2016. március 31.

Vlogger vs. Blogger - szabályok, kezdetek, avagy mi is ez?

0 megjegyzés


Nem is olyan régen... egy messzi-messzi-igenmesszi internetes világban... az Inside my Head vlog vezetője Andi úgy döntött, háborút indít a bloggerek ellen. Ez nem áprilisi tréfa, hanem egy véresen komoly összecsapáshoz vezethet, melynek során a világ bloggereinek össze kell fognia... 

Komolyra fordítva a szót (mielőtt valaki tényleg azt hiszi, hogy Andi tényleg fellázadt a bloggerek ellen) Andi azzal keresett meg, hogy mi lenne, ha csinálnánk valami könyveset. Egy Andi egy másik Andi ilyenfajta szimpatikus felkérésére valahogy nehezen mond nemet, úgyhogy kitaláltunk egy kis játékot, ami kaphatná azt a nevet is, hogy

Vlogger a Blogger ellen

A szabályok:

1, Minden hónapban kell készítenünk egy 10 könyvet tartalmazó listát, amiből a másik kiválaszt 1 könyvet a következő hónapra. Ezt a könyvet mindenképpen el kell olvasni! 
Ez a könyv azért lényeges, mert kapcsolódni fog hozzá egy feladat, amit a hónap végéig kell kivitelezni (bár nem kötelező). Aki mégis megcsinálja, jutalmul megkapja a könyv oldalszámának a felét a következő hónapi oldalszámaihoz. A feladat akkor kerül kitalálásra, ha már mindkét fél tudja, hogy mit olvasson a másik.

Aki ezt a kötetet nem olvassa el, büntetést kap! A büntetés az alábbiakban van meghatározva: a következő hónapban annyi oldalszám kerül levonásra, amennyit nem olvastak el a kijelölt könyvből. Tehát ha a teljes könyv olvasatlanul marad, a teljes oldalszám kerül levonásra. Ha már valamennyit olvastak belőle, akkor a maradék oldalszám kerül levonásra... 

2, Az a könyv is játszik adott hónapban, amit előző hónapban kezdtünk el. DE! Csak azon oldalszámai, amik átcsúsznak az aktuális hónapra! (Tehát ha egy könyvből 50 oldalam marad áprilisra, akkor 50 oldalt hozzáírhatok az oldalszám skálámhoz.)

3, Az oldalszámok papír alapú kiadás szerint számolandók! (a moly.hu oldal adatait alapul véve)

4, A hónapban vereséget szenvedett fél bünti kört kap! A büntetése az, hogy a következő hónapra 2 könyvet választanak neki: egy, amire az 1. szabálypont érvényes, és egy, amiről random értékelést kell írni.


A hónap extra feladata: A kiválasztott könyvekből ki kell írni egy kedvenc jelenetet/ idézetet, és széles körbe valahogy láthatóvá kell tenni. Erről bizonyítékot kell szolgáltatni a másik fél részére. Aki nem teljesíti, nem kap szankciót, aki teljesíti, az a kiválasztott könyv oldalszámának a felét kapja jutalmul a következő hónapban.

Extrák, amik a vlogger Andira nem érvényesek, hanem a blogon folyik:

Mindig jelzem, hogy mennyi oldalszámnál járok éppen, hogy Andi tudja, le van e maradva, vagy éppen vezet. Az oldalszám mérőt úgy állítom be, hogy összeadom az aktuálisan olvasott könyveim oldalszámát, és ezt kell elérnem (értsd: próbálom ösztönözni magam, hogy minél előbb átrágjam magam a könyvön.
Amikor van valami fejlemény, itt a blogon olvasható lesz külön posztban, hogyan is állok az aktuális hónapban. 
A blogon is láthatjátok Andi listáját, hogy mikből választhatok aktuálisan (Ngie's books) és azt is láthatjátok, hogy Andi miből válogathat (Mandi's books)

A hónapban az általam választott könyv, amivel Andinak meg kell birkóznia: Rick Riordan - Percy Jackson 1.

Az, amit Andi választott nekem, hogy rágjam át magam rajta: Richelle Mead - A szukkubusz dala





1... 2... 3... READ!!!!


Oh, és mielőtt elmennétek... Andi készített egy vlog bejegyzést, melyben elmondja a játékunk szabályait, és minden fontos tudnivalót, amit esetleg nekem nem sikerült értelmesen elmagyarázni. Lessétek meg ezt is, illetve a csatornáját...


Folytatás...

2016. március 29.

Kate Bennett - Megkarcolt élet

4 megjegyzés

Ismét magyar írónak a könyvével jelentkezem. Senkit se tévesszen meg, a név magyar szerzőt takar, aki ismét csak a bújkálás mellett döntött.

Bevallom őszintén, a fülszövege önmagában kevés volt hozzá, hogy megfogjon, viszont a borítója nagyon tetszett, első pillantásra beleszerettem. A könyv ismeretében meg kijelenthetjük, hogy illik is hozzá, maximálisan eltalálva.

A története leírható néhány sorban úgy, hogy van egy híres írónő, Scarlett Anderson, aki összejön egy színésszel, sokat romantikáznak, a férfi teljesen bele van habarodva. Viszont a nőnek van egy folt a múltjában: egykori férje, Ted mély nyomokat hagyott benne fizikai bántalmazással, folyamatos megalázásokkal. Ted meghalt, a rémálmok maradtak, és a nőnek úgy tűnik, hogy paranoiája van.
Közben valaki elkezd gyilkolászni. Minden évben egy áldozata van, amit többnyire közszemlére téve úgy állít be, mintha egy marionett baba lenne. Mindig pontosan ugyanazon a napon jelenik meg az áldozat. De vajon miért? Ahogy halad előre a nyomozás, egyre közelebb kerülnek Scarlett Andersonhoz, aki retteg, hogy kiderül a múltja, és hogy ő nem is Scarlett valójában...

Hogy mit szerettem volna? Hogy eredeti legyen a történet, hogy legyen kidolgozva, hogy a romantikus műfaj úgy keveredjen a thrillerrel, ahogy kell, és mindenki legyen a helyén kezelve. Bevallom őszintén, hogy a vége lehetett volna nagyobb csattanó (erről majd később). 

Az eleje a kötetnek egészen jól indult. Az első szakasz nagyon bíztató volt. Hitelesen adta vissza mind fizikálisan, mind érzelmileg azt, amit egy bántalmazott nő kaphat/érezhet. Innen is látszik, hogy az író tudja, hogy mit csinál. Ami a könyv végéig nem is változik, hogy az összetört lelkű nőt sikeresen adja át az olvasónak. Ahogy megannyiszor összeomlik, ahogy kitörései és pánikrohamai vannak... Ez a része kidolgozott a könyvnek.

A probléma ott kezdődik, hogy a hitelesség nem segít sokat a regényen. Bekerül a képbe Daniel, a színész, akivel Scarlett összejön, és elkezd átesni az egész a ló túloldalára. Elmegyünk egy túlromantizált szituáció felé, és a thriller részből több, mint feléig alig látunk valamit. Olyan, mintha azok az epizódok azért lennének, hogy tudunk róla, hogy van egy gyilkos és kb. ennyi.

Amivel lehetett volna játszadozni, az nincs igazán kihasználva. Nem marad sokáig rejtve az olvasó elől, hogy ki a gyilkos. A rendőri nyomozással sem minden oké. A rendőrök éveken keresztül nyomoznak egy szellem után, de nem haladnak előre. Aztán hirtelen mindenki mindenhol megvilágosodik. 90%-ban a szerencséjükön és a mentalista képességeiken múlt, hogy megoldották az ügyet. 

Családban marad: ebben a könyvben mindenki mindenkinek a rokona. A rendőrségről indulunk. Tehát, van egy nyomozó, aki először a lányát vonja be a nyomozásba, aki olyan, mint Scarlett Garcia a Gyilkos elmék című sorozatban. Füttyentenek, és minden adat ripsz-ropsz előkerül akár olyan adatbázisokból is, amikből elvileg nem szabad, szabályzat miatt. Majd átkerülünk a kórházba, ahol ennek a nyomozónak a felesége kapja teljesen véletlenül főhőseink esetét pszichológiai oldalról. A nyomozó testvére lesz a kezelőorvos, aki ellátja a fizikai dolgokat. Persze a feleség többször elmondja, hogy nem kíván beleavatkozni férje munkájába, mégis legalább annyiszor megteszi.

És még mindig nem ez a legfurcsább az egészben. Többször éreztem azt, hogy valamiről lemaradtam. A könyv úgy van felépítve, mint egy napló: dátumok, helyek minden "fejezet" elején. Többször vissza kellett lapoznom, hogy he? A csaj hol vette fel a kést és egyáltalán minek? (Ez nem derült ki, pedig háromszor elolvastam azt a részt.) A végén is belekavarja az embert főleg úgy, hogy van egy dátum, aztán egy nappal tovább ugrunk és hopp ott már nincs meg az a balhé, amit előtte látunk. Nem derül ki, hogy a feldagadt szem mennyi ideig volt feldagadva, mert ripsz-ropsz leapad varázsütésre (vagy a szeretet erejéről, amennyi családtag körbeveszi a nyomozó familiájából).

Az ilyen típusú regényeknél nagyon könnyű elkalandozni, és ez itt sajnos meg is történik. Mivel nincs kidolgozva egy karakter se, és nagyon sokszor következetlenségekkel tűzdelt, ezért nemigazán éreztem a borzongást, amit elvileg kellett volna, elvégre thrillernek van beállítva. Persze, a vér folyik, persze látunk egy-két kínzást, amik a leghitelesebb jelenetek voltak a könyvben, viszont ez így kevés... (eltörpül).

Két műfaj elemeinek felhasználásánál mindig problémás az, hogy hogyan kellene őket felhasználni. Itt eléggé életesen elkülönül a két műfaj (kb. 200 oldal romantika, 100 oldal thriller), és a végén sem tud összemosódni, kereszteződni, akkor is úgy néz ki, mint egy deci víz és egy deci étolaj, ha beleöntjük egy pohárba. Vegyülni csak akkor, ha nagyon rázzák a poharat, nyugalmi állapotban viszont abszolút elválik egymástól, nem keverednek.

Nézzük Scarlett Anderson esetét. A karaktere kidolgozatlan. Ha szépen, fokozatosan lenne felépítve a háttértörténete, és nem csak a szemünkbe lenne csapva az egész, hogy nosza, ezt emészd meg, ha tudod, sokkal hatásosabb lenne. Ehelyett Danieltől tudjuk meg, hogy rossz gyerekkora volt (az nem derül ki, pontosan miért), csak tárgyilagosan tudunk róla, hogy Ted miket művelt vele (jóformán annyi derül ki, hogy borzalmakat). Lehetett volna egy-két epizódot belerakni a nő múltjáról, amit emberek így vagy úgy osztanak meg, esetleg az írónő álmodik róla stb. Ehelyett a romantikus szál kap inkább nagyobb hangsúlyt, amit nem éreztem indokoltnak. Akkora felhangot kap végig, hogy ennyire meg annyira szerelmesek, hogy minden más olyankor a háttérbe szorul, ha a két főbb szereplő együtt van a színen...

A gyilkos marionett babát csinál
a meggyilkolt nőkből.
(A kép forrása)
Arról se láttunk túl sok előzményt, hogy miért jön össze Daniellel... Szívdöglesztő pasi, aki minden lány álma, aki bárkit megkaphatna. Megtudja, hogy Daniel ármánykodott, mégis fogja, és a férfi karjaiba veti magát, aki pedig fülig belezúg, és igazi papucs lesz. A férfi annyira be van tojva, hogy előbb lát megoldást abban, hogy 0-24-ben maga testőrködik, mint abban, hogy felvegyen neki egyet, vegyen neki egy pisztolyt, bezárja egy jól őrzött házba stb. Sok pénzük van, akár széfet bérelhetne az írónőnek, amibe bezárja, mielőtt elmegy otthonról, és kinyitja, ha hazaér... Viccet félretéve, akármi más jobb megoldás lehetett volna, és a férfi racionalitása részben elveszik. Nyilván, hogy aggódik Scarlettért, de erre nem az a megoldás, hogy a saját karrierjét és életét tönkrevágja egy nőért, akivel 1 hónapja (se) kamatyol.
A románcuk túl van nyújtva, és fel van nagyítva. Daniel egy hónapnyi járás után annyit mond csak, hogy sok mindent átéltek már a nővel. Tényleg? Asszisztált néhány rémálomhoz, meg találkozott a csaj volt férjével egyszer, és ennyi. Szerintem ez nem sok. Daniel egyáltalán nem bízik a nő erejében, pedig Scarlett nem egy elveszett leányzó.

Amivel meg lehetett volna menteni a regényt, az a vége, de a csattanó elmarad. Miért? Nyomozónk bemegy a kórházba, és amelyik emberre ránéz, az lesz a gyanusított, és később ő lesz a bűnös is. Nahát... Ehelyett előadnak egy nevetséges színjátékot, aminek nem látom értelmét. Nem lett volna egyszerűbb, ha Daniel csak úgy távol marad, Scarlett meg szembesít? Egyszerűen komolytalanná tette a végét ez a "csináljunk színjátékot a gyilkosnak" epizód.

SPOILER KEZDETE ARRÓL, MIT CSINÁLTAM VOLNA MÁSKÉNT!
  A végén, amikor kiderül a gyilkos kiléte vártam volna valami olyan csavart, hogy kiderül, hogy az írónő mondjuk skizofrén, és ő követte el a gyilkosságokat. Hogy minden, ami körülötte történt jóformán csak a fejében volt meg.
SPOILER VÉGE ARRÓL, MIT CSINÁLTAM VOLNA MÁSKÉNT!

Ezzel fel lehetett volna dobni a végét, de annyira rózsaszín ködbe van burkolva az egész sztori, hogy például a thriller rész, ami az utolsó 100 oldalon jelentkezik (elég sovány) hiába jó, hiába tetszene, ezt is megbarázdálják a romantikus részek (bár itt már aggódó barát státuszban van Daniel). Látványosan rá van erőltetve egy happy end a végére, és pontosan ez öli meg a végén a csattanót. 

Összességében nézve az alap ötlet nem lenne rossz, de a romantikus szálból kevesebb kellett volna, mert a thriller rész elsikkad. A története így annyira eseménytelen, monoton, hogy többször kedvem lett volna átlapozni. A stílus nem segít át ezen, nagyon sokszor tőmondatok és tárgyilagos kifejezésmód jellemző.

A könyvet köszönöm az Álomgyár kiadónak!

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2016. március 26.

Az írócskákkal csak a baj van

0 megjegyzés

 Komolyan nem értem az embereket mostanában. Régen is ennyire nyűgös és hisztis volt az írói társadalom? (Tisztelet persze a kivételnek, és ezt a bejegyzés végéig fenntartom.) Mert nemigazán tűnt fel ilyesmi.

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy magukat írónak nevező, sokszor felnőtt emberek mennyire indokolatlan és értelmetlen dolgokat tesznek és mondanak. Az még hagyján, hogy tesznek és mondanak, de bele sem gondolnak, hogy ezzel mennyire alápakolnak a tisztelt kivételnek.

Komolyan, már hányni tudnék a magyar írói mentalitástól. Biztos, hogy vannak külföldön is ilyen írói afférok, de azok azért nem hatnak meg, mert nekem az lenne a fontos, hogy idehaza mi folyik. 

Árulja el valaki, hogy miért kell az íróknak (tisztelet a kivételnek) gyerekes módon bosszúból troll-kommentekkel elárasztani azon bloggereknek a blogját, a molyprofilját stb. -t, aki éppenséggel azt írta az író könyvéről/könyveiről, hogy nem jó/jók? Vagy miért kell ráküldeni a rajongókat? Miért kell magyarázni a bizonyítványt újra és újra?

Miért kell tönkre vágni irodalmi kezdeményezéseket, mint a KIMTE fantasy, vagy a Magyar Könyvek Viadala? Vagy vegyük ide az Aranymosás pályázatot...

Most komolyan szükség van arra, hogy mindenki hisztizik a semmiért? No és ha a KIMTE szakavatott zsűrije leszól egy művet? Nem át kéne gondolni, hogy avatott szem "boncolta szét" a regényt, és lehet, hogy meg kéne belőle valamit fogadni? Nem, fenyegetőzzünk ügyvéddel, meg jó hírnév megrontásával (nem az embert kritizálták, hanem a kiadott munkát, ez már lényegtelen...?).

Tényleg ennyire nincs önkritikája az újdonsült írópalántáknak? Fogadjátok el, hogy NEM MINDENKINEK VAN TEHETSÉGE AZ ÍRÁSHOZ! Tényleg minden jót ki kell írtani a könyves világból azért, mert hisztizni támadt kedvetek, hogy de ti akkor is jól írtok? Miért nem lehet úgy nézni a véleményekre és a hivatalos kritikákra is, amiket szakavatottak adnak, mint jó tanácsra? Miért kell duzzogó gyerekként viselkedni, akinek elvették a játékát? FOGADJÁTOK EL, HOGY A KÖNYVEITEKET NEM SZERETHETI MINDENKI!

Tudjátok mit? Elmehetnek az írók a sunyiba! Igaza van azoknak, akik nem véletlenül nem vesznek magyar írótól könyvet a kezükbe. Akiktől eddig olvastam magyaroktól, azoktól ezután is fogok (meg azt a pár új írónak a könyvét sem dobom tűzre, akik még az olvasatlanok között kallódnak évek óta), az újdonsült jelöltek meg nem érdekelnek. Úgyhogy csesszetek el minden lehetőséget, ami azért folyik, hogy megmentsék a magyar írók könyveit, és népszerűsítsék őket. Menjetek, picsogjatok minden fórumon, ahol csak lehet, húzzátok le ezt a posztomat is, állatira nem érdekel. Remélem, még több embernek felnyílik a szeme, és ezeket az önjelölt pojácákat nem támogatják olyanokkal, hogy könyv megvétel, meg hasonlók. Nem kell a lábuk előtt csúszni, úgyis annyira fent van az orruk a magasba, hogy amúgy se látnak mást, csak magukat...

Gratulálunk tehát az év nyerteseinek, az írócskáknak, elértétek a célotokat. Le a magyar írócskákkal!


Egy kis érdekesség: Nilla megosztotta tapasztalatait az Aranymosásos hisztiről. Nézzétek meg az írását, érdemes!
Folytatás...

2016. március 21.

Molnár Csaba - A három kristály legendája

0 megjegyzés

Bevallom őszintén, ez a kötet több oldalról meglepett. Először a borító alatt olvasgattam olyant, hogy milyen kiadó, milyen szerkesztőgárdával... Aztán megláttam, hogy győri kiadóról (Tarandus Kiadó) van szó, és nem is messze onnan, ahol lakom. (Annyira megszoktam, hogy az összes kiadó inkább Pesten, vagy az Alföldön van.)

Kicsit utánanéztem az írónak is, mert még nem találkoztam a nevével. A kaposvári születésű író közgazdász végzettségű, szociológia szakra is járt és a történelem a szenvedélye...

A történet ifjúsági könyv, de inkább sorolnám a mese kategóriába. A három különböző világ között ugrálunk, amik jobb esetben sohasem találkoznak egymással. Mindhárom világban van egy-egy mágikus kristály, melyre az Őrzők vigyáznak. Az egyik Őrző kristálya azonban eltűnik, nem tudni, hogy hova. A világok elkezdenek össze-összecsúszni, idegen lények látnak idegen világokat, és ez az állapot tarthatatlan. A világnak egy napja van arra, hogy a kristályok a helyükre kerüljenek, és a totális pusztulás még várasson magára. Tehát van egy meglehetősen jó elgondolású alaptörténet, amihez három különböző világ csatlakozik. Veszélyes terep, mert gyakorta meggyűlik a szerzők baja az egy világ kidolgozásával is, nem hogy két idegen világ szabályrendszerének felépítésével... erről később.

Tehát a primorok (alakváltók a köztes világból) begyűjtenek egy embert (Sam Shopard, 10 éves), egy gunt (Moróc, vadász), és egy szlimet (Kacor, aki már Nagy!). Azért őket választják, mert ők fogják érezni a kristályokat, melyekbe az Őrzők lelke szállt. Viszont van egy kis bibi... Az emberi világ kristálya a gunok földjére kerül, a gunok kristálya a szlimekhez, a szlimeké pedig az emberi világba. A kristály keresők mellé tehát az adott világban jártas lény kerül, és kezdődhetnek a páros kutatások az idegen kulturákban... Elég egy kristályt megtalálni a háromból és átvinni oda, ahova tartozik, a másik kettő is megtalálja eztán a helyét.

Gunok: Sam és Tóca (gun kísérő, vadász) bóklásznak a gunok földjén a kristályt keresve. Meglehetősen szokatlan világ, ahol állandó veszély leselekdik a gunokra. A mozsok ugyanis hatalmas, sok karú, sok szemű lények, akik sebezhetetlenek. A három karú, három méter magas, szőrös gunoknak gyakorta meggyűlik velük a bajuk. Ezért is vannak náluk kovácsok és vadászok. A mozsokat elég megvakítani, máris szedikg a nyúlcipőt. A probléma csak az, hogy az egyiknél leledzik a kristály...

Szlimek: a szlimek a sárkányokkal osztják meg a földjüket. A szlimek egyébként szárnyas, emberre hasonlító lények, akik közül kevesen tudnak csak repülni, mert ugyanúgy tanulják, mint az emberek a járást. Angyalra emlékeztető külsejük ellenére harcos népek. A sárkányok szintén értelmes lények (nem úgy, mint a mozsok a gun világban), és békében él egymás mellett a két faj. Viszont viharfelhők gyűlnek, mikor egy bosszúszomjas sárkány átveszi a sárkányharcosok fölötti hatalmat, és nekiront a szlimeknek. Ebben a világban kell boldogulnia Morócnak és segítőjének Kottának (leszerelt katona, a szlim király magasrangú embere). A kristály viszont igen rossz helyen van, a sárkányok birodalmában...

Emberek: Az emberi világban egy szárnyas lény némileg feltűnő jelenség. A kristály kézről kézre jár, ami miatt nehéz követni. Kacornak új és idegen, hogy az emberek nem járnak páncélban. Persze a talpra esett Will (Sam ügyeletes legjobb barátja, egyébként bajkeverő) leleményes történeteivel próbálja menteni a szlim harcos lányt, és segít neki a keresésben.

A végén a három küldetés mellé sikerül beiktatni egy negyediket, ami... azt kell mondjam, sokat rombol a történeten. Egyszerűen felnagyítanak egy problémát, amit másként is meg lehetett volna oldani. Meg kell szervezni a különböző világok lényeinek egy csapatmunkában összehozott mentőakciót az emberek világában. Viszont a jelenet úgy hat, mintha ezzel akarnák bebizonyítani, hogy az emberek világa is veszélyes, nem csak a szlimeké, meg a gunoké... az emberi világ semmiben sem marad le a veszélyességi listán a többi világtól! Ezt hivatott alátámasztani, hogy a csapat egyik tagja az akció befejezésével meghal, míg a másik világokban bezzeg...
Aztán belegondolunk, hogy van egy gun vadász, aki három méter magas, három karú, és állatira izmos, és rájövünk, hogy egymaga ki tudta volna végezni az egész gárdát. De ő még kap maga mellé egy szlim harcost is, aki légi támogatást tudna neki nyújtani. Viszont, ha belegondolunk, hogy az emberek nem láttak még gunt, a meglepetés ereje simán adna egy kis haladékot ennek a két lénynek, hogy kiszabadítsák egymaguk is a rabot.
Egy másik ok, ami miatt ez a jelenet nem üt akkorát, mint szeretne, hogy kiderül, minden gyerek (Sam és Will) ősei között van valaki, aki magas rangú (vagy az volt). Ráadásul Will egyszerűen megoldhatta volna, hogy megszerezzék az emberi világban a követ, de az egyszerű út nem járható, mert akkor nincs ám feltűnősködés...

A három szál közül tehát az emberi világban játszódó jelenetek voltak azok, amik abszolút nem tetszettek. Nyilván egy ilyen titokba nem lehet fűt-fát beavatni, de akkor a végén az eredeti Őrző miért teheti ezt meg? Ennyi erővel Will is beavathatta volna az apját, aki elég magas rangú, hogy ugyan, segítsen már, hogy ne pusztuljon el a világ. Ehelyett futunk egy felesleges kört azért, hogy bizonygassuk, hogy az emberi világ aztán veszélyesebb, mint a gun vagy a szlim. A végén kimondásra is kerül, hogy az emberi világ sokkal veszélyesebb, mint a gun (ezzel rázzák le Samet). Viszont, ha belegondolunk, hogy a gunok világában ha el is érik a 10 évet, akkor is mennyivel vadabbak a körülményeik... Ha napi szinten óriási, négy karú vérszomjas dögök támadnának az emberre, nyilván kevésbé van veszélyben. Nyilván egy zebrán való átkelés, vagy egy tracsparti az állig felfegyverzett rendőrökkel sokkal veszélyesebb, és kevésbé túlélhető dolog... Na ne vicceljünk már!

Ami a borítót illeti, nagyon bejön, és illik is a könyvhöz. A három kristály, mely egységet alkot egymástól távol. Van némi reinkarnálódás, ugyanis a primorok elmondása alapján mindenki lelke újjászületik a halál után, mindig egy másik világban (adott körforgás alapján). Így az őrzők lelke is mindig vándorol, és a kristályok mindig erősebbek, mert az őrző lelkének egy része hozzákapcsolódik. Ennek remek kifejezése az, amit a borítón látunk.

A stílusa meglehetősen gyerekekhez szóló, ami miatt kissé átvedlettem egy 10 éves gyerek szintjére. Könnyed, olvasmányos, esti mesés fogyasztásra meg teljesen ideális. 

Ami mégis a legjobban megfogott az egész könyvben az nem más, mint maga a körítés. Bepillantunk kicsit a szlimekhez, kicsit a gunokhoz, és két elképesztő világban flangálhatunk. Ha holnap nekem is kilépne a ruhásszekrényemből egy primor, mint ahogy Sam esetében történt, habozás nélkül mennék vele a szlimekhez... Megismerhetjük a két nép kulturájának és világának egy-egy szeletét. Meglehetősen fantáziadús, és könnyen át lehet érezni a gunok rettegését, vagy a szlimek fennségességét, ahogy a lovagi élet körül forog a világuk. Érdekes volt átélni a szereplőkkel az idegen világbeli rácsodálkozásaikat, hogy hogyan kellett volna alkalmazkodniuk az új szabályokhoz pár óra alatt...

Ami pedig a végéig megtévesztő, hogy időben és térben ugrálunk. Az elején egyszerűen kapkodtam a fejem, hogy ez ki? Ez mi? Ez honnan jött? De várjunk, ezen már túl vagyunk, nem? Nem biztos, hogy ennyi időbeli ugrálást raktam volna bele, mert persze, néhol ütött, viszont a legtöbb helyen nem azt a hatást érte el, amit. A végén jó volt berakni egy ilyen késleltetést, de az elején, amikor még maga az alaptörténet se tiszta, berakni ennyi időbeli csűrés-csavarást... nem nyerő ötlet. A néha ki-kitekintések a történelem és más eseményekre is érdekesek, de a végén már ezt is sokallottam - mintha csak laptöltésnek kerültek volna bele. Egyébként ezeken a pontokon lehetett érezni az író történelem iránti szeretetét.

Összességében kapunk egy jó alapötletű történetet, aminél a stílus és a kidolgozás nem rossz, csak az időbeli ugra-bugra kimaradhatna az elejéről. A szereplők és a világok érdekesek, ahogy mindenkinek megvan a maga problémája. Sajnáltam, hogy az emberi világ talán pont azért, mert alapvetően abban élünk, elsikkad a történetben, és bele kell erőszakolni valami eseményt, hogy úgy tűnjön, mintha ez lenne a legveszélyesebb világ.


GR-ezők szerint:
A három kristály legendája
Folytatás...

2016. március 19.

Rachel Hawkins - Hex Hall (Hex Hall 1.)

0 megjegyzés

Gondoltam, míg átutazok a másik könyvtáramhoz, hogy onnan olvassak valamit, addig valami pár órás, szórakoztató regénnyel elütöm a napot. Így esett a választásom a polcom tetején leledző Hex Hall -ra.

Semmit sem tudtam róla, mielőtt elkezdtem volna olvasni, de az első 50 oldal után úgy éreztem, mintha bekaptam volna egy keserű pirulát. Erről diskuráltam valakivel, aki aztán megjegyezte, ő is nézte már a könyvet, de nem fogta meg a fülszövege. Ezután rávetettem magam a könyv hátuljára, és be kellett látnom, fülszöveg alapján engem sem fogott volna meg...  a könyv ismeretében meg már tudom, hogy mással se...

Adott a 16 éves főhősnőnk, Sophie Mercer, aki elméletileg boszorkány. Apját nem ismeri, mert anyja elhagyta őt, miután megtudta, hogy boszorkánymester (itt: a boszorkányok férfi változata). Mikor lányának 12 éves korában kijött a képessége, anyuka ismét felvette a kontaktot apukával, aki elintézett a lánynak egy helyet 4 évvel később Hekaté Hallban (röviden Hex Hall), ami egy bentlakásos iskola olyan különcöknek, mint a lánya. Persze a lány először azt hiszi, ez a büntetése, hogy elszúr egy szerelmi varázslatot és felfordulást okozott. Ezt a sztori szálat szedhették ezidáig az X-menből (Xavier intézet különleges fiataloknak). A dolgot tetézi, hogy nem csak boszorkák, hanem alakváltók és tündérek is vannak a suliban (Monster High-ból ollózott ötlet), amihez hozzájön, hogy szellemjárta házban van.

A suli úgy működik, hogy 12-18 éves korig lehet itt tartózkodni. Mint látjuk, Sophienak mindössze 2 évet kell itt lehúznia, viszont sokat kell még tanulnia. Semmit nem tud az erejéről vagy erről a világról, úgyhogy mindent be kell neki mutatni. Itt van a kötet másik bökkenője. Az anyja, miután megtudja, hogy terhes, vesz boszorkányokkal foglalkozó könyvet, hogy felkészüljön, mivel fog szembe állni, és Sophie is gyakorta forgatja ezeket, úgyhogy valami fogalma mégis van, még ha nem is mindenről. Mégis mindenhez úgy áll hozzá, ahogy... (erről majd később).

Az események középpontjába a suli három legmenőbb csaja kerül, akiket elkezdenek levadászni. Mivel kiszívják a vérüket, a suli egyetlen vámpír diákját gyanúsítják (Jennát, aki nem utolsó sorban Sophie szobatársa, és egyetlen barátja). Majd kiderül a szörnyű igazság: a három lány sötét boszorkány, akik a körük tagjává tették Sophiet is, aki elvileg szintén az. Így Sophie is veszélybe kerül, hiszen valaki a sötét boszorkányokat kezdi célba venni...

Mint minden bentlakásos iskolás, tinikről szóló könyvben, meg kell lennie a következő tartalmi elemeknek, vagy vacak lesz a könyv:
- egy dacoló főhősnő, aki először azért nyűglődik, mert nem akar a suli diákja lenni, majd azért, mert akar
- egy három tagból álló lánybanda, akik a suli legmenőbb csajai, és nem mellékesen szívatják a főhősnőt
- egy ügyeletes szépfiú, akibe a főhősnő azonnal belehabarodhat, majd a végén meg is kapja, mert kiderül, hogy annyira mégse rossz arc
- egy áruló, akiről kiderül, hogy az ellenség táborához tartozik, és annak ellenére, hogy nem lehet bejutni a biztonságos suli falai közé, mégis sikerül neki
- a főhősnő, akiről kiderül, hogy totál híres, de nem tud róla, de ettől függetlenül mindenki furán néz rá, és véletlenül kiderül, hogy a világ egyik legnagyobb erejét birtokolja egyébként...

INNENTŐL SPOILER!!!!!

Nos, az egész könyv olyan, mintha fogták volna a Harry Potter sorozatot (nem mellékesen Hagridos hasonlat is felmerül a kötetbe), hozzáadták volna az Evernight sorozathoz, és beraktak volna a főhős helyére egy savanyú uborkát.
Miért? Mert ellopja a Harry Potterből a varázslós sulis témát, ahol az udvaron van egy tó, ami mellett áll egy ház, amiben lakik egy olyan gondnok, aki több mindenre jó, mint először látszik. Nem mellékesen az erdőbe (ami a sulinál van szintén) menni szigorúan tilos... Hol vívja meg főhősnőnk a legnagyobb harcát? Egy temetőben (HP 4). Van egy csaj, aki először ellensége a főhősnek, majd bajtársak lesznek, kikerülnek ebbe a temetőbe és a főellenség kinyírja a csajt mondván, rá egyébként nincs szükség, csak a főhősnőre. Nem ismerős? Jah, hogy Cedric Digory is hasonlóképpen halálozott el a HP 4-ben?
Az Evernight házasítása nem a vámpírok miatt jön első sorban. Bianca meglátja Lucast, azonnal beleszeret. Itt ugyanez a szisztéma áll fenn. Sophie azonnal beleszeret az ügyeletes szépfiúba, majd amikor egymásnak esnek, akkor a csaj meglátja a srácon az ellenség jelét. Nem hagyja, hogy a srác megmagyarázza, akkor már ütéssel esik neki a vadásznak, aki persze fogja magát, és elmenekül. Jé, mintha valami hasonló (ugyanaz) történt volna Lucasszal, akiről kiderül, hogy vámpírvadász, és annyira halálosan beleszeretett a főhősnőbe, hogy inkább elmenekült, csak ne kelljen megölnie.

SPOILER VÉGE!!!!

(A kép forrása)
Ha legalább eladható formában tálálna elénk ezt a klisés vackot, akkor azt mondanám, hogy oké. De nem! A főhősnőnk szarkasztikus akar lenni, el is hiszi, hogy az, valójában viszont nagyon nem. A poénjai nem hogy lapos poénok lennének, de még csak nem is poénosak. A beszólásai hihetetlenül gyengék, és inkább tűnik ostoba libának, aki idegesítő, mint humoros, szarkasztikus karakternek. A kötet végéig csak nyávogni képes. Amikor az egyik szereplő a könyv legvégén megjegyzi, hogy "tudtam, hogy okos kislány vagy", és Sophie hozzáteszi fejben, hogy igen, már az elejétől fogva gyanús volt valami, akkor arra gondoltam, hogy WTSz? Az olvasók végig látják, mi zajlik Sophie fejében, mert E/1-ben mesél. Sophieban nem merül fel, hogy lehet, hogy egy szellem képes őt megérinteni. Nekem abban a pillanatban felébredt a gyanúm, hogy oké, akkor ő valahogy nem stimmel, de Sophie belül csak kíváncsiskodik, hogy vajon mit akarhat?
Sophie egyébként egy felületes idióta liba... Megjelenik neki a dédnagyanyja szelleme, és mi az, ami felmerül benne? Nem az, hogy miért jelenhetett meg. Nem az, hogy vajon mit akar, és nem is az, hogy kifaggatja, milyen volt neki. Kapaszkodjatok: megjegyzi, hogy milyen ósdi cipőben halt meg a nagyi, és hogy mennyire sajnálja, hogy egy örökkévalóságon keresztül ezt kell viselnie.
Az iskola épületének leppattantságáról is kapunk kislitánikat (kb. 50 oldalon keresztül), és amikor elmondják, hogy ez csak illúzió varázslat, és mindenki olyannak látja a sulit, amilyennek akarja, Sophie még akkor is leppattant izének látja. Ez az idegesítő liba nem is bánja, hogy felfordulást okozott a varázslatával. Felelőtlen és negatív, egy igazi energiavámpír típus, aki ha két sor erejéig kibírja nyávogás nélkül, akkor el kell kezdeni gyanakodni. Az már más kérdés, hogy buta, mint a föld, mert egyébként véletlenül jött rá mindenre, és olyanoktól fogadott el tanácsokat, akikről tudta, hogy utálják őt... Nem is értem, milyen indíttatásból hisz el bármit az ellenségeinek, de csak nyugodtan... A barátait is igazándiból semminek veszi, míg nincs rájuk szüksége. Jenna az egyetlen barátja, aki magába fordul (indokoltan), és Sophie napokig csak nézegeti, meg inkább nem szól hozzá... Aztán, amikor nagyon megunja egy hét múlva, hogy Jenna még mindig nem mozdul ki, akkor kezd el foglalkozni vele... (Sophie igazi jó barát, nemde?)

A többi karakter sem volt éppen a helyén. Nagyon sablonosak és unalmasak. Valaki vagy a jó vagy a rossz táborát erősíti, olyan, hogy köztes, nem létezik. Persze az ügyeletes szépfiúnál a nagyon sablon elemeknek meg kellett lenni, ahogy a legjobb barátnőnél, és a triumvirátusnál is. Nem tudom, miért nem tudott némileg újítani a dolgokon, de ez így elég gyenge.

Ami a történetet illeti, az alap elgondolás nem lenne rossz, de az ember annyira nem tud odafigyelni, mert piszkálja, hogy a könyv felétől már leesik az olvasónak, hogy mi a szitu, Sophie meg csak sodródik az árral. Tele van következetlenségekkel, és hiába építi fel jól a különös lények történelmét, hiába dolgozza ki a rendszert (pl. hogy vannak a rosszak csapatai, meg a Tanács stb.), itt is maradnak hézagok. Hogy például a Tanács miért nem vetette rá magát még ezekre a csapatokra, és tüntette el őket?

Összességében nézve az alap történeten túl semmi nincs a helyén. Egy fanyar utóízű, kliséket az arcunkba nyomó, Harry Pottert Monster High és Evernight-tá varázsoló tini-hisztéria-keverék. Nincs benne értékelhető szereplő, egyedül a valamennyire kidolgozott világ, meg a történelmi háttere, és kb. ennyi.

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2016. március 17.

J. Goldenlane - Napnak fénye (Napnak fénye 1.)

0 megjegyzés

Régen, mikor minden Goldenlane regény ott sorakozott a polcaimon, és daráltam őket akkor arra gondoltam, egyre kevesebbszer írhatom le az írónő nevét a blogon, egy-egy bejegyzés címébe. A Papírtigris és A szélhámos és a varázsló ezért sokáig csücsült a többiek között. Valahogy nem akartam sose, hogy vége legyen... Olyan lett volna, mintha a kedvenc tv sorozatom utolsó epizódját is megnézném, és semmi... Aztán nekiugrottam a varázslósnak egy nyaralás alkalmával, el is jutottam benne egy darabig, majd keserű szájízzel raktam félre... Az utolsó két kötet...

2015 tavasz vége, nyár eleje... A Delta Vision kiadó közzétesz egy hirdetményt, hogy új író debütál náluk, aki miatt sokan fognak a könyvhéten sorba állni... Ökölbe volt a talpam, és egy óriási kívánságom vált valóra, mikor bejelentették J. Goldenlane dedikálását. Gyorsan le is rohantam, hogy ínhüvelycsulladást kapjon, előtte meg nem hittem el, hogy akit annyi évvel ezelőtt a képernyőn néztem, hallgattam, hogyan nyilatkozik, ott áll előttem, élőben. (Gyorsan lefotóztam a jelenetet, hogy igen, tényleg találkoztam az írónővel.)

Kissé komolyabbra fordítva a szót: eltűnése előtt imádtam a könyveit az írónőnek. Egyetlen könyve volt, ami annyira nem... volt a világom, de nem zavart, mert az amúgy is novelláskötet. Imádtam a hebrencs, eszes és mégis humoros női karaktereit, az idióta szituációkat, amibe belemásztak, majd onnan ki. Faltam a könyveit, melyek abszurdak voltak és olyannyira elvarázsoltak, hogy minden sztoriban én lehettem a hatodik járókelő, akiről senki nem tesz említést, de azért ott volt...

(A kép forrása)
Mint kiskutya az új labdára, úgy vetettem rá magam a Napnak fénye című új kötetére, aminél vártam az alkalmas időt (aztán megjelent a folytatás is, ami szintén felkerült mellé a polcra), de rájöttem, hogy nincs alkalmas idő a két kötet egymás utáni ledarálására, úgyhogy mindegy. Nekiálltam, és akkorát koppantam, mintha valaki lelökött volna azon a lépcsőn, ahol Ace Ventura leengedte a játékszerét, amikor elhagyta a szerzeteseket a második filmjében.

A moly.hu -n valaki feltette a kérdést a napokban, hogy Napnak fénye vagy Farkastestvér? A válaszom csak az volt rá: Isteni balhé. Az írónő anno egy műsorban ezt a könyvét nevezte meg, mikor megkérdezték, mit ajánlana elsőként olvasni tőle.

Miután letettem a könyvet, nemigazán tudtam, hogy fogalmazzam meg, mit is gondolok vagy érzek a könyvről. Aztán sokkal később beszélgettem Lena-val, aki kérdezte, hogy de mégis milyen a könyv? Annyit bírtam csak mondani, hogy más, hogy nem olyan, mint a régi goldenlanes kötetek. Végül csak összehoztuk a megfelelő hasonlatot hozzá, hogy meg tudjam fogalmazni. Olyan, mint a bolognai szósz. Egy barátom szokott nekem főzni bolognait, és utolsó alkalommal valamiért más volt. Annyira finom volt, hogy neki már nem hagytam, csak más. Kiderült, hogy rakott bele egy olyan alkotórészt, amit eddig nem, és ez felborította az egyensúlyt.

J. Goldenlane visszatérésével nem csak új könyvek kerülnek tehát a polcra, hanem más könyvek is. Ettől függetlenül nem rossz, csak szimplán más, ami ugyanúgy jó.

Először is kezdjük a műfajjal. Eddig többnyire fantasyban alkotott az írónő (ahogy anno a műsorban mondta - nem szó szerint idézve -, az olvasói azt mondták, hogy fantasykat ír, ő pedig elhitte). És tényleg! Ezúttal viszont kapunk egy sci-fit. Egy olyan sci-fit, aminek egész jól felépített a világa, bár néhány dologra még kíváncsi lettem volna (talán majd a folytatásból kiderül). Noha a technikai újítások zöméről már olvashattunk más sci-fikben, valahogy annyira természetesnek hatott, mintha tényleg egy ilyen világ venne minket körül. Nem volt benne erőltetés, nem hatott idegennek, könnyen bele lehet tehát simulni ebbe a környezetbe. Valahogy ebben a műfajban is otthonosan mozog, ami miatt szellemként végigkövethetjük a főbb szereplők útját (erről majd később).
(A kép forrása)
Másodszor: fejezetekre osztottság. Tegye fel a kezét, aki találkozott már Goldenlane könyvben fejezetekkel a Napnak fénye előtt! Nemigazán jellemző. Persze, az osztott nézőpont miatt anno az Isteni balhé meg volt törve, akárcsak a Pokoli balhé, de az más, ne keverjük ide. Ez sem nem pozitívum, sem nem negatívum, csak egy szembeötlő változás az eddigiekhez képest.
Harmadszor pedig a stílus. Valahogy annyival másabbnak hatott, mint a korábbi könyveiben. Kapunk egy komolyabb hangvételt attól függetlenül, hogy az ifjúság képviselteti benne magát. Ticca is többször rákényszerül a "virág nyelvre", és persze érthető, hogy a császár kimunkáltan kell, hogy fogalmazzon. Kicsit olyan, mintha felnőttesebb lenne, de azért... bolognai szósz.

A kötet kicsit olyan, mintha az Isteni balhé és A herceg jósnője története és szereplői átvonultak volna egy olyan sci-fi világba, ahol a Kínai Birodalom uralkodó, ahol nem szívlelik az Ausztrál Föderációt mondván, hogy nem kell nekik ennyi kiberbeültetés. Mondhatni, itt is látszik a régi recept néhány új hozzávalóval megspékelve dolog. A fő történeti szál egy ifjúsági regénybe is simán beleillene, mely alapján az iskolájában végzős Ticca Min üldözi a kiberbeültetést kapott macskáját, ami elvezeti egy majdnem halott fickóhoz. A 90%-ig halott fickó még el tudja mondani, hogy van egy csomag, amit a császár saját kezébe el kell juttatni, majd 100%-ig hulla lesz. Ticca tehát vállalja a küldetést, melyben társául szegődik Lin, az egyik srác a "szomszédból", akinek nem mellékesen tetszik a lány. Álmában sem gondolt volna arra a csipet csapat, hogy harmadik társuk egy Macska Úr néven becézett fickó lesz, akiről hamar kiderül, hogy ő a császár.

Az egyik, amin látszik, hogy a két, fentebb említett regény sci-fi változatos gyereke ez a kötet, az nem más, mint Ticca karaktere. Ahogy kiosztja a császárt, ahogy igazándiból vállat ránt, hogy egy egész birodalom császára akár ott is teázhatna a nappalijában... teljesen Arcsin (A herceg jósnője női főhőse) jutott róla eszembe, aki megannyiszor hecceli a herceget. A többi résznél tiszta Thani (Isteni balhé) a csajszi: zűrös szituból ki, zűrös szituba be, ahol sokszor az esze, sokszor pedig a vakmerősége a megoldás. Ticca meglehetősen szerethető női főhős, aki zsenge kora ellenére sem volt irritáló, ahogy a legtöbb regényben a fiatal főhősnők, akik ostoba buta libák módjára viselkednek.

Ticcának kétszer is be kell törni a palotába: egyszer, hogy átadja a csomagot, majd mikor ez meghiúsul, másodszor már azért, hogy egy komplett császárt visszacsempésszen. Ha ez még nem lenne elég, meglehetősen sokan vadásznak rá, de az indíttatás néha eléggé homályos: egy Medve nevű fickó, akit nem lehet eleinte hova rakni; egy másik fazon, aki eleinte Medve parancsára, majd a siklója miatt kezdi üldözni a párost, majd a triót.
Lin egy - Ticcához hasonlóan - szegény, Kockanegyedbeli srác, aki szeretne műszerész lenni, de tudja, nem törhet ki jelen helyzetéből, és az a sors vár rá, mint a szüleire, hogy egy gyárban dolgozzon. A műszerész fiú egyébként eszes és hozzáértésével többször bebizonyítja, hogy ő sem haszontalan.

Később a csapat tagja lesz még egy ausztráliai titkosügynök (Aisha) is, aki történetesen nő. Ausztráliában nagy divathóbort a kiberbeültetés, mellyel felturbózzák magukat az emberek. Ezt a kínaiak teljesen elítélik, ezért megvetik (elveszti az arcát), akinek van kiberbeültetése, sőt, a császári trónt sem kaphatják meg ezek az emberek. Már jóideje ezért van ellentéteskedés a két "birodalom" között, viszont az új császár szeretne nyitni Ausztrália felé, és valahogy elfogadtatni a kiberbeültetéseket.
Az ügynöknő feladata és szerepe eleinte nem tisztázott, és a császár sem tudja, hogy melyik oldalon áll, végül mégis kénytelen valahogy meggyőzni, hogy csatlakozzon a csapatukhoz, és segítsen neki.

A háttérben működik még egy titkos szervezet is, akiknek eleinte nem derül ki, hogy mi a feladatuk. A császár mellett vannak, vagy a császár ellenségei? Persze kezd eloszlani a köd, és róluk is kiderül ez-az. Mint ahogy arról is, ki árulta el a császárt, ki akarja legjobban, hogy meghaljon, és hogy kicsoda a császár hűséges droidja, Su-Ri.

Ami még kifejezetten tetszett a szereplőgárda, és a fordulatokkal tűzdelt történet mellett az a kínaiak kulturájának beépítése. A virágnyelv, a robotok üdvözlései, az "arc megtartására törekvés", a család tisztességének megóvása és a folyamatos intő jelek arra, hogy a magasabb rangút (mint a császár), vagy az idősebbet (pl. szülők) tisztelni kell. Ticca ezeket a szabályokat természetesen felrúgja, de a császár, Lin és Ticca édesanyja gyakorta dorgálják meg érte, és figyelmeztetik arra, hogy a tisztelet az nagyon-nagyon-nagyon fontos. Egy másik dolog, ami kiemelésre kerül, az a látszat. Noha a császárnak van beültetése (és emiatt nem lehetne ugye császár), úgy kell játszania, ahogy a protokoll engedi, nehogy elveszítse az "arcát". A legutolsó pillanatokban, mikor az életét szemtől szembe fenyegetik is a tisztelet megadása, és az arcának megtartása az, ami dominál. Kapunk egy kis ízelítőt császári cím öröklésének formaságairól, részt vehetünk bálokon és teázásokon, ahol szintén kimunkált, úri környezetben mozoghatunk, és tanulhatunk viselkedési szabályokat.

Ami nem hiányozhat a szokásos receptből az a humor. Néhol szarkasztikus, néha a helyzet adja, néha ironikus szituációkból csepeg, de még mindig ott van. A halál szájában is elsütnek néha egy-két lazább beszólást, és amikor nem tudják elkerülni a halált, akkor folyik a vér minden irányból, amikor kell. J. Goldenlane állatira visszatért, és még mindig nem okoz csalódást azoknak, akik eddig szerették a könyveit. Lehet, hogy a köntös kissé megváltozott, hogy pár újítás bekerült, de a beltartalomra nem lesz panasz... Bár attól függ, honnan nézzük a dolgot. Ha olvasói oldalról, akkor találkozhatunk ilyennel is:

Medve kis szünetet hagyott, de Ticca nem szólalt meg. Teljes agykapacitását lekötötte, hogy feldolgozza a halottakat.

Ha íróiról:
"Tökön szúrom magam, hogy egy ilyen benne maradt! :/ Bár, ha belegondolok, később adódnak majd ott halottak is a hallottak mellett…" (by J.G.)

Összességében tényleg minden egyben van a regénybe. Sodró, lendületes, fordulatos, néhol szarkasztikus, máshol spontán és laza. Azt hiszem, egy új korszak kezdődik meg az író háza táján, de mint már többször említettem, ez sem nem pozitív, sem nem negatív, hanem egyszerűen... bolognai szósz!
Mit lehetne ezek után mondani? Mikor Wee-nek felvetetettem, hogy "Jó a könyv, de mit írjak róla, hogy másoknak is átmenjen?" Ő csak annyit reagált: "Olvassák!"
Szóval tessék: vegyétek, vigyétek, és olvassátok!


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2016. március 15.

Témázunk, avagy könyves rigolyák, és egyéb olvasói állatfajták

6 megjegyzés

Ezúttal könyves rigolyákról van szó a témázásnál. 

Eleinte legyintettem, hogy nem szállok be a körbe, mert nekem ilyen rigolyám nincs. Nem nyálazom az oldalt, nem számít, hogy milyen a margója, még ha a nagyobb betűméretet jobban is szeretem, mert számomra átláthatóbb. Nem ragaszkodom a puha borítóhoz, lehet kemény is, amit azért preferálok, mert kevésbé kell félteni, hogy betörik a gerinc.... a gerinc.... a gerinc....

Ezen a ponton eszembe jutott, hogy mennyire ki tudok akadni, ha egy könyvnek betörik a gerince... ha meghajtják a lapot... ha a borító úgy néz ki, mint amit most rángattak ki a tehén szájából.

Ilyen borítós a NK4.
És igen, a legfőbb rigolyám az, hogy minden könyvem úgy nézzen ki, mint amit egyetlen egyetlen egyetlen egyszer sem érintettek meg még véletlenül se. Olvasás közben nem szeretem hajlítgatni az oldalakat, de néha bevallom, szamárfülezek, ha olyan idézetet találok, amit később ki szeretnék írni.
Kicsit kétes érzésekkel állok neki olyan könyvnek, ami nincs fejezetekre osztva. A fejezetekre bontás olyan nekem, mint a tv-ben a reklám: adott fejezet után el tudok menni az emberi dolgaimat elintézni. Kicsit kienged a könyv. Ha nincs fejezetekre osztva mindig úgy érzem, hogy el fogom veszteni a fonalat, ha most leteszem. Az sem segít, ha csak kis csillagocskák jelzik. Igenis egy könyv legyen fejezetekre osztva... csak mert. Mert néha el akarok úgy menni kajálni, hogy nem eszem le a könyvet, amit olvasok. De tényleg... legyenek fejezetek, mert nem akarok fennmaradni többet vonaton. Nagyon kellemetlen nagy batyukkal sétálni kilométereken át.

Mostanában van egy olyan új berögződésem, hogy bizonyos pozitúrákba gyorsabban megy az olvasás. Például vonaton ülve, fotelban feküdve. Ami abszolút kizárt, hogy ágyban fekve elalvás előtt könyvet fogok a kezembe. Abszolút nem maradandóak azok az olvasmányélmények.

Az egyedi kötetekért odáig vagyok. Van kötetem, ami fejjel lefele van bekötve a borítóba. Van olyan, ahol az utolsó X oldal kétszer van (kétszer érkeznek meg a főhősök a végső helyszínre). Van, ami több kiadásban is megvan, mint például a Narnia Krónikái, ahol a 4. kötetből duplám van, de az egyik még a régebbi kiadások közül való, a másikat pedig körbeveszi az újabb kiadás (a fekete gerinces változatú). Valamiért szeretem az ilyen régi könyveket.

A szagolgatás természetesen nem marad el olvasás előtt, után, közbe... Néha muszáj egy kis könyves illatot beszippantani a feeling kedvéért.

Nemigazán van hatással, hogy minden oldalon fel van e tüntetve a szerző neve, a mű címe, vagy az aktuális fejezet címe, viszont szeretem, amikor kis ábrácskák vannak minden oldalon. Gondolok itt az oldalszám mellett például néhány kis pillangóra, virágra, denevérre, meg még ki tudja, mivel találkozni. Szerintem nagyon aranyosak, és kissé megtörik a monotonitást. Egy kis rigolya, hogy mindig keresem, hátha van a könyvben ilyen, de ha az első oldalaknál nincs, már nem is reménykedek benne.

Igazándiból az olvasási élményt talán az határozza meg nálam, hogy fejezetelt, hogy mennyire olvasmányos, és hogy milyen helyzetben sikerül olvasnom. A legszembetűnőbb rigolyám mégis az, hogy a könyv az sérthetetlen, és az, aki nem úgy adja vissza, mintha nem is olvasta volna... kivívja azt, hogy soha többet neki... vagy csak natúr ráborítom az asztalt.

Könyvet nem törünk meg se gerincen, se borítón, sehogy... Még akkor se, ha olvasni akarjuk. Ebből nem engedek :P



Akik még témáznak:
Nima
Bea
PuPilla
Ilweran
tigi
Folytatás...

2016. március 12.

Benyák Zoltán - A nagy illúzió

0 megjegyzés


Tudjátok, van az az érzés, mikor kezetekbe fogtok egy könyvet egy írótól, akitől már mondjuk olvastatok egy-két darabot, és kicsit izgultok, hátha ezzel okoz csalódást az író. Benyák Zoltánnál valahogy nem voltak ilyesfajta illúzióim, hogy csalódni fogok. Olyannyira nem, hogy azon lepődtem volna meg, ha csalódnom kellett volna abban, hogy nem a megszokott minőséget kapom.

No de ne rohanjunk ennyire előre. Benyák Zoltán írói pályafutása ugyanis egyre furcsább utakra téved pont úgy, mint Nina Chevyje. Anno még az Agenda kiadó gondozásában megjelent tőle a Veszett lelkek városa, amely egyetlen dolog miatt nem tetszett: R-Ö-V-I-D!!! 2011 után viszont akartam egy olyan/hasonló élményt, mint amit az akkor számomra még ismeretlen írótól kaptam. Ezek után évente egyszer megismétlődött velem ez az élmény, és rájöttem a mostani olvasásom során, hogy noha 2 hétig rajta ültem a könyvön, túl gyorsan olvastam el, így legalább egy évet megint várnom kell valami hasonlóra... 

Ezen könyvének olvasásakor azt hiszem, megfejtettem a receptjét az írónak. A regényírós "bevásárló listáján" mindig szerepel az élet, a halál, a szerelem, egy apafigura, egy adag szarkazmus fűszer gyanánt, és egy olyan világ, amit be kell járni ahhoz, hogy elhidd, hogy létezik.
A főzés úgy zajlik, hogy bedobja egy üstbe az életet, a halált, a szerelmet, az apát, a szarkazmust, és addig kevergeti, míg megfelelő elegyet nem alkotnak. Ezt követően kibontja a világot, alaposan végigméri, feltérképezi, és ha szükséges, akkor az üstbeli kotyvalékhoz még hozzáad egy kis ezt (pl. apa-lánya kapcsolat), egy kis azt (misztikum, ijesztőnek szánt karakterek stb.) és az üst tartalmát nemes egyszerűséggel ráönti erre az új elképzelt világra.

Esetünkben ugyanez történik, a szokásos stílus extra feltétként való hozzáadásával. Olyan ez a könyv, mintha benyomtunk volna egy komplett zenei albumot, amin mindenféle ritmusú és tempójú és műfajú zene megmutatná magát, miközben végig ugyanaz az érzés kavarog bennünk.
Megosztanék veletek egy számot, ami a könyv elejétől a végéig elkísért, míg olvastam, sőt, a bejegyzés írása közben is.

Figyelem, az idézetek a könyvből származnak, kivéve, amelyiknél más van feltüntetve!



Történetünk ott kezdődik, hogy adott nekünk Tom Pastor, aki festőművész, és nem az a fajta, aki annyira sikeres lenne, hogy kapkodnak a képei után, és ebből meg is élhetne. Tom viszont nem emlékszik rá, hogy ki is ő valójában. Egy sivatagban tér magához, ahol találkozik egy kocsival, és a sofőrjével, akit Ninának hívnak. Foglalkozását tekintve révész. Munkakörébe halottak szállítása tartozik egyenesen ki a sivatagból. Amit Tom nem tud az az, amit a Zanzibár is megénekelt: "De akit már elvitt egyszer a révész annak tudnia kell, fizetni kell a bérét, és ezelől én sem bújhatok el." Tom nemigazán tudja fizetni a révész bérét, viszont nem is hagyja el a lányt.

Tomnak lassan sikerül elfogadnia a tényt: totális és teljes mértékben meghalt. Az már más kérdés, hogy lehetne ennél is halottabb, ha például elfelejtik az élők világában. Tom ezek után ki akarja deríteni, hogyan halt meg...

"- Ne hagyd, hogy találgassak, melyik foglalkozik ezek közül emlékkutatással!
- A videotéka.
- Hálisten! Féltem, hogy a hentes..." 

Miután Tom rájön, mit hagyott ott az élők világában, vagy egyáltalán hogy halt meg, küldetése lesz, amiben Nina ki tudja milyen okból, de segíteni akar neki. Ezzel pedig kezdetét veszi egy őrületes utazás azon a földön, ahol mindenki halott, akik közül bárki lehet még halottabb, ha elfeledkeznek róluk. Találkoznak a történelem nagyjaival, akik között megfordulnak banditák, politikusok, művészek, gondolkodók stb...

"Ha elfelednek, meghalsz. Ha emlékeznek, élhetsz. Az emberek pedig imádnak a rosszra emlékezni."

Tom találkozik valamennyi festményének karakterével, és kiderül, a másvilágon nagyonis tetszik a lakóknak a munkássága, igazi híresség.

"- A valóság annak kell, akinek nincs ecsete! A valóság és az én valóságom közt csak néhány ecsetvonás a különbség. Ráadásul a miénk sokkal izgalmasabb. Az embernek legyen fantáziája!"

A célja elérése közben akad egy kis fordulat, ami során rá kell döbbennie Tomnak, hogy az idő nagyonis ketyeg. Azonban hiába húz bele a küldetésébe, nem csak az ideje, a lelkesedése is fogytán van. Majd túlesve a holtponton átszalad a célszalagon...

Sivatag: az embert a semmi fogadja,
és valahova eljut, ha itt az idő
Ahogy azt már megszokhattuk Benyák könyveiben semmi sem az, aminek látszik. Valamiért a Veszett lelkek városa című munkája ugrott be erről a történetről, amit mintha kombináltak volna az Ars Fatalis -szal. Innen is látszik, hogy noha az író már több oldalról közelítette meg a letargia, a halál témáját, az élethez való ragaszkodást, és az élet nagy tanulságait, neki van fantáziája hozzá, hogy akár egy sokadik alkalommal előhúzva is mutasson valami mást. Nem teljesen mást, de az élmény miatt ez szerintem senkit nem fog zavarni. A világa most is nyakatekert, abszurd, és ezúttal még művészi ecsetvonások is tarkítják. Egész végig olyan, mintha egy galériában sétálgatnánk, és egyik képről (színhelyről) a másikra ugrálva kirajzolódna előttünk egy tökéletesen felépített, logikus történet.

Közben persze az érzelmek is hullámoznak a remény, a boldogság, az útkeresés, a reményvesztett küzdelem érzete. Hogy néha egy belső hang mindenkinek azt suttogja...

"Válaszd a könnyebb hitet. Nincs ezzel semmi baj!"

... majd hozzáteszi, hogy...

"Minden gyenge így tesz."
A belső hang néha jó, néha rossz dolgokat suttog, de a lényegen nem változtat: tegyünk meg mindent, és ha már reménytelen is a helyzet, a halállal is lehet még alkudozni. Soha nem késő és mindig van más választás, de ha ezt nem látjuk, akkor már eleve elbuktunk.

A szerepek leosztása eleinte kevés karakterrel kezdődik, majd minél beljebb megyünk a halottak világába, annál furább szerzetek vesznek minket körbe, akiket meg jószerével be se kell mutatni, hisz világunkban mindegyik híresség. Tom tipikus ember, aki túl későn eszmél rá, hogy a világ nem körülötte forog, és próbálja rendbe hozni a túlvilágon a dolgokat. Az a hatalmas illúzió, ami életében körbe vette, egy igazi "nyitott szemű álmodozó" -vá tette, és akkor nyílt ki igazán a világa, miután meghalt.

Nina, a révész egy szintén érdekes karakter. A lány eleinte titokzatos figura, akiről annyit tudunk, hogy cigizik, iszik, imádja a Chevyjét, amihez foggal-körömmel ragaszkodik. A kesztyűtartója olyan, mint más nőknek a retikülje: évezredek alatt megtalálod benne, amit keresel, mert olyan, mint egy fekete lyuk. Tom múltja mellett Nina múltja is tisztán kirajzolódik a regény végére, egyes elemei gyorsan, míg mások fokozatosan kerülnek a szemünk elé.

(A kép forrása)
A múltidézések nem ritkák a könyv során, mely rengeteget ad hozzá a kidolgozottságához és ahhoz, hogy megértsünk bizonyos szereplőket, hogy kerültek oda, ahova, és milyenek valójában.

Luna (Tom felesége, a lányának az anyja) részben fontos karakter, aki annak dacára, hogy nem szerepel sokat, az emlékével ad legtöbbet a történethez, ahhoz hogy megértsük, Tom miért került oda, ahova.

Lily (Tom és Luna lánya) okos, naiv kislány, aki burokban nőtt fel. Szereti a macskáját (Van Gogh), de hamar elhagyja az élők világát. Ki tudja hogyan, de egyedül kénytelen boldogulni ebben a káoszos, kaotikus világban. Nem tudunk meg róla sokat, csupán annyit, hogy jólelkű, szereti az apját, a nagyapját és hogy nem ismer sok embert (érthető okokból).

David Pastor (Tom apja) azért fontos elem, mert ismét felmerül egy apa-fia kapcsolati szál. A szülő-gyerek kontextust be lehetne mutatni szimplán Tom és Lily kapcsolatán át is, viszont két, meglehetősen eltérő viszonnyal szembesülünk. Néha a gyerekek nem érthetik, vagy csak későn jönnek rá, a szülőjük miért csinálta, amit... és hogy annak ellenére, hogy nincs mellettük, lehet, hogy védelmezi őket, és igenis fontos nekik, hogy milyen irányba tart a gyerekük.

Összességében nézve tehát remek karakterizálás, részletes és precíz kidolgozás mind történeti, mind világbeli oldalról... Az érzelmekkel játék, a szarkazmus legnagyobb örömünkre nem marad ki, ahogy a borongós hangulat se, ami imitt-amott oldódik. Ezek jellemzik a könyvet amellett, hogy élvezetes módon végigsöpör minket a történeten, beszippant (úgyhogy vonatozáshoz tapasztalatból mondom, nem ajánlom, mert a végén hosszabb utat jár be az ember, mint Tom Pastor a könyvben).

Mit mondhatnék még ezek után? Benyák Zoltán munkáihoz abszolút nincs mit hozzáfűzni. Vagy valamit azért mégis... Remélem az író következő regénye hamarabb kijön, mert egy év Tom Pastornak rövid,  Mandinak (hivatalos könyvmoly) túl hosszú idő...


Köszönöm az élményt az Athenaeum kiadónak!


GR-ezők szerint:
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger