z
2221, szigorúan szabados viszonyok
Stan es Pan
A nagy Gatsby

2018. július 5.

Constantinus A. P. - 2221 (Szigorúan szabados viszonyok)

0 megjegyzés

Néhány hónapja felkeresett egy számomra ismeretlen író azzal a kérdéssel/kéréssel, hogy elolvasnám e a könyvét. A fülszöveg egy olyasmi kötettel kecsegtetett, mint Merle - Védett férfiak című írása, így rábólintottam.

Sajnos nem találtuk meg a magyar Robert Merlét, de még csak a közelében sem jártunk annak, hogy előttünk lebegjen.

Az alapfelállás az, hogy 2221-et írunk. A Matriarchátus uralja a világot, vagyis a nők vannak hatalmon. A férfiak is kapnak pozíciókat, de szerepük kisebb, mint a nőké, az uralkodó nemé. A Matriarchátuson túl van még egy úgynevezett "Párosok" rendszer is, ahol a régi rendszerbeliek (egy nő egy férfi) élnek együtt, nevelgeti ki-ki a saját gyerekét (tehát olyan, mint manapság a hétköznapjainkban egy normál családi formula). A Matriarchátus szervezete ennél jóval másabb. Bárkit bármikor felkérhetnek "keringőre", a rendszer tartja el a gyerekeket, tehát egy nő nem is feltétlenül tudja meg, hogy ki a gyereke apja, vagy hogy egyáltalán hol van a gyereke, és mit csinál. (Attól függ, hogy az illető nő mennyire akar tudni a gyerekéről.) A férfiak zöme abszolút nem is tudja, hogy van gyerek, vagy az merre jár. Vannak nők, akik direkt főállású anyák lesznek, ők a nyolc gyerekesek, vagy annál több. A Matriarchátus ugyanis eltartja az utódokat, és fontosnak tartja a minél többet szülő nőt is - ezért megbecsülést adnak cserébe az illető nőnek.

A Matriarchátusok élén van egy donna (természetesen nő) és vannak a doyenek, akiket nevezhetünk a legbefolyásosabb férfiaknak. A Párosok és a Matriarchátus között van azért átjárás, de ennek is megvan a maga szabályrendszere. Ugyanúgy, mint például a hívások fogadásának/elutasításának. Egy férfi kötelező, hogy reagáljon nőtársa felkeresésére (elutasítja vagy elfogadja azt), míg a nőnek ilyen kötelezettsége nincs. A férfiak és a nők alapesetben nem élnek együtt, csak élvezik egymás társaságát, és ki-ki visszavonul a maga "kaptárába".

A Matriarchátus szabados világán belül próbál meg boldogulni két hősünk, Irina (egykor Párosokhoz tartozó) és Rayen. Nem éppen ideális, ahogy együtt élnek, és néhányaknak bizony szúrja is a szemét. Rayen magas hivatali tisztséget tölt be, mígnem Irina teljesen felforgatja az életét. A lány beáll az Alfa Matriarchátusba, és igyekszik "jó polgár" lenni. (Jó polgár: az, aki hasznos, aki tesz a közösségért, dolgozik stb. ezért elismeréseket kap, amivel több jogot nyerhet el, több elismertséget és ezáltal különböző pozitív juttatásokat.) Megéri tehát a társadalom hasznos tagjának lenni, de Rayen elveszti magas beosztású munkahelyét.

Ellenőrzés alá vonják a Matriarchátus veszélyeztetése okán. A Pályaorientációs Részleggel való harca után inkább maga keres állást. Valaki nagyon ki akar babrálni vele, és vannak is tippjei, hogy kinek léphetett rá ennyire a tyúkszemére és hogy mivel... A lavinát viszont nem egyszerű megállítani, hiszen valaki folyamatosan Rayen útjába görgeti az akadályokat, ráadásul a férfi felfedez egy ellenálló csoportosulást is...

Van itt egy teljes mértékben elgondolkoztató társadalom. Sokszor elképzeltem olvasás közben, hogy például hazánkban be lehetne e vezetni ebből néhány elemet (pl. hogy sokan nem vállalnak gyereket, mert nincs meg hozzá az anyagi keret, és a rendszerbe be lehetne e építeni, hogy visszatérjünk ilyen téren az ősközösségi társadalomhoz). Az is eléggé (kultúrált) vitaindító, hogy működhetne e az, hogy az ember teljesen kizárja magából a birtoklási vágyat, mindent átengedjen a közösségnek (beleértve a párkapcsolatot is, ami így ugye megszűnik). Vannak manapság is olyan szervezkedések, közösségek, ahol mindenki a közösbe dobja a vagyonát, és azt osztják újra, de hogy ezt egy világméretű rendszerben meg lehetne e valósítani, vagy az hogyan működne... az nagy kérdés.
Ez az ötlet a világfelépítéssel nagyon szuper. A legtöbb eleme kidolgozott, bár akadnak benne hézagok, néhány dolgot csak megcsippentünk egy kicsit, aztán többet elő se kerül - például hogy mégis hány Matriarchátus van, és miért adnak időkeretet az átlépésre? Miért kell egy viszony bejelentése után egy hónappal kijelenteni, hogy én most Matriarchátushoz tartozom vagy én most Páros oldali leszek? Egy hónap nagyon szűk keresztmetszet.

Szóval fantázia akad bőven, viszont a kivitelezésnél többször akadtam olyan elembe, ami annyira kizökkentett az olvasásból, hogy muszáj voltam félretenni a könyvet...

Amikor elkezdtem olvasni, rögtön megütötte a szememet a stílus. Nem csak a sok elírásra meg szerkesztési hibára gondolok (mint például, hogy el lehet egy évszámot választani, ami számmal van írva...). A szereplők zöme nem életszagú. Amikor Irina és Rayen megismerkednek egymással, a párbeszédeik olyanok, mintha lenyeltek volna egy történelemkönyvet és azt visszaböfögnék. Másokkal is előfordul később is, hogy úgy mondják a magukét, mintha olvasnák, és nem hat természetesnek. Vagy egyszerűen elbeszélnek egymás mellett az emberek...

Aztán később jön Irina belépése a Matriarchátusba, az együttélésük, és a kapcsolatuk egy felületes valamivé alakult, és a végéig az is maradt. Amikor együtt látjuk őket, az eléggé szűkre szabott és semmilyen... Azt sem értem, hogy szerettek egymásba. Ez a szál, ami a legfontosabb lenne, el van masazatolva a lapokon...

De térjünk vissza még a stílusra. Egyszerűen folyamatosan elterelt a történettől. Amikor egy szereplő valami alkalmatosságra leült/lefeküdt, akkor mindig egyetlen szó van használva: "lehuppant". Irina lehuppant a kanapéra, Rayen az ágyra huppant, Richárd bácsi (az egyik doyen) meg a székre huppant, a donna meg az arcára huppant... Ezek az emberek nem tudnak leheveredni a kanapéra? Leülni egy székre? Helyet foglalni egy fotelba?

Ami még nagyon zavaró a stílus terén, az a rengeteg ismétlés. Az egyik legnagyobb hátránya a stílusnak, hogy mindenki ugyanazzal a szókészlettel dolgozik. Irina Rayent kedvesemnek hívja. Rayen Irinát kedvesemnek hívja. De hogy Richárd bácsi száját is többször elhagyja, hogy kedvesem... Örülünk, hogy itt mindenki mindenkinek a kedvese, de vannak azért más becézések is.  Nehezen hiszem el, hogy a Matriarchátus társadalmában és a Párosokéban is mindenki ugyanúgy beszél. Hiányoznak az egyediségek a stílusok terén...

Hogy árnyaltabb legyen a stílus, a végén kapunk azért egy őrt, aki elkezd olyan kifejezésekkel dobálózni, hogy "olyan butika-féle". És akinek itt még nem áll fel a szőr a hátán, Irina egyik legjobb barátja Franz, aki addig (minimális szereplése alatt) normálisan beszélt, kapott egy kártyát, és rögtön átvedlik ő is tinicsitribe és folyamatosan úgy hívja, hogy: "kártyika". Gollamnak jobban állt a pösze "Drágasszág", de ez itt most nem jött be. Akad olyan is, hogy egy mondaton belül három ember ugyanazt csinálja ugyanazzal a szóval.
Sajnos nem írtam fel, melyik oldalon volt, vagy mi volt az, úgyhogy most kreálnék egy példát:

Rayen fellélegzett, Irina fellélegzett, hogy Rayen végre ott van, Richárd bácsi fellélegzett, hogy hívatta a donna...

Valami ilyen szintű mondat volt benne, és nem szabadott volna ilyesmivel találkoznom, mint olvasónak. Egyszerű a szókészlet, mint az ásóbot.

A könyv pár oldallal lépi túl az 500-at, és erősen túlzásnak tartom, hogy a mondanivaló ennyi oldalba fért bele. A végén kapunk árulást, összeesküvést, mentőakciót - az utolsó 100-150 oldalra -, de ez már annyira felesleges, mert azzal együtt sem lesz mozgalmasabb, vagy izgalmasabb a könyv. Ha nem akart volna átnyargalni a tettek mezejére, hanem megmarad azon a bürokratikus, elméleti síkon, akkor nem borul fel az egyensúly. Egy olyan sete-suta mentőakciót kapunk, ahol zömében indokolatlan, és addig elő nem forduló ugrabugra van térben és időben... Ide-kap-oda-kap katyvaszt kapunk a végén, és nem tudom hova tenni, hogy miért van erre szükség, vagy ez mit bizonyít...

Időközönként vannak részek, amiknek annyi a címe, hogy "Két független újságíró". Eleinte nem értettem, mi ez, de persze a végén mindenkinek le fog esni. Viszont olyan, mintha azok is csak laptöltésnek lennének benne. Ez a könyv 300 oldalban megállta volna a helyét, ha kevesebb a beltartalom. Például, ha csak a matriarchátus szervezete lenne kibontva, szembeállítva a párosok világával, és konfliktusnak meg begyűrűzne egy ellenálló csoport. Ehelyett viszont túl sok irányba igyekszik, és se füle, se farka az egésznek. 300 oldal után lehetne folytatás, akár más párossal is, vagy ugyanezt a kettőt nyúzva és lehet, hogy sokkal élvezhetőbb lenne az egész sorozatként, rövidebb részekkel. (El tudnám képzelni két kötetesként.) A felesleges kapkodás a minőség rovására ment.

Tényleg nagy pozitívuma, hogy a Matriarchátus zöme ki van dolgozva, meg jó az alapötlet, de ez kivitelezési hibák garmadájával sajnos vajmi kevés, és a szívem szakadt meg, hogy ennyire elsikkad egy ennyire jól átgondolt alapötlet. Mert látszik, hogy át van rágva vagy százszor, és a rések zöme is ki van tömve, mint a preparált állat.

A karakterek is elsikkadnak, egysíkúak, sehova nem fejlődnek. Rayen az elejétől fogva érezhetően bizonytalan. Inkább a munkája rabja, mint elhivatott Matriarchátus párti. Hisz többször elhagyja a száját, hogy lehetne változtatni a rendszeren. Aztán minél többet lát a társadalma negatívumaiból nem azt érezni, hogy kiábrándul, hanem egyszerűen bosszantják a hézagok, a bürokrácia, meg az a láthatatlan valaki, aki a háttérből irányítja az egészet. Nem maga a rendszer okoz neki csalódást, nem is igazán ábrándul ki, inkább csak maga mögött akarja hagyni a múltját a végén. Hiszen neki a páros élet a matriarchátuson belül ment is, működött is és gondja se sok volt vele. Olyan volt, mintha a matriarchátus nem is venné őket körbe. Rayen egyszerűen vissza akarja kapni a baromira kényelmes életvitelét, meg a magasabb pozícióját. A karaktere úgy fejlődhetett volna, ha a Présműben eltöltött ideje alatt rájött volna, hogy a matriarchátus rendszere több sebből vérzik (kezdve onnan, hogy bárkit bármikor megfigyelhetnek, hogy mások mondják meg, hogy ki mire alkalmas - Pályaorientációs részleg - stb.). Ehelyett végig az a célja, hogy visszakapja a régi munkáját és kész... Aztán mi lesz? Ugyanúgy a bürokratikus, sok sebből vérző világ részét fogja képezni = karakterfejlődés semmi.

Irina is toporog egy helyben. Ugyanolyan munka megszállottja, mint a párkapcsolata előtt, csak most más a foglalkozása. Kultúraszervező, vagyis kultúrális programokat csinál. Olyan, mintha elkezdene neki tetszeni a matriarchátus, barátkozik stb. aztán hazamegy Rayenhez, és kiderül, hogy elege van belőle. Vagy az derül ki, hogy szeretné élete nagy szerelmével megismertetni a kultúrális munkáját... Ahhoz képest, hogy egy 31 éves nőről beszélünk, valahogy fiatalabbnak érzem, gyermekibbnek, nem pedig annak az erős nőnek, akinek a gondolataiban tartja magát. És néhány dologhoz valóban elég buticskán áll hozzá...

Ahogy aztán a reflektor a végén Irinára irányul az meg nem egy váratlan fordulatként csapódik le, hanem egy erőltetett próbálkozásként, hogy valami izgalmas kerüljön a lezáráshoz. A hatás sajnos nem jön, mert ez sajnos nem izgalmas lezárás, aminél az ember a körmét lerágja, hogy mi lesz. Ez csak egy utolsó, kétségbeesett szárnycsapás annak érdekében, hogy megragadja az olvasót.

Robert Merlének valahogy az "akciójelenete" is nyugodt maradt, kiegyensúlyozott, miközben 500 oldalból 400-on tényleg csak megismerkedünk a világa alapjaival, belső gondjaival, a női elnyomással, és hogy van egy férfi, aki menekülni akar ebből, és elszökik. A mentőakciót lazán, gyorsan lerendezi, és már tér is vissza az elméleti síkokra, a filozofálásra... Mindent kidolgoz, nyugodt, higgadt... Az egész könyve olyan, mint egy tó, amibe a végén beleesik egy levél, de pikk-pakk elmúlnak a vízgyűrűk. Merle nem sajnálja az időt, nem akar sokat fogni, csak kielemezni egy adott helyzetet - és rászán 400 oldalt is, ha kell. Nem akarja azt mutatni a könyveiben, hogy ő a világot is meg tudja váltani, és nem vagdalkozik olyan akciójelenetekkel, amiknek aztán se füle, se farka.

Itt is valami ilyesmire számítottam volna. A mentőakció viszont annyira filmesen lett megkoreografálva... Időbeli csúsztatásokkal akarja elérni, hogy izguljunk a szereplőkért, de pont az ellenkezőjét éri el: suta az egész. Egyszerűen túl hosszú a hatásszünet, amit tart aközött, hogy Irina felismeri a megmentőjét, majd visszamegyünk időben, hogy hogy jutott oda a megmentő hozzá... És ez túlzottan el van nyújtva, hogy jut oda... Túl van reagálva... Eltűnik a jól átgondoltság a történet hátteréből, mintha meg akarná mutatni, hogy nem csak ez a (relative) nyugodt elméleti sík van a belső feszültséggel, hanem meg kell alkotni a hős megmentő akcióhőst, mert anélkül nincs könyv. Felesleges mozdulat.

Összességében nézve nagyon sokat vártam ettől a könyvtől. Ha nem is azt reméltem, hogy Merle színvonalát fogja nyújtani, kevesebbel is beértem volna. Nincs befejezve egy gondolatmenet se a futó szálakból, nincs teljesen kidolgozva se. Egyedül a világa fogott meg, gondolkoztatott el, de a stílus, az elírások, a kapkodás, a karakterek jellegtelen mivolta és a jellegtelen párbeszédeik, amik inkább műviek, mint természetesek...
Azt hiszem, ez nem az én olvasmányom...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. június 30.

Témázunk, avagy egy blogger mindennapjai

5 megjegyzés



Igazság szerint, amikor elkezdtem blogolni úgy álltam hozzá, hogy remélem, lesz valaha valaki, aki olvasni fogja, amiket írok. Az egyetlen tartalom, amivel szeretném tölteni, az írás könyvekről, hogy ne felejtsem el, hogy miket olvastam, és azok mennyire tetszettek.

Aztán elkezdtem másról is írni, elvégre elkezdtem csatlakozni könyves közösségekhez (Goodreads, Moly), elkezdtem könyvhetekre járni. Elkezdtek keresni kiadók, majd később írók is, akik támogatták egy-egy kötettel, játékkal, vagy más módon a blog fenntartását.

Egy időben igen lelkes látogatója voltam a zalaegerszegi Széchenyi Antikváriumnak is, ahol kellemes volt a társaság, jó könyvekhez és olcsón lehetett hozzájutni. Az egyetlen gondom, hogy azóta elköltöztem onnan, és már nincs rá túl sok esélyem, hogy beszerző körutakat tartsak.

Akadt régen olyan hónap, hogy 12 kötettel mentem haza a könyvesboltból. Aztán jött egy időszak, amikor könyvstoppot tartottam, és ez valahogy a mai napig is beválik. A könyvek úgy siklanak fel a polcaimra, hogy nem rendelek, egyszerűen megtalálnak - aminek egyébként nagyon örülök.

Azokban az időszakokban, amikor nem kerül fel új kötet a polcaimra, akkor a régiekből mazsolázok, emelek le. Mióta ismét busszal járok-kelek, azóta ismét van időm olvasni (igaz, hogy napi szinten csak 3 perc várakozás+15 perc buszozás + 5 perc séta).

A mai napig meg tudnak akasztani az unalmas könyvek, a logikátlanok, a bosszantó főhősüek. Olvasás színterén nem változott, hogy még mindig mindent fogyasztok, ami egy picikét is fel tudja kelteni a figyelmemet.

Egy időben majdnem napi szinten változott a blog külseje, manapság már csak apróbb finomításokat végzek rajta. Se időm, se energiám nincs ahhoz, hogy olyan dolgot bombázzak szét apró darabjaira, és építsek fel újra, ami amúgy is tetszik.

Eddig a blogon volt már...:
- ismerkedés
- barátszerzés
- könyvhétre és más eseményre járás
- online könyves eseményeken részvétel
- kampányolás sorozatfolytatásért
- kampányolás könyvkiadásért
- jótékonykodás könyvvel és vérrel
- vita írókkal
- vita kiadókkal
- írói pozitív vélemények
- versengés oldalszámokkal egy (drusza) vlogger ellen
- GR challengek
- több hetes hallgatások
- egy-két napos hangadások
- eseményekre járások bemutatása
- bejegyzések - amikből szintén elköltözött pár másik blogra
- általunk kitalált játék - amit aztán elloptak
- írók a novelláikkal, mint vendégbloggerek
- Timus, mint vendégblogger
- és persze az, hogy témázunk...

A blog fennállása óta az egyik legszebb dolog, amit kaptam, azok egyrészt Benyák Zoltán szavai voltak az első könyvhetemen, amin találkoztam vele, másrészt az, hogy Timus megtalált, és rengeteg élménnyel adományozott meg.

Egy időben nagyon sok blogot követtem, sok bloggerrel tartottam a kapcsolatot. Manapság ez meglehetősen összeszűkült. Ha látok egy-egy érdekes bejegyzést, azt elolvasom, de van, hogy nemigazán jutok úgy a gép elé, hogy "csak úgy szörfözzek" a neten. Kommentálni nemigazán szoktam, én az a háttérben csendesen meghúzódom ember vagyok. Ritkán kommentelek, mert nem feltétlenül érzem úgy, hogy arctalanul hangoztatva a véleményemet lenne bármilyen komolyabb hatása.

Nyilván a blog is valami ilyen: arctalanul leszólok, vagy ajánlok könyveket. Ez azonban annyival másabb, hogy azoknak már java részben azért ismerős vagyok/lehetek, akik kicsit is mozognak a könyves világban (gyakran megfordulok könyvheteken úgy, hogy ott találkozom bloggerekkel, molyokkal, írókkal). Egyébként meg nem tartom magam egy véleményformáló bloggernek, nincs nagy hangom (főleg mostanában).

Mint blogger, egy időben támogattam a molyhoz hasonló közösségi siteokat, de a moly.hu sajnos már nem arról szól, mint régen, úgyhogy már csak néhány platformon tartom a bloggal a kapcsolatot: twitter, facebook, Goodreads.

Az utolsó könyves megmozdulásom egy nagyobb könyvtáron való túladás volt, aminél könyvenként a vevő mondhatta meg az árat. Az el nem kelt könyveket felajánlottam egy könyvtárnak, akik szívesen befogadják.

A blog hozzásegített a szakdolgozatomhoz is, melynek keretein belül feltérképezhettem a könyvtárak helyzetét és a kiadók álláspontját a könyvkiadással kapcsolatosan. Mivel hálás voltam annak a három könyvtárnak, amelyek segítettek, ezért gondoltam a könyvtáraknak adományozni a könyveket.

A jótékonykodás nem csak itt mutatkozott meg. A blog által szerzett könyves csapattal elmentünk véradásra is, hogy fejenként 3-3 életet megmentsünk.


Ma a blogos életem kimerül annyiban, hogy néha sikerül összehoznom egy Témázunk cikket (melyből legtöbbször az időhiány miatt csúszok ki), illetve egyszer-egyszer a hónapban sikerül összehoznom egy-egy könyves cikket is. Egyre kevesebb recenziót vállalok el pontosan azért, mert nem tudom megígérni, hogy egy hónapon belül fogok valamiről írni.

Amiről leszoktam az évek során az a könyvesboltba járás. Régen odáig voltam érte, hogy könyveket fogjak, megszagoljam őket, aztán megvegyem. Manapság ez már nem motivál. Mivel az életem színtere kiesik abból a közegből, ahol fellelhető bármilyen üzlet, ezért nem jutok be ilyen helyekre (többek közt könyvesboltba se). És nem is hiányzik, hogy csak úgy lófráljak könyvek között.

Ahol lakom ott amúgy is lépten-nyomon könyvekbe lehet bukkanni, úgyhogy kicsit olyan a helyzet, mintha egy könyvtárban vagy antikváriumban lófrálna az ember. Nincs olyan helyiség a házban, ahol ne lenne egy-két kötet. Ezek néha cserélődnek, néha hónapokig ott hevernek, mint akikről elfeledkeztek.

Az is előfordul olykor, hogy nem tudok írni a kötetről, amit olvastam. Aztán jópár hét elteltével kiizzadok magamból egy-egy bejegyzést, ha végre homlokon vág a múzsa.

A blog hátterében az utóbbi években mindig volt valami szervezkedés (Vlogger vs. Blogger stb.), jelenleg most már csak a témázunk maradt meg ebből, meg az, hogy a közeli ismerősöket/barátokat folyton zaklatom vele, ha olvasok egy-egy jó darabot, hogy szerezzék be, olvassák el, mert jó.

Noha már nem vagyok a könyves világ szerves része (nem vagyok up-to-date a legújabban megjelenő könyvekből, nem ismerem az újonan felbukkanó írókat (amit nem neveznék mindig hátránynak), nem érnek el a legújabb könyves botrányok, vagy hatalmas sikerek), valahogy jól van ez így. A valós világ kárpótol érte, hogy kiszakadtam ebből a virtuális világból. Noha a blogolás már háttérbe szorult, nem érzem kényszernek, hogy néha visszatérjek, és kiadjam örömöm/haragom egy könyvvel kapcsolatosan...

Akik még témáznak:
Pupilla
Dóri
Nima
Sister
Zakkant
Folytatás...

2018. június 3.

Dodie Smith - Száz meg egy kiskutya (1. kötet)

0 megjegyzés

Gyerekkorom nagy rajzfilmje volt a 101 kiskutya. Aztán megnéztem az élőszereplős filmeket, illetve a 102 kiskutya című rajzfilmfolytatást is.

Amiről talán kevesebben tudnak, hogy Dodie Smith története alapján készítették az adaptációkat. Két kötetben írta meg a kutyusok történetét, melyből az első a Száz meg egy kiskutya.

A cím becsapós, ugyanis kölyökkutyákból mindössze 97 van a történetben, de ne rohanjunk ennyire előre.

A rajzfilm és film változatokban jóval kevesebb szereplő volt, Szörny Ella (de Frász) jóval ijesztőbb volt, és a kutyákra nem vadásztak ilyen sokan.

Történetünk középpontjában a Dearly házaspár kutyái, Pongó és Kisasszony állnak, akik a házaspáron kívül Mrs. Cook-kal és Mrs. Butlerrel osztják meg otthonukat. Egy váratlan találkozó következtében Mrs. Dearly találkozik egykori iskolatársával, Szörny Ellával, aki meghívja magukhoz. Elmondja, hogy mindene a szőrme, ezért is lett egy szűcs felesége, akivel egy hatalmas házban laknak, személyzetet tartanak, és Szörny Ellának van egy hófehér cicusa is.

Mrs. Dearly tudja, hogy muszáj lesz meghívnia vendégségbe Szörny Ellát és férjét, de már előre fél ettől a látogatástól. Ella ugyanis mind a gazdáknak, mind a kutyáknak meglehetősen ellenszenvessé válik, kiváltképpen miután megjegyzi, micsoda bunda lehetne a kutyákból.

Kisasszonynak és Pongónak hamarosan kölykei születnek, 13 kis apróság. Ezzel azonban az a baj, hogy Kisasszony egészsége veszélybe kerül, hiszen nem tud ennyi kicsit etetni. Ezért keresnek egy új nőstényt, aki be tudna neki segíteni. Ekkor jön a képbe Perdita, akitől elvették kölykeit. 

A két nőstény és Pongó remekül kijönnek egymással, és minden rendben van, amíg egy szép napon el nem rabolják a kölyköket.

Pongó és Kisasszony mindent megtesz annak érdekében, hogy megtalálja őket, és miután ez megvan, ki is szabadítsa. Rengeteg barátot szereznek az út során, akikkel az Alkonyi Vonyításon sikerül megbeszélniük, hogy merre menjenek, mit csináljanak, röviden: kapják a híreket.

A rajzfilmhez képest a nevekben van némi különbözés, rengeteg szereplő van a történetben. Kicsit beleerőltetésnek éreztem a 101. kutya történetét, és ez a "hárman-párban" dolog is meglehetősen furcsán hat ahhoz képest, hogy egy meséről van szó.

Egyébként aranyos, bájos mese, melyben több dolgot részleteznek, ami a rajzfilmben, tehát ha valakinek még kérdőjeles pont a történetben, itt megtalálja a választ (engem kiskorom óta mozgatott a kérdés, hogy mik a szabályai a "Mi a bűnöm?" vetélkedőnek).

Összességében nézve megkapjuk a beszélő kutyákat, 97 kölyköt, akiket elraboltak, egy félelmetes testvérpárt, akik meg akarják ölni őket, Szörny Ellát, aki bundát csináltatna belőlük magának.
De van itt macska bosszú, ugatólánc; románok, akik a táborukban el akarják kapni a 97 kölyköt, akik dalmatából fekete kutyává válnak, de végül csak haza kerülnek.
Jobb, mint a filmadaptációi.


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. május 29.

F. Scott Fitzgerald - A nagy Gatsby

0 megjegyzés

 Mesélek neked egy történetet öreg bajtárs. Volt egyszer egy fickó, akiről senki sem tudta, hogy micsoda. Rebesgették róla, hogy volt háborús hős, oxfordi diák, mások azt mondták, hogy a szeszcsempészettel szerezte vagyonát.

Gatsbyről senki nem tudja, ki is valójában. Azt sem tudják, hogy néz ki. Egyszerűen annyit tudnak, hogy van egy villája "keleten", ahol mindig tele van a ház, fényűző partikat ad minden este. Senki sem ismeri valójában.

Aztán egy szép nap Nick valahogy odakeveredik szomszédja házába, és mindent felborít. Rokona, a bájos és elbűvölő Daisy ugyanis feje tetejére állítja Jay Gatsby különleges, nem éppen hétköznapi álomvilágát, és visszarántja a férfit a földre.

Nick akarata ellenére szem- és fültanúja lesz annak, ahogy egy szerelmi háromszög kibontakozik, majd kapcsolódik hozzá még néhány külsős elem, hogy aztán egy tragédia mindent lezárjon.

Azt kell mondjam a DiCaprio film egy az egyben visszaadja a könyv történetét, világát, hangulatát és varázsát. Nyilván egy eléggé régi kötetről van szó, mégis meglehetősen tanulságos. A szegény fiú, aki nem kaphatta meg a gazdag lányt, ezért elment szerencsét próbálni. Megtanulta eladni magát, megszedte magát pénzzel, és az a férfi lett, akire a szülők rá merték volna bízni leányukat. 

Azonban ez egy álomvilág, egy jelenség, mely tűnékeny, akár az élet. Mindig fel kell ébredni az ilyesfajta tündérmesékből, és a valóságban kell élni.

Tetszett a mondanivalója, még akkor is, ha meglehetősen sablonos mai szemmel a történet. Néha az embernek el kell rugaszkodni a valóságtól, hogy megtalálja azt. Néha merni kell nagyot álmodni. A különcségnek mindig megvan az oka. Mindig van egy miértje, hogy az emberek jelleme milyen irányba fejlődik. 

Gatsbyt lehet csodálni, szeretni, utálni, bolondnak nézni, és mégis mind illik rá. Olyan különc figura, aki nem foglalkozik azzal, ki mit mond, és az sem érdekli, kit lát vendégül. Neki csak egyetlen vendég számít, aki igazi vendége: Daisy. 

A könyvet egyébként Nick narrálja végig (a filmben: Tobey Maguire). Van, amit elsőkézből kapunk, van, amit ő is csak hall innen-onnan. Ezekből tudjuk összerakni, ki is valójában Gatsby, a könyv könyv legnagyobb kérdőjele, misztikus alakja.

 Összességében nézve ez Fitzgerald első, és ezért igen korai műve. Ugyanakkor igazán remek darab, ami akkoriban biztosan nem volt tucat-sztori. Viszont érdemes végigrágni Gatsby személye, az őt körülölelő kultusz miatt. Hiszen Gatsby igazán egyedülálló, igazán nagy....

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. május 24.

Játék egy Ölelj és ölj kötetért!

0 megjegyzés

Greta May játékot hirdetett Facebook oldalán, melyen azok között, akik részt vesznek rajta, legújabb regényét fogja kisorsolni. 

Az írónő valamennyi könyvéről találhattok a blogon ajánlást, illetve legújabb könyvéről is írtam néhány napja, melyet itt olvashattok el: Ölelj és ölj ajánló

Játszatok, és nyerjétek meg a kötetet, nem fogjátok megbánni, mert igazán jó, kikapcsoló olvasmány, amiben lehet találgatni, hogy vajon ki hova tartozik valójában, ki jó és ki rossz fiú.


Folytatás...

2018. május 21.

Greta May - Ölelj és ölj

0 megjegyzés

Amíg ezt a könyvet olvastam rájöttem, hogy mi a bajom az olyan írókkal, mint Greta May. Túl rövid könyveket írnak, és túl lassan teszik. El tudnám viselni, ha minden hónapban kihoznának valami olyan könyvet, mint amilyen ez is. Mondjuk, ez a könyv akkor is rövid lenne, ha 900 oldalas lenne...

Jópár évvel ezelőtt kijött a szerző két könyvvel, amik egymás folytatásai voltak (Bűnre nevelve, Hiéna), majd jópár évre eltűnt a könyves világból. Tavaly, 2017 -ben azonban ismét felbukkant új regényével (Egy gyilkos naplója), amely merőben más volt, mint a korábbiak, hiszen itt nem a borús hangulat uralkodott, hanem némiképpen a cukormáz. Nem a megszokott, kemény női karakterrel találhattuk szembe magunkat.

Ezek után nagyon lutri volt, hogy ezúttal mi lesz a borító alatt. Már előre leszögezném, hogy a borító nemigazán illeszkedik a kötethez, nem enged sejtetni semmit és a címmel együtt kicsit úgy hat, mintha egy brazil szappanopera könyves változatát fognánk a kezünkbe. Aztán elkezdjük olvasni, és nem értjük, mi a fene folyik itt? Majd azt vesszük észre, hogy vége a történetnek és keressük, hogy hol a folytatás? 

George (18) és Cathrin (21) Carter a híres neves ügyvéd John Carter gyermekei. Azt gondolhatja róluk a külvilág, hogy aranykanállal etették őket kiskorukban, de ez nem igaz. John Carter sajátságos nevelési elveket vall, így gyermekei 20 éves korukban kaphatnak csak telefont, az autóval iskolába közlekedést tiltja, mindkét gyereke kizárólag a jogi karon szerezhet egyetemi diplomát, és folyton olyan ruhákban kell iskolába menniük, mintha éppen most túrták volna elő a rongyokat a kukákból. A gyerekeknek nem jár zsebpénz sem, vagy éppen költőpénz a osztálykirándulásra. 

Nem csoda hát, hogy az átlagfeletti IQ-val rendelkező Cathrin több oldalról is kilóg társai közül, és egy idő után tele lesz nála a pohár, ezért el akar költözni. Nagyszerű terve, amellyel hatalmas összeghez jut azonban nem kivitelezhető az öccse nélkül, így ketten kerülnek hirtelen a kulimászba. 

A terv addig működik, hogy megkapják a pénzt, elköltöznek otthonról (megszabadulva szüleiktől), de azzal már nem számolnak, hogy az alvilág egyik legnagyobb fejese rájuk állítja bizalmasát, akin keresztül egy megbízást tolmácsol: meg kell ölniük valakit.

Cathrin lázasan gondolkozik rajta, hogy ne váljon belőle gyilkos, de Billy, a testvérpár mellé kirendelt alvilági "bébiszitter" minden tervét keresztbe húzza. A lányt kísérti apja titka, a saját titkai de ezek mellé meg kell tudnia, hogy mit rejteget előle Billy. És a végeredmény? Gyilkosság, szerelem, üldözés, árulás...

Hol is kezdjem. Egyszerűen képtelen voltam letenni, úgyhogy nagyjából egy ültő helyemben olvastam végig. Kicsit olyan volt, mint a múlt (Bűnre nevelve) és a jelen (Egy gyilkos naplója) összegyúrása - már ami a főszereplő lányt illeti. Cathrin rafinált lány, aki mindent eltervez, mindenkit képes manipulálni, és bárkit bármire rávesz. Olyan, mint egy bábmester, de arra ő sem számít, hogy őt is csőbe lehet húzni - és teszi ezt vele egy olyan ember, akiről abszolút nem gondolná. Annyira szeretem az ilyen eszüket használó főhősnőket, mert ritkák az ennyire racionális karakterek.

Nagyon sokban hasonlított a Bűnre nevelve regény alvilági főhősnőjére. Cathrin is kettős életet él, melyből jól megszedi magát, ugyanakkor segít azoknak, akik nem érdemlik meg, hogy bajba kerüljenek. Feláldozza magát ő is egy szerettéért és hagyja, hogy elnyelje az alvilág.

Talán ezért, talán nem, de minden sorát élveztem, miközben néha nosztalgiával került elém a két korábbi alvilági színtéren játszódó kötet. Igaz, ez finomabb változata azoknak, mégis remek darab.

Precízen fel van építve maga a történet (ahogy az a Greta May könyvektől egyébként elvárható), ami nagy lendülettel sodorja az olvasót - hála a gördülékeny, dinamikus stílusnak, ami az évek során mit sem változott. A történet és a végkimenetele elég gyorsan összeállt, hogy mi is történik itt valójában, és örültem, mikor igazolást nyertek az elképzeléseim. Az apróbb jelek elrejtése azért remek húzás, mert az olvasónak adhat egy olyan élményt, hogy a történetét mesélő főszereplő mellett ő is fejtegetheti az eseményeket. A végén azért akad egy szál, aminél nem kapunk maradéktalanul választ, akadnak kérdések válasz nélkül, de ez a rész, amit az olvasó fantáziájára bíztak.

George kifejezetten szimpatikus karakter a maga gyámoltalan lelki világával. Nem teljesen úgy viselkedik, mint egy átlag kamaszfiú, viszont a neveltetésére való tekintettel el is hisszük neki, hogy nem is kell úgy viselkednie. 

A történet a szokásos kacskaringós útvonalakon éri el a lezárást, izgulhatunk a szereplőkért, hogy hátha valahol eltér a forgatókönyv, és más irányba megy, mint a többiek (értsd: kiíródik út közben a történetből valami úton-módon). Örültem, hogy visszanyúlt kicsit az alvilághoz, a maffiához, bár már nem annyira "feketén", mint ahogy a korábbi írásokban. 

A tanítás a kötet végéről szintén nem marad el, egy Charlotte nevű nőtől kapjuk a könyv igazi tanulságát:

"Az én erőm sosem a külvilág megerősítő támogatásából fakadt (...). Véghezvittem az akaratomat, melyet belső meggyőződésem veszérelt, környezetem reakcióitól függetlenül."
Vagyis: kit érdekel, mit mond a külvilág. Ha mindenki a maga dolgával foglalkozna és nem a látszattal, a külsősök véleményével foglalkoznánk, akkor kevesebb lenne a bosszúvezérelt ember. Mindenkinek a maga belső erejét kell megtalálnia, az egyéniségét. El kell dönteni, hogy milyen emberek akarunk lenni mi magunk, és ne hagyjuk, hogy a külvilág ítélete befolyásoljon minket. Tegyünk úgy, ahogy nekünk jó.

Ami nekem hirtelen jött, az a szerelmi szál (Fülszövegből idézve: "Cathrin olthatatlan szenvedélyre lobban egy férfi iránt, akit túl veszedelmes szeretni"). Az elején vártam volna, hogy egy kis tini-fellángolásból fog kiindulni a dolog, de ezt nem mondhatnánk rá. Nehezen eldönthető, hogy Cathrin mit is akart valójában a veszedelmes fickóval, akibe nem szabadott volna beleszeretnie. Hogy játéknak, vagy szórakozásnak indult e... passz. Nem egy szokványos szerelemről van szó rózsaszín köddel, lila felhőkkel. Nem éreztem a szereplők között a szikrát, de ez valahogy jól is volt így, mert nem ment el a romantika irányába, kibillentve a mérleget. Hasonlított a Bűnre nevelve szerelmi szálára, úgyhogy nosztalgiáztam kicsit.

Összességében nézve... hát nem tudom, mit mondhatnék még. Ez is egy olyan regény, aminél kár ragozni milyen, mert egyszerűen olvastatja magát, letehetetlen és zseniális. Talán csak annyit mondanék zárszónak, hogy remélem holnap reggelre a postaládámban lesz a következő Greta May könyv.

Az olvasási élményt ezúton is köszönöm az írónőnek, aki megtisztelt a lehetőséggel, hogy olvashassam. 


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. május 15.

Benyák Zoltán - Az utolsó emberig

0 megjegyzés


Mikor Benyák Zoltán a Facebook oldalára kitette a könyv borítójának egy részletét és játékra hívta a népet, hogy mi lesz az új könyv címe, már akkor tudtam, hogy olvasni akarom, bármi legyen is az...

Az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam a könyvet, és őszintén örülök, hogy felkaroltak egy ilyen remek magyar írót, mint Benyák Zoltán.
Köszönöm a lehetőséget, hogy olvashattam a könyvet.

Hol is kezdjem az ajánlómat. Azt kell mondjam, ezúttal az író igen nagyon rászedett és hagytam, hogy beugrasson. Elindulunk valahonnan (1588), szenvedünk egy kis hajótörést, aztán nagy nehezen megmenekülünk egy másik hajó segítségével. Aztán ott is beüt a krach, majd jön egy snitt.
Átugrunk 1799 -be, Franciaországba. A forradalom népszerű hobbi, a guillotine népszerű játékszer, és a kivégzések igazi népünnepségek. Látszólag új történet, új szereplőkkel, ahol egy márki erkölcstelenségbe visz egy csapat "rongyost" (hajléktalant). 
Aztán jön 1888, ahol Hasfelmetsző Jack elkezdi karrierjét, gúnyolódik a rendőrökkel, és hol máshol lehetnénk, mint Anglia utcáin, majd megyünk is tovább térben és időben ugrálva, egyik ember bőréből a másikba.

Számomra a második történet lezárásánál jött a tantusz, ami akkorát esett, mint Galilei tárgyai a pisai ferde toronyból. Első blikkre a könyv olyan, mint egy novelláskötet. Aztán kiderül, hogy ez átverés. 

Benyák Zoltán könyvei olyanok, mint anyukám süteményei: kívül szépek, belül finomak és precízen felépítettek, igazi profi munkák. Az író ezúttal átveri az olvasót, és mégsem. A történetek külön-külön is megállnák a helyüket (legalábbis az elején), de együtt kapjuk meg a teljes képet. Egy évszázadokon, évezredeken átívelő harc bontakozik ki az olvasó előtt, ahol két férfi és egy nő vesznek részt. Az idők során újra és újra egymásra találnak, és a körforgás mindig akkor indul újra, ha a szereplők találkoznak egymással. Ez vágja el a történeket, és kezdik újra a szereplők életüket más név alatt, más szakmában, miközben ugyanannak a történetnek a részesei. Vajon mikor melyik férfi kerekedik felül? Vajon ki áll a jó és ki áll a rossz oldalon? Vajon vannak e egyáltalán oldalak, vagy csak arról van szó, hogy a két férfi látásmódja, élethez való hozzáállása különbözik? Hogy kerül mindig képbe a vörös hajú nő, aki egyfajta katalizátorként működik? Hova vezethet mindez, és lesz e vége a harcnak?

Azt hiszem, nem ez lesz a kedvenc regényem az írótól, viszont a végére érve többször úgy éreztem, hogy a teljes regény egyben mutatja meg a végső célt. A szerző játszadozik az idővel és a sorok mennyiségével. Ezt úgy kell érteni, hogy egyre rövidebbé válnak a fejezetek, a szereplők egyre gyorsabban halnak meg, majd születnek újjá, és egyre gyorsabban történnek az események. Ez nagyon hűen tükrözi azt, ahogy a világunk napról napra egyre gyorsabbá válik. A régi korokban az emberek ráértek egymással leülni beszélgetni egyet, hosszan tartottak a társasági eseményeik (gondolok itt arra, hogy pl. két barát találkozik, és leülnek cseverészni). Ahogy ez az időintervallum szűkül, ahogy gyorsul a világ, úgy rövidül be egy-egy fejezet is, egy-egy korszak. Ez pedig egy zseniális megoldás - noha eleinte nem ennek láttam. Az első 50-100 oldalon annyit lehet ebből észlelni, hogy valamiért a történetek a párbeszédek és a lassú események miatt nyúlnak, mint a rétestészta. Aztán a végén már annyira begyorsul minden, hogy győzzük kapkodni a fejünket, nagyobbak az időbeli ugrások, és minden gyorsabban pereg, míg végül jön a lezárás.

A lassúságától eltekintve is tetszett az eleje is. A hajótöréses résznél megismerhettük a főbb karaktereket, a második fejezettől fogva pedig (mivel már tudatos volt a viselkedésük) látszik, hogy mi a fő üzenete az egésznek, és ezt a végéig építgeti történetről történetre. Olyannyira, hogy a végén még egyszer próbára tétetik az olvasó figyelme megkérdőjelezve, hogy ki nyert, és ki bukott el.

Összességében nézve az író hozza a szokásos formát a gördülékeny stílus és a precíz történetvezetés terén. Belehozta a játékot az idővel és a fejezetméretekkel, ami ismét zseniális. Hát mit kell még ezek után mondanom róla? Aki nem olvas Benyákot, az nem tudja, miről marad le. Vitathatatlanul korunk egyik legjobb magyar írójáról van szó, akinek hatalmas a fantáziája, és van tehetsége hozzá, hogy ezt meg is mutassa.


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. május 1.

Nagy Ádám (szerk) - Nevelj jedit!

0 megjegyzés

Az egyetem alatt többször fordult elő, hogy tanulmányköteteket kellett olvasnom. Valahogy mindig élveztem azt, hogyha kreatívan húztak elő egy-egy témát.

Ilyen az oktatás kérdésköre, amit fantasy és sci-fi regényeken, filmeken és sorozatokon keresztül mutatnak be a szerzők. Nagy Ádám egybe szerkesztette jónéhány, ezzel foglalkozó (nevezzük úgy) "író" munkáját.

Az Athenaeum gondozásában megjelent kötetért és az olvasás lehetőségéért köszönet a kiadónak.

Csak néhány tanulmányt mutatnék be azok közül, amik igazán tetszettek.

Elmék (h)arcai - Tanulás és műveltség a Star Wars és a Trónok harca világában:

A Trónok harca esetében csak a sorozatot láttam, a Star Wars esetében ismerem a filmeket és az említett rajzfilmsorozatokat is. Azt kell mondjam, érdekes a párhuzam a lovagkor, és a szamurájok illetve a jedik között. Igazság szerint feltárják az írók (Galuska László Pál és Feleky Mirkó), hogy a Star Wars jedijeit valójában a lovagok, az általuk használt erényrendszer, illetve a szamurájok, és az általuk használt szabályrendszerek összegyúrásával alkották meg. Mert tulajdonképpen mindkét "kultúrából" kölcsönöznek elemeket a jedik. Hogy a Trónok harca hogy jön ide? A hadsereg kiképzése és a politikai beállítottsága az egyes világrendeknek, melyek a sorozatban szerepelnek meglehetősen hasonlítanak a jedik nevelési és hierarchikus rendszerére.


Hosszú és eredményes életet! - a Kobayashi Maru-próba tanulságai a Star Trek-univerzumban

A Star Trek -kel nem volt annyira intenzív a kapcsolatom. Amikor az a sorozat ment a tévében, két variáció volt: vagy Star Trek -et nézett az ember, vagy Csillagkapu -t. Aztán jöttek a Star Trek film változatok, és a sorozat is elkezdett érdekelni. Kirk jelleme meglehetősen érdekes, és maga a Kobayashi Maru dilemma helyzetére adott válasza valóban érdekes volt. A tanulmány igazság szerint a "fekete pedagógia" és a stresszinterjúk helyzetét is ide vonja, illetve a játékelméletet, és egy kicsit a közgazdaságtant. Ez a logikázgatás, ez az elgondolkoztatás igazán tetszett a tanulmányban, ahogy a szerző megragadja az elemeket.


A többi munkát nem emelném ki, mert akadt köztük, amihez nemigazán tudok hozzászólni (pl. A Vesztesek klubja -hoz), vagy csak szimplán nem gondolnám, hogy olyan kiemelkedőek. Harry Potterhez fűződő okfejtésből 3-at is kapunk, amit indokolatlanul soknak tartok. Ennyi erővel egy Interjú a vámpírral elemzés is szerepelhetne (hogy jön az iskolák témaköréhez? például, amikor Lestat és társa elkezdenek a családjukba integrálni egy kislányt, oktatják az életre stb.) vagy egy Vámpírakadémia tanulmány. A Harry Potter világának túlzott boncolgatása közben néha azt éreztem, hogy egy-egy epizód belemagyarázás, vagy ismétlés, vagy nem is igazán a címben említett témáról szól a tanulmány. Az Így neveld a sárkányodat -hoz fűződő szemelvény valahogy annyira általános, annyira általános elveket fogalmaz meg, hogy teljesen jelentéktelen lett az egész. Az X-men világából is több tucatnyi dolgot elő lehetett volna húzni, de ez sem történt meg, pedig ez is eléggé ismert...
A tanulmányok zöménél kapunk egy-egy gyorstalpalót a történetről, aminek azért nem láttam értelmét, mert valaki vagy ismeri a művet (látta/ olvasta), vagy nem. Ha nem, akkor annak ellenére se fogja jobban elhelyezni az elemzés központi témáját a műben, hogy kap a sztoriból egy gyorstalpalót. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg pl. Stephen King művének az elemzésénél.

Összességében nézve szép, hogy próbálják ezeket a történeteket, fantasy sztorikat más oldalról megragadni, kielemezni, és példát hoznak az oktatásban előforduló számtalan mintára (a fekete pedagógiától a diszkriminációig mindenre), de az, hogy a Harry Potternél jobb példával nehezen rukkolnak elő, hogy annyira semmilyen dolgok vannak helyenként megragadva... Értem én, hogy az is szerepet játszik, hogy azt mindenki ismeri. Viszont azokhoz, amit meg nem ismerünk annyira, lehetett volna olyan tanulmányt írni, ami érdekessé teszi a műveket annyira, hogy elolvassuk/megnézzük. De nem keltették fel a figyelmemet abba az irányba... Érdekes kötet, de örültem volna, ha nem megy el Harry Potter irányba a súlyozás...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. április 23.

Sandra Regnier - Az elfek öröksége (Sárkányok gyermeke 1.)

0 megjegyzés

Hol is kezdjem. Sandra Regnier Németországban született, könyve mégis Londonban játszódik, és a férje francia vezetéknevű - talán ezért találhatóak francia kifejezések, mondatok a regényben. A Maxim kiadó úgy döntött, hogy felkarolja a sorozatot, bedobja a Dream válogatásba, és a hazai közönségnek ilyen csodálatosan szép borítóval tálalja. Nálunk egyelőre két kötet jelent meg az angolul létező háromból. Remélhetőleg hamarosan a trilógia záró kötete is felkerülhet a hazai olvasók polcára - magyar nyelven.

Ezúton is köszönöm a Maxim kiadónak a lehetőséget, hogy olvashattam ezt a kötetet.

Lássuk, mivel találkozunk a borító alatt. Első pillantásra egy újabb unalmas tinikönyv benyomását kelti, melyben az új fiú, aki gazdag és szuper szexi, valamiért elkezd érdeklődni a suli legbénább, legelszúrtabb, legrondább és legcsóróbb csaja iránt. A csaj aztán elkezd fura dolgokat látni és tapasztalni, és bumm, kiderül, hogy ő a kiválasztott.

Nem tudom megmondani, hogy mi ennek a könyvnek a varázsa. Talán a főszereplő lány, Felicity, aki elmeséli a sztorit. Nem egy hétköznapi lúzer figura. Az intrika, a piszkálódás bent marad egy normál "gimis" mederben. A szereplők 18 évesek, a nagybetűs élet előtt állnak. Felicity még a visszavágást is eléggé bénán csinálja.

Nagyrészt egyébként ez volt egyetlen momentum, amit nem szívleltem olvasás közben. A szereplők noha 18 évesek, mégis olyan a csipkelődésük, mintha 10-14 éves korosztálynál leragadtak volna. Amint ezen sikerült átlépni, és Felicity végre a saját életét mutatta be, a sulin kívül mászkált, máris élvezhető volt. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha az írónő is belátta volna ezt, úgyhogy igyekszik minimalizálni a súrlódásokat, az iskolai "közösségi élet" jeleneteit, és az iskolai részeknél egy idő után mindent félmondatokkal pergősen, gyorsan lerendez, vagy a két főbb szereplőnkre, Felicityre és Leere fókuszál. Remekül kivágja magát abból a helyzetből, amibe nem annyira tudja magát belehelyezni, és finoman próbál minket a másik irányba, a fantasy felé terelni. Ezen a színtéren ugyanis úgy mozog, mint egy profi balett-táncos a Diótörő előadáson. A történelmi ismeretek is előkerülnek, bár ennek egyelőre a felszínét karcolgatja, biztatóan indul neki az egész sorozat.

Mint minden bemutatkozó kötet esetében, ad egy alap lökést, megismerhetjük az alapszabályokat. Amiért most nemigazán szeretem az írónőt, az a lezárás. Hogy hagyhat minket egy ilyen csúcsponton parlagon? Egy egyszerű cliffhangert kapunk a végére és ennyi. Rágd a szőnyeg szélét, hogy ebből mi a manó (elf) fog kisülni.

A regény végére érve megkaptam azt a fajta hangot, aminél nem érzem azt, hogy a sablonos sztorin unatkozom, nem éreztem a késztetést, hogy átlapozzak oldalakat. Egyszerűen sodor a történet, ahogy igencsak tyúkléptekkel haladunk afelé, hogy mindenre fény derüljön.

Felicity, a dagi, esetlen és csúnya kislány elkezd pillangóvá alakulni, aki után epekednek a fiúk, aki egyre több képességét fedezi fel és mégis megmarad ugyanaz a kishitű akárki. Nem akar tudomást venni Leeről, a fiú természetfeletti vonzerejéről és nem hagyja, hogy hülyére vegyék.

Ami igaz, az igaz, néhány jelenetnél megráztam volna a lányt, hogy érdeklődjön kicsit erélyesebben, jobban, nyíljon már fel a szeme, hogy valami nem stimmel. Közben Lee világa, amely a könyv első 200 oldalában csak körbelengi a furcsaságaival a sztorit, kezd úgy feltörni, mint a kalapáccsal vert dió héja. És a végén azért csak-csak megismerjük, hogy mi az igazság. Micsoda Lee valójában, mi a helyzet a fehérneműt vásároló titokzatos pasassal, vagy hogy valójában mi a helyzet Richard Cosgrove-val, a híres színésszel.

Teszünk egy kis kitérőt is néhány történelmi pillanat erejéig. Az időutazás néhány szabályával megismerkedünk, de Felicitynek voltak még (jogosan) felmerülő kérdései a témával kapcsolatban.

Ami még egy érdekes kérdéskör, hogy az elfek és a sárkányok hogy kapcsolódnak össze. Előkerülnek az elf/tünde világ nevei és mítoszai (pl. Oberon, az elf és sárkány ellentét).

Ami továbbá még felmerül, az rengeteg filmes és könyves utalás, amit szerencsére mi magyarok is érteni fogunk (zömében), és ezáltal a tréfásnak szánt beszólás is érthetővé fog válni. A könyv humoráról nem mondanám, hogy kiemelkedő. Mint említettem korábban, Felicity úgy sértegeti a "Sztár Klub" (így nevezik itt az elit, gazdag és szép társaságot, akik mindenkin gúnyolódnak) tagjait, hogy azon még egy mosoly nem sok, annyi sem sül el az olvasó arcán. Ugyanis ez az a fajta poén, amit el kell magyarázni, és ez minden esetben pár mondattal később meg is történik. Ezek talán azért nem csattanósak, mert az olvasó ki van rekesztve néhány eseményből, hogy Felicity hogy jut egyik-másik információhoz.

Összességében nézve elég jó sorozatindítás. Érdekes a világfelépítése, de remélhetőleg lesz ez még érdekesebb is. Egy olyan világról beszélünk, ahol léteztek sárkányok, vannak nimfák, elfek, történelem, mítoszok, legendák, Avalon és Arthúr király.
Ezek után kíváncsian várom a folytatást, mert egy ilyen lezárás után az ember a párnája sarkát tövig rágja... 

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. április 21.

Szabó Magda - Az ajtó

0 megjegyzés

Nem tudom, hogy lehet hozzákezdeni egy Szabó Magda könyvről egy bemutató bejegyzésnek. Elárulom, nem egyszerű. Szabó Magdáról mindenkinek az jut eszébe, hogy az Abigél című művét a mai napig havonta egyszer leadják a tévében. Regényei a színházakban örökéletűek. 

Ilyen Az ajtó is, mely önéletrajzi ihletésű Szabó Magda mű. Színpadra vitték, készült belőle filmadaptáció is. Az író 2007-ben hunyt el, 90 esztendős korában.

Emerenc furcsa öregasszony. Magának való, három ember munkáját képes egymaga elvégezni. Rendszeresen elsöpri a havat a járdáról és a házak elől. Ha ő ott van, nincs apelláta se embernek, se kutyának, se macskának. Emerenc mindig győzedelmeskedik.

Tulajdonképpen az írónő kapcsolatát követhetjük végig Emerenccel. Az idős asszony elkezd Magdáéknál dolgozni, takarít, besegít a házi teendőkbe, nevelgeti Violát, a fiú kutyát, akit az utcáról szednek össze. A kapcsolat ezzel a furcsa asszonnyal furcsábbnál furcsább helyzeteket és szituációkat eredményez. Az írónőt sokszor bosszantja, hogy a saját kutyája nem hallgat rá, mintha nem is az övé lenne. Emerenc folyamatosan kiosztja, és az asszony még egy mosolyt is csak nehezen tud megereszteni. Mégis mindenki tiszteli, szereti, és noha nehéz kiismerni, azért akadnak, akiknek ez sikerül.

Az írónő E/1-ben meséli el kalandjait egészen addig, hogy (mondjuk úgy) "megszakad a kapcsolat" közte és Emerenc között. Emerenc bármennyire is morcos, mogorva és néha goromba, érezhetően jószívű, tisztességes. Ez az, amit főhősnőnk nem ismer fel, és amit félre értelmez eleinte.

Láthatjuk az írónő mindennapjait, ahogy próbálja papírra vetni a gondolatait, ahogy konferenciára megy, ahogy a mindennapjaiban fél attól, mit szól bizonyos dolgokhoz a férje, vagy éppen Emerenccel mi lesz a következő ügye.

Érdeklődve vártam, hogy vajon mi fog kisülni a regényből. Vártam, hogy lesz majd valami egyedi benne, de azon kívül, hogy bemutat egy nemes szívű asszonyt, nemigazán ad pluszt. Egyszerűen bepillantunk egy falusias környezet hétköznapjaiba, és ennyi. 

Összességében nézve sokszor unalmas a lassú víz, valahol tanulságos, Emerenc pedig kellemes karakter, mert nem egy átlagos figura. Ugyanakkor azt kell mondjam, lehet, hogy Szabó Magda írásai nem nekem valóak. Lehet, hogy még adok neki egy esélyt, de az nem ez után a kötet után lesz közvetlenül...


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. április 14.

Lylia Bloom - Ne mondd, hogy szeretsz

0 megjegyzés

A KMK oldalán találtam meg a kötetet, és nem volt kérdés, hogy szeretném olvasni.

Lylia Bloom neve sem új már az oldalon. Az Ellopott életek című könyvében egy megható történetet láthatunk, ahol izgulhatunk a főhősnőért.

Ezúttal viszont az írónő egy teljesen átlagos ifjúsági romantikától csöpögő regényt hozott. Be kell valljam őszintén, ennél többet vártam volna ettől a kötettől. Kapunk ugyanis a (gyönyörű szép) borító alatt egy átlagos, unalmas tiniromantikát, a gazdag fiúcskával, aki lázad a szülei ellen, és összejön a csóró, hányatott sorsú lánnyal.

Olvasás közben ugyanazt éreztem, mint a 13 okom volt... -nál és a Gyönyörű sorscsapás -nál. Az első pár fejezetnél még csak-csak kíváncsi voltam, mi az a hiper sötét múlt, amiről a csaj nem beszélhet. Aztán ugyanúgy kezdtem kiábrándulni a történetből, mint az imént említett két könyvnél. Mire a főhősnő odáig jut, hogy végre elmondja, a tálalás, a nyújtás hatására egyszerűen nem tűnik annyira komolynak az ügy, egyszerűen elsikkad, elsorvad.

Ez egy sima gyerekbántalmazás, ami őt lelkileg megviselte. Aztán jön az a rész, hogy régen mindenki visszautasította. Olyanokat mondtak rá, hogy ne barátkozzanak vele stb. Miért is? Azért, mert a kezén van néhány seb? Azért nehezen hiszem, hogy egyik-másik anyuka nem gondolt bele a dologba főleg úgy, hogy nekik is van gyerekük, tehát simán átérezték volna a dolgot. De jó, ám legyen, elfogadom, hogy a lányt tíz éven keresztül ilyen korlátolt emberek vették körbe. 

Talán azért nem tudom annyira átérezni ezt az egészet, mert a sablonos történet mellékszálaként körülbelül semmilyen hangsúlyt nem kap az a rész, hogy a lányt régen bántalmazták. Jobban ki lehetett volna fejteni azt a részt, hogy miért is fáj neki a karja ahelyett, hogy folyamatosan csak a gondolati siránkozásokat hallgatjuk, hogy "júj, nem mutatom meg senkinek, mert csak elítélnek stb.". 

Az igazság az, hogy a főhősnőnk (elnézést a kifejezésért) nem elég tökös, csak egy újabb picsogó tini főhősnő.

A történet egyébként váltott szemszöges. Egyszer Zorát látjuk, aki savanyúbb, mint egy citrom, folyamatosan azt mondja, hogy mindenkit távol kell magától tartania. Másodszor pedig minden fejezetben ott van Dominik szemszöge. Ott is egy felületes bemutatást látunk. Nincs kidolgozva a háttér alaposan, ahogy Zoránál se. Az ő történetén bevallom, még annyit se voltam hajlandó elmélkedni, miért alakult így, mint Zoránál. Dominik és a 100% sallang élete... nem jött be. Még azt se mondhatnánk, hogy igazán dacol a szüleivel szembe, mert annyit látunk, hogy titkolózik. Bátyja, Krisz elejt egy morzsát, ami érdekes lehetne, de a történet végéig az a morzsa nincs felszedve, hanem benne marad. Sejtem, hogy mi lehet a szülők hátterében, de hogy Dominik ennyire vak, ennyire naiv és buta... 

A szereplők annyira sablonosak, mindkettő csak az áldozat szerepében tetszeleg. Tipikus Mary Sue mind a kettő, hiszen nem vétenek a világ ellen, tökéletesek. Ami még egy nagy negatívum, az a nyelvezet. Dominik és Zora ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy fejezik ki. Egy férfi/fiú nem gondolkozhat úgy, mint egy nő/lány. Minden ember más és más szókincset használ, vannak saját szófordulataik. Dominiknak és Zorának semmi ilyesmi eltérése nincs. A váltott szemszög ezért veszélyes eszköz, mert könnyen bele lehet bukni, és ennél a könyvnél is sikerült ezt elérni. 

Kissé úgy érzem, ez a könyv még érhetett volna. Sokszor találkoztam olyan mondatokkal, ahol a szórend sem volt megfelelő. Ha ez átment szerkesztőn, a ragozási hibákkal és a rossz mondatösszetételekkel, akkor felületes volt a korrektúra. 

Összességében nézve többet vártam volna. Az Ellopott életek ígéretes kezdetnek tűnt, és annak sikerült kicsikarnia az olvasóból azt, hogy sajnálja a főhősnőt. A Ne mondd, hogy szeretsz csak egy tipikus tucatregény lett... Ez most ennyit tudott...


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. április 8.

Michael Paterniti - Mr. Einstein sofőrje

0 megjegyzés

Fülszöveg:
A fiatal,sikeres amerikai újságíró első regénye. Krómtól csillogó országúti cirkáló repeszt át Amerikán. Csomagtartójában sporttáska, abban Albert Einstein formalinba áztatott agya. A volánnál egy ifjú maine-i újságíró, Michael Paterniti, mellette egy nyolcvannégy esztendős kórboncnok, Thomas Harvey, aki 1955-ben Einstein halottkémi szemléjét végezte; és egyszerűen kiemelte, hazavitte, majd több mint negyven éven át őrizte az agyat. A két férfi New Jerseyből Kalifornia felé autózik, ahol Einstein unokája, Evelyn értetlenül várja őket. Képzeletben velük tart maga Einstein is, a csillagokban járó lángelme, az utánozhatatlan galaktikus hobó.

Eleinte azt hittem, ez egy vicces történet lesz. Elvégre elég abszurd, hogy Einstein agyát valaki fogja, kiveszi a helyéről a halála után, és átcibálja magával fél Amerikán. A könyv finoman végigvesz néhány Einsteinnel és életével kapcsolatos dolgot, ugyanakkor a reflektorban végig Harvey szerepel. Einstein agya csak utazik, meg utazik, meg utazik... néha történnek érdekes dolgok az úton, de zömében csak mászkálnak, emberekkel találkoznak. Egy ideig ott leng a levegőben, hogy üldözi őket az FBI, meg sokan le akarnak csapni az agyra, de aztán ez a szál is megszakad. Ahogy az is, hogy Harvey vizsgálja az agyat.

A végére nagyon eluntam a történetet, ami akár érdekes is lehetett volna több Einstein hozzáadásával, és a bóklászások izgalmasabbá tételével. Például hogy belerángatja az FBI-t, de aztán nem csinál vele semmit... Maga a sztori eléggé keretes, tehát a boncteremtől a boncteremig jutunk, ami egész jó ötlet. 

Összességében nézve ez egy szimpla útinapló, Einstein agya csak úgy ott van, de semmi extra. Kalandokban annyi nem aktív a történet, úgyhogy nem is tudok mit hozzátenni/mondani róla...



GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. április 7.

Alice Sebold - Komfortos Mennyország

0 megjegyzés

Már régóta szemezgettem ezzel a könyvvel, de valahogy nem akaródzott sose a kezembe kerülni, most viszont ez megtörtént. 

Megmondom őszintén, nem tudom hova tenni, hogy mi történt. Az elején azt hittem, hogy kapunk egy családias hangvételű krimit. Aztán átváltottunk családi drámába. Aztán már csak egy "A farm ahol élünk" jelenetekkel tűzdelt lassan csobogó valami lett. 

A könyv nagy lendülettel indul, és a végére annyira ellaposodik, mintha maga az író is unta volna már a szereplőit, a sztorijukat stb.

Susie, az ártatlan 14 éves lány, akire a szomszédja, Mr. Harvey szemet vetett. A visszahúzódva élő férfi nem beszél túl sokat, a szomszédai és a környezete nem ismeri. Annyit tudnak, hogy babaházakat készít, és hogy eléggé magának való figura, akinek meghalt a felesége.

Azt azonban senki sem sejti, hogy Mr. Harvey korántsem az a jótét lelkű szomszéd. Elcsalja magával Susiet, megerőszakolja és megöli. Nyomok és holttest nélkül a rendőrség tehetetlen. Mr. Harvey úgy tesz, mint aki semmit nem tud. Susie pedig tanúja lesz mindennek, ugyanis a saját maga által változtatható Mennyországából figyeli a földi történéseket. Azt, hogy családja, rokonai, ismerősei és a közösség hogy dolgozza, vagy nem dolgozza fel, hogy Susie gyilkosság áldozata. Ki kire gyanakszik, vagy egyáltalán meglesz e a tettes?

Susie eleinte drukkol annak, hogy meglegyen, ki ölte meg, aztán már csak azért aggódik, hogy a családja romokban hever. Lánytestvére bepasizik, az anyja szintén... Az apja próbálja nevelni az öccsét, aki még túl kicsi hozzá, hogy felfogja, mi történt Susieval. A család élete kibillen a normális kerékvágásból, de vajon visszatalál e az útra, amelyről indult?

Maga az alapsztori jó, tetszett. Izgalmas volt eleinte, hogy Lindsey (Susie húga) és apja próbálták kideríteni, hogy ki a gyilkos, és le akarták leplezni Mr. Harveyt, akiről senki nem gondolta, hogy képes lenne ilyen szörnyűségre. Aztán ahogy a nyomok kihűlnek, úgy kezd az egész laposodni. Az írónő tesz néhány partravetett halas megmozdulást annak érdekében, hogy fenntartsa az érdeklődést. Egy pillanat erejéig visszaengedi Susiet az élőkhöz. A lány azonban ahelyett, hogy elmondaná, hol a teste, ki ölte meg stb... mit szeretne? Szexelni... Úgyhogy az egyetlen dolgot, ami érdekesebbé tehetné a sztorit, végül kihasználatlanul engedi ki a kezéből. Susie, aki mindig kereste a lehetőséget, hogy valahogy megmutassa apjának, ki a gyilkosa stb., egyszerűen amikor módja adódik rá, hagyja a csudába... 

A végén kerekedik egy családi dráma az egészből. A gyilkos is megszökik, senki nem tudja, merre felé lebzsel. Mire rájönnek, ki tette, és mit tett, már nyilván késő... 

A lezárás csapnivaló. Mr. Harvey sorsa sejthető, de akkor se így zártam volna le az ő vonalát. Lindsey jövője simán alakul, a szülőké is pozitív lesz... Szóval az egész olyan, hogy persze, vacak dolog elveszteni a gyerekedet, akit meggyilkoltak. Nem gáz, hogy azt sem tudjuk, merre jár a gyilkos, esetleg a másik lányunk nincs e veszélybe?

Nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet. Az elején letenni se bírtam, de aztán az író megölt mindent, amit szeretni lehetett a könyvbe. Olyan lapos, mint amilyen a Föld volt a ókorban. 

Készült belőle egy film is. Íme a bemutatója:


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. március 3.

Bödőcs Tibor - Addig se iszik

0 megjegyzés

Azt hiszem, ezzel az értékeléssel időben kissé megcsúsztam. Mivel nem volt időm blogolni, ezért most pótolnám az értékelést Bödőcs Tibor könyvéről.

Sokat gondolkoztam olvasás közben és után is, hogy vajon nekem tetszett-e ez a könyv, avagy sem.

Valahogy mindig élveztem tévében is nézni, amit csinál, hallgatni a történeteit. És ezzel itthon nem vagyok egyedül. A mai napig többször megfordulok Búcsúszentlászlón, és párom mikor először kísért el a nagyihoz megkérdezte, hogy megállhatunk e a kocsma előtt egy fotó erejéig. Bödőcs megtalált minket Manchesterben is, ugyanis akkoriban tette fel egy videóját, úgyhogy ő volt az a magyar hang, akit odakint hallgattunk.
Persze, hogy karácsony előtt sóvárogva néztem a könyvét, hogy ezt pedig akkor is megveszem, ha leszakad a könyvespolcom. A polc még nem szakadt le, de karácsonyra megkaptam ajándékba... 

Elfogultság nélkül Kiss Ádám mellett a kedvenc stand uposom. Nem befolyásol, hogy pár településnyire laktam tőle, és hogy gyerekként bármikor összefuthattam volna vele Búcsúszentlászlón.

Érdekes volt figyelni pályafutását, ahogy a kocsmai élet után mesélt a Londonban esett kalandjairól, a kertészkedésről és hogyan váltogatta a témákat. Mostanában elkezdett átnyargalni a politika irányába, mely sokkal nagyobb hangsúlyt kap Youtube-os csatornáján is, mint a vidéki élet szépségei, egyedisége.


Nem ő az első humorista, akinek olvastam a könyvét, ezért eleinte kétkedtem, mit fogok tapasztalni. Őszintén meglepett, és kétségtelenül a leginteligensebb, amit fogtam humoristáktól. Bödőcs kísérletet tesz nagy írók műveinek modernizálására, humoros oldalról történő bemutatására. Mindenki megkapja a magáét, Micimackóéktól kezdve Örkény egy perces novellájáig. Sokszor érezni bennük jelen korunk problémáinak humorizálását. Előkerülnek hírességek a sorok között, és bekerül a könyvbe gyerekkorom helyszíne, Zalaszentiván is egy mondat erejéig. Aminek igen örültem, hogy nem ragaszkodik adott történetekhez, hogy aztán abba erőltessen humort, hanem saját szálakkal dolgozik az idegen tollak helyek. Lehet, hogy helyenként még megmosolyogtatnia sem sikerült, de még ígyis jól szórakoztam rajta. Mintha nem feltétlenül az lenne a kötet célja, hogy humorbombonokkal bombázza az olvasót.

A könyv felépítését tekintve olyan, mint egy novelláskötet. Kevesebb, mint 10 oldalas szemelvények alkotják, melyek szét vannak bontva olyan főbb részekre, mint például: Bajszosok, Budapestiek stb... Minden nagyobb írónk megkapja a magáét. Megnevezi az írót, akinek a "stílusát" felveszi pár oldal erejéig, majd ad az íróról egy karikatúrás felvázolást, és ezt követi a mű. 

Ahogy olvastam a könyvet, néha elgondolkoztam rajta, hogy lehet, hogy egyik-másik történet előadva jobban hangzik. Amikor felolvastam egy-két szemelvényt (például Örkény részénél), akkor jött velem szembe legjobban, hogy eljátszva képernyőn/élőben ezek a történetecskék jobban ütnének, mint a lapokon "fekve". Van benne intelligens vonulat, és a humora is utánozhatatlan, de ott van mégis az az érzés, hogy jöjjön ide Bödőcs, és mondja el. 

Nem tudnék kiemelni olyan sztorit a listából, ami kiemelkedően tetszett. A kötet maga összeszedett, különböző stílusokban íródott (amikor egy oldal egy mondat volt, ott néha azért elgondolkoztam, nem lehetett e volna kicsit kurtítani), de megnyugodtam, miután egyik-másik stílusból kiszakadtunk. A vicces azoknál az volt, hogy azok az írók tényleg így írtak. (Pl. Kertész Imrénél alig vártam, hogy vége legyen a történetnek.)

Összességében nézve intelligens, szórakoztató, helyenként humoros kötet. Mindenkinek tudom ajánlani, aki egy kicsit is szereti Bödőcsöt, vagy a Stand Upot. Ne ítéljétek meg a többi Stand Upos semmitmondó könyvei után. Sokkal több élményt és szórakozást ad, mint az eddig kiadott összes humorista könyve egybe. 

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. február 12.

Bruce Lansky - A Murphy szülők törvénykönyve

0 megjegyzés

A Murphy szülők aztán megmondják, milyen buktatói vannak a gyereknevelésnek. Egészen a fogantatás/szülés idejétől az idősödő gyerekig mindenki megkapja a magáét. 

"A Nagyszülői elégtétel
Akkor ismered fel, milyen áldozatot hoztak érted a szüleid, amikor neked is geyrekeid lesznek. Ezért tölti el szüleidet oly boldogsággal, hogy belőled is szülő lett."

Egyszerűen nem lehet ezt nevetés nélkül kibírni. Amennyire rövidke a könyv, annyira frappánsak a képek, a beszólások. Szem nem marad szárazon. Az ironikus pedig az a dologban, hogy sokmindenben igaza van.

"A baba első szava
Először az a disznó szó hagyja el a száját, amit akkor szoktál elsziszegni, amikor kiderül, hogy már megint tisztába kell tenned."

Címszavakon keresztül végig veszi a gyerekvállalás egyes szakaszait. Csöpög belőle a szarkazmus, ami mögött persze mindenki, akinek gyereke született, magára ismer. 

Egyetlen szóval jellezemzném: zseniális, nem is kell róla több.


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. február 5.

Témázunk, avagy műfajok darabokban

7 megjegyzés


Mostani témánk egyfajta tematikus ajánló (Muskovits Eszter - Évszázadok vámpírjai). Sokat gondolkoztam, hogy mit ajánlhatnék. Alapvetően a blog témája régebben a fantasykkal foglalkozott (Neil Gaiman - Óceán az út végén). Mivel régen zömében fantasyt olvastam úgy gondoltam, hogy fantasykről írnék nektek (C. S. Lewis - A varázsló unokaöccse).

A fantasykben valahogy mindig az tetszett, hogy kiszakítják az embert a világból (Jasper Fforde - Egy regény rabjai). Olyan lények szerepelnek bennük, amik nem hétköznapi tulajdonságokkal bírnak (J.R.R. Tolkien - A gyűrűk ura). 

Aztán felfedeztem az urban fantasyt, és jó volt eljátszani a gondolattal, hogy tényleg troll lakhat a híd alatt (Rob Thurman - Éjvilág). Ezen a fronton néhány éve jött egy kisebb divat hullám vámpírokkal (Stephenie Meyer - Alkonyat), amely felkapta ezt a műfajt. Kicsit elfeledtették az igazi vámpírokat (Bem Stroker - Drakula). Valahogy az sosem érdekelt, hogy ki az írója egyik-másik könyvnek, nem is olvastam a történetek után (Anne Rice - Interjú a vámpírral). Kiderült, hogy klasszikusok az alapjai a legtöbb ilyesfajta fantasy könyvnek (Jasper Fforde - A Jane Eyre eset). Beleraknak aztán mindenféle divatos lényeket, mint a vámpírokat, vagy az új divathullámot: a zombikat (J. Austen, S. Grahame-Smith - Büszkeség és balítélet meg a zombik). Aminek külön örültem, hogy sem a vámpíros szakaszban (Gaura Ágnes - Vámpírok múzsája) sem a zombis részben (Lengyel D., Kuba R. - A jóslat) nem maradtak el a magyar írók.

Mindenki találkozik a fantasy valamelyik műfajával az élete során (A. A Milne - Amikor kicsik voltunk). Elvégre, a mesék is egyfajta fantasyk (Anne Rice - A testtolvaj meséje), ahol rendkívüli dolgok történnek meg, és minden gyerek kicsit Harry Potternek érezheti magát, és eljátszhat a gondolattal, hogy tud varázsolni, hisz a fantázia határtalan erőt ad (Bosnyák Viktória - Tündérboszorkány). Az egyetlen, ami az ilyen könyvekben gátat szabhat a fantáziának, hogyha az író végérvényesen elszakítja az írót a világtól, például ha megöli azt a karaktert, akinek az olvasó szurkolt (Benina - Megsebzett szabadság). 

Sokat gondolkoztam rajta, hogy milyen képességet szeretnék, ha választani lehetne (P.C. + Kristin Cast - A kiválasztott). Anno láttam a Read or Die animét, amiben tetszett, hogy tudják irányítani a lányok a papírt, úgyhogy én is ezt a képességet választanám. (Charlie N. Holmberg - A papírmágus).

Azt kell mondjam, hogy a fantasy azóta is a kedven műfajom maradt, és vannak manapság is igen jó darabok, amik a kezembe akadnak (Gaura Ágnes - Embertelen jó). Viszont az ilyen jó könyvekkel egyetlen baj van, hogy az ember képtelen letenni őket (Csátvák Soma - Lélekcsapda). Egyetlen percig sem bánom, hogy mindez csupán kitaláció (Benyák Zoltán - A nagy illúzió), mert nem szeretnék ilyen lényekkel összefutni, hogy esetleg elragadjanak (Richelle Mead - A szukkubusz dala).  De hát, végülis mindegy, ha léteznének, biztos lenne ellenpólus is, aki megküzdene velük (Virág Emília - Boszorkányszelidítő). 

Azt hiszem az a tematika, amit ajánlanék nektek az nem más, mint az összes eddig megszületett fantasy könyv - függetlenül attól, hogy remekműről vagy fércműről van szó -, úgyhogy bátorság és merjetek adni a műfajnak egy esélyt (Lemony Snicket - A baljós kezdet). Azt hiszem, ezúttal csak ennyit szerettem volna (Terry Prechett - Vége a mesének). 


Akik még témáznak: 



Folytatás...

2018. január 19.

Brock Yates - Enzo Ferrari

0 megjegyzés

Mostanában egyre népszerűbbek az olyan filmek, amik egy-egy cég megalakulásáról szólnak, vagy éppen nagy emberek életéről. Gondoljunk csak arra, hogy kijött az Apple cég alapításáról egy film, majd Steve Jobs halála után jött az életrajzi könyv, dokumentum filmek, meg életrajzi filmek híres színészekkel előadva. Vagy ott van a Meki, a McDonald's sztorival, vagy a Gold egy nagy bányászvállalat életének bemutatásával.

Az Atheneaum kiadó igényes kivitelben elhozta nekünk Enzo Ferrari, a "lovas istálló" alapítójának életét, az istállóhoz fűződő viszonyát.

Sajnos, vagy nem sajnos, az elmúlt években több Formula 1 versenyt láttam, mint szerettem volna. Édesapám nagy Ferrari rajongó, és párom is mindig elismeréssel beszélt a Ferrari csapatáról.

Ezek késztettek arra, hogy belevágjak az elolvasásába. Őszintén szólva szeretem az életrajzi könyveket. Olvastam már Gárdonyi Gézáét, és több híres zeneszerző (pl. Gerschwin) életrajzát.

Ahogy leraktam ezt a kötetet rá kellett jönnöm, hogy életrajz is, meg nem is. Szól magáról az emberről, Enzo Ferráriról, de neve annyira összeolvadt az autóssporttal, hogy ezt megérezve a szerző sem tudott emellett elmenni. A történet során megismerhetjük, honnan indult Enzo, hova került, és hogyan került a végén oda, ahova: egyenesen a csúcsra. Autóversenyzői karrierje hamar leáldozott, és inkább az üzleti részét fogta meg az autóssportnak. A legjobb mérnökökkel és pilótákkal találkozhatott és dolgozhatott együtt.

Enzo Ferrari életével párhuzamosan kapunk képet arról is, hogy az autógyártás milyen irányokat vett fel adott korokban, hogyan befolyásolta például egy-egy "divathullám", hogy milyen autókat érdemes gyártani.

Kapunk némi beleszagolást abba, mi zajlott egy-egy versenyen - ezt bemutatva pilóta szemszögből, és az üzleti oldalról.

Történetünk a háború előtt kezdődik, ahol már Mussolini és a politika itt-ott beavatkozott az autósport életébe. A háború természetesen mindent visszavetett. Ferrari is rákényszerült arra, hogy háttérbe szorítva imádott autósportját valami másba kezdjen, ha a felszínen akar maradni. Majd később újra az autóké, a versenyeké a főszerep.

Ez a könyv nem csak Ferrarit és az istállójának létrejöttét mutatja be aprólékos részletességgel, hanem az autógyártásban bekövetkezett változásokat, az egyes versenyeket és pályáikat, a pilótákat és mindenki mást, akinek volt köze az autósportban bármilyen változáshoz. Az autósport fejlődésének lineális vonala tökéletesen kirajzolódik a sorok közül.

Egy-két epizód erejéig részesei lehetünk egy olasz család mindennapjainak is, bár ez a könyvben nem sok szerepet kap, így nemigazán maradt túl sok pozitív véleményem Ferrariról, mint emberről. Egy fickó, akit a munka éltetett, a családját elhanyagolta, inkább nyűg lehetett neki, mint valami, ami nyugalmat jelent egy dolgos nap után. Rengeteget utazott, és valahogy egy ravasz rókát láttam benne a kötet végére, aki mindent megtett azokért a dolgokért, amit nagyon akart. Ha egy pilóta kellett neki, akkor szerzett, nem lehetett neki ellentmondani.

Ami igen tetszett, hogy a kötet végén azért fel van sorolva pár név, akikre hatott a Ferrari, és kapunk egy olyasfajta összegzést, mint a filmek végén: " És akkor Ferrari halálát követően XY-nal az történt, hogy..." Remek lezárása a történetnek, és annak a hosszú útnak, amit Enzo Ferrari bejárt. Továbbá találunk néhány képet is róla.

Ami miatt néha szívem szerint átlapoztam volna egy-két oldalt, az a szerző túlontúl nagy rajongása. Egy Ferrari rajongó együtt fog lelkesedni az íróval, ebben biztos vagyok, de nekem, mint a kocsikhoz analfabéta nőnek kissé unalmas, másodlagos részletek voltak, hogy melyik autóba mekkora motor került, vagy milyen új kütyüt szereltek be, hogy elérjék a minél nagyobb sebességet. A szerző annyira belemegy ezekbe a részletekbe, hogy már-már úgy éreztem, hogy autószerelőnek kellene lennem, vagy valami műszaki beállítottságú valakinek, hogyha fel akarom fogni, hogy mi történik.

Összességében nézve ez a könyv azoknak jelent igazi csemegét, akik rajonganak bármilyen autósportért (az Indi500-tól kezdve a Formula versenyeken át bármilyenért, mindenről található érdekesség, mert az autók fejlődése a versenyek ilyen mértékű szétválásához vezetett, hisz régen minden versenyre ugyanazt a fajta autót küldték, ma már nem). Tetszeni fog azoknak, akik szeretik az autókat, a műszaki dolgokat, vagy csak szimplán érdekli őket egy üzletember, aki a semmiből a Formula versenyek ikonjává vált.

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2018. január 13.

Khalid Boudou - Pizzamaffia

0 megjegyzés

A nap utolsó bejegyzésével pedig megnyitnám a 2018-as könyvértékelős bejegyzéseket.

Az idei év első könyve a Pizzamaffia.

Amikor először kezdtem olvasni, gondoltam egy laza ifjúsági könyv lesz, tele humorral. Aztán ahogy jobban belemélyedtünk a történetbe, egyszerűen egy "hát ez is megvolt" érzés kerített a hatalmába. Elszórakoztatott, némi limonádét jelentett a hétköznapokba, és ennyi...

A történet főhőse (és egyben mesélője) Brahim, a 16 éves srác, akinek az apjának van egy pizzériája. A fiú nagybátyja, Faris bácsi vezeti az üzletet, mert Brahim apjának egészségi állapota nem éppen kielégítő.

Egy szép napon az apuka átnézi a számlákat, és észreveszi, hogy a pénz valahol úgy folyik el, mint lyukas tankból az üzemanyag. Faris bácsi meghátrál, és inkább nyit egy új üzletet. Ezzel viszont az jár, hogy Brahimnak át kell venni a családi bizniszt. A srác egy idő után már annyira komolyan veszi az üzletet, a pizzasütést és az egész ügyet, hogy iskolába se jár. Barátnője, Alice eleinte türelmesen nézi, ahogy barátját elragadja az üzleti élet. Majd azt, hogyan kezd harcolni Faris bácsi új pizzériája ellen, ahonnan folyamatos támadások érik Brahim üzletét.

Az egésszel semmi probléma nem lenne, ha a felépített tematika egyszer csak nem hullana a végén darabjaira. Elkezdi szépen felépíteni a tök átlagos történetét, majd egyszer már csak úgy semmiről nem szól. Alice hirtelen kilép a képből, aztán hirtelen megint be. Kapunk egy focimeccset... Aztán már azt látjuk, hogy Faris bácsival békepipázgat Brahim...

Semmi összefüggést nem lehet látni... nem lehet érezni, hogy egyik esemény követi a másikat. Nincs előzménye. Nincs oka, hogy ez így történjen... Egyszerűen szétesik.

A pizzaháború tetszene, de Brahim (ahogy az apja is megmondja) eléggé naiv, és puhány figura. A végén teljesen elborul az agya, van az az indok, amiért bedurvul, aztán a tettek mezején már megint elpuhul...

Összességében nézve ennek volt füle, de nem volt farka. Lehetett volna ez egy igen laza, humoros kötet, ehelyett kapunk egy családi vitát, amit egy nevetséges kapkodás zár le. Szépen felépíti a homokvárat, hogy aztán fogja és lerombolja. Így csak egy közepes élményt hagyva az emberben, és az "ez is megvolt" élményt...

A könyvből film is készült. Fogadjátok szeretettel a bemutatóját:


GR-ezők szerint:
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger