számolnám össze a polcomon, nem tudnám a pontos számot.
A moly fölfele csalt. Szép gesztus, csak kár, hogy nem igaz :) - pedig jó lenne.

Karcok (jelenleg 1063)
Az első karcom időpontja 2010. április 1. Ebből is látszik, hogy sokáig inaktív tagnak minősültem. Nem használtam ki az oldal adta legtöbb lehetőséget, csak a könyvek jelölgetését, értékelését stb... Aztán unalomból napi szinten egy-egy a hangulatomat tükröző idézetet kezdtem feltenni. Az első karcom:
"Enyém az egész világ, csak az emberek nem fizetnek túl jól."
(Orson Scott Card - A hetedik fiú)

Erre nem érkezett semmilyen kommentár, viszont a másodikra már igen: 
„Idővel megtanulja, hogy szeressen minden jóságot, amit talál, a többit pedig megbocsássa.”
Orson Scott Card – A hetedik fiú

Az első hozzászólást @Amnaentől kaptam, az első karccsillagot @Rémálomtól (Gigi).
Az idézeteken túl minden másról (mindennapokról, örömről-bánatról stb...) írtam a karcokban, csupa molytól eltérő dolgot - értsd: off dolgokat. Akkoriban ez senkit nem zavart, majd minden ilyen megnyilvánulást az utóbbi években offolásnak vettek, és szankcionálni kezdték. Később a megoldást a zónarendszer kereteibe ágyazták, hogy mindenkinek megfelelő közeget adjanak a megnyilvánulásra.

Idézetek (jelenleg 63)
Lelkesen gyűjtögettem egy időben a humoros vagy éppen megkapó, tanulságos idézeteket, hogy ezek alapján kedvenc, vagy egyéb módon tetsző olvasmányaimat mások is kézbe ragadják. Egy-két esetben sikerült elérnem ilyen hatást, ilyenkor nagyon örültem, máskor pedig jó volt újra átolvasnom az idézeteket, és ismét a könyv világában érezhettem magam, egy-egy jóadag nevetés kíséretében, ahogy felidézte az emlékeket. Manapság már nem írok ki idézeteket, mert a molyon annyira elszaporodtak, hogy néha egész könyveket ki lehetne rakni csak abból, amiket kiidéztek mások, és ezzel szerintem rontják az olvasási élményt. Ha pedig nincs is kiírva sok idézet, akkor egyesek elfelejtik benyomni a spoiler gombot, és már nemegyszer futottam bele poéngyilkos idézetbe. Egy könyvet jobb szeretek inkább magam felfedezni, minthogy más mutassa meg nekem a saját szemén keresztül, mert esetleg elvenné tőle a kedvem, és talán lemaradok miatta valami csodálatosról...

Polcok (jelenleg 11)
Volt időszak, mikor rengeteg polcom volt. Mondhatnám azt is, hogy mindennek volt egy rakat polca, és egy könyv akár 20 polcomra is rákerült. Ezt a fejetlenséget oldottam meg egy új moly-funkcióval (később lépet érvénybe, jópár évvel a regisztrációmat követően), ami az "örökbe adás" nevet kapta, illetőleg sok fölöslegeset töröltem is közülük.

Események (4) és Kihívások (2):
Egyik létrehozása sem volt jellemzője a korai korszakomnak, de most, hogy moly-óvodába mehetnék sem lett az. Eseményeknek általában molytalálkozókat szoktam jelölni, kihívást meg főként kampányhoz rendeltem eddig.

Észlelés (12):
Ez régen is megvolt, viszont akkoriban egyetlen városba ingáztam csak, egyáltalán nem állt módomba másokat figyelni, hogy mit olvasnak, mert körülöttem senki nem olvasott semmit. Aztán elkerültem egy másik városba, vagy éppen utaztunk, és elkezdtem figyelni, ki-mit-hol-mikor(-miért) olvas, és kezdtem gyűjtögetni az észleléseket. Manapság már nem írok fel észlelést, inkább odamegyek az olvasóhoz, és kirángatom a könyve világából, hogy kifaggassam, mit olvas és az hogy tetszik neki - vonattal utazók vigyázzanak!

Blogbejegyzések (442):
Egy eléggé (mondjuk úgy) érdekes utat bejárt funkciója a molynak. Most, hogy a legújabb design létrejött, ismét visszahozták a listába. A kezdeti időkben widget és moly-kedvencelő is volt blogok részére (még most is van), majd egy idő után ez teljesen kikoptak a blogok a listából, és úgy tűnt, elvesztek a molyról. Kacifántos úton lehetett mind a blogger adatlapján, mind a könyv adatlapján megnézni a blogja tartalmát, vagy éppen a véleményét az adott könyvről, amiről blogolt. Úgy nézett ki, mintha a blogok mostohagyerekek lennének az oldalon...
Aki követi a blogot láthatta, hogy eltűnt a molyos-kedvencelő a blogról, illetve az olvasásaimat mutató widget is. Ez nem annak köszönhető, hogy "ha már a moly annyira nem támogatja a blogokat, a blog sem támogatja a molyt!", hanem egy véletlen balesetnek. Az olvasásaimat alapvetően ki akartam venni a rendszerből, mert úgy gondoltam, úgyis lesz elég időm hozzá, hogy magam módosítgassam az olvasási listámat. A kedvencelőt pedig a blog maga nem akarja betölteni (a kód helyes felhasználása ellenére sem). Úgy tűnik, önálló életet él a kicsike mostanában, és nemigazán tetszik neki néhány változtatás (nem csak a molyos-kedvencelő, más dolgok tekintetében sem hajlandó velem együttműködni, de ez már más kérdés...)

Várólista (49) és Kívánságlista (431)
Nálam ez a két funkció úgy tűnik mást jelent, mint a legtöbbeknél. A várólista számomra azt jelentette régen, mint amit most: megvan a polcomon egy könyv, csak még nem olvastam (ergo: várat magára az olvasása). A kívánságlista jelentése nálam: könyv, ami nincs meg, de szeretném (ha meglenne).
Úgy tűnt, sokan másként értelmezik, mert az utóbbi időben egyre-másra kaptam a leveleket: "láttam, szeretnéd xy könyvet". Utána gyorsan átpörgettem a várólistámat, és ott találtam meg az adott könyvet, és az olvasatlan polcomról is ott figyelt. Ebből arra következtettem, hogy a molyok aranyosak, figyelmesek, viszont sokaknak mást jelenthet ebből kiindulva a várólista fogalma - bár a kérdés vitatható, mert lehet, hogy csak elnézték...
A várólistát egyébként egy ideje nem vezetem már, mert a blogon szoktam kihúzni azokat a köteteket, amiket már olvastam, és amik még hátra vannak. A magán világomba mondhatni többet kalandozom, ugyanis a blog csinosítgatása közben gyorsan eszközlök változásokat, és máris megyek vissza az egyéb elfoglaltságaimhoz. Ezért esik meg, hogy molyon sem jelölöm már rendszeresen, hogy aktuálisan mit olvasok, vagy aktuális olvasmányomban hol tartok, és van, hogy 1-2 hétig is fent trónol az aktuális olvasmányaim közt egy-egy könyv, holott azóta már 4 másikról írtam, amiket szintén elolvastam.

•••••••

Nem csak ennyi funkciója van a molynak, de ezek azok, amiket aktívabban használok, mint a többit.  Ezek már a kezdeteknél is megvoltak, sőt, bővültek is (például karcokhoz és bejegyzésekhez lehet már könyvet társítani, ami megjelenik a könyv adatlapján is). Ilyen bővülés volt továbbá az is, hogy a könyvek adatlapjain alap adatok (fordító, kiadás, ISBN stb...) jelentek meg a címkék mellett, illetve boltot rendeltek hozzájuk azok részére, akik azonnal be akarták szerezni az adott darabot. 
Nevezzetek maradinak, de a többi funkcióra nincs is szükségem annak ellenére, hogy már alkotókat is lehet értékelni, kívánságlistát fontosság szerint jelölgetni stb... Számomra ezek felesleges dolgok, régen is megvoltam például a Kívánságlistás kiemelés nélkül (ami az előző rendszerben megvolt a legújabb változatból hiányzik), vagy például a könyvjelzők használata nélkül. (Apróbb megjegyzés: az alkotók értékelését is indokolatlannak tartom, ugyanis régen nagy port kavart, ha valaki bejegyzésben meg mert akárcsak annyit is említeni, hogy "XY nem tud írni", mert azonnal író elleni támadásnak vették, személy sértegetésének stb. Ez a funkció tehát mitől lenne más?)
(Ezek, hozzátenném, egyéni problémáim, mert hasznos holmik, csak tényleg nem használom őket... van ez így.)

De most térjünk vissza a kezdetek kezdetéhez:
2009. október 31.: A moly valahogy úgy festett, hogy jobb oldalon volt egy menüsáv, a másik oldali hasábban meg láthatta az ember a karcait, írhatott egy dobozkába karcot, jelölhetett olvasást, és láthatta az adatait.
A moly a fennállása alatt talán mindig ezeket tartalmazta, csak mindig másutt, vagy éppen néhány dologgal bővült. Ezután jött egy ketté bontott, 3 cikkes rendszer, mikor kétoldalt egy-egy menüsor más-más menüpontokkal jelent meg, középen meg a szokásos dolgokkal. Aztán persze jött a felső menüsávozás, a legördülő listák, a hol jobbra, hol balra taszigált menüsorok (csak egyszer volt kétoldalas megoldás), a zsúfoltabbá vált olvasmányjelölő sáv, ahol ugye egyszerre több könyvet a listához lehetett adni, megjelentek a kedvencek, a plecsnik, a rengeteg reklám jobbról-balról-középről-kétolvasmányközött stb...

Az egyik legnagyobb felhördülést mégsem az új külső kapta, hanem az, hogy az egykor csillagokból átlagot számító rendszert lecserélték, és a helyén százalékos jelzőszámok jelentek meg - ki tudja, milyen indíttatásból. Ezek ugye már nem mutatták olyan pontosan az összképet egy-egy könyv értékelését illetően, és az embereket megzavarta. Vajon jó az a könyv, ha 53%-on áll? Mégis hogy jön ki ez a százalék, vagy mit jelent?
Aztán bejött még egy százalék, rózsaszín keretbe kis nyilacskákkal, ami méginkább megzavarta a köztudatot. Az emberek azonban ebbe is belenyugodtak, mint minden másba.

Majd jött a "minden elérhető egy menüpontból", avagy Az összes aktivitás menüpont kidolgozása. Főként a bloggerek (köztük jómagam is) háborodtak fel, mikor a bal oldali menüsávban ott volt minden funkció, ami addig is, sőt, még olyanok is, mint a könyvjelző, és társai, amit lehet, hogy azóta sem használtak, viszont kiesett a Blogbejegyzések menüpont, ami már jóformán a moly kezdete óta jelen volt a bloggerek életében. Könyvek adatlapjain is nehezen fellelhetővé vált, hiszen egy darabig a könyvadatlapok legalján ott volt a bloggerek kilistázása, akik hozzácsatolták a bejegyzésüket a könyvhöz (és fordítva). Ezért is mondták azt, hogy ez biztosan arra irányul, hogy a bloggerek nem kívánt részeivé váltak a molynak. Ezt az állítást lehet cáfolni, és lehet mellette érvelni. 
Jómagam nem foglalnék állást egyik oldal mellett sem, mert nem ismerem a pontos hátterét annak, mi indukálta azt az elképzelést, hogy a blogokat ki kell venni az oldalsávból, hogy meg kell szüntetni a könyvek adatlapjára mutató widgetet (kevesen tudják, de olyan kód is volt, amit bejegyzésbe be lehetett szúrni, és akkor a könyv adatlapját átrántotta a molyról miniatürizálva - fülszöveget, könyvborítót, csillagozások átlagát stb. és amint rákattintottak a bővebb kifejtésre, átvitte az olvasót a molyos könyvadatlapra.)
Bevallom, engem is megrázott, hogy ha valakinek személy szerint akartam megnézni a blogját, először összes aktivitás, majd legördülőből blogbejegyzések menüt kellett választanom, és csak utána dobta ki. Valaki ezt azzal magyarázta nekem, hogy ez azért van így, mert a molyok többsége nem blogger.
Oké, akkor azt mondom erre, hogy nem igénylem például, hogy az "Alkotóértékelés" menüpont bent legyen a sávba, mert nem használom. Attól, hogy valaki valamit nem használ, attól még megjelenhet oldalt, nem zavarja az illetőt - ha csak az nem piszkálja a csőrét, hogy 0-t fog mutatni az egyik érték. Szerintem ez a legkevesebb.
A legújabb molyba tehát ismét könnyen és egyszerűen elérhetőek a blogbejegyzések az adatlapokról, sőt! a legördülő listából is, ami az oldal tetején megmaradt. Ezek mellett számos olyan funkcióval rendelkezik már a moly, amik közül az ember már nem is mindent használ, mert már annyira csilli-villi, viszont aki keresi egyik-másik menüpontot, az legalább tudja használni, amennyiben eddig hiányzott neki.

Így lehet az, hogy a molyos felhasználók, akik a kezdetekben még egységesek voltak, mára már valamelyest elkülönültek, hisz mindenkinek másra van igénye, és míg egyik használja az adott lehetőségek egyik felét, addig a másik a másik felét részesíti előnyben - de mindenki megtalálja, amit keres. Ha nem, az már az ő baja.
Ezzel is magyarázható a társadalmi szerkezet átalakulása az oldalon. Mivel megnövekedett a tagok létszáma, ki kellett dolgozni valami rendszert, hogy működni tudjon az oldal. Létrehoztak egy szabályzatot (súgó néven fut), amiben leírják az általános alapelveket, a menük használatát, és megpróbálják keretek közé szorítani az oldal használatát.
Ezért is lehetséges, hogy megszületett a zóna rendszer, hisz jódarabig sok problémát okozott az, hogy mindenki mindent irkált, így viszont már tudunk csatlakozni adott zónához, ahova mindenki olyan témában dobálja be a karcait, ami esetlegesen minket is érdekel. Ennek szabályozatlansága szintén sokakat zavar, hisz épp csak arra nincs zóna, hogy "Milyen színű bugyit vegyek fel ma?". Az is zavaró néha, hogy olyan emberektől kap a moly a zónák miatt számára érdektelen karcokat, akiket nem figyel - és nem véletlenül (fölösleges információk tömkelege, 10X annyi friss, mint eddig stb...)
Erre a "nyavalygásra" az alábbi választ kapnánk: nem kötelező embereket figyelni, és nem kötelező zónákba belépni sem. Szűrő gomb is létezik stb... stb... = Jogos észrevétel, valahogy mégsem vagyok kibékülve vele. Adjunk mindenkinek teret, de azért ha már ennyi mindent szabályzunk, ennek is legyenek ésszerű keretei.
Anno sokakat zavart az, hogy bárki bármilyen kihívást létrehozhatott, hozzá akármilyen plecsnit. Majd kialakultak a plecsnivadászok, és mégis sikerült meggátolni a fejetlenséget azzal, hogy szabálymódosítás történt.

Elmondható tehát, hogy megnövekedett taglétszámmal együtt járt a szabályok minduntalan szigorodása, és az egyre különösebb kihágások megszaporodása is. A kontrollal régen kevés probléma akadt, hisz kezelhető mennyiségű felhasználó, és más rétegek használták, mint manapság.

Azt viszont sose felejtsük el, hogy a változás néha nem rossz dolog, csak kezdetben furcsa, viszont megszokható. Mint ilyen, a moly sem maradhatott tehát ugyanolyan, még akkor sem, ha nem bántuk volna. Az elmúlt 1-1,5 évben tapasztalt dolgok után viszont még mindig azt mondom: nem a külsőben változott meg legnagyobb mértékben a moly.hu és nem a funkcióiban, viszont ezen egyetlen szerkesztő, sem szabályrendszer nem tud változást eszközölni...
Folytatás...

2013. június 25.

Ta-mia Sansa - A menekülés éve (Gender Krónikák 1.)

2 megjegyzés

A könyv eredeti Delta Vision -ös borítója
Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy napvilágot látott a 11. kötet a sorozatból, és aközött, hogy kijött az első rész. Sokan nem értik, hogy működik ez a sorozat, úgyhogy egy kis háttérrel kezdeném. 
Amikor kijött az első könyv (Sötét Hórusz), akkor már tudni lehetett, hogy ez nem első kötete a sorozatnak. Ta-mia Sansa a sorozatot precízen felépítve haladt előre úgy, hogy a kötetek között van némi átfedés (hol szereplők, hol történetek szempontjából), a kötetek mégsem kapcsolódnak szorosan egymáshoz. Így történhetett, hogy a Sötét Hórusz, a 11. kötet került először nyomtatásba.
Majd, mintha a kiadó megfeledkezett volna a sorozatról, sokáig nem történt semmi. Az író végül - a fülét rágó olvasói hatására - magánkiadásban napvilágra juttatta a Forradások című kiegészítő kötetet, ami időrendben a Sötét Hórusz utánra tehető, és annak főhősét jobban bemutató kötete kívánt lenni. Hozzátenném, a Sötét Hórusz című mű sem volt rossz, de a Forradásokban már látszott egyfajta fejlődés írástechnikai oldalról is, miközben a szerkezeti felépítése sem szenvedett csorbát.
Majd telt-múlt az idő, és nem történt semmi, egészen addig, míg a Delta Vision be nem jelentette, hogy látnak fantáziát az írónőben, így a kötetét beválogatnák az egyik (újonnan indított) sorozatukba, ami sci-fikkel foglalkozik. Viszont ők már változtattak a koncepción: az első kötettel kezdték a kiadást, ami nem más, mint A menekülés éve.

Eltérve a Gender Krónikák többi kötetétől, ezúttal a Földön járunk - méghozzá két lábbal, és sok kerékkel. Létrejön az országok egyesítése, az egységes szabályok, és nyelv használata, a közös politika, és egészen addig jutott az emberiség, hogy más bolygók civilizált lényeivel egyezkedik. A vezetők táborát az elnök, és az ítélők alkotják, akik törvényeket hoznak.
Ítélő sem lehet azonban akárki, szigorú szabályoknak kell megfelelni. Amint valaki ítélő lesz, a ruhától, az öltözéken át mindent megszabnak az egyén helyett, akinek asszimilálódni kell a többi a felsőbb körbeli tagok közé. Így lehetséges az, hogy James Manulnak gyorsan meg kell házasodnia. Testvére, Gregory, aki pap, talál neki feleséget. Egy csúnyácska lányra lel az egyik parkban hazafele menet, akinek nem ismeri a múltját, mégis hazaviszi, és ellátja, majd plasztikai műtétek sora után Sandra Manulként születik újjá James oldalán.
A plasztik nő kimért, a gazdag férj unatkozó feleségét játszva vásárolgat, partikra kíséri az ítélőt, és igazán mintafeleséget alakít. A felszín alatt viszont James és Sandra amint kettesben lehetnek, olyan távolra kerülnek egymástól, amennyire lehet. A nő ugyanis múltja miatt képtelen megbízni Jamesben, vagy bárki másban.
Múltjának egy hamis változatát tálalja Jamesnek és Gregorynak, mert fél, hogy akkor James végérvényesen ellökné magától. Ugyanis Sandra egy végrehajtó volt, egy maffiafőnök jobb keze, aki kínzott, és rengeteg embert küldött át a másvilágra.
Barátok meglepetése az írónőnek
Ebben a környezetben talál rá a jó szimatú nyomozó, Tom, aki azonnal megérzi a bűnös múltat Sandrán. A lányt közben álomképek formájában is kísérti a múlt, illetőleg üldözői, a maffia emberei is megtalálják, és meg akarják rajta torolni egy régi cselekedetét.
Közben James ellen is áskálódás folyik a felsőbb körökben. A férfinek fontos a hivatása, hisz egész életében erre készült, és nem akarja, hogy ezt elveszítse, így tökéletes, rendezett hátteret kell mutatnia a nyilvánosságnak.
A Föld nem egy idilli hely, úgyhogy lépéseket kell tenni. De kitől lehet segítséget várni, ha az új elnök magához ragadván a hatalmat kézben tart minden ítélőt, akit csak le lehetett fizetni? Kell, hogy legyen valami nagyobb hatalom, ami mindent megváltoztat a Földön, és ameddig nem ér fel az elnök keze sem, így James szövetségeseket keres - és nem is kell hozzá messze mennie, hogy megtalálja, és kezdődhet a menekülés...


Mit is mondhatnék? Elsőként a borítóba szerettem bele maximálisan. Gyönyörűre sikerült, jó ránézni, és tökéletesen tükrözi azt a hűvös eleganciát, amit Sandra áraszt magából.
Ami még némileg az esztétikát illeti, a tipográfiai megoldás is jól sikerült, mert remekül elkülönültek a múltban történő események a jelenbeli helyzetektől.

Tartalmi oldalról látszik, hogy rengeteg dolgot ölel fel a kötet, és még ennél is többet szeretne mutatni. Szembesít minket már most, hogy miért van szükség a hatalom megosztására, és rengeteg emberi hibát a felszínre hoz. A fő szál a társadalmi helyzetek elkülönülése, a nemek közti különbségek. Míg az alacsonyabb körökben magas a bűnözés, az öldöklés, és lenézik a nőket, a felsőbb körökben a férfiak irányítanak, viszont szükségük van egy nőre az oldalukon, hogy hatalomhoz jussanak.
Ezek mellett megjelenik a bosszú is, illetve a motiváció. Annak a különbségnek a megjelenése, hogy vajon, ha az egyént kényszerítik, képes megölni a saját barátját? Mégis meddig képes az ember elmenni a kegyetlenkedéssel? Mi alakít ki valójában egy családot?
Az igazság keresése, az elvekhez való hűség is előkerül, az intrikák, a látszat-néha-csal, a bürokrácia uralma, a megvesztegetés és az igazságosság örökös kérdése mellett.

Szereplők szempontjából a sorozatnak egy némileg új arcát mutatja be a könyv. Míg megszoktuk azt a Sötét Hórusz kapcsán, hogy Nekhti karaktere hűvös, kimért, valamilyen szinten stabil és megfontolt, a "néma gyilkos" jelző illik hozzá leginkább, addig Sandránál merőben mást kapunk.
Sandra az elején visszafogott, játssza a szerepét, amit James miatt kötelező neki. Mégis alárendeli magát a férfinek (a felszín alatt ott bujkál a múltbeli szegény lány), és elvárja, hogy James azt tegyen vele, amit akar. Megszokta már, hogy mindig van valaki, aki azt tesz vele, amit akar.
 Visszatérve Sandrához, a nő sokszor elfelejti, hogy James merőben más, mint a maffia főnöke, akinek addig dolgozott. James ugyanis nemhogy a helyzetet nem használja ki, de még fel is hívja erre a lány figyelmét. Nem kényszerít rá senkire semmit, és próbál az elveivel összeegyeztethető dolgokat cselekedni. Ugyanakkor ő volt az első szereplő is a történet folyamán, akit nem esett nehezemre pár sor után megkedvelni. Néha felrázza Sandrát, néha elbizonytalanodik, néha furcsán lépdel, de mindig tudja mi az, ami megegyezik az elveivel. Legnagyobb hibája, hogy elkötelezett a munkája iránt, így Sandrát sokszor elhanyagolja, viszont a lány sem könnyíti meg a férfi életét. Sandra ugyanis a 90. oldal környékétől meglehetősen elviselhetetlenné válik. A múltbeli képekben kegyetlen, beszólogató, mindenkinek visszavág, addig a jelenben nem meri bevallani a férjének, hogy szereti, néha féltékenykedik is, és a végén, mikor végre elhangzik a nagy vallomás, még utána sem esik le neki, hogy James megbízható. 
A vége pedig kissé érthetetlen számomra, mikor felszínre bukik a régi énje.A visszahúzódó nő hirtelen főnöki posztra tör, majd megint visszabújik a csigaházba (titkolózás a férje előtt, mert fél a visszautasítástól)... Ez a kettősség valahogy nem volt számomra összeegyeztethető. Nem tudtam megérteni, hogy a végén miért titkolózott James előtt, aki már bizonyított azzal kapcsolatosan, hogy bizalmasa a lánynak...
Jamesen kívül több szereplőt is sikerült megszeretnem. Ilyen Gregory Manul. Pap, ami azt jelenti ebben a világban, hogy viszontagságos az élete, ugyanis a vallást el akarják lehetetleníteni. A pap, mint hivatás nem éppen a legjobb ebben a politikától, intrikától, és látszatkeltéstől bűzös világban, ahol az emberek már-már nem is számítanak, csak a hatalom és a pénz jelent valamit is. Gregory ugyanakkor meglehetősen kedves alak, aki nem várt módon némi humorral adományozza meg a történetet.
Mike, a maffia embere, aki szintén kegyetlennek tűnik, viszont alapvetően jó szíve van. Segít Sandrának is, és csak a kényszer, ami hatni tud rá. Megvannak az ő saját kis titkai is, mit miért tesz, vagy miért nem.
Tom különleges rendőr. Szagok által ki tudja szűrni, hogy ki milyen bűnt követett el, ki hazudik, és ki mond igazat. Szókimondásával párosítva a képességét meglehetősen furcsa egyveleget kapunk, kevés ember tudja elviselni a rendőrt - tulajdonképpen csak egyetlen ember marad meg mellette. Tom volt az, akit az elején még nem értettem, majd fokozatosan kezdtem megszeretni, ahogy megismertem. Laza stílusú, aki bárkinek beszól, ezzel is helyenként lazítva a feszült hangulatot.
Ő volt az a szereplő is, akivel kapcsolatosan kibontakozott még egy szál. A Földön is jellemző volt ugyanis az, amit később a lonecateknél látunk: különleges képességű emberek kerülnek elő, akiknek Toméhoz hasonlatos képességeik vannak.
Valaki azonban igyekszik levadászni őket. Ezért is kell megsürgetni a menekülést a Földről. Itt kerül a képbe Chris Turney, akinek a vezetékneve ismerős lehet azoknak, akik olvasták a 11. részt. A professzor segít a kutatások és a menekülés során, mikor minél több Tomhoz hasonlót igyekeznek felkutatni.

Tehát a rengeteg szál összefügg egymással, és egy olyan egyveleget alkotnak, ami miatt a könyvet egyáltalán nem lehet letenni. Meglehetősen összetett, hiszen a maffia sztoritól kezdve a sci-fi, némi társadalomkritika, politika, és a (visszafogott) romantikus vonulaton keresztül minden egybe vegyül, mégis mindennek megvan a maga helye, ideje. Mindezek ellenére harmonizál egymással a rengeteg különféle vonal, és kirajzolják a világot, annak struktúráját, szabályrendszereit, melyeknél látszik a pontos szerkesztés.
A lezárás némiképp eltér attól, amit már megszokhattunk Sansától, hiszen némi happy-end is bekerült a kalapba.

Azt hiszem, megérte a hónapokig tartó várakozás, ugyanis ennyire jó könyvvel ritkán találkozom. Sansa magasra tette a lécet, és biztosra veszem, hogy tartani is fogja - már bizonyította, hogy képes rá.

*****

ui.: A kínzások, az erőszakos szexjelenet, és a gyilkosságok miatt erős idegzetűeknek ajánlott...

uui.: A könyvhéten készült egy interjú az írónővel. (Forrás: ekultúraTV)
Folytatás...

2013. június 23.

Nosztalgia, avagy kapcsolatom a mangákkal/manhwákkal

3 megjegyzés

Forrás: http://www.howtodrawguide.com/
Réges-(s)régen, egy messzi-messzi weblapon... Volt egy animékkel foglalkozó fórum.
Egy akkor még a 14. életévét taposó leányka rákattant arra, hogy anime sorozatokat nézzen 0-24-ben. Volt olyan sorozat, amit 1 nap alatt megnézett, majd másnap egy újabbat. Több száz animét látott azon a nyáron, hogy már felsorolni is nehezére esne mindnek a címét, és már összefolynak számára a cselekmények is, melyik sorozatban ki volt a szereplő és hasonlók, viszont, ahogy elkezdődött az iskola, a függésnek vége szakadt... Ezért volt szükség arra, hogy hordozható verziót találjon - így akadt rá sok-sok évvel később a mangákra, az animék írott verziójára.

Komolyabbra fordítva a szót, régebben már írtam róla, hogy olvasok mangákat, nézek animeket. Nem sokkal később a blogra is elkezdtem feltenni némi manga-morzsát azok közül a sorozatok közül, amiket olvasok/olvastam, de manapság ez már nemigazán jellemző. Sorozatok összefoglalói voltak, vagy 3 részenként némi értékelés attól függően, hány kötetes mangáról esett szó.

Belegondolva az első olvasmányaim erről a térről nem is mangák voltak, hanem manhwák - ami nem sokban tér el a mangáktól. A manhwa nem japán eredetű, rendesen - balról jobbra - kell olvasni, és manga stílusú. Az első a Vízisten menyasszonya volt, ami megfogott a történetével, a gyönyörű rajzolásával. Egy antikváriumi túrámon beszereztem az első három kötetet, és onnantól fogva nem volt megállás. Egyenesen vadászni kezdtem a darabjait olyannyira, hogy az összes magyarul kiadott kötetét beszereztem azóta.

A második sorozatom a Bizenghast volt, aminek az alap története tetszett ugyan, de a rajzolása annyira elvette a kedvemet, hogy szívem szerint hagytam volna a csudába az egészet. Aztán lementem Pécsre, ahol egy kötet áráért be lehetett szerezni a sorozat összes darabját, úgyhogy nem tudta kihagyni ezt a vételt. Már a hazafele úton kiolvastam az összes füzetecskét, de a rajzolás csak az utolsóban javult valamicskét, ami után folytatást magyarul nem adtak ki.

Innentől kezdve nem emlékszem, hogy volt tovább. Azt tudom, hogy @Liliane Evans volt az, aki megismertetett a Nana manga verziójával, később a Ruróni Kenshinnel, az Y square-rel, és még annyi mangával, hogy azóta fanatikusan gyűjtésükbe kezdtem. (Ezúton is köszönöm neki! Rendkívül sok remek mangával leptél meg, Lili, és rendkívül sok vidám percet szereztek! Hogy meghálálni hogy tudom, arról még fogalmam sincs, viszont nagyon szépen Köszönöm!)

A gyűjteményemhez hozzájárult még @Jeffi is, aki feltöltötte az űrt a Ruróni Kenshin gyűjteményemben (átívelendő az 1. és a 8. kötet közti szakadékot), illetőleg egy barátnőm, aki rengeteg mangát adott kölcsön - amiket azóta elkezdtem beszerezni is, bár még mindig vannak hézagok a sorozatok terén. (Ezúton köszönöm neki is a gyűjteménybővítést!)
 (Gondoljatok rám, ha találtok Tarott Café 2. kötetet, Grimm mesék 1. kötetet, vagy Angyalok menedékét a 3. kötettől fölfele ;) )

Mióta a fogadás tart, azóta pedig amint elcsábulnék egy könyvre, eggyel növekszik a manga/manhwa gyűjteményem is. Olyannyira elszaporodtak az utóbbi időben, hogy külön polcot kaptak maguknak a képregények, mangák, manhwák. A gond az, hogy már ezt is kezdik kinőni. Ha elolvasnám azt a pár kötetet, ami még olvasatlanul várakozik, már nem tudnám hova pakolni őket.

Némi számadat:
- Jelenleg meglevő (olvasott) mindenféle képregény: 68 db
- Jelenleg meglevő (olvasatlan) mindenféle képregény: 12 db
- Összes képregény: 80 db.

Azért tartottam érdekesnek leírni, mert megközelítőleg 1-1,5 évvel ezelőtt 3 Nana, 5 Vízisten menyasszonya, 5 Bizenghast, 2 Bolondok aranya, 1 Dramacon, és 1 Y Square köteten kívül nem volt más a repertoárban (ez összesen 17 kötet). Képregények tekintetében Gaiman irományai, illetve a Scott Pilgrim sorozat vitte a prímet, ugyanakkor beszereztem a Nyócker képregényt is (szakasztott, mint a film verzió - nem véletlenül).

A fogadás óta viszont tényleg gyarapszik a szám, és aki nem szeretne szabotálni, az mangát ajándékozott az utóbbi időben olvasnivaló gyanánt. Amikor úgy éreztem, hogy elveszett az "olvasási gógyim", mindig mangákkal nyugtattam a lelki világomat - egy idő után az sem érdekelt, hogy magyarul, vagy angolul sikerül beszereznem.

Forrás: http://www.howtodrawguide.com/
Mi a jó a képes történetekben? Igazándiból nem is tudom elmagyarázni. Néha a karakterek olyan fejet vágnak (lásd a 2. képen), amit nem lehet mosoly nélkül hagyni; néha olyan a történet, vagy a rajzolás. Mindig van valami bennük, ami vagy nagyon megfog, vagy nagyon eltaszít - ez lehet szereplő, történet, rajzolás, füzetméret, stb...

Egy biztos: hogy miért szeretem őket, arra nem tudok pontos választ adni, azt viszont bizton állíthatom, hogy szeretem őket.

Fogok-e róluk a blogban írni a jövőben? Ha szeretnétek ajánlókat, akár még az is lehet :)
Folytatás...

2013. június 18.

Douglas Adams - Galaxis Útikalauz stopposoknak (Galaxis útikalauz stopposoknak 1.)

0 megjegyzés

A sok borítója közül az egyik

Emlékszem, mikor először láttam meg a tévében a film bemutatóját. Elképedve ültem, hogy ez meg mi akar lenni?
Aztán közben rájöttem, hogy könyvből készült, és azonnal el akartam olvasni. Sci-fi, amiről azt mondták, hogy még humoros is, biztos zsánernek tűnt a messzi-messzi galaxisból...
Végül @Rebel (moly) ajándékozott meg az első résszel (megkockáztatva, hogy örökbe fogadjam a könyvét).
Ezúton is köszönöm neki!

Ford Prefect úgy néz ki, mint egy átlagos földlakó. Egy reggel átmegy a barátjához, és egy meglehetősen különös szituáció fogadja. Barátja, Arthur Dent ugyanis a földön fekszik, miközben mindenféle, a házát megcélzó, és lebontani akaró gépek veszik körbe. A férfi azonban nem hátrál, nem akarja, hogy a háza helyén bekötőút menjen. Arthur akkor még nem tudja, hogy aznap ez lesz a legkisebb problémája.
Miután Ford elrángatja a háztól, 10 perccel később máris premierplánban nézhetnék egy űrhajóból, ahogy megsemmisül a Föld nevű bolygó. A gond csak az, hogy egy Vogon űrhajón vannak, és a Vogonok, mint olyanok, nemigazán szeretik a stopposokat... Mást sem, de ez már részlet kérdés. Viszont a költészetet kedvelik. Viszont az ő költészetüket senki sem szereti - általában előbb halnak bele mások, minthogy kiélvezhetnék...
Egy vogon a filmvászonról
Egy ilyen meglehetősen furcsa világba csöppen tehát Arthur, aki az utolsó túlélője a Föld nevű bolygónak. Hajóról hajóra stoppolja magát Ford Prefect társaságában, akiről kiderül, hogy nem éppen földi egyed, csak véletlenül a Földön rekedt egy kis időre (majdnem 20 évre).
Mikor egy lopott űrjárműre stoppolnak, mindketten találkoznak néhány rég nem látott ismerőssel. A csapat tehát még különösebb tagok társaságában elindul, hogy megkeressenek egy legendás bolygót, és megszabadítsák azt a kincseitől...

Néhány hete egy könyvesbolti túrámon találkoztam egy Neil Gaiman könyvvel, aminek az a címe, hogy Ne ess pánikba! Az elején Douglas Adams neve is felmerül, illetve a Galaxis útikalauz stopposoknak cím is. Azonnal molyos kívánságlistámra került, pedig akkor még nem is olvastam a könyvet.
Molyon felütötte fejét egy olyan esemény, hogy Törölköző nap. Sokszor átsiklottam fölötte, mert egyszerűen nem értettem, hogy mi az...
Van egy reklám. Egy furcsa fejű robot szerepel benne, ami valahonnan ismerős volt, csak nem tudtam hova tenni... Aztán elkezdtem olvasni a könyvet, és annyi minden értelmet nyert, amire addig nem találtam magyarázatot, hogy meg is döbbentett a tény: egy 210 oldalas könyvecske kellett hozzá, hogy megértsek egy tucatnyi kérdőjeles dolgot, mi honnan jött. Például Neil Gaiman könyvének a címe (a Ne ess pánikba! jelmondat van a kalauz borítóján, a törölköző egy kulcsfontosságú eszköz a stopposoknak, és Marvin... róla kicsit később hosszabban)

Valójában a könyvnek nincs története. Legalábbis egyszer itt vagyunk, másszor ott, és látszólag nincs túl nagy összefüggés. Elvégre, hogy függ össze egymással, hogy az elnök ellop egy űrhajót, amire felstoppolnak? Vagy hogy a következő pillanatban kitalálják, hogy nosza, keressünk eltűnt kincseket egy legendákból ismert bolygón? Majd ehhez hogy jön hozzá, hogy az Élet meg a Minden kérdésére választ kapjanak? Valamilyen szinten persze egyik következik a másik után, de nem kapcsolódnak szorosan össze az események.
A kuszasága viszont egyáltalán nem akadálya annak, hogy az ember jól szórakozzon. A kezdeteknél megjelenő absztrakt jelentségek egészen az utolsó sorokig jellemzőek, és olyan humor övezi, melyet kikerülni egyáltalán nem lehet: a szem szárazon maradhat, de hogy egy-két vicces pillanatot okozni fog, az is biztos.

Egy csöppnyi mértékben a világunk jövőjét, sorsát firtatja. A Föld ugyanis elpusztul. Előtte a delfinek már emigráltak a bolygóról, és ki hinné, hogy kik azok, akik miatt a Föld valójában létezik? A Föld igazi urai ugyanis végig rejtve maradnak a világban, amíg az létezik, és Arthur Dent talán az első ember, aki tudja a nagy igazságot erről a tényről, hogy kik azok, akik valójában irányították a Földet. Nem, nem a delfinekről van szó, viszont nem szeretném elárulni...

A regényben egyébként van egyfajta narráció, amitől még meseszerűbbnek tetszik az egész történet, és a narrátorunk hívja fel a figyelmet mindenféle összefüggésekre. Olyan hatást kelt, mintha néminemű logikát akarna az egészbe csempészni, viszont ez nehéz vállalkozás. Mégis közelebb éreztem magam az eseményekhez azáltal, hogy egy kifele beszélő valaki (aki ugye a narrátor) megpróbálta közvetlenül mesélni az eseményeket. Ezáltal is az derült ki, hogy ezt a könyvet komolyan venni egyszerűen képtelenség...

Érdekesség, hogy a film felépítésileg szinte teljesen megegyezik a könyvvel, néhol a kronológiában tér csak el, de a szövegek teljes egészében a könyvből vannak kiszedve (és módosítottak a végén). A narrátor szerepét pedig nem másra, mint Stephen Fry-ra osztották, aki szerintem zseniális választás.
A filmben a Kalauz is különbözik. Míg a filmben hang alapján vezérelték, a könyvben "érintő képernyős" verzió van. A filmben tetszett, hogy képi elemekkel és hangos verzióval oldották meg az információk közlését. Mókásak voltak az ábrák, amiket beraktak, külön humort csempészve a történetbe. A borítóján található felirattal kapcsolatos poént is szúrtak be a történetbe, ami szerintem kihagyhatatlan volt.

Marvin, és a Galaxis útikalauz
stopposoknak borítófelirata
Szereplők tekintetében Marvint, a folyton panaszkodó robotot tudnám kiemelni. Nagyon szerettem a jeleneteit a paranoid androidnak, aki mindig az eszéről beszélt, illetőleg arról, mennyire lealacsonyító dolgokat végeztetnek vele.
Rajta kívül ugye több féle idegen fajjal is megismerkedünk a regény során, mint például a már sokat emlegetett vogonok. Kirajzolódik, mennyire elkülönülnek egymástól a galaxisban fellelhető idegen fajok a tulajdonságaik, és morális értékeik alapján.

Összességében nézve tehát annak, aki komoly sci-fit keres, nem ez a kötet való. Aki viszont ki akarja kapcsolni az agyát egy kis időre, el akar lazulni, és lazán szórakozni, miközben nem kell gondolkodnia semmin, akkor ez egy ideális választás lehet. Veszett könyv ez, mert veszett jó stílusban mesél el egy veszettül vicces sztorit...

És ne feledd: Ne ess pánikba! ;)


•••••


ui.: Én is szeretnék egy Marvint! 
Folytatás...

2013. június 16.

Molyos tábor - írók a molyon

2 megjegyzés


Mostanában nem volt időm cikkeket írni, úgyhogy most, hogy rám szakadt a világmindenség minden szabad másodperce, mindenféléken pörög az agyam. Rengeteg háttérbeszélgetés, melyek kapcsán érdekes nézőpontokat kaptam bizonyos témákat illetően, és amikről úgy gondoltam, talán másokat is érdekelhetnek.

Itt hívnám fel a figyelmet, hogy a poszt bizonyos csoportokat, egyéneket esetleg arra ösztönözhet, hogy felháborodjanak, megsértődjenek, ujjal mutogassanak stb... Itt szögezném le azt is, hogy akinek nem inge, nem veszi magára, és hogy ez nem reklám, vagy bárminemű támadás akar lenni a moly, annak közössége, az írók és az olvasók, az alienek, vagy egyéb más ellen, csupán saját véleményemet, látásmódomat igyekeztem poszt formába önteni!
(Aki ezt nem fogadja el itt és most, annak Alt+F4 billentyűkombinációt, vagy Ctrl+W billentyűkombinációkat ajánlanék, Apple gépek esetén a Ctrl helyett Cmd használatát a W megnyomásával. A szíves megértést köszönöm!) 

Legutóbb volt egy érdekes beszélgetésem, melynek témája onnan indult, hogy "ki a kedvenc íród?" és odáig fajult, hogy "látom, szereted a molyos írók műveit". Ennek kapcsán már sokan vitatták, vajon mennyire adhat hiteles képet a moly.hu társadalma abban az esetben, ha molyos íróról (molyon regisztrált tag, aki a regisztráció előtt már jelentetett meg műveket, vagy a regisztrációja után vette fel az olvasói státusz mellett az íróit is) van szó.

Elsőre rávágnám: semennyire. Miért? Ez csak nézőpont kérdése, hogy kinek milyen képet ad. Külső szemlélő, aki nem ismeri annyira jól az írót, egy (valójában) objektív megítélésre is azt mondhatja, hogy elfogult, viszont van a másik véglet, mikor még igaza is van, és teljes mértékben szubjektív a vélemény...

Elvégre nézzük csak meg kívülállók szemszögéből. A moly.hu egy kisebb közösség, ahol sokan ismernek rengeteg embert. Aztán egyszer csak az egyik (tételezzük fel) nagyon jó ismerős hirtelen bejelenti a molytagnak, hogy "képzeld, jövő hónapban megjelenik az első regényem". Ebben az esetben a másik fél több opció közül választhat:

A, Azonnal bontja a kapcsolatot; letiltja az illetőt, hogy ne is írjon neki többet. Mert nem akarja, hogy sznobnak higgyék, hogy írókkal barátkozik, vagy feltételezi, hogy az illető majd átesik a ló túlsó fertályára, és esetleg el is szalad vele (elkerülő manőver, mielőtt beütne a káosz). 
Hozzátenném, ilyen esetekkel még nem találkoztam, de hát egy adott esetben mindent meg kell vizsgálni. Mondhatni, ez egyfajta modell (a valóság leképezése, hogy nézhetne ki, akár a legszélsőségesebb eset vizsgálatával is).

B, Azonnal elkezdi ajnározni, hirdetni a barát/barátnő regényét, hogy vegyék minél többen, mert milyen jó az, ha mindenki polcán megvan - viszont még jómaga sem olvasta, mert kéziratot nem kapott, csak egy hírfoszlányt. Jobb esetben még talán azt is tudja, hogy miről szól (hellyel-közzel), mert megbeszélte a jövendőbeli írópalántával a történet (főbb) vonalait.

C, Az ismerős alig várja a megjelenést (talán jobban, mint az író), majd az elsők között csápol a boltban, hogy több tucat kötettel hagyja el az üzletet (esetleg online webáruházat), és szétszórja a világ minden részén, ahova csak elér, mint más az esküvőn a rizst az ifjú párra - vagy vesz egy darabot, és felteszi a polcára, ha nem akarunk annyira szélsőségesek lenni.

A "C" pont után a könyvvel kapcsolatos értékelések élete olyan szerte ágazó, hogy a négy égtáj nem elég tág hozzá, hogy utat mutasson. 

Hogy reagálhat az ismerős arra, hogy író barátja jó könyvet írt?
1, Tetszett neki, őszintén elmondja a véleményét, hogy mi és miért tetszett, és ezt megosztja molyon, blogon stb. helyeken az olvasókkal, nagyközönséggel.
2, Csak bejelöli az öt csillagot molyon, nem akarja ajnározni, az már lejárt lemez.
3, Nem ír értékelést, nem csillagoz, elmondja az írónak (privátban), hogy szép volt, jó volt, élmény volt, írjon tovább, mert jó, amit csinál, de a külvilágra ezt az "intim" teret nem fogja kiterjeszteni - maximum, ha megkérdik.

Viszont egy külső szemlélő az ismerős reakcióját az egyes esetekben az alábbiak alapján értelmezheti:
1. esetnél: "Biztos elfogult, tuti, hogy csak azért húzza fel, hogy jobb legyen a molyon az aránya, és hogy többen olvassák." Majd esetleg jön az elképzelés folytatása: "Elolvasom, és majd én leszek a első, aki lehúzom, és közutálat tárgya leszek." És esetleg, ha valaki még kombinál is mellé: "Bár lehet, hogy nem kellene semmiképpen sem véleményt nyilvánítanom, mert ha nem tetszik, és le merem írni, szétszednek a fanatikusok, akik meg pozitívra értékelték molyon."

2. esetnél: Szintén a szubjektív véleménnyel fognak vagdalkozni, viszont kevesebb támadás éri majd a csillagozót, hisz nem írásban tette a véleményét. Maximum megkérik az illetőt, hogy fejtse ki hozzászólásban/pü-ben (privát üzenet), hogy mégis miért tetszett neki, de ez molyon nem jellemző - ellenpéldákat lehet hozni attól még, hogy jómagam ilyen esettel nem találkoztam.

3. esetnél: Teljesen korrekt, ha csak az írónak mondja el valaki a véleményét, viszont a közösség innen teljesen kizáródik. Jelölsz egy olvasást, tudomásul veszik, és egyesek (rosszmájúak) arra gondolhatnak, hogy "Most azért nem írt semmit, mert olyan bűn rossz, hazudni meg nem akar? Esetleg nem akarja megbántani az írót?"

És most az utóbb feltett kérdést szeretném kicsit boncolgatni, vagyis ez a "nem írom meg az őszintét, mert az író a barátom, és nem akarom megsérteni" esete forog fent.

Sokan vádolnak (gyermeteg módon) azzal másokat, hogy csak azért ír pozitív értékelést adott könyvről, mert ismeri az írót, jóban van vele stb. Őszintén megvallom, igen, találkoztam ilyennel, hogy anyuci, apuci, húgi, öcsi, bátyus, nővér, a kutya, a kutya hátának közepén lakó 43. bolha is beregisztrált molyra azért, hogy minél több 5 csillagos megnyilvánulás legyen - poszt nélkül az adott könyv adatlapján, hogy minél feljebb kerüljön a kategóriája rangsorába, hogy a külvilág azt lássa, hogy "hú, ez valami csúcs szuper könyv lehet, nosza, olvassuk el!"
Viszont, azokat az írókat csak sajnálni tudom, akik nem állnak a sarkukra, és inkább élvezik ezt a helyzetet. Nem másokat szívatnak meg ezzel, hanem leginkább saját magukat. 
Most őszintén: nem jobb inkább igaz véleményeket kapni (és esetleg rájönni, hogy nem jó az, amit csinál az ember, vagy hogy hol vét hibákat), minthogy azt mondják, milyen szuperül ír, holott mégsem?

A másik közkedvenc, amikor az író megkapja az első véleményét molyon egy olyantól, akinek a háta mögött nem 2 könyv elolvasása szerepel, hanem mondjuk 200 (minimum), és így ír egy negatív véleményt. Majd ezt követően megközelítőleg 10 (+/- 10) másodperccel azután, hogy a vélemény kikerült, jönnek a fanatikusok, anyukától a barátokon át a 49. bolháig a kutya 5. csigolyájának tájékáról és lehurrogják, hogy az illető hogy merte azt írni, amit?
Az meg ismételten vicc tárgyát képezi, mikor az írónak a saját könyve: kedvenc általa, öt csillagra értékelte, odaírja, hogy OLVASTA! - lehet, hogy nem is ő írta, csak a nevét adta hozzá, hogy olvasnia kellett a saját regényét? Persze vannak, akik poénból nyomják be ezt molyon, viszont ettől függetlenül torzítja a képet, mert a rendszer nem ismer tréfát... azokkal az adatokkal számol, amit kap...

Viszont, egy író molyos megítélése sokszor nem csak a munkájától függ, hanem attól, hogy ő hogy fogadja a pozitív vagy negatív értékeléseket, illetve a könyve környékén kialakult esetleges botrányokat.

Eszembe jutott két (molyos) író (nem tudom, kiírjam e a nevüket... ha valakit érdekel, elárulom - és nem félek az olvasótáboruktól, nem ez az oka annak, hogy nem nevezem őket nevükön), akiktől ugyan még nem olvastam, de molyon aktívan tagok, a könyveiknél több a pozitív, mint a negatív értékelés, és számomra mégis az vált motiváló tényezővé, hogy valaha olvassak tőlük, ahogy bizonyos negatív kritikákat fogadtak. Az a józan látásmód, ahogy mind a ketten vélekednek eme téma kapcsán számomra azt sugallta, hogy bátran olvassak tőlük, ha nem tetszik, akkor sem ők, sem az ő munkáikat kedvelők nem fognak keresztbe lenyelni, ha ezt meg is merem mondani. 

És ezen a ponton kezdtem arra gondolni, hogy az író személyétől függ az is, hogy a "rajongótábor" hogyan fogadja az író műveire érkező pozitív és negatív kritikákat. Miért? Maradjunk ennél a két írónál. Valljuk meg, intelligensnek nevezhető az a hozzáállás, amivel kezelik az értékeléseket, amiket kapnak - örülnek a jónak, és elfogadják a rosszat, talán így lehetne a helyzetüket legjobban jellemezni. És hihetetlen módon azon olvasóik is ilyenek, akiknek tetszettek a könyveik. Nem láttam még olyant, hogy valaki azok közül, aki K.Cs. vagy G.E. (ezekből már ki lehet találni, ki a két író) műveit olvasta, ráugrott volna egy negatív kritika írójára.

Mivel tudnám tehát a némileg fentebb tett hipotézist igazolni? Tudományos magyarázatom nincs, de ahogy egyre több íróval állok kapcsolatba, és beszélgetek el velük, valahogy átragad valamennyi a "szellemükből" nem csak az olvasmányaik, hanem a közös beszélgetések alkalmával is. Felfedeztem azt, hogy egy író, ha képes megsértődni egy negatív kritikán, a fanatikusai agresszívabban reagálnak, előbb ugranak egy-egy negatív értékelésre, viszont egy nyugodtabb, hideg fejű író esetén valahogy ilyesmi nemigazán fordul elő.

Ahogy végignézek (barátaimnak tartott) írók könyveinek az értékelésein, és meglátok egy negatív értékelést nem állok neki habzó szájjal szétszedni az illetőt, mert neki megvan az oka, miért húzza le a művet, nekem meg megvannak azok a dolgok, amik miatt tetszett és kész. Az más dolog, hogy néhol tényleg a kukacoskodó, rosszindulatból írt lehúzással találkozom, de erre sem mondok semmit. Milyen alapon mondanám meg neki? Az az ő véleménye, és kész, el van fogadva, még akkor is, ha látszik rajta, hogy nem olvasta a könyvet, vagy nem fogta fel, miről van szó benne, mert olyan blődségekkel tűzdelte tele az értékelését, hogy a vakbelem "fatal error" táblát lenget a szemem előtt, annyira kell kacagnia.

Engedjétek meg, hogy idézzek (nem szó szerint) még egy írót, akit közelebbről ismerek, és szeretek (bizonyára sokan ráismertek azok közül is, akik szeretitek a munkáit): Ha valaki bántana egy olyant, aki negatív kritikát ír valamelyik művemről, egyértelműen a negatív kritika írója mellé állnék, mert joga van a véleményéhez.

Itt az az eset állna fenn, ha bekövetkezne, hogy az író inti "rendre" az olvasóját (fanatikusát). Kérdem én: fordítva miért nem tudjuk elképzelni ugyanezt? Az olvasó ugyanúgy felelős az íróért, mint fordítva ilyen szinten. Ha másért nem, hát azért meg kellene mondani az írónak, hogy ne duzzogjon, ne hisztizzen, és tanuljon meg együtt élni a tudattal, hogy nem mindenkinek tetszik, amit csinál, mert ismeri, mert szereti, és nem akarja, hogy az író hülyét csináljon magából. Attól, hogy tükröt tartunk valaki elé, még nem jelenti azt, hogy rosszak a szándékaink... 

Mint többen tudhatjátok, több molyos íróval tartom a kapcsolatot, viszont ennek ellenére eszembe sem jutna, hogy azt mondjam bármelyikőjüknek is, hogy "hú, ez tök jó" abban az esetben, ha valami nem tetszik. Tartom őket annyira érettnek és intelligensnek, hogy elfogadják a véleményem, és megértik az indokaimat, érveimet.
Igen, vannak olyan írók, akik persze barátoktól elfogadnak ilyesmit, viszont azt látom, hogy ők nem csak tőlem, hanem kívülállók logikus érveit is felfogják, megértik, elfogadják.

Volt olyan molyos író (nem is olyan régen), aki azt mondta, hogy az sem érdekli, ha negatívat írok a könyvéről, ő annak örül, hogy legalább olvassák a könyvét. Ez a hozzáállás valamiért számomra mindig azt tükrözi, mint olvasó számára, hogy itt van egy író jelölt, aki - ha nem száll el magától és a sikereitől - olyan magasra fog emelkedni, hogy írónak nevezhessem. Mint magánembernek pedig azt jelenti: büszke lehetek rá, hogy barátok vagyunk.

És őszintén megvallva, attól, hogy valaki kiadott egy könyvet, nálam még nem válik íróvá. A feladathoz fel kell nőni, hogy valakire ráragasszák az író jelzőt. Például úgy kell viselkedni emberileg, hogy ne mutogathassanak rá úgy, mint egy inkorrekt emberre, aki inkább egy durcás kiskölyök, mint felnőtt egyén. Tanulnia kell a hibákból, hogy a következő könyvénél már ne kövesse el, és minden tanácsot fogadjon meg, amit jónak talál. A negatív kritikát meg ne úgy élje meg, mint világrengető apokalipszist, hanem úgy, mint valamit, amin lehet gondolkodni, és amennyiben nem jogos, akkor dobni a virtuális kukába, ha jogos, akkor meg változtatnivalóvá nyilvánítani.

Attól, hogy valaki ISBN számmal rendelkezik, és a molyon megkapja ezért az írói státuszt, nem feltétlenül tekinthető tehát annak. És attól, hogy molyon ismerjük, szeretjük az illetőt, ott az embert szeretjük, nem kell feltétel nélkül a könyvét/könyveit is szeretni ahhoz, hogy jóban legyünk vele. Csak ezt sajnos az elvakultak írói és olvasói részről is elfelejtik.

És igen, jobb egy könyv, amit olvasnak, és amiről szabadon lehet véleményt mondani, mint egy olyan könyv, amit ímmel-ámmal ugyan olvasnak, de a rajongók, az író, vagy a kettő együttes fellépése meggátol mindenkit a szabad véleménynyilvánításban...
Folytatás...

Vivien Holloway - Pokoli szolgálat

0 megjegyzés

Egyszer régen felkeresett engem egy lányzó, hogy olvassam el a kéziratát. Ennek érdekében először fogadást kötött velem, hogy amennyiben elbukom, elolvasom a kéziratát, majd más eszközhöz folyamodott: simán átküldte, hogy olvassam el, és véleményezzem.
Akkor (és a mai napig is) nagyon megtisztelőnek éreztem, és el is kezdtem az olvasást, majd az Élet nevű (néha időpazarló) tevékenység közbeszólt.
Aztán eltelt egy hónap, majd még egy, és arra eszméltem, hogy a kézirat borítót, kiadót kapott, és hopp... máris a könyvespolcomról figyelt...
Így történt tehát az első találkozásom a könyvvel, melyet egy meglehetősen fiatal lány dédelgetett, formált, alakított, és épített fel.

A történet ugye egyszerű: van egy lány, Lilian, aki azért, hogy megmentse a testvére életét - aki halálos beteg - eladja a lelkét az ördögnek. Ezzel viszont köteles Lucifernek embereket ölni, és ellopni a lelküket, hogy elvigye őket a Pokolba.
Új küldetést kap, mely során egy férfitől kell kicsalnia a lelkét, viszont bizonyos tényezők miatt a feladat teljesítését el kell húznia, hogy minél tovább maradhasson a felszínen. A Pokolban ugyanis pokoli dolgok várják: például Lucifer örökösei, akik rá fenik a fogukat, hogy eltüntessék valahogy a lányt az útból.
Liliannak akad két segítője is: egy angyal, és egy kitaszított személyében. A lány azonban senkiben sem bízhat, mindenütt leselkedik rá valaki, aki a fejét akarja, senkit sem tekinthet barátjának. Vajon kiben bízhat meg igazán? 
Lucifer elárulja többször is, de hát az ördögtől az ördögi tettek nem állnak olyan messze. És mi a megoldása ennek a nagy katyvasznak? Például egy kisebb fordulat a történet lezárása előtt...
Hogy fogja Lilian teljesíteni a küldetést úgy, hogy közben életben is kell maradnia?

Először is, hadd emeljem ki a borítót. Ha nem tudnám, azt mondanám, hogy Vivien van rajta (sőt, azt is mondtam még az elején). Titokzatos és misztikus, nem fed fel semmit a történetből, és az egyszerűsége miatt tetszik leginkább. Olyan Wee-s.

A történet - mint a rövid leírásból látható - eléggé sablonra épül, viszont a formába és a sémába sajnos néhol deformitás került. Mikor először megláttam a könyv adatlapját, azonnal fülszöveget olvastam - szokásommal ellentétesen -, és a könyv ismeretében ezt már nem is bánom annyira.

Az elején a prológus igazán megkapó, titokzatos, és eléri a hatást, amit szeretne: tovább olvastatja a regényt, miközben ad egyfajta érzelmi töltetet. Egy olyan töltetet, melyből sejthető a komolyabb hangvétel, néminemű depresszió. Ezen a hangulaton néha lazít némi szarkasztikus humor, ami megfelelő mértékben van adagolva a történethez, méghozzá a legjobb időben.

Majd elkezdődik az első fejezet, és még mindig nem derül ki, miről is akarna szólni a könyv. Titokzatosan rejti, hogy ki a nagyfőnök (burkoltan utalgat rá), és mi is az igazi feladata (hogyan és mi a dolga). Ha nem lett volna a fülszövegben feltüntetve, hogy az ördögnek dolgozó lélektolvaj, aki a pokolba viszi azok lelkét, akik szerződést szegnek, sötétben tapogatózás lett volna mondjuk úgy a regény egyharmada. Tipikus esete annak, amikor az író fejében fel van építve egy világ, viszont egyes részeit elfelejti átadni az olvasónak.
Sajnos ez nem csak ezen a téren mutatkozik meg, hanem másutt is. Például egy-két szereplő esetében, akik csak úgy belecsöppennek a történetbe (inkább a végén jellemző, az elején nincs ilyen), felbukkan egy-két név, és (mondhatni) "Lucifer" se tudja, honnan jöttek, vagy kik ők - később kerül magyarázatra.

Ilyen a szabályrendszerek kidolgozása is, mely meglehetősen hiányosnak érződik a könyvből. Tekintve, hogy sorozatnyitó darabról beszélünk mondhatnánk, hogy "persze, mert majd a folytatásban kifejtésre kerül...", viszont az első kötetnek némineműleg feladata az is, hogy a világ alapjait bemutassa az olvasónak, hogy az könnyebben tudjon benne boldogulni a továbbiakban.
Az időkezelés már csak mint mellékes probléma vetődik fel - nem derül ki, hogy amolyan sóhaj az, hogy a "Pokolban másképp telik az idő" (tehát egyfajta utalás arra, hogy többnek érződik, mint amennyi), vagy hogy tényleg máshogy múlik az idő (például gyorsabban, mint a felső világban).
Néhány dolgot viszont túlontúl sokszor kapunk meg, mint magyarázatot (például Lilian kínzással kapcsolatos emléke sokszor szerepel az elején, pedig 1-2 alkalom elég lett volna rá, vagy rövidebb utalások).

Annak ellenére, hogy általános az árulások kérdése, a "nem bízhatok senkiben" felfogás, a "gyilkos vagyok, és ezzel együtt kell élnem" elve, az ördögnek való szolgálattétel, és a végén a "nagy" fordulat, nem válik zavaróvá, mert a stílus, a körítés nem hagyja.
Ami külön pozitívum, és amihez Vivien meglehetősen ért, az az érzelmek ábrázolása. Az elején az elkeseredettség, a tehetetlenség érzékeltetése megveszi az olvasót, később a kínzás által okozott lelki változások érzékeltetése, az első gyilkosság élménye, a múltbeli visszaemlékezések okozta érzelmi mélypontok mind gyönyörűen kirajzolódnak, és olyanná válnak, mintha az olvasó személyes érzése lenne.

Szereplők tekintetében szintén meglehetősen általános karaktereket kapunk. Ugye van a gyilkos, van az, akinek dolgozik, egy védtelen, semmit sem sejtő áldozat, és persze néhány "barát", akik próbálják valamerre terelni a főhőst, meg persze valaki, akinek el kell árulnia őt.
Lilian, a kissé instabil lány, aki szembeszáll Luciferrel, ugyanakkor retteg is tőle. Ez a kettősség az elején még érthető volt, a végére viszont átalakult. A lány magabiztosabbá válik, és "szembeköpi" az ördögöt, akinek ez méltán nem tetszik.
Lucifer jeleneteinél nem érezhető, hogy félni kellene tőle, holott ő elvileg egy nagy hatalmú Pokol ura, "ki-ha-nem-én?" karakter. Nem sugárzik erőt. Elvileg mindent tud, mindenki gondolatában olvas, Lilianben mégis megvan az a naiv gondolat, hogy valamit eltitkolhat előle. Semmi sem marad elől titokban, de az igazi hatalmát mégsem látjuk. Megkínzott egy szerencsétlent? Nem nagy ügy... Maffia főnökök nem csak egyet szoktak, hanem oldalanként kettőt is.
Rossz fiúk tekintetében ugye az örökösök szerepelnek, akikkel Lilinek még a lelki világa mellett meg kell küzdenie. Az örökösök próbálkozásaival kapcsolatos részek tetszettek, és maga az örökösi szál mindenestül.

Az érzelmi ábrázolás a főhős miatt egy fontos tényező, ugyanis Lil sokat gondol húgára, a kínzására, ami ugye megkérgesítette a szívét. Rengeteg érzelem kerül a könyvbe, ami az elején aránytalanul nagy adagban érkezik, viszont látványos a fejlődés, ugyanis egy idő után már csak szűkebb teret kap, de pont a megfelelő dózisban kerül bele. Lil, aki éppen keresi a megoldást a problémára, aki aggódik, néha fél. Az ördöggel olyan furcsa kettős viszonya volt, amit nem mindig tudtam befogadni. Például, hogy az elején mindig azt látjuk, hogy fél az ördögtől, mikor behívatja, később meg már épp csak nem köpi arcba, miközben azt is hozzáteszi, hogy fél... Ez a kettősség néhol számomra furcsán hatott.

Összességében nézve a regény olvastatja magát, gördülékeny, és hagy maga után kérdéseket, amikre egyelőre nem kaptunk válaszokat. Mindezek mellett ez a regény olyan, mint a szaloncukor: kibontjuk a csomagolót (felcsapjukaborítót), majd ízlelgetjük, és amennyiben ilyen az ízlésünk (szeretjükafantasyt) egészen finomnak találjuk, és még többet szeretnénk belőle.

••••••••
Wee nyünyüje a borítóm alatt
Ezúton is köszönöm neki,
hogy megmutatta!

ui.: Tudjátok, hogy néz ki egy nyünyü? Az írónő sem tudta, mikor kértem, hogy rajzoljon nekem egyet...

Folytatás...

2013. június 6.

C.S.Lewis - A csendes bolygó (Kozmikus trilógia 1.)

0 megjegyzés

A könyv új borítója
Megvan az a bosszantó szokásom, ha egy írótól olvastam már, szeretek hozzá visszatérni, hogy lássam, mivel foglalatoskodott még azon túl, amit már ismerek tőle.
C.S.Lewis is ilyen író. Legtöbbeknek a nevéről biztosan a Narnia Krónikái sorozat jut eszébe. Ennek befejezését követően találtam rá erre a kötetre egy antikváriumi túrámon, évekkel ezelőtt. Valahogy a nem éppen hívogató, sárgás borító ellenére is úgy gondoltam, érdemes lenne megismerni más oldalát is Lewis írói munkásságának. Tehát a mesék világa után átaraszolt a sci-fi felé...

Van két férfi Devine és Weston, akikhez betéved Ransom. Elkábítják és elrabolják a férfit, hogy magukkal vigyék egy kis "űrsétára". Egy olyan planéta az úticéljuk, amit a két férfi már korábban is meglátogatott. Ransom csupán áldozatnak kell nekik, hogy kiengeszteljék az ottani őslakókat.
Azzal azonban nem számolnak, hogy Ransomban lesz annyi bátorság, hogy a földet érés után azonnal bevesse magát az idegen világba, és elszökjön tőlük. Így bolyong Ransom egyedül egy ismeretlen bolygón (csillagon), fedez fel rengeteg új fajt, ismer meg és sajátít el egy új nyelvet. Kiderül azonban, hogy a leghatalmasabb erő hívatja. Ransom fél az ismeretlentől, hogy vajon mit akar tőle. Meg akarja ölni? Megkínozni? Kifaggatni a titkait?
Miközben fél attól, hogy az ismeretlen végezni kíván vele, addig ott van az is, hogy Devine és Weston vadászatot folytat utána, és nem érdekli őket, ki kerül az útjukba. Van fegyverük hozzá, hogy távolról kivégezzenek bármit, ami mozog, és meggátolhatná őket a kutatásban...

Sokat gondolkoztam rajta a kezdetén, hogy végülis mit akar valójában ez a regény? Elhitetni, hogy van egy tudós, akit elraboltak, és az űrben járt? Tanítani akar, hogy mégis milyen az emberi faj, mik a legnagyobb "betegségei"? Vagy csak szimplán szórakoztatni akar, mindennemű belemagyarázás nélkül?
Ahogy azonban olvastam, rájöttem, hogy értem a mondanivalóját, de az leírható 2 mondatba is, felesleges ehhez ekkora körítés. Alig 200 oldalas, vékonyka irományról beszélünk, amiben mondhatni semmi nem történik.

Egyetlen fejezet alatt Ransom máris az űrben (és a zűrben) találja magát, majd az ismeretlen bolygó felfedezésével, az ottani népek szokásaival, nyelvének megismerésével foglalkozik. Végül ezt hasonlítja össze az emberi világgal, és kimondja, hogy az emberek rosszak (görbültek), és hogy az idegen fajok nem értik, miért kellene csatázniuk az élelemért, a földért, bármiért is, és azt sem értik, az emberek miért képesek ölni az ételért.
És akkor jön a magyarázat: azért vagyunk mi, emberek rosszak, mert a népünket irányító felső hatalom (Isten? itt: Oyarsa) is rossz, és persze, hogy az emberek ezt veszik át, ezt a mintát követik. Azért a Föld a csendes bolygó, mert az ottani Oyarsa nem hajlandó beszélni a többi Oyarsával...

A mindennapi életben látjuk, hogy a híradások mennyi gyilkosságról, meg erőszakról számolnak be, és ez a könyv valahogy erre próbálja felhívni a figyelmet. Erőltetett módon tanítani akar, hogy az űr az a menny, és hogy ezt be kellene látni. Hogy el kellene ismerni végre azt, hogy létezik valami felső hatalom (Oyarsa), akinek irányítania kellene a földi embereket, és hogy ennek a felsőbb hatalomnak meg kommunikálnia kellene a többi bolygó felső hatalmával...

A hit kérdése általánosságban tabu, viszont az, ahogy ez a könyv egyfajta hitet próbál lenyomni az ember torkán az meglehetősen erőszakos. Nem hagy esélyt az olvasónak, hogy végiggondolja a dolgot, pár oldalon megpróbálja megváltani a világot, míg a maradékot arra használja fel, hogy megmutassa, hogyan tanul valaki meg egy vadidegen nyelvet, hogyan tanulja meg, mely növények ehetőek egy idegen bolygón, milyen lények élnek ott, ők mit tekintenek "állatnak" stb... Megszoktam már, hogy Narnia világában is egy felsőbb akárki (Aslan) irányított mindent, és lehet, hogy a játékos, mesés körítés miatt, de nem volt ennyire erőszakos, belemagyarázó.

A szereplők sem a legideálisabb példákkal szolgálnak az ufók színe előtt. Ransom meglehetősen szélsőséges figura, akárcsak Devine és Weston. Míg Ransom a csak jó, Weston a csak rossz, addig Devine az, aki azonnal megijed, ha a büntetés ott lebeg a feje felett a romlott cselekedeteiért. Természetesen az idegenek csak Ransomot nem bántják semmilyen úton-módon, hisz ő a jóságos, aki semmiről nem tehet, ő az áldozat. Egyébiránt tényleg mindentől fél, viszont ha természetes környezetében lenne, ahol otthonosan mozog, minden bizonnyal ő sem úgy viselkedne, ahogy.
Mert a kedves alienek azt nem veszik alapul, hogy az ember az ember: a jó ugyanúgy a sajátja, mint a rossz. Meglehet, hogy nem ártott nekik Ransom, de ő is csak félelemből nem tette, majd utána azért nem, mert tanulni akart - és itt máris megjelenik az önös érdek kérdésköre is.

Összességében nézve mindegy, honnan közelítjük meg, ez a könyv meglehetősen egyszerű, gyenge darab. A tanítása egy szállóige méretével leírható, a bolygó felfedezése unalmas, és ez teszi ki a könyv több mint 3/4-ét. Sokat akar fogni, de keveset markolóra sikerült darab...
Folytatás...

2013. június 4.

Dedikálások könyvhéten, amikre mennék...

0 megjegyzés

Sokan kérdezik tőlem a környezetemben, mi ez a bezsongás, ami napok óta körülvesz, és mikor megtudják, hogy könyvhét-könyvhét-könyvhét, a következő kérdés hangzik el az esetek 90%-ában: "És az mire jó?"

Attól függ, honnan nézzük a dolgot. Valaki azért megy, mert kedvezményesen vehet könyvet, részt vehet nyereményjátékokon, és rengeteg relikviához (bögrék, pólók, könyvjelzők etc.) tud hozzájutni.

Mások azért néznek ki a könyvhétre, mert vannak a színpadokon beszélgetések írókkal, grafikusokkal, és vannak dedikálások.

Van egy harmadik csoport, akik magát a hangulatát élvezik ennek az egész eseménynek, hogy még a tér közepén levő szobron is (már ha az illető a budapesti Vörösmarty Teret célozza meg) emberek csüngenek könyvvel a kezükben, és dinamittal sem lehet onnan kirobbantani. Ameddig a szem ellát, mindenhol könyvekkel megpakolva sétálgatnak, mintha egy külön könyves bolygóra csöppenne az ember.

Van, aki mindezekért együttvéve, és a jó társaságért látogat ki - többek közt így vagyok vele én is.

Tavaly volt az első olyan alkalom, hogy dedikáltattam könyvet (Baráth Katalinnal és Brandon Hackettel), és meglehetősen szimpatikusnak találtam őket. Ilyen indíttatásból kifolyólag gyorsan megnéztem, kik dedikálnak idén, és ezúttal kicsit több helyet (standot) szemeltem ki magamnak.

A hihetetlen a dologban az, hogy minden író, akit megkérnék, hogy firkálja össze a könyveimet, ugyanazon a napon lesz kint, így elég érdekes programsorozatnak nézünk elébe.

14:00 - 15:00 Vivien Holloway (@Wee) a Pokoli szolgálat című könyvét fogja bemutatni, és dedikálni, méghozzá az Atlantic kiadónál. 

Szintén 14:00-ás kezdéssel Ta-mia Sansa (@Sansa) a Delta Visionnél megjelenő első regényét fogja dedikálni 16:00-ig.

15:00-tól Benyák Zoltán (vagyis Jonathan Cross) a Felvidéki kiadók - Historiumnál írja alá a Háború gyermekei és az Ars Fatalis című műveit, illetve (ahogy a Grafoman kiadó oldalán írják): "És minden mást is, amit a kedves olvasó magával hoz."

16:00-tól az Agave kiadó standjánál László Zoltán tart dedikálást új könyvének, az Egyszervolt -nak a megjelenése alkalmából.

Szeretnék minden helyszínre kijutni, és összefirkáltatni a velem utazó köteteimet idén is. 
És ha már egy fogadás nehezíti a könyvhetes létem (azzal, hogy nem vehetek könyvet), legalább lesz mit olvasnom a hazafele úton is, míg órákat zötyögök a vonaton ;). 

Ti is várjátok már a könyvhetet?
Folytatás...

2013. június 3.

Jeffrey Stone - Gyémántváros (Káosz Világa sorozat)

0 megjegyzés

Mikor egy írótól sokat olvasok, valahogy kirajzolódik a munkái között egy ív. Ha hozzáadjuk, hogy mennyire értékeljük egy 1-5-ös skálán, és azt, hogy mikor írta az író, akár egy grafikont is lehetne alkotni belőle. Megmutatja, hogy a kezdeti időktől napjainkig az író honnan hova jutott, mennyit fejlődött. A blog azt mutatja, hogy Jeffrey Stone-tól ez a második könyvem, de ez nem igaz.
Jeffrey Stone (Nemes István) már szerepelt itt John Caldwell névvel és Devlin Haynes név alatt is. Így, amennyiben ezt a könyvet nem számoljuk, 4 kötetről beszélhetünk, és a görbe csak hanyatlást mutatna, ugyanis a Star Wars paródia még mindig magasabban és korábbi időpontban helyezkedne el, mint a Vérvonal sorozat.
Ha most hozzáadom ezt a könyvet a listához, akkor a kép nem változik túl sokat...

Ez a kötet a Káosz Világa szerepjáték világában játszódik., így ottani fajok sorakoznak fel. A Káosz Világa szerepjáték később született meg, míg az ide tartozó Worlukon játszódó regények előbb. Ezekre épít a játék. (Az információt köszönöm Traclonnak!) Ezúttal a gilfek vannak főbb szerepben, ugyanis hősünk, Fürge Calver egy negyed rész gilf, egy negyed rész elf, és két negyedrész ember, akit ráadásul nem ejtettek a fejére.

Mindenféle bajba keveredik, ahonnan leggyakrabban éles eszének köszönhetően keveredik ki. A könyv alapvetően 3 kisebb, ám összekapcsolódó történetet tartalmaz. Az első történet Az apák bűne címet kapta. Calver összeakad Cayarral, akit régóta nem látott már. Cayar egy rabló banda feje, aki arra készül, hogy megrohamozzon egy gazdagot a kincseiért. Az "erődítmény" falai közé viszont nehéz a bejutás, úgyhogy nagy szerencséjük van, hogy összehozta őket a véletlen(?) Calverrel. Nem volt az annyira véletlen, ugyanis Calver bosszút akar állni, ennek részét képezi az, hogy felhúzza Cayart, és Thovar Mardecast - a gazdag férfit, akinek eladja, hogy ő milyen jó barátja.

A második részben (Rossz hold) gilf nőkkel kerül szembe. Mivel nincs már gilf férfi (az elfek leölték őket) ezért a gilf nők többször elkapták már Calvert rossz hold idején, hogy teherbe ejtse őket. Calvernek viszont van egy kis problémája a rossz holddal, a gilf nők "szépségével", és a kényszerből működésre indikált szerszámmal. Mindent megtesz tehát, hogy ezúttal máshogy történjenek a dolgok, és olyan dolgot is megtesz, amit lehetetlennek tarthatott addig - képes lemondani életéért cserébe a kincséről.

A harmadik felvonás (Gyémántváros) a leghosszabban taglalt rész. Azt a kalandot mutatja be, hogyan jut el hősünk a Gyémántvárosba, hogyan veri át többször a rablóbandát, aminek feje Dzezunga. Hogyan tör fölfele, mígnem eléri a csúcsot.
Kiderül származása is, amit nem hajlandó elfogadni, és a végére már nemcsak, hogy azt letagadja, hogy gilf vér is csörgedezik benne, de még az elf vért is letagadja mondván, hogy ő ember.

Valamiért Dörnyei Kálmán (Yabbagabb) könyvei jutottak eszembe, illetve J. Goldenlane munkái a furmányos karaktereivel (Thani stb...) Ők is olyan karaktereket alkottak, akik a "többet ésszel, mint erővel" jelmondatot skandálhatnák.

A többi karakter meglehetősen szokványos, hisz van köztük vérszomjas haramia, aki bosszút akar állni; egy ijedős, gazdag fickó, aki valószínűleg kardot csak az emberei kezében látott; ocsmány szörnyek, akiknek megvan a maguk kis elképzelése arról, mit szeretnének; és persze a nagy hatalmú urak, és mágusok sem hiányozhatnak, akik a háttérből vagy annyira szembetűnő helyről irányítják a többieket, mint mazsorettes a bábjait.

Azért állok értetlenül a "grafikon" előtt, mert ez a kötet sehogy sem illik bele a sorba, amit eddig az írótól láttam/olvastam. A szereplők nem voltak bosszantóak, a stílus gördülékeny volt, az egyetlen ismétlés Calver "fürge" jelzője volt (ezzel is kiemelve Calver különleges képességét), de nem ismétlődött oldalakon keresztül, csak úgy 10-15-ször az egész kötet során.

Felfedezhetünk hol több, hol kevesebb csavart is (főként a Gyémántváros című részben), mikor kiderül, ki a banya, ki a bandafőnök valójában, mi is az a Gyémántváros, és a gilf adomány. Itt-ott megvillan egyfajta sajátságos humor is, de nem erőltetetten, inkább helyzetkomikumra megy rá - viszont érezhetően nem is akarja erőltetni a poént teremtő helyzeteket és párbeszédeket. Néhol ugyan akad felesleges mozzanat, de annyira elenyésző, hogy jószerével fel sem tűnik.

Ami még kissé mondhatni egzotikussá teszi, hogy más kontextusból ismerhetünk meg mitikus lényeket. A gilf fajjal csak a Káosz világán belül találkoztam eddigi olvasmányaim során - és ahogy kutakodtam egy keveset, ők ízig-vérig oda is tartoznak. A gilfek az elfek rokonai, viszont már nincs köztük férfi, csak nő, mert az elfek és egy átok kiirtotta a gilf férfiakat.
Sajátságos módon megjelennek vámpírok is, akik húsevő, túlméretezett denevérszerű szörnyekként mutatkoznak be. Széttépik és felfalják az embereket. Egyébiránt ők Gyémántváros védelmezői. Azért rendelték ki őket "védelmezni", hogy senki se juthasson be, és senki se tudja felébreszteni a kastély nagyurát - nem védelmezik a nagyurat, hanem gátolják abban, hogy visszaszerezze a hatalmát.
A boszorkány/varázsló itt is olyan személyt jelöl, aki képes használni a mágiát.

Ha ez lett volna az első könyvem az írótól, valószínűleg nem hagyott volna sem a Vérvonalak, sem a Star Wars paródia annyira keserű szájízt maga után, mert tudom, hogy nem azoknak a könyveknek a műfaja/stílusa illik hozzá. Ez egy merőben más vonulatot képvisel a másik két sorozathoz képest.

Összességében olyan, mintha ezt a könyvet valaki teljesen más írta volna, mint az előzőekben emlegetett másik két sorozat darabjait. Ezek után viszont azt kell mondjam, a Káosz világában érdemes elidőzni, és Calver többi történetét is érdemes megismerni. Nem csak azért, mert fantasy, nem csak azért, mert magyar, hanem azért, mert remek!
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger