Mandi Könyvtára

Sokat gondolkoztam, mit írhatnék erről a könyvről. Azt hiszem, angolul olvasni gyerekkönyveket igazán felpezsdítő. Az embernek ad egyfajta önbizalmat, hogy sok ismerős szó van, gyakorolja a nyelvtant stb. Aki nyelvtanulásra vágyik alap fokon, annak ez mindenképpen jó olvasmány.

Legtöbben a Malac a pácban címen ismerhetik ezt a történetet, aminek a film változatában Dacota Fanning játsza a főszerepet. Az már kevésbé ismert, hogy a történetnek van rajzfilm változata is.

Noha az angol cím azt jelenti, hogy "Charlotte hálója", a Malac a pácban cím is tökéletesen illik rá. Ugyanis Wilbur egy átlagos kismalac, akire ugyanaz a sors vár, mint társaira: sonka lesz belőle, meg bacon, meg minden egyéb finomság... Wilbur azonban különleges. Mikor megszületik, annyira csenevész jószág, hogy a gazda azonnal el akarja pusztítani. Lánya, Fern azonban nem hagyja. Kezébe veszi a dolgokat, és elkezdi nevelgetni a malackát. Miután már elég idős a malac, eladja, de minden nap meglátogatja a barátjává váló haszonállatkát. Wilbur pánikba esik, mikor Templeton, a patkány felvilágosítja, hogy hamarosan az emberek asztalán fogják felszolgálni, mint sült malacot.

Wilbur nagyon elkeseredik. Bármit megtenne, hogy ne öljék meg. Barátságot köt Charlottetal, a pókkal, aki megígéri neki, hogy segíteni fog a malackán. Mivel a szökési kísérlet kudarcot vall, ezért Charlotte egy olyan megoldást talál a malacka gondjára, amivel elodázza az elkerülhetetlent... Charlotte ugyanis üzeneteket kezd felírni a hálójára, amivel csoda-disznóvá teszi Wilburt...

Anno nagyon régen láttam a filmet. Akkoriban volt sláger, amikor a Babe filmek is bejöttek a köztudatba. Már nemigazán emlékeztem rá, miről szólt a történet, ezért még jobb volt olvasni, mert nem befolyásolt a képi világ... Egyébként igazi gyerekmese. Fern, a kislány folyton hallgatja az állatok beszélgetéseit, és tulajdonképpen ő is mesélhetné a történetet. Amikor azonban elmondja a felnőtteknek, azok bolondnak nézik, még egy orvost is kihívnak a kislányhoz, hogy kigyógyítsa abból, hogy hallja az állatokat beszélni. Fern azonban ragaszkodik Wilburhöz, és ahhoz, hogy az állatok beszélnek.

Fern, akinek nincsenek igazán barátai bekerül egy olyan közegbe, aminek csendes szemlélőjévé válik, és még az olvasónak sem tűnik fel, de minden oldalon ott van. Így nem tudni, hogy az állatok tényleg beszélnek, vagy a kislány fantáziája elég nagy hozzá, hogy mindezt kitalálja.

A rajzok, amik a könyvet díszítik meglehetősen szemléletesek, sokszor bájosak. A nyelvezete is inkább a gyerekeket célozza meg. Sokszor van olyan, hogy Charlotte valami olyan szót használ, amit Wilbur nem ért, visszakérdez, a pók elmagyarázza. Ez egy nyelvtanulónak ugyanolyan jól jön, mint a kismalacnak, vagy a kisgyerekeknek, akik valószínűleg ugyanúgy nem értik, mint Wilbur.

Összességében nézve kapunk egy bájos történetet, amiben van csoda, szomorúság, találkozások és rengeteg elgondolkodtató történés a háttérben, amit az olvasó lát, de egyes szereplők nem is tudnak róla, hogy megtörtént. A pók és a malac barátsága nem hétköznapi, de mindent legyőz és mindenen átível. Tanulságos "fabula" barátságról, az élet szeretetéről, a család fontosságáról, és arról, hogy a szalonna nem mindig az asztalra való, néha adjunk neki nevet és fogadjuk barátunkká, hogy kalandokkal hálálja meg ezt....

GR-ezők szerint:

Ezúttal egy újabb Athenaeum kiadós könyvet hoztam nektek, amely egy kissé rideg világba kalauzol el. Ezúton is köszönöm a lehetőséget, hogy olvashattam és írhatok róla!

Képzeljétek el, hogy a világ, amelyben élünk egyik pillanatról a másikra megváltozik. Ha elmúltál 14 éves, akkor veszélyben forogsz, mert egy vírus bármikor megtámadhat. Azzal jár, hogy fekélyeket kapsz, a tested leépül, a szöveteidet emészti fel.

Így maradnak árván Londonban azok a gyerekek, akik kolóniákba tömörülve próbálják túlélni az új világot London utcáin. Mindennapos küzdelmeik részét képzi, hogy harcolnak az élelmiszerekért, a zombivá vált felnőttek ellen felveszik a kesztyűt, akik pedig őket nézik ételnek. 

A gyerekek több csoportba verődve élnek, és ki-ki arról kapja a nevét, hol sikerült meghúzódniuk. Eleinte csak a Whiterose bevásárlóközpontban rekedt gyerekek sorsát követhetjük nyomon, majd csatlakoznak hozzájuk más bevásárlóközpontokból és az utcáról is. A végén elérnek a Buckingham palotáig, ahol elkezdenek együtt egy új világot építeni, vagy legalábbis lerakni az alapköveit.

Nemigazán tudok főhőst hirdetni a történetben, talán Maxie (lány) az, akit ki tudnék emelni. Ő a Whiterose csapatának vezérhelyettese. A lánynak elég korán fel kell nőnie a feladathoz, hogy elirányítsa a csapatát, kiálljon értük, és bármivel/bárkivel szembeszálljon a csapat érdekeiért. 

Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy ez a könyv kicsit a Battle Royale irányába megy, ugyanis gyerek és gyerek csoportok érdekei között is akadnak ellentétek. Ilyenkor sajnos össze kell csapniuk, hogy az erősebb fölül kerekedjen. 

Kicsit az Éhezők Viadala. Itt is kicsit a felnőttekkel kell küzdeni és az életben maradásért. Küzdeni kell az élelemért néha egyedül, néha csapatban. Aki lemarad, mert lassú, az veszít.

A gyerekek vándorolnak, keresik a biztonságos helyet. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Walking Dead azon változatát látnám, ahol Rick és csapata egy gyerkőccsapat. Vajon a 14 és az alatti korú gyerekek hogyan és milyen világot teremtenek? Azt már mindenki látta, hogy a felnőttek mit csinálnának, de hogy olyanok, akik nem is éltek még jóformán, akiknek mindene megvolt ezelőtt, és akik helyett mindig a felnőttek döntöttek, és akiket eddig védtek. Akik pedig eddig óvták őket, most ők a legnagyobb ellenségeik.

Amikor olyan részhez értem a könyvben, amit logikátlannak találtam, valahogy mindig kiszólt, hogy persze, az író is gondolt erre, de ezek csak gyerekek, akiknek nincs annyi tapasztalata, és ezért nem gondoltak arra, amire egy idősebb olvasó igen. Ez egy szimpatikus vonása volt. Továbbá az is, hogy a gyerekeket nem akarta okosabbnak feltüntetni, mint amennyire eszesek. Hibáznak, de igyekeznek tanulni belőle. Próbálnak egyedül úgy dönteni, mint a felnőttek. Csetlenek-botlanak, és rettegnek attól, hogy mi lesz, ha egy-egy évvel idősebbek lesznek. Sarkukra kell állniuk, mikor egyik-másik még náluk is fiatalabb gyerek bajba kerül. Egyedül kell annyira kreatívnak lenniük, hogyan teremtsék elő az élelmiszert, hol találhatnak még rejtett tartalékokat... Meg kell birkózniuk a társaik elvesztésével, tanulniuk kell a túléléshez olyan dolgokat, amikre eddig nem volt szükségük. Például kertészkednek, orvosi szakkönyveket bújnak, és belemélyednek a harci stratégiákba és politikai tudományokba... ki mire fogékony.

Összességében nézve az sem érdekelt, hogy ezer sorba folyik a vér, hiszen ez ennek a világnak a velejárója. Nem egy habos-babos tündérmesében élnek hőseink, és kíváló környezetet kapunk ahhoz, hogy ezt meg is alapozzák nekünk, olvasóknak. Nekem nagyon tetszettek a reakciók, az írásmód, és az sem érdekelt, hogy a zombis téma már lerágott csont. És hogy mi fertőzte meg a 14 év fölöttieket? "Honnan tudnánk, hisz csak gyerekek vagyunk..."

GR-ezők szerint:

Mostanában kimaradtam néhány témázási körből, úgyhogy utólagosan igyekszem csatlakozni mindegyikhez. 

Íme az első:  néhány kínos vallomás...

Sokan, akik ismernek azt mondják, hú, de sokat olvasol, biztos megvolt a Gyűrűk ura is... (Lelombozó, de nem.)

És persze a Trónok harca sorozat, mi? (csábítgatnak vele, de mindig attól félek, hogy ha leemelem a könyvet a polcról, már attól betörik a gerince). No de a Szürke ötven árny(ny)alatát biztos olvastad, ugye? 

A híressé és felkapottá vált könyvekkel mindig ugyanaz a bajom: hogy fel vannak kapva. Ciki-nem ciki, de nem olvastam soha az Anna Kareninát, az Észak és Délt, a Háború és békét, és a kötelezők 90%-át. Igen, ez az én kínos vallomásom. 

A kötelezők listája, amit olvastam eléggé kurta:

Pál utcai fiúk, A két Lotti, Az átváltozás (Franz Kafka), Az ember tragédiája, Rómeó és Júlia, Odüsszeia, Üvöltő szelek, Édes Anna

Hirtelen ennyi jutott az eszembe. Míg az első hármat önként és dalolva vállaltam be, addig az utolsó kettőt irodalomórákon olvastuk fel felváltva. 

Több kötelezőnek ugrottam neki, de elvéreztem az első 10-20-30 oldal után:

Aranyember, Kőszívű ember fiai (ezt kicsiként felolvastam a bátyámnak, de akkor még nem fogtam fel, később nekiugrottam és akkor sem értettem sulisként, azóta nem találkoztunk újra...), Kincskereső kisködmön, Antigoné 

A többiek, mint a Vuk, a Lassie hazatér, a Bánk bán és társaik pedig annyira se mozgattak meg, hogy kézbe vegyem őket és kapjanak egy esélyt. Nem hibáztatom az irodalomtanáraimat, de egy kivétellel mind elvették a kedvemet az olvasással. Általánosban közölte velem, hogy soha nem fogok megtanulni olvasni, pedig minden nap erőltettem a témát. Aztán aki végre elkezdte volna játékosan feldolgozni velünk a könyvet, és élvezhetően, azt elküldték nyugdíjba. Majd utána egy az egyben kellett visszaadni az irodalomórákon, amit a tanárok diktáltak (semmi önálló gondolat, semmi önálló vélemény). Legalább a blogon nem mondhatja azt a tanárnőm, hogy hozzak példát ilyen-olyan helyzetre az irodalomból, hozok, és elhajt azzal, hogy az egyik túl antik, a másik túl modern, és minden példámat elhajtja valamivel...

Úgyhogy ezért maradtak ki az életemből olyanok is, mint az Anna Karenina, meg a Háború és béke, mert amikor fogékony lettem volna rá azt mondtam, hogy nem érdekel. Helyette bekebelezett a fantasy és a sci-fi.

Az a bajom a népszerű könyvekkel, hogy nagyon gyakran méltatlanul népszerűek, és az elvakult fanatikusaik nem bírják elfogadni, hogyha például nekem nem tetszik. A szürke ötven árnyalata és társai eléggé taszítanak éppen azért, mert nem akarom magam kitenni a fanatikusoknak. Ami körül túl nagy a hiszti, azzal szemben valahogy túl nagyok az elvárásaim, és nagyon kevésszer igazolódtak be. Örültem, hogy a Harry Pottert és a Twilight-ot még akkor olvashattam, amikor nem voltak annyira népszerűek. Sokkal bennsőségesebb a kapcsolatom azokkal a könyvekkel, amiket nem a közösség nyomására olvasok, hanem egymásra találunk anélkül is, hogy napi szinten az arcomba nyomná valaki. 

Ráadásul ezek pillanatnyi fellángolások az emberek életében, amik aztán tovább mennek... A csodák nem tartanak örökké. A Twilight-ból is mindenki csak a pénzt akarta kivenni, ahogy a Harry Potterből. Bevallom, ha a nagy hiszti idején olvastam volna őket, nem biztos, hogy ennyire elfogulatlanul olvastam volna őket, hanem tartozkodással, ellenszenvvel, és minden sorában a hibát kerestem volna. Szóval jobb volt ez így. 

Többen azt hiszik, hogy mivel olvastam a Harry Pottert, ezért szeretem és olvastam a Gyűrűk urát. Tévedés. Tolkientól egyetlen könyvet olvastam, egy gyerekmesét, de ő olyan számomra, mint Jókai akármelyik könyve... Képes 100-200 oldalt folyatni a semmiről... egy fáról, vagy egy tájról ennyit locsogni számomra csak laptöltés - gyönyörködjön benne, akinek van elég ideje rá. 

 Úgyhogy ciki vagy nem ciki, de sem a fantasy, sem a sci-fi nagyjainak híres könyveit nem olvastam még. (Lásd: Asimov, Tolkien stb...) Ez az én kínos vallomásom... 

Olvassátok el az ő élményeiket is a témával kapcsolatosan:

Nincs is jobb módja az angol tanulásnak, mint mesekönyvekből felszívni az alapvető szókincset. Azért is örültem anno, hogy ráakadtam erre a gyerekeknek (7+) írt sorozatra, mert a fantasy valamennyi lényét meg tudom belőle tanulni angolul. Ha valamelyik szó pedig hirtelen nagyon idegen lenne, akkor ott vannak a képek, amik segítenek helyre tenni. Ha ez sem válik be, akkor még mindig jöhet a szótár...

Ismét az RSPCB (The Royal Society for the prevention of Cruelty  to Beasts = Nagyszerű Társaság a Szörnyekkel szembeni Kegyetlenkedés Elhárításáért) házatájára kalauzol, pontosabban Farraway Hallba. Crab kapitány talál egy megsebzett vöröshátú tengeri szörnyet. Dr Fielding viszont nemigazán szeretne ehhez az óriási poliphoz hasonlító lényhez közelebb menni, mint amennyire muszáj, ugyanis a csápjai mérgezőek. Mivel veszélyesnek ítél bármilyen beavatkozást, ezért nem tesz semmit a lényért. Ulfnak, a kis vérfarkasnak ez persze nem tetszik, és mindent elkövet annak érdekében, hogy megmentse a tengeri szörnyet.

A másik kérdés az, hogyan sérülhetett meg? Amit nem sejtenek Farraway Hallban az az, hogy egy csapat hajóval járja a vizeket, és mindenféle tengeri szörnyeket próbálnak meg elkapni azért, hogy megegyék őket a Beast Freasten.

Vajon Ulfnak és csapatának sikerül megmenteni a vöröshátút? Rájönnek arra, hogy ki a felelős a sérülésért és hogy mi volt a tényleges céljuk a megsebesítéssel?

Az An Awfully  beastly business sorozat második köteteként nem is vártam többet, csak annyit, hogy gyerekkönyv legyen jobban, mint az első része. Ez ezúttal sem sikerül maradéktalanul. Míg az első részben a láncfűrészes doki ördögi mosollyal felvértezett szövegbeli és képi megjelenítése csapta ki a biztosítékot és mondatta azt, hogy ez nem gyerekkönyv, addig ebben a részben egy agyműtét éri el ugyanezt a hatást. Értem, mit akarnak: bemutatni, milyen lények vannak, és ha betegek, meg kell őket gyógyítani - és ezt hogyan lehet. De kérdem én: muszáj ezt annyira túlrészletezni, hogy mikor érnek le valaminek az agyáig, és mit szednek ki belőle? Nekem jó, mint nyelvtanulónak, mert tanulhatok anatómiát angolul, de egy angol nyelvű kisgyereknek nem okoznak ezzel horrorisztikus álmokat?

De ha ezen sikerül túllendülni, akkor megismerkedhetünk Farraway szellemével, aki megmutatja, hogyan halt meg a professzor. Mindenki azt hitte, hogy baleset volt, de Ulf és Tiana (a pixie) rájönnek az igazságra. És persze jön megint egy nem gyerek szemének való kép, ahol mindenféle halott lények kerülnek elő dobozokból...

Egyébként aranyos gyerekmese lehetne belőle. A szereplők bájosak és pont olyanok, amilyeneket az ember egy gyerekmesébe tenne: naivak, gyermeki gondolkodásúak, jólelkűek és ábrándozók. A rosszak rosszak, a felnőttek realisták, szóval minden egyben van. A képek az előző kötetbeli stílushoz igazodnak, és a borítón ismét van egy 3D-s kis korong kép, amint Ulfot látjuk egy masinával, ami a könyvben igen nagy hangsúlyt kap.

Kicsit megismerkedünk a különös lények köré felépített szabályokkal is (pl. hogy vizi lényeket hivatalosan nem lehetne kihalászni/kivadászni azért, hogy megegyék, és hogy itt is megvannak a lények között is a védettebb és ritka fajok).

Farraway hall még mindig tartogat meglepetéseket, rejtett zugokat, ismeretlen történeteket. Remélem lesz még szerencsém a további kötetekhez is, hogy nyomon kövessem Ulfék kalandjait, és további lényekkel ismerkedhessem meg. Eddig megvoltak a földiek, most a viziek, talán legközelebb a repkedő lények kerülnek terítékre... de szigorúan csak olvasásügyileg, nem étel gyanánt...

 

GR-ezők szerint:

 Anno, mikor először fogtam Jók és Rosszak iskolája kötetet a kezembe, nem gondoltam, hogy Soman Chainani olyan világot fog felépíteni, ami ennyire elvarázsol.

Kissé félve vettem a kezembe a folytatást, elvégre azok az esetek 90%-ában valahogy nem viszik tovább azt a színvonalat, amit az első kötet. Ez a sorozat a maradék 10%-ba tartozik, egyszerűen nehéz letenni...

Agatha és Sophie, miután elrabolták őket, majd hazakerültek, békés mindennapi életüket élik kis falujukban. A meséjük lezárult, így hazakerülhettek. Falujukban rengeteg minden megváltozott... Sophie családja esküvőre készül, Sophie és Agatha nagy hősök, ugyanakkor a falu nem kapott azóta új mesekönyvet, hogy ők visszatértek.

Sophie színdarabot rendez csodás megmenekülésükről, Agathát pedig próbálja belevonni a dologba. Azonban minden megváltozik, mikor elhangzik egy kívánság... Agatha és Sophie menekülni kényszerül, mert falujukat megtámadják valamik vagy valakik... Mindenhonnan nyilak záporoznak, amik el akarják pusztítani Sophiet. A két lány tehát elmenekül, hogy megmentsék a falut, és hol máshol köthetnének ki, mint a Jók és Rosszak iskolájában...

Vagyis hát ott, ahol régen az volt. Sophie és Agatha meséje ugyanis fenekestől felforgatta az életet. A Jók kastélyában csak lányok, a Rosszak kastélyában csak fiúk maradhattak. A két lány története ugyanis azt jelentette a mesék világában, hogy nem kellenek hercegek hozzá, hogy a hercegnők megmeneküljenek. A Gazgató helyett új dékán van hatalmon Evelyn Sader személyében. A két kastély között pattanásig feszült a helyzet, a hercegek (Végestelenek) és a rossz fiúk (Végességesek)  bármikor nekironthatnak a lányok kastélyának. Ki tudja, hogy a lányokat védő varázs meddig tart ki.

Amint kiderül, hogy Agatha és Sophie visszatért, csak olaj a tűzre. Megismerkedhetünk a mesék azon oldalával, ahol a nők vannak egyedül középpontban, ahol Arthur király fiát vízbe akarják folytani, ahol Hófehérke maga rúgja szét az üvegkoporsóját stb.

Nem okoz csalódást az első rész kedvelőinek az író. Egy kalandos utazás során ismét beléphetünk az iskolákba, ahol ezernyi hazugság, szemfényvesztés és kaland vár ránk. Rengeteg a fordulat, újabb arcát látjuk meg az iskolának, a Ténetésznek és kapunk egy adagot a mesevilág történelméből és szabályaiból is. A mesék, amiket mi ismerünk megváltoznak, és nem az általunk ismert formában látjuk viszont. A jók és a rosszak kénytelenek együtt dolgozni a közös célért. Agatha és Sophie nem akar mást, mint hazajutni, Tedros bosszút akar állni a lányokon, és mindenki más is akar valamit körülöttük (Sader professzor, Evelyn Sader dékán, stb...)

Nagyon szépen fel van építve a végkifejlet is, amit a könyv egy pontjától már lehet sejteni. A két lány útjai ahogy elválnak és külön-külön jönnek rá dolgokra, azokból az olvasó összerakja a kirakóst, mire a lányok megvilágosodnak a végére.

Nemigazán szeretnék a történetről mit mondani. Akármennyire is vastagnak és hosszúnak tűnik ez a könyv, nem az... Itt-ott a szokott módon van benne egy-két kép, amik mivel a részek elején vannak, nagyjából le is lövik egy-egy fontosabb jelenetét az adott fejezetnek. Viszont 500 oldal ide vagy oda, úgy elröppent, mintha nem is lett volna... Annyira pörög az egész, hogy huss a végén várjuk a következő 500 oldalt... 

Összességében nézve elejétől a végéig nagyon tetszett a felépítés, a stílus, a mesék átirata. Annyi fantázia van ebben az egy könyvben, mint 10 mesében egyszerre... hiszen csípett kicsit innen, kicsit onnan, átformázta és már rakta is be a sorok közé...

GR-ezők szerint:

A sorozat első része annyira megvett magának, hogy az sem érdekelt, hogy már nem ugyanaz írta a második és harmadik kötetet, csak olvasni akartam.

Sokszor elgondolkozom rajta, hogy egy-egy sorozatnál az első kötet ha nagyon kiemelkedő, a második miért hoz többnyire rosszabb színvonalat? Reménykedtem benne, ha itt egy íróváltás történt, a második kötet hozni fogja az első színvonalát, vagy meg is ugorja azt... 

Ezúttal téren és időn át néhány meteoritot követhetünk, melyek különös betegséget hoznak a kapzsi emberekre. Jonathan Hunt akkor keveredik a kalandba, mikor megismerkedik a Gaál testvérekkel (Verával és Balázzsal). Balázs fiatal szerelmes, aki külföldön élő barátnője után iramodna, de Vera a nővére ezt nem hagyja. Balázs talál egy számára érdekes témát, és elkezd nyomozni. Ez azonban rosszba sodorja és eltűnik.

Verának nem marad más, minthogy Jonathan Hunt, az amerikai  New York Times újságírója megkeresse az öccsét. Hunt ugyanis éppen Debrecenben tartózkodik, de mielőtt tovább állna, még rittyent egy kis nyomozást. Az azonban hiába derül ki, hogy az öcsike mibe keveredett, megtalálása még csak a könyv első részét teszi ki...

A könyv olyan 440 oldal körül tendál, viszont ebből az első 200 oldal egy unalmas előkészítés. Rögtön az elején kell egy tipikus, slampos "jaj ellopta az a motoros a táskámat" ügy, és persze Hunt megmenti a napot, és visszaszerzi a retikült. Nemigazán értem, hogy ez a laptöltő vacakolás minek kell, de ám legyen... Ezután úgysem történik semmi nagyon sok oldalon keresztül. Megismerjük a kövek természetét de úgy, hogy Hunt ül egy könyvtárban és régi leveleket meg naplókat olvas. És mindezt miért? Hogy a könyv közepe felé kb. öt mondatban összefoglalhassa. Annyira nem voltak érdekesek azok a naplójegyzetek, hogy ennyi időt kelljen rászentelni. Ahogy az is egy teljesen kapufa rész, hogy Karcsi bácsi a régi gondnok össze-vissza fecseg a betegsége miat. Ilyen jelenetből elég lett volna egy, akkor is a szájába lehetett volna adni mindazt, amit megtudtunk tőle. Tehát az első fele a könyvnek kb. 50-70 oldalra simán redukálható lenne, akkor is ki lehetne fejteni a lényeget. Ennyiben össze lehetne foglalni az előkészítést, megismerkedni a szereplőkkel (jókkal és rosszakkal egyaránt). A báli rész nagyon erőltetett, ezt máshogy is meg lehetett volna oldani (mármint annak érzékeltetését, amire az a jelenet hivatott). 

Aztán végre úgy tűnik, hogy felgöngyölödik az ügy, de az olvasó látja, hogy hoppá, de hát ez még a könyvnek alig több, mint a fele. Marad még olyan 100-150 oldal. Vajon mi lesz még? Annyira a homályban akar minket tartani minden sora a könyvnek, hogy az már nagyon erőltetett. Az elején végiguntam a történetet, a közepe felé van némi izgalom, hogy mikor kiderül, hogy ki mire hogyan jött rá. Majd jön a vége, ami egy merő laptöltés. Lezártam volna a nyomozás végét, ha már amúgy is túlnyúlt a hosszú bevezető után a könyv. Nem rejtett izgalmat az utolsó 100-150 oldal. Olyan sablonokat alkalmaz még ott is, hogy teljesen elrontja azt is, ami pozitívat felépített.

Amivel még nem voltam kibékülve, az maga a stílus. Néha olyan érzésem támadt, azért szerepelnek benne olyan szavak, amiket szótár nélkül nem tudtam, mit jelent, hogy egyfajta kimunkált stílust adjon az egésznek. Az a baj, hogy ezzel azt éri el, hogy kiesik az ember a történetből. Az meg, hogy "miazma" nevet adták az anyagnak, ami a meteorból kiszedett kristályokban volt... Úgy csinálnak a szereplők napjainkban, mintha ők találták volna ki a nevet, holott már az egyik levélben is említi az egyik tudós... Erre valamelyik napjaink szereplője elemzi, hogy "és kitalálták, hogy legyen a neve miazma"...

Összességében nézve számomra csalódást okozott a történet vezetése, ami unalmas volt, sablonos, könnyen kitalálható és a sok fennkölt szóhasználattal egyszerűen kilökött egyik-másik oldalról...

Vége lett 2018-nak, úgyhogy gondoltam, legyen egy kis évösszegző bejegyzés. 

A könyvek tekintetében jóval kevesebbet sikerült olvasnom, mint a tavalyi vagy bármely korábbi évben. Ez annak köszönhető, hogy kevesebb volt az időm, illetve elég sok dolog változott a privát életemben, ami kizárta azt, hogy többet olvashassak.

2017: 49 könyv elolvasva

2018: 29 könyv elolvasva

Úgyhogy idén az lesz az egyik küldetésem, hogy többet olvassak, mint 2018-ban és ha az megvan, akkor többet, mint 2017-ben. A Goodreads challangem idén is 70 könyv lesz (egyszer talán elérem).

20 új íróval találkozhattatok idén a blogon, és 10 olyan könyvvel, ami magyar szerző tollából származik. Idén is próbálom magasabbra rakni a magyar szerzőktől származó könyvek számát, ezért is kezdtem az évi olvasásomat egy (vagyis kettő) magyar szerző könyvével. 

Tehát idénre a tervezet kihívásaim:

70 könyv, amit 2019-ben olvastam

min. 14345 oldal elolvasása 2019-ben (megdöntve ezzel a 2017-ben olvasott oldalak számát)

min 22 könyv, magyar szerző tollából (eddig 21 volt a legtöbb)

Nektek is vannak ilyen újévi fogadalmaitok?

2018 utolsó olvasmánya és utolsó bejegyzése egy olyan szerző könyvéről, akitől még nem olvastam korábban... és ezek után már bánom.

Főhősnőnk Janet Shirley férjével, Howard Shirleyvel él egy álmos kisvárosban, Angliában. A férfinek különleges adottsága van: fotómemóriával bír, ezért mindent könnyen és gyorsan meg tud jegyezni. El is megy a Dupla vagy semmit tvműsorba, ahol megnyeri a fődíjat. Aztán a pénzt megsokszorozza fogadásokkal, hogy aztán ész nélkül kezdjék el szórni. Persze ebbe a nőnek nem sok beleszólása van, hogy mire költenek, minden úgy történik, ahogy férje akarja. És végül megmagyarázza, miért járták körbe Amerikát, miért nézték meg London legmenőbb szállodáit és mire fel volt a mérhetetlen költekezés.

 Elég mellbevágó könyv. Ez jutott róla először eszembe. A világot úgy mutatja be, kendőzetlenül és nyílt őszinteséggel, amilyen valójában. Míg az ember a mázat nézi, illetve nem látja a világ igazi arcát, mert látástól vakulásig a boldogulásért küzd, addig nincs gond. Az a baj, hogy az emberek nem néznek tovább az orruknál. Howard próbálja elmagyarázni Janetnek, aki nem teljesen érti, mire akar kilyukadni férje, mégis támogatja mindenben. Azt a részét érti, hogy Howard furcsa figura, furcsa elképzelésekkel és eszmékkel. Igazság szerint Howardnak nagyon igaza van abban, hogy a pénzen meg lehet venni elég sok dolgot, de az igazi értékrendeket, amiket a régi őseink próbáltak elérni, annak nem ez az útja. Ahhoz magának az embernek kellene gondolkodásmódot változtatnia. Hiába volt sok pénzük, hiába költekeztek, utaztak, ettek és vették meg mindenből a legjobbat, a világhoz nem tettek ezzel hozzá. Az emberek ugyanolyan gorombák voltak velük, és csak a külcsínre irigykedtek. Janet többször kifejezi, hogy nem is érezte adott szituációban magát odaillőnek, később pedig már úgy fogalmaz, hogy pl. a nercbunda nélkül nem érezné magát odaillőnek. Felvett tehát egy olyan külcsínt, ami nem passzolt addigi életviteléhez, hanem szöges ellentéte volt. Ő csak normál, nyugodt életet akart, férje pedig megmutatta neki, hogyan is élhetnének. Persze teljesen fölöslegesen költekeznének, mert attól nem lesz a világnak jobb...

Összességében nézve a vége fordulat és a mondanivalója a könyvnek megragadott annyira, hogy azt mondjam, Anthony Burgesstől akarok még olvasni. Nem izgalmas, inkább a filozófiája gondolkoztatja el az embert, és változtatja meg a gondolkodásmódját...

GR-ezők szerint:

Mielőtt nekiálltam volna a könyvnek, szokásomtól eltérően olvastam néhány véleményt. Milyen jó volt, megható, meg hogy az igaz szerelemről szól...

Aztán elkezdtem olvasni. Tudtam, mit akar kifejezni önmagáról furcsa stílusban mesélő főhősnőnk, akinek nem derült ki a neve...

Szóval van egy írónő, akinek nem derül ki a kötetből a neve. Kiadják egy verseskötetét és egy író-olvasó találkozón (értsd: dedikálás) találkozunk vele. Annyian megkérdezik, mi ihlette a verseit hogy úgy dönt, elmeséli élete szerelmének a történetét. 

Szerelmes lett egy srácba, akinek nem derül ki a neve a 208 oldal alatt. Szóval Anonyma és Anonymus egy táborban találkoznak főiskolai éveik alatt. Irodalom szakosok, tanárnak készítik fel őket. Anonyma hirtelen beleszeret Anonymusba, holott mindkettejüknek van már párkapcsolata, sőt mit több, mintkettőnek 3 éve, és a fiú együtt is él a lánnyal. Ugyanis árva, és azért van a lánnyal, mert nagyon hálás a családnak, hogy befogadták.

Ha nem tudnám, hogy emberekről van szó, azt hinném hogy egy lány és a kutyája történetét olvastam volna. A kutyust elcsábítják az otthonának udvarából. Igazából nem tudok együttérezni a főszereplőkkel... egyikkel se.

Most jönnek majd a fanatikusok azzal, hogy nem éltem át a nagy szerelmet. De, igen. És tudom mennyire tud fájni. DE! Ez a könyv egy nagy nulla. Olyan, mintha nem is 20+ -osok lennének a főszereplők, hanem kis, általános iskolások, mondjuk úgy 12-14 évesek, akiknek megvan a fellángolása az első diákszerelemben. Túldrámázott, papírpazarló 200 oldalt fog az olvasó a kezébe venni. Nem derül ki az se, hogy kik a főszereplők... Nem derül ki, a lány miért szeretett bele a fiúba. Egyszerűen átérezhetetlen ez a tömény nyivákoláshalom, ami a lapokról mintegy lefolyik... A lány egyszer csak kizárja az életéből a fiút, aki (nagyjából relatívan) kijelenti, hogy dehát neki barátnője van, akit nem akar megcsalni. Ez egy jó hozzáállás, míg a lány teljesen kifordul magából, kikattan és úgy viselkedik, mint egy zaklató. Hivogatja a fiút, irogat neki stb... Egy minimális belátás se, hogy a fiúnak van valakije... hogy neki is volt valakije. A fülszöveg is túloz, hogy a lány felrúgná a saját életét a fiúért. Nem a fiúért, önmagáért tesz mindent, mert egy önző hazudozó liba. 

Miután a fiú nem akarja látni, visszahívni, reagálni a lány közeledésére mit csinál? Mikor a fiú felhívja, lerázza, aztán kitörli az életéből. Dolgozik, kezdi kialakítani az életét. De hogy mennyi időbe és energiába telt rájönnie, hogy nem kell a fiúnak... Aztán meg persze a fiú kezd sírni a lány után, az embernek meg kifordul a gyomra és az agya a sok ökörségtől, ami csak pazarolja az idejét és ennyi időt egy jó könyvre is szánhatott volna...

Nem, egyszerűen nem lehet átérezni ezt a csupaszirup maszlagot. A lánynak és a fiúnak ugyanaz a stílusa. A srácból előbb nézném ki, hogy csaj, mint azt, hogy srác. Nem kapunk róla és a főhősnőről sem pontos vázat, hogy kik ők... Nincs karakterizálás, nincsenek kidolgozva a szereplők. A főhősnő egyszer azt mondja, hogy ő nem szép, aztán meg azt, hogy a szemével már sok srácot szedhetett volna fel... Elmondja, hogy ő milyen, aztán a következő oldalakon már szöges ellentétekkel jellemzi magát. A srácnál ugyanezt eljátsza... 

A csupaszirup körítésbe beleszövődik persze egy gyermek sanyarú sorsa (árvává vált, nincs pénze stb.). Mindenki úgy sír, mint Keresztes Ildikó az X-Faktorban bármi miatt, amit a másik mond/mesél, mindenki mindenen csak meghatódik. És nekem senki ne magyarázzon olyant, hogy biztos azért nem értem, mert nincs érzelmi intelligenciám. Azoknak üzenném, hogy olvassák el objektív szemüveggel ezt a könyvet, és ha találnak benne bármi értelmet, akkor győzzenek meg, állok elébe. 

Összességében nézve ez egy kislány eltúlzott érzelmi kitörése. Egy csitri nem tud beletörődni, hogy nem lehet övé a kinézett fiú. Előbb ajánlkozik ribancnak, hogy legalább a szexszel megfogja a fiút, de hát a srácnak arra se kell... Majd a lány zaklatóvá válik, végül lemond a srácról, hogy aztán az visszatérhessen sírni hozzá... Vacak élmény így év végére, de eddig nem láttam a borító mögé...

Elég kalandos útja volt a könyvnek, hogy eljusson hozzám. A Kossuth kiadó még novemberben indította útjára postán ezt a darabot, és december közepén sikerült megkapnom majd egy havi utazás után. Lehetséges, hogy magától a szerzőtől érkezett hozzám, egyenesen Japánból?


A könyv négy rövidke történetet tartalmaz, melyek mind egy adott téma köré csoportosulnak, és néha történik utalás az előző történetre/történetekre. Mégis külön-külön is megállják a helyüket, ezért kapta meg tőlem a novelláskötet címkét is.

Van valahol Japánban egy kávézó, mely nevét egy olasz zeneszámról kapta... Egy kávézó, aminek az egyik széke elröpít az időben. De vigyázat, szigorú szabályok kötik az időutazókat.

1, Csak egy bizonyos székről lehet visszautazni a múltba és azon is csak akkor, ha éppen üres.
2, Időutazás során tilos felkelni a székről.
3, Bármi, amit a múltban csinálsz, nem változtat a jelenen.
4, Az időd addig tart, míg a kávéd ki nem hűl...

A szabályok be nem tartása súlyos következményekkel jár (átkot szabadíthatsz magadra, vagy egyszerűen a széken ragadhatsz, ha nem tartod be őket).

A történetek eléggé meghatóak. Minden időutazó valami problémával küzd. Hétköznapjainkban is fellelhető gondokkal, melyeket az időutazás sajnos nem tud megoldani, hisz amit a múltban teszünk, nem változtat a jelenen. De hogy akkor mégis mi értelme utazni az időben? Erre adja meg a választ a szerelmesek, a házaspár, a nővérek és egy anya és lánya története.

Noha a stílussal nem voltam maximálisan kibékülve, valahogy magával ragadott a könyv, és egy kevesebb, mint 20 perces buszút alatt majdnem a feléig kiolvastam. Az alapelmélet ragadott meg először (időutazás, míg ki nem hűl a kávé). Aztán pedig maguk a történetek. Ha az ember belemerül a könyv mondanivalójába, akkor összeáll neki a kép, hogy egyes események megjósolhatóak a korábbi történetekben elrejtett utalásokból. Gyönyörű gondolatok, szép történetek. A novelláskötet jellegét az adja a könyvnek, hogy az utolsó történethez érve már a könyökünkön folyik ki az unalomig ismételgetett szabályhalom. A könyv már a történetek előtt leírja az alapszabályokat, majd elismétli minden sztorinál. Kicsit laptöltőnek éreztem ennyiszer ismételgetni...

Összességében tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a japán kultúrát, az érdekes mítoszokat, aki megható történetekre vágyik, tele szeretettel, barátsággal és melegséggel... 

GR-ezők szerint:

Így az év vége felé megszaporodott kicsit a humoros könyveim száma, így ezekből szemezgettem nektek párat. Az 1001. bejegyzést egy olyan könyv kapja, melynek szerzőjétől akkoriban olvastam először (Családom és egyéb állatfajták), mikor még csak szakközépiskolába jártam.

Igen megtetszett akkoriban az író elbeszélése, ahogy belekombinálta az állatokkal kapcsolatos megfigyeléseivel és kalandjaival. Kicsit olyan, mintha a Natgeo műsorán néznénk az állatok életét, majd néha átkapcsolnánk egy olyan csatornára, ahol realityk mennek.

Sajnos az első kötetet annyira régen olvastam, hogy a blog még kósza gondolatként sem volt jelen az életemben, és a kötetet is csak kölcsönbe kaptam. Viszont a második kötet, melyet az el nem mondott családi sztorik ösztökéltek a birtokomba került, elolvastam, és íme...

Ezúttal is humoros családi sztorik egy csokrát kapjuk a szerzőtől, aki Korfun lakik, és mindenféle állatokat gyűjt, tanulmányoz és közben abszurd helyzetekbe keveredik. Így lehet, hogy látogatója lesz egy medve. Illetve ő látogat meg egy több órán keresztül enni képes grófnőt, aki aztán megajándékozza egy házi szellemmel... akarom mondani bagollyal. De van itt különös bírósági per, és néhány különc vendég/baráti figura, akik énekelnek, vitorláznak, és persze nem hagynak nyugtot se a családnak, se a rekeszizomnak.

Gerald Durrell ismét az állatok iránti szeretetre és tiszteletre próbál megtanítani minket. Hogy képes bezsúfolni egy fél állatkertet egy olyan házba, ahol már amúgy is olyan sok faj él? Ezúttal gyűjt süncsaládot, tengeri csikókat, csigákat, moszatokat és még számtalan mindenféle mást... Figyel meg csiga párosodást, kígyókat, egy táncoló medvét, egy levágott Fejet, egy flúgos tengerimedvét és oldalakon keresztül kalandozhatunk tengeren és szárazföldön, állatokkal körbevéve.

Nemigazán lehet mit hozzáfűzni a könyvhöz. A szokásos durrelli stílust hozza, a lazaságot, a humort, ami mellett mégis az árad minden sorából, hogy az állatvilág egy olyan varázslat, amit az embernek meg kell élnie, figyelnie, és beleolvadnia.

Összességében nézve tehát Durrell hozza a szokásos formáját, és az emberre egyenesen ráragad olvasás közben az a mély áhitat, ahogy ő látja az állatvilág legfurább jelenségeit, és egyedeit, legyen szó egy gyönyörű bagolyról vagy egy egyszerű csigáról...

GR-ezők szerint:

 Jonas Jonasson az az író volt nekem, akin rengeteget nevettem A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt című könyvénél. Aztán jött Az analfabéta, aki tudott számolni. Egy újabb zseniális húzás volt Jonasson tollából, ami színvonalban nem maradt el az első regénytől. Végül a sort a 2015-ben megjelent Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok) folytatta. Ebben is voltak humoros megmozdulások, de valahogy már nem adta azt az élményt, mint az előző két kötet. Végül 3 évre el is hallgatott a magyar közönség előtt az író. Idén (2018) újra jelentkezett az Athenaeum kiadó egy újabb Jonas Jonassonnal... (Ezúton is köszönöm a könyvet a kiadónak.)

Történetünk visszakanyarodik Allan Karlssonhoz, a 100 éves emberhez, aki éppen a 101. szülinapjára készül. Nagy csinnadrattát terveztek az öreg férfi tiszteletére némi hőlégballonozással. Ez annyira jól sikerül, hogy Allan és spárgatermesztő barátja, Julius véletlenül elstartolnak a magasba, és elkezdődik földkörüli kalandjuk...

Először Észak-Koreába vetődnek, miután "hőlégballon-törést" szenvednek és felszedi őket egy phenjani hajó. Miután kiélvezték Kim Dzsongun vendégszeretetét, átutaznak Donald Trumphoz is kicsit. Végül a sort Angela Merkel fejezi be... Legalábbis Afrikából kap hírt a 101 éves svéd férfiról... 

Hova is tenném J.J. ezen kötetét? Valahova a 3. helyre. Igen, valóban jobban tetszett, mint Gyilkos Anders története, mégsem mondanám, hogy túlontúl kiemelkedne. Hőseink ezúttal is sok esetben Allan folyton járó szája, sok esetben a szerencséjüknek köszönhetően kerülnek egyik zűrös helyzetből a másikba, egész abszurd szituációkba, amikből aztán kitáncolnak így vagy úgy... Amit hiányoltam (és a 100 éves embernél megvolt), hogy több ilyen abszurd sztori legyen. Ehelyett elnyomta az egész könyvet (és rányomta az egész sztorira a bélyegét) az aktuálpolitikai helyzet. Ezúttal a középpontban nem atombomba, hanem urán áll, ami miatt üldözik hőseinket, hiszen senki sem tudja hova tenni, hogy kerülnek ők a képbe. Túl sokat kapunk Trumpból, Kim Dzsongunból, Merkelből, meg a svéd külügyminiszternőből ahhoz, hogy élvezhető legyen az egész. Kicsit olyan érzetem volt, mintha bekapcsoltam volna a tévében a híradót...

Amit a továbbiakban szintén nem sikerült megértenem és elfogadnom, hogy az előző könyvekben puszta balszerencsék sorának köszönhetően haltak meg emberek. Itt azonban két embert is kvázi meggyilkolnak... Ezzel nem lenne bajom, de egy gyilkosságot humorosan eladni azért valljuk be, hogy elég abszurd...

Hőseink egyébként mindenféle vállalkozással próbálkoznak. Julius ugyebár spárgatermesztő, majd miután szerencsétlen módon akarnak kirabolni egy élelmiszer boltot, átnyargalnak a koporsó készítésre. Ebben a foglalkozási ágnak egy náci temetés és egy bosszúszomjas náci öcsike vet véget.

Árukapcsolás gyanánt halottidézéssel próbálnak meg pénzt szerezni, amiről kiderül, hogy korántsem egyszerű. A csapat kibővül Sabine Johnsonnal (igen, ugyanaz a vezetékneve, mint Juliusnak), akivel Afrikába mennek, hogy a nő érzékei jobban működjenek halottidézéskor...

A trió nagyjából az egész világot körbejárja, Észak-Koreától kezdve Svédország-Dánián át Németországon keresztül USA-ig. Mindenki akar tőlük valamit: egy náci öcsike bosszút, a svéd külügyminiszter nem ismerni Allant, Angela Merkell először megtudni, hogy Allan Észak-Koreának dolgozik e, majd csak simán a koreai uránt... Trump csak őrjöngeni. Putyin meg megtudni, hova tűnt az urán, illetve befolyásolni minden választás kimenetelét, hogy olyan legyen, ahogy neki tetszik...

Összességében nézve az rontja el a kötetet, hogy annyi aktuálpolitikai helyzetet rak bele, hogy elnyomja az Allanék vonalában rejlő összes vonalat. Kiszorítják a politikai történések az abszurd helyzeteket, amikben Allan és csapata még belekerülhetne. Ráadásul a lopás és gyilkosság része valahogy nem illik a 100+1 éves ember történeteibe... Csorbítja a báját, a humorát, amit eddig szerettem benne...

GR-ezők szerint:

Robert Merle először a Védett férfiak, majd a Madrapur című kötetével vett meg magának.

Ezúttal is nagyjából azt kapjuk, amit Merlétől várunk: nem túl sok akció, tudományos világ, melynek középpontjában egy Chloé nevű majom áll. A kutatás célja az, hogy vajon lehetséges megtanítani főemlősöket arra, hogy értelmesen kommunikáljanak az emberekkel? Vajon lehet úgy nevelni egy csimpánzt, mint egy ember-bébit?

Suzy és Ed belevágnak a nagy kalandba. Kialakítanak egy gyerekszobát Chloé számára, aki teljesen olyan nevelésben részesül, mint egy kisgyerek. Beszéd helyett jelnyelvre tanítják, de átesik a bilizős korszakon, játszik, kamaszodik, és nyomon követhetjük, ahogy rájön arra, hogy ő más, mint a többiek a környezetében. Miután ezt feldolgozza, egy tragédia mindent megváltoztat a család életében, méghozzá gyökerestül. Ez az esemény veszélybe sodorja a kísérletet...

Sajnos nem vagyok maradéktalanul kibékülve az íróval. Amennyire tetszett a kötet eleje, a közepén van egy "törés" az addigi mederben (egy esemény), ami miatt fejcsóválva arra gondoltam, Merlének nem való az akciójelenetek írása. Nem áll jól neki, mikor erőltetetten akar valami mozgalmasságot belecsempészni a könyvbe. Annyira semmitmondóan rázza le ezeket a részeket magáról, mintha pisztollyal a fejénél írta volna azokat a sorokat. Ilyen bakit korábban általam olvasott könyvben még nem követett el, úgyhogy kissé haragszom rá amiatt, hogy behúzott egy ilyent.

Egyébként maga a kötet egyben volt. Gördülékenyen haladtak azok a részek, amelyek a tudományos munkára irányultak. Ebben profi, ezt kell művelnie! A merlei zsenialitás ismét megmutatkozik, faltam a sorait, mikor Chloé tanításáról, vagy az érzelmi világokról (mind emberi, mind állati oldalról) esett szó.

Eleinte a családot látjuk, hogy az egyes családtagok (Suzy és Ed a 'szülők', Emma az 'oktató', vagy Juana és Pablo a 'személyzet') hogyan viszonyulnak az állathoz, mint új taghoz. Aztán elkezd tágulni a kör, bejön a baráti kör is, ami ismét érdekes felvetés. Vajon ők mennyire nézik bolondnak a párt, vagy mennyire támogatják a kutatásban?
Aztán egyre tágul a kör, jönnek az ismerősök, aztán a szomszédok és a környezetben élő külsősök. Vannak, akik elítélik a "majom a családban" effektet vannak, akik valamelyest elfogadják.

Felvet még egy érdekes kérdést a szerző. Attól, hogy valaki más, ki kell e valójában közösíteni, el kell e fogadni, vagy mi az a reakció, ami elfogadott? Vajon megalázó e az (elveszti e az ember a tekintélyét) a közösség szemében, ha egy különc fizikálisan vagy mentálisan olyan képesség birtokában van, amitől ügyesebbé válik (bármiben, akárcsak egy dologban is) legyőzi őt valamiben?

Összességében nézve magában a stílusban, és a feltevésekben nem okoz csalódást a kötet. Érdekes a kísérlet, az emberi reakciók. A kicsinyesség, a csőlátás, a közösség hatása szintén meglehetősen érdekfeszítő jelenségeket eredményez. Ugyanakkor nem tudok elmenni afelett a dolog felett, hogy az akciójelenetek nem illenek Merle tollához, úgyhogy az a két gyenge próbálkozás valahogy nekem nem... Ettől függetlenül Merle-rajongóknak kihagyhatatlan, és az állati kísérletek iránt érdeklődőknek is...

GR-ezők szerint:

Eric Knight neve mindenkinek az általános iskolai irodalomórákról már ismerős lehet. A Lassie hazatér és a Lassie kölykeit ha nem is olvasta valaki, akkor is ismerheti, hiszen annyi féle módon feldolgozták már (film, rajzfilm, sorozat), hogy nagyjából lehetetlen volt kikerülni azoknak, akik néztek már tévét.

Sam Small csodálatos élete viszont már más tészta. Eric Knight-ból valami könnyed ifjúsági regényt néztem ki ezúttal is, de olvasás közben nem tudtam bekategorizálni, hogy melyik korosztálynak írhatta... Felnőttek számára túl gyerek, gyerekek számára túl felnőtt, úgyhogy nagyjából senkinek sem tudom tiszta szívvel ajánlani.

Öt rövidke történetet kapunk egy Sam Small nevű férfi életéből, amelyek nem szorosan kötődnek egymáshoz. Néha visszautalás történik egy-egy előbb olvasott történetre, de ez eléggé ritka. Így azt mondanám, hogy ez inkább egy novelláskötet, melyben van egy köteg gyerek agyú férfi. Röviden így lehetne leírni, hiszen minden szereplő felnőtt (elméletileg érett) férfi, akiknek a viselkedése olyan, mintha kamasz kölykök lennének. A történeteknek se füle, se farka a legtöbb esetben. 

Van egy nagyjából értelmetlen párbeszédet tartalmazó novella egy hazudós jenkiről. Előfordul egy hosszas verekedéses versengés, majd az égbe szállunk egy yorkshirei emberrel, landolás után láthatjuk, ahogy egy varázslatos kutyát kinevelnek, majd egy ronda kutya kajtat egy férfi után.

Valamiért az az érzésem támadt, hogy ez nem józan ember keze munkája... Ifjúsági könyvbe nem rakunk bele olyant (természetesen régies nyelven fogalmazva), hogy 'haver, azt hittem eljössz hozzánk, és felpróbálod az asszonyt egy körre, szívesen neked adom egy numerára'. Ifjúsági könyvbe hogy kerülhet bele egy pucér nő rajza, és hogy vethet papírra olyant az író, hogy a férfi pucér nőt lát fürdőzni a magasból... 

Ha viszont felnőtteknek szól az iromány, akkor miért gyermeki a nyelvezete, miért próbál meg helyenként bájos lenni és miért olyan a felnőttek viselkedése, mint egy-egy 10-13 éves korú gyereké?

Nem tudom ezt a könyvet hova tenni... Belepakol egy csomó mesebeli elemet, varázslatot (pl. egy kislányt, aki kutyává tud változni; egy fickót, aki tud repülni stb.), és mindent agyon vág felnőttes dolgokkal (pl. német kémek támadnak, akkor a már említett pucérkodás stb.). 

Nem akarok senkit elmarasztalni, de ez nem volt egészen átgondolva. Az ember vagy felnőttekhez akar szólni, vagy gyerekekhez, de a kettő együtt nem megy.

Ami meg a tanulságokat illeti... igazán jó dolgokra nevel onnantól kezdve, hogy mindenből húzzunk hasznot, amiből lehet, amddig lehet és mindenből csináljunk pénzt, amiből csak mód adódik. Lehet, hogy valaki valamiben jobb nálunk, de mi minden másban lehetünk jobbak, ezért nem baj, ha egy dologban vesztünk egy másikkal szembe. Csalni jó dolog és jövedelmező. A verekedés jó szórakozás, akárcsak a piálás délutánonként a kocsmában. Jah, és ha a párod szeretné, hogy elmenj vele meglátogatni a saját gyerekedet, és születendő unokádat, tegyél rá egy nagyot. A család és az összetartozás addig ér valamit, amíg minden tagja azt teszi, amit akarsz...

Összességében nézve: aki jót akar, az kerüli ezt az időpazarló olvasnivalót, mert se íze se bűze...

Erich Kastner az ifjúsági regényekkel írta be magát főleg az irodalomba. A gyerekek nagy mesemondója. A két Lotti című művét számtalan módon feldolgozták már filmeken, rajzfilmekben.

Bevallom, Az eltűnt miniatűr című regényt nem ismertem tőle korábban, és nem is hallottam róla. Ezúttal Koppenhágába megyünk, ahol egy idős hentesmester, Külz papa bújkál a hivatása, a családja, az élete elől... Mindenét átszövi az, hogy hentesként dolgozik. Családja minden tagjának van valami köze a hentesboltossághoz. Egy nap elhatározza, hogy csak úgy világot lát, mert nem hiszi, hogy csak annyi az élet, hogy viszi a saját üzletét.

Ezen útján ismerkedig meg Traurig kisasszonnyal, aki korántsem olyan szomorú, mint a neve mutatja. Traurig kisasszonyt főnöke megbízza azzal, hogy eljuttasson egy elég értékes miniatűrt Berlinbe. Miután a kisasszony összefut Külz papával, szövetségest csinál a becsületes (és naiv) hentesből, aki hiába próbálja eljuttatni Berlinbe a miniatűrt, az eltűnik... És persze rögtön mindenki utána ered: egy bűnbanda, egy férfi akiről senki sem tudja, hogy kicsoda és a rendőrség is...

Valamiért nem csodálom, hogy Kastnertől A két Lotti egy kicsit népszerűbb alkotás. Ugyan ennek a történetnek is megvan a maga bája a saját naiv (hentes) óriásával, viszont nekem kicsit sok volt. A jó szívű hentes, akit átráznak egyszer, aztán kétszer, majd harmadszor is... egy felnőtt férfi nem lehet ennyire túlzottan naiv.

Igen, most dobáljatok könyvvel, hogy de hát ez ifjúsági mű. De! ha ezt olvassa az ifjúság, mit lát? Tanulság, hogy ha naiv vagy, akkor könnyebben vernek át, mint ahogy egy teniszlabdát átütnek a háló fölött. De ugyanakkor nyugodtan lépj bele háromszor, négyszer vagy még többször ugyanabba a verembe. Légy ostoba, és naiv, hagyd magad átverni újra és újra, hisz a végén úgyis te jössz ki jól a dologból... Nem teljesen értek vele egyet, hogy a hentes egyáltalán nem gyanakodott semmire, és nem tanult abból, mikor újra és újra csúnyán átverték...

Összességében nézve ez nekem így nagyon túlzás, és nagyon rossz példa a fiatalok irányába is... Nem értek egyet Kastnerrel. Így a történet nem bájos, hanem azt mutatja be, milyen butácska... (És igen, tudom, azt akarja tanulságnak szánni, hogy a jóság mindig elnyeri a jutalmát, de én nem ezt a tanulságot látom bele, hanem az ostobaságot...) Sajnálom, és kár a történetért... 

Imre Viktória Anna egy igen tehetséges, fiatal írópalánta...

Volt mondjuk úgy az első regénye végéig. Akkor még csak ezt mondhatták rá, holott már akkor is úgy írt, mint egy több regényes profi.

A bosszúszomjas doktor című kötetére sokan vártak és hosszú ideig, de úgy gondolom, megérte. Az Elveszett napok sorozat első kötete, mely mellé már megjelent egy rövidebb lélegzetvételű novella is. 

Történetünkben Londonba kerülünk, ahol a felleg sötét, a Nap csak egy kreálmány és ahol a hétköznapi emberek világát átszövi az alkimisták, a boszorkányok és a mágusok világa. A három okkultista ágat senki sem művelheti egyszerre, ezt mondják a törvények, úgyhogy mindenki eldöntheti (már aki nem boszorkánynak született), hogy hova tartozik. 

Ebben a világban dolgozik Leonard Spencer, egykori utcakölyök, aki orvossá vált, és az arisztokrácia köreiben végzi gyógyító tevékenységét... és mást is, ha az illető arisztokrata nőneműnek született. 

A férfi munkaadóját egy bál alkalmával elég véres módon megöli valaki, aki az okkultizmus képviselője. Ekkor keveredik bele Leonard a kalandokba, melyek fenekestül felborítják az életét. Részese lesz egy összeesküvésnek, mely egy jóslat köré épül. A jóslatról senki sem tudja, hogy igaz, avagy sem, de minden azért van, hogy elűzzék London fölül a sötétséget, mely mindent megront - "bontja" az épületeket, az embereket stb...

A dolgok viszont nem várt fordulatot vesznek, mikor felbukkan egy titokzatos páros, akiknek megint más célja van, de aztán Leonard célja az ő céljukká is válik, úgyhogy mindent félretesznek, hogy szövetségre lépve új küldetést teljesítsenek.

A kötet remek nyitánya a sorozatnak. Kapunk egy érdekes világot eléggé egyedi szabályokkal, törvényekkel. Mindenki akar valamit, elindul mindenki ugyanazon az úton, hogy aztán az utolsó pillanatban mindenki letérjen a saját útjáról, és valaki más útjára lépjen. Ezzel azt akarom mondani, hogy maga a történetszövés zseniális. Nem tudni a végén, hogy ki kivel van, mindenkinek megváltozik a motivációja, a célja(i).

A történet elején kissé nehezen indul el mind a történet, mind a szereplők, de később több karakter is látványos változásokon megy át, ami még érdekesebbé teszi az egészet, hiszen az új jellemek, tulajdonságok új utakat eredményeznek az egyes szereplőknek. Mindenki átalakul, akár a Setét által emésztett épületek.

Rengeteg kérdést kapunk a könyv kb. feléig, amiből rengeteg a végéig megválaszolatlan marad. Ez nem is zavarna, ha tudnám, hogy akár már holnaptól kezembe foghatnám a folytatást.

A helyszínek annyira pontosan és precízen vannak ábrázolva, hogy magába szippant a könyv, mintha az olvasó is ott kajtatna a szereplőkkel. Megvan a harmónia a mozgalmas és az áthidaló jelenetek között is... Az a baj, hogy csak dicsérni tudom az egész könyvet a szereplők, a leírások, a történetvezetés stb. miatt. A precíz kidolgozása a világnak grátisz.

Mire végre beindulnak az események arra viszont elérünk a regény végéhez és a lezáráshoz.

Összességében nézve a legnagyobb baja, hogy nincs még meg a folytatás....