2010. május 25.

Andrew Bellringer - ParaPolice (3.könyv)


A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Ez jó kérdés, hogy ezzel a könyvvel hogy hozott össze az élet. Ugye volt a Hősellátó (szintén Harangozó Andrástól), ami tetszett. Aztán jött ez a vámpírmánia, amibe külföldi néven író magyarok is csatlakoztak, de engem elborzasztottak. Aztán ugye Holdi beszerzett nekem olyanokat, mint A Púpos Sárkány legendája, meg a ParaPolice, amit kiegészített az is, hogy megkaptam (nem Holditól) A Púpos Sárkány legendájának folytatását. Aztán csak nézegettem a polcon a ParaPolicet és társait... Majd már nem bírtam tovább, lekaptam, és... *lapoz lapoz lapoz...*

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Adott nekünk három rendőr: Madler, Spien és Thomas. Ahogy illik és kell, elfuserálnak (csúnyán) egy akciót, ezért kirúgják őket, de aztán mégsem... Egy új, titkos egységhez kerülnek, aminek csak ők a tagjai. Ennek neve pedig ParaPolice, ami a paranormális esetekkel foglalkozik... (meg olyan esetekkel, amit a rendőrök nem tudnak megoldani).
Robert Wright egyetemista. Bulizik, kocsmázik, vannak haverjai, szóval teljesen átlagos egyetemista mindennapjait éli... illetve csak élné, ha olykor nem látna valaki más szemével. Néha kiragadja egy erő a testéből, és egy másik ember szemén keresztül kezdi látni a világot. Csak egy a gond: hogy egy bérgyilkos szemei jutottak neki.
Végignéz egy gyilkosságot, majd másikat és így tovább... A gyilkost azonban nem mások keresik, mint a ParaPolice, úgyhogy no para (vagy mégis?).

Vélemény:
Azt hiszem, hogy ez megint egy tipikus, hosszú kritika lesz, pedig maga a könyv nem hosszú, és a tartalmát is két mondatban elmesélhetném... (De hát kétféle könyvtípusról lehet sokat írni: arról, amelyik nagyon jó, vagy arról, amelyik nagyon rossz.)
Azt hiszem kezdjük azzal, ami nem tetszett: ez a rövidségből fakad. Én még úgy olvastam volna tovább... Aztán jött az utolsó oldal, meg a frappáns zárás, és ráadásul olyan zárás, ami után nem támadt hiányérzetem... Ami még nem tetszett (bár ezt nem mondanám írói hibának), azok az elgépelések, és az írásjelek hiánya... Oké, nem panaszkodom, mert a kedvenc könyvemben 1000-szer több ilyen bibi volt, úgyhogy lapozzunk...
Ami először feltűnt, hogy a könyv 1991 -es, és tudjuk, hogy ez egy remek évjárat (aki ismer, tudja miért, aki nem ismer, annak nem lényeg), szóval ez is közrejátszott, hogy a triumvirátusból ezzel indítsak (de ennek volt a legkisebb része benne).
Igaziból az motivált, hogy a fülszöveg alapján nem tudtam elképzelni, hogy lehet egy ilyen történetet "szavakba önteni".
Ami igazán tetszett az az, hogy eddig ami thrillert és/vagy krimit olvastam, abban a rendőröknek csak megérzései voltak, amik beváltak, nyomozói munkájukat elvégezték az iskoláslányok, nem értettek a munkájukhoz stb... (azt hiszem mindenki tudja, hogy melyik, általam olvasott könyvekre célzok... nem, nem olyanokra, mint Anita Blake sorozat, ahol azért helyenként van nyomozás...).
Szóval itt a rendőrök igenis dolgoztak, és a végén saját nyomozásuk után jutnak el ahhoz, akihez kell.
Karakterek: helyenként azt sem tudtam, hogy sírjak e vagy nevessek a karaktereken... Aki egyértelműen a kedvencem volt, az Madler. Nem szoktam bírni a könyvekben a rendőr szereplőket, de ő valahogy... Hú, hát ezt olvasni kell, nem beszélni róla XD. A Madler kontra titkárnő részek voltak azok, amiken főleg sírtam - mert annyira viccesek voltak. Na meg a Madler-féle titkárnős megjegyzés... Aztán a Spiennel levő akciói, meg... Hát az egész úgy, ahogy volt.
Aztán ha már szó esett róla. A második kedvencem a titkárnő, de ezt nem részletezném, mert aki elolvassa, az tudja, hogy miért XD.
Ami még tetszett, hogy mindennek megvolt a miértje, és aminek azt hittem, hogy nem lesz meg, a végén annak is megvolt a pontos magyarázata a megfelelő helyen. A történet felépítése logikus, jó és nem részletezném (ami jó az jó). Nem kapkodós, hanem minden világos.
Az alapötlet remekül kivitelezett, és végig ott tudott tartani a könyvben (magyarul: lebilincselő, székhez ragasztó, fordulatos, kiszámíthatatlan.)
Apropó, kiszámíthatatlanság: azt hittem, hogy nincs olyan könyv, aminek a végét ne tudnám pár fejezet után kitalálni... Hát itt van. Sok helyen megdöbbentem, hogy egyes szereplők egyes szituációkban (ez főleg a gyilkosunkra és az egyetemistánkra vonatkozik) hogy reagálnak. Megdöbbentem a végén, és a közepén is helyenként hittem dolgokat, erre a történet rácáfol, és nem úgy lett.
Összegezve: Ez volt mostanában a legjobb krimi, amit olvastam. És nem az elfogultság beszél belőlem... Nekem jobban tetszett, mint például a Wallace-kötet.
Humoros volt, helyenként véres, voltak benne mindenféle karakterek, egy szóval: minden, ami egy jó könyvhöz kell. Mondjuk gyilkosunkat az elején nem tekintettem olyan hú, de veszélyes fickónak, aztán a végére igazi rossz fiú lett (abból a kemény, gyilkolós fajtából), ahogy derültek ki róla a dolgok. Utána már látszott rajta, hogy profi stb...
Oh, a borító: először nem értettem, mit akar ábrázolni, és bevallom, most sem értem igazán. Talán a két szemet, meg a tízemeletest... de a többit nem... No nem gond, nem ezért szeretjük a kötetet.
Mindenkinek tudom ajánlani, akinek nincs ellenvetése némi paranormális jelenséghez, nyomozáshoz, brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkossághoz stb...
(Oh, és a képet kéretik nem lelopni, mert totál saját!)

Ha pontban fejezném ki: 5/5

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger