Theodore Sturgeon - Több mint emberi

A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Ezt a könyvet először antikváriumban láttam. A borító nem tetszett, a fülszöveg viszont igen. Arra gondoltam, hogy áh, nem viszem el, mert hát ilyen depresszívnek hangzott az egész... Nézegettem moly.hu -n este - mert azért csak nem hagyott nyugodni - és láttam, hogy olyan átlagos pontot kapott, és ebből is arra gondoltam azonnal, hogy nem lehet valami jó könyv...
Aztán teltek a napok, és Holdival benéztünk az antikba. Ez a kötet még mindig ott volt, mintha csak arra várna, hogy velem jöhessen... Hát adtam neki egy esélyt...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Adott egy bolond férfi. Nem tudja a saját nevét, nem képes beszélni, csak teng-leng. Valamiért az emberek azt csinálják, amit akar. Ha ételre van szüksége, és ránéz valakire, az azonnal szalad és ad neki. Később a férfit befogadja egy család, kap nevet, megtanul beszélni, és egyre csak egy szó jut eszébe a bolond férfinak: egyedüli.
Másutt adott kislány. Kissé magányos, cserfes és olyan dolgokat mondd el másokról, ami az adott személyt szégyenbe hozza. Anyja ezért folyton megszidja, és a kislány feldühödik. Elkezd barátkozni egy ikerpárral, akik négerek, és a bőrszín itt bizony baj. Az anyuka nem nézi jó szemmel, hogy az ikerlányokkal barátkozik a pici lánya. A cserfes kislányt azonban jobban érdeklik új "barátai", mert összeköti őket valami...
Él valahol egy fiú. Megszökött egy árvaházból. Hánykolódik az életen át... mindenki megalázza, belerúgnak, magányos, és nem ért semmit...
Adott egy házaspár, akik boldogan éldegélnek, mígnem egy napon megszületik a régen várt gyermekük, és felborítja az idilli életet.
Eztán a gyerekek sorsa összefonódik, ahogy kapcsolatba kerülnek egymással. A bolond férfi kovácsolja őket egy csapattá, és a magányos, kivetett, bolondnak és különcnek nevezett gyerekek csapattá szerveződnek, és elképesztő dolgokat művelnek. Az ikerlányok teleportálók, kis barátnőjük telekinetikus erőkkel rendelkezik, amikkel tárgyakat mozgat, az árva fiú telepata, aki gondolatokba lát bele, és irányíthat bárkit bármikor, illetve egy csecsemő, aki soha nem nő meg, mindig baba testbe van zárva, de minden kérdésre tudja a választ, amit csak föltesznek neki - közli is, de végül csak egy ember lesz képes megérteni, hogy ő mit akar.
Azonban mit tesznek, ha az őket összetartó személy meghal? A csapat elkezd széthullani. Az eddig egy lényt alkotott csapat a vezető híján elkezd szétesni. De nem tehetik meg. Mindenáron együtt kell maradniuk, mert csak együtt alkotnak valami igazán nagyot... Valamit, ami képes a világnak olyan dolgokat létrehozni, amik fantasztikusak...

Vélemény:
A regény célja tanítani. Az élet rengeteg területét boncolgatja. A legfőbb az, hogy az egyén egyedül is megy valamire, de csapatmunkával ezerszer többre megy. Ugyanakkor felvetődik benne a diszkrimináció kérdése (miért ne lehetnének a fekete kislányok is a társaikkal? miért kéne már kirekeszteni őket?), felmerül, hogy a társadalom mindenkit kivet magából, aki kicsit is eltér a megszokottól, felveti a felsőbbrendűség kérdését (attól, hogy valakinek szuperereje van, az már felsőbbrendű?), akkor, ha valaki eltér a normálistól, akkor tegyük őt azzá? Egyáltalán szabad megváltoztatni egy "különcöt", és olyanná tenni, mint amilyenek mi vagyunk?
Tehát rengeteg dolgot boncolgat a regény, és ami igazán tetszett benne az az, hogy ezt ugye kisgyerekek (a regény folyamán több évet ölel át, így mindenütt más ugye az életkoruk) szemén keresztül látjuk, és ahogy rácsodálkoznak a világra, ahogy képtelenek elfogadni, hogy attól, mert valakinek más a bőrszíne, miért kéne már máshol étkeznie, miért kellene alantasabbnak lennie stb... Ahogy kialakítják a saját világukat, amiben mindenkinek megvan a maga dolga, teszi mindenki azt külön-külön és mégis egy közös organizmust alkotnak. Ez a vonulat nagyon tetszett benne, és ez a fő tanulság is (a csapatmunkára tanítás).
Bár az számomra imitt-amott problémát okozott, hogy zavaros a stílus... Ide kap, oda kap, aztán előre, majd vissza... A történetet három részre osztotta az író, és a középsőben E/1 -ben beszél az a szereplő, akiről az első részben jóformán 1 oldal rizsa volt (talán ezért, talán nem, de én pont azt vártam, hogy erről a szereplőről többet tudjak meg, hogy mi lesz majd az ő ereje, mi lesz a dolga a csapatban és valahogy már akkor úgy éreztem, hogy ő lesz a kedvencem és így is lett). A második rész számomra sok mindent megmagyarázott, és az első kettő rész információiból összeraktam, hogy ki hova hogyan illik majd bele.
Ami még egy kicsit zavart, az a döcögős kezdés, és a semmilyen vég... Az elején és a végén is azt mondtam, hogy hú, itt tök uncsi, mert annyira mélyre próbál hatolni az író, hogy az már szerintem túlzás. A nehéz kezdés után azonban belendült az író, a vége után pedig már nem vágytam rá, hogy akár egy folytatást olvassak a történetről...
A regény közepén a szép gondolatokat néha nekem beárnyékolta az, hogy sok potya dolgot raktak bele... Ezek a túlzott részletezések, a mellébeszélés, ami hol egy-két sor volt, hol pedig egész oldalak... Ahogy a szereplők rájöttek, hogy mi rejlik bennük, és... Áh, szóval nekem az is túlzás volt kicsit és fölösleges.
Mégis megadta valahogy a mű alaphangulatát, ebben viszont nagyon ott volt. Az a rengeteg érzés, ami átszaladt rajtam, míg olvastam, meg is feküdte a lelki világomat, ezért néha le kellett tennem átgondolni a dolgokat, hogy jé, mennyire igaza van az írónak... Többször nyomasztó hangulatom támadt tőle, és ez nagyon tetszett a könyvben. Az, hogy remekül játszott az érzelmekkel. És igen, néhol sikerült elmosolyodnom... Említettem azt, hogy az első részben a csapat egyik tagjáról nem tudunk meg valami hú de sokat... És valamiért úgy éreztem, hogy ő lesz az a szereplő, akit bírni fogok, és a második rész bebizonyította, hogy így is lett. Ő az a szarkasztikus őrült figura, aki nem hiányozhat egyik könyvből sem. Erre rákontrázott az, hogy az a rész egy az egyben az övé volt, ő mesélt, én meg elszontyolodtam, mikor a harmadik rész kezdődött, és ismét visszaváltott E/3 -ba.
A vége egy gyors lezárás, túlontúl egyszerű megoldással. Oké, az író nem húzhatta tovább, ennyi, megértem. Egyszerűen elszomorodtam rajta...
Szóval összességében a könyv olvasható, érzelmes darab. Egyedül a militarista résznél érzékelhető benne a sci-fi vonulat, meg az első részben kb. 2 szó erejéig... Aztán ennyi. Ez a könyv inkább a lelket terheli meg, meg a belső világot... A kis csapat, akinek a tagjai szomorú sorsú emberekből tevődnek össze, akik rájönnek a végén a nagy igazságra... Kicsit sokkolt állapotban vagyok, ha csak rágondolok erre a kötetre...
A világ igazságai belesűrítve egyetlen kötetbe, a világ nagy kérdéseivel, néhol válaszokkal, útmutatással, szarkazmussal, és az olvasó képébe vágó igazságokkal...
(Csak úgy mellékesen: én sajnáltam, hogy nem fordították le az angol címet szó szerint, úgy jobban hangzott volna, mint az hogy Több mint emberi... A More than human, vagyis Több mint ember jobban illett volna hozzá... De ez már nem a könyv hibája.)

Ha pontban fejezném ki: 5/4