2013. március 1.

Kate Van Dyke - Valóra vált rémálom (Tűzmadár 2.)

A Tűzmadár sorozat, ami mindössze 2 kötetből áll, krimi kategóriába írta be magát. Egy több könyves írónő művéről beszélünk, akinek ezt a sorozatát az Álomgyár kiadó karolta fel.

A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet félbeszakadt:
Figyelem! Az első kötetre nézve spoilert tartalmaz!

Tehát, Ron Sinclairt gyilkosság vádjával lecsukják, miközben Peggy a fiával, Briannel együtt elrejtőzik a férfi elől, hogy az ne találja meg. Közben Ront kiengedik, mert találnak rá bizonyítékot, hogy nem lehetett ő az elkövető.
Peggy békésen éldegél a panziójában, igazgatja az ügyeit, mikor váratlanul betoppan egy rég nem látott "ismerőse": James Sinclair, a Sinclair Star feje. Megfenyegeti a lányt, és el akarja venni tőle a panziót, de Peggy nem tágít.
Közben Ron rájön, hogy van egy fia, és elindul, hogy felkutassa Peggyt azért, hogy elvegye tőle, és ő nevelje fel.
Váratlan esemény történik a szigeten, minek hatására Peggy meglehetősen szorult helyzetbe kerül, és még az a veszély is fenyegeti, hogy Ron rátalál, és el találja venni tőle Briant, amit semmiképpen sem akar hagyni...

•••••

Egy második kötettől mindig többet vár az ember azért, mert szeretné látni, hogy pozitív irányba fejlődik az író. Ez főleg igaz akkor is, ha az első kötet nem győzte meg maradéktalanul arról, hogy az adott alapból valami szenzációsat lehet kihozni. Sok esetben bebizonyosodik, hogy az írói bravúrnak köszönhetően egy sablonos történet lebilincselő, élvezetes, és gyomorszorító feszültséggel teli.

Az első kötethez hasonlóan itt is megvolt a lendület, ami vitt egyik oldalról a másikra, úgyhogy egy-egy alkalommal meglehetősen gyorsan sikerült túljutnom a fejezeteken.
Ennyi. Semmi többet nem találtam benne...

A könyv az első kötethez képest nem mutat javulást/változást/fejlődést. A stílus tárgyilagos, a párbeszédek kidolgozatlanok, sallangosak, és a történet folyamán pedig még a leírások is csak ímmel-ámmal kerülnek elő. Érthető, hogy nem kell az olvasó szájába rágni, ha már az első kötetben le lettek írva a szereplők, ki milyen, de az, hogy egyedül Ron és Peggy részéről van némi említés, hogy néznek ki, hogy a külsejükön változtatnak valamiféle ürességet, hiányt vont maga után, mintha mindennek csak az eseményekre kellene összpontosulniuk, a (nagy vonalakban is bőven ábrázolható) részletek pedig hiányoznak. Hiányoznak az utalások.

Az utalásokon túl hiányzik a nyomozás is (ha már krimi), és teljesen abba az irányba megy el az egész, hogy a szenvedő, egymástól elszakított szerelmesek hogyan jönnek össze újra, és ettől az egész amolyan brazil szappanoperáéhoz hasonló hangulatot vesz fel. A krimi szál csak annyiban kerül elő, hogy a végén a képünkbe vágják, ki(k) a gyilkos(ok), és ennyi. Mindenki, aki megtudja, hogy ki a gyilkos(ok), azonnal titkolózni kezd, és végül hullazsákba kerülnek ők is. Ennek a megoldásnak nem sok értelmét láttam, ahogy a gyenge válaszoknak sem arra a kérdésre, hogy "Miért ölte meg XY-t?" Erőltetetten húzzák rá a tettesekre a bűntényeket. (Azokra, akik nem elkövetők, sokkal logikusabban illik, hogy ők voltak a gyilkosok...)

Az első részben értékelhető volt, hogy még a kutyának a külső leírására is gondosan szentelve volt pár gondolat, itt viszont mintha teljesen kizáródnának a leíró sorok - érthetetlen, hogy miért lett ennyire felületes ez az iromány.

A gyenge szóhasználat szintén nem segített a helyzeten. Olyan, mintha akadna egy 1000 darabos szókészlet, és annak az elemei ismétlődnének újra és újra, nem hagyva, hogy akár egy 1001. szó kerüljön felhasználva. Ez akkor a legfeltűnőbb, mikor egymás után 2 oldalon több mint 4-szer kerül elő ugyanaz a szó/kifejezés. Például az "örv" szó volt számomra az egyik legemlékezetesebb ilyen. Ezt lehetett volna árnyalni úgy, hogy "nyakörv"-ként említődik meg, amit a kutyára raknak, mert örvként nem hangzatos. (Valamiért az örvös állatka jutott róla eszembe). A másik szintén "köz"kedvelt szó az írásban az "iszonyatos", melyet mind Ron mind Sandra előszeretettel használt, ha kiderült, hogy valaki meghalt, vagy valami egyéb negatív dolog történt. Az indokolatlan káromkodásokat már nem is említeném.

Nem csak a stílus, de az időkezelés is meglehetősen zavaros. Megemlítettem Pemzlit, a kutyát párszor. Mikor az történt vele, ami, van egy rész, hogy Peggy elosztogatta a kutyakaját a kutyás ismerősök között. Mivel a jelenet estefele (sötétedéskor) játszódik, elgondolkoztató, hogy Peggynek miért volt fontos az éjszaka közepén kutyakaját osztogatni. És milyen ismerősöknek osztogatta egyáltalán? A szomszédoknak? Régi barátoknak?

Sajnos a technikai-szakmabeli dolgok sem kerültek mindig jó helyre, ami azt jelenti, hogy nem néztek utána, hogy működnek a dolgok. Így például az ügyvéd és az orvos karakterek nem állták meg a helyüket.
Nem tudom, hogy az ügyvédet Ron mennyiért fizette le, hogy az alábbi tanácsot adja, de nem hiszem, hogy ingyen mondott volna olyant a lánynak, mi szerint, ha Ronhoz megy, hogy tárgyaljon vele: "Öltözzön a szokásosnál kihívóbban..." Mióta szól bele egy ügyvéd, mit viseljen a kliens? Nem azért fizetik az ügyvédet, hogy divattippeket osztogasson, hanem hogy képviselje az ügyfelét, és védje annak jogait...
Említettem az orvost. Van a kötetben egy pszichiáter, aki felhívja Ront, hogy tájékoztassa az apja elmebeli állapotáról, illetve, hogy mivel kezelte. Az amerikai filmek, és a magyar jogszabályok alapján is tudjuk, hogy létezik olyan, hogy orvos-beteg közti titoktartás. Nem hiszem, hogy James Sinclair felhatalmazta a doktort, hogy árulja el a fiának, hogy mennyire elmebeteg.

Amit mégis legjobban sajnáltam, az egy vacsorás jelenet kivitelezése. Peggy elmegy tárgyalni Ronnal, amikor is a férfit elragadja a hév, és a lány távozni készül. Ez a jelenet hatásosabb lett volna, ha Peggy felkapja a kabátját, és elmegy. Így viszont túlontúl hiteltelenre sikerült. A lány mégsem olyan erős, mint amilyennek próbálják beállítani. Ebből a jelentből többet lehetett volna kihozni. Azt meg teljesen érthetetlennek tartom, hogy Ron hogy bánhatott úgy a lánnyal, ahogy. Persze, kapunk rá egy gyenge magyarázatot, de valahogy nem volt a legmeggyőzőbb...

Hasonlóan nem értettem, hogy Bella (a tolmácsoló cég vezetője) hogy vette a bátorságot, hogy csak úgy "megpofozgassa" Ron Sinclair arcát, aki egyébként az ügyfele is, és mint tudjuk, gazdag aranyifjú. Egy befolyásos embert nem szokott az ember arcpaskolással "megalázni". Mintha Bella lenézte volna a férfit, és épp csak azt nem mondta neki, hogy "Te kis cuki pofa."

Ezek után nem tudom, mit mondhatnék. Hiába vártam, hogy lesz valami nemű fejlődés stílusban, írásmódban, bármiben, de ugyanúgy bent ragadtak a páros szervek hibás írásai (ez még elhanyagolható lenne), a párbeszédek árnyalatlansága, és a többi írástechnikai malőr amellett, hogy a történet sem rejtett sem fordulatot, sem más olyant, amivel a sablonosságot fel tudta volna dobni...

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger