Pittacus Lore - A negyedik (Lorieni Krónikák 1)

Fülszöveg
Régóta tudjuk, hogy az idegenek köztünk járnak, és különböző típusú találkákat szerveznek a földlakókkal. Olyan regénnyel is találkoztunk már, amelyben ezek az idegenek megtévesztésig hasonlítanak az emberekhez, és csak bizonyos szélsőséges helyzetekben derül ki másságuk. Azzal az ötlettel sem ez a regény játszik el először, hogy a földönkívüliek nem feltétlenül egyfélék, ugyanúgy lehetnek köztük barátságosak, mint ellenségesek. A Negyedik egyediségét ezeknek az elemeknek az ideális kombinációja adja.
A Negyedik egyike a Lorien nevű bolygóról elmenekült kilenc túlélőnek, akik mentoraikkal együtt a Földön kerestek menedéket. A Lorient elpusztító mogadoriak azonban nem szeretnek félmunkát végezni, mind egy szálig végezni akarnak a lorinokkal, ezért követik őket, és hajtóvadászatot indítanak utánuk.







Egy könyv egy fiúról, aki egy 9 Védőből, és 9 Őrzőből álló csapattal érkezett a Földre 10 évvel ezelőtt. Hármat megöltek, most jön ő, a Negyedik.
John Smith a 15 éves fiú, aki városról városra költözik Henrivel, az Őrzőjével. John, vagyis Negyedik Védőnek született. Arra rendeltetett, hogy bolygóját, Lorient védelmezze a különleges képességeivel. Azonban távol csöppent az otthonától, amit feldúltak a csúf mogadorianok, leigázva a lorienieket.
Miután meghal Harmadik, John tovább költözik, egyenesen Paradise -ba, ahol új névvel, új személyazonossággal kezd új életet Henrivel.
Azonban nem megy minden úgy, ahogy szeretnék. Johnra irányul az új iskolájában a legmenőbb fiúnak a figyelme, aki aztán úton útfélen beleköt a földönkívüli srácba. John megtapasztalja az első szerelmet, megtanul harcolni Henri kiképzései által, barátságot köt egy fura fiúval, aki rajong az ufókért, azonban nem mehet mindez a végtelenségig, mert Johnt üldözik.
Annyi szépet és jót hallottam a filmről, a könyvről, hogy gondoltam, ha mindenki csak jót mond róla, biztosan tetszeni fog.
Ahogy elkezdtem már feltűnt a legalapvetőbb hibája, ami az utolsó sorok lezárásáig szúrta a szememet: a csapnivaló, ingadozó stílus. Leszögezném: nem vártam túl sokat a könyvtől, de azért egy minimális szintet nem ártott volna elérnie akkor sem, ha a "tiniknek" kategóriába sorolják be.
A stílusa azért érdemli ki nálam a "csapnivaló" jelzőt, mert elsőnek a legrészletesebb leírást egy beagle kutyáról kapunk (30 oldal után, mikor már ismerjük a főbb szereplőket), mindenki másnál csak a ruha, vagy a frizura "hogyan hordja" bemutatása van meg. A végén (tényleg a nagyon végén) végre bemutatja Saraht, amit már jóval előbb is be lehetett volna szúrni bármilyen úton-módon, ugyanakkor senki másról nem tudjuk meg, hogy néz ki.
A másik, hogy minden egyébnél (környezet, épületek stb...) néha túl precízen akarja vázolni (teszem azt, sok helyiségnél megjegyzi, hogy négyzet alapú, holott szerintem ez a tény egyszer még elmegy, de valójában elhanyagolható), esetleg elveszik a részletekben, ugyanakkor néha viszont felületes a bemutatás.
Éppen ezért néhány helyszínt nem tudtam elképzelni, hogy festhet, továbbá a személyeket egyáltalán sehogy sem lehet elképzelni, mert attól, hogy valakinek felzselézett a haja, és állandóan az iskola címerével ellátott dzsekiben flangál, attól még nem derül ki, valójában hogy néz ki.
A stílus másik nagy hibája a vontatottság, ami annak az eredménye, hogy telepakolta tőmondatokkal az egész könyvet, itt-ott megejtve néhány hosszabb lélegzetvételű, kifejtőbb mondatot. Az átvezetések, és az időkezelés szintén nem a legjobb: ugrál ide-oda, 10 perce még nappal volt, aztán meg hirtelen éjszaka és sötétség (megjegyzés: félreértés ne essék, ezt nem a végén tapasztaltam).
A vérszegény leírások mellé egyéb durva bakik is belekerültek a könyvbe, mint például egy gondolatot a kötet végéig folyamatosan ismételgetett. Mikor megláttam azokat a szavakat, hogy "Mély lélegzetet vettem", már kezdtem unni, hogy egyfolytában légzési nehézségekkel küzd, vagy lélegezni tanul a főhősünk (volt, amikor más is, nem csak ő), vagy nem is tudom... Egyszer-kétszer még elfért, a továbbiakban meg lehetett volna árnyalni valahogy máshogy, mert így snassz volt, akárcsak a John-Sarah szerelmi szál. Amikor épp nem sétáltak, akkor csókolóztak és fordítva. Túlzásba vitte a csöpögést, és a szerelmi szál alapvetően nem egy nagy durranás a könyvben. Itt is megtalálható a "szerelem első látásra" dolog, bár itt nyújtja az elejét, de nem viszi túlzásba, éppen ezért egyáltalán nem éreztem benne a "romantikát". A végén, hogy Sarah mindenért sikítozott már meg sem lepődtem (tipikus filmes vonás, hogy a lányoknak mindig sikítani kell).
A könyv elejétől kezdve néha előtűnik az általam sokat emlegetett "Bianca-effekt", mikor egy adott helyzetben épp csak nem szól ki a főhős a könyvből, hogy "és említettem, hogy ez van?".
Mivel John E/1 -ben meséli el a történetét, az olvasó mindent lát/hall, ami a srác környezetében elhangzik. Az író(k) itt is beleestek abba a hibába, hogy bizonyos információk nem hangzanak el a könyvben, és mikor a csávó visszaemlékezik (nem a Lorienre történő visszaemlékezésekre gondolok) pl. egy a könyv elején történt eseményre, akkor azt megmásítják, hozzáadnak, belemagyaráznak dolgokat, amiket akkor és ott viszont egyáltalán nem osztott(ak) meg az olvasóval, esetleg ilyen rész nem is volt a könyvben, és új elemként került bele, hogy "ja, egyébként ilyen is volt ám" (csak erről már az olvasó lemarad).
A tárgymozgatós és "helyváltoztatós" dolgok is eléggé alap hibák, amik (vagy ezért, vagy sem) itt is előfordulnak, akárcsak az, hogy ha egy ember keze világít, azt senki nem veszi észre. Ez szerintem képtelenség. És mikor előveszi, és meg is fogják a világító kezét, és még így sem látják... NC.
Még egy alapvető baki, hogy a srác néha olyan, mint aki gondolatolvasót is játszott, és ilyen képességéről nem tudok, hogy lett volna. Ha az ember egy pillantást vet valamire, nem feltétlenül azért teszi, hogy megjegyezze, mi van ott/rajta.
Volt egy rész, amit kifejezetten nem értettem, minek kellett bele egy-két extra mondat, amivel aztán szétbombázta az egész képet/jelenetet (pedig sablonossága ellenére egész jól építette fel). Ez egy tipikus, kajacsatás rész, aminek a végén megjelenik a felügyelő tanár, aki látta, ki mit kezdett, ki mit tett. Miért nem lépett közbe előbb? Miért nem ment be és mondta el az igazgatónak is, vagy éppen miért nem állította le a srácokat? Mikor bejelenti, hogy mindent látott, teljesen szétcsúszik az egész addig felépített jelenet, logikátlanná válik.
Följebb említettem a képességeket. A srácról már a legelején megtudjuk azt, amit Clark Kent óta minden ufóról tudunk: jó a hallása, a látása, fizikai ereje jóval meghaladja az emberét + nagyobb az intelligenciájuk. Ez itt is elhangzik, de mi az igaz belőle? A jó hallás és látás nekem nem tűnt fel. Ha valaki telefonon beszél valakivel, és oda kell dugnunk a fülünket, hogy mi is halljuk, akkor azt nem nevezném jó hallásnak. Vagy ha zajongás közepette valaki hozzánk szól, és extra érzékeny a hallásunk, elég ciki, ha nem halljuk, amit kéne. Az emberek nem látnak a sötétbe, de azért egy jó látású ufótól az ember elvárná, nem? Fizikai erő: senkinek nem tűnik fel, hogy a csávó a sportpályán 110 km/h -val rohan? (Azt mondta, hogy a sportpályán teljes sebességgel tett meg 1 kört. Később említi, hogy a leggyorsabb tempója úgy 110-130 körül van) Hol az igazság?
Intelligencia: a kutyák nem örömükben dugják ki a nyelvüket, hanem azért, mert melegük van. Az öröm kifejezésére használják a farkukat... Úgyhogy az intelligenciáról ennyit...
Ezek után most elmondanám, hogy azért volt, ami tetszett. Noha a stílusa olyan volt, mint egy szinusz görbe, a +1 -es részeinél egészen tetszett. Ilyenek voltak a Henrivel gyakorlós részek, vagy a végén, mikor a csatába léptek (és felbukkant egy új szereplő). John szemtől szembe harca egy mogadoriannal szintén élmény volt, de ott az elesett srácból csettintésre menőző, beszólogató csávóba fordulása szintén nem nyerte el a tetszésemet.
Továbbá azok a részek, ahol Sam is volt, azokat jobban szerettem, úgyhogy azért akadtak a közepén is részek, amik azért bejöttek, meg a végén is.
Összességében nézve én nem dobtam hátast a könyvtől, ennél azért többet vártam volna, mint amit nyújtott, pedig nem nagy igényekkel ültem le mellé olvasni. Egyszer nekem most bőven elég volt. A második résztől csak azért tartok, mert a kötet végén felmerült néhány érdekes kérdés, és félek, hogy a válasz megint valami logikátlan, snassz, vagy érthetetlen, unalmas lesz majd. De ahogy ikrem mondja mindig: próba cseresznye...