Nemrég jelentek meg ☛ Gaura Ágnes - Túlontúl, Neil Gaiman - Tükör és füst, Neil Gaiman - Törékeny holmik, J.Goldenlane - Papírtigris

2010. augusztus 28.

J. Goldenlane - Pokoli balhé (Isteni balhé 2)

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Ez annyira nem volt kérdés, hogy elolvasom e, mint az, hogy felkel e a nap reggel... Az első rész után mozgatta a fantáziámat, hogy mit lehet ebből még kihozni, mi az az új, amivel az írónő elő tud még rukkolni ezek után...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Az Isteni balhé után Q és Thani Wareenbe költöznek, ők lesznek az úr és az úrnő, van egy rakat alattvalójuk, tök jó váruk, ami elvileg bevehetetlen, meg egy jó kis békeidő, amikor nincs mit tenni, csak egy kicsit lazítani.
Na persze, Thani, mint úrnő majd pont lazít? Ezt senki sem gondolhatja komolyan. A lány tehát megint bajba keveredik. "Családfakutatást" végez, azonban a feltört sír lakója fogja magát, és elsétál a sírból fegyverestül, páncélostul, csontostul, bőr és hús nélkül.
Thani egymaga várat foglal, halottat idéz, néhány dolog megint a kezéhez ragad, boszorkányos dolgokat művel és még árulókra is fényt derít, sőt, kétszer meg is hal, hogy aztán mindkétszer feltámadjon, és kísértsen...
Ezalatt Q sem lógatja a lábát, elvégre "családi találkozó" van, ahol is az öccse beveszi a várat, és vissza kéne foglalnia, mellette ük-apja szabadon flangál és embereket gyilkol - hulla komolyan -, közben ő is meghal, de aztán ő is feltámad, és persze van itt minden, ami egy pokoli balhéhoz szükséges...

Vélemény:
Ami elsőre feltűnt, hogy Thaninak milyen totál jó szövegei vannak XD Azt hiszem a csaj lazább, mint az első kötetben, és többet látunk abból az éles eszéből, mivel ezúttal Q nemigazán tudja kiegészíteni a sztori azon részeit, ami kettejükkel történt, mert itt teljesen külön utakon járnak, néha találkozik csak a kettejük szála (pl a játékos részeknél, amik nagyon tetszettek).
Itt is felváltva mesélnek, de már kevesebb hasonlóságot találunk pont a szétválásuk miatt a kettejük történetében.
Míg Q meséi nekem túlontúl katonaiak voltak, ahogy szervezkedett, harcolt stb..., addig Thani monológjai és fejezetei érdekesebbek, izgalmasabbak voltak számomra - talán azért is, mert a csaj nem bírja megállni, hogy ne csináljon balhét...
A könyv végén meg csak annyit tudtam mondani, hogy "ne már, hogy így lesz vége... folytatást!!!" Ezek után már tényleg kíváncsi lennék egy harmadik kötetre, mert teljesen úgy záródott le ez a rész, hogy lehetne még mit írni hozzá. Nem azt mondom, hogy totális függővége van, mert a szálak el vannak varrva, csak nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet Thani SPOILER... Nem akarom lelőni a nagy poént, úgyhogy ezt hagyjuk is.
Egyébként ez a kötet is olyan volt, mint az Isteni balhé, úgyhogy nem akarom ismételni magam. Mondjuk volt néhol némi zavaros rész az elején, meg egy kevéske a végén (a síros részek), de ettől függetlenül összességében tetszett a történet, a kidolgozás, a szereplők maradtak a régiek, és egyébként minden a helyén volt, ami ahhoz kell, hogy az olvasó egy jót szórakozzon...
De ez a kritikus befejezés... *sóhaj, sóhaj, sóhaj...* Ezek után tényleg még kíváncsibb lennék egy folytatásra...

Ha pontban fejezném ki: 5/4,5
Folytatás...

2010. augusztus 24.

J. Goldenlane - Isteni balhé (Isteni balhé 1)

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Nagyon régen láttam az m1 -en egy műsort, amiben J. Goldenlane (alias Goldman Júlia) volt a vendég. Néhány telefonáló azt kérdezte, hogy melyik regényét ajánlaná azoknak, akik még nem olvastak tőle semmit, de szeretnének. Az írónő erre azt felelte, hogy tőle első regénynek az Isteni balhé -t ajánlaná. Nem értettem miért, és én nem is azt olvastam elsőnek, de pótoltam :)

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Sol városában sokféle fajta ember megfordul a katonáktól a csavargó tolvajokig mindenki. Átlagosnak tudható be, ha valakit meglopnak, vagy elvernek, vagy éppen védelmi pénzt kérnek az illetőtől.
Thani egy piti tolvaj, aki mindig mindent sikeresen megúsz. Azonban elkapják, de ismét szerencséje lesz, ugyanis színre lép Q al Aquim, a hős lovag, a többszörösen kipróbált harcos, aki legyőzhetetlen, és mindenkit helyre rak, aki a lányt bántaná. Eztán közösen folytatják útjukat, és Thani, aki nem képes megmaradni a hátsóján mindig gondoskodik arról, hogy Q -nak legyen dolga, és emberek, akiket helyre kell tennie...
Ráadásul olyan küldetésre mennek, ami piszok veszélyes, és mindenki kételkedik benne, hogy a lány lenne a kiválasztott...

Vélemény:
Mivel megvan/megvolt mind a két része a könyvnek, de az egyik a könyvespolcomon pihent, míg a másik a világ másik felére kísért engem, ezért kapartam a falat, mikor befejeztem az Isteni balhé -t, és szidtam magam, hogy a folytatás naná, hogy nem áll kézre... Nem azért voltam dühös magamra, mert annyira folytatásért kiált ez a kötet, hanem azért, mert egyszerűen érdekelt, hogy ebből mit hozhat még ki az írónő.
A stílus közvetlen, a szereplők szokványosak, a szituációk kalandosak, izgalmasak, érdekesek. Egy lovag, aki (tök komolyan veszi magát) mindent kifizet, amit a tolvaj lány elcsen, vagy tönkre tesz. Persze akadnak támogatók, és ellenségek (ezek dögivel). És főhőseink átverekszik magukat, amin csak lehet...
A szereplők nem tökéletesek (mármint vétenek hibákat, meg cselekszenek jót is stb...), de ezért lehet szeretni őket. Thanit egész megkedveltem. Gyermeki - noha a korát csak számolgathatjuk, konkrétan nincs leírva, mennyi idős -, csacska, felelőtlen és miegymás elmondható róla. Mindig a lopáson jár az esze, és kedvenceim voltak azok a párbeszédek, amik a "nadrágfelgyújtós" eset (ezt lehet olvasni a kötet hátsó borítóján), illetve a későbbi "öcsike vs. bátyus" ügy után folytatódtak le Thani és Q között.
Ami a könyvben igazán megfogott az az, ahogy az írónő leírja a dolgokat: csak humorosan, lazán, közvetlenül. Olyan mesélgetős.
Ami még elnyerte tetszésemet (talán azért, mert ez nálam még újdonságnak nevezhető): a történetben Thani és Q E/1 -ben mesélik (felváltva) a sztorit, így beláthatunk mind a kettő fejébe. Minden páratlan rész Thani szemszöge, minden páros pedig Q szemszögét mutatja be. Amit már az egyik elmondott, azt a másik csak tényszerűen vázolja, majd egy kicsit folytatja a történetet, ahogy ő látta, végül átpasszolja a mesélés jogát a másiknak... Ettől még érdekesebb a kötet, és így kerek egész képet kapunk arról, hogy például, amíg főhőseink külön utakat róttak, addig mit csinált a másik, illetve, ha az egyik főhősünk monológjában volt olyan rész, hogy "nem hallottam mit beszélt XY emberkével", a következő fejezetben úgyis kiderül, mert akkor ugye a staféta a másik főhősé, és olyankor ezekre is fény derül. Az írónő jól bánt ezzel a váltogatással. Már volt szerencsém hasonlóhoz, de ott nem nyerte el a tetszésemet az, hogy a nézőpontok között ugrálnak, itt viszont nem zavart.
A könyvet annyira nem nevezném izgalmasnak, mert nincs nyomozás, az olvasónak nem kell kitalálni semmit, csak elmerülni az események között, és azok sodorják magukkal...
Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, mert tetszett a kötet, kikapcsolt (szó szerint értendő), és szórakoztatott, és megnevettetett, és nagyon tudtam azonosulni Thanival (talán azért, mert hasonlítunk egymásra pár dologban).
A folytatást sem hagyom el, ennél vétek lenne...

Ha pontban fejezném ki: 5/5
Folytatás...

2010. augusztus 23.

C.S.Lewis - A Hajnalvándor útja (Narnia Krónikái 5)

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Nem terveztem, hogy a közeljövőben elolvasom ezt a kötetet, de aztán közbejött a nyár, és mivel ez a könyv méreteit tekintve kicsi (noha vastagabb, mint az eddigi kötetek) befért a táskámba, és mehettünk utazni. Mivel nagy betűkkel nyomtatták, utazás közben is kényelmes olvasnivalónak bizonyult...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
A négy testvér kalandjai folytatódnak. Peternek dolga van, Su Amerikába megy, így a két kisebbik testvért elküldik a rokonokhoz. Lucy és Edmund a nem éppen kedves Eustance kíséretében kerülnek át Narnia birodalmába, ahol egy hajóút részeseivé válnak. A fedélzeten találkoznak Narnia jelenlegi uralkodójával Caspiannal, és máris kezdődhet az utazás.
Eustance persze zsörtölődik mondván, neki minden rossz, és mindenki rosszat akar. Lucynak, Edmundnak és Caspiannak tehát nem csak a viharral, a különböző rejtelmes, és veszélyes szigetekkel és lényekkel, éhezéssel és szomjazással kell megküzdenie, hanem Eustance "kedves" modorával is.
Persze furcsábbnál furcsább kalandokba keverednek, és ez néha Cincz vitéznek, a hősködő egérkének köszönhető, hol Eustance-nek, hol pedig a szerencsétlenségnek - vagy éppen a szerencsének.

Vélemény:
Bár nem szeretem a "hajózgatunk és kalandozunk" regényeket, a Narnia sorozatból mégis eddig ez a rész tetszett a legjobban. Az író kisebb gondot fordított a "hajózásos" részekre, és mégis érezni, hogy jelentős utat tettek meg hőseink.
Továbbá megfogott a történet, ami talán még mesésebb, mint az eddigiek. Olyan új dolgok kerülnek elő Lewis "kalapjából", hogy csak nézhetünk. Megjelenik a mesék jellegzetes alakja a sárkány is, a szigetek pedig különböző lényeket tartogatnak olyan világokkal, melyek még korom ellenére is lenyűgöztek. Azt hiszem ez a darab kihagyhatatlan volt és örültem, hogy mesés jellege ellenére mégis tudtam élvezni.
Az eddig olvasott részek közül tényleg a kedvencem, és valamiért mégsem tudok konkrét indokot mondani, hogy miért. Egyszerűen jobban elvarázsolt, mint az eddigi kötetek, még inkább magával ragadott, hogy kalandból ki, kalandba be volt a cselekmény, és rengeteg, eddig nem tapasztalt dologgal rukkol elő az író.
A könyv olvasása során képtelen voltam eldönteni, hogy melyik szigetre mennék szívesen, és most sem tudnám megmondani, hogy melyik hely lehetne a legjobb. Ezek után várom a megmaradt két részt, amit még nem olvastam...
És ha már a várakozásról van szó: tudomásomra jutott, hogy film lesz belőle amitől tűkön ülök, hogy mennyit tartanak meg az eredeti sztoriból, és mennyi lesz az újítás...

Ha pontban fejezném ki: 5/5
Folytatás...

2010. augusztus 22.

Stanley Steel - A Kaszpi-tenger kalózai

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Stanley Steeltől már olvastam ezelőtt is könyvet, úgyhogy gondoltam, teszek még egy próbát, mert az egészen tetszett. Mivel ez meg az egyik kedvenc filmemet hivatott kiparodizálni, hát el lehet képzelni, mennyire furdalt a kíváncsiság, hogy sikerülhet valakinek egy humoros filmet kiparodizálni... Aztán megláttam akciózva, és ez még inkább meghozta az olvasói kedvem. Nosza, nevetésre fel!

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Jack Spenót kapitány Gyurrikával, a káromkodó papagájjal, Eliza Best -tel és férjével Bill Tuninggal, illetve a legénység többi tagjával hajókázik a Kaszpi-tengeren, és különböző balhékba keverednek. Mikbe? Először is jön egy vihar, felbukkanik a színen Babarózsa kapitány, aki fülig szerelmes Jack Spenótba - az nem akadály, hogy ő is férfi -, jönnek persze a kannibálok is, meg Dagi Dzsonc is, aki mindenáron azért üldözi a Nem igaz gyöngy -öt, Jack hajóját, hogy megadhassa magát neki...
És végül jön még Néma kapitány az ő kis tengeralattjárójával és minden felbolydul... már ami még fel tud bolydulni...

Vélemény:
Mikor kézbe fogtam a 100 oldalas könyvecskét, és megcsodáltam a méreteit már rögtön elkapott a balsejtelem. A rövid könyvekkel az a bajom, hogy általában nincsenek alaposan kidolgozva.
Ez a kötet sem kivétel: sok mindent akar az író egybe sűríteni, és a végén sok dolog kerül bele, mégis kevés ahhoz, hogy azt mondjam: hú, ez de jó volt.
Az író nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy egy alapból paródiás darabot akar még jobban kifigurázni, és ez helyenként sikerül is neki, de a sűrítés miatt egyrészt kibontatlan, másrészt a vége unalmassá válik.
Volt a könyvnek olyan szakasza, aminek jobban tetszett a filmbeli verziója, mert azt inkább látni kell... Az ilyen szakaszokon az író sem volt képes megnevettetni. Sok helyütt erőltetett viccekkel találkoztam, ami nálam szintén rombolta az összhatást...
Tudom, hogy nem egy komoly irodalmi darabról van szó, de Steeltől jobban tetszett a már általam is olvasott Star Wars paródia (igaz, hogy még csak egy kötetet olvastam). Talán azért is sikerült az jobban, mert a SW önmagában nem vicces, és bőven van mit kifigurázni.
A Karib-tenger kalózai filmnél viszont nem sok mindent lehet még jobban kiparodizálni. Például a nevek átiratai tetszettek, meg a Babarózsa-féle Néma románc, illetve a Fing Suhi -s fejezet...
Összességében egyáltalán nem mondanám, hogy el lennék ájulva ettől a kötettől... Talán ha kicsit hosszabb lett volna, több részlettel, ütősebb poénokkal...

Ha pontban fejezném ki: 5/3
Folytatás...

2010. augusztus 13.

Andrew Bellringer feat Bax Brothers - A Púpos Sárkány visszatér, és azt mondja: Jó reggelt! (Púpos Sárkány 2)

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Ha már az író majd minden könyvét olvastam, erről sem szerettem volna lemaradni. Az első Púpos Sárkány után tűnődtem, milyen történetet lehet még kanyarítani ezek után ebből, mert annak kerek lezárása volt. El kell mondjam, ha valaki nem olvasta az első kötetet, attól még megértheti a folytatást, mert a szereplők fele új, fele régi, az események újak, de felvázolják újra, hogy ki kicsoda, micsoda stb...
Az írónak ezúton is szeretném megköszönni, hogy dedikálta A besurranó, illetve A Púpos Sárkány visszatér, és azt mondja: Jó reggelt! című köteteit.

A történetéről (spoiler is lehet benne):
A Smith család átlagos mindennapjait élné tovább, azonban ahogy lenni szokott, valami megint belepiszkít az idilli képbe. Ifjabb Paul Smith - alias a Púpos Sárkány - ugyanis eltűnt. Miután a professzor a tanítványának adta a másik világba repítő masinát, a fiú átlépett abba a világba, ahol összebarátkozott Hústépővel, aki azonban meghalt, miután Paul otthagyta őt az első kötetben.
A Púpos Sárkány a másik világban már legendának számít, aki néha Polszmisz néven mutatkozik be, és a hátán egy különös púpot cipel.
Paul elkövet egy baklövést, ami azt eredményezi, hogy helyre kell hoznia egy utazás során, amikor is csapata tagjai folyton változnak, ahogy közeledik a megoldás felé, és végül meg kell vívnia egy "komoly" ellenféllel.
A valós világban Paul anyja ismételten (minden áron) meg akarja találni fiát, de ez már ismerősebb történet - főleg annak, aki olvasta az első könyvet...

Vélemény:
Először is elmondanám, hogy az írótól ez a kedvenc regényem. A történet szokványos, sokkal kuszább, és nagyobb összevisszaság jellemzi, mint az első Púpos sárkány regénynél, mégis jobban élveztem, mint az első könyvet.
A rengeteg humoros rész, szóvicc mellett megjelenik Note Hing a bölcs mondásaival, ami nagyobb hatást ért el, mert ezúttal maga a bölcs is megjelenik, és nem csak emlegetik végig a regény folyamán. Ezen túl minden szereplőnek megvan a maga meséje, amit elő is ad - még akkor is, ha nem kapcsolódik az adott szituációhoz, vagy egyáltalán semmi értelme a történetnek... Tetszett, ahogy a filozofikus, komoly gondolatokat is sikerült az írónak néhány szóval letörni, és egy komikus jelenetet írni belőle.
Ez a könyve volt ezidáig a legközvetlenebb kötete, amit olvastam tőle, többször kiszól a regényből, sőt, egy fejezetben a szereplők még sztrájkolnak is, hogy ennyire hülyének tüntetik fel őket. Mert igen, valljuk be, a szereplők szokványosak és bolondosak, és nem egyszer feltűnnek az olyan elszólások, hogy "ez csak egy könyv, mi meg ennek vagyunk a szereplői stb...". Az anyuka, aki már megint túlreagálja az aggódást a fiáért, az apuka, aki átmegy Smithmanbe, a rendőrök, akik még mindig hozzák a színvonalat, Aranka és Mimi, akik még mindig Aranka és Mimi, a portás, aki fél a feldühödött anyáktól, ifjabb Paul Smith, aki amellett, hogy a Púpos Sárkány még mindig nem kupálódott ki, de mégis minden helyzetből kivágja magát valahogy.
Emellett tetszett, hogy az út egyik részét egy csapattal, a másik részét már megint másik szereplőkkel tette meg Paul, és mégsem irritált, hogy ennyi új szereplő sorakozik fel.
Az író remekül játszadozik el a szereplőivel és az eseményszálakkal, hol összehozza az összes szereplőjét, aztán egy mozdulattal ismét szétválasztja őket, hogy megint több szálon fusson a cselekmény. Ennek ellenére az író gördülékenyen vázolja nekünk, hogy hol mi történik ebben a nagy összevisszaságban - remek átíveléseket alkalmazva helyenként, hogy mind a két világ eseményeivel megismertesse az olvasót.
A végén a lezárás hirtelen volt és gyorsan jött, hogy csak győztem pislogni, hogy mi van itt. Mintha a regényben emlegetett határidőből való kifutás előtt gyorsan be akarták volna csukni a történet végét, elvarrni a szálakat és kész...
Andrew Bellringer ezen könyve nem a komolyságról szól, és aki azt hinné, hogy valami nagyon komoly fantasykönyv kerül a kezébe, az nagyon téved. Ez a könyv inkább a tréfái miatt szerethető, és a humor miatt emelkednek ki belőle az olykor filozofikus gondolatok. Nem a története, vagy a szereplői teszik élvezetes olvasmánnyá, hanem az a módszer, ahogy az író irányítja a szálakat.
Ez a könyv több szempontból is igazi meglepetés volt számomra, úgyhogy aki szereti a humoros sztorikat, átlagos történettel, szokványos szereplőkkel, akik két világot is bejárnak, annak ez egy jó kis (pihent) délutáni olvasmánya lehet...

Ha pontban fejezném ki: 5/6
Folytatás...

2010. augusztus 5.

Ismét díj

2 megjegyzés


Ismét díjazott lettem Nancy jóvoltából
Akiknek tovább adnám? Mindenkinek, aki könyves blogot ír, és azoknak, akik összefogják a könyves blogokat.
De ha csak pár embert kell kiemelni (még akkor is, ha már megkapták mástól, attól még megérdemlik): Gigi -nek, Nima -nak és Francica -nak. Tudom, hogy öt embernek kell tovább adni, de mára csak ennyi :)
Köszönöm még egyszer Nancynek, és mindenki másnak is, aki olvassa a blogomat! Nagyon jól esik :)
Folytatás...

2010. augusztus 4.

Paul S. Kemp - Alkonyat (Erevis Cale 1)

0 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Holdival az antikváriumot jártuk. Még életemben nem hallottam sem az íróról, sem a könyvről, de beleolvastam, és úgy gondoltam, "miért ne, egy próbát megér?"

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Selgaunt utcáin megjelenik három alak, ami még nem jelent semmit. Azonban elszántan keresnek valamit. A nyomok egy gazdag családhoz vezetnek, ahol meghalt a család feje, és új úr készül átvenni a ház ügyes-bajos dolgait. Arról azonban fogalma sincs, hogy mi került az örökléssel a tulajdonába, mikor betörnek a birtokára, és elkezdik megölni a testőreit.
Azonban a rossz fiúk egy valamivel nem számolnak. Színre lép a hű komornyik, Erevis Cale, aki egyébként nem átlagos komornyik. Felveszi a harcot a támadókkal, és fény derül arra, hogy mi kell nekik. Cale megszerzi a felét, és alku tárgyává teszi. Összeáll az egykori zhenttel, Rivennel, és egy félszerzettel, Jakkal. Mindhármuk más-más ok miatt csatlakozik a rosszak triója elleni harcba. És ha még nem lenne elég, a rosszak maguk mellé gyűjtenek még pár embert.
Cale ki akarja deríteni, hogy mi az az eszköz, aminek az egyik fele nála maradt, és ami az alku tárgyát képezi, illetve mi a célja az ellenségnek.

Vélemény:
Mikor elkezdtem a könyvet arra gondoltam, hogy á, ez nem fog tetszeni nekem, mert "vaskos" a története, és mert az elején semmit sem értettem belőle, hogy ki milyen fajban van vagy kinek mi köze az eseményekhez. Aztán kezdett letisztulni a kép, a történet kezdett összeállni, a karakterek kibontakoztak, hogy ki micsoda, mire képes, hova tartozott és most hova tartozik, és hogy miért okoz ez feszültséget egyes karakterek között.
Maga a történet érdekes, a szereplők átlagosak. Nem mondanám, hogy kimondottan jó fiúk a jó fiúk, ők is hibáznak, és ez néha csaknem végzetes vérfürdőt eredményez.
Az elejét toporgósnak találtam. Igaz, hogy volt egy-két összecsapás, de amíg nem tudták kideríteni, hogy mi a jelentése annak a valaminek, amit a rosszak kerestek, addig szinte csak állt a történet.
A harcok leírásaira sem mondanám azt, hogy gördülékenyen mentek, meg néhány helyen a mágia bemutatásánál is hasonló érzés kerített hatalmába. Tudjátok, mint az a kocka kerekű kocsi: csak döcögött. Ez java részt a tőmondatoknak tudható be, ami előszeretettel előfordult a könyvben, illetve az a rengeteg szóismétlés...
Ami viszont nagyon tetszett a történet folyamán az a rossz fiúk gyülekezői voltak, mikor megtárgyalták, hogy mi legyen a következő lépés. Vraggen, az árnyadeptus tipikus karakter, ami minden könyvben előfordul. Csak a hatalom érdekli, arrogáns stb... A kedvencem a könyv folyamán a "féldrow" (maradjunk ennél a verziónál) szerzet volt, Azriim. Egy olyan ficsúr, aki azért haragudott meg Cale-re, mert az elszakította a legújabb, zöld nadrágját; aki nem szereti, ha összevérzi bárki azt a szőnyeget, ami nem is az övé - még akkor sem, ha az illető halálos sebet kapott. Tetszett a szarkasztikus jelleme, és hogy a végéig nem derül ki igazán, hogy mit akar, vagy mit nem, mert a háttérben marad - illetve Vraggen mellett.
Összességében tetszett a könyv már csak azért is, mert olyan lények is előkerültek benne, akikről előtte még nem olvastam (ilyenek voltak a gnollok) és az író remekül megjelenítette a jellemfejlődéseket, ahogy a sok különböző, egymással ellenséges figura egy csapattá kovácsolódott. Mondjuk azt nemigazán érzékeltem, hogy Riven nem bízik meg senkiben, és túlontúl semmilyen volt a végén az a rész, mikor arról esett szó, hogy viszonyul eztán a többiekhez...
És ami minden könyvnél nagy szívfájdalmat tud okozni: az a borzalmas függő vég... Úgyhogy most kíváncsian várom a folytatást...

Ha pontban fejezném ki: 5/4
Folytatás...

2010. augusztus 3.

Ha a könyved beszélni tudna, mit mesélne (a nyilvánvalón túl)?

8 megjegyzés


Emlékszem, mikor elkezdtem a blogot arra gondoltam, azzal kezdeném a bejegyzéseimet, hogyan találkoztam a szóban forgó könyvvel, mert néha eléggé mókás szituációkba keveredtem egy-egy darab beszerzése közben.
Rengeteg ilyen emlékezetes kötetem volt, többek között a Twilight, A leghülyébb angyal, A titokzatos erdő, A Besurranó, A Púpos sárkány visszatér és azt mondja: Jó reggelt! és még sorolhatnám, hogy mely könyvekkel milyen nagy élményeim voltak, míg hozzám kerültek. Általánosan minden könyvemhez nagyon ragaszkodom, igyekszem megőrizni őket minél jobb állapotban.
Azonban akad a "magán könyvtáramban" olyan kötet, ami előtte más gazdánál járt, vagy mondjuk úgy "nem én törtem be". Persze itt nem arra kell gondolni, hogy minden egyes használtan vett darabom be van törve, kiszaggatták a lapjaikat és egyéb csúnyaságot éltek meg, míg hozzám kerültek.
Tegnap, mikor az antikváriumot jártam eltűnődtem, hogy vajon mely kötetnek ki lehetett az előző tulajdonosa? Milyen úton módon keveredtek bele abba a helyzetbe, hogy hónapokig mutogassák magukat, míg végül rájuk nem talál az a személy, akinek pont ők kellenek?
Vajon hányan gondolkodtak már rajta, hogy ha a birtokukban levő könyvük beszélni tudna, mit mondana róluk? A www.freeblog.hu/konyv oldalon a "Mutasd a polcod...!" rovat kreatív és érdekes, ahogy kielemzik, könyvek (és a polcok) alapján ki lehet a tulajdonos és milyen személyt rejtenek a "sorok". Ebből is látszik, hogy a könyvek (és a polcok) beszédesebbek, mint az ember hinné.
Az írójuk történetén kívül képet adnak arról is, akinek a birtokában vannak. Elárulják, hogy az illető személy mennyiszer forgatta őket - vagy mennyiszer nem -, néha azt is, hogy hol pihent meg az olvasójuk, esetleg evett/ivott e a könyv olvasása közben - mindenki magából indul ki és az otthoni balesetek java a konyhában történik -, illetve néha lehet következtetni arra is, hogy hol olvasták.
Azt hiszem, ha az én könyveim beszélni tudnának, akkor lebeszélnének arról, hogy olvasás közben spagettit egyek, illetve felszólítanának néhány nejlontáska - vagy egyéb hordozó - magamnál tartására.
És neked? "Ha a könyved beszélni tudna, mit mesélne?"
Folytatás...

2010. augusztus 1.

P.C.Cast + Kristin Cast - A kiválasztott (Éjszaka háza 3)

7 megjegyzés


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Akkor találkoztam először a könyvvel, mikor az első kötetet olvastam, és azóta már csak azért írok erről a sztoriról, hogy megfejtsem, mi a titka annak, hogy ennyi embernek tetszik, nekem meg nem... Hogy sikerült e megtalálnom a választ? Hm...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Még mindig nem robbantották fel az Éjszaka Házát, úgyhogy Zoey még mindig vidáman elvan a sleppjével. Még mindig a Sötétség Lányainak és Fiainak vezetője, még mindig 3 pasi fut utána: a tanára, Loren Blake, az ex-pasija, Heath, és a suli legszexibb vámpírjelöltje Erik Night.
Az iskolát veszély fenyegeti, és a dolgok egyre bizarrabb irányt vesznek, mikor megölik az egyik professzort, mikor Aphroditének ismét látomása lesz, és ezzel felkeresi Z.-t, ráadásul mikor Nüx új embert jelöl ki a föld szerepére, Stevie Rea helyére, és így tovább.
És Z. nem tudja mit tegyen. Nem akarja a harcot az emberek és a vámpírok között... Nem tudja lerázni Heathet, nem tud ellenállni Blake-nek, és nem akarja megbántani Eriket...

Vélemény:
Olvastam erről a kötetről egy olyan blogbejegyzést, mi szerint az eleje lassan indul, aztán akció követ akciót, mi közben váratlan események sora indul el, és olyan személy(ek) lesz(nek) áruló(k), akikre nem számítunk. Mindenütt azt láttam, hogy "hú, ez a legizgalmasabb kötete eddig a sorozatnak". Ezért a lehető legpozitívabb pofámat előhúzva leültem, és vettem a bátorságot, hogy elolvassam, mit dicsérnek ennyire.
Elkezdtem olvasni, és az első 100 oldal után még mindig vártam, hogy mikor következik nem várt esemény, meg akció, de semmi. Aztán az utolsó 10 oldalon azon kaptam magam, hogy bakker, lemaradtam mindenről, aminek váratlannak meg akciótól csöpögőnek kellett volna lennie.
A regény ismeretében kellemetlen szájízt hagyott hátra. Ebben még a tájleírásokra sem tudtam pontot adni, mert az nem volt. A szereplők szánalmasan hülyék. Z. barátai még annyit sem szerepeltek, mint eddig, az egész regény Z. központú lett. A HP sorozatban legalább Harry mellett szerepet kapott Ron és Hermione, de itt ezt nem érezni. Itt nem érezni semmit abból, hogy Zoey mennyire szenved, hogy három pasi között vergődik, nem érezni semmit abból, hogy próbálna valamit tenni a barátaiért, vagy megoldani a gondjait... Egyfolytában elodázza a dolgokat. Fogalmam sincs, hogy miért a barátai a barátai, mert nekem még ez sem derült ki igazán. Erikkel egy húron pendül, és sok dologban közös az ízlésük? Ez megint hol szerepel? Egy dolgot nem sorolnak fel, hogy miben egyezik az ízlésük. Nem is tűnnek igazi párnak.
De lássuk csak a regény elejét, ahol is kiderül, hogy Zoey véletlenül dec.24 -én született, vagyis karácsony napján. Egy teljes fejezetben azért nyafog, hogy milyen hülye ajándékokat fog ő kapni, de utálja azt, hogy a szülinapját mindenki egybe köti a karácsonnyal bla bla bla... Kérdem én: nem a szándék a fontos? Nem az a lényege az ajándéknak, hogy a barátaink gondoltak ránk?
A másik a stílus. Zoey nem káromkodik? Ezt Aphrodité többször felrója neki. Érdekes, hogy Zoey mégis (már elnézést a szóhasználatért) ribancozza és egyéb jelzőkkel illeti Aphroditét, miközben ő még nagyobb ribanc, mert Eriket 2 pasival csalja.
A regény stílusa szánalmasra sikeredett. A szóhasználat kimerül az összes magyar trágár szó felhasználásában, egy halom szóismétlésben, és a gondolatok ismételgetésében.
Stevie Rea-val mikor Z. a sikátorban találkozik szánalmas, hogy Z. minden gondolata akörül forog, hogy a barátnőjének fürdőre van szüksége és nem arra összpontosít, hogy megkérdezze, mi a gond (azon felül, amit lát) és próbálja megoldani... Ez már háttérbe szorul.
És rájöttem, hogy mi irritál még ebben a regényben: a szereplőket jobban érdeklik a külsőségek, mint a belső értékek. Felszínesek, és ez két kötet óta csak fokozódott.
Egyébként az egész történet kiszámítható, ami nem lenne gond, ha jól lenne megírva. De a regény teljesen elvesztette még azt a csepp kis értékét is, ami maradt, és minden arra éleződik ki, melyik szereplő képes a legcifrább mocskolódás kimondására.
Mire kap mégis két pontot? Az egyik pontot azért kapja meg, mert Z. kijelentette, hogy ő is ribanc. A másik pont az Erik-féle hisztiért jár. Na az vicces volt.
Semmi másra. És még mindig nem értem, hogy mit látnak ebben a sorozatban azok, akiknek a kedvence. 3 kötet után még mindig nem tudtam rájönni, hogy mi a sikere titka, úgyhogy a kutatás folytatódik - miután meggyógyult a bibi a fejemen...

Ha pontban fejezném ki: 5/2
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger