Cheese Galore!
Pants Ahoy!
The Man in the Iron Socks
Anglia
Lélekcsapda
Pillanatnyi elmezavar
Nils Holgersson csodálatos utazása

2017. március 21.

Gregus Gábor - Pillanatnyi elmezavar

0 megjegyzés

Tudjátok, néhány könyv igazán feladja a leckét arról, hogy az ember hogyan írjon róla frappánsat, figyelemfelkeltőt. A jó könyvek esetében az ember valahogy szeretné, ha mások is szeretnék.

Ennek a könyvnek két igen nagy hibája van... illetve konkrétabban három, de erre a könyv letétele után jöttem rá.

Az első legnagyobb hibája: a borító. A könyvhöz valamennyire illeszkedik, a szemnek viszont nem valami kellemes... A két alak nélkül egészen jó lenne.

A két alak a borítón kulcsfontosságú figurákat jelenítenek meg, viszont teljesen felesleges, mert az egyik poént rögtön lelövi.

Adott a főhősünk, Domán, akinek valami baja van. Talál egy ajtót a szobájában, ami a semmiből kerül oda. Aztán elfelejt olvasni. Végül, amikor mégis ismét tud, egy pszichológus szórólapja akad a kezébe, akit azonnal fel is keres.

A doktor annyira furcsa módszerrel áll elő a gyógyítás területén, hogy Domán eleinte kétkedik, mégis belemegy a dologba. A semmi közepén találja magát, és amikor már mindent elveszettnek lát, talál egy ugyanolyan ajtót, mint amilyen a szobájában is volt. Úgyhogy egyszerűen bemegy rajta.

Hogy ott mivel találkozik? Egy kék rókával, aki beszél és pillangókat teremt a levegőből. Egy szarvassal, aki megmutat neki egy veszélyes erdőt, meg némi varázshatalmat. Egy bikát, aki bőrkabátot visel, napszemüveget hord, és fegyvert forgat. Jah, és egy komplett anima csapatot irányít. Mit? Animát? Igen, félig ember, félig állat lények - járnak, beszélnek, gondolkoznak, harcolnak vagy mágiáznak... Ők úgy hívják, hogy Erő "Hullám". Képesek a Hullámmal dolgokat létrehozni, átalakítani, felépíteni, megváltoztatni.

Kiderül, hogy van két alak, akik olyanok ebben a világban, mint Domán. Mind a ketten nagyhatalmú Hullámmesterek, akárcsak Domán. És pontosan ugyanúgy bukkantak fel ebben a furcsa világban, mint Domán.

Ménrót és Villő egymás ellenségei, de közvetlenül sosem ütköznek meg, mert aki nyer, azé lesz az ellenfél tábora is, és legyőzhetetlen lesz a világban. Így tehát az a maréknyi ellenállás, ami meg akarja fékezni a rosszakat, próbál egységet alkotni, és tervet kovácsolni, hogy tudnák egymásnak ugrasztani a két főgonoszt, hogy mikor egyik kioltja a másikat, Domán csapata le tudja győzni a legyengült győztest. Így találhatjuk meg a három tábort:
Villő és követői, Ménrót és követői, Domán és az ellenállók.

Villőt és Ménrótot a követők nem feltétlenül hűségből követik, hanem a Hullám hatása alatt állva cselekszenek. Dománt azonban különböző módokkal próbálják maguk mellé állítani, de a férfi hajthatatlan. Főleg, amikor megtudja, hogy pontosan hova is került... Olyan helyen raboskodik, ahol sose gondolta volna...

A cím egyszerűen teli találat. Pillanatnyi elmezavar. Ahogy az ember jobban elmélyed ebben az őrjöngő, eszeveszett és kiszámíthatatlan világban, végig úgy érzi, hogy őt is elérte az elmezavar. Ahogy fedezzük fel ezt a Hullámmal átszőtt, véres-háborús mesevilágot, egyre rá kell jönnünk, hogy mindegyikünkben ott lakozik egy saját kis "Domán". A férfi többször szembesül vele, hogy a valós világban őt nem várja semmi, míg a mesevilágban mindene megvan: hatalom, élet, szerelem, célok. Tudja, ha visszajut a valós világába, ott nem várja semmi... És a legfurcsább az, mégis elkezd küzdeni ezért a "semmiért".

Mindenki átél napi szinten egy-egy ilyen pillanatnyi elmezavart, mikor egy pillanatra megállunk, számot vetünk azzal, mink van, és rájövünk, hogy amink nincs, azért még küzdeni kell. Legyen ez egy párkapcsolat, egy család, egy lakás, egy autó megszerzése/megtartása iránti vágy, mindig érdemes azért felkelni, hogy az ember elkezdjen élni. Amikor azt hinnéd, hogy semmi nem vár az életben, vagy nem juthat több, mint amid éppen van, akkor jön egy kis elmezavar, ami ráébreszthet, hogy minden csak rajtunk áll vagy bukik. Mi vagyunk azok, akik tehetünk azért, hogy az életünk kimozduljon a megszokott medréből.

Domán ugyanakkor nem tudja, hogy kik az ellenségek, kik a barátok. Sokan titkolnak előle dolgokat, és néha az, aki ellenségnek látszik, korántsem az. Vannak, akik árulóknak mutatják magukat, vannak, akik ténylegesen azok is. Van, akiket a hatalom éltet, vannak, akiket ennél alantasabb célok vezérelnek.

És jöjjön a második nagy hibája a könyvnek... A szöveg maga. Míg kívül a borító bántja az ember szemét, a sorok között az elírások, a rossz helyre pakolt betűk ugyanolyan zavaróak. Egy korrektúrázó sokadik szem nem ártott volna a műnek.

És jöjjön a harmadik, és talán legnagyobb hibája a könyvnek:
- Hiába van egy zseniális alapötletünk.
- Hiába adja át a szerző úgy, hogy az ember a mesevilág ellenére életszagúan átérzi.
- Hiába fogalmaz pontosan, jól, és hiába dolgozza ki a világot, a szabályokat, a karaktereket...
Mert az emberek nemigazán akarják észrevenni az ehhez hasonló műveket.

A tényleges harcok brutálisak és véresek. Eleinte nincs értelme, hogy miért, de ahogy egyre durvábbak a halálesetek, és egyre több infót kapunk, egyre jobban megértjük, miért van erre szükség. A szimbolikája, az üzenete az egész könyvnek nemes egyszerűséggel kirajzolódik, és még értelme is van. No, ezért nem fogják ezt a könyvet sajnos sokan olvasni. Pedig megilletné.

Amin pedig extrán mosolyogtam, hogy található a könyvben olyan jelenet, ami "Kimle" közelében történik. (Csak 30 percet kellene kocsikáznom, és máris a történetben szerepelhetnék magam is.)

Eleinte azt hittem, hogy kapunk valamiféle magyar Star Wars -ot, fantasy kivitelben, de szerencsére nem. A történet egyszerűen olvastatta magát, úgyhogy ha volt időm leülni mögé, akkor gyorsan haladtam vele. A végén izgultam, hogy ne ott csússzon el a sztori. Hogy a befejezés csattanós legyen, üssön.

Volt a könyvben egy pont, amikor azt gondoltam, hogy ezt kevesebb oldalból is meg lehetett volna oldani, de letéve már úgy voltam vele, hogy igen, ez mind kellett hozzá, hogy átvezesse, amit át kellett. Hogy megmutassa, amit meg akart.

És igen, megvan a végén az ütés, amit vártam... Számítani lehet egy ilyen befejezésre, meg nem is, de illeszkedik a könyvhöz.

Összességében nézve ez volt mostanában az első olyan könyv, ami nem gyerekeknek íródott, mégis annyira tetszett, hogy ha kapok egy hét szabadságot, pár óra alatt már a blogon lett volna. A rajongója lettem ennek a világnak, minden szépségével és kegyetlenségével együtt. El is jutnék oda úgy, ahogy Domán, meg nem is.
Legyen veletek is a Hullám, és sodorjon be a történetbe. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a felnőtt meséket, a horrorisztikus sztorikat, és megőrülne egy kicsit - vagy csak szimplán kiszakadna a valóságból.

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. március 13.

Allan Frewin Jones - Parvati elefántja (Talizmán 4.)

0 megjegyzés

Igen régóta olvasgatom ezt a sorozatot. Magyarul és angolul is csupán négy kötete jelent meg, ami azt jelenti, hogy a sorozat lezáratlanul maradt, amit sajnálok.

Hogy miért? Noha maga a sorozat nem egy kiemelkedő darab, mégis felhívja a világ különböző mítoszaira a figyelmet. Gyerekek számára teszi érthetővé és egyben érdekessé a különböző kultúrák világát.

Ezúttal éppen India világába kalauzol el minket a folytatás. Azonnal belecsöppenünk egy filmforgatásba, ahol Olly és Josh is kapnak egy-egy kisebb szerepet. A kis csapat azonban nem véletlenül kötött ki Indiában. Ethan Cain (ügyeletes főellenség) ugyanis birtokosa lett egy ősi pergamennek, amitől azt reméli, segítségével megtalálhatja Parvati elefántját, vagyis a negyedik Hold-talizmánt.

A tekercset lefordítani, és értelmezni azonban nem egyszerű, hiszen olyan nyelven íródott, amit a legnagyobb koponyák sem tudnak értelmezni. Ethan összehívja a legjobb régészeket szerte a világból, hogy megvitassák a tekercs tartalmát.

Olly és Josh azonban egy lépéssel előbbre kerülnek, mikor egy szoborból előkerül egy kulcs, majd egy helybeli elefántmentővel megoldják a tekercs titkát. De akkor hogy lehet, hogy Mr. Cain minden helyszínre előbb ér ki, mint a gyerekek? Olly és Josh hamar rájön a titokra, hogy ellenségük tényleg minden eszközt bevet, hogy ezúttal az övé legyen a talizmán.

Mindhárman életveszélyes helyzetbe kerülnek, amikor végre forró nyomon járnak. Lesz olyan, aki ezúttal nem éli túl a kalandot?

Kezdjük azzal, ami egyszerűen eltér a korábbi kötetektől: nem látunk túl sokat Indiából. Vártam volna valami olyant, mint az előző kötetekben, hogy jön valaki helybeli, aki mesél arról, hogyan élnek/éltek az emberek Indiába, milyen a pontos mitológiai hátterük stb...

Például tudtátok, hogy pontosan ma (2017.03.13-án) van a Holi Fesztivál? Ez egyébként olyan mozgó ünnep, mint nálunk mondjuk a húsvét. Ennek keretein belül köszöntik az indiaiak a tavaszt (ünneplik még Törökországban és Nepálban is, de most kicsit szeretnélek titeket Indiába juttatni). Mindenki színekkel dobálja a másikat. Ez egy nevetős, utcáravonulós fesztivál, amikor színes vízzel, meg porokkal locsolják, szórják egymást az emberek. Az ünnepet általában máglyarakással kezdik.
A tavaszköszöntés tehát színekkel, tánccal, nevetéssel történik. Ragadjon át mindenkire.

A kötetben lényegében a mítoszvilágnak kellene megjelennie, mégsem teszi a kellő mértékben. Nem hatja át a korábbi kötetekre jellemző alaposság, és a nyomozás is annyira elsikkad, hogy hihetetlen. A gyerekek sokat toporognak egy helyben, ugyanazt a helyszínt nézik át újra és újra, mire végre belátják, hogy nem jó nyomon járnak.

Egyszerűen unalmas... Még gyerekkönyvhöz képest is. Ráadásul kapunk egy nyúlfarknyi mondókát Ganésáról, aki Siva és Parvati gyereke. Siva megtagadta, hogy Ganésa az ő gyereke lenne, levágta a fejét, majd rájött, hogy tévedett. Ezután pótolta egy elefánt fejével. És valamiért ez az elefántfejű istenség sokszor van úgy ábrázolva, hogy egy cickány suttog a fülébe. A gyerekek megpróbáltak rájönni, hogy mit súghatott az a cickány.

Ennyit tudunk meg a mitológiai világáról, ami szerintem nagyon kevés. Ki lehetett volna térni rá, hogy miért olyan fontosak az elefántok. Szó eshetett volna arról, hogy mi az a bindi? Elvégre ez is a hindu valláshoz kötődik, és találkoznak indiai nőkkel, nem hiszem el, hogy egyiken sincs.

Összességében nézve olyan gyászos és lemondó ez a kötet, mintha a szerző tudta volna, hogy a sorozat utolsó darabját írja. Még annyi erőfeszítés sem mutatkozik ennél a résznél, mint a korábbiaknál. A gyermeki levegő megvan, a misztikum, az izgalom viszont elmarad. Nem kell aggódnunk hőseinkért, mert minden megoldás egy csettintésre van tőlük, és az olvasó már jóval előttük látja, hogy hol fogják megtalálni a talizmánt, mint ők. Hőseink ezúttal sajnos csak az oldalszámokat növelik a legtöbb lépésükkel... Kár ezért a sorozatért, jó alapötlet, nem túl jó kivitelben. Ennek ellenére sajnálom, hogy csak úgy félbehagyták a szériát... 


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2017. március 12.

Alan Snow - A jó, a rossz és a sajt (Doboztrollok 3.)

0 megjegyzés

Nos, a Doboztrollok sorozat eddig terjedt. Az utolsó, vagyis a sorozatzáró részt hoztam ma nektek. Tudom, hogy olvasás után sokkal sikerült csak megírnom ezt a bejegyzést, de az időhiány elég nagy úr... De hát kezdjük:

Talán ez a kötet hasonlított legjobban a rajzfilmre (vagy inkább fordítva), ebből használták fel a legtöbb elemet. Méghozzá néhány fontos elem, ami a filmadaptációban is bekerülhetett (nagy szörny, Sajtcéh stb.).

Az előző kötet ugye ott szakadt meg, hogy majdnem megtudtuk, miért él "nagyapa" a föld alatt. Most viszont ténylegesen elmesélik a történetüket, ugyanis Arthur még mindig raboskodik a vaszoknis emberrel, akiről kiderül, hogy nagypapa jó barátja, csak elfeledkezett róla, hogy mi történt.

Közben persze a kis csapat (doboztrollok, patkányok stb.) azon ügyködnek, hogy valahogy megmentsék magukat, majd Arthurt. Végül csapatmunkával egy olyan megoldást kiviteleznek, amelyben Arthur babája igen nagy segítségnek bizonyul.

Igen ám, viszont ott van még Suvasz, és az ördögi terve... Mire kellett neki az átméretező gép? Egy ördögi teremtmény megalkotásához, melyben a mosodások egyik patkánya játssza a főszerepet.

Arthurnak és a kis csapatnak meg kell állítania a hatalmas lényt, mely tönkreteheti Sajthida nyugalmát...

A rajzfilm változattal ellentétben itt nincs Sajthida vezetője, akinek van egy lánya. Főhősünk, Arthur csak magára, és furcsa lényekből álló csapatára számíthat, no meg Nagypapára és az ügyvédre. Ebben a kötetben a fantázia végérvényesen elszabja a láncait, és gátlástalanul bontakozik ki, megjelenítve a legabszurdabb ötleteket is, aminek ebben a köntösben van logikája, egyébként viszont (valóság) nincs.

Teljesen elrugaszkodik hát a talajról, jobban, mint az előző kötetekben, és fura szerzetek, plusz Arthur és emberi barátai mind-mind hősökké válnak. Közben hirdeti a csapatmunka fontosságát. Megtanít minket arra, hogy a divathóbortot néha olyanok találják ki, akik leplepzni akarnak valamit (valami más irányba próbálják terelni a figyelmet). Attól, hogy valaki nem úgy néz ki, mint mi, és nem feltétlenül úgy viselkedik, még lehet jó a szíve. Vegyük észre azokat is, akik mások, ne kezeljük őket úgy, mintha nem is léteznének.

Ezekre az igen fontos dolgokra tanít meg minket Alan Snow, hogy miről maradunk le, ha nem figyelünk a környezetünkre és másokra.

Ismét kapunk néhány aranyos kis rajzot, hogy az abszurdabbnál abszurdabb jelenetek elképzelése se okozzon nehézséget. Kapunk alájuk egy-egy mondatot a szövegből (mint a korábbi részekben is).

Összességében nézve kellemes, tanulságos gyerekmese sorozatot sikerült lezárni. Bájosak a szereplők, megvannak a jók és a rosszak, akik harcba szállnak egymással, és természetesen a jóság, az igazság mindig győzedelmeskedik. Addig viszont izgulhatunk, hogyan alakul a furcsa lények sorsa...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2017. március 8.

A B10 első állomásáról - Győrből

0 megjegyzés

A B10 hivatalos könyvjelzőjének eleje, hátulja (minden állomáson beszerezhető)
2017.03.03. (péntek) 17:00 óra...

A könyvtár Győrben szélesre tárja a kaput, és invitál a 2. emeleti terembe, ahol már kirakodva várja az érdeklődőket Bíró Szabolcs, és Benyák Zoltán valamennyi könyve.

Annyira ritkán esik meg, hogy Győrbe jönnek olyan írók, akiktől olvastam. Olyan meg pláne ritkán esik meg, hogy egy olyan író jár erre, akinek a könyveit igen szeretem. Mivel a könyvhétre 2016 nyarán nem jutottam ki, ezért kíváló alkalom kínálkozott, hogy bepótoljam Benyák Zoltánnal a találkozást.

Így hát csapatostul felkerekedtünk, hogy kultúrálódjunk és kiderítsük, mi a titka a két írónak.
Eléggé érdekesnek ígérkezett az este. A moderátor kicsit bemutatta az írókat, majd próbálta irányítani a beszélgetést néhány kérdéssel.
Hol Szabolcs, hol Zoltán válaszoltak, nem kevés érdekességet osztva meg a hallgatósággal írásról, karakterépítésről, ki és miért és hogyan ír.

Benyák Zoltánnál tetszett az a momentum, hogy bekapcsolja a zenét, vagy "lemegy egy kocsmába" és átvéve a hangulatot, elkezdi az alkotást. Azért is szeretem a könyveit annyira nagyon, mert mindegyikből áradnak a hangulatok, az embert magukkal ragadják. Amit még nagyon érdekesnek találtam, hogy honnan jön az ihlet. A Csavargók dala története, és A nagy illúzió háttere nagyon tetszett. Arról is szívesen hallgattam volna történetet, hogy a Veszett lelkek városa honnan jött, de ezt bevallom, hogy elfelejtettem megkérdezni...

Bíró Szabolcsnál a legérdekesebb a történelemhez való viszonya. Mennyi utánajárás, mennyi "tanulás" kellett neki ahhoz, hogy össze tudja rakni a történeteit. Mekkora történelmi könyvtára lehet az írónak (azok alapján, ami elhangzott). Egyszerűen lenyűgöző a történelemhez való hozzáállása, az iránta tanúsított szenvedélye.

A beszélgetés végén várták a közönség kérdéseit is, amiből nem sok akadt - maradjunk ennyiben...

Bíró Szabolcs (balra) és Benyák Zoltán (jobbra)
Bevallom őszintén, hogy Bíró Szabolcs esetében a magyar néven írt valamennyi könyve megvan, szívesen okoztam volna neki "ínhüvelygyulladást" (remélem nem veszi rossz néven), viszont ez kissé meghíúsult (köszönhetően a kétlaki-könyvtáras-életnek). Mivel a könyveim 140 kilométerrel arrébb voltak, ezért sajnos egyik írótól sem gyűjtöttem be dedikálást.

Benyák Zoltántól is van még könyvem, amin nem ékeskedik dedikálás, de ami késik, nem múlik. 

Lehetett könyveket vásárolni az íróktól (Olvasók, akik ott lesztek valamely jövőbeli állomáson - vegyetek, vigyetek az írók könyveiből, támogassátok a magyar irodalmat! Zseniálisan jó! Higgyétek el! Ha nektek már megvan, vegyétek meg a szomszédotoknak, anyukátoknak, apukátoknak, bárkinek, aki nektek szimpatikus!)


A végén lehetőség volt még beszélgetni az írókkal. Benyák Zoltánra csaptam le pár kérdés erejéig, aki annyit elárult, hogy már van új könyv, de egyelőre még nem tudja, mikor kerül kiadásra. 

Megkérdeztem tőle, mondták e neki, hogy a Veszett lelkek városa és A nagy illúzió nagyon hasonlítanak egymásra, mire a válasz: nem csak én jöttem ezzel a kérdéssel, és igen, valóban hasonlítanak.

Az új könyv is várhatóan az Athaneaum kiadónál fog napvilágot látni. Ezzel kapcsolatosan a kiadó annyit mondott, hogy vagy ősszel, de inkább télen fog majd debütálni az új kötet.

Szóval meglehetősen ingatag, hogy mikor kerül a boltok polcaira. Addig is vegyétek, és vigyétek A nagy illúzió -t, mindenkinek, aki csak él, virul, mozog, és már tud olvasni (és azoknak is, akik nem).

Menjetek, és nézzetek be feltétlenül a B10 turnéra, ha...
- Szeretitek Bíró Szabolcs könyveit
- Szeretitek Benyák Zoltán könyveit
- Kíváncsiak vagytok, mi ad nekik ihletet
- Kíváncsiak vagytok, hogy dolgoznak, mi a titkuk
- Szeretnétek kultúrálódni
- Szeretnétek dedikáltatni, vagy megszerezni az írók valamely könyvét
- Egyéb okból kifolyólag akartok részt venni az eseményen.

Végül pedig megosztanék egy videót, amit még az író tett fel a Facebook oldalára.

Így íródott A nagy illúzió:

Folytatás...

2017. március 4.

Robert Paul Weston - A híres hatodik ghork (Szörnyen titkos részleg 2.)

0 megjegyzés

Az első rész valami iszonyat cukipofa. Ne haragudjatok, de nincs rá jobb szavam.

Ami az első kötet óta mit sem változott, hogy ez is világít a sötétben. A borítót nem értem teljes mértékben, de talán nem is annyira fontos. Még mindig lehet vele villogni a sötétben, bár ez már nem akkora szenzáció az első rész után.

Remélem, mindenki olvasta az első részt, aki ide tévedt, mert akkor nem kell sokat magyaráznom, mi az a ghork... Na jó, azért mégis megosztom majd kicsit később, de nézzük, mi található a kötetben.

Az iniciálés betű, és a fejezet előtti találmány nem újdonság. Nagyjából a történet onnan indul, hogy Elliot és ételkritikus szülei (akik nem tudnak főzni) menni akarnak egy gasztrofesztiválra, ahol mindenféle kajákat kóstolhatnának.

Leslie, és immáron szakáccsá vált édesanyja is részt vesz a fesztiválon, csak a másik oldal képviseletében.

Előtte azonban megtudjuk, hogy a gyerekek gyakorta mennek a Szörnyen titkos részlegre, és mindenféle találmányokon dolgoznak Elliot nagybácsijával. Viszont egyre különösebb dolgok kezdenek történni.

Például egy másik Szörnyen titkos részleget meg akarnak támadni a ghorkok... mert a Főnök ezt parancsolta. A terv része továbbá, hogy megtalálják a híres hatodik ghorkot is, aki majd a hatodik törzs vezére lesz. De kik is a ghorkok? Az öt érzékszervet képviselik (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás), és éppen ezért az a szervük nagyobb és kiélezettebb, amelyik törzsbe tartoznak. Így tahát aki ízlelésben jó, annak a szája nagy, aki látásban, a szeme stb... De vajon mire képes a híres hatodik ghork?

A gyerekek elkezdenek tanakodni a problémán, viszont a Főnöknek nagyobb terve akad, minthogy bemutasson egy hatodik ghork fajt. Minden embert ghorkká akar változtatni. Ehhez két dologra van szüksége. Az egyik egy olyan Szörnyen titkos részleg, akik kajákkal foglalkoznak - így ki tudják fejleszteni a ghorkosító elixírt. A másik pedig Archi bácsi (Elliot nagybátyja) Szörnyen titkos részlege, akik fegyvert tudnak csinálni a ghorkcsináló elixírhez.

Azonban Elliotnak már késő, ugyanis elkezdődött nála a ghorkosodás. Hogyan? Úgy, hogy egy ghorkok által működtetett étteremben már el is kezdték belegyömni a kajákba a szörnycsináló elixírt. Leslie nagyapja eltűnik, Elliot és barátaik csapdába esnek, és rács mögé kerülnek.

Szóval az események zajlanak. Ezzel nem lenne semmi probléma, ha a könyv kicsit hosszabb lenne. Annyi még a változás az előző kötethez képest, hogy nem annyira kedves és bájos (értsd: rajzos, képes, gyerekbarát).

Az orr-ghorkok miatt minden fejezet elején van egy kis nyálka. Nagyobb kép az első és második részek elején vannak csupán, így a sokféle lényt, amit magába sűrít a kötet, nem lehet elképzelni. Egyszerűen túl sok lényt akar benyomni. Az első kötetben működött a dolog, volt idő arra, hogy leírják az egyes lények külsejét. Itt már annyi lényt akar felmarkolni, hogy egyszerűen nincs rá lehetőség sem, hogy megmutassák, hogy néz ki egyik-másik. Viszont, ezen lehetett volna segíteni néhány rajzzal, amiken a lényeket megmutatják. Ilyen viszont nem történt, úgyhogy hoppon maradtunk.

Viszont kapunk szerelmi szálat szörnyike módra, amit nem teljesen értettem, miért kellett. Két lénynek is hirtelen szerelmi bánata lett, az előző részben pedig senki nem adta ilyesminek a jelét.

Maga a stílus még mindig megfelelő, gyerekkönyvhöz méltó - ha lehet így fogalmazni. Valahogy mégsem ragadott meg annyira, mint az első kötet. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy most már tényleg minden egyes egyedül a gyerekeken múlik, akiknek egyébként a - Lényvilág ismeretét mellőző -felnőttek egyáltalán nem hisznek el semmit. Ezért pl. Elliot makacskodik, nem hajlandó megmutatni szörnykarommá váló kezét - pedig végre bizonyíték van nála, hogy a Lények léteznek, valóságosak.

Okosabbnak akarja eladni a gyerekeket, mint amilyenek valójában, ami szerintem egyáltalán nem előnyös...

Összességében nézve a stílust, a karaktereket hozza a kötet, viszont túl nagy a hangsúly azon, hogy egyes egyedül a gyerekek lehetnek hősök, és a hősies körből mind a felnőttek, mint a Lények ki vannak zárva... Emellett a történet túl sokat akar, úgyhogy kapkod, és nem mutat be részletesen egy csomó, egyébként érdekes dolgot... Kár érte...


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. március 3.

Robert Paul Weston - Szörnyen titkos részleg (Szörnyen titkos részleg 1.)

0 megjegyzés


Egy leakciózáson találtam meg az első és a második részét is a sorozatnak. Amennyire tudom, ennél nemigazán van több kötete, úgyhogy lássuk is a sorozatot...

Ami kreatív ötletet lehetett, azt a könyv készítője mind belegyúrta. Kezdjük a borítóval. Amellett, hogy színes, meg dombornyomott, világít a sötétben. Értitek? Láttam már részben 3D-s borítót, teljesen 3D-s borítót. Félig kivágott, koporsós borítót... De ez??? ZSENIÁLIS! Világítanak a lények a sötétben (fluoreszkáló).

Ez még hagyján... A fejezetek elején van egy-egy szörnyen titkos találmány, gyönyörű képekkel találkozhatunk. A fejezetkezdő első betűk speciális "iniciálék", a könyv stílusához szabva mindenféle rugókból, csavarokból, teleszkópokból összeeszkábálva, ami nagyon ötletes.
A fordító is bravúros munkát végzett a remek szójátékokkal. Úgyhogy a kivitelezésre nem lehet panasz. (Egyébként nem is csodálom azok után, hogy Pék Zoltán a fordító.)

A történet meglehetősen aranyos. Elliot és barátja, Leslie meghívást kapnak Elliot nagybátyjához a Szörnyen Titkos Részlegre... akarom mondani a Kutatás és fejlesztési osztályra a DENKi-3000 -hez.

Elliot alapvetően fura fiúcska, mert folyton horgászmellényben mászkál. Minden áldott nap. Ezért is figyel fel rá Leslie, akivel véletlenül ugyanazt építik meg egy tudományos versenyre.

Leslie magának való lány. Azóta ilyen, mióta az anyja miatt folyamatosan költözni kényszerül. Úgy tűnik, hogy az anyuka most végre olyan embertől kap munkát, hogy maradhatnak, de Leslie reménykedni sem mer benne, úgyhogy nem barátkozik. Ezért is éri váratlanul, mikor Elliot elhívja őt a DENKi-3000-hez...

Hogy mi ez a hely? Tulajdonképpen mindenféle furcsa találmányok kerülnek ki innen, amikből aztán tömegesen gyártanak, és eladják. A DENKi-3000 azonban bajba kerül, hisz nem jött össze mostanában új találmány. A két gyerek feladata lesz az, hogy kitaláljanak valamit, amit meg is tudnak valósítani, mielőtt eladják a céget a konkurenciának, aki várhatóan tönkre fog tenni mindent.

Kiharcolnak néhány nap haladékot, hogy előállítsanak valami új, használható találmányt, de a nagybácsi eltűnik...  A két gyereknek kell tehát kitalálni, hogy mi kell a találmányhoz, és egyáltalán min dolgozott a nagybácsi.

A java azonban ezután jön még. Elliot és Leslie egy olyan háborúban találja magát, ahol a Lények egymásnak feszülnek, és ahol az emberek ijedeznek egy kört... Hogy kik is a Lények? Hát mindenféle szörnyecskék, akik találmányokon dolgoznak, és a Lényvilág technológiáját, és gondolkodásmódját teszik bele a kütyükbe. Minden gépezethez kell 3 eszencia, hogy működni tudjon, viszont ez a képesség, hogy mi az a három komponens, ami az energiáját fogja adni a működéshez, nem mindenkiben található meg.

Mint minden ifjúsági könyv, kritikus pontnak tekintem, hogy a gyerekeket mennyire becsülik föl vagy alá... Az egy pont levonást nálam pont azért kapja, mert megint túlbecsülik a gyermeki elmét. Először ez ott látszik, hogy csak a gyerekek képesek a Lények világát felfogni, megérteni, kilogikázni, és az eszenciákat kiválasztani a találmányokhoz. Az sem gyanús senkinek, hogy 2 találmány, amihez a kölykök választják ki az eszenciákat nem működik, a 3. meg nem úgy működik, ahogy kellene. 

A gyerekekre túl nagy felelősség hárul, teljesen fölöslegesen. A nagybácsi egyszerűen elmondhatta volna, hogy éppen min dolgozik, a gyerekek segíthettek volna az alapanyagok beszerzésében, és ennyi.

Nyilván akkor a könyv sem tartana ilyen sokáig. Akkor nem ismernénk meg a ghorkokat, a tündenevért, meg a többi bohókás szörnyet. Nagyon különböző lényeket kombinál össze az író, akik szeretnivalóak, néha kissé esetlenek, máskor elveszettek, megint máskor hősiesen próbálják védelmezni társaikat.

Egyszerűen nem lehet ezt a könyvet nem szeretni. Annyi frappáns szófordulat és ötlet van benne, fűszerezve bájjal, kedvességgel. Letehetetlen. A stílusa is egyedi, a szófordulatokkal. A fordító bravúrja is ez a könyv. Pék Zoltán fordításait nagyon szeretem, és ez a darab ismét bizonyítja, hogy egyszerűen zseniális fordító.

A képek tökéletesen kiegészítik a leírtakat. Alátámasztják mindazt, amit olvashatunk, vagy (ha fejezet előtt van) már árulkodik arról, mi lesz a fejezet fő momentuma. Ehhez adnak segítséget a fejezetek előtti apró szösszenetek, vagyis egy kis bevezető, mi lesz az adott részben. 

A könyv is két részre van tagolva. Az első részben főként megismerjük a lényeket, az alap problémát (az anyagi gondok, amik miatt el akarják adni a céget), majd a nagybácsi eltűnik. A második részben a megmentés menete van, illetve mindenkinek kiderül a titka.

Nem tudom, egyszerűen mi más mondhatnék a könyvről. Vegyétek, amíg még tehetitek, olvassátok, amíg még lehet, és villogjatok vele a sötétben.

Összességében nézve megvan benne a mosolyogtató faktor, a gyermeki nyelvezet, a mesés körítés. Néhány, gyerekek számára magyarázandó kifejezés is előkerül, viszont többnyire a gyermeki nyelvezet van előtérben, illetve a hősies gyermekek. Az író még arra is ad esélyt, hogy a gyerekek kitalálják, milyen találmányt csinálnának, és milyen eszenciákat használnának fel hozzájuk... úgyhogy mindenkinek ajánlani tudom csak, akik szeretik a gyerekkönyveket, az ördögi mágnásokat hatalomátvételi rinyákkal, no meg persze a ghorkokat (ha nem tudod, mik azok, akkor pedig feltétlen neked való a könyv, hogy tudd, mitől kell rettegni).


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. március 2.

Vlogger vs. blogger 2. - a 2. forduló

0 megjegyzés

Nehéz. Azt kell mondjam, hogy egyre nehezebb a Vlogger vs. Blogger.

Hogy miért? Ngie kemény ellenfél. Most is hajszálon lógott, hogy sikerül e többet olvasnom nála, avagy sem. 

Viszont több dologra jöttem rá. A legfontosabb következtetésem, hogy sokkal többet tudok olvasni akkor, amikor nem kell még a bejegyzésekkel is pepecselnem, hanem csak olvashatok. Olyankor valahogy darálom a könyveket. 

Így lehetséges az, hogy például három bejegyzéssel máris el vagyok maradva. Ennyi könyvet olvastam úgy, hogy nem készült róla bejegyzés, hanem felvettem a könyvet, elolvastam, letettem, jött a következő, elolvastam, letettem stb...

Rájöttem, hogy így mennyivel egyszerűbb lenne a versengés Ngie ellen, ha nem kellene bejegyzésekkel pepecselnem. Neki is könnyebb és gyorsabb lenne, ha nem szánna időt a videókra.

Amiben megegyezünk: nem tudunk lemondani arról, hogy posztoljunk, videózzunk (ki mit csinál).

Úgyhogy nézzük, hogy mennyi az annyi...

Február relatíve rövid volt, gyorsan eltelt, úgyhogy mindössze 6 kötet fért bele a repertoárba, amivel kevesebb, mint 2.000 oldalt gereblyéztem össze a hónapra. Ngie ehhez képest néhány oldalallal olvasott csak kevesebbet, szóval a következő hónapot -200 oldallal nyitja büntetésből.

Sok dologról akartam egyébként írni nektek, hiszen a héten lesz Benyák Zoltán Győrben (éppen holnap), és hozza magával (vagy éppen fordítva) Bíró Szabolcsot is, úgyhogy izgalmasnak ígérkezik a péntek délután.

Amiről még említést teszek majd... Tékasztorik, a film! Beestem a moziba rá (szó szerint), és ezzel kapcsolatos élményeim valahogy kikívánkoznak belőlem, úgyhogy nem fogom vissza magam. 

Most pedig megyek, még adós vagyok nektek ezzel-azzal... ;)

(És ne felejtsetek el drukkolni, hogy a következő hónapban is a Blogger legyen a nyertes ;) )
Folytatás...

2017. február 21.

Alan Snow - A vaszoknis ember (Doboztrollok 2.)

0 megjegyzés

Gyönyörű kivitelű sorozat. Egyszerűen nem lehet panaszszava sem az embernek a minőségre. Az előző rész elején is volt egy kis összefoglaló, hogy milyen lényekkel találkozhatunk, a másodikban ezen felül kapunk egy fejezetekre bontott "az előző részek tartalmából" jellegű összefoglalót.
A végén természetesen a következő kötet előzetese sem hiányozhat, teljesen egyedi módon tálalva.
Ezek mellett a néha felismerhetetlen képek is megjelennek ismételten, de ezúttal kidolgozottabb formában.

No de nézzük a történetet, ami pontosan onnan folytatódik, ahol az előző részben megszakadt.
Arthur és barátai elkezdik keresni a mindenféle lényeket, akik eltűntek. Rájönnek, hogy a Sajtpalota valahogy fontos szerepet játszik az ügyben, így ráállnak, hogy megfigyelik. Arthurnak ugyanakkor vakmerő ötlete támad, és bemegy a palotába, ahol ijesztő felfedezés várja: egyrészt, hogy ott vannak elrabolt barátai, másrészt, hogy fogságba esett.

A részben megjelennek még a hatóság emberei is, akik miatt Arthur végérvényesen szorult helyzetbe kerül, és mielőtt megtudnánk az igazságot arról, miért is éltek a nagyapával Alantvilágban, kapunk egy vágást...

Undok befejezés egy bájos könyvnek, ami után azért az ember már kíváncsi, hogy két kötet alatt nem derült ki, miért kényszerültek a föld alá Arthurék, és ezúttal sem tudjuk meg, tehát még párat kell aludni, mire a titok kiderül.

Ismét több szálon futnak az események, hisz láthatjuk a patkányokat a hajón, máskor Arthurt, ahogy próbálja kiszabadítani a barátait, majd ő is menekülne a csapdából. Rájön a szörnyű igazságra...

Suvasz valójában nem más, mint Madam Frufru... álruhában. Az egész könyv tulajdonképpen arra épül, hogy mindenki elrejti magát valahogy, és ezzel menti meg magát. Madam Frufru ugyanis divatot teremt, bármit csinál, így tudja Suvasz eladni a számára már fölöslegessé vált (kihasznált) lényeket. Hőseink doboztrollá változnak, hogy megszökjenek a hatóság orra elől, és eljussanak Alantvilágba Sajthidáról, ahol üldözik őket.
Mindenki álruhába bújik a céljai elérése érdekében, mintha csak farsangi felvonulást tartanának.

A könyv legnagyobb tanulsága, hogy nincs egyenlőség. Azok, akik nem úgy néznek ki, mint mondjuk egy átlag ember, az kénytelen rejtőzködni, álcázni magát és Alantvilágban bújkálni. Nem védi őket a felszínen a hatóság, és még az sem segít rajtuk, ha egy ügyvéd vagy bíró (értsd: nagyhatalmú ember) a barátjuk. Egyszerűen elítélik őket, mert mások, és annak van szava, aki hasonszőrű. Az, aki jó csapatot választ, könnyen jut előre, és egyszerűen sebezhetetlen.

A fő probléma tehát az, hogy elítélik az Alantvilágiakat, hiszen ők nem teljesen emberek. Alantas munkákat csinálnak meg az embereknek (pl. a beszélő patkányok mosodát vezetnek), vagy csak egyszerűen arrébb állnak, ha rettenetes körülmények kezdik őket körbevenni (lásd: Káposztafejek migrálása).

A szomorú a történetben végig az, hogy az ember érzi, hogy ez így nem jó. Sajnáljuk a doboztrollokat, a patkányokat, és a többi lényt, hogy egyszerűen nincs az a hatalom, ami meg tudná védeni őket. Az azonos értékrendet valló emberek alkotnak egy-egy közösséget, csoportot. Azonos a téma, tehát van miről beszélni, van mi miatt összefogni. Ebben az esetben a sajtcéh az, aminek több ága is van, tagjai közös ideológiája, hogy szeretik a sajtot. Amint a rendőrök megtudják, hogy Suvasz is ebbe a körbe tartozik, rögtön a pártjára állnak, és az Alantvilágiak ellen fordulnak, hisz ők nem ugyanazokat az értékrendeket vallják, nem "csapattagok", hanem kívülállók.

Az a baj az ilyesfajta csoportokkal, hogy nem engednek idegent a közösségükbe, és egyszerűen elvakultan hisznek abban, hogy aki a csapattagjuk, az tényleg nem lehet "rossz" - mindig igazat mond, meg kell védeni, ha támadás éri stb. Az azonos értékek vallása összekovácsolja őket egységgé, és más csoportosulások tagjaival szembe együttes erővel lépnek fel.

Mivel a doboztrollok és a többi lények csak élni szeretnének, nyugalmat maguk köré, és egyéb ilyen apróságokat, nem tartoznak a közösségbe, ezért vannak kiszolgáltatva... Ami eléggé szomorú, hogy teljesen olyanok, mint a szemellenzős lovak.

A tanulsága a sorozatnak tehát továbbra is adott: nem biztos, hogy az a jó ember, aki a csoportunkba tartozik, aki velünk azonos elveket képvisel. Lehet néha igaza annak is, aki a köreinken kívülre esik, és az ő elveit is el kellene fogadni. Ha nem is értünk vele egyet, de hagyjuk már élni a más csapatok tagjait is...

Összességében nézve még mindig gyerekmeséről van szó, gyermekies nyelvezettel, a szokásos "nem-lebutított-felnőtt" karakterekkel, mókás lényekkel, és néha megmosolyogtatóan aranyos epizódokkal. A történetnek köze nincs a rajzfilm változathoz, ami sok esetben nem is gond, hiszen más a műfaj, itt mást lehet megjeleníteni. Gyerekeknek ideális estimese...


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. február 20.

Mióta muszáj kicsit elgondolkozni...

0 megjegyzés

Mióta egyre gyakrabban futok bele olyanokba, hogy írók nézik (bocsánat a szóhasználatért) hülyének az olvasóikat...

Mióta a saját blogon is elkezdenek kioktatni az emberek, hogy miért merek negatív véleményt megfogalmazni...

Mióta elvileg rendszeres olvasói rétegbe tartozó olvasók nem értik, hogy mit írok a blogon...


Rájöttem, hogy az olvasói társadalomnak mi a túró baja van a bloggerekkel. Egyszerűen mi emberek nehezen bírjuk megállni azt, hogy kinyissuk a pofánkat, ha valami nekünk nem tetsző dologgal találkozunk szembe. 

Egy negatív vélemény a kedvenc könyvemről? Júj, személyesen engem sértettek meg ezzel... = ez az a hozzáállás, amit soha a büdös életbe nem fogok, és nem is akarok megérteni. 

És akkor jönnek az elvakult fanatikus rajongók ide hőbörögni a blogra, hogy arctalanul és névtelenül írogatok az írók könyveiről, meg sértegetem az írókat. Tényleg? 

Szögezzük már le emberek, hogy...

1, Mindig vállaltam az arcomat. Az csak egy dolog, hogy a blogon bejegyzések mögé "bújok", viszont könyvhéten stb. helyeken ha találkozom az írókkal, személyesen is elmondom nekik (ha felismerem őket), hogy nekem hogy tetszett/nem tetszett a könyvük. Az arcukba merem mondani, mert ők is ugyanolyan emberek, mint te, aki ezt a bejegyzést olvasod, vagy én, aki ezt a bejegyzést írom/írtam.

2, Nem érdekel, hogy ki a franc követte el az adott könyvet. Ha megemlítem is az írót, általános dolgokat mondok róla, nem azt, hogy rettenetesen ír, hanem hogy a könyv nem tetszik. A legtöbb íróval nem ápolok barátság-viszonyt, aki felkerül a blogra, tehát nem ismerem őket. Úgy, hogy nem ismerem őket, nem tudok véleményt formálni róla, hogy milyenek, mint ember, innentől kezdve minden, amit írok a könyvéről szól. Felőlem lehet irgalmas szamaritánus, aki missziókat teljesítve éhező árvákon segítő jótét lélek... Ha nem tud írni, akkor nem tud írni, sajnálom. Akkor a könyvét nem fogom magasztalni, piedesztálra állítani, mert nem jó. Ezzel nem az embert ítélem meg, mondok róla véleményt, megyek át személyeskedésbe... egyszerűen nem tetszik a könyve. 

Volt olyan író, akit barátomnak tekintek, és átküldte a kéziratát, hogy nézzem már meg, milyen. Közöltem vele, hogy ezt én a helyébe nem vinném kiadóhoz, mert borzalmas. Nem vette személyeskedésnek, felfogta az érveimet, megköszönte, hogy beleolvastam, és ennyi. Nem támadásnak vette, hisz tudta, hogy ettől függetlenül vele, mint emberrel semmi bajom nincs.

És igen, kedves elvakult fanatikusok, magukat zseninek kürtölő írócskák, lehet lecsillagozni a bejegyzéseket a blogon, hogy 1 csillag stb., de előbb a saját portán sepregess, gondold végig, mielőtt kijön a hülyeség az ujjaidból. Ne engem köpködj, hogy bejegyzés mögé bújva osztom az észt, ha te a pofádat sem mered vállalni, sőt, még az igazi nevedet se, meg eltűnsz azután, hogy egyetlen kommentet itt hagytál. Lehet megsértődni, emberek, szívetek joga, de ne vádolj olyannal, ami inkább rád jellemző. 

Well done!
Folytatás...

2017. február 19.

Alan Snow - Gatyára fel! (Doboztrollok 1.)

0 megjegyzés

Úgy egy hete megnéztük a Doboztrollok című rajzfilmet, és amint megláttam egy könyvesbolt kínálatában, naná, hogy mind a három kötetet megvettem, és elkezdtem olvasni.

Bájos kis mesét kaptam, aminek semmi köze nincs a rajzfilm változathoz, ennek ellenére mind a két változatot ajánlom.

A rajzfilm története jóval egyszerűbb: vannak a doboztrollok, akiket szörnynek néznek, akik akár gyerekeket is elrabolnak és esznek meg. A lakosság akkor fedezi fel a doboztrollok ártatlanságát, amikor már szemmel láthatóan késő, hiszen elkezdik levadászni őket. A vadászok vezetője Suvasz, aki hatalmat szeretne szerezni azzal, hogy minden doboztrollt elkap, és úgy tűnik, sikerül is neki...

Ezzel szemben a könyv története jóval összetettebb. Az alapfelvetés, hogy Arthur egy kisfiú, aki alantvilágban lakik "nagyapával". A kisfiú (mivel nagyapa idős) maga megy el mindig a betevő falatot összeszedni. Nagypapa egy feltaláló, aki szárnyakat ad a gyereknek, így körberepülheti a várost. 

Amikor egy napon megsérül a szárnya, és Sajtvadászok elveszik tőle, elkerül egy ügyvédhez, aki egy boltban bújtat három doboztrollt és egy káposztafejet. A férfi megígéri Arthurnak, hogy visszajuttatja... Ez azonban korántsem ilyen egyszerű, hiszen valaki lezárja a lyukakat, amik az alantvilágba vezetnek. Valaki elkezd miniatűr doboztrollokat és káposztafejeket árulni, miközben a nagy változatokat elrabolják... Vajon mi történhetett?

A rajzok a kötetben cseppet sem bájosak, viszont igen ötletesek. Minden epizódhoz jut egy (a könyvből vett) megjegyzéssel tarkított, fekete-fehér skicc, amin néha nemigazán lehet felismerni, hogy az ember mit lát.

Maga a történet több szálon fut, mégis lineárisan. A doboztrollok igen keveset szerepelnek, de nagyon szerethetőek. A kedvencem Gyufa volt, a legkisebb doboztroll, aki még kevesebbet szerepel, mint mondjuk a rajzfilmből is ismert Hal, Cipő, Tojás. Ugyanakkor vannak olyan figurák, mint a káposztafejek (pl.: Titusz), beszélő patkányok, tengeritehenek. Jóval színesebb a paletta, mint a rajzfilmben, így nem mondanám, hogy kifejezetten a doboztrollok állnának a középponban.

A gyermekeknek kedvező körítés meglehetősen aranyos, ahogy nyomozni kezdenek felnőttek (akiket végre nem butítanak le) és gyerekek egyaránt. Igen, a legnagyobb előnye a kötetnek, hogy a felnőttek nem agyalágyult idióták, akiknél a gyerekek jóval okosabbak. Arthur nem akar okosabbnak látszani, mint valójában. A felnőtteknek is vannak ötletei, ugyanakkor a gyerek is bedob ezt-azt az ötletbörzénél, és szerintem ez így egy tökéletes egyveleg.

Összességében nézve kíváló gyerekkönyv gyerekeknek és felnőtteknek szóló szórakozási lehetőséggel. Míg a felnőttek olvassák a gyerekeknek, és mutatják a képeket, ők is jól mulathatnak, izgulhatnak érte, hogy Arthur haza kerüljön, akárcsak a doboztrollok, a tengeritehenek, és a káposztafejek...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. február 18.

Vlogger vs. Blogger 2. - az 1. fordulóról

0 megjegyzés

Tudjátok, a tavalyi évben nem volt ennyire éles a verseny. Idén ti is csatlakozhattatok hozzánk, külön oldalon tudjátok követni, hogy ki hogyan áll jelenleg, és küldhettek be cikkeket is. 


Annak ellenére, hogy Ngie végig 500 oldalakkal vezetett (és tette ezt annak ellenére, hogy -200 oldallal indult), sikerült nyernem, de éppen hogy... Ha az utolsó napon nem olvasok el két lazább könyvet, akkor így járok... Egyszerűen nem lett volna esélyem se, úgyhogy éjfélig olvastam, feltöltöttem az oldalszámokat, és másnap láttam, hogy éppen hogy, de sikerült megverni Vlogger Andit.

Gondolkoztam rajta, hogyan is éltem meg az első hónapot. Egyszerűen motivált, hogy Ngie mennyire ösztönzött rá, hogy nyúljak egyik könyv olvasása után a következőhöz. A hónapban 10 könyvet sikerült elolvasnom, amire eddig talán még sosem volt példa. Ebben a hónapban ehhez képest még eléggé rosszul állok, de még annyi időm se volt, mint előző hónapban, valahogy a jó idő közeledtével egyre több a program, szükség volt túlórára, ilyesmi... Viszont a legjobb érzés az volt, hogy minden alkalommal az elolvasott könyveimet a győri lakásból áthurcolva a fél országon elviszem Zalába. Amikor egy bőrönd volt tele azokkal a könyvekkel, amiket olvastam (egy hónap alatti termés), annál nagyobb élmény nemigazán volt még. Ezt úgy értsétek, hogy szükség volt a zalai könyvek átstruktúrálására is, annyira megtömődött a táska. Az olvasottak polcomra már nem férnek könyvek, úgyhogy új könyvespolcot alakítottam ki erre a célra. Ezen könyvek helyére vihettem Zalából pár könyvet, hogy az ottani könyvespolc is mutatós legyen.

Azóta az a metodika, hogy ha sikerül kivégeznem egy könyvet, bedobom a bőröndbe, és amikor legközelebb zalába utazom, viszem magammal, és amennyit kiveszek a bőröndből, annyit viszek visszafele. Ez azért is jó, mert elkezdett csökkenni a zalában levő olvasatlan könyvek száma, ami szerintem tök jó.

Ngiet is faggattam róla, hogyan élte meg a januári (a 2017. évi első) Vlogger vs. Blogger fordulót. Íme egy kis interjú Ngievel:

·      Hogyan kivitelezted az olvasást? Hogy tudtál ilyen sok könyvet elolvasni?

Nem csináltam semmit másképp, mint eddig. Ha van az olvasási válságnak ellenpárja, akkor én most abban voltam. A könyvek többségének egyszerű volt a nyelvezete, biztos az is segített abban, hogy gyorsabban haladjak.

·      Hogy nézett ki egy napod januárban? Hogy fért bele az olvasás?

Hétfőtől péntekig dolgozom, ilyenkor kevesebb időm van olvasni. Ingázás közben a bkv-n szoktam találni rá időt, de ilyenkor maximum 10-20 oldalt tudok elolvasni. Esténként szoktam többet olvasni, illetve a hétvégén.

·      Gondoltad volna, hogy ennyi oldalszámot fogsz olvasni? Tavaly volt bármikor is ilyen sok?

Nem gondoltam volna, a tavalyi 2000 körüli oldalszám is már elég brutális volt. Igazából tényleg rajtad múlik, hogy mennyi időt találsz az olvasásra. Nem tartom azt nagy ördöngösségnek, hogy facebook, vagy a youtube helyett inkább olvasson az ember. Rengeteg időt töltünk üresjáratban és sokszor nem vesszük észre. Én most ezek nagy részét próbáltam olvasásra fordítani.

·      Hogy élted meg a könyveket? Mennyi volt közte pozitív/negatív élmény? Mennyire tudtál velük haladni?

A legelső könyvvel emlékszem, hogy nehezen haladtam (Molnár Csaba: A széttört idő legendája). Sok szálon, különböző idősíkokon fut a történet és nagyon sok apró epizód van benne. A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeivel küzdöttem még meg nagyon, mert már sok ilyenféle történetet olvastam, és nem haladtam vele, mert unalmas volt számomra. A többi könyvvel mind jól haladtam. Ami nagyon pozitív volt, az az egy font hús, azt nagyon szerettem.

·      Az évad első kisebb oldalszáma jött össze. Hogy élted meg ezt? Mennyire motivál a következő hónapban arra, hogy többet olvass?

Egyelőre azt érzem, hogy nem motivál. Amikor láttam, hogy Andi kezd az utolsó napokban felzárkózni a számokban, nem kezdtem el emiatt olvasni, vagy direkt többet olvasni. A hónapban sikerült végig egyenletesen sokat olvasnom, és a következő hónapra is ez a tervem.



Hát ennyi lenne mára. Most mennem kell, mert egy több száz oldalas lemaradást kell behoznom... 
Folytatás...

2017. február 9.

Lovranits Júlia - Lea és a viharbanyák

0 megjegyzés

Akkor találkoztam először a könyvvel, mikor megjelenése évében (3 éve) a könyvhéten az írónővel alá kellett iratnom egy példányt.
Magával vitt a könyvhétre egy boszorkányt, akivel azonnal pózoltunk is, és az írónő egy szerény, ám fantáziadús, mosolygós lánynak tűnt, akit fura kérdésekkel sem lehetett zavarba hozni.

Úgyhogy nem volt kérdés, amikor megláttam a könyvét, megvettem magamnak is egy példányt belőle. Most jutottam el odáig, hogy el is olvassam.

Azt kell mondjam, a könyv rengeteget mesél magáról az írónőről. Annyira ártatlan, annyira bájos és mesés... Teljesen visszaadja az írónő személyiségét, szívét és lelkét.

Két könyvre van bontva a történet. Kezdjük a másodikkal, ami talán le is játszódott a valóságban is... Sőt, szerintem a legtöbb gyerekkel megtörténik ez a dolog: NEMAKAROKFELNŐNI! Mikor a gyerek rájön, hogy de bizony fel fog nőni, akkor kézzel-lábbal tiltakozik ellene. Lea is így jár. Hosszú utat kell megtennie a főzetért, ami segít neki, hogy ne nőljön fel soha, de a végén máshol találja meg a megoldást. Egy sokkal hétköznapibb, sokkal átlagosabb megoldást talál az öregedés ellen. Viszont addig is Frugilegával kalandozik, menekül gonosz banya elől, egy királyfival meg egy "királylánnyal". Megismerkednek fura figurákkal, járnak egy különleges kertben, és végül kiderül, hogy Lea anyukája is képes "varázsolni".

Az első történet a kötetben sokkal hosszabb. Itt ismerkedik meg Lea a banyákkal, a banyák világával, akik viszik repülni, boszorkányszombatra, és végül egy furcsa kalandban találja magát, aminek kapcsán bepillantást nyerünk a varázsvilágba. Meglehetősen különleges figurák bukkannak elő, akik mögött végig érezni a népmesei jelleget. Egyszerűen nem tudom elmagyarázni, hogy mennyire népmesébe illőnek találtam, mégis modern köntöst kap. Újraértelmezett népmesének hívnám ezt a történetet. 

A bonyodalom a történetben az, hogy a boszorkányokat valaki elátkozza és varázslataik visszafele sülnek el. Ezért nem átkozhatnak meg senkit, vagy nem segíthetnek senkin. Ezt a helyzetet kell megoldania a három banyának, és erre az útra viszik magukkal Leát és barátnőjét.

A stílus olvastatja magát, és visszavisz abba az időbe, amikor még Benedek Elek könyvével futkoztam gyerekként, és akit csak lehetett elkaptam, hogy olvasson fel nekem belőle. Azt hiszem az írónő modern korunk Benedek Elekje, viszont ő nem népmeséket gyűjt, hanem ő alkotja meg őket.

Összességében nézve élvezetes mesével találkozhatunk, ami elegyíti a népmesék jellegzetes elemeit, hozzárak némi modernitást és egyediséget (pl. a banyák bármin képesek repülni), és hozzáad több csipetnyi boszorkányságot. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a meséket, a varázslatot, és a seprűn... vagy porszívón... vagy füstön... vagy macskán... vagy a csuda se tudja még min repülő banyákat.

Az írónővel egyébként felolvasásokon is lehetett találkozni akkoriban, amikor a könyv megjelent, és sajnos további könyve azóta sem látott napvilágot. A hozzá hasonló tehetségek miatt örülök az Aranymosásnak.


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. február 6.

Jeff Kinney - A nagy kiruccanás (Egy Ropi naplója 9.)

0 megjegyzés

Mindenki kedvenc ropija visszatér, és most többet kapunk a Heffley családból, mint valaha. Ugyanis kiderül, hogy utaznak és hogy nyaralnak Heffleyék...

Mennyire kiváltság hátul utazni, vagy jobb inkább elől? Milyen volt Manny előtt a világ, és milyen utána? Milyen is a bővebb Heffley familia, ki kit szeret és kinek milyen bogara van?

Vajon mit tesz a család, ha hozzájuk kerül egy hajó? De kiderül annak a titka is, hogyan lehet könnyen és gyorsan megtanulni spanyolul, illetve hogy mi Manny különleges képessége.

Az meg már csak hab a tortán, mikor egy disznó elszabadul a kocsiban, és megeszi az ennivalót.

Te is olvastad már az Alsónaci tolvajok valamelyik kötetét? Persze, hogy nem, hiszen ki van tiltv a suliból.

A lényeg az, hogy Gregnek és családjának egy szimpla utazás sem megy egyszerűen, és zökkenőmentesen.  Ebből a kötetből abszolút kipotyognak a haverok, barátok és egy az egyben a családé és a kirándulásé a főszerep. No nem teljes mértékben, de főként igen.

Ennél abszurdabb szituációkat az író keresve sem találhatott volna. A kedvencem a malacos rész volt, amikor a családhoz kerül házikedvencként és Manny bosszút áll, amikor elhagyják. És az a mókás az egészben, hogy igen, vannak helyzetek, amelyek bármennyire is abszurdan festenek a lapokon, az élet tudja produkálni, amikor nem számít rá az ember. 

Valahogy tetszett, hogy meghittebb vonalra vitte az író a szálat, és bemutatta Greg családját. Az első kötetekben is anno az ragadott meg, hogy mennyire bogaras és szokatlan a család, és tetszett, hogy megint ők kerültek a középpontba. Az pedig, hogy megismerhettünk nagynéniket és nagybácsikat és ezek gyerekeit is, külön bónusz, hisz eddig az unokatestvérekről azt sem tudtuk, hogy léteznek.

Greg persze most is mesél arról, milyen balhékba keveredett régebben, viszont most csak picit egomán, nem annyira, mint általában szokott lenni. Persze a legfontosabb még mindig az,  hogy neki legyen a világon a legjobb, tehát az mit sem változott, hogy ő a világ közepe. Olvashatunk róla, hogy ő milyen volt Manny korában, és mennyit kaszált a rokonoknál a rajzokkal.

Az is elég abszurd, hogy Greget állatorvoshoz viszik, hogy minden rendben van e vele. Kicsit bepillanthatunk, hogy megy amerikaiaknál az állategészségügy (tapasztalat, hogy tényleg így).

Összességében nézve tetszett a családias hangulat, hogy kicsit az olvasó is Greggel és családjával utazik a könyvön át. Egyszerűen nem lehet kibírni mosolygás nélkül ezt a sok hihetetlen, abszurd, és bogaras bolondságot... (és gratis még a rajzok is igen szórakoztatóak)

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. február 4.

Jo Nesbo - Szeleburdi világvége (Doktor Proktor pukipora 3.)

0 megjegyzés

Doktor Proktor történetei nem értek véget a 2. kötettel... még az után sem, hogy az első kötet előtt olvastam.

Jo Nesbo, a skandináv krimikből átment a gyerekirodalomba, és azt kell mondjam, hogy nem is csinálja annyira rosszul. 

Ez a kötete a szériának egészen bejött... egyetlen negatívumot tudok kiemelni: a gyerekek orra előtt végig ott a megoldás, de valamiért túl kell kombinálni a dolgokat. A megoldást pedig egy olyan szereplő adja meg, akiről úgy vélik, hogy ellenség.

No de ne rohanjunk ennyire előre. Ezúttal Bulle és Lise keveredik kalandba, és a doki most nem lesz annyira szerves része a nagy kalandnak. Láthatunk ezúttal egy zoknilopkodó szörnyet, hipnotizáló politikai személyeket, akik az erejüket fitoktatják, csimpánzokat és kaméleonokat, Perryt a pókot, amint bravúrosan ügyessé válik egy kis doki féle löttytől. Találkozhatunk egy békaemberrel és felüti a fejét a szerelem is.

A világvége meglehetősen közel van, az emberek zöme meg hipnózisban. Bulle és Lise próbálják kinyomozni, hogy ki a hipnotizőr, és hogy lehet megtörni az erejét. A végén kiderül, hogy ember tud nekik segíteni, akinek szintén van hipnotizőr ereje: maga a király. Hát fel kell keresniük, hogy állítsa meg az őrületet, a világvégét, meg a többit... De valaki már megint börtönbe kerül. Persze előkerül a fingonauta por is, és még pár újabb nyalánkság.

Jo Nesbo egyenesen őrült. Ilyen sztori egy teljesen ép elméből nem jöhet ki. Egyszerűen belenyomja a sztoriba azt, ami teljesen nyilvánvaló: a média és egyes közszereplők próbálnak hipnotizálni minket a beszédeikkel. Mondhatni, hogy "humorban nem ismeri a tréfát" figurával van szó. Ez a kötet egészen tetszett a maga abszurditása és humora miatt, a teljes őrülete miatt.

Perry egyenesen belopta magát a szívembe. Egy pók, aki képes kommunikálni, hogy mit akar, és igazi szuperhős, mindig menti a helyzetet. Ő sokkal nagyon hangsúlyt kap, a doki hátrébb kerül, míg a gyerekek megőrzik a helyüket. Most Margarin sem tűnik fel olyan nagy mértékben, és a szerelmi szál most nem lett annyira nyüstölve, mint az előző kötetekben, ami hozzátenném, előnyére vált.

A nyelvezete a szokásos egyszerűséggel bír, míg a könyv végén ugyanúgy megvan az idegen kifejezések kiejtése, akárcsak az előzőekben.

Összességében nézve sárkányrepülőzzetek be ti is egy mega világvégébe, hagyjátok magatokat hipnotizáltatni Jo Nesbo által, vegyetek részt síugrásban, tévézzetek sokat, és meneküljetek a kaméleon emberek, a zoknifaló szörnyek, a majmok elől, és mindig legyen nálatok egy Perry.


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2017. február 2.

Bosnyák Viktória - Tündérboszorkány

0 megjegyzés

Bosnyák Viktória neve még nem szerepelt a blogon, viszont már szemezgettem pár könyvével.

Bosnyák Viktória többnyire gyerekeknek szóló regényeket ír, hatalmas fantáziával. Jelen történetünk hőse például egy kisfiú, aki meg tudja változtatni az általa olvasott könyveknek a történetét.

Amikor rájön erre a könyvtár boszorkánya, akiről kiderül, hogy valójában tündér, azonnal a fiú segítségét kéri. Két jóbarát összefog, hogy megmentsék a könyvtárat, és általa a boszorkány külsejűvé váló tündért.

Úgy vélem, meglehetősen jó üzenete van a kötetnek, és meglehetősen aranyos, bájos körítésbe csomagolják. Hogyan vegyünk rá egy gyereket arra, hogy olvasson? Igen, az olvasás lehet ragályos, viszont ha senki nem mutat példát/utat, hogy mit kellene, vagy hogyan kellene, akkor az egész olvasói társadalom egy idő után elvész. A könyvtáros tündérek is csak addig lehetnek szépek, míg van aktivitás a könyvtárjaikban, különben megcsunyulnak.

Ez arra hasonlít, hogy a könyvtárosokat többnyire morcosoknak látjuk, pedig minden könyvtárosban van egy igazi tündér. Mégis a könyvekben is mufurc könyvtárosokról olvashatunk, és jómagam is már találkoztam komor könyvtárosokkal, akiknek lehet, hogy jobban telne a napja, ha több, olvasni szerető ember venné őket körbe.

Hozzátenném, nem minden könyvtáros mufurc. Azok közül, akikkel eddig összehozott az élet, szerencsére a mufurc fajta könyvtáros eddig alig volt jellemző (valójában egy ilyen esetem volt csak). 

Az egész regény egyébként igazi gyerekmese a jó tündérről, akit a gyerekek együttes erővel igyekeznek megmenteni. Amivel nem értettem egyet, hogy a tündér igazándiból azért akarja, hogy minél több gyerek olvasson, hogy ne legyen csúnya boszorkány külleme. Miért, ha az lesz, mi lesz? Lenyugdíjazzák. De nincs kifejtve, hogy az miért rossz? Negatív hátránya lesz a nyugdíjnak, vagy miért? Szereti a munkáját, és ezért bánná?

Összességében nézve nekem mint mese tetszett. Az egyetlen kifogásolható rész a tündér nyugdíj elleni hadakozása. Az üzenet is teljesen jól átjön: olvassunk, olvassunk minél többet, kölcsönözzünk könyveket, és hagyjuk, hogy szárnyaljon a fantáziánk....


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2017. január 30.

Jo Nesbo - Doktor Proktor pukipora (Doktor Proktor pukipora 1.)

0 megjegyzés

Valahogy sokszor úgy jön ki nálam a sorozatok esetében, hogy össze-vissza sikerül beszereznem a köteteit. Ez is egy ilyen sorozat. Őszintén szólva a részek nem kötődnek egymáshoz szorosan, úgyhogy a második az első nélkül is könnyedén érthető volt.

Ami viszont utánozhatatlan, az az első kötet. Nem tudom miért, de még ígyis jobb volt, mint a második kötet, amit elsőnek olvastam. Annyiban előzi meg csak a második kötetet, hogy megtudjuk, hogy Lise és Bulle hogyan ismerkednek meg egymással, és a dokival.

Ennek igazán egyszerű története van. Bulle Liséékkel szemben levő házba költözik (ahonnan Lise legjobb barátnője elköltözik), és a doki az egyik szomszéd. Aztán Dr. Proktor kitalálja a pukiport, meg az asztronauta változatot is.

Bullénak nem egyszerű beilleszkedni a suliban, mivel igen pici méretű és még ráadásul meglehetősen különc stílusa is van. Trombitálni se hagyják az iskolazenekarban, úgyhogy nem derül ki, mennyire jó vagy nem jó benne. Ami meghozza neki a népszerűséget, az a pukipor. Viszont kissé visszaveti az üzletet egy kis ármánykodás, melynek az a vége, hogy rács mögé kerül a doktorral egyetemben...

A két gyermek kalandjai itt meglehetősen bájos, humoros és abszurd. Egyszerűen imádtam minden őrültségével, és a mögöttes soraival, mely mutatja, hogy újnak lenni nem egyszerű, és meg kell küzdeni azért, hogy az embert elfogadják. Főleg, ha némileg másként néz ki, vagy másként viselkedik, mint egy átlag, normális ember... Viszont Bulle képes előnyére fordítani a méretét, és lyukat beszélni a nagy szájával az emberek hasába.

A doktor itt is elmondja tragikus szerelmi történetének egy kis darabkáját, és megtudjuk, hogy a második kötetben hogy lyukad ki Franciaországban. Itt ismerkedhetünk meg először Juliett Margarinnal is, többet kapunk Lise apjából a tábornokból.

A stílusa mesélős, kiegészítve néhány rajzocskával, amik ugyanolyan stílusban készültek, mint az első kötet esetében. Mivel egy gyerekmeséről van szó, nemigazán tudok róla mit mondani... Ez a kötet elérte a kívánt hatást (ellenben a folytatással...)

Összességében nézve ez a könyv tényleg humoros, szórakoztató, és eléri a célját: hagyja, hogy a gyerekekkel együtt játszon kicsit az ember, tök mindegy, mennyire idős vagy fiatal. A pukizás tényleg vicces és hangos, és a bónusz, ha nincs szaga...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger