Imre Viktória Anna - A bosszúszomjas doktor (Elveszett napok 1.)

Imre Viktória Anna egy igen tehetséges, fiatal írópalánta...

Volt mondjuk úgy az első regénye végéig. Akkor még csak ezt mondhatták rá, holott már akkor is úgy írt, mint egy több regényes profi.

A bosszúszomjas doktor című kötetére sokan vártak és hosszú ideig, de úgy gondolom, megérte. Az Elveszett napok sorozat első kötete, mely mellé már megjelent egy rövidebb lélegzetvételű novella is. 

Történetünkben Londonba kerülünk, ahol a felleg sötét, a Nap csak egy kreálmány és ahol a hétköznapi emberek világát átszövi az alkimisták, a boszorkányok és a mágusok világa. A három okkultista ágat senki sem művelheti egyszerre, ezt mondják a törvények, úgyhogy mindenki eldöntheti (már aki nem boszorkánynak született), hogy hova tartozik. 

Ebben a világban dolgozik Leonard Spencer, egykori utcakölyök, aki orvossá vált, és az arisztokrácia köreiben végzi gyógyító tevékenységét... és mást is, ha az illető arisztokrata nőneműnek született. 

A férfi munkaadóját egy bál alkalmával elég véres módon megöli valaki, aki az okkultizmus képviselője. Ekkor keveredik bele Leonard a kalandokba, melyek fenekestül felborítják az életét. Részese lesz egy összeesküvésnek, mely egy jóslat köré épül. A jóslatról senki sem tudja, hogy igaz, avagy sem, de minden azért van, hogy elűzzék London fölül a sötétséget, mely mindent megront - "bontja" az épületeket, az embereket stb...

A dolgok viszont nem várt fordulatot vesznek, mikor felbukkan egy titokzatos páros, akiknek megint más célja van, de aztán Leonard célja az ő céljukká is válik, úgyhogy mindent félretesznek, hogy szövetségre lépve új küldetést teljesítsenek.

A kötet remek nyitánya a sorozatnak. Kapunk egy érdekes világot eléggé egyedi szabályokkal, törvényekkel. Mindenki akar valamit, elindul mindenki ugyanazon az úton, hogy aztán az utolsó pillanatban mindenki letérjen a saját útjáról, és valaki más útjára lépjen. Ezzel azt akarom mondani, hogy maga a történetszövés zseniális. Nem tudni a végén, hogy ki kivel van, mindenkinek megváltozik a motivációja, a célja(i).

A történet elején kissé nehezen indul el mind a történet, mind a szereplők, de később több karakter is látványos változásokon megy át, ami még érdekesebbé teszi az egészet, hiszen az új jellemek, tulajdonságok új utakat eredményeznek az egyes szereplőknek. Mindenki átalakul, akár a Setét által emésztett épületek.

Rengeteg kérdést kapunk a könyv kb. feléig, amiből rengeteg a végéig megválaszolatlan marad. Ez nem is zavarna, ha tudnám, hogy akár már holnaptól kezembe foghatnám a folytatást.

A helyszínek annyira pontosan és precízen vannak ábrázolva, hogy magába szippant a könyv, mintha az olvasó is ott kajtatna a szereplőkkel. Megvan a harmónia a mozgalmas és az áthidaló jelenetek között is... Az a baj, hogy csak dicsérni tudom az egész könyvet a szereplők, a leírások, a történetvezetés stb. miatt. A precíz kidolgozása a világnak grátisz.

Mire végre beindulnak az események arra viszont elérünk a regény végéhez és a lezáráshoz.

Összességében nézve a legnagyobb baja, hogy nincs még meg a folytatás....

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Derenkó Dániel - Az erdő vándorai (Emma Delington sorozat 2.)

Néhány hete... hónapja megkeresett egy író azzal, hogy nem olvasnám e el a könyvét. Fülszöveg alapján érdekesnek tűnt a történet, úgyhogy rábólintottam...

Őszintén megvallva sokat gondolkoztam rajta, hogy ez a könyv most tetszett e vagy sem. Az igazság az, hogy helyre kellett tennem először is, hogy kinek szól a regény. És a korom miatt én nem passzolok a könyvhöz.

Nyelvezetileg (a stílus, a kiszólások a történetből stb.) és  történetügyileg is inkább a fiatalabb korosztályt célozza meg (kb. 9-13 éveseknek ajánlva). Így ehhez mérten kezdtem elgondolkozni rajta...

Maga a történet zavarosan indul, amit annak tulajdonítok, hogy van még egy kötet ez előtt, így néhány kérdőjel azért felugrott előttem olvasás közben. Adott egy fiatal lány (fülszöveg szerint 11 éves), aki nem emlékszik semmire. Egy erdei iskola igazgatója (Andelberg úr) szedi össze az erdőben, majd a vadőrnél (Johansen úr) hagyja, aki befogadja és úgy élnek, mint egy mini-család.

A lány nem emlékszik semmire, úgyhogy elnevezik Elzának. Mindenkinek azt mondják, hogy a lány a vadőr rokona, miközben keresik azért az igazi szülőket.

Elzát mindenki elfogadja a kis erdei iskolában, ahol a normál iskoláktól eltérően az állatok és a természet szeretetére nevelik a tanulókat. Azzal kapcsolatosan kapnak ismeretanyagot, hogyan kell a növényeket és az állatokat gondozni, és aktívan részt kell vállalni a tanulóknak az iskolához tartozó istállók stb. rendben tartásában is (elmélet mellett gyakorlati oktatás egészíti ki a tananyagot). Az iskola azonban veszélybe kerül, mikor néhány halott állatot és csapdákat találnak. Valaki vadászik az erdőben, ami azért veszélyezteti az iskolát, mert ez azt jelenti, hogy a diákok nincsenek biztonságban.
Elza, aki a menők csapatának tagjává válik, otthagyja őket, mikor érkezik egy új diák Jázon személyében és Uriellel, a társai által kirekesztett fiúval triumvirátust alkotnak.

A három gyerek elhatározza, hogy megmentik az erdőt. Jázon azt állítja, hogy tud beszélni a fákkal és az állatokkal és kinevezi Elzát és Urielt az erdő királynőjének és királyának. A két gyerek se nagyon hisz benne, hogy Jázon valóban beszél az állatokkal, de belemennek a játékba. Abba a játékba, ami megszakad, amikor kiderül: eljöttek Elzáért a szülei, hogy hazavigyék.

A lány nem érzi magát teljesen otthon abban a környezetben, ahova a szülei cipelték magukkal, de boldog velük. Valami azonban nem stimmel...

És ha mindez nem lenne elég, míg Elza az iskolába járt, tanúja volt annak, hogyan indult bomlásnak Uriel családja. A fiú apját ugyanis elbocsátották a munkahelyéről, amikor bezárt a gyár. Az a gyár, ahol a legtöbben dolgoztak a településen, és ami miatt több százan maradtak munkanélkül.

Elza még a királynővel is barátságot... szövetséget köt, hogy segíteni tudjon a barátján, Urielen, de hamarosan rá kell jönnie, hogy a világ egyáltalán nem olyan hely, amilyennek hiszi...



A gyermeki naivitás amilyen bájos, hosszú távon annyira nem győz meg. Az igazság az, hogy ez egy jó történet lehetne, ha kimaradna a közepéből az a rész, hogy Elzát megtalálták a szülei. Nyilván értem, miért volt rá szükség, hogy bekerüljön, de az ott annyira erőltetett, hogy torzít az összképen. Ráadásul a sorozat címe azonnal lelövi ennek a résznek a poénját, így nem is nagyon izgultam rajta, mert sejtettem, mi lesz. Nem volt bennem az, hogy "megtalálták végre a szülei, de ezek után akkor mi lesz még? hogyhogy fennmaradt még majdnem a fél könyv?"

A történet azon részei, amik az iskolában és környékén játszódtak azért voltak annyira hitelesek, mert az olvasó maga is bekerül egy játékba. Próbáljuk kitalálni, hogy Jázon most tényleg beszél az állatokkal, vagy nem? El akarjuk hinni, hogy így van, ugyanakkor vissza is zökkenünk (mondhatni a gyerekek csapnak minket kupán), hogy nem így van, hisz Jázon is csak egy szokványos gyerek. Néha kapunk rá bizonyítékot is, hogy nem tud velük beszélni, máskor meg annyira hitelesen formálja a figurát, hogy meg sem kérdőjelezzük. Ez a kettősség, ami a fantáziavilág (a játék) és a valóság között van nagyon el lett találva.

A gyerekek nem értik a felnőttek világát. A maguk gyermeki módján próbálják megoldani a problémát, amit a gyár bezárása jelent, majd később az iskola bezárásának fenyegetése. Mikor rájönnek, hogy a felnőttek világa bonyolultabb, mint hitték, illetve nem minden az, aminek látszik, akkor kanyarodik minden a megoldás felé. A gyerekek kapnak egy kis ízelítőt a felnőttek bonyolult világából, majd az olvasó kap egy gyerekmeséhez illő végkifejletet. Ez a fajta éles kontraszt a felnőttek és a gyerekek között (a bonyolult és az egyszerű megoldások/világlátásmód között) jól mutatja azt, hogy a gyermeki fantázia mennyivel egyszerűbbnek látja a dolgok megoldását. A felnőttek néha túlmisztifikálják a problémákat, idegeskednek rajtuk, és az sem érdekli őket, ha tönkremegy az életük ebbe a nagy idegeskedésbe. A gyerekek pedig egyszerűen elképzelik, hogy lehetne megoldani a gondot, és csettintésre ott a megoldás.

Ami szintén nagyon tetszett, az Elza és Uriel karakterfejlődése. Elza felfedez valamit Jázonban és Urielben, és meg meri tenni azt a lépést, amit társai eleinte nem: kilép a központi csapatból, és kispados játékossá teszi magát a történetben. Nem a látszat érdekli már, hanem az, hogy jól szórakozzon. Átadja magát annak az igazi gyermeki létnek, ahol az első és legfontosabb dolog a játék. Jázon nagyon sokat segít a két társának abban, hogy ezt felfedezzék magukba, és egyszersmind rávilágít, hogy túlzottan gyorsan akarnak felnőttnek látszani, felnőttként viselkedni.

Urielnek bonyolult a családi háttere, hiszen a szülei a válás szélén állnak és annyira elszegényedtek, hogy ki akarják rakni őket az utcára. A fiú teljesen el van keseredve és azt hiszi, hogy a családját a pénz egybe tudja tartani. Amikor egy váratlan eset kapcsán megoldódnak ideiglenesen az anyagi gondjaik, de a helyzetük mit sem változik rájön, hogy pénzen családot és boldogságot nem vehet. Ami érzelmi szinten elromlik, azt a pénz nem tudja helyre hozni. Ez az arculcsapás segít neki végül a jó irányba terelődni, és Elzát is arra buzdítja. Ugyanakkor hagyja, hogy a felnőttek megoldják ezt a fajta érzelmi nehézséget, ő pedig próbál azon az ügyön segíteni, amihez ő kötődik érzelmileg. Míg az egyik oldalon megmarad gyereknek (a szülei kapcsolatát és családi helyzetüket tekintve), addig a másik fronton kénytelen kissé felnőni (az iskola megmentése). Ott vállal tehát felelősséget, ahol kell, és ez egy szimpatikus karakterré tette számomra.

Összességében nézve egy kellemes hangulatú gyerekmese rejtőzik a borító alatt. Akad izgalom elég, hisz a történet másik feléből semmit sem meséltem. Úgyhogy derítsétek ki magatok, hogy megmenekül e az iskola, hogy újra kinyit e a gyár, hogy kik Elza szülei, hogy mi a lány múltjának titka, illetve hogy mi történik Uriel családjával, és kicsoda Jázon valójában. Az meg már csak hab a tortán, hogyha sikerül kinyomoznotok, hogy ki/kik a vadászok, és mi az indítékuk...

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Brunella Gasperini - Egy nő és egyéb állatfajták

Vannak azok a csajos könyvek, amikkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen elmondják, hogy mit akarnak, mesélnek pár viccesnek hitt vagy nem hitt sztorit, aztán egyszerűen valahogy lezárják.

Nos, ilyen volt nekem ez a könyv is: Egy nő és egyéb állatfajták

Brunella egyszerű nő, aki újságokba küldi be novelláit, cikkeket ír, ezzel keresi a kenyerét. Férje nyugdíjas. Több gyerekük van, akik már felnőttek, külön élnek. A házaspárnak vannak madaraik, macskáik, kutyáik, és persze vannak köztük, akikhez emlékezetes történetek fűződnek. Vagy csak egyszerűen érdekes a jellemük.

Az írónőt felkérik rá, hogy írjon macskákról. De ír kutyákról is. "Élete párja" (ahogy ő emlegeti) sokszor tesz rá megjegyzést, mikor a nő panaszkodik, hogy tőle regényt várnak, hogy úgyis életrajzi írás lesz. Akármennyire tagadja is az író, valóban az. Kapunk képet a gyerekkorából, az akkori életéről, állatairól. Eléggé részletes történeteket macskákról, kutyákról, a párjáról, a gyerekeiről, a szüleiről, és mindenről... Csak úgy ömleng, mint aki valakinek el akarja mondani, de nem tudja, ezért kiadja magából a lapokon.

Nincs benne semmi különleges. Vártam volna valami szikrát, valami újat, amitől majd azt mondom, hogy na, ez a nő aztán tud... De ez a katarzis élmény elmarad. Egyszerűen olyan, mint aki magányos, vágyik egy barinőre, hogy tudjon pletyizni valakivel - például a tönkrement házasságáról.

Nemigazán lehet erről a könyvről mit írni. Némileg szarkasztikus, az állatos sztorik kedvesek, aranyosak, néha nyilván szomorkás és keserű a vége. Ezek voltak az egyetlenek, amiket értékelni tudtam bennük. Sajnos a mentalitás, ami a könyvből árad inkább ilyen naiv, butácska...

Igazság szerint limonádénak elmegy, nem is túl hosszú, úgyhogy pár órát elszórakoztatja az embert, és ennyi. Pluszot nem ad, újat nem mutat, csak némi bájt... 

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Charlie N. Holmberg - A mestermágus

Nem sokat váratott magára a harmadik kötet sem, hogy kiolvassam.

Viszont mindenkit kérnék, aki nem szeretné, hogy poént lőjjek le neki az első és/vagy a második kötetből, az most menjen innen!

SPOILER az első és a második kötetre vonatkozóan!!!

Ceony közeledik ahhoz a ponthoz, hogy mestermágus legyen. Közel két év telt el azóta, hogy Grathot megölte, és felfedezte, hogyan lehet egyik elemről a másikra váltani.

Noha még Emery Thane előtt is titkolja, de eléggé gyakran folyamodik a matériaváltáshoz. A lány készen áll, hogy letegye a mestervizsgát, viszont Emery azt akarja, hogy teljesen pártatlan ember vizsgáztassa Ceonyt. Így kerül a lány 2-3 hét erejéig az Emery által oly sokat szekált Bailey mágushoz. Hisz ki lehetne pártatlanabb valakinél, aki utálja Thane mágust?

Ha ez nem lenne elég, Saraj megszökik a fogságból, és senki nem tudja hova tart, vagy mi a terve. Természetesen Ceony az újonnan szerzett képességeivel üldözőbe veszi, és többször összecsap a férfival...

Mondanám azt, hogy ez egy remek lezáró kötete a sorozatnak, de nem az. Az egész úgy hat, mint egy előzmény történet és várnám, hogy jön egy következő sorozat, amiben már a nagy Ceonyt látjuk mondjuk egy tanítvánnyal. Meglengetésre kerül a mágusok világában egy új jogszabály bevezetése, és kíváncsi lennék ennek a vonzataira is. El tudnám képzelni, hogy Ceony ennek hatására kapna tanítványt, aki mondjuk duzzog vagy dacol, miért kellett mestert váltania...

Maga a sorozat annyira jó, hogy szívesen olvasnám tovább. A kötetek nagyjából mind ugyanolyan hosszúak (200-200 oldalak), és valahogy nem is kell nekik, hogy hosszabbak legyenek, a lényeg benne van, nincsen túlbonyolítva.

Szimpla és élvezhető az egész, ami mellett igen kreatív módját látjuk a matériákkal kapcsolatos varázslatoknak. Az utolsó kötetben nagyobb betekintést kapunk a tüzet használók életébe, megint előkerül az üveg (a második kötetből már ismert formáiban és használati módján), de például a metszők (gumi mágus) és a fémmágia területére is átmerészkedünk kicsit. Természetesen a papírmágia használata nem elhanyagolható, ahhoz is kapunk némi új varázslatot.

Így belegondolva kicsit sajnálom, hogy a tanoncok iskolaéveiről nem sokat tudunk meg a három kötet alatt, csak azt a keveset, amit egymás között megemlítenek a szereplők. Kíváncsi lennék, hogyan és milyen módon tanítják a tanítványokat, hogyan kezdenek el megismerkedni a matériás varázslatokkal.

Ceony új szintre emeli kapcsolatát Emeryvel, akivel a négy fal között már bátran kimondják azt, ami a második kötet végén félbe maradt: szeretik egymást, és ezen nincs mit ragozni. Alig várják, hogy feloldódjon az íratlan szabály miatti tilalom. Észre se vesszük, de a két fél azért hatással van egymásra. Ceony ugyanakkor megváltoztatja még valaki életét: Bailey mágusét.

Az eleinte feszült viszony a végére is az marad, de néha beleshetünk a folyton mogorva mágus álcája mögé. Az évek alatt magára szedett sérelmek úgy ékelődnek a szívébe, mint valami üvegszilánkok, mégis "nyomokban jóindulatot tartalmaz".

Összességében nézve nincs mit ragozni ezen a könyvön se. Akinek az első két kötet tetszett, annak ez sem fog csalódást okozni. Méltó lezárása egy nagyszerű sorozatnak, és méltó nyitánya lenne egy újabb trilógiának.
Igaz, a sorozat folytatódik egy plasztikmágus kalandjaival, viszont ott már (fülszöveg alapján) más szereplőkkel találkozhatunk (ugyanebben a világban). Szóval oda sorolják ehhez a sorozathoz, de valahogy mégis elkülönülve... Mindegy, reméljük a Gabo kiadó folytatja a munkát Charlie N. Holmberg további könyveivel is...

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Charlie N. Holmberg - Az üvegmágus (A papírmágus 2.)

Azt hiszem, mostanában egyre ritkábban futok bele olyan könyvbe/sorozatba, ami annyira elvarázsol, hogy nem tudom letenni.

Charlie N. Holmberg... nem szeretem őt. Gonosz és kegyetlen író, aki miatt háttérbe szorul az alvás, az evés és minden más, ha ő kiad egy könyvet a tolla alól... A papírmágus trilógia nevet viselő sorozatának második darabja hasonlóan izgalmas, mint az első, és a színvonal, melyet magasra rakott az első kötetben, a másodikban sem hanyatlik lejjebb.

Nagyon örülök, hogy a Gabo kiadó felkarolta ezt a sorozatot, másként nem biztos, hogy valaha is a kezembe akadt volna és nem tudnám, miről maradok le...

Ceony Twill kalandjai folytatódnak. Miután szembenézett mestere, Emery Thane múltjának egy szeletével, tanulmányai nem állhatnak tovább, hiszen muszáj elnyernie a Mestermágus címet - mint papírmágus.

Azonban az előző kaland nem múlt el nyomtalanul. Lirát a múltban nem csak Emery szerette, hanem egy Grath nevű férfi is, aki Saraj nevű társával a lány életére tör. A metszők nem csak a lányt, hanem Ceony barátait, családtagjait is fenyegetik, és mindenki veszélyben van, akit szeret.

Miután Ceony némileg megismerkedik (barátnőjén, Delilahn át) az üvegmágiával, szinte rögtön bajba is kerül az önkéntes hősködése miatt. De persze mestere és más mágusok is szerepet kapnak, és segítenek a lány ügyét elsimítani... Végül pedig az események felpörögnek, a jó és rossz oldal is szenved veszteségeket, és Ceony olyant tesz, amire ezidáig még nem volt példa.

Aminek nagyon örültem, hogy megismerhetünk más mágiákat is a papíron túl. Ezúttal is láthatunk papírmágiát, de újdonságot ez a rész nem tartogat. Ellenben főszerephez jut az üvegmágia, és a végén némileg még a fémek bűvölésével is találkozunk. Érdekes volt látni, hogy az üveget mennyi féle módon használják fel ebben a világban (kommunikáció, utazás, fegyver, illúzió stb...)

Delilah bemutatja némileg az alapokat (mestere Aviosky, üvegmágus), amik az üvegmágiához kötődnek, és később ez menti meg Ceony életét is. A fémekkel kapcsolatos mágiákról pedig kiderül, hogy egész hasonlóak, mint a papírmágia, csak tovább tartanak, mert a víz nem árthat nekik.

Nem szeretnék többet mondani a történetről. Mindössze 200+ -os a könyv oldalszámok szempontjából, úgyhogy az események ugyan tovább mennek, de gyorsan, pörgősen. Minden szóval veszélyeztetném, hogy elárulok valami nagy spoilert, úgyhogy...

Ha összegeznem kellene a könyvet, akkor annyit mondanék, hogy Ceony és Emery élete egész érdekes fordulatot vesz. Látunk egy fejeztet Emerytől is, így az ő fejébe is némileg belátunk. És noha az írónő nem zárta eddig egyik kötetét sem cliffhanger lezárással, egyszerűen az emberbe ülteti a késztetést, hogy már nyúljon is a következő kötetért... Aki csak teheti, olvassa ezt a sorozatot, mert megéri (főleg, ha szereted a mágiát, a titkokat, a kalandokat...). 

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Jo Nesbo - Macbeth

Jo Nesboval, akit "A skandináv krimi királya" néven nevez a Sunday Express, nem sok kapcsolatom volt eddig. 

Eddig a blogon csak a meseszerű sorozata, Doktor Proktor pukipora szerepelt.

A Kossuth kiadó gondozásában azonban megjelent Macbeth című alkotása, akiknek ezúton is köszönöm az olvasás lehetőségét.

Macbeth. William Shakespeare már megírta ennek a fickónak a tragédiáját, és most Jo Nesbo újragondolta és átírta egy csöppet. 

Macbeth árvaházi fiú volt, a nép embere, és egyben a Gárda tagja is. Csapatában nagy az összetartás, és védik a várost a bűnözőktől. Az olyanoktól, akik például a drog bizniszben utaznak. Az olyanok ellen, mint a Láthatalan kéz (Hekaté) vagy ellenlábas bandája a Nors Riders.

Macbethnek van egy Lady nevű szerelme is, aki folyton a józan ész hangját próbálja duruzsolni a férfi fejébe, irányítja és tanácsokkal látja el őt. Macbeth egyszer csak bábbá válik, a hatalom rabjává, és mind feljebb és feljebb törtet a ranglétrán. Felajánlják neki a SZBEO (Szervezet Bűnözés Elleni Osztály) vezetését, majd egy kismadár csiripelését követően a rendőrfőkapitányi rangig ugrik, ahonnan lendülne is tovább.

Az út azonban rögös, sok verítéken és még több véren át vezet. Különös szövetségesre talál, ugyanakkor árulók veszik körbe minden fronton, így a bizalom olyan luxus, amit nem engedhet meg. Visszanyúl régi barátjához is, a droghoz is, mígnem eljut az őrület egy olyan fokozatára, ahonnan nincs vissza út, és érezhetően átlépünk egy Shakespeare dráma színhelyére.

Azt kell mondjam, nekem nagyon tetszett. Nesbo szőtt bele némi áthallást az eredeti műbe, mégis volt egyénisége, karaktere az egésznek. Ami a leginkább tetszett, azok a karakterfejlődések voltak, amik igen látványosra sikerültek. Duff (az árvaházban ismerte meg Macbethet, majd a rendfenntartó erőknél kollégák lettek) olyasmivé vált, mint amilyen Macbeth volt az elején, és Macbeth olyasmi lett, amilyen Duff volt. Pontosan nyomonkövethető, mi az a momentum, ahonnan Macbeth elkezd a lejtőn csúszni. Ott van a háttérben a "nép gyermeke vagyok, a népért vagyok" momentum. Aztán persze minden rossz fiú elkezdi megkapni a maga jutalmát úgy, ahogy a jók is.

Elég hosszú a kötet (valamivel 500 oldal fölött), de olvastam volna még egyszer ennyit. Lendületes, mozgalmas, mégis ott a háttérben a feszült hangulat, és az ember szinte érzi a rosszaság bűzét olvasás közben. Mintha egy dohos városban kajtatna az olvasó a szereplők után, minden züllött és koszos.

Úgy tartja a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő. Ez a könyv erre ékes példát mutat: Lady irányít, Macbeth cselekszik. Lady egyre jobban beleszól férje ügyeibe, egyre nagyobb dolgokban szegődik társául, és együtt csúszdáznak le a lejtőn. Amikor Ladynek lenne szüksége Macbethre, a férfi teljesen összeomlik. Látjuk, hogy nem tudja ugyanazt a támogatást maradéktalanul megadni, amit Lady ellentétes esetben csinál.

Macbethnek gyerekkorában (mivel árvaházban nőtt fel), nem volt túl sok ember az életében, akihez ragaszkodott volna, egyedül volt. Ugyannakkor a kemény gyerekkor után bekerült az utcakölykök és renitens világba. A Gárda és a rendőrség kihúzta ebből a mocsokból. Azt látjuk, hogy kapott egy családot, barátokat, majd ismét kezd először lemenni a mocsokba, majd ismét egyedül marad - jelezve, hogy ugyanoda került vissza ahonnan elindult, mintegy keretbe foglalva az életét. 

Összességében nézve kár bármit is ragozni erről a könyvről. Ennyi ármányt ritkán látni egy helyen. Mindenki szervezkedik, mindenki a másik tyúkszemét keresi, de valójában csak az tud rálépni a másik tyúkszemére, aki szemfülesebb vagy akinek több szeme és füle van a jó helyeken. Remekül játszik az író a szálakkal, amik ahelyett, hogy néha kisimulnának, mind jobban kuszák lesznek, mert mindenki köt rá egy csomót, akinek van valami érdeke a hatalmi harcokban. Remek megoldások, remek történetvezetés, remek szálak = remek kikapcsolódás a krimik kedvelőinek (és nem csak nekik).

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Constantinus A. P. - 2221 (Szigorúan szabados viszonyok)

Néhány hónapja felkeresett egy számomra ismeretlen író azzal a kérdéssel/kéréssel, hogy elolvasnám e a könyvét. A fülszöveg egy olyasmi kötettel kecsegtetett, mint Merle - Védett férfiak című írása, így rábólintottam.

Sajnos nem találtuk meg a magyar Robert Merlét, de még csak a közelében sem jártunk annak, hogy előttünk lebegjen.

Az alapfelállás az, hogy 2221-et írunk. A Matriarchátus uralja a világot, vagyis a nők vannak hatalmon. A férfiak is kapnak pozíciókat, de szerepük kisebb, mint a nőké, az uralkodó nemé. A Matriarchátuson túl van még egy úgynevezett "Párosok" rendszer is, ahol a régi rendszerbeliek (egy nő egy férfi) élnek együtt, nevelgeti ki-ki a saját gyerekét (tehát olyan, mint manapság a hétköznapjainkban egy normál családi formula). A Matriarchátus szervezete ennél jóval másabb. Bárkit bármikor felkérhetnek "keringőre", a rendszer tartja el a gyerekeket, tehát egy nő nem is feltétlenül tudja meg, hogy ki a gyereke apja, vagy hogy egyáltalán hol van a gyereke, és mit csinál. (Attól függ, hogy az illető nő mennyire akar tudni a gyerekéről.) A férfiak zöme abszolút nem is tudja, hogy van gyerek, vagy az merre jár. Vannak nők, akik direkt főállású anyák lesznek, ők a nyolc gyerekesek, vagy annál több. A Matriarchátus ugyanis eltartja az utódokat, és fontosnak tartja a minél többet szülő nőt is - ezért megbecsülést adnak cserébe az illető nőnek.

A Matriarchátusok élén van egy donna (természetesen nő) és vannak a doyenek, akiket nevezhetünk a legbefolyásosabb férfiaknak. A Párosok és a Matriarchátus között van azért átjárás, de ennek is megvan a maga szabályrendszere. Ugyanúgy, mint például a hívások fogadásának/elutasításának. Egy férfi kötelező, hogy reagáljon nőtársa felkeresésére (elutasítja vagy elfogadja azt), míg a nőnek ilyen kötelezettsége nincs. A férfiak és a nők alapesetben nem élnek együtt, csak élvezik egymás társaságát, és ki-ki visszavonul a maga "kaptárába".

A Matriarchátus szabados világán belül próbál meg boldogulni két hősünk, Irina (egykor Párosokhoz tartozó) és Rayen. Nem éppen ideális, ahogy együtt élnek, és néhányaknak bizony szúrja is a szemét. Rayen magas hivatali tisztséget tölt be, mígnem Irina teljesen felforgatja az életét. A lány beáll az Alfa Matriarchátusba, és igyekszik "jó polgár" lenni. (Jó polgár: az, aki hasznos, aki tesz a közösségért, dolgozik stb. ezért elismeréseket kap, amivel több jogot nyerhet el, több elismertséget és ezáltal különböző pozitív juttatásokat.) Megéri tehát a társadalom hasznos tagjának lenni, de Rayen elveszti magas beosztású munkahelyét.

Ellenőrzés alá vonják a Matriarchátus veszélyeztetése okán. A Pályaorientációs Részleggel való harca után inkább maga keres állást. Valaki nagyon ki akar babrálni vele, és vannak is tippjei, hogy kinek léphetett rá ennyire a tyúkszemére és hogy mivel... A lavinát viszont nem egyszerű megállítani, hiszen valaki folyamatosan Rayen útjába görgeti az akadályokat, ráadásul a férfi felfedez egy ellenálló csoportosulást is...

Van itt egy teljes mértékben elgondolkoztató társadalom. Sokszor elképzeltem olvasás közben, hogy például hazánkban be lehetne e vezetni ebből néhány elemet (pl. hogy sokan nem vállalnak gyereket, mert nincs meg hozzá az anyagi keret, és a rendszerbe be lehetne e építeni, hogy visszatérjünk ilyen téren az ősközösségi társadalomhoz). Az is eléggé (kultúrált) vitaindító, hogy működhetne e az, hogy az ember teljesen kizárja magából a birtoklási vágyat, mindent átengedjen a közösségnek (beleértve a párkapcsolatot is, ami így ugye megszűnik). Vannak manapság is olyan szervezkedések, közösségek, ahol mindenki a közösbe dobja a vagyonát, és azt osztják újra, de hogy ezt egy világméretű rendszerben meg lehetne e valósítani, vagy az hogyan működne... az nagy kérdés.
Ez az ötlet a világfelépítéssel nagyon szuper. A legtöbb eleme kidolgozott, bár akadnak benne hézagok, néhány dolgot csak megcsippentünk egy kicsit, aztán többet elő se kerül - például hogy mégis hány Matriarchátus van, és miért adnak időkeretet az átlépésre? Miért kell egy viszony bejelentése után egy hónappal kijelenteni, hogy én most Matriarchátushoz tartozom vagy én most Páros oldali leszek? Egy hónap nagyon szűk keresztmetszet.

Szóval fantázia akad bőven, viszont a kivitelezésnél többször akadtam olyan elembe, ami annyira kizökkentett az olvasásból, hogy muszáj voltam félretenni a könyvet...

Amikor elkezdtem olvasni, rögtön megütötte a szememet a stílus. Nem csak a sok elírásra meg szerkesztési hibára gondolok (mint például, hogy el lehet egy évszámot választani, ami számmal van írva...). A szereplők zöme nem életszagú. Amikor Irina és Rayen megismerkednek egymással, a párbeszédeik olyanok, mintha lenyeltek volna egy történelemkönyvet és azt visszaböfögnék. Másokkal is előfordul később is, hogy úgy mondják a magukét, mintha olvasnák, és nem hat természetesnek. Vagy egyszerűen elbeszélnek egymás mellett az emberek...

Aztán később jön Irina belépése a Matriarchátusba, az együttélésük, és a kapcsolatuk egy felületes valamivé alakult, és a végéig az is maradt. Amikor együtt látjuk őket, az eléggé szűkre szabott és semmilyen... Azt sem értem, hogy szerettek egymásba. Ez a szál, ami a legfontosabb lenne, el van masazatolva a lapokon...

De térjünk vissza még a stílusra. Egyszerűen folyamatosan elterelt a történettől. Amikor egy szereplő valami alkalmatosságra leült/lefeküdt, akkor mindig egyetlen szó van használva: "lehuppant". Irina lehuppant a kanapéra, Rayen az ágyra huppant, Richárd bácsi (az egyik doyen) meg a székre huppant, a donna meg az arcára huppant... Ezek az emberek nem tudnak leheveredni a kanapéra? Leülni egy székre? Helyet foglalni egy fotelba?

Ami még nagyon zavaró a stílus terén, az a rengeteg ismétlés. Az egyik legnagyobb hátránya a stílusnak, hogy mindenki ugyanazzal a szókészlettel dolgozik. Irina Rayent kedvesemnek hívja. Rayen Irinát kedvesemnek hívja. De hogy Richárd bácsi száját is többször elhagyja, hogy kedvesem... Örülünk, hogy itt mindenki mindenkinek a kedvese, de vannak azért más becézések is.  Nehezen hiszem el, hogy a Matriarchátus társadalmában és a Párosokéban is mindenki ugyanúgy beszél. Hiányoznak az egyediségek a stílusok terén...

Hogy árnyaltabb legyen a stílus, a végén kapunk azért egy őrt, aki elkezd olyan kifejezésekkel dobálózni, hogy "olyan butika-féle". És akinek itt még nem áll fel a szőr a hátán, Irina egyik legjobb barátja Franz, aki addig (minimális szereplése alatt) normálisan beszélt, kapott egy kártyát, és rögtön átvedlik ő is tinicsitribe és folyamatosan úgy hívja, hogy: "kártyika". Gollamnak jobban állt a pösze "Drágasszág", de ez itt most nem jött be. Akad olyan is, hogy egy mondaton belül három ember ugyanazt csinálja ugyanazzal a szóval.
Sajnos nem írtam fel, melyik oldalon volt, vagy mi volt az, úgyhogy most kreálnék egy példát:

Rayen fellélegzett, Irina fellélegzett, hogy Rayen végre ott van, Richárd bácsi fellélegzett, hogy hívatta a donna...

Valami ilyen szintű mondat volt benne, és nem szabadott volna ilyesmivel találkoznom, mint olvasónak. Egyszerű a szókészlet, mint az ásóbot.

A könyv pár oldallal lépi túl az 500-at, és erősen túlzásnak tartom, hogy a mondanivaló ennyi oldalba fért bele. A végén kapunk árulást, összeesküvést, mentőakciót - az utolsó 100-150 oldalra -, de ez már annyira felesleges, mert azzal együtt sem lesz mozgalmasabb, vagy izgalmasabb a könyv. Ha nem akart volna átnyargalni a tettek mezejére, hanem megmarad azon a bürokratikus, elméleti síkon, akkor nem borul fel az egyensúly. Egy olyan sete-suta mentőakciót kapunk, ahol zömében indokolatlan, és addig elő nem forduló ugrabugra van térben és időben... Ide-kap-oda-kap katyvaszt kapunk a végén, és nem tudom hova tenni, hogy miért van erre szükség, vagy ez mit bizonyít...

Időközönként vannak részek, amiknek annyi a címe, hogy "Két független újságíró". Eleinte nem értettem, mi ez, de persze a végén mindenkinek le fog esni. Viszont olyan, mintha azok is csak laptöltésnek lennének benne. Ez a könyv 300 oldalban megállta volna a helyét, ha kevesebb a beltartalom. Például, ha csak a matriarchátus szervezete lenne kibontva, szembeállítva a párosok világával, és konfliktusnak meg begyűrűzne egy ellenálló csoport. Ehelyett viszont túl sok irányba igyekszik, és se füle, se farka az egésznek. 300 oldal után lehetne folytatás, akár más párossal is, vagy ugyanezt a kettőt nyúzva és lehet, hogy sokkal élvezhetőbb lenne az egész sorozatként, rövidebb részekkel. (El tudnám képzelni két kötetesként.) A felesleges kapkodás a minőség rovására ment.

Tényleg nagy pozitívuma, hogy a Matriarchátus zöme ki van dolgozva, meg jó az alapötlet, de ez kivitelezési hibák garmadájával sajnos vajmi kevés, és a szívem szakadt meg, hogy ennyire elsikkad egy ennyire jól átgondolt alapötlet. Mert látszik, hogy át van rágva vagy százszor, és a rések zöme is ki van tömve, mint a preparált állat.

A karakterek is elsikkadnak, egysíkúak, sehova nem fejlődnek. Rayen az elejétől fogva érezhetően bizonytalan. Inkább a munkája rabja, mint elhivatott Matriarchátus párti. Hisz többször elhagyja a száját, hogy lehetne változtatni a rendszeren. Aztán minél többet lát a társadalma negatívumaiból nem azt érezni, hogy kiábrándul, hanem egyszerűen bosszantják a hézagok, a bürokrácia, meg az a láthatatlan valaki, aki a háttérből irányítja az egészet. Nem maga a rendszer okoz neki csalódást, nem is igazán ábrándul ki, inkább csak maga mögött akarja hagyni a múltját a végén. Hiszen neki a páros élet a matriarchátuson belül ment is, működött is és gondja se sok volt vele. Olyan volt, mintha a matriarchátus nem is venné őket körbe. Rayen egyszerűen vissza akarja kapni a baromira kényelmes életvitelét, meg a magasabb pozícióját. A karaktere úgy fejlődhetett volna, ha a Présműben eltöltött ideje alatt rájött volna, hogy a matriarchátus rendszere több sebből vérzik (kezdve onnan, hogy bárkit bármikor megfigyelhetnek, hogy mások mondják meg, hogy ki mire alkalmas - Pályaorientációs részleg - stb.). Ehelyett végig az a célja, hogy visszakapja a régi munkáját és kész... Aztán mi lesz? Ugyanúgy a bürokratikus, sok sebből vérző világ részét fogja képezni = karakterfejlődés semmi.

Irina is toporog egy helyben. Ugyanolyan munka megszállottja, mint a párkapcsolata előtt, csak most más a foglalkozása. Kultúraszervező, vagyis kultúrális programokat csinál. Olyan, mintha elkezdene neki tetszeni a matriarchátus, barátkozik stb. aztán hazamegy Rayenhez, és kiderül, hogy elege van belőle. Vagy az derül ki, hogy szeretné élete nagy szerelmével megismertetni a kultúrális munkáját... Ahhoz képest, hogy egy 31 éves nőről beszélünk, valahogy fiatalabbnak érzem, gyermekibbnek, nem pedig annak az erős nőnek, akinek a gondolataiban tartja magát. És néhány dologhoz valóban elég buticskán áll hozzá...

Ahogy aztán a reflektor a végén Irinára irányul az meg nem egy váratlan fordulatként csapódik le, hanem egy erőltetett próbálkozásként, hogy valami izgalmas kerüljön a lezáráshoz. A hatás sajnos nem jön, mert ez sajnos nem izgalmas lezárás, aminél az ember a körmét lerágja, hogy mi lesz. Ez csak egy utolsó, kétségbeesett szárnycsapás annak érdekében, hogy megragadja az olvasót.

Robert Merlének valahogy az "akciójelenete" is nyugodt maradt, kiegyensúlyozott, miközben 500 oldalból 400-on tényleg csak megismerkedünk a világa alapjaival, belső gondjaival, a női elnyomással, és hogy van egy férfi, aki menekülni akar ebből, és elszökik. A mentőakciót lazán, gyorsan lerendezi, és már tér is vissza az elméleti síkokra, a filozofálásra... Mindent kidolgoz, nyugodt, higgadt... Az egész könyve olyan, mint egy tó, amibe a végén beleesik egy levél, de pikk-pakk elmúlnak a vízgyűrűk. Merle nem sajnálja az időt, nem akar sokat fogni, csak kielemezni egy adott helyzetet - és rászán 400 oldalt is, ha kell. Nem akarja azt mutatni a könyveiben, hogy ő a világot is meg tudja váltani, és nem vagdalkozik olyan akciójelenetekkel, amiknek aztán se füle, se farka.

Itt is valami ilyesmire számítottam volna. A mentőakció viszont annyira filmesen lett megkoreografálva... Időbeli csúsztatásokkal akarja elérni, hogy izguljunk a szereplőkért, de pont az ellenkezőjét éri el: suta az egész. Egyszerűen túl hosszú a hatásszünet, amit tart aközött, hogy Irina felismeri a megmentőjét, majd visszamegyünk időben, hogy hogy jutott oda a megmentő hozzá... És ez túlzottan el van nyújtva, hogy jut oda... Túl van reagálva... Eltűnik a jól átgondoltság a történet hátteréből, mintha meg akarná mutatni, hogy nem csak ez a (relative) nyugodt elméleti sík van a belső feszültséggel, hanem meg kell alkotni a hős megmentő akcióhőst, mert anélkül nincs könyv. Felesleges mozdulat.

Összességében nézve nagyon sokat vártam ettől a könyvtől. Ha nem is azt reméltem, hogy Merle színvonalát fogja nyújtani, kevesebbel is beértem volna. Nincs befejezve egy gondolatmenet se a futó szálakból, nincs teljesen kidolgozva se. Egyedül a világa fogott meg, gondolkoztatott el, de a stílus, az elírások, a kapkodás, a karakterek jellegtelen mivolta és a jellegtelen párbeszédeik, amik inkább műviek, mint természetesek...

Azt hiszem, ez nem az én olvasmányom...

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Témázunk, avagy egy blogger mindennapjai

Igazság szerint, amikor elkezdtem blogolni úgy álltam hozzá, hogy remélem, lesz valaha valaki, aki olvasni fogja, amiket írok. Az egyetlen tartalom, amivel szeretném tölteni, az írás könyvekről, hogy ne felejtsem el, hogy miket olvastam, és azok mennyire tetszettek.

Aztán elkezdtem másról is írni, elvégre elkezdtem csatlakozni könyves közösségekhez (Goodreads, Moly), elkezdtem könyvhetekre járni. Elkezdtek keresni kiadók, majd később írók is, akik támogatták egy-egy kötettel, játékkal, vagy más módon a blog fenntartását.

Egy időben igen lelkes látogatója voltam a zalaegerszegi Széchenyi Antikváriumnak is, ahol kellemes volt a társaság, jó könyvekhez és olcsón lehetett hozzájutni. Az egyetlen gondom, hogy azóta elköltöztem onnan, és már nincs rá túl sok esélyem, hogy beszerző körutakat tartsak.

Akadt régen olyan hónap, hogy 12 kötettel mentem haza a könyvesboltból. Aztán jött egy időszak, amikor könyvstoppot tartottam, és ez valahogy a mai napig is beválik. A könyvek úgy siklanak fel a polcaimra, hogy nem rendelek, egyszerűen megtalálnak - aminek egyébként nagyon örülök.

Azokban az időszakokban, amikor nem kerül fel új kötet a polcaimra, akkor a régiekből mazsolázok, emelek le. Mióta ismét busszal járok-kelek, azóta ismét van időm olvasni (igaz, hogy napi szinten csak 3 perc várakozás+15 perc buszozás + 5 perc séta).

A mai napig meg tudnak akasztani az unalmas könyvek, a logikátlanok, a bosszantó főhősüek. Olvasás színterén nem változott, hogy még mindig mindent fogyasztok, ami egy picikét is fel tudja kelteni a figyelmemet.

Egy időben majdnem napi szinten változott a blog külseje, manapság már csak apróbb finomításokat végzek rajta. Se időm, se energiám nincs ahhoz, hogy olyan dolgot bombázzak szét apró darabjaira, és építsek fel újra, ami amúgy is tetszik.

Eddig a blogon volt már...:
- ismerkedés
- barátszerzés
- könyvhétre és más eseményre járás
- online könyves eseményeken részvétel
- kampányolás sorozatfolytatásért
- kampányolás könyvkiadásért
- jótékonykodás könyvvel és vérrel
- vita írókkal
- vita kiadókkal
- írói pozitív vélemények
- versengés oldalszámokkal egy (drusza) vlogger ellen
- GR challengek
- több hetes hallgatások
- egy-két napos hangadások
- eseményekre járások bemutatása
- bejegyzések - amikből szintén elköltözött pár másik blogra
- általunk kitalált játék - amit aztán elloptak
- írók a novelláikkal, mint vendégbloggerek
- Timus, mint vendégblogger
- és persze az, hogy témázunk...

A blog fennállása óta az egyik legszebb dolog, amit kaptam, azok egyrészt Benyák Zoltán szavai voltak az első könyvhetemen, amin találkoztam vele, másrészt az, hogy Timus megtalált, és rengeteg élménnyel adományozott meg.

Egy időben nagyon sok blogot követtem, sok bloggerrel tartottam a kapcsolatot. Manapság ez meglehetősen összeszűkült. Ha látok egy-egy érdekes bejegyzést, azt elolvasom, de van, hogy nemigazán jutok úgy a gép elé, hogy "csak úgy szörfözzek" a neten. Kommentálni nemigazán szoktam, én az a háttérben csendesen meghúzódom ember vagyok. Ritkán kommentelek, mert nem feltétlenül érzem úgy, hogy arctalanul hangoztatva a véleményemet lenne bármilyen komolyabb hatása.

Nyilván a blog is valami ilyen: arctalanul leszólok, vagy ajánlok könyveket. Ez azonban annyival másabb, hogy azoknak már java részben azért ismerős vagyok/lehetek, akik kicsit is mozognak a könyves világban (gyakran megfordulok könyvheteken úgy, hogy ott találkozom bloggerekkel, molyokkal, írókkal). Egyébként meg nem tartom magam egy véleményformáló bloggernek, nincs nagy hangom (főleg mostanában).

Mint blogger, egy időben támogattam a molyhoz hasonló közösségi siteokat, de a moly.hu sajnos már nem arról szól, mint régen, úgyhogy már csak néhány platformon tartom a bloggal a kapcsolatot: twitter, facebook, Goodreads.

Az utolsó könyves megmozdulásom egy nagyobb könyvtáron való túladás volt, aminél könyvenként a vevő mondhatta meg az árat. Az el nem kelt könyveket felajánlottam egy könyvtárnak, akik szívesen befogadják.

A blog hozzásegített a szakdolgozatomhoz is, melynek keretein belül feltérképezhettem a könyvtárak helyzetét és a kiadók álláspontját a könyvkiadással kapcsolatosan. Mivel hálás voltam annak a három könyvtárnak, amelyek segítettek, ezért gondoltam a könyvtáraknak adományozni a könyveket.

A jótékonykodás nem csak itt mutatkozott meg. A blog által szerzett könyves csapattal elmentünk véradásra is, hogy fejenként 3-3 életet megmentsünk.


Ma a blogos életem kimerül annyiban, hogy néha sikerül összehoznom egy Témázunk cikket (melyből legtöbbször az időhiány miatt csúszok ki), illetve egyszer-egyszer a hónapban sikerül összehoznom egy-egy könyves cikket is. Egyre kevesebb recenziót vállalok el pontosan azért, mert nem tudom megígérni, hogy egy hónapon belül fogok valamiről írni.

Amiről leszoktam az évek során az a könyvesboltba járás. Régen odáig voltam érte, hogy könyveket fogjak, megszagoljam őket, aztán megvegyem. Manapság ez már nem motivál. Mivel az életem színtere kiesik abból a közegből, ahol fellelhető bármilyen üzlet, ezért nem jutok be ilyen helyekre (többek közt könyvesboltba se). És nem is hiányzik, hogy csak úgy lófráljak könyvek között.

Ahol lakom ott amúgy is lépten-nyomon könyvekbe lehet bukkanni, úgyhogy kicsit olyan a helyzet, mintha egy könyvtárban vagy antikváriumban lófrálna az ember. Nincs olyan helyiség a házban, ahol ne lenne egy-két kötet. Ezek néha cserélődnek, néha hónapokig ott hevernek, mint akikről elfeledkeztek.

Az is előfordul olykor, hogy nem tudok írni a kötetről, amit olvastam. Aztán jópár hét elteltével kiizzadok magamból egy-egy bejegyzést, ha végre homlokon vág a múzsa.

A blog hátterében az utóbbi években mindig volt valami szervezkedés (Vlogger vs. Blogger stb.), jelenleg most már csak a témázunk maradt meg ebből, meg az, hogy a közeli ismerősöket/barátokat folyton zaklatom vele, ha olvasok egy-egy jó darabot, hogy szerezzék be, olvassák el, mert jó.

Noha már nem vagyok a könyves világ szerves része (nem vagyok up-to-date a legújabban megjelenő könyvekből, nem ismerem az újonan felbukkanó írókat (amit nem neveznék mindig hátránynak), nem érnek el a legújabb könyves botrányok, vagy hatalmas sikerek), valahogy jól van ez így. A valós világ kárpótol érte, hogy kiszakadtam ebből a virtuális világból. Noha a blogolás már háttérbe szorult, nem érzem kényszernek, hogy néha visszatérjek, és kiadjam örömöm/haragom egy könyvvel kapcsolatosan...

Akik még témáznak:
Pupilla
Dóri
Nima
Sister
Zakkant

Folytatás...

Dodie Smith - Száz meg egy kiskutya (1. kötet)

Gyerekkorom nagy rajzfilmje volt a 101 kiskutya. Aztán megnéztem az élőszereplős filmeket, illetve a 102 kiskutya című rajzfilmfolytatást is.

Amiről talán kevesebben tudnak, hogy Dodie Smith története alapján készítették az adaptációkat. Két kötetben írta meg a kutyusok történetét, melyből az első a Száz meg egy kiskutya.

A cím becsapós, ugyanis kölyökkutyákból mindössze 97 van a történetben, de ne rohanjunk ennyire előre.

A rajzfilm és film változatokban jóval kevesebb szereplő volt, Szörny Ella (de Frász) jóval ijesztőbb volt, és a kutyákra nem vadásztak ilyen sokan.

Történetünk középpontjában a Dearly házaspár kutyái, Pongó és Kisasszony állnak, akik a házaspáron kívül Mrs. Cook-kal és Mrs. Butlerrel osztják meg otthonukat. Egy váratlan találkozó következtében Mrs. Dearly találkozik egykori iskolatársával, Szörny Ellával, aki meghívja magukhoz. Elmondja, hogy mindene a szőrme, ezért is lett egy szűcs felesége, akivel egy hatalmas házban laknak, személyzetet tartanak, és Szörny Ellának van egy hófehér cicusa is.

Mrs. Dearly tudja, hogy muszáj lesz meghívnia vendégségbe Szörny Ellát és férjét, de már előre fél ettől a látogatástól. Ella ugyanis mind a gazdáknak, mind a kutyáknak meglehetősen ellenszenvessé válik, kiváltképpen miután megjegyzi, micsoda bunda lehetne a kutyákból.

Kisasszonynak és Pongónak hamarosan kölykei születnek, 13 kis apróság. Ezzel azonban az a baj, hogy Kisasszony egészsége veszélybe kerül, hiszen nem tud ennyi kicsit etetni. Ezért keresnek egy új nőstényt, aki be tudna neki segíteni. Ekkor jön a képbe Perdita, akitől elvették kölykeit. 

A két nőstény és Pongó remekül kijönnek egymással, és minden rendben van, amíg egy szép napon el nem rabolják a kölyköket.

Pongó és Kisasszony mindent megtesz annak érdekében, hogy megtalálja őket, és miután ez megvan, ki is szabadítsa. Rengeteg barátot szereznek az út során, akikkel az Alkonyi Vonyításon sikerül megbeszélniük, hogy merre menjenek, mit csináljanak, röviden: kapják a híreket.

A rajzfilmhez képest a nevekben van némi különbözés, rengeteg szereplő van a történetben. Kicsit beleerőltetésnek éreztem a 101. kutya történetét, és ez a "hárman-párban" dolog is meglehetősen furcsán hat ahhoz képest, hogy egy meséről van szó.

Egyébként aranyos, bájos mese, melyben több dolgot részleteznek, ami a rajzfilmben, tehát ha valakinek még kérdőjeles pont a történetben, itt megtalálja a választ (engem kiskorom óta mozgatott a kérdés, hogy mik a szabályai a "Mi a bűnöm?" vetélkedőnek).

Összességében nézve megkapjuk a beszélő kutyákat, 97 kölyköt, akiket elraboltak, egy félelmetes testvérpárt, akik meg akarják ölni őket, Szörny Ellát, aki bundát csináltatna belőlük magának.

De van itt macska bosszú, ugatólánc; románok, akik a táborukban el akarják kapni a 97 kölyköt, akik dalmatából fekete kutyává válnak, de végül csak haza kerülnek.

Jobb, mint a filmadaptációi.

GR-ezők szerint:

Folytatás...

F. Scott Fitzgerald - A nagy Gatsby

 Mesélek neked egy történetet öreg bajtárs. Volt egyszer egy fickó, akiről senki sem tudta, hogy micsoda. Rebesgették róla, hogy volt háborús hős, oxfordi diák, mások azt mondták, hogy a szeszcsempészettel szerezte vagyonát.

Gatsbyről senki nem tudja, ki is valójában. Azt sem tudják, hogy néz ki. Egyszerűen annyit tudnak, hogy van egy villája "keleten", ahol mindig tele van a ház, fényűző partikat ad minden este. Senki sem ismeri valójában.

Aztán egy szép nap Nick valahogy odakeveredik szomszédja házába, és mindent felborít. Rokona, a bájos és elbűvölő Daisy ugyanis feje tetejére állítja Jay Gatsby különleges, nem éppen hétköznapi álomvilágát, és visszarántja a férfit a földre.

Nick akarata ellenére szem- és fültanúja lesz annak, ahogy egy szerelmi háromszög kibontakozik, majd kapcsolódik hozzá még néhány külsős elem, hogy aztán egy tragédia mindent lezárjon.

Azt kell mondjam a DiCaprio film egy az egyben visszaadja a könyv történetét, világát, hangulatát és varázsát. Nyilván egy eléggé régi kötetről van szó, mégis meglehetősen tanulságos. A szegény fiú, aki nem kaphatta meg a gazdag lányt, ezért elment szerencsét próbálni. Megtanulta eladni magát, megszedte magát pénzzel, és az a férfi lett, akire a szülők rá merték volna bízni leányukat. 

Azonban ez egy álomvilág, egy jelenség, mely tűnékeny, akár az élet. Mindig fel kell ébredni az ilyesfajta tündérmesékből, és a valóságban kell élni.

Tetszett a mondanivalója, még akkor is, ha meglehetősen sablonos mai szemmel a történet. Néha az embernek el kell rugaszkodni a valóságtól, hogy megtalálja azt. Néha merni kell nagyot álmodni. A különcségnek mindig megvan az oka. Mindig van egy miértje, hogy az emberek jelleme milyen irányba fejlődik. 

Gatsbyt lehet csodálni, szeretni, utálni, bolondnak nézni, és mégis mind illik rá. Olyan különc figura, aki nem foglalkozik azzal, ki mit mond, és az sem érdekli, kit lát vendégül. Neki csak egyetlen vendég számít, aki igazi vendége: Daisy. 

A könyvet egyébként Nick narrálja végig (a filmben: Tobey Maguire). Van, amit elsőkézből kapunk, van, amit ő is csak hall innen-onnan. Ezekből tudjuk összerakni, ki is valójában Gatsby, a könyv könyv legnagyobb kérdőjele, misztikus alakja.

 Összességében nézve ez Fitzgerald első, és ezért igen korai műve. Ugyanakkor igazán remek darab, ami akkoriban biztosan nem volt tucat-sztori. Viszont érdemes végigrágni Gatsby személye, az őt körülölelő kultusz miatt. Hiszen Gatsby igazán egyedülálló, igazán nagy....

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Játék egy Ölelj és ölj kötetért!

Greta May játékot hirdetett Facebook oldalán, melyen azok között, akik részt vesznek rajta, legújabb regényét fogja kisorsolni. 

Az írónő valamennyi könyvéről találhattok a blogon ajánlást, illetve legújabb könyvéről is írtam néhány napja, melyet itt olvashattok el: Ölelj és ölj ajánló

Játszatok, és nyerjétek meg a kötetet, nem fogjátok megbánni, mert igazán jó, kikapcsoló olvasmány, amiben lehet találgatni, hogy vajon ki hova tartozik valójában, ki jó és ki rossz fiú.

A JÁTÉK RÉSZLETEI

Folytatás...

Greta May - Ölelj és ölj

Amíg ezt a könyvet olvastam rájöttem, hogy mi a bajom az olyan írókkal, mint Greta May. Túl rövid könyveket írnak, és túl lassan teszik. El tudnám viselni, ha minden hónapban kihoznának valami olyan könyvet, mint amilyen ez is. Mondjuk, ez a könyv akkor is rövid lenne, ha 900 oldalas lenne...

Jópár évvel ezelőtt kijött a szerző két könyvvel, amik egymás folytatásai voltak (Bűnre nevelve, Hiéna), majd jópár évre eltűnt a könyves világból. Tavaly, 2017 -ben azonban ismét felbukkant új regényével (Egy gyilkos naplója), amely merőben más volt, mint a korábbiak, hiszen itt nem a borús hangulat uralkodott, hanem némiképpen a cukormáz. Nem a megszokott, kemény női karakterrel találhattuk szembe magunkat.

Ezek után nagyon lutri volt, hogy ezúttal mi lesz a borító alatt. Már előre leszögezném, hogy a borító nemigazán illeszkedik a kötethez, nem enged sejtetni semmit és a címmel együtt kicsit úgy hat, mintha egy brazil szappanopera könyves változatát fognánk a kezünkbe. Aztán elkezdjük olvasni, és nem értjük, mi a fene folyik itt? Majd azt vesszük észre, hogy vége a történetnek és keressük, hogy hol a folytatás? 

George (18) és Cathrin (21) Carter a híres neves ügyvéd John Carter gyermekei. Azt gondolhatja róluk a külvilág, hogy aranykanállal etették őket kiskorukban, de ez nem igaz. John Carter sajátságos nevelési elveket vall, így gyermekei 20 éves korukban kaphatnak csak telefont, az autóval iskolába közlekedést tiltja, mindkét gyereke kizárólag a jogi karon szerezhet egyetemi diplomát, és folyton olyan ruhákban kell iskolába menniük, mintha éppen most túrták volna elő a rongyokat a kukákból. A gyerekeknek nem jár zsebpénz sem, vagy éppen költőpénz a osztálykirándulásra. 

Nem csoda hát, hogy az átlagfeletti IQ-val rendelkező Cathrin több oldalról is kilóg társai közül, és egy idő után tele lesz nála a pohár, ezért el akar költözni. Nagyszerű terve, amellyel hatalmas összeghez jut azonban nem kivitelezhető az öccse nélkül, így ketten kerülnek hirtelen a kulimászba. 

A terv addig működik, hogy megkapják a pénzt, elköltöznek otthonról (megszabadulva szüleiktől), de azzal már nem számolnak, hogy az alvilág egyik legnagyobb fejese rájuk állítja bizalmasát, akin keresztül egy megbízást tolmácsol: meg kell ölniük valakit.

Cathrin lázasan gondolkozik rajta, hogy ne váljon belőle gyilkos, de Billy, a testvérpár mellé kirendelt alvilági "bébiszitter" minden tervét keresztbe húzza. A lányt kísérti apja titka, a saját titkai de ezek mellé meg kell tudnia, hogy mit rejteget előle Billy. És a végeredmény? Gyilkosság, szerelem, üldözés, árulás...

Hol is kezdjem. Egyszerűen képtelen voltam letenni, úgyhogy nagyjából egy ültő helyemben olvastam végig. Kicsit olyan volt, mint a múlt (Bűnre nevelve) és a jelen (Egy gyilkos naplója) összegyúrása - már ami a főszereplő lányt illeti. Cathrin rafinált lány, aki mindent eltervez, mindenkit képes manipulálni, és bárkit bármire rávesz. Olyan, mint egy bábmester, de arra ő sem számít, hogy őt is csőbe lehet húzni - és teszi ezt vele egy olyan ember, akiről abszolút nem gondolná. Annyira szeretem az ilyen eszüket használó főhősnőket, mert ritkák az ennyire racionális karakterek.

Nagyon sokban hasonlított a Bűnre nevelve regény alvilági főhősnőjére. Cathrin is kettős életet él, melyből jól megszedi magát, ugyanakkor segít azoknak, akik nem érdemlik meg, hogy bajba kerüljenek. Feláldozza magát ő is egy szerettéért és hagyja, hogy elnyelje az alvilág.

Talán ezért, talán nem, de minden sorát élveztem, miközben néha nosztalgiával került elém a két korábbi alvilági színtéren játszódó kötet. Igaz, ez finomabb változata azoknak, mégis remek darab.

Precízen fel van építve maga a történet (ahogy az a Greta May könyvektől egyébként elvárható), ami nagy lendülettel sodorja az olvasót - hála a gördülékeny, dinamikus stílusnak, ami az évek során mit sem változott. A történet és a végkimenetele elég gyorsan összeállt, hogy mi is történik itt valójában, és örültem, mikor igazolást nyertek az elképzeléseim. Az apróbb jelek elrejtése azért remek húzás, mert az olvasónak adhat egy olyan élményt, hogy a történetét mesélő főszereplő mellett ő is fejtegetheti az eseményeket. A végén azért akad egy szál, aminél nem kapunk maradéktalanul választ, akadnak kérdések válasz nélkül, de ez a rész, amit az olvasó fantáziájára bíztak.

George kifejezetten szimpatikus karakter a maga gyámoltalan lelki világával. Nem teljesen úgy viselkedik, mint egy átlag kamaszfiú, viszont a neveltetésére való tekintettel el is hisszük neki, hogy nem is kell úgy viselkednie. 

A történet a szokásos kacskaringós útvonalakon éri el a lezárást, izgulhatunk a szereplőkért, hogy hátha valahol eltér a forgatókönyv, és más irányba megy, mint a többiek (értsd: kiíródik út közben a történetből valami úton-módon). Örültem, hogy visszanyúlt kicsit az alvilághoz, a maffiához, bár már nem annyira "feketén", mint ahogy a korábbi írásokban. 

A tanítás a kötet végéről szintén nem marad el, egy Charlotte nevű nőtől kapjuk a könyv igazi tanulságát:

"Az én erőm sosem a külvilág megerősítő támogatásából fakadt (...). Véghezvittem az akaratomat, melyet belső meggyőződésem veszérelt, környezetem reakcióitól függetlenül."

Vagyis: kit érdekel, mit mond a külvilág. Ha mindenki a maga dolgával foglalkozna és nem a látszattal, a külsősök véleményével foglalkoznánk, akkor kevesebb lenne a bosszúvezérelt ember. Mindenkinek a maga belső erejét kell megtalálnia, az egyéniségét. El kell dönteni, hogy milyen emberek akarunk lenni mi magunk, és ne hagyjuk, hogy a külvilág ítélete befolyásoljon minket. Tegyünk úgy, ahogy nekünk jó.

Ami nekem hirtelen jött, az a szerelmi szál (Fülszövegből idézve: "Cathrin olthatatlan szenvedélyre lobban egy férfi iránt, akit túl veszedelmes szeretni"). Az elején vártam volna, hogy egy kis tini-fellángolásból fog kiindulni a dolog, de ezt nem mondhatnánk rá. Nehezen eldönthető, hogy Cathrin mit is akart valójában a veszedelmes fickóval, akibe nem szabadott volna beleszeretnie. Hogy játéknak, vagy szórakozásnak indult e... passz. Nem egy szokványos szerelemről van szó rózsaszín köddel, lila felhőkkel. Nem éreztem a szereplők között a szikrát, de ez valahogy jól is volt így, mert nem ment el a romantika irányába, kibillentve a mérleget. Hasonlított a Bűnre nevelve szerelmi szálára, úgyhogy nosztalgiáztam kicsit.

Összességében nézve... hát nem tudom, mit mondhatnék még. Ez is egy olyan regény, aminél kár ragozni milyen, mert egyszerűen olvastatja magát, letehetetlen és zseniális. Talán csak annyit mondanék zárszónak, hogy remélem holnap reggelre a postaládámban lesz a következő Greta May könyv.

Az olvasási élményt ezúton is köszönöm az írónőnek, aki megtisztelt a lehetőséggel, hogy olvashassam. 

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Benyák Zoltán - Az utolsó emberig

Mikor Benyák Zoltán a Facebook oldalára kitette a könyv borítójának egy részletét és játékra hívta a népet, hogy mi lesz az új könyv címe, már akkor tudtam, hogy olvasni akarom, bármi legyen is az...

Az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam a könyvet, és őszintén örülök, hogy felkaroltak egy ilyen remek magyar írót, mint Benyák Zoltán.

Köszönöm a lehetőséget, hogy olvashattam a könyvet.

Hol is kezdjem az ajánlómat. Azt kell mondjam, ezúttal az író igen nagyon rászedett és hagytam, hogy beugrasson. Elindulunk valahonnan (1588), szenvedünk egy kis hajótörést, aztán nagy nehezen megmenekülünk egy másik hajó segítségével. Aztán ott is beüt a krach, majd jön egy snitt.

Átugrunk 1799 -be, Franciaországba. A forradalom népszerű hobbi, a guillotine népszerű játékszer, és a kivégzések igazi népünnepségek. Látszólag új történet, új szereplőkkel, ahol egy márki erkölcstelenségbe visz egy csapat "rongyost" (hajléktalant). 

Aztán jön 1888, ahol Hasfelmetsző Jack elkezdi karrierjét, gúnyolódik a rendőrökkel, és hol máshol lehetnénk, mint Anglia utcáin, majd megyünk is tovább térben és időben ugrálva, egyik ember bőréből a másikba.

Számomra a második történet lezárásánál jött a tantusz, ami akkorát esett, mint Galilei tárgyai a pisai ferde toronyból. Első blikkre a könyv olyan, mint egy novelláskötet. Aztán kiderül, hogy ez átverés. 

Benyák Zoltán könyvei olyanok, mint anyukám süteményei: kívül szépek, belül finomak és precízen felépítettek, igazi profi munkák. Az író ezúttal átveri az olvasót, és mégsem. A történetek külön-külön is megállnák a helyüket (legalábbis az elején), de együtt kapjuk meg a teljes képet. Egy évszázadokon, évezredeken átívelő harc bontakozik ki az olvasó előtt, ahol két férfi és egy nő vesznek részt. Az idők során újra és újra egymásra találnak, és a körforgás mindig akkor indul újra, ha a szereplők találkoznak egymással. Ez vágja el a történeket, és kezdik újra a szereplők életüket más név alatt, más szakmában, miközben ugyanannak a történetnek a részesei. Vajon mikor melyik férfi kerekedik felül? Vajon ki áll a jó és ki áll a rossz oldalon? Vajon vannak e egyáltalán oldalak, vagy csak arról van szó, hogy a két férfi látásmódja, élethez való hozzáállása különbözik? Hogy kerül mindig képbe a vörös hajú nő, aki egyfajta katalizátorként működik? Hova vezethet mindez, és lesz e vége a harcnak?

Azt hiszem, nem ez lesz a kedvenc regényem az írótól, viszont a végére érve többször úgy éreztem, hogy a teljes regény egyben mutatja meg a végső célt. A szerző játszadozik az idővel és a sorok mennyiségével. Ezt úgy kell érteni, hogy egyre rövidebbé válnak a fejezetek, a szereplők egyre gyorsabban halnak meg, majd születnek újjá, és egyre gyorsabban történnek az események. Ez nagyon hűen tükrözi azt, ahogy a világunk napról napra egyre gyorsabbá válik. A régi korokban az emberek ráértek egymással leülni beszélgetni egyet, hosszan tartottak a társasági eseményeik (gondolok itt arra, hogy pl. két barát találkozik, és leülnek cseverészni). Ahogy ez az időintervallum szűkül, ahogy gyorsul a világ, úgy rövidül be egy-egy fejezet is, egy-egy korszak. Ez pedig egy zseniális megoldás - noha eleinte nem ennek láttam. Az első 50-100 oldalon annyit lehet ebből észlelni, hogy valamiért a történetek a párbeszédek és a lassú események miatt nyúlnak, mint a rétestészta. Aztán a végén már annyira begyorsul minden, hogy győzzük kapkodni a fejünket, nagyobbak az időbeli ugrások, és minden gyorsabban pereg, míg végül jön a lezárás.

A lassúságától eltekintve is tetszett az eleje is. A hajótöréses résznél megismerhettük a főbb karaktereket, a második fejezettől fogva pedig (mivel már tudatos volt a viselkedésük) látszik, hogy mi a fő üzenete az egésznek, és ezt a végéig építgeti történetről történetre. Olyannyira, hogy a végén még egyszer próbára tétetik az olvasó figyelme megkérdőjelezve, hogy ki nyert, és ki bukott el.

Összességében nézve az író hozza a szokásos formát a gördülékeny stílus és a precíz történetvezetés terén. Belehozta a játékot az idővel és a fejezetméretekkel, ami ismét zseniális. Hát mit kell még ezek után mondanom róla? Aki nem olvas Benyákot, az nem tudja, miről marad le. Vitathatatlanul korunk egyik legjobb magyar írójáról van szó, akinek hatalmas a fantáziája, és van tehetsége hozzá, hogy ezt meg is mutassa.

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Nagy Ádám (szerk) - Nevelj jedit!

Az egyetem alatt többször fordult elő, hogy tanulmányköteteket kellett olvasnom. Valahogy mindig élveztem azt, hogyha kreatívan húztak elő egy-egy témát.

Ilyen az oktatás kérdésköre, amit fantasy és sci-fi regényeken, filmeken és sorozatokon keresztül mutatnak be a szerzők. Nagy Ádám egybe szerkesztette jónéhány, ezzel foglalkozó (nevezzük úgy) "író" munkáját.

Az Athenaeum gondozásában megjelent kötetért és az olvasás lehetőségéért köszönet a kiadónak.

Csak néhány tanulmányt mutatnék be azok közül, amik igazán tetszettek.

Elmék (h)arcai - Tanulás és műveltség a Star Wars és a Trónok harca világában:

A Trónok harca esetében csak a sorozatot láttam, a Star Wars esetében ismerem a filmeket és az említett rajzfilmsorozatokat is. Azt kell mondjam, érdekes a párhuzam a lovagkor, és a szamurájok illetve a jedik között. Igazság szerint feltárják az írók (Galuska László Pál és Feleky Mirkó), hogy a Star Wars jedijeit valójában a lovagok, az általuk használt erényrendszer, illetve a szamurájok, és az általuk használt szabályrendszerek összegyúrásával alkották meg. Mert tulajdonképpen mindkét "kultúrából" kölcsönöznek elemeket a jedik. Hogy a Trónok harca hogy jön ide? A hadsereg kiképzése és a politikai beállítottsága az egyes világrendeknek, melyek a sorozatban szerepelnek meglehetősen hasonlítanak a jedik nevelési és hierarchikus rendszerére.


Hosszú és eredményes életet! - a Kobayashi Maru-próba tanulságai a Star Trek-univerzumban

A Star Trek -kel nem volt annyira intenzív a kapcsolatom. Amikor az a sorozat ment a tévében, két variáció volt: vagy Star Trek -et nézett az ember, vagy Csillagkapu -t. Aztán jöttek a Star Trek film változatok, és a sorozat is elkezdett érdekelni. Kirk jelleme meglehetősen érdekes, és maga a Kobayashi Maru dilemma helyzetére adott válasza valóban érdekes volt. A tanulmány igazság szerint a "fekete pedagógia" és a stresszinterjúk helyzetét is ide vonja, illetve a játékelméletet, és egy kicsit a közgazdaságtant. Ez a logikázgatás, ez az elgondolkoztatás igazán tetszett a tanulmányban, ahogy a szerző megragadja az elemeket.

A többi munkát nem emelném ki, mert akadt köztük, amihez nemigazán tudok hozzászólni (pl. A Vesztesek klubja -hoz), vagy csak szimplán nem gondolnám, hogy olyan kiemelkedőek. Harry Potterhez fűződő okfejtésből 3-at is kapunk, amit indokolatlanul soknak tartok. Ennyi erővel egy Interjú a vámpírral elemzés is szerepelhetne (hogy jön az iskolák témaköréhez? például, amikor Lestat és társa elkezdenek a családjukba integrálni egy kislányt, oktatják az életre stb.) vagy egy Vámpírakadémia tanulmány. A Harry Potter világának túlzott boncolgatása közben néha azt éreztem, hogy egy-egy epizód belemagyarázás, vagy ismétlés, vagy nem is igazán a címben említett témáról szól a tanulmány. Az Így neveld a sárkányodat -hoz fűződő szemelvény valahogy annyira általános, annyira általános elveket fogalmaz meg, hogy teljesen jelentéktelen lett az egész. Az X-men világából is több tucatnyi dolgot elő lehetett volna húzni, de ez sem történt meg, pedig ez is eléggé ismert...
A tanulmányok zöménél kapunk egy-egy gyorstalpalót a történetről, aminek azért nem láttam értelmét, mert valaki vagy ismeri a művet (látta/ olvasta), vagy nem. Ha nem, akkor annak ellenére se fogja jobban elhelyezni az elemzés központi témáját a műben, hogy kap a sztoriból egy gyorstalpalót. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg pl. Stephen King művének az elemzésénél.

Összességében nézve szép, hogy próbálják ezeket a történeteket, fantasy sztorikat más oldalról megragadni, kielemezni, és példát hoznak az oktatásban előforduló számtalan mintára (a fekete pedagógiától a diszkriminációig mindenre), de az, hogy a Harry Potternél jobb példával nehezen rukkolnak elő, hogy annyira semmilyen dolgok vannak helyenként megragadva... Értem én, hogy az is szerepet játszik, hogy azt mindenki ismeri. Viszont azokhoz, amit meg nem ismerünk annyira, lehetett volna olyan tanulmányt írni, ami érdekessé teszi a műveket annyira, hogy elolvassuk/megnézzük. De nem keltették fel a figyelmemet abba az irányba... Érdekes kötet, de örültem volna, ha nem megy el Harry Potter irányba a súlyozás...

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Sandra Regnier - Az elfek öröksége (Sárkányok gyermeke 1.)

Hol is kezdjem. Sandra Regnier Németországban született, könyve mégis Londonban játszódik, és a férje francia vezetéknevű - talán ezért találhatóak francia kifejezések, mondatok a regényben. A Maxim kiadó úgy döntött, hogy felkarolja a sorozatot, bedobja a Dream válogatásba, és a hazai közönségnek ilyen csodálatosan szép borítóval tálalja. Nálunk egyelőre két kötet jelent meg az angolul létező háromból. Remélhetőleg hamarosan a trilógia záró kötete is felkerülhet a hazai olvasók polcára - magyar nyelven.

Ezúton is köszönöm a Maxim kiadónak a lehetőséget, hogy olvashattam ezt a kötetet.

Lássuk, mivel találkozunk a borító alatt. Első pillantásra egy újabb unalmas tinikönyv benyomását kelti, melyben az új fiú, aki gazdag és szuper szexi, valamiért elkezd érdeklődni a suli legbénább, legelszúrtabb, legrondább és legcsóróbb csaja iránt. A csaj aztán elkezd fura dolgokat látni és tapasztalni, és bumm, kiderül, hogy ő a kiválasztott.

Nem tudom megmondani, hogy mi ennek a könyvnek a varázsa. Talán a főszereplő lány, Felicity, aki elmeséli a sztorit. Nem egy hétköznapi lúzer figura. Az intrika, a piszkálódás bent marad egy normál "gimis" mederben. A szereplők 18 évesek, a nagybetűs élet előtt állnak. Felicity még a visszavágást is eléggé bénán csinálja.

Nagyrészt egyébként ez volt egyetlen momentum, amit nem szívleltem olvasás közben. A szereplők noha 18 évesek, mégis olyan a csipkelődésük, mintha 10-14 éves korosztálynál leragadtak volna. Amint ezen sikerült átlépni, és Felicity végre a saját életét mutatta be, a sulin kívül mászkált, máris élvezhető volt. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha az írónő is belátta volna ezt, úgyhogy igyekszik minimalizálni a súrlódásokat, az iskolai "közösségi élet" jeleneteit, és az iskolai részeknél egy idő után mindent félmondatokkal pergősen, gyorsan lerendez, vagy a két főbb szereplőnkre, Felicityre és Leere fókuszál. Remekül kivágja magát abból a helyzetből, amibe nem annyira tudja magát belehelyezni, és finoman próbál minket a másik irányba, a fantasy felé terelni. Ezen a színtéren ugyanis úgy mozog, mint egy profi balett-táncos a Diótörő előadáson. A történelmi ismeretek is előkerülnek, bár ennek egyelőre a felszínét karcolgatja, biztatóan indul neki az egész sorozat.

Mint minden bemutatkozó kötet esetében, ad egy alap lökést, megismerhetjük az alapszabályokat. Amiért most nemigazán szeretem az írónőt, az a lezárás. Hogy hagyhat minket egy ilyen csúcsponton parlagon? Egy egyszerű cliffhangert kapunk a végére és ennyi. Rágd a szőnyeg szélét, hogy ebből mi a manó (elf) fog kisülni.

A regény végére érve megkaptam azt a fajta hangot, aminél nem érzem azt, hogy a sablonos sztorin unatkozom, nem éreztem a késztetést, hogy átlapozzak oldalakat. Egyszerűen sodor a történet, ahogy igencsak tyúkléptekkel haladunk afelé, hogy mindenre fény derüljön.

Felicity, a dagi, esetlen és csúnya kislány elkezd pillangóvá alakulni, aki után epekednek a fiúk, aki egyre több képességét fedezi fel és mégis megmarad ugyanaz a kishitű akárki. Nem akar tudomást venni Leeről, a fiú természetfeletti vonzerejéről és nem hagyja, hogy hülyére vegyék.

Ami igaz, az igaz, néhány jelenetnél megráztam volna a lányt, hogy érdeklődjön kicsit erélyesebben, jobban, nyíljon már fel a szeme, hogy valami nem stimmel. Közben Lee világa, amely a könyv első 200 oldalában csak körbelengi a furcsaságaival a sztorit, kezd úgy feltörni, mint a kalapáccsal vert dió héja. És a végén azért csak-csak megismerjük, hogy mi az igazság. Micsoda Lee valójában, mi a helyzet a fehérneműt vásároló titokzatos pasassal, vagy hogy valójában mi a helyzet Richard Cosgrove-val, a híres színésszel.

Teszünk egy kis kitérőt is néhány történelmi pillanat erejéig. Az időutazás néhány szabályával megismerkedünk, de Felicitynek voltak még (jogosan) felmerülő kérdései a témával kapcsolatban.

Ami még egy érdekes kérdéskör, hogy az elfek és a sárkányok hogy kapcsolódnak össze. Előkerülnek az elf/tünde világ nevei és mítoszai (pl. Oberon, az elf és sárkány ellentét).

Ami továbbá még felmerül, az rengeteg filmes és könyves utalás, amit szerencsére mi magyarok is érteni fogunk (zömében), és ezáltal a tréfásnak szánt beszólás is érthetővé fog válni. A könyv humoráról nem mondanám, hogy kiemelkedő. Mint említettem korábban, Felicity úgy sértegeti a "Sztár Klub" (így nevezik itt az elit, gazdag és szép társaságot, akik mindenkin gúnyolódnak) tagjait, hogy azon még egy mosoly nem sok, annyi sem sül el az olvasó arcán. Ugyanis ez az a fajta poén, amit el kell magyarázni, és ez minden esetben pár mondattal később meg is történik. Ezek talán azért nem csattanósak, mert az olvasó ki van rekesztve néhány eseményből, hogy Felicity hogy jut egyik-másik információhoz.

Összességében nézve elég jó sorozatindítás. Érdekes a világfelépítése, de remélhetőleg lesz ez még érdekesebb is. Egy olyan világról beszélünk, ahol léteztek sárkányok, vannak nimfák, elfek, történelem, mítoszok, legendák, Avalon és Arthúr király.
Ezek után kíváncsian várom a folytatást, mert egy ilyen lezárás után az ember a párnája sarkát tövig rágja... 

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Szabó Magda - Az ajtó

Nem tudom, hogy lehet hozzákezdeni egy Szabó Magda könyvről egy bemutató bejegyzésnek. Elárulom, nem egyszerű. Szabó Magdáról mindenkinek az jut eszébe, hogy az Abigél című művét a mai napig havonta egyszer leadják a tévében. Regényei a színházakban örökéletűek. 

Ilyen Az ajtó is, mely önéletrajzi ihletésű Szabó Magda mű. Színpadra vitték, készült belőle filmadaptáció is. Az író 2007-ben hunyt el, 90 esztendős korában.

Emerenc furcsa öregasszony. Magának való, három ember munkáját képes egymaga elvégezni. Rendszeresen elsöpri a havat a járdáról és a házak elől. Ha ő ott van, nincs apelláta se embernek, se kutyának, se macskának. Emerenc mindig győzedelmeskedik.

Tulajdonképpen az írónő kapcsolatát követhetjük végig Emerenccel. Az idős asszony elkezd Magdáéknál dolgozni, takarít, besegít a házi teendőkbe, nevelgeti Violát, a fiú kutyát, akit az utcáról szednek össze. A kapcsolat ezzel a furcsa asszonnyal furcsábbnál furcsább helyzeteket és szituációkat eredményez. Az írónőt sokszor bosszantja, hogy a saját kutyája nem hallgat rá, mintha nem is az övé lenne. Emerenc folyamatosan kiosztja, és az asszony még egy mosolyt is csak nehezen tud megereszteni. Mégis mindenki tiszteli, szereti, és noha nehéz kiismerni, azért akadnak, akiknek ez sikerül.

Az írónő E/1-ben meséli el kalandjait egészen addig, hogy (mondjuk úgy) "megszakad a kapcsolat" közte és Emerenc között. Emerenc bármennyire is morcos, mogorva és néha goromba, érezhetően jószívű, tisztességes. Ez az, amit főhősnőnk nem ismer fel, és amit félre értelmez eleinte.

Láthatjuk az írónő mindennapjait, ahogy próbálja papírra vetni a gondolatait, ahogy konferenciára megy, ahogy a mindennapjaiban fél attól, mit szól bizonyos dolgokhoz a férje, vagy éppen Emerenccel mi lesz a következő ügye.

Érdeklődve vártam, hogy vajon mi fog kisülni a regényből. Vártam, hogy lesz majd valami egyedi benne, de azon kívül, hogy bemutat egy nemes szívű asszonyt, nemigazán ad pluszt. Egyszerűen bepillantunk egy falusias környezet hétköznapjaiba, és ennyi. 

Összességében nézve sokszor unalmas a lassú víz, valahol tanulságos, Emerenc pedig kellemes karakter, mert nem egy átlagos figura. Ugyanakkor azt kell mondjam, lehet, hogy Szabó Magda írásai nem nekem valóak. Lehet, hogy még adok neki egy esélyt, de az nem ez után a kötet után lesz közvetlenül...

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Lylia Bloom - Ne mondd, hogy szeretsz

A KMK oldalán találtam meg a kötetet, és nem volt kérdés, hogy szeretném olvasni.

Lylia Bloom neve sem új már az oldalon. Az Ellopott életek című könyvében egy megható történetet láthatunk, ahol izgulhatunk a főhősnőért.

Ezúttal viszont az írónő egy teljesen átlagos ifjúsági romantikától csöpögő regényt hozott. Be kell valljam őszintén, ennél többet vártam volna ettől a kötettől. Kapunk ugyanis a (gyönyörű szép) borító alatt egy átlagos, unalmas tiniromantikát, a gazdag fiúcskával, aki lázad a szülei ellen, és összejön a csóró, hányatott sorsú lánnyal.

Olvasás közben ugyanazt éreztem, mint a 13 okom volt... -nál és a Gyönyörű sorscsapás -nál. Az első pár fejezetnél még csak-csak kíváncsi voltam, mi az a hiper sötét múlt, amiről a csaj nem beszélhet. Aztán ugyanúgy kezdtem kiábrándulni a történetből, mint az imént említett két könyvnél. Mire a főhősnő odáig jut, hogy végre elmondja, a tálalás, a nyújtás hatására egyszerűen nem tűnik annyira komolynak az ügy, egyszerűen elsikkad, elsorvad.

Ez egy sima gyerekbántalmazás, ami őt lelkileg megviselte. Aztán jön az a rész, hogy régen mindenki visszautasította. Olyanokat mondtak rá, hogy ne barátkozzanak vele stb. Miért is? Azért, mert a kezén van néhány seb? Azért nehezen hiszem, hogy egyik-másik anyuka nem gondolt bele a dologba főleg úgy, hogy nekik is van gyerekük, tehát simán átérezték volna a dolgot. De jó, ám legyen, elfogadom, hogy a lányt tíz éven keresztül ilyen korlátolt emberek vették körbe. 

Talán azért nem tudom annyira átérezni ezt az egészet, mert a sablonos történet mellékszálaként körülbelül semmilyen hangsúlyt nem kap az a rész, hogy a lányt régen bántalmazták. Jobban ki lehetett volna fejteni azt a részt, hogy miért is fáj neki a karja ahelyett, hogy folyamatosan csak a gondolati siránkozásokat hallgatjuk, hogy "júj, nem mutatom meg senkinek, mert csak elítélnek stb.". 

Az igazság az, hogy a főhősnőnk (elnézést a kifejezésért) nem elég tökös, csak egy újabb picsogó tini főhősnő.

A történet egyébként váltott szemszöges. Egyszer Zorát látjuk, aki savanyúbb, mint egy citrom, folyamatosan azt mondja, hogy mindenkit távol kell magától tartania. Másodszor pedig minden fejezetben ott van Dominik szemszöge. Ott is egy felületes bemutatást látunk. Nincs kidolgozva a háttér alaposan, ahogy Zoránál se. Az ő történetén bevallom, még annyit se voltam hajlandó elmélkedni, miért alakult így, mint Zoránál. Dominik és a 100% sallang élete... nem jött be. Még azt se mondhatnánk, hogy igazán dacol a szüleivel szembe, mert annyit látunk, hogy titkolózik. Bátyja, Krisz elejt egy morzsát, ami érdekes lehetne, de a történet végéig az a morzsa nincs felszedve, hanem benne marad. Sejtem, hogy mi lehet a szülők hátterében, de hogy Dominik ennyire vak, ennyire naiv és buta... 

A szereplők annyira sablonosak, mindkettő csak az áldozat szerepében tetszeleg. Tipikus Mary Sue mind a kettő, hiszen nem vétenek a világ ellen, tökéletesek. Ami még egy nagy negatívum, az a nyelvezet. Dominik és Zora ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy fejezik ki. Egy férfi/fiú nem gondolkozhat úgy, mint egy nő/lány. Minden ember más és más szókincset használ, vannak saját szófordulataik. Dominiknak és Zorának semmi ilyesmi eltérése nincs. A váltott szemszög ezért veszélyes eszköz, mert könnyen bele lehet bukni, és ennél a könyvnél is sikerült ezt elérni. 

Kissé úgy érzem, ez a könyv még érhetett volna. Sokszor találkoztam olyan mondatokkal, ahol a szórend sem volt megfelelő. Ha ez átment szerkesztőn, a ragozási hibákkal és a rossz mondatösszetételekkel, akkor felületes volt a korrektúra. 

Összességében nézve többet vártam volna. Az Ellopott életek ígéretes kezdetnek tűnt, és annak sikerült kicsikarnia az olvasóból azt, hogy sajnálja a főhősnőt. A Ne mondd, hogy szeretsz csak egy tipikus tucatregény lett... Ez most ennyit tudott...

GR-ezők szerint:

Folytatás...

Michael Paterniti - Mr. Einstein sofőrje

Fülszöveg:

A fiatal,sikeres amerikai újságíró első regénye. Krómtól csillogó országúti cirkáló repeszt át Amerikán. Csomagtartójában sporttáska, abban Albert Einstein formalinba áztatott agya. A volánnál egy ifjú maine-i újságíró, Michael Paterniti, mellette egy nyolcvannégy esztendős kórboncnok, Thomas Harvey, aki 1955-ben Einstein halottkémi szemléjét végezte; és egyszerűen kiemelte, hazavitte, majd több mint negyven éven át őrizte az agyat. A két férfi New Jerseyből Kalifornia felé autózik, ahol Einstein unokája, Evelyn értetlenül várja őket. Képzeletben velük tart maga Einstein is, a csillagokban járó lángelme, az utánozhatatlan galaktikus hobó.

Eleinte azt hittem, ez egy vicces történet lesz. Elvégre elég abszurd, hogy Einstein agyát valaki fogja, kiveszi a helyéről a halála után, és átcibálja magával fél Amerikán. A könyv finoman végigvesz néhány Einsteinnel és életével kapcsolatos dolgot, ugyanakkor a reflektorban végig Harvey szerepel. Einstein agya csak utazik, meg utazik, meg utazik... néha történnek érdekes dolgok az úton, de zömében csak mászkálnak, emberekkel találkoznak. Egy ideig ott leng a levegőben, hogy üldözi őket az FBI, meg sokan le akarnak csapni az agyra, de aztán ez a szál is megszakad. Ahogy az is, hogy Harvey vizsgálja az agyat.

A végére nagyon eluntam a történetet, ami akár érdekes is lehetett volna több Einstein hozzáadásával, és a bóklászások izgalmasabbá tételével. Például hogy belerángatja az FBI-t, de aztán nem csinál vele semmit... Maga a sztori eléggé keretes, tehát a boncteremtől a boncteremig jutunk, ami egész jó ötlet. 

Összességében nézve ez egy szimpla útinapló, Einstein agya csak úgy ott van, de semmi extra. Kalandokban annyi nem aktív a történet, úgyhogy nem is tudok mit hozzátenni/mondani róla...

GR-ezők szerint:

Folytatás...