Fülszöveg:
Franciaország, 1940-es évek. Egy idősödő pszichoterapeuta türelmetlenül számolja a nyugdíjig hátralévő terápiás üléseket, és rezignáltan hallgatja a díványra fekvő unatkozó háziasszonyok apró-cseprő problémáit, miközben madárkarikatúrákat készít róluk. Már abban sem biztos, jó szakember volt-e valaha is, tudott-e segíteni bárkin.Eleinte nem tudtam, mit gondoljak a könyvről. Aztán elkezd a pszichológus rajzolni, érdekes kérdéseket felvetni. Egy idő után Agathe is vissza-visszakérdez és az olvasó elgondolkodik.
Egy nap megjelenik nála Agathe, egy fiatal német nő, aki nem talál örömöt az életben, nem akar mást, csak eltűnni az emberek szeme elől... A doktor minden tiltakozása ellenére felvéteti magát a páciensek közé, és ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a terapeuta maga is kénytelen szembenézni az intimitástól és a haláltól való félelmével.
Nincs nagy története a kötetnek és nem is hiányzik belőle. Egyszerűen egy férfi azt akarja, hogy meghallgassa valaki. Hogy kiadhassa magából a félelmeit.
Sokan vagyunk ezzel így, hogy amikor már késő akkor jövünk rá, mennyi minden kimaradt az életünkből, mennyi mindent nem tapasztaltunk meg. Akkor már feleslegesen búsulunk rajta, hiszen már vagy nem tehetjük meg, vagy ha meg is tehetnénk, már nem akarjuk. Félünk tőle, mi lesz, ha megtesszük.
Ebbe a hibába esik bele a terapeuta is. Vágyakozik valamire, de mégsem meri megtenni a következő lépést. Valahogy akarja, mégsem találja helyesnek megszerezni azt a valamit, ami kimaradt az életéből, a világából.
Egy igen fontos társadalmi hiányosságra hívja fel a figyelmet a történet. Egyszerűen az emberek már nem akarják meghallgatni egymást, nem érdekli őket a másik mondanivalója. Az érdekli, hogy hagyják már abba, járjon már le az idő, miközben elsiklik mellettük az élet és nem is ismernek meg más embereket igazán. Elvesznek a saját kis világukban és észre se veszik, mennyi mindent elbuknak eközben. Amikor meg már késő, akkor már csak keseregnek, hogy vajon miért nem elégedettek az életükkel.
Kissé ódzkodtam ettől a könyvtől annak hallatán, hogy amolyan se-füle-se-farka, de végülis nem bántam meg. Maga a filozofálgatása nagyon tetszett és bennem is elindította a vezérhangyát, hogy nem szabad olyan életet élnem, amiben nem találom meg a boldogságot. Ez az egyetlen, amire törekedni kell: a minőségi, boldog élet, hogy a végén ne érezzem úgy, hogy rosszul döntöttem, vagy valami kimaradt.
A lezárás, az utolsó fejezet miatt egy pont minuszt kapott nálam. Semmilyen lezárást kapunk, amitől a történet nem válik kerekké, csak olyanná, mintha lenne még ott mondanivaló, de elfogyott volna az íráshoz használt tinta.
Összességében nézve egy, az élet élésére való figyelemfelhívás. Tanulságos beszélgetések és sorsok. A végén maradt némi hiányérzetem, de amíg velem volt a terapeuta, addig mozgatta bennem a gondolatokat, hogy vajon azon az úton járok, hogy az életem szép és boldog legyen? Hogy olyan legyen, amilyennek szeretném...? Gondolatébresztő olvasmány...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése