z
2221, szigorúan szabados viszonyok
Stan es Pan
A nagy Gatsby

2018. július 5.

Constantinus A. P. - 2221 (Szigorúan szabados viszonyok)

Néhány hónapja felkeresett egy számomra ismeretlen író azzal a kérdéssel/kéréssel, hogy elolvasnám e a könyvét. A fülszöveg egy olyasmi kötettel kecsegtetett, mint Merle - Védett férfiak című írása, így rábólintottam.

Sajnos nem találtuk meg a magyar Robert Merlét, de még csak a közelében sem jártunk annak, hogy előttünk lebegjen.

Az alapfelállás az, hogy 2221-et írunk. A Matriarchátus uralja a világot, vagyis a nők vannak hatalmon. A férfiak is kapnak pozíciókat, de szerepük kisebb, mint a nőké, az uralkodó nemé. A Matriarchátuson túl van még egy úgynevezett "Párosok" rendszer is, ahol a régi rendszerbeliek (egy nő egy férfi) élnek együtt, nevelgeti ki-ki a saját gyerekét (tehát olyan, mint manapság a hétköznapjainkban egy normál családi formula). A Matriarchátus szervezete ennél jóval másabb. Bárkit bármikor felkérhetnek "keringőre", a rendszer tartja el a gyerekeket, tehát egy nő nem is feltétlenül tudja meg, hogy ki a gyereke apja, vagy hogy egyáltalán hol van a gyereke, és mit csinál. (Attól függ, hogy az illető nő mennyire akar tudni a gyerekéről.) A férfiak zöme abszolút nem is tudja, hogy van gyerek, vagy az merre jár. Vannak nők, akik direkt főállású anyák lesznek, ők a nyolc gyerekesek, vagy annál több. A Matriarchátus ugyanis eltartja az utódokat, és fontosnak tartja a minél többet szülő nőt is - ezért megbecsülést adnak cserébe az illető nőnek.

A Matriarchátusok élén van egy donna (természetesen nő) és vannak a doyenek, akiket nevezhetünk a legbefolyásosabb férfiaknak. A Párosok és a Matriarchátus között van azért átjárás, de ennek is megvan a maga szabályrendszere. Ugyanúgy, mint például a hívások fogadásának/elutasításának. Egy férfi kötelező, hogy reagáljon nőtársa felkeresésére (elutasítja vagy elfogadja azt), míg a nőnek ilyen kötelezettsége nincs. A férfiak és a nők alapesetben nem élnek együtt, csak élvezik egymás társaságát, és ki-ki visszavonul a maga "kaptárába".

A Matriarchátus szabados világán belül próbál meg boldogulni két hősünk, Irina (egykor Párosokhoz tartozó) és Rayen. Nem éppen ideális, ahogy együtt élnek, és néhányaknak bizony szúrja is a szemét. Rayen magas hivatali tisztséget tölt be, mígnem Irina teljesen felforgatja az életét. A lány beáll az Alfa Matriarchátusba, és igyekszik "jó polgár" lenni. (Jó polgár: az, aki hasznos, aki tesz a közösségért, dolgozik stb. ezért elismeréseket kap, amivel több jogot nyerhet el, több elismertséget és ezáltal különböző pozitív juttatásokat.) Megéri tehát a társadalom hasznos tagjának lenni, de Rayen elveszti magas beosztású munkahelyét.

Ellenőrzés alá vonják a Matriarchátus veszélyeztetése okán. A Pályaorientációs Részleggel való harca után inkább maga keres állást. Valaki nagyon ki akar babrálni vele, és vannak is tippjei, hogy kinek léphetett rá ennyire a tyúkszemére és hogy mivel... A lavinát viszont nem egyszerű megállítani, hiszen valaki folyamatosan Rayen útjába görgeti az akadályokat, ráadásul a férfi felfedez egy ellenálló csoportosulást is...

Van itt egy teljes mértékben elgondolkoztató társadalom. Sokszor elképzeltem olvasás közben, hogy például hazánkban be lehetne e vezetni ebből néhány elemet (pl. hogy sokan nem vállalnak gyereket, mert nincs meg hozzá az anyagi keret, és a rendszerbe be lehetne e építeni, hogy visszatérjünk ilyen téren az ősközösségi társadalomhoz). Az is eléggé (kultúrált) vitaindító, hogy működhetne e az, hogy az ember teljesen kizárja magából a birtoklási vágyat, mindent átengedjen a közösségnek (beleértve a párkapcsolatot is, ami így ugye megszűnik). Vannak manapság is olyan szervezkedések, közösségek, ahol mindenki a közösbe dobja a vagyonát, és azt osztják újra, de hogy ezt egy világméretű rendszerben meg lehetne e valósítani, vagy az hogyan működne... az nagy kérdés.
Ez az ötlet a világfelépítéssel nagyon szuper. A legtöbb eleme kidolgozott, bár akadnak benne hézagok, néhány dolgot csak megcsippentünk egy kicsit, aztán többet elő se kerül - például hogy mégis hány Matriarchátus van, és miért adnak időkeretet az átlépésre? Miért kell egy viszony bejelentése után egy hónappal kijelenteni, hogy én most Matriarchátushoz tartozom vagy én most Páros oldali leszek? Egy hónap nagyon szűk keresztmetszet.

Szóval fantázia akad bőven, viszont a kivitelezésnél többször akadtam olyan elembe, ami annyira kizökkentett az olvasásból, hogy muszáj voltam félretenni a könyvet...

Amikor elkezdtem olvasni, rögtön megütötte a szememet a stílus. Nem csak a sok elírásra meg szerkesztési hibára gondolok (mint például, hogy el lehet egy évszámot választani, ami számmal van írva...). A szereplők zöme nem életszagú. Amikor Irina és Rayen megismerkednek egymással, a párbeszédeik olyanok, mintha lenyeltek volna egy történelemkönyvet és azt visszaböfögnék. Másokkal is előfordul később is, hogy úgy mondják a magukét, mintha olvasnák, és nem hat természetesnek. Vagy egyszerűen elbeszélnek egymás mellett az emberek...

Aztán később jön Irina belépése a Matriarchátusba, az együttélésük, és a kapcsolatuk egy felületes valamivé alakult, és a végéig az is maradt. Amikor együtt látjuk őket, az eléggé szűkre szabott és semmilyen... Azt sem értem, hogy szerettek egymásba. Ez a szál, ami a legfontosabb lenne, el van masazatolva a lapokon...

De térjünk vissza még a stílusra. Egyszerűen folyamatosan elterelt a történettől. Amikor egy szereplő valami alkalmatosságra leült/lefeküdt, akkor mindig egyetlen szó van használva: "lehuppant". Irina lehuppant a kanapéra, Rayen az ágyra huppant, Richárd bácsi (az egyik doyen) meg a székre huppant, a donna meg az arcára huppant... Ezek az emberek nem tudnak leheveredni a kanapéra? Leülni egy székre? Helyet foglalni egy fotelba?

Ami még nagyon zavaró a stílus terén, az a rengeteg ismétlés. Az egyik legnagyobb hátránya a stílusnak, hogy mindenki ugyanazzal a szókészlettel dolgozik. Irina Rayent kedvesemnek hívja. Rayen Irinát kedvesemnek hívja. De hogy Richárd bácsi száját is többször elhagyja, hogy kedvesem... Örülünk, hogy itt mindenki mindenkinek a kedvese, de vannak azért más becézések is.  Nehezen hiszem el, hogy a Matriarchátus társadalmában és a Párosokéban is mindenki ugyanúgy beszél. Hiányoznak az egyediségek a stílusok terén...

Hogy árnyaltabb legyen a stílus, a végén kapunk azért egy őrt, aki elkezd olyan kifejezésekkel dobálózni, hogy "olyan butika-féle". És akinek itt még nem áll fel a szőr a hátán, Irina egyik legjobb barátja Franz, aki addig (minimális szereplése alatt) normálisan beszélt, kapott egy kártyát, és rögtön átvedlik ő is tinicsitribe és folyamatosan úgy hívja, hogy: "kártyika". Gollamnak jobban állt a pösze "Drágasszág", de ez itt most nem jött be. Akad olyan is, hogy egy mondaton belül három ember ugyanazt csinálja ugyanazzal a szóval.
Sajnos nem írtam fel, melyik oldalon volt, vagy mi volt az, úgyhogy most kreálnék egy példát:

Rayen fellélegzett, Irina fellélegzett, hogy Rayen végre ott van, Richárd bácsi fellélegzett, hogy hívatta a donna...

Valami ilyen szintű mondat volt benne, és nem szabadott volna ilyesmivel találkoznom, mint olvasónak. Egyszerű a szókészlet, mint az ásóbot.

A könyv pár oldallal lépi túl az 500-at, és erősen túlzásnak tartom, hogy a mondanivaló ennyi oldalba fért bele. A végén kapunk árulást, összeesküvést, mentőakciót - az utolsó 100-150 oldalra -, de ez már annyira felesleges, mert azzal együtt sem lesz mozgalmasabb, vagy izgalmasabb a könyv. Ha nem akart volna átnyargalni a tettek mezejére, hanem megmarad azon a bürokratikus, elméleti síkon, akkor nem borul fel az egyensúly. Egy olyan sete-suta mentőakciót kapunk, ahol zömében indokolatlan, és addig elő nem forduló ugrabugra van térben és időben... Ide-kap-oda-kap katyvaszt kapunk a végén, és nem tudom hova tenni, hogy miért van erre szükség, vagy ez mit bizonyít...

Időközönként vannak részek, amiknek annyi a címe, hogy "Két független újságíró". Eleinte nem értettem, mi ez, de persze a végén mindenkinek le fog esni. Viszont olyan, mintha azok is csak laptöltésnek lennének benne. Ez a könyv 300 oldalban megállta volna a helyét, ha kevesebb a beltartalom. Például, ha csak a matriarchátus szervezete lenne kibontva, szembeállítva a párosok világával, és konfliktusnak meg begyűrűzne egy ellenálló csoport. Ehelyett viszont túl sok irányba igyekszik, és se füle, se farka az egésznek. 300 oldal után lehetne folytatás, akár más párossal is, vagy ugyanezt a kettőt nyúzva és lehet, hogy sokkal élvezhetőbb lenne az egész sorozatként, rövidebb részekkel. (El tudnám képzelni két kötetesként.) A felesleges kapkodás a minőség rovására ment.

Tényleg nagy pozitívuma, hogy a Matriarchátus zöme ki van dolgozva, meg jó az alapötlet, de ez kivitelezési hibák garmadájával sajnos vajmi kevés, és a szívem szakadt meg, hogy ennyire elsikkad egy ennyire jól átgondolt alapötlet. Mert látszik, hogy át van rágva vagy százszor, és a rések zöme is ki van tömve, mint a preparált állat.

A karakterek is elsikkadnak, egysíkúak, sehova nem fejlődnek. Rayen az elejétől fogva érezhetően bizonytalan. Inkább a munkája rabja, mint elhivatott Matriarchátus párti. Hisz többször elhagyja a száját, hogy lehetne változtatni a rendszeren. Aztán minél többet lát a társadalma negatívumaiból nem azt érezni, hogy kiábrándul, hanem egyszerűen bosszantják a hézagok, a bürokrácia, meg az a láthatatlan valaki, aki a háttérből irányítja az egészet. Nem maga a rendszer okoz neki csalódást, nem is igazán ábrándul ki, inkább csak maga mögött akarja hagyni a múltját a végén. Hiszen neki a páros élet a matriarchátuson belül ment is, működött is és gondja se sok volt vele. Olyan volt, mintha a matriarchátus nem is venné őket körbe. Rayen egyszerűen vissza akarja kapni a baromira kényelmes életvitelét, meg a magasabb pozícióját. A karaktere úgy fejlődhetett volna, ha a Présműben eltöltött ideje alatt rájött volna, hogy a matriarchátus rendszere több sebből vérzik (kezdve onnan, hogy bárkit bármikor megfigyelhetnek, hogy mások mondják meg, hogy ki mire alkalmas - Pályaorientációs részleg - stb.). Ehelyett végig az a célja, hogy visszakapja a régi munkáját és kész... Aztán mi lesz? Ugyanúgy a bürokratikus, sok sebből vérző világ részét fogja képezni = karakterfejlődés semmi.

Irina is toporog egy helyben. Ugyanolyan munka megszállottja, mint a párkapcsolata előtt, csak most más a foglalkozása. Kultúraszervező, vagyis kultúrális programokat csinál. Olyan, mintha elkezdene neki tetszeni a matriarchátus, barátkozik stb. aztán hazamegy Rayenhez, és kiderül, hogy elege van belőle. Vagy az derül ki, hogy szeretné élete nagy szerelmével megismertetni a kultúrális munkáját... Ahhoz képest, hogy egy 31 éves nőről beszélünk, valahogy fiatalabbnak érzem, gyermekibbnek, nem pedig annak az erős nőnek, akinek a gondolataiban tartja magát. És néhány dologhoz valóban elég buticskán áll hozzá...

Ahogy aztán a reflektor a végén Irinára irányul az meg nem egy váratlan fordulatként csapódik le, hanem egy erőltetett próbálkozásként, hogy valami izgalmas kerüljön a lezáráshoz. A hatás sajnos nem jön, mert ez sajnos nem izgalmas lezárás, aminél az ember a körmét lerágja, hogy mi lesz. Ez csak egy utolsó, kétségbeesett szárnycsapás annak érdekében, hogy megragadja az olvasót.

Robert Merlének valahogy az "akciójelenete" is nyugodt maradt, kiegyensúlyozott, miközben 500 oldalból 400-on tényleg csak megismerkedünk a világa alapjaival, belső gondjaival, a női elnyomással, és hogy van egy férfi, aki menekülni akar ebből, és elszökik. A mentőakciót lazán, gyorsan lerendezi, és már tér is vissza az elméleti síkokra, a filozofálásra... Mindent kidolgoz, nyugodt, higgadt... Az egész könyve olyan, mint egy tó, amibe a végén beleesik egy levél, de pikk-pakk elmúlnak a vízgyűrűk. Merle nem sajnálja az időt, nem akar sokat fogni, csak kielemezni egy adott helyzetet - és rászán 400 oldalt is, ha kell. Nem akarja azt mutatni a könyveiben, hogy ő a világot is meg tudja váltani, és nem vagdalkozik olyan akciójelenetekkel, amiknek aztán se füle, se farka.

Itt is valami ilyesmire számítottam volna. A mentőakció viszont annyira filmesen lett megkoreografálva... Időbeli csúsztatásokkal akarja elérni, hogy izguljunk a szereplőkért, de pont az ellenkezőjét éri el: suta az egész. Egyszerűen túl hosszú a hatásszünet, amit tart aközött, hogy Irina felismeri a megmentőjét, majd visszamegyünk időben, hogy hogy jutott oda a megmentő hozzá... És ez túlzottan el van nyújtva, hogy jut oda... Túl van reagálva... Eltűnik a jól átgondoltság a történet hátteréből, mintha meg akarná mutatni, hogy nem csak ez a (relative) nyugodt elméleti sík van a belső feszültséggel, hanem meg kell alkotni a hős megmentő akcióhőst, mert anélkül nincs könyv. Felesleges mozdulat.

Összességében nézve nagyon sokat vártam ettől a könyvtől. Ha nem is azt reméltem, hogy Merle színvonalát fogja nyújtani, kevesebbel is beértem volna. Nincs befejezve egy gondolatmenet se a futó szálakból, nincs teljesen kidolgozva se. Egyedül a világa fogott meg, gondolkoztatott el, de a stílus, az elírások, a kapkodás, a karakterek jellegtelen mivolta és a jellegtelen párbeszédeik, amik inkább műviek, mint természetesek...
Azt hiszem, ez nem az én olvasmányom...

GR-ezők szerint:

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger