Cheese Galore!
Pants Ahoy!
The Man in the Iron Socks
Anglia
Lélekcsapda
Pillanatnyi elmezavar
Nils Holgersson csodálatos utazása

2017. április 26.

Maggie Stiefvater - A hajsza (Szellemállatok 2.)

0 megjegyzés

Ez egy eléggé érdekes sorozat tekintve, hogy minden kötetét más-más író írta. Az ember azt hihetné, hogy a részek nyomokban kötődnekegymáshoz...

És ezen a ponton mindenki tévedne.

Maggie Stiefvater valószínűleg leült, áttanulmányozta az első kötetet, majd fogta a maga fantáziáját, és némileg átdolgozva a szereplőket megalkotta a saját történetét ehhez a világhoz, hogy ő is letegye a kézjegyzét.

Mivel sajátságos vonzódása van a farkasokhoz, azt hittem, hogy talán rá fog menni a Briggan szálra. Ami meglepett, hogy nem tette, és nagyjából mindenki kapott a reflektorfényből, és egy minimálissal volt csak kiemelkedőbb Brigann és társa, Connor, mint a többiek.

A történet szerint ugyanis ott, ahonnan Connor (és ezáltal Briggan) származik, egy mondákból és regékből ismert fekete párduc kel életre, mint szellemállat. A Hódítók uralmuk alá hajtják a vidéket, és ez a nagymacska lesz a hely címerállata Brigann helyett.

Közben a kis csapat elindul, hogy megkeresse a Vas Vadkan talizmánt, és az azt örző szellemállatot. A Hódítók keresztezik útjukat, összecsapnak, majd a kis csapat a kaland végén egy olyan vár uránál köt ki, aki szeszélyesebb már nem is lehetne. És hogy mi okozta ezt? Egy szellemállat elvesztése...

Hihetetlen, de ez egy olyan sorozat, ahol a második kötet jócskán jobban sikerült, mint az első. Megvan benne az egyensúly, vagyis minden karakterről megtudjunk még valami kis morzsát. Érezzük, hogy a farkas, mint vezér még jobban kiemelkedik, mint az első kötetben, mégis megvan minden gyerekfőhősnek a maga nagy pillanata.
Stiefvater ügyesen csavarja a szálakat, behoz egy új mendemondát, amive még közelebb hozza hozzánk a történetet. Azza pedig, hogy megeleveníti, mintha egy színdarabként eljátszanák a szereplők a regét, és ők pedig annak a részeseivé válnának.

A stílusa hasonlított a Mull-féle kötetére, a karakterek kellően kidolgozottra sikerültek. Ezt már jobban lehetett élvezni, mint a bevezető kötetet.

Egyetlen momentum nem volt teljesen világos a záró részben, hogy arra miért volt szükség, és ami indokolatlanná tett elég sok mindent: Finn és szellemállatának története.

Összességében nézve ez egy remek kötete a sorozatnak. Azért nem merek több pontot adni, mert a további kötetektől is legalább ilyen színvonalat várok, ennyi kalandos jelenetet. A király várában zajlott események pedig valamiért nagyot dobtak nálam az egész sztorin...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2017. április 22.

Brandon Mull - Vadnak született (Szellemállatok 1.)

0 megjegyzés

Egy újabb ifjúsági kötet akadt a kezembe, ami egy sorozat nyitánya. Ennek a sorozatnak az érdekessége, hogy körülbelül minden kötetet más író írt. A következő résznél ezért fogunk találkozni Maggie Stiefvater nevével. 

Egyelőre viszont maradjunk ennél a kötetnél, ami nyitánynak tökéletes, hiszen bemutatja az alapokat, önálló kötetként viszont harmatos, gyenge.

Adott egy nagyon jó alapötlet. Vannak emberek, akik kiválasztottak, és akik képesek megidézni szellemállatokat. Miután megidézik az állatokat, össze vannak kötve velük. Ezek az állatok erősítik az embert, megkapják az állatok képességeit. Ha éppen nem kísérik ezeket az embereket, akkor tetoválásként azon testrészükön tudják őket hordani, ahol szeretnék (egyszer választhatják ki ezt a helyet, aztán az állat mindig oda tér vissza).

Mindenkinek 11 éves korában jön a kötés, míg be nem tölti a 12-őt. Addig meg kell inniuk a Nektárt. Ha nem teszik, akkor természetes úton próbál meg kialakulni a kötés (ha idéznének meg természetesen állatot), és ebben egyszerűen bele lehet halni. A különböző népek szertartásokat szerveznek a Nektár-ivászat köré. Így választják ki a négyből három főhősünket. A negyediknek csak szerencséje van.

Mind a négy gyerek egy-egy Elesettet idéz meg. Meilin gazdag családból származik, szigorú neveltetést kapott lány. Az ő idézett állata Dzsí, a panda, akiről a lány nem tudja, mennyire hasznos lehet harcban, és mindenki szerint csak egy lomha, engedelmes lény.
Rollan egy csavargó gyerek, aki sokszor lopni kényszerül. Miután börtönbe kerül, egy őr megsajnálja, és elintézi neki, hogy kapjon a Nektárból. Így idézi meg Essixet, a sólymot, aki igen mélyre képes nézni. A páros nemigazán jön ki egymással, ők az egyetlenek, akik között körülbelül nincs is más, csak alkalmi kapcsolat.
Conor egy pásztorfiú, aki farkasoktól védte a nyájat... mindaddig, míg meg nem idézte a farkast, Briggant. A fiú fokozatosan alakítja ki kötelékét az állattal. Conor a legnyugodtabb, úgy terelgeti társait is, mint egy nyájat.
Abeke egy kicsit kakukktojás. Ő az egyetlen, aki nem kerül a zöld köpenyesekhez (ahova a másik három gyerek). Ő idézi meg a leopárdot, Urazát, aki törzsének szimbólumállata. A lány remek vadász, már a kezdetektől igen jól kijön a nagymacskával.

Hogy kik is a zöld köpenyesek? Ők azok, akik esküt tesznek, hogy védik a rendet, a törzseket. Ők az abszolút jó fiúk... De vajon tényleg így van? Abekét nem keresik túl sokáig, miután megtudják, hogy megidézte Urazát, és az ellenfél csapata vitte el. Az ellenfél, akikről eleinte nem tudni, hogy mit akarnak, annyit tudni, hogy a zöldek ellen vannak, meg akarják dönteni a hatalmukat. De hogy miért? Az a végén válik világossá Abeke számára.

Belekerülünk egy ellenségháromszögbe. A zöldek el akarják intézni, hogy a Pusztító ne térhessen vissza. A szürke köpenyesek (nevezzük őket így) meg akarják dönteni a zöldek uralmát, megpróbálják bebizonyítani, hogy a jó fiúk nem biztos, hogy valóban jók. A Pusztító pedig nyilván mindenki ellen van.

Ami igazán tetszett a kötetben, hogy alaposan felépíti a világot. Mindenkinél vannak mesék, legendák, történetek az Elesettekről, mégsem mindennel vannak tisztában. Amit mesének hittek, az Elesettek megidézésével valósággá válik. Látjuk, hogyan képzik a három gyereket, akiket a zöldek gyűjtöttek be, és hogyan képzik Abekét, aki teljesen össze van zavarodva, mert olyan dolgokat lát és hall, amik ilyen hatással vannak rá.

Őszintén szólva Abeke a legérdekesebb karakter a történetben, Urazával együtt. Conor lenne az ügyeletes komoly vezér - de inkább szerencsétlenkedő, sokszor bizonytalan kölyök. Rollan az ügyeletes viccgyáros, de még egy aprócska mosolyt sem tudott kicsalni. Meilin pedig a titokzatoskodó, ámde nagyon is jól képzett, képességeit bújtató lány szeretne lenni, aki akkor húzza elő a tehetségét, amikor szükség van rá. Ő meg egy unalmas karakter, aki aggódik a hazájáért, az apjáért, mindenkiért. Az állata hiába engedelmeskedik neki, mégsem érzi vele a kapcsolatot, mert nanyira merev, mint egy karót nyelt kígyó.
Ezekkel ellentétben Abeke valós karakter. Nem látjuk sokszor, de szimpatikus, ahogy viselkedik. Próbálja összerakni a képet az infókból, amiket kap. Mérlegel, mielőtt döntene. Figyel az állatára, Urazára, akivel remek csapat. Ő is aggódik a törzséért, elvégre náluk a Szellemállatot idézőket esőtándolóknak nevezik, és ha nincs szellemállatos, akkor a falu éhezik, hisz nincs eső, nincs termés. Rá is számítanak, tudja ezt, mégis a nagyobb jó érdekében nem visszakozik. Megfordul a fejében, hogy nem azok a jófiúk, akik neki azt mesélik, hogy azok. Fenntartással kezeli az állításokat. Abeke az, aki szintén nyavalyoghatna, de mégsem teszi, és ez a "nem erőltetett" figura természetes, és hiteles.

Maga a kötet egyébként izgalmas lenne, logikusan felépítik a kapcsolatokat, a történeteket. Minden oldalt látunk (egyelőre a Pusztítók oldalát érthető okokból nem). Nem tudjuk eldönteni, hogy ki mond igazat, ki hazudik, vagy ha mindenki igazat mond, kinek adnánk igazat. Akinek igazat is adnánk, ha senki nem hazudik, ott az eszközökkel akadnak gondok, szóval igazi jó fiúk csapatra nem tudnék rámutatni. Ez a "sötétben tartás" igen jól sikerül Mull-nak, úgyhogy érdemel egy piros pontot.

Amiért mégis csak közepes nálam a színvonal, hogy az én korosztályomnak ez már annyira nem élvezhető. Nagyon kiszámítható, néha vannak benne olyan logikai buktatók, mint például ha egy lovagláson kijelentik, hogy Rollan van a sor végén, akkor két sorral lejjebb ne legyen már ott, hogy Meilin lovagol előtte, és Conor mögötte...
Egyszerűen a poénosnak szánt részek nem azok. Nagyon sok a beleerőltetés, amivel igazán nem tudok mit kezdeni. Minden típuskaraktert bele kell tuszkolni kötelező elemként. Így kapunk a "rosszak" részéről bölcsnek tűnő vezetőt, aki nem mond sokat, de akkor elvileg értelmeset és fontosat. Így fordulhat elő, hogy a "jók" oldalán a kiképző egy "lazán megcsinálom az akadálypályát, amit a kispályások nem tudtak". Tudom, tudom, a gyerekek kérték, de ha tényleg jó kiképző lenne, nem engedne a "nyomásnak".

Összességében nézve egy igen jó elképzelést sikerült abszolút ifjúságnak élvezhetően megírni. A 10-15 év közti korolytály számára szerintem érthető és élvezhető, tele izgalommal, kalanddal, rejtélyekkel. Úgyhogy ha valaki izgalmas, legendákkal átszőtt ifjúsági fantasyt szeretne, akkor ez pontosan neki való...


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. április 11.

Moony Witcher - Morga, a szél mágusa (Morga, a szél mágusa 1.)

0 megjegyzés

Moony Witcher neve újként kerül fel a blogra. Ő eredetileg Roberte Rizzo, aki olasz származású. Szóval már rögtön egy "hű"-vel nyitottam a könyv elolvasását. Olasz szerzőktől eddig egyszer sikerült csak olvasnom, az sem komolyabb kötet volt (Marcello D'Orta).

Kezdjük az elején. A borító megvett. A KMK nem bízta a véletlenre a borítót, az eredetit vették át - és igen jól tették. Ennél keresve sem találunk jobb borítót a kötetre. A könyvben egyébként van néhol egy-egy kósza rajz, ami ugyanilyen rajzstílussal készült, mint ez is. Az illusztrátor, Linda Cavallini igazán kitett magáért. Néhol segít elképzelni, hogy nézhetett ki egy-egy jelenet, máskor csak próbál megérinteni minket. Tetszettek a képei.

Maga a történet egy új világba, Emiósra kalauzol el minket, ahol Morga, az ifjú szélmágus próbál életben maradni. Mivel szerelemből született, ezért emberi DNS-t hordoz, ami veszélyt jelent egész világára. Tökéletlennek hívják az ilyen fajt, amit a fharok igyekszenek elpusztítani. Ugyanis csak tökéletesen hasznosak lakhatják ezt a világot. De hogy kerültek ide?

Morga felfedezeti a Föld nevű bolygót, melyről mindnyájan származnak, és noha mindenkit mesterségesen, érzelmektől zárva alkotnak meg, neki mégis sikerült természetes úton megfoganni, és a világra jönni. Ami még elválasztja a többi gyerektől, hogy ismeri a szüleit, akik rejtegetik és óvják. Az egyikőjük ugyanis egy a 100 fharból, vagyis egy az Élet Mesterei közül. A fharok azt ígérik a többi "kasztnak", hogy egyszer örök életet kapnak.

Gyakorlatilag a fharokat megtámadja egy betegség, és ezt leplezve álhírekkel szolgálják ki a vezetett népüket, miközben ők, akik halhatatlanok, elkezdenek meghalni. Mindeközben titkolják, hogy a népességet úgy alkották meg, hogy 50 éves korukban meghalnak - a nép pedig azt hiszi, hogy 50 éves korban mindenkinek megadatik az örök élet.

Szól egy prófécia egy tökéletlenről, aki majd felnyitja az emberek szemét, és rámutat a fharok hazugságaira. Morga el is kezdi végezni a feladatát. Közben talál barátokat, ellenségeket, és egy olyan ellenfelet, aki ellen személyes bosszút esküszik.

Feladata az, hogy visszajuttasson mindenkit a Föld bolygóra. Ehhez azonban szüksége lesz három kulcsra, melyeket a fharok vezére, Okrad rejtett el. Egy kulcs már megvan, kettőhöz pedig rejtvény vezet. A szél mágusának gyorsan kell cselekednie, hiszen 50 évente a kulcsok máshova kerülnek.

A kötet végén van egy kis útmutató ehhez a furcsa világhoz, ami bevallom, igen sokszor bizonyult hasznosnak. Néha dobálózás történik a szavakkal, az emiósi kifejezésekkel, ami aztán lehet, hogy 10-20 lehet, hogy 50 oldal múlva van megmagyarázva, vagy akkor esik le az embernek a tantusz, hogy mi az a tárgy, amiről szó van. Ezt mondanám a könyv legnegatívabb jelenségének, mert mindezeken túl olvastatja magát.

Egyszerűen annyira kidolgozott és egyedi a világa, hogy az ember nem is vágyódik vissza. Megvannak az alacsonyabb és magasabb osztályú egyének, akik közt nincs átjárás. Olyan némileg, mint egy kasztrendszer. A legfelsőbb körökben mozgók olyanok, akár az istenek, és még ha ők tudják is, hogy ez nem így van, becsapnak mindenki mást, hogy azt higgyék, hogy de mégis.

Egy nagyon végiggondolt gyerekkönyvről van szó, aminél az első kötet ismeretében egyáltalán nem bánom, hogy máris beszereztem a 2. és 3. részét is.

Noha Morga kezében van minden, és ő meglehetősen szeleburdi, meggondolatlan (elvégre csak 12 éves), érzi a felelősséget, és mindent próbál megtenni, ami tőle telik. Azt hiszem, ha születnének fhar gyerekeket, akkor mind olyanok lennének, mint Morga, de ilyenre nincs lehetőség.

A mágia egyébként csak a fharok kiváltsága, ők gyógyításra, alkimiára, mindenfélére használják. A hasznosan tökéletes rétegnél több csoport van, attól függően, hogy termékenyek, vagy terméketlenek e. Eléggé összetett világ, úgyhogy nagyon kell figyelni, hogy ki kivel van, vagy ki mire "tökéletes". Az, ami tökéletlenné tesz bárkit, ha érzelmei vannak. Morga többekből kicsal érzelmeket, akikben nincs is emberi DNS, amivel bebizonyítja, hogy a fharok lehet, hogy mesterségesen teremtik az embereket, mégsem tudják ezt az alapvető dolgot nyomok nélkül kiszedni belőlük.

Az érzelmek azok, amik értelmet adnak az életnek, ami miatt az ember képes megélni az életet. A legtöbben ezekben a tökéletesen hasznos csapatokban olyanok, mint akiknek kimosták az agyát, és bele sem gondolnak, hogy 50 év után meghalnak, nem pedig örök életet kapnak. Azzal magyarázzák, hogy idősebb társaik már nincsenek köreikben, hogy elvitték a fharok őket az örök életbe.

Morga és barátai azonban hamar rájönnek az igazságra, a lány beszökik egy titkos tanácsülésre is, ahol nem kis kavarodást okoz. Majd egy tragédia zárja le a történet ezen vonalát.

Összességében nézve szórakoztató, igen izgalmas világgal, sok átgondolandó dologgal. Vajon tényleg minden úgy van, ahogy a rangban/minőségben fölöttünk állók mondják? Lehetséges, hogy vezetőink megvezetnek minket, hogy titkolják az igazságot? Ha eltűnnek az érzelmek, miért érdemes élni?
Komoly dolgokat feszeget, mágikus köntösben... Tetszett.

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. április 8.

Vlogger Vs. Blogger (2017) - 4. fordulóig

0 megjegyzés

Huh, hát hol is kezdjem? 

Mostanában nem láthattok túl nagy aktivitást a Vlogger vs. Blogger háza táján. Az az igazság, hogy a háttérben sem történik túl sok dolog.

Nagyon kevés időm lett olvasni, de azért töretlenül töltöm fel az oldalszámokat, amikor csak módomban áll. 

Aminek örülök, hogy a többi játékos azért küldi az oldalszámokat a hónap végén, úgyhogy melyikünk (Ngie vagy én) észreveszi előbb, az már teszi is be a listába.

Ngie-vel mostanában kevesebbet sikerül konzultálnom. Ennek több oka is van. Ngie-nek is van manapság más elfoglaltsága, engem meg extrában gátol a technika is. Ezért is van, hogy sokszor nem vagyok napra kész a bloggal. A telefonom felmondta a szolgálatot, és ha éppen nem a szervízben dekkolok, akkor a pszichiátrián próbálnak lebeszélni róla, hogy nem kell öngyilkos ugrásra késztetnem a 10. emeletről ezt a kacatot.

Úgyhogy jelenleg ez az indokom rá, hogy a Goodreadsen is kevesebbet láttok. 8 órányi monitorbámulás után már nincs energiám arra, hogy itthon is a képernyő előtt üljek, ha nem muszáj. Egyedül akkor kapcsolok gépet, ha bejegyzést írok, vagy ha oldalszámokat töltök fel. Minden más esetben mobilról frissítem a Goodreadset, ezt láthatjátok úgyis a blogon. 

Mostanában többször előfordult az is, hogy egy-egy bejegyzés akár napokat-heteket csúszott, sőt, átcsúszott a következő hónapba. Néha annyira kiszipkáz egy-egy kötet, hogy a 180-190 oldalassal később végzek, mint egy 400 oldalassal. Erre mondják a nagyok, hogy megcsömörlés? Valószínűleg igen. 

Egy biztos. Most ott tartok, hogy majdnem a hónap felénél kevesebb, mint 200 oldalon rágtam át magam. Valljuk be, ez nagyon kevés oldalszám, úgyhogy nem tudom, mi lesz ebben a hónapban az olvasmánylistámmal. A kezdeti lelkesedés lelohadni látszik, mert a jó könyvekre szó szerint vadászni kell... annyira ritka állatfaj lett. 

Jelenleg Moony Witchertől a Morga, a szél mágusa című kötetet olvasom, ami kezdetben nagyon jó volt, de ahol jelenleg tartok benne, ott már kezd összezavarodni a sztori. Annyi bizonyos, hogy egyébként egy igen egyedi kötetről van szó, amivel azért szerencsére lehet haladni... No, majd meglátjuk, hogy mi lesz ebben a hónapban.

Ami az idei Vlogger vs. Blogger nagy meglepetése számomra, hogy a januári és februári kör után magasan vittem a márciusit is. Drukkoljatok, hogy áprilisban is így legyen ;)





Folytatás...

2017. március 30.

Ariela Grandi - Elfek királysága

0 megjegyzés

Tudjátok, hogy egy számomra ismeretlen írónak miért mondok néha igent? Mert reménykedem, hogy találok olyan írót, akiért érdemes olvasni.

Amikor először megláttam ezt a könyvet, a fülszöveg nem vett meg annyira, mint a cím vagy a borító.

A története nagyvonalakban arról szól, hogy van egy elf király, akinek iker fiai születnek, és mivel nem akarja felosztani két részre az országot, ezért az egyiket elküldi egy szolgálóval, akit aztán megölnek. Így az egyik fiú úgy nevelkedik, hogy egy napon átvegye apja trónját, a másikból meg varázslót csinál egy őt megtaláló varázsló.

Mivel a rosszak átvették az uralmat ott, ahol nem kellett volna, a királynak szánt fiúcska (aki azzá is válik, miután apja meghal), elmegy, hogy kiszabadítson egy királylányt egy torony fogságából, ahova saját féltestvére száműzte.

A másik elf csak szimplán szerelmes a tündérkirály lányába, ezért meg kell tudnia a származását. Ezért keresné meg a "királylányt", aki bele tud nézni a múltba. Ez a királylány a közös kapcsolódási pont, amit mindkét elf fiú keres, és meg is talál. A kérdés az, hogy hogyan és mikor lelnek egymásra?

Már az elején láttam, hogy mesével van dolgunk, teljesen olyan a nyelvezet és a stílus. Adott szókészletből dolgozik és épül fel, ami akkor zavaró, ha némileg figyelünk rá. Például, hogy ha a főhősnek a rókája (akit egyébként a Kis herceg című Exupéry könyvből kölcsönöztek) elkap egy kacsát, és a varázsló elfünknek (Leonítonak) adja, az ropogósra megsüti evés előtt. Ha Leonítot egy szegény asszony megvendégeli, levágja a tyúkját és ropogósra süti.

Testvére, Amaron ha levelet ír, rögtön mentegetőzik, hogy elnézést a vakmerőségért. Mikor meglátogatja a toronyba zárt lányt, elnézést kér a vakmerőségért. És ha csak megszólalna, már mondja is, hogy "elnézést a vakmerőségemért".

A sok logikai baki mellett sem lehet sajnos szó nélkül elmenni. Például ha betévedsz a sötét elfek birodalmába, akik nagy erőkkel keresnek, nem kezdesz el kiselőadást tartani arról, miért nem érheti őket fény. Persze, hogy meghallanak, ha épp mellettük tartasz mesedélutánt. Az ételszerzésnél is volt pár érdekes momentum. Például egy fára kötözött zsinórral simán lehet halat fogni. Nem kell horog, meg csali. Ráadásul ez a halászat!
Valójában a halászat az, amit hálóval csinálnak, hogy minél több halat elkapjanak. A horgászat az, amit bottal, damillal, csalival és horoggal kiviteleznek. Úgyhogy találni néhol fogalomzavart is a sorok között.

A "bozótos kutya" már szemet sem szúr ezek után. Pedig valójában mégis. A bozontos, a loncsos, vagy bármi más jobb lett volna, minthogy szerencsétlen kutyán a szőre helyett egy kés bokor nőtt.

Amitől az ember sokat vár, azok a vége jelenetek, vagy a nagy harcok. Azt kell mondjam, a szereplők hullanak, mint a legyek, mégsem tudtam sajnálatot érezni egyik iránt sem. Nemes egyszerűséggel ki van jelentve, hogy ez is meghalt, az is meghalt, a szereplők rosszul érzik magukat, de elmarad a hatás, hogy az ember velük akarjon bőgni.

Az áruló személye az első pillanattól fogva világos, hogy ki, mert mindent "gyanús hangon" közöl. Nem képes fenntartani a feszülséget, hogy vajon ki árulja el a királynőt és csapatát. A nagy csatajelenetek is pár sorral el vannak intézve, amit nem is tudok hova tenni. Harc, kikapás, menekülés. Utána teljes sereggel harc, győzelem, az ellenfél menekül. Aztán megint megtalálják az ellenfelet, az megint menekül... Egy idő után nem hogy izgalmas, hanem unalmassá válik, ráadásul meglehetősen keveset látunk belőle. Harcolnak, valakik meghalnak, és snitt. Aztán megint harc, megint meghalnak, snitt.

A legnagyobb szívfájdalmam, hogy olyan az egész kötet, mint egy szimpla vázlat. Se a karakterek, se a történet, se az idő nincs eléggé kidolgozva ahhoz, hogy teljes értékű történet legyen. Gyerekmesei mivoltát lerombolja a végén némi "káromkodással".

Miután letettem a könyvet, azért olvasgattam róla véleményeket, amik azt mondják, hogy mennyire egyedi és hogy a műfaj kedvelőinek tetszeni fog. Sajnos sok újat nem találtam benne. A két Lotti cimű könyvet összekeverték A koldus és királyfi -val. Adtak hozzá egy csipetnyi Kis herceg -et, majd Trónok harca körítéssel tálalták nekünk.

Összességében nézve azt hiszem, nem az én korosztályomnak íródott a kötet, úgyhogy annyira nem élveztem olvasni. Nem találtam az ígért egyediséget, izgalmakat. A stílus a tőmondatolások és az egymás mellett elbeszélő párbeszédek miatt darabos, mint egy doboz tejföl. Nem dinamikus, nem gördülékeny, úgyhogy az ember próbálna valahogy a történetre figyelni, ami kidolgozatlan. Többet ki lehetett volna hozni ebből az alapból...


GR-ezők szerint:


Folytatás...

2017. március 21.

Gregus Gábor - Pillanatnyi elmezavar

0 megjegyzés

Tudjátok, néhány könyv igazán feladja a leckét arról, hogy az ember hogyan írjon róla frappánsat, figyelemfelkeltőt. A jó könyvek esetében az ember valahogy szeretné, ha mások is szeretnék.

Ennek a könyvnek két igen nagy hibája van... illetve konkrétabban három, de erre a könyv letétele után jöttem rá.

Az első legnagyobb hibája: a borító. A könyvhöz valamennyire illeszkedik, a szemnek viszont nem valami kellemes... A két alak nélkül egészen jó lenne.

A két alak a borítón kulcsfontosságú figurákat jelenítenek meg, viszont teljesen felesleges, mert az egyik poént rögtön lelövi.

Adott a főhősünk, Domán, akinek valami baja van. Talál egy ajtót a szobájában, ami a semmiből kerül oda. Aztán elfelejt olvasni. Végül, amikor mégis ismét tud, egy pszichológus szórólapja akad a kezébe, akit azonnal fel is keres.

A doktor annyira furcsa módszerrel áll elő a gyógyítás területén, hogy Domán eleinte kétkedik, mégis belemegy a dologba. A semmi közepén találja magát, és amikor már mindent elveszettnek lát, talál egy ugyanolyan ajtót, mint amilyen a szobájában is volt. Úgyhogy egyszerűen bemegy rajta.

Hogy ott mivel találkozik? Egy kék rókával, aki beszél és pillangókat teremt a levegőből. Egy szarvassal, aki megmutat neki egy veszélyes erdőt, meg némi varázshatalmat. Egy bikát, aki bőrkabátot visel, napszemüveget hord, és fegyvert forgat. Jah, és egy komplett anima csapatot irányít. Mit? Animát? Igen, félig ember, félig állat lények - járnak, beszélnek, gondolkoznak, harcolnak vagy mágiáznak... Ők úgy hívják, hogy Erő "Hullám". Képesek a Hullámmal dolgokat létrehozni, átalakítani, felépíteni, megváltoztatni.

Kiderül, hogy van két alak, akik olyanok ebben a világban, mint Domán. Mind a ketten nagyhatalmú Hullámmesterek, akárcsak Domán. És pontosan ugyanúgy bukkantak fel ebben a furcsa világban, mint Domán.

Ménrót és Villő egymás ellenségei, de közvetlenül sosem ütköznek meg, mert aki nyer, azé lesz az ellenfél tábora is, és legyőzhetetlen lesz a világban. Így tehát az a maréknyi ellenállás, ami meg akarja fékezni a rosszakat, próbál egységet alkotni, és tervet kovácsolni, hogy tudnák egymásnak ugrasztani a két főgonoszt, hogy mikor egyik kioltja a másikat, Domán csapata le tudja győzni a legyengült győztest. Így találhatjuk meg a három tábort:
Villő és követői, Ménrót és követői, Domán és az ellenállók.

Villőt és Ménrótot a követők nem feltétlenül hűségből követik, hanem a Hullám hatása alatt állva cselekszenek. Dománt azonban különböző módokkal próbálják maguk mellé állítani, de a férfi hajthatatlan. Főleg, amikor megtudja, hogy pontosan hova is került... Olyan helyen raboskodik, ahol sose gondolta volna...

A cím egyszerűen teli találat. Pillanatnyi elmezavar. Ahogy az ember jobban elmélyed ebben az őrjöngő, eszeveszett és kiszámíthatatlan világban, végig úgy érzi, hogy őt is elérte az elmezavar. Ahogy fedezzük fel ezt a Hullámmal átszőtt, véres-háborús mesevilágot, egyre rá kell jönnünk, hogy mindegyikünkben ott lakozik egy saját kis "Domán". A férfi többször szembesül vele, hogy a valós világban őt nem várja semmi, míg a mesevilágban mindene megvan: hatalom, élet, szerelem, célok. Tudja, ha visszajut a valós világába, ott nem várja semmi... És a legfurcsább az, mégis elkezd küzdeni ezért a "semmiért".

Mindenki átél napi szinten egy-egy ilyen pillanatnyi elmezavart, mikor egy pillanatra megállunk, számot vetünk azzal, mink van, és rájövünk, hogy amink nincs, azért még küzdeni kell. Legyen ez egy párkapcsolat, egy család, egy lakás, egy autó megszerzése/megtartása iránti vágy, mindig érdemes azért felkelni, hogy az ember elkezdjen élni. Amikor azt hinnéd, hogy semmi nem vár az életben, vagy nem juthat több, mint amid éppen van, akkor jön egy kis elmezavar, ami ráébreszthet, hogy minden csak rajtunk áll vagy bukik. Mi vagyunk azok, akik tehetünk azért, hogy az életünk kimozduljon a megszokott medréből.

Domán ugyanakkor nem tudja, hogy kik az ellenségek, kik a barátok. Sokan titkolnak előle dolgokat, és néha az, aki ellenségnek látszik, korántsem az. Vannak, akik árulóknak mutatják magukat, vannak, akik ténylegesen azok is. Van, akiket a hatalom éltet, vannak, akiket ennél alantasabb célok vezérelnek.

És jöjjön a második nagy hibája a könyvnek... A szöveg maga. Míg kívül a borító bántja az ember szemét, a sorok között az elírások, a rossz helyre pakolt betűk ugyanolyan zavaróak. Egy korrektúrázó sokadik szem nem ártott volna a műnek.

És jöjjön a harmadik, és talán legnagyobb hibája a könyvnek:
- Hiába van egy zseniális alapötletünk.
- Hiába adja át a szerző úgy, hogy az ember a mesevilág ellenére életszagúan átérzi.
- Hiába fogalmaz pontosan, jól, és hiába dolgozza ki a világot, a szabályokat, a karaktereket...
Mert az emberek nemigazán akarják észrevenni az ehhez hasonló műveket.

A tényleges harcok brutálisak és véresek. Eleinte nincs értelme, hogy miért, de ahogy egyre durvábbak a halálesetek, és egyre több infót kapunk, egyre jobban megértjük, miért van erre szükség. A szimbolikája, az üzenete az egész könyvnek nemes egyszerűséggel kirajzolódik, és még értelme is van. No, ezért nem fogják ezt a könyvet sajnos sokan olvasni. Pedig megilletné.

Amin pedig extrán mosolyogtam, hogy található a könyvben olyan jelenet, ami "Kimle" közelében történik. (Csak 30 percet kellene kocsikáznom, és máris a történetben szerepelhetnék magam is.)

Eleinte azt hittem, hogy kapunk valamiféle magyar Star Wars -ot, fantasy kivitelben, de szerencsére nem. A történet egyszerűen olvastatta magát, úgyhogy ha volt időm leülni mögé, akkor gyorsan haladtam vele. A végén izgultam, hogy ne ott csússzon el a sztori. Hogy a befejezés csattanós legyen, üssön.

Volt a könyvben egy pont, amikor azt gondoltam, hogy ezt kevesebb oldalból is meg lehetett volna oldani, de letéve már úgy voltam vele, hogy igen, ez mind kellett hozzá, hogy átvezesse, amit át kellett. Hogy megmutassa, amit meg akart.

És igen, megvan a végén az ütés, amit vártam... Számítani lehet egy ilyen befejezésre, meg nem is, de illeszkedik a könyvhöz.

Összességében nézve ez volt mostanában az első olyan könyv, ami nem gyerekeknek íródott, mégis annyira tetszett, hogy ha kapok egy hét szabadságot, pár óra alatt már a blogon lett volna. A rajongója lettem ennek a világnak, minden szépségével és kegyetlenségével együtt. El is jutnék oda úgy, ahogy Domán, meg nem is.
Legyen veletek is a Hullám, és sodorjon be a történetbe. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a felnőtt meséket, a horrorisztikus sztorikat, és megőrülne egy kicsit - vagy csak szimplán kiszakadna a valóságból.

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. március 13.

Allan Frewin Jones - Parvati elefántja (Talizmán 4.)

0 megjegyzés

Igen régóta olvasgatom ezt a sorozatot. Magyarul és angolul is csupán négy kötete jelent meg, ami azt jelenti, hogy a sorozat lezáratlanul maradt, amit sajnálok.

Hogy miért? Noha maga a sorozat nem egy kiemelkedő darab, mégis felhívja a világ különböző mítoszaira a figyelmet. Gyerekek számára teszi érthetővé és egyben érdekessé a különböző kultúrák világát.

Ezúttal éppen India világába kalauzol el minket a folytatás. Azonnal belecsöppenünk egy filmforgatásba, ahol Olly és Josh is kapnak egy-egy kisebb szerepet. A kis csapat azonban nem véletlenül kötött ki Indiában. Ethan Cain (ügyeletes főellenség) ugyanis birtokosa lett egy ősi pergamennek, amitől azt reméli, segítségével megtalálhatja Parvati elefántját, vagyis a negyedik Hold-talizmánt.

A tekercset lefordítani, és értelmezni azonban nem egyszerű, hiszen olyan nyelven íródott, amit a legnagyobb koponyák sem tudnak értelmezni. Ethan összehívja a legjobb régészeket szerte a világból, hogy megvitassák a tekercs tartalmát.

Olly és Josh azonban egy lépéssel előbbre kerülnek, mikor egy szoborból előkerül egy kulcs, majd egy helybeli elefántmentővel megoldják a tekercs titkát. De akkor hogy lehet, hogy Mr. Cain minden helyszínre előbb ér ki, mint a gyerekek? Olly és Josh hamar rájön a titokra, hogy ellenségük tényleg minden eszközt bevet, hogy ezúttal az övé legyen a talizmán.

Mindhárman életveszélyes helyzetbe kerülnek, amikor végre forró nyomon járnak. Lesz olyan, aki ezúttal nem éli túl a kalandot?

Kezdjük azzal, ami egyszerűen eltér a korábbi kötetektől: nem látunk túl sokat Indiából. Vártam volna valami olyant, mint az előző kötetekben, hogy jön valaki helybeli, aki mesél arról, hogyan élnek/éltek az emberek Indiába, milyen a pontos mitológiai hátterük stb...

Például tudtátok, hogy pontosan ma (2017.03.13-án) van a Holi Fesztivál? Ez egyébként olyan mozgó ünnep, mint nálunk mondjuk a húsvét. Ennek keretein belül köszöntik az indiaiak a tavaszt (ünneplik még Törökországban és Nepálban is, de most kicsit szeretnélek titeket Indiába juttatni). Mindenki színekkel dobálja a másikat. Ez egy nevetős, utcáravonulós fesztivál, amikor színes vízzel, meg porokkal locsolják, szórják egymást az emberek. Az ünnepet általában máglyarakással kezdik.
A tavaszköszöntés tehát színekkel, tánccal, nevetéssel történik. Ragadjon át mindenkire.

A kötetben lényegében a mítoszvilágnak kellene megjelennie, mégsem teszi a kellő mértékben. Nem hatja át a korábbi kötetekre jellemző alaposság, és a nyomozás is annyira elsikkad, hogy hihetetlen. A gyerekek sokat toporognak egy helyben, ugyanazt a helyszínt nézik át újra és újra, mire végre belátják, hogy nem jó nyomon járnak.

Egyszerűen unalmas... Még gyerekkönyvhöz képest is. Ráadásul kapunk egy nyúlfarknyi mondókát Ganésáról, aki Siva és Parvati gyereke. Siva megtagadta, hogy Ganésa az ő gyereke lenne, levágta a fejét, majd rájött, hogy tévedett. Ezután pótolta egy elefánt fejével. És valamiért ez az elefántfejű istenség sokszor van úgy ábrázolva, hogy egy cickány suttog a fülébe. A gyerekek megpróbáltak rájönni, hogy mit súghatott az a cickány.

Ennyit tudunk meg a mitológiai világáról, ami szerintem nagyon kevés. Ki lehetett volna térni rá, hogy miért olyan fontosak az elefántok. Szó eshetett volna arról, hogy mi az a bindi? Elvégre ez is a hindu valláshoz kötődik, és találkoznak indiai nőkkel, nem hiszem el, hogy egyiken sincs.

Összességében nézve olyan gyászos és lemondó ez a kötet, mintha a szerző tudta volna, hogy a sorozat utolsó darabját írja. Még annyi erőfeszítés sem mutatkozik ennél a résznél, mint a korábbiaknál. A gyermeki levegő megvan, a misztikum, az izgalom viszont elmarad. Nem kell aggódnunk hőseinkért, mert minden megoldás egy csettintésre van tőlük, és az olvasó már jóval előttük látja, hogy hol fogják megtalálni a talizmánt, mint ők. Hőseink ezúttal sajnos csak az oldalszámokat növelik a legtöbb lépésükkel... Kár ezért a sorozatért, jó alapötlet, nem túl jó kivitelben. Ennek ellenére sajnálom, hogy csak úgy félbehagyták a szériát... 


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2017. március 12.

Alan Snow - A jó, a rossz és a sajt (Doboztrollok 3.)

0 megjegyzés

Nos, a Doboztrollok sorozat eddig terjedt. Az utolsó, vagyis a sorozatzáró részt hoztam ma nektek. Tudom, hogy olvasás után sokkal sikerült csak megírnom ezt a bejegyzést, de az időhiány elég nagy úr... De hát kezdjük:

Talán ez a kötet hasonlított legjobban a rajzfilmre (vagy inkább fordítva), ebből használták fel a legtöbb elemet. Méghozzá néhány fontos elem, ami a filmadaptációban is bekerülhetett (nagy szörny, Sajtcéh stb.).

Az előző kötet ugye ott szakadt meg, hogy majdnem megtudtuk, miért él "nagyapa" a föld alatt. Most viszont ténylegesen elmesélik a történetüket, ugyanis Arthur még mindig raboskodik a vaszoknis emberrel, akiről kiderül, hogy nagypapa jó barátja, csak elfeledkezett róla, hogy mi történt.

Közben persze a kis csapat (doboztrollok, patkányok stb.) azon ügyködnek, hogy valahogy megmentsék magukat, majd Arthurt. Végül csapatmunkával egy olyan megoldást kiviteleznek, amelyben Arthur babája igen nagy segítségnek bizonyul.

Igen ám, viszont ott van még Suvasz, és az ördögi terve... Mire kellett neki az átméretező gép? Egy ördögi teremtmény megalkotásához, melyben a mosodások egyik patkánya játssza a főszerepet.

Arthurnak és a kis csapatnak meg kell állítania a hatalmas lényt, mely tönkreteheti Sajthida nyugalmát...

A rajzfilm változattal ellentétben itt nincs Sajthida vezetője, akinek van egy lánya. Főhősünk, Arthur csak magára, és furcsa lényekből álló csapatára számíthat, no meg Nagypapára és az ügyvédre. Ebben a kötetben a fantázia végérvényesen elszabja a láncait, és gátlástalanul bontakozik ki, megjelenítve a legabszurdabb ötleteket is, aminek ebben a köntösben van logikája, egyébként viszont (valóság) nincs.

Teljesen elrugaszkodik hát a talajról, jobban, mint az előző kötetekben, és fura szerzetek, plusz Arthur és emberi barátai mind-mind hősökké válnak. Közben hirdeti a csapatmunka fontosságát. Megtanít minket arra, hogy a divathóbortot néha olyanok találják ki, akik leplepzni akarnak valamit (valami más irányba próbálják terelni a figyelmet). Attól, hogy valaki nem úgy néz ki, mint mi, és nem feltétlenül úgy viselkedik, még lehet jó a szíve. Vegyük észre azokat is, akik mások, ne kezeljük őket úgy, mintha nem is léteznének.

Ezekre az igen fontos dolgokra tanít meg minket Alan Snow, hogy miről maradunk le, ha nem figyelünk a környezetünkre és másokra.

Ismét kapunk néhány aranyos kis rajzot, hogy az abszurdabbnál abszurdabb jelenetek elképzelése se okozzon nehézséget. Kapunk alájuk egy-egy mondatot a szövegből (mint a korábbi részekben is).

Összességében nézve kellemes, tanulságos gyerekmese sorozatot sikerült lezárni. Bájosak a szereplők, megvannak a jók és a rosszak, akik harcba szállnak egymással, és természetesen a jóság, az igazság mindig győzedelmeskedik. Addig viszont izgulhatunk, hogyan alakul a furcsa lények sorsa...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2017. március 8.

A B10 első állomásáról - Győrből

0 megjegyzés

A B10 hivatalos könyvjelzőjének eleje, hátulja (minden állomáson beszerezhető)
2017.03.03. (péntek) 17:00 óra...

A könyvtár Győrben szélesre tárja a kaput, és invitál a 2. emeleti terembe, ahol már kirakodva várja az érdeklődőket Bíró Szabolcs, és Benyák Zoltán valamennyi könyve.

Annyira ritkán esik meg, hogy Győrbe jönnek olyan írók, akiktől olvastam. Olyan meg pláne ritkán esik meg, hogy egy olyan író jár erre, akinek a könyveit igen szeretem. Mivel a könyvhétre 2016 nyarán nem jutottam ki, ezért kíváló alkalom kínálkozott, hogy bepótoljam Benyák Zoltánnal a találkozást.

Így hát csapatostul felkerekedtünk, hogy kultúrálódjunk és kiderítsük, mi a titka a két írónak.
Eléggé érdekesnek ígérkezett az este. A moderátor kicsit bemutatta az írókat, majd próbálta irányítani a beszélgetést néhány kérdéssel.
Hol Szabolcs, hol Zoltán válaszoltak, nem kevés érdekességet osztva meg a hallgatósággal írásról, karakterépítésről, ki és miért és hogyan ír.

Benyák Zoltánnál tetszett az a momentum, hogy bekapcsolja a zenét, vagy "lemegy egy kocsmába" és átvéve a hangulatot, elkezdi az alkotást. Azért is szeretem a könyveit annyira nagyon, mert mindegyikből áradnak a hangulatok, az embert magukkal ragadják. Amit még nagyon érdekesnek találtam, hogy honnan jön az ihlet. A Csavargók dala története, és A nagy illúzió háttere nagyon tetszett. Arról is szívesen hallgattam volna történetet, hogy a Veszett lelkek városa honnan jött, de ezt bevallom, hogy elfelejtettem megkérdezni...

Bíró Szabolcsnál a legérdekesebb a történelemhez való viszonya. Mennyi utánajárás, mennyi "tanulás" kellett neki ahhoz, hogy össze tudja rakni a történeteit. Mekkora történelmi könyvtára lehet az írónak (azok alapján, ami elhangzott). Egyszerűen lenyűgöző a történelemhez való hozzáállása, az iránta tanúsított szenvedélye.

A beszélgetés végén várták a közönség kérdéseit is, amiből nem sok akadt - maradjunk ennyiben...

Bíró Szabolcs (balra) és Benyák Zoltán (jobbra)
Bevallom őszintén, hogy Bíró Szabolcs esetében a magyar néven írt valamennyi könyve megvan, szívesen okoztam volna neki "ínhüvelygyulladást" (remélem nem veszi rossz néven), viszont ez kissé meghíúsult (köszönhetően a kétlaki-könyvtáras-életnek). Mivel a könyveim 140 kilométerrel arrébb voltak, ezért sajnos egyik írótól sem gyűjtöttem be dedikálást.

Benyák Zoltántól is van még könyvem, amin nem ékeskedik dedikálás, de ami késik, nem múlik. 

Lehetett könyveket vásárolni az íróktól (Olvasók, akik ott lesztek valamely jövőbeli állomáson - vegyetek, vigyetek az írók könyveiből, támogassátok a magyar irodalmat! Zseniálisan jó! Higgyétek el! Ha nektek már megvan, vegyétek meg a szomszédotoknak, anyukátoknak, apukátoknak, bárkinek, aki nektek szimpatikus!)


A végén lehetőség volt még beszélgetni az írókkal. Benyák Zoltánra csaptam le pár kérdés erejéig, aki annyit elárult, hogy már van új könyv, de egyelőre még nem tudja, mikor kerül kiadásra. 

Megkérdeztem tőle, mondták e neki, hogy a Veszett lelkek városa és A nagy illúzió nagyon hasonlítanak egymásra, mire a válasz: nem csak én jöttem ezzel a kérdéssel, és igen, valóban hasonlítanak.

Az új könyv is várhatóan az Athaneaum kiadónál fog napvilágot látni. Ezzel kapcsolatosan a kiadó annyit mondott, hogy vagy ősszel, de inkább télen fog majd debütálni az új kötet.

Szóval meglehetősen ingatag, hogy mikor kerül a boltok polcaira. Addig is vegyétek, és vigyétek A nagy illúzió -t, mindenkinek, aki csak él, virul, mozog, és már tud olvasni (és azoknak is, akik nem).

Menjetek, és nézzetek be feltétlenül a B10 turnéra, ha...
- Szeretitek Bíró Szabolcs könyveit
- Szeretitek Benyák Zoltán könyveit
- Kíváncsiak vagytok, mi ad nekik ihletet
- Kíváncsiak vagytok, hogy dolgoznak, mi a titkuk
- Szeretnétek kultúrálódni
- Szeretnétek dedikáltatni, vagy megszerezni az írók valamely könyvét
- Egyéb okból kifolyólag akartok részt venni az eseményen.

Végül pedig megosztanék egy videót, amit még az író tett fel a Facebook oldalára.

Így íródott A nagy illúzió:

Folytatás...

2017. március 4.

Robert Paul Weston - A híres hatodik ghork (Szörnyen titkos részleg 2.)

0 megjegyzés

Az első rész valami iszonyat cukipofa. Ne haragudjatok, de nincs rá jobb szavam.

Ami az első kötet óta mit sem változott, hogy ez is világít a sötétben. A borítót nem értem teljes mértékben, de talán nem is annyira fontos. Még mindig lehet vele villogni a sötétben, bár ez már nem akkora szenzáció az első rész után.

Remélem, mindenki olvasta az első részt, aki ide tévedt, mert akkor nem kell sokat magyaráznom, mi az a ghork... Na jó, azért mégis megosztom majd kicsit később, de nézzük, mi található a kötetben.

Az iniciálés betű, és a fejezet előtti találmány nem újdonság. Nagyjából a történet onnan indul, hogy Elliot és ételkritikus szülei (akik nem tudnak főzni) menni akarnak egy gasztrofesztiválra, ahol mindenféle kajákat kóstolhatnának.

Leslie, és immáron szakáccsá vált édesanyja is részt vesz a fesztiválon, csak a másik oldal képviseletében.

Előtte azonban megtudjuk, hogy a gyerekek gyakorta mennek a Szörnyen titkos részlegre, és mindenféle találmányokon dolgoznak Elliot nagybácsijával. Viszont egyre különösebb dolgok kezdenek történni.

Például egy másik Szörnyen titkos részleget meg akarnak támadni a ghorkok... mert a Főnök ezt parancsolta. A terv része továbbá, hogy megtalálják a híres hatodik ghorkot is, aki majd a hatodik törzs vezére lesz. De kik is a ghorkok? Az öt érzékszervet képviselik (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás), és éppen ezért az a szervük nagyobb és kiélezettebb, amelyik törzsbe tartoznak. Így tahát aki ízlelésben jó, annak a szája nagy, aki látásban, a szeme stb... De vajon mire képes a híres hatodik ghork?

A gyerekek elkezdenek tanakodni a problémán, viszont a Főnöknek nagyobb terve akad, minthogy bemutasson egy hatodik ghork fajt. Minden embert ghorkká akar változtatni. Ehhez két dologra van szüksége. Az egyik egy olyan Szörnyen titkos részleg, akik kajákkal foglalkoznak - így ki tudják fejleszteni a ghorkosító elixírt. A másik pedig Archi bácsi (Elliot nagybátyja) Szörnyen titkos részlege, akik fegyvert tudnak csinálni a ghorkcsináló elixírhez.

Azonban Elliotnak már késő, ugyanis elkezdődött nála a ghorkosodás. Hogyan? Úgy, hogy egy ghorkok által működtetett étteremben már el is kezdték belegyömni a kajákba a szörnycsináló elixírt. Leslie nagyapja eltűnik, Elliot és barátaik csapdába esnek, és rács mögé kerülnek.

Szóval az események zajlanak. Ezzel nem lenne semmi probléma, ha a könyv kicsit hosszabb lenne. Annyi még a változás az előző kötethez képest, hogy nem annyira kedves és bájos (értsd: rajzos, képes, gyerekbarát).

Az orr-ghorkok miatt minden fejezet elején van egy kis nyálka. Nagyobb kép az első és második részek elején vannak csupán, így a sokféle lényt, amit magába sűrít a kötet, nem lehet elképzelni. Egyszerűen túl sok lényt akar benyomni. Az első kötetben működött a dolog, volt idő arra, hogy leírják az egyes lények külsejét. Itt már annyi lényt akar felmarkolni, hogy egyszerűen nincs rá lehetőség sem, hogy megmutassák, hogy néz ki egyik-másik. Viszont, ezen lehetett volna segíteni néhány rajzzal, amiken a lényeket megmutatják. Ilyen viszont nem történt, úgyhogy hoppon maradtunk.

Viszont kapunk szerelmi szálat szörnyike módra, amit nem teljesen értettem, miért kellett. Két lénynek is hirtelen szerelmi bánata lett, az előző részben pedig senki nem adta ilyesminek a jelét.

Maga a stílus még mindig megfelelő, gyerekkönyvhöz méltó - ha lehet így fogalmazni. Valahogy mégsem ragadott meg annyira, mint az első kötet. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy most már tényleg minden egyes egyedül a gyerekeken múlik, akiknek egyébként a - Lényvilág ismeretét mellőző -felnőttek egyáltalán nem hisznek el semmit. Ezért pl. Elliot makacskodik, nem hajlandó megmutatni szörnykarommá váló kezét - pedig végre bizonyíték van nála, hogy a Lények léteznek, valóságosak.

Okosabbnak akarja eladni a gyerekeket, mint amilyenek valójában, ami szerintem egyáltalán nem előnyös...

Összességében nézve a stílust, a karaktereket hozza a kötet, viszont túl nagy a hangsúly azon, hogy egyes egyedül a gyerekek lehetnek hősök, és a hősies körből mind a felnőttek, mint a Lények ki vannak zárva... Emellett a történet túl sokat akar, úgyhogy kapkod, és nem mutat be részletesen egy csomó, egyébként érdekes dolgot... Kár érte...


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. március 3.

Robert Paul Weston - Szörnyen titkos részleg (Szörnyen titkos részleg 1.)

0 megjegyzés


Egy leakciózáson találtam meg az első és a második részét is a sorozatnak. Amennyire tudom, ennél nemigazán van több kötete, úgyhogy lássuk is a sorozatot...

Ami kreatív ötletet lehetett, azt a könyv készítője mind belegyúrta. Kezdjük a borítóval. Amellett, hogy színes, meg dombornyomott, világít a sötétben. Értitek? Láttam már részben 3D-s borítót, teljesen 3D-s borítót. Félig kivágott, koporsós borítót... De ez??? ZSENIÁLIS! Világítanak a lények a sötétben (fluoreszkáló).

Ez még hagyján... A fejezetek elején van egy-egy szörnyen titkos találmány, gyönyörű képekkel találkozhatunk. A fejezetkezdő első betűk speciális "iniciálék", a könyv stílusához szabva mindenféle rugókból, csavarokból, teleszkópokból összeeszkábálva, ami nagyon ötletes.
A fordító is bravúros munkát végzett a remek szójátékokkal. Úgyhogy a kivitelezésre nem lehet panasz. (Egyébként nem is csodálom azok után, hogy Pék Zoltán a fordító.)

A történet meglehetősen aranyos. Elliot és barátja, Leslie meghívást kapnak Elliot nagybátyjához a Szörnyen Titkos Részlegre... akarom mondani a Kutatás és fejlesztési osztályra a DENKi-3000 -hez.

Elliot alapvetően fura fiúcska, mert folyton horgászmellényben mászkál. Minden áldott nap. Ezért is figyel fel rá Leslie, akivel véletlenül ugyanazt építik meg egy tudományos versenyre.

Leslie magának való lány. Azóta ilyen, mióta az anyja miatt folyamatosan költözni kényszerül. Úgy tűnik, hogy az anyuka most végre olyan embertől kap munkát, hogy maradhatnak, de Leslie reménykedni sem mer benne, úgyhogy nem barátkozik. Ezért is éri váratlanul, mikor Elliot elhívja őt a DENKi-3000-hez...

Hogy mi ez a hely? Tulajdonképpen mindenféle furcsa találmányok kerülnek ki innen, amikből aztán tömegesen gyártanak, és eladják. A DENKi-3000 azonban bajba kerül, hisz nem jött össze mostanában új találmány. A két gyerek feladata lesz az, hogy kitaláljanak valamit, amit meg is tudnak valósítani, mielőtt eladják a céget a konkurenciának, aki várhatóan tönkre fog tenni mindent.

Kiharcolnak néhány nap haladékot, hogy előállítsanak valami új, használható találmányt, de a nagybácsi eltűnik...  A két gyereknek kell tehát kitalálni, hogy mi kell a találmányhoz, és egyáltalán min dolgozott a nagybácsi.

A java azonban ezután jön még. Elliot és Leslie egy olyan háborúban találja magát, ahol a Lények egymásnak feszülnek, és ahol az emberek ijedeznek egy kört... Hogy kik is a Lények? Hát mindenféle szörnyecskék, akik találmányokon dolgoznak, és a Lényvilág technológiáját, és gondolkodásmódját teszik bele a kütyükbe. Minden gépezethez kell 3 eszencia, hogy működni tudjon, viszont ez a képesség, hogy mi az a három komponens, ami az energiáját fogja adni a működéshez, nem mindenkiben található meg.

Mint minden ifjúsági könyv, kritikus pontnak tekintem, hogy a gyerekeket mennyire becsülik föl vagy alá... Az egy pont levonást nálam pont azért kapja, mert megint túlbecsülik a gyermeki elmét. Először ez ott látszik, hogy csak a gyerekek képesek a Lények világát felfogni, megérteni, kilogikázni, és az eszenciákat kiválasztani a találmányokhoz. Az sem gyanús senkinek, hogy 2 találmány, amihez a kölykök választják ki az eszenciákat nem működik, a 3. meg nem úgy működik, ahogy kellene. 

A gyerekekre túl nagy felelősség hárul, teljesen fölöslegesen. A nagybácsi egyszerűen elmondhatta volna, hogy éppen min dolgozik, a gyerekek segíthettek volna az alapanyagok beszerzésében, és ennyi.

Nyilván akkor a könyv sem tartana ilyen sokáig. Akkor nem ismernénk meg a ghorkokat, a tündenevért, meg a többi bohókás szörnyet. Nagyon különböző lényeket kombinál össze az író, akik szeretnivalóak, néha kissé esetlenek, máskor elveszettek, megint máskor hősiesen próbálják védelmezni társaikat.

Egyszerűen nem lehet ezt a könyvet nem szeretni. Annyi frappáns szófordulat és ötlet van benne, fűszerezve bájjal, kedvességgel. Letehetetlen. A stílusa is egyedi, a szófordulatokkal. A fordító bravúrja is ez a könyv. Pék Zoltán fordításait nagyon szeretem, és ez a darab ismét bizonyítja, hogy egyszerűen zseniális fordító.

A képek tökéletesen kiegészítik a leírtakat. Alátámasztják mindazt, amit olvashatunk, vagy (ha fejezet előtt van) már árulkodik arról, mi lesz a fejezet fő momentuma. Ehhez adnak segítséget a fejezetek előtti apró szösszenetek, vagyis egy kis bevezető, mi lesz az adott részben. 

A könyv is két részre van tagolva. Az első részben főként megismerjük a lényeket, az alap problémát (az anyagi gondok, amik miatt el akarják adni a céget), majd a nagybácsi eltűnik. A második részben a megmentés menete van, illetve mindenkinek kiderül a titka.

Nem tudom, egyszerűen mi más mondhatnék a könyvről. Vegyétek, amíg még tehetitek, olvassátok, amíg még lehet, és villogjatok vele a sötétben.

Összességében nézve megvan benne a mosolyogtató faktor, a gyermeki nyelvezet, a mesés körítés. Néhány, gyerekek számára magyarázandó kifejezés is előkerül, viszont többnyire a gyermeki nyelvezet van előtérben, illetve a hősies gyermekek. Az író még arra is ad esélyt, hogy a gyerekek kitalálják, milyen találmányt csinálnának, és milyen eszenciákat használnának fel hozzájuk... úgyhogy mindenkinek ajánlani tudom csak, akik szeretik a gyerekkönyveket, az ördögi mágnásokat hatalomátvételi rinyákkal, no meg persze a ghorkokat (ha nem tudod, mik azok, akkor pedig feltétlen neked való a könyv, hogy tudd, mitől kell rettegni).


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. március 2.

Vlogger vs. blogger 2. - a 2. forduló

0 megjegyzés

Nehéz. Azt kell mondjam, hogy egyre nehezebb a Vlogger vs. Blogger.

Hogy miért? Ngie kemény ellenfél. Most is hajszálon lógott, hogy sikerül e többet olvasnom nála, avagy sem. 

Viszont több dologra jöttem rá. A legfontosabb következtetésem, hogy sokkal többet tudok olvasni akkor, amikor nem kell még a bejegyzésekkel is pepecselnem, hanem csak olvashatok. Olyankor valahogy darálom a könyveket. 

Így lehetséges az, hogy például három bejegyzéssel máris el vagyok maradva. Ennyi könyvet olvastam úgy, hogy nem készült róla bejegyzés, hanem felvettem a könyvet, elolvastam, letettem, jött a következő, elolvastam, letettem stb...

Rájöttem, hogy így mennyivel egyszerűbb lenne a versengés Ngie ellen, ha nem kellene bejegyzésekkel pepecselnem. Neki is könnyebb és gyorsabb lenne, ha nem szánna időt a videókra.

Amiben megegyezünk: nem tudunk lemondani arról, hogy posztoljunk, videózzunk (ki mit csinál).

Úgyhogy nézzük, hogy mennyi az annyi...

Február relatíve rövid volt, gyorsan eltelt, úgyhogy mindössze 6 kötet fért bele a repertoárba, amivel kevesebb, mint 2.000 oldalt gereblyéztem össze a hónapra. Ngie ehhez képest néhány oldalallal olvasott csak kevesebbet, szóval a következő hónapot -200 oldallal nyitja büntetésből.

Sok dologról akartam egyébként írni nektek, hiszen a héten lesz Benyák Zoltán Győrben (éppen holnap), és hozza magával (vagy éppen fordítva) Bíró Szabolcsot is, úgyhogy izgalmasnak ígérkezik a péntek délután.

Amiről még említést teszek majd... Tékasztorik, a film! Beestem a moziba rá (szó szerint), és ezzel kapcsolatos élményeim valahogy kikívánkoznak belőlem, úgyhogy nem fogom vissza magam. 

Most pedig megyek, még adós vagyok nektek ezzel-azzal... ;)

(És ne felejtsetek el drukkolni, hogy a következő hónapban is a Blogger legyen a nyertes ;) )
Folytatás...

2017. február 21.

Alan Snow - A vaszoknis ember (Doboztrollok 2.)

0 megjegyzés

Gyönyörű kivitelű sorozat. Egyszerűen nem lehet panaszszava sem az embernek a minőségre. Az előző rész elején is volt egy kis összefoglaló, hogy milyen lényekkel találkozhatunk, a másodikban ezen felül kapunk egy fejezetekre bontott "az előző részek tartalmából" jellegű összefoglalót.
A végén természetesen a következő kötet előzetese sem hiányozhat, teljesen egyedi módon tálalva.
Ezek mellett a néha felismerhetetlen képek is megjelennek ismételten, de ezúttal kidolgozottabb formában.

No de nézzük a történetet, ami pontosan onnan folytatódik, ahol az előző részben megszakadt.
Arthur és barátai elkezdik keresni a mindenféle lényeket, akik eltűntek. Rájönnek, hogy a Sajtpalota valahogy fontos szerepet játszik az ügyben, így ráállnak, hogy megfigyelik. Arthurnak ugyanakkor vakmerő ötlete támad, és bemegy a palotába, ahol ijesztő felfedezés várja: egyrészt, hogy ott vannak elrabolt barátai, másrészt, hogy fogságba esett.

A részben megjelennek még a hatóság emberei is, akik miatt Arthur végérvényesen szorult helyzetbe kerül, és mielőtt megtudnánk az igazságot arról, miért is éltek a nagyapával Alantvilágban, kapunk egy vágást...

Undok befejezés egy bájos könyvnek, ami után azért az ember már kíváncsi, hogy két kötet alatt nem derült ki, miért kényszerültek a föld alá Arthurék, és ezúttal sem tudjuk meg, tehát még párat kell aludni, mire a titok kiderül.

Ismét több szálon futnak az események, hisz láthatjuk a patkányokat a hajón, máskor Arthurt, ahogy próbálja kiszabadítani a barátait, majd ő is menekülne a csapdából. Rájön a szörnyű igazságra...

Suvasz valójában nem más, mint Madam Frufru... álruhában. Az egész könyv tulajdonképpen arra épül, hogy mindenki elrejti magát valahogy, és ezzel menti meg magát. Madam Frufru ugyanis divatot teremt, bármit csinál, így tudja Suvasz eladni a számára már fölöslegessé vált (kihasznált) lényeket. Hőseink doboztrollá változnak, hogy megszökjenek a hatóság orra elől, és eljussanak Alantvilágba Sajthidáról, ahol üldözik őket.
Mindenki álruhába bújik a céljai elérése érdekében, mintha csak farsangi felvonulást tartanának.

A könyv legnagyobb tanulsága, hogy nincs egyenlőség. Azok, akik nem úgy néznek ki, mint mondjuk egy átlag ember, az kénytelen rejtőzködni, álcázni magát és Alantvilágban bújkálni. Nem védi őket a felszínen a hatóság, és még az sem segít rajtuk, ha egy ügyvéd vagy bíró (értsd: nagyhatalmú ember) a barátjuk. Egyszerűen elítélik őket, mert mások, és annak van szava, aki hasonszőrű. Az, aki jó csapatot választ, könnyen jut előre, és egyszerűen sebezhetetlen.

A fő probléma tehát az, hogy elítélik az Alantvilágiakat, hiszen ők nem teljesen emberek. Alantas munkákat csinálnak meg az embereknek (pl. a beszélő patkányok mosodát vezetnek), vagy csak egyszerűen arrébb állnak, ha rettenetes körülmények kezdik őket körbevenni (lásd: Káposztafejek migrálása).

A szomorú a történetben végig az, hogy az ember érzi, hogy ez így nem jó. Sajnáljuk a doboztrollokat, a patkányokat, és a többi lényt, hogy egyszerűen nincs az a hatalom, ami meg tudná védeni őket. Az azonos értékrendet valló emberek alkotnak egy-egy közösséget, csoportot. Azonos a téma, tehát van miről beszélni, van mi miatt összefogni. Ebben az esetben a sajtcéh az, aminek több ága is van, tagjai közös ideológiája, hogy szeretik a sajtot. Amint a rendőrök megtudják, hogy Suvasz is ebbe a körbe tartozik, rögtön a pártjára állnak, és az Alantvilágiak ellen fordulnak, hisz ők nem ugyanazokat az értékrendeket vallják, nem "csapattagok", hanem kívülállók.

Az a baj az ilyesfajta csoportokkal, hogy nem engednek idegent a közösségükbe, és egyszerűen elvakultan hisznek abban, hogy aki a csapattagjuk, az tényleg nem lehet "rossz" - mindig igazat mond, meg kell védeni, ha támadás éri stb. Az azonos értékek vallása összekovácsolja őket egységgé, és más csoportosulások tagjaival szembe együttes erővel lépnek fel.

Mivel a doboztrollok és a többi lények csak élni szeretnének, nyugalmat maguk köré, és egyéb ilyen apróságokat, nem tartoznak a közösségbe, ezért vannak kiszolgáltatva... Ami eléggé szomorú, hogy teljesen olyanok, mint a szemellenzős lovak.

A tanulsága a sorozatnak tehát továbbra is adott: nem biztos, hogy az a jó ember, aki a csoportunkba tartozik, aki velünk azonos elveket képvisel. Lehet néha igaza annak is, aki a köreinken kívülre esik, és az ő elveit is el kellene fogadni. Ha nem is értünk vele egyet, de hagyjuk már élni a más csapatok tagjait is...

Összességében nézve még mindig gyerekmeséről van szó, gyermekies nyelvezettel, a szokásos "nem-lebutított-felnőtt" karakterekkel, mókás lényekkel, és néha megmosolyogtatóan aranyos epizódokkal. A történetnek köze nincs a rajzfilm változathoz, ami sok esetben nem is gond, hiszen más a műfaj, itt mást lehet megjeleníteni. Gyerekeknek ideális estimese...


GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. február 20.

Mióta muszáj kicsit elgondolkozni...

0 megjegyzés

Mióta egyre gyakrabban futok bele olyanokba, hogy írók nézik (bocsánat a szóhasználatért) hülyének az olvasóikat...

Mióta a saját blogon is elkezdenek kioktatni az emberek, hogy miért merek negatív véleményt megfogalmazni...

Mióta elvileg rendszeres olvasói rétegbe tartozó olvasók nem értik, hogy mit írok a blogon...


Rájöttem, hogy az olvasói társadalomnak mi a túró baja van a bloggerekkel. Egyszerűen mi emberek nehezen bírjuk megállni azt, hogy kinyissuk a pofánkat, ha valami nekünk nem tetsző dologgal találkozunk szembe. 

Egy negatív vélemény a kedvenc könyvemről? Júj, személyesen engem sértettek meg ezzel... = ez az a hozzáállás, amit soha a büdös életbe nem fogok, és nem is akarok megérteni. 

És akkor jönnek az elvakult fanatikus rajongók ide hőbörögni a blogra, hogy arctalanul és névtelenül írogatok az írók könyveiről, meg sértegetem az írókat. Tényleg? 

Szögezzük már le emberek, hogy...

1, Mindig vállaltam az arcomat. Az csak egy dolog, hogy a blogon bejegyzések mögé "bújok", viszont könyvhéten stb. helyeken ha találkozom az írókkal, személyesen is elmondom nekik (ha felismerem őket), hogy nekem hogy tetszett/nem tetszett a könyvük. Az arcukba merem mondani, mert ők is ugyanolyan emberek, mint te, aki ezt a bejegyzést olvasod, vagy én, aki ezt a bejegyzést írom/írtam.

2, Nem érdekel, hogy ki a franc követte el az adott könyvet. Ha megemlítem is az írót, általános dolgokat mondok róla, nem azt, hogy rettenetesen ír, hanem hogy a könyv nem tetszik. A legtöbb íróval nem ápolok barátság-viszonyt, aki felkerül a blogra, tehát nem ismerem őket. Úgy, hogy nem ismerem őket, nem tudok véleményt formálni róla, hogy milyenek, mint ember, innentől kezdve minden, amit írok a könyvéről szól. Felőlem lehet irgalmas szamaritánus, aki missziókat teljesítve éhező árvákon segítő jótét lélek... Ha nem tud írni, akkor nem tud írni, sajnálom. Akkor a könyvét nem fogom magasztalni, piedesztálra állítani, mert nem jó. Ezzel nem az embert ítélem meg, mondok róla véleményt, megyek át személyeskedésbe... egyszerűen nem tetszik a könyve. 

Volt olyan író, akit barátomnak tekintek, és átküldte a kéziratát, hogy nézzem már meg, milyen. Közöltem vele, hogy ezt én a helyébe nem vinném kiadóhoz, mert borzalmas. Nem vette személyeskedésnek, felfogta az érveimet, megköszönte, hogy beleolvastam, és ennyi. Nem támadásnak vette, hisz tudta, hogy ettől függetlenül vele, mint emberrel semmi bajom nincs.

És igen, kedves elvakult fanatikusok, magukat zseninek kürtölő írócskák, lehet lecsillagozni a bejegyzéseket a blogon, hogy 1 csillag stb., de előbb a saját portán sepregess, gondold végig, mielőtt kijön a hülyeség az ujjaidból. Ne engem köpködj, hogy bejegyzés mögé bújva osztom az észt, ha te a pofádat sem mered vállalni, sőt, még az igazi nevedet se, meg eltűnsz azután, hogy egyetlen kommentet itt hagytál. Lehet megsértődni, emberek, szívetek joga, de ne vádolj olyannal, ami inkább rád jellemző. 

Well done!
Folytatás...

2017. február 19.

Alan Snow - Gatyára fel! (Doboztrollok 1.)

0 megjegyzés

Úgy egy hete megnéztük a Doboztrollok című rajzfilmet, és amint megláttam egy könyvesbolt kínálatában, naná, hogy mind a három kötetet megvettem, és elkezdtem olvasni.

Bájos kis mesét kaptam, aminek semmi köze nincs a rajzfilm változathoz, ennek ellenére mind a két változatot ajánlom.

A rajzfilm története jóval egyszerűbb: vannak a doboztrollok, akiket szörnynek néznek, akik akár gyerekeket is elrabolnak és esznek meg. A lakosság akkor fedezi fel a doboztrollok ártatlanságát, amikor már szemmel láthatóan késő, hiszen elkezdik levadászni őket. A vadászok vezetője Suvasz, aki hatalmat szeretne szerezni azzal, hogy minden doboztrollt elkap, és úgy tűnik, sikerül is neki...

Ezzel szemben a könyv története jóval összetettebb. Az alapfelvetés, hogy Arthur egy kisfiú, aki alantvilágban lakik "nagyapával". A kisfiú (mivel nagyapa idős) maga megy el mindig a betevő falatot összeszedni. Nagypapa egy feltaláló, aki szárnyakat ad a gyereknek, így körberepülheti a várost. 

Amikor egy napon megsérül a szárnya, és Sajtvadászok elveszik tőle, elkerül egy ügyvédhez, aki egy boltban bújtat három doboztrollt és egy káposztafejet. A férfi megígéri Arthurnak, hogy visszajuttatja... Ez azonban korántsem ilyen egyszerű, hiszen valaki lezárja a lyukakat, amik az alantvilágba vezetnek. Valaki elkezd miniatűr doboztrollokat és káposztafejeket árulni, miközben a nagy változatokat elrabolják... Vajon mi történhetett?

A rajzok a kötetben cseppet sem bájosak, viszont igen ötletesek. Minden epizódhoz jut egy (a könyvből vett) megjegyzéssel tarkított, fekete-fehér skicc, amin néha nemigazán lehet felismerni, hogy az ember mit lát.

Maga a történet több szálon fut, mégis lineárisan. A doboztrollok igen keveset szerepelnek, de nagyon szerethetőek. A kedvencem Gyufa volt, a legkisebb doboztroll, aki még kevesebbet szerepel, mint mondjuk a rajzfilmből is ismert Hal, Cipő, Tojás. Ugyanakkor vannak olyan figurák, mint a káposztafejek (pl.: Titusz), beszélő patkányok, tengeritehenek. Jóval színesebb a paletta, mint a rajzfilmben, így nem mondanám, hogy kifejezetten a doboztrollok állnának a középponban.

A gyermekeknek kedvező körítés meglehetősen aranyos, ahogy nyomozni kezdenek felnőttek (akiket végre nem butítanak le) és gyerekek egyaránt. Igen, a legnagyobb előnye a kötetnek, hogy a felnőttek nem agyalágyult idióták, akiknél a gyerekek jóval okosabbak. Arthur nem akar okosabbnak látszani, mint valójában. A felnőtteknek is vannak ötletei, ugyanakkor a gyerek is bedob ezt-azt az ötletbörzénél, és szerintem ez így egy tökéletes egyveleg.

Összességében nézve kíváló gyerekkönyv gyerekeknek és felnőtteknek szóló szórakozási lehetőséggel. Míg a felnőttek olvassák a gyerekeknek, és mutatják a képeket, ők is jól mulathatnak, izgulhatnak érte, hogy Arthur haza kerüljön, akárcsak a doboztrollok, a tengeritehenek, és a káposztafejek...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2017. február 18.

Vlogger vs. Blogger 2. - az 1. fordulóról

0 megjegyzés

Tudjátok, a tavalyi évben nem volt ennyire éles a verseny. Idén ti is csatlakozhattatok hozzánk, külön oldalon tudjátok követni, hogy ki hogyan áll jelenleg, és küldhettek be cikkeket is. 


Annak ellenére, hogy Ngie végig 500 oldalakkal vezetett (és tette ezt annak ellenére, hogy -200 oldallal indult), sikerült nyernem, de éppen hogy... Ha az utolsó napon nem olvasok el két lazább könyvet, akkor így járok... Egyszerűen nem lett volna esélyem se, úgyhogy éjfélig olvastam, feltöltöttem az oldalszámokat, és másnap láttam, hogy éppen hogy, de sikerült megverni Vlogger Andit.

Gondolkoztam rajta, hogyan is éltem meg az első hónapot. Egyszerűen motivált, hogy Ngie mennyire ösztönzött rá, hogy nyúljak egyik könyv olvasása után a következőhöz. A hónapban 10 könyvet sikerült elolvasnom, amire eddig talán még sosem volt példa. Ebben a hónapban ehhez képest még eléggé rosszul állok, de még annyi időm se volt, mint előző hónapban, valahogy a jó idő közeledtével egyre több a program, szükség volt túlórára, ilyesmi... Viszont a legjobb érzés az volt, hogy minden alkalommal az elolvasott könyveimet a győri lakásból áthurcolva a fél országon elviszem Zalába. Amikor egy bőrönd volt tele azokkal a könyvekkel, amiket olvastam (egy hónap alatti termés), annál nagyobb élmény nemigazán volt még. Ezt úgy értsétek, hogy szükség volt a zalai könyvek átstruktúrálására is, annyira megtömődött a táska. Az olvasottak polcomra már nem férnek könyvek, úgyhogy új könyvespolcot alakítottam ki erre a célra. Ezen könyvek helyére vihettem Zalából pár könyvet, hogy az ottani könyvespolc is mutatós legyen.

Azóta az a metodika, hogy ha sikerül kivégeznem egy könyvet, bedobom a bőröndbe, és amikor legközelebb zalába utazom, viszem magammal, és amennyit kiveszek a bőröndből, annyit viszek visszafele. Ez azért is jó, mert elkezdett csökkenni a zalában levő olvasatlan könyvek száma, ami szerintem tök jó.

Ngiet is faggattam róla, hogyan élte meg a januári (a 2017. évi első) Vlogger vs. Blogger fordulót. Íme egy kis interjú Ngievel:

·      Hogyan kivitelezted az olvasást? Hogy tudtál ilyen sok könyvet elolvasni?

Nem csináltam semmit másképp, mint eddig. Ha van az olvasási válságnak ellenpárja, akkor én most abban voltam. A könyvek többségének egyszerű volt a nyelvezete, biztos az is segített abban, hogy gyorsabban haladjak.

·      Hogy nézett ki egy napod januárban? Hogy fért bele az olvasás?

Hétfőtől péntekig dolgozom, ilyenkor kevesebb időm van olvasni. Ingázás közben a bkv-n szoktam találni rá időt, de ilyenkor maximum 10-20 oldalt tudok elolvasni. Esténként szoktam többet olvasni, illetve a hétvégén.

·      Gondoltad volna, hogy ennyi oldalszámot fogsz olvasni? Tavaly volt bármikor is ilyen sok?

Nem gondoltam volna, a tavalyi 2000 körüli oldalszám is már elég brutális volt. Igazából tényleg rajtad múlik, hogy mennyi időt találsz az olvasásra. Nem tartom azt nagy ördöngösségnek, hogy facebook, vagy a youtube helyett inkább olvasson az ember. Rengeteg időt töltünk üresjáratban és sokszor nem vesszük észre. Én most ezek nagy részét próbáltam olvasásra fordítani.

·      Hogy élted meg a könyveket? Mennyi volt közte pozitív/negatív élmény? Mennyire tudtál velük haladni?

A legelső könyvvel emlékszem, hogy nehezen haladtam (Molnár Csaba: A széttört idő legendája). Sok szálon, különböző idősíkokon fut a történet és nagyon sok apró epizód van benne. A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeivel küzdöttem még meg nagyon, mert már sok ilyenféle történetet olvastam, és nem haladtam vele, mert unalmas volt számomra. A többi könyvvel mind jól haladtam. Ami nagyon pozitív volt, az az egy font hús, azt nagyon szerettem.

·      Az évad első kisebb oldalszáma jött össze. Hogy élted meg ezt? Mennyire motivál a következő hónapban arra, hogy többet olvass?

Egyelőre azt érzem, hogy nem motivál. Amikor láttam, hogy Andi kezd az utolsó napokban felzárkózni a számokban, nem kezdtem el emiatt olvasni, vagy direkt többet olvasni. A hónapban sikerült végig egyenletesen sokat olvasnom, és a következő hónapra is ez a tervem.



Hát ennyi lenne mára. Most mennem kell, mert egy több száz oldalas lemaradást kell behoznom... 
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger