Hány író kell egy jó könyv megírásához?

A zenében nagy divat, hogy kettő, vagy több énekes összeáll egy-egy szám erejéig. Ez a trend elkezdett végigsöpörni az írók körében is...

Mikor először olvastam olyan könyvet, amit nem egy személy írt, már akkor elgondolkoztam ezen a kérdésen: Vajon hány író elméje, tolla és papírkészlete kell hozzá, hogy olyan könyv szülessen, ami olvastatja magát?

Minél több olyan könyv akadt a kezembe, ami kettő-három (mondanám azt, hogy több, de ilyen még nem fordult elő) író közös tollából származott, annál inkább foglalkoztatott ez a kérdés. Hogy miért épp most írom ezt a postot, ha már ilyen régóta tűnődöm ezen? Mert megkaptam egy magyar szerzőpáros könyvecskéjét - ami a sorban mondhatni az elsőnek számít a magyarok között, mert ez előtt csak humorkönyvet olvastam, többírósat -, ami több szempontból is visszanavigált ehhez a kérdéshez, mikor olvastam. (A kötetről majd később részletesen mesélek.)

Mindenki ismeri a mondást, mely szerint: "Több szem többet lát." Vajon ez az íróknál is így van? "Több agy jobbat alkot?" Ez azonban felvet még pár kérdést: ha már több szerzőről van szó, ki a könyv tényleges, igazi szerzője, és hogy jobb minőséget tudnak garantálni? Elvégre nem hihetjük azt, hogy egyikőjük a jobb oldalakra eső, a másikuk a bal oldalakra eső cselekményeket, és történetszálakat írja/írta. Vajon hogy működik ez a "dolgozzunk össze" dolog?
Ahogy olvasgattam a könyveket kettő és ennél több írótól, folyton ugyanazokba az elemi bakikba futottam bele: ingadozó stílus, ami hol javul, remek történettel, kidolgozottabb formával, hol pedig romlik, felületes stb..., továbbá a "jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal" esete, amikből megszületnek az emlékezetkiesős szereplők, az "extra" jelenetek, amik azt eredményezik, hogy a főhős elmesél a könyv közepén/végén egy sztorit, ami a könyv elejéről hiányzik, és az olvasónak már találkoznia kellett volna vele; esetleg olyan elemek kerülnek bele, amik nevetségesnek hatnak, fölöslegesek, és addig nem hiányoztak a könyvből.

Tehát tényleg jobb születhet abból, ha nem egy elme, hanem több foglalkozik egy-egy kötet megírásával? Már nem emlékszem rá, mely szerzőpáros, vagy szerző"trió" kötetét fogtam először a kezembe, sőt, azt sem tudom összeszámolni, hogy mennyi könyvet olvastam, aminek nem egyszemélyes írógárda volt a háta mögött. Eddigi tapasztalataim viszont azt bizonyítják, hogy egy ember képes X számú hibát beletenni egy irományba, kettő vagy több személy pedig még ezt az X számú hibát is képes megsokszorozni a legkülönfélébb dolgokkal megfűszerezve.

Valljuk be, ha nem olyan szerzőpáros dolgozik egy könyvön, akik olvasnak egymás gondolataiban, akkor bizony nehéz a dolguk, nagyobb a hibafaktor, esetleg kialakulhat véleménykülönbség és egyéb probléma vetődhet fel. Az ember úgy ír regényt, hogy előbb el kell olvasnia azt, mielőtt folytatást írna hozzá. Bizonyára ez az egy írós könyveknél is így van,de egy több szerzős könyvnél az írónak jobban oda kell figyelnie, ha rá kerül a staféta, mert nem feltétlenül tudhatja, mit írt a másik, nem csak a saját gondolatmenetére kell figyelnie, hanem arra, hogy a társa(i) mit alkottak eddig. Sajnos nagyon is jellemző vonás (a könyvek alapján legalábbis erre lehet következtetni), hogy nem olvassák el, nem beszélik át az írók a másik fél jeleneteit, ezért születnek kihagyások, elírások, régebbi események átírása, tények megmásítása stb...

De az is kérdés, vajon milyen módszert alkalmaznak írás közben, ha nem az oldalak páros-páratlan, vagy jobb-bal felosztására mennek rá? És ide is hoznám a fent említett kérdést: tehát ki a könyv tényleges szerzője? Számít ez egyáltalán?

Először az utóbbi kérdést válaszolnám meg: szerintem egyáltalán nem érdekes, ki a könyv szerzője (külföldi, vagy magyar, ismert vagy elsőkönyves stb...) abban az esetben, ha a könyv utolsó oldala után az ember azt mondja:
"Hú, ez jó volt, folytatást, vagy még több könyvet az írótól!", akkor az egyénnek mindegy, mert tudja, hogy megérte elolvasni. Véleményem szerint ez az egy alkotós műveknél is így működik, és az író neve jelenthet "garanciát" egy jó/rossz olvasmányhoz: az olvasó vagy visszatér adott íróhoz, vagy nem...

Most pedig rátérnék a módszerekre. Eddig minden könyvben találtam olyant, ami arra utalt, hol váltotta egymást a két/több szerző, mert általában ott kissé megbicsaklott pár sor erejéig, vagy teljesen átalakult a stílus. Olyannal még nem akaszkodtam össze, ahol fejezetenként váltakozott volna az írásmód, de olyannal már igen, hogy bizonyos bekezdések különböztek az előzőektől. Nem csak a stílus, de a karakterek tekintetében is bekövetkeznek olykor változások: megváltozik a külseje, a jelleme stb (ezt kiváltképp olyan sorozatoknál lehet észrevenni, ahol egy-egy kötetet más-más szerző ír)... Ez egy másik nagy hibája az ilyen könyveknek, továbbá a följebb már említett "amnéziás szereplők" esete.

Kíváncsi voltam, a többiek hogy vélekednek, esetleg írók is mesélnek a tapasztalataikról, ezért érdeklődtem egy keveset a Molyon is egy kis karcban, amiben olyan dolgokat is felvetettek a kreatív molyok, amikre nem is gondoltam, mint például, hogy az egyik szerző szolgáltat egy alapötletet, vagy egy vázlatot, a másik szerző meg leírja, megfogalmazza, majd ellenőrizteti, és csereberélnek, átnézik egymás munkáját, hozzátesznek, elvesznek belejavítanak stb...
@Noro bemásolt egy idézetet Ilf és Petrov művéből az Aranyborjú címűnek az előszavából:
„Hogyan írunk kettesben? Hát csak úgy, hogy kettesben írunk. Akár a Goncourt fivérek. Edmond a szerkesztőségeket járja, Jules pedig vigyáz a kéziratra, nehogy az ismerősök ellopják.”
@Gitta_Bry pedig a blogján osztotta meg gondolatait egy bejegyzésben.


Hol állunk ebben a sorban a magyar könyvekkel? 
Úgy vélem, ennek külföldön nagyobb népszerűsége van, mint szerény hazánkban. Humorkönyveknél gyakrabban találkozom szerzőpárosok nevével, mint komolyabb műfajokban (gondolok itt például fantasyre, vagy sci-fire, esetleg horrorra, stb..., amik nem kifejezetten parodizálásra mennek rá.), míg a külföldi irodalomban rengetegen állnak össze fantasy, vagy YA (Young adult= fiatal felnőtt), vagy más, a paródiáktól eltérő műfajú regényeket írni.
Ami még nagyon jellemző a hazai íróinkra, az a jól csengő, angolos írói álnév, amiből néhány írónak több tucat is akad a zsákjában, így eshet meg, hogy noha a könyv borítóján két név szerepel, egyetlen magyar író sorai bújnak meg a borító alatt (például: K.B.Rottring és Stanley Steel közös könyvei, vagy John Caldwell és Jeffrey Stone közös írói munkái mind a kettő 1-1 embert takarnak).
Magyar duótól ilyen tekintetben az első könyvemnek a Sztárt Wársz? - A klónok tántorgása lenne az első John Caldwell, Jeffrey Stone és Benjamin Rascal tolmácsolásában, amin ugyan három név szerepel, de két emberhez köthető (John Caldwell=Jeffrey Stone). Ezt csak azért nem sorolnám mégis első helyre, mert már a címből kiderül, hogy paródia kötet, tehát nem a komoly kategória, nem is lehet úgy venni, és nem is célszerű úgy kezelni (mereven, komolyan kielemezve minden sort/stílust/karaktert stb...)

Ami nálam a magyar írók tekintetében megnyitja a sort az Lengyel Dávid és Kuba Richárd - Holtak világa 1, A jóslat című sorozatnyitó kötete.

Magyarok tekintetében mindig nagy érdeklődéssel keresem, ki mivel rukkol elő, ki tud újat mutatni, vagy egy témát átformáltan, máshogy bemutatni, mint ahogy eddig láttam.

Miben különbözünk másoktól? Hogy noha a magyarok félnek a magyar írók műveitől (legalábbis tapasztalataim szerint), feleslegesen tesszük, mert a magyar írók szerény személyem szerint több területen jobbak, mint amilyennek hisszük őket. Nem azt mondom, hogy nem olvastam olyan könyvet magyar személytől, ami nem tetszett, persze, ilyen is előfordult, nem is egy, de külföldi íróknál ez ugyanúgy bent van a pakliban. Azt mondom, érdemes kísérletezni a magyarokkal, mert olyan gyöngyszemeink vannak a "kagylóhéjakba zárva", amikért érdemes eszközt ragadni és kinyitogatni őket, hogy megismerhessük.

Visszakanyarodva a témához, összegzően elmondanám: nem minden arany, ami fénylik. Attól, hogy egy művet többen írnak, nem feltétlenül lesznek jobbak mint egy olyan könyv, amit egyedül dolgozó író írt, és az sem garancia arra, hogy valami remekbe szabottat hoznak ki a dologból, ha legjobb barátok, vagy netalántán családtagok fognak össze.

Noha pozitív tapasztalatom nem volt, minden könyvhöz ugyanúgy álltam hozzá: nem a szerzőt vagy azok számát néztem/nézek, hanem úgy, hogy "remélem, jól fogok szórakozni, tetszeni fog" stb... Így ültem le kíváncsian a már említett Lengyel-Kuba magyar duó könyvéhez is, vajon mire képesek a hazai írók ezen a téren. Azt kell mondjam, csalódás ért, méghozzá elég pozitív, mert egyáltalán nem éreztem azt, amit az eddigi több szerzős daraboknál: nem csúszkált a történet, szinte végig tartotta a színvonalat és olyan volt, mintha végig egy személy írta volna. Nem azt mondom, hogy tökéletes a mű, de erről részletesebb kifejtéssel majd a következő posztomban szolgálok. Elfogulatlanul fogtam bele a regény olvasásába (nem tekintettem rá más szemmel csak azért, mert magyarok alkotása), és tanulságosnak bizonyult: igenis, ha több író dolgozik egy könyvön, lehet jót alkotni (az más kérdés, hogy néhányaknak nem jön össze a mutatvány). Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak a magyarok képesek rá, éppen ellenkezőleg: számomra ők bizonyították, hogy nem mindig ártalmas az összedolgozás.

Azt hiszem, a konklúzió így is levonható: ha jó a csapatmunka, esetleg az összhang, akkor igenis összedolgozó írópárok/írócsoportok tolla alól is kerülhet ki olvasmányos iromány, ami akár olyannak is tűnhet, mintha egy személy alkotása lenne...

És a kérdésre a válasz: hány író kell egy jó könyv megírásához?  Bármennyi is, egy biztos: az írás sosem lesz csak "szavak egymás mellé rakása"...