A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Az előző oldalon kaptam egy ajánlást, hogy Meg Cabot ezen könyve nem is rossz, olvassam el, próbáljam ki. Mivel minden ajánlást szívesen fogadok, ezt a kritikát Fany -nak köszönhetitek, aki figyelmembe ajánlotta a művet.
A történetéről (spoiler is lehet benne):
Ellie Harrison szülei professzorok, és "tanulmányi szabadságra" küldik őket (magyarul: szabadságon vannak, és anyagokat kell gyűjteniük az új könyveikhez...). Éppen ezért új helyre költöznek, és Ellie új diákként kell, hogy beilleszkedjen az Avalon gimibe.
Mivel szeret futni, az atlétikásokkal jön ki a legjobban, és szert tesz néhány barátra. Mikor véletlenül összefut az iskolában a fiúval, akit nyáron látott a parknál, igyekszik mindent megtudni róla. Például azt, hogy A. William Wagnernek hívják. Ellie beleszeret Willbe, akinek azonban már van barátnője: Jennifer, a pompomcsapatból. Ők ketten az álompár, akik elválaszthatatlanok, népszerűek, és Ellie számára Will elérhetetlennek tűnik... Vagy mégsem? A fiú ugyanis valahogy mindig Elliék házában köt ki, és egyre többet beszélgetnek ők ketten...
Azonban jönnek a sötétség erői. Willnek mindenkiben csalódnia kell, rájön a múltja nagy igazságaira, és Ellie kideríti az igazat, amit az egyik tanáruk megerősít, a lány mégis képtelen elhinni, hogy Willnek meg kell halnia, mert a történelem megismétli önmagát...
Vélemény:
Kezdjük ott, hogy miért pontozom le ennyire a könyvet:
1, Ellie jellemfejlődő karaktere: a csaj tök okos, tényleg olyan dolgokról mesél, hogy tök ez jön át az olvasónak róla. Ráadásul ő rakja össze egyedül a történetet, kideríti az igazságot, aztán mikor a tanár megerősíti a gyanúját egyfolytában azon nyávog, hogy ő ezt nem hiszi el... Pedig minden tény arra utal, hogy amit kiderített, az úgy van, mégis nekiállja mondani, hogy ő realista, hogy ez nem igaz stb...
Oké, lehet, hogy egy ilyen bizarr történetet én sem hinnék el, de ha már egyszer kiderítettem, hogy jé, ez tényleg igaz, akkor nem kérdőjelezem meg a saját munkám eredményét, nem? Ez olyan, mintha rájönnénk, hogy 1+1=2 aztán elbizonytalanodnánk, hogy mi van, ha mégsem kettő, hanem egy, vagy három, holott tudjuk, hogy az eredmény a kettő...
A másik, ami nem tetszett, az a vége. Szerintem a főgonoszunk (már ha lehet így nevezni) túl könnyen föladta a harcot, pedig addig vagánykodott meg minden... Engem az Evermore -beli gonoszlegyőzésre emlékeztetett: a rossz csak úgy föladja, holott egész végig azt magyarázták a könyv végéig, hogy nem lehet tök egyszerűen eltüntetni a gonoszt, és a végén a nagy csata helyett egy "szevasztok, nyertetek" van csak...
Valamiért erről a regényről eszembe jutott Troy Bolton a High School Musicalből. Willt tök olyannak találtam, mint őt. Nekem Will kicsit túl jófiú XD Egy könyvbe ilyenek is kellenek...
Nah, de most jöjjön az, ami viszont igenis tetszett: az, hogy az egészet az Avalon (helyre célzok) és az Arthur király legenda köré fonta az írónő. A 6. feji után már tudtam, hogy ki kicsoda (még az is kitaláltam, hogy Ellie nem Shalott XD) Aztán még a leírások, ahogy bemutatja a környezetet, a tájat, ahol játszódik. Igaz, hogy a történet kitalálható a 6. fejezet után (vagyis én az után már teljesen rájöttem az egészre), meg tök klisés, de attól még eredeti, és szerintem nem rossz. Néhány helyen kicsit erőltetett, de ezt leszámítva olvasható, élvezhető.
Engem visszavitt a Jacqueline Wilson -korszakomba. Oké, Wilson nem bontja ki ennyire a könyveinek a helyszíneit, meg tele van képi illusztrációval, meg fiataloknak szólóak a könyvei, de engem valahogy mégis odáig vitt vissza. Akkoriban úgy 8-10 éves voltam. Meg Cabot könyvét pár évvel idősebbeknek el tudom képzelni a kezében. Kislányként tényleg szerettem Wilson könyveit, és szerintem Meg Cabotot is szerettem volna a könyvében található meseszerű érzésért, amit keltett bennem....
Ha pontban fejezném ki: 5/3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése