Fülszöveg:
A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írnia.
A csillagainkban a hiba - John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.
Nehéz szavakba önteni, hogy mit érzek ennek a könyvnek a kapcsán. Nyilván nem egyszerű téma, és valahogy meg kell fogni. Ráadásul ifjúsági köntösbe kell göngyölni, és romantikát belecsempészni.
Annyira túl volt hypeolva annak idején, hogy ez vette el a kedvemet tőle, hogy elolvassam. Aztán mégis átestem azon, hogy elolvastam a könyvet, aztán megnéztem a filmet, és valahogy egyik sem győzött meg róla, hogy ez egy nekem való alkotás lenne. Talán ha pár évvel ezelőtt olvasom (mondjuk úgy 10 évvel korábban)...
Mert értem én, hogy adott egy lány, aki beteg, az életét eköré építették fel, mert a tüdejét megtámadta a rák. És van egy fiú, aki elvileg kigyógyult a rákból, és beleszeret a lányba, és bármit megadna neki. Valahol mégis azt érzem, a lány a domináns, és nem csak azért, mert ő a főszereplő. Sokszor olyan szavakat használ, amilyeneket egy kamasz gyerek szájába valahogy nem találtam helyénvalónak. És nem, nem nézem le az ifjúságot, de annyira olyan szóhasználata volt sokszor a főhősnőnek, hogy egyszerűen érződött, nem is kamaszlányról van szó, hanem idősebb (30-40) év körüli nőről...
A vagány főhős srác, aki mindent beáldoz a lányért. Titkai vannak, sötét titkai... Nagyon furcsa páros, és nem mondanám, hogy rokonszenvesek. Valahogy nem jött át a kémia, a szikrázás. Mintha valami barátság extrákkal és se-veled-se-nélküled harcokkal lett volna megspékelve. Nyilván ennek az utóbbi "bizonytalansági faktornak" van értelme, hiszen egy halálos betegség olyan, mint egy állat: kiszámíthatatlan, és bármikor agresszívebben fordulhat az embere/gazdája ellen.
Van a könyvön belül egy szerző, akinek a könyve közelebb hozza egymáshoz az ifjakat. A film és a könyv két különböző eszközként használja fel a fickót a végén, mégis számomra az a szál volt a legrokonszenvesebb az egész könyvben. Egy remete író, aki alkoholba folytja a bánatát, ezért megsért maga körül mindenkit, és a végén azért csak-csak helyre billenti az univerzumot.
Összességében voltak megható pillanatok, kamaszszerelem, némi nyálas romantika, sok-sok depizés betegségek különböző stádiumai miatt. Ettől függetlenül nem sodort magával, hanem úgy mentem rajta végig, mintha szőnyegről szőnyegre ugrálnék, és minden ugrás után kirántaná alólam a talajt. Olvastam már jobbat is ebben a műfajban, de egynek most jó volt.
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése