B.B.Vayk - A vízgömb (A Fekete Láng ura 1.)

Mostanában egyre-másra futottam bele olyan hírekbe, amik arról regéltek, hogy ez a könyv mekkora figyelmet kap külföldön, és hogy Amerikában már filmötleteket gyártanak belőle.

A B.B.Vayk név egy magyar írónőt takar, akinek érthetetlen módon a külföldi olvasóközönsége "aktívabb", mint a hazai bázisa. A GR értékelések között többnyire inkább külföldiek értékeléseivel találkozni, magyarokéval kevésbé...

Mi a baj a könyvvel? Kapott egy nagyon jó borítót (ami tökéletesen illeszkedik a történethez, annak hangulatához), egy hangzatos fülszöveget, és egy masszív, sok lehetőséget rejtő alapot. Ennek ellenére hazánkban valahogy mégis kevésbé ismert darab lett a fantasy birodalmában.

Ami bizonyos, hogy 2014 decemerében kikerült a sorozat hivatalos Facebook oldalára egy kép a második kötet borítójáról, amibe mindössze öt másodperc alatt sikerült beleszeretnem, viszont könyv sajnos azóta sem tartozik hozzá...

Maga a történet inkább mese, mint vérbeli fantasy jellegű. Olvastam valahol, hogy népmesés fantasy műfajba sorolják, ami nagyjából helytálló is tekintve, hogy van egy főhősünk (Robert), aki útra kel, szerez egy csapatot, akivel kalandozik egyet, különböző küldetéseket teljesít, miközben különböző epic tárgyak és erők birtokosává válik.

Robert nem tudja, hogy ő kicsoda vagy micsoda, csak annyit, hogy Tűz elpusztítja az apját, ezért bosszút esküszik ellene. Elkezdi hát bejárni a természeti erők világát, ahol kilyukad Vízhez (akinek csak a lányaival találkozik) és a birodalmához, továbbá találkozik Széllel, ellátogat az éjszaka birodalmába stb.

A második kötet borítója
(Forrás)

Csapatába becsatlakozik Marian, aki egykor Tűz alattvalója volt, aztán elkezd megváltozni, de még maga a lány sem érti, hogy mivé változik. Az ő szála teljesen egyértelmű: kell a főhősnek valaki, aki undok vele, majd egymásba szerethetnek. Kap egy feladatot Tűztől, aminek a teljesítése igen nehézkes a lány számára...
Hozzájuk kerül egy fermand, Gider, aki egy különös tűzlény. Eredetileg megbízzák egy feladattal, de ahogy megváltozik a helyzet és a jelleme, úgy bukja el a küldetése teljesítését is.
Az utolsó tag pedig egy Fény nevű paripa, akit eleinte mindig meg kell menteni, végül pedig egyszer viszonozza ezt a főhősünknek.

Maga a világ és annak kibontása nagyon tetszett. Kapunk természeti erőket, akik halhatatlanok, és mindegyiknek megvan a maga különálló kis világa, annak rendszere, eszközei, nyelvezete, kulturája. Élesen látszódik például az ellentét a harmóniában élő vizi lények, meg a hierarchiában élő tűz lények között. Remek szójátékok vannak a különböző ételneveknél, az eszközök megnevezésénél, amik még sajátosabbá tették az egész világot. Minden világnak megvannak a maga lényei is. Így tűz országában szolgáló szörnyek a fermandok, de akad itt tűzhiéna és egy különös poliplény is. Vagy víz oldalán ott vannak az esőparipák, amik a vizi katonák hátasai, és különböző erőkkel bírnak.

Az egyes elemek remekül kiegészítik egymást, és a családfák összerakása olyan megoldást kap, ami piros pontos. Így lehet az, hogy a vízkirálynő gyermeke, Hó és Jég például kéz a kézben hozzák el a telet az emberi világban Szélkirály fiával, Téllel. A tűz, mint a pusztítás eszköze jelenik meg, ellensúlya a víz, ami nyugtat, hűsít, megvéd a tűztől és (sz)épít.
Maga a világ kidolgozása tehát letisztult, és olyan helyekre kalauzol, ahova nem retúr jegyet vennék, ha valaki felajánlaná, hogy elutazhatok egy könyves világba.

Elemek
(Forrás)

A történeti rész igazán leegyszerűsített és legtöbb esetben kissé sajnáltam, hogy olyan kidolgozást kaptak az események, amilyent. A végső nagy csatánál elhangzik egy olyan monológ Roberttől, amivel tökéletesen megfogalmazta az első 453 oldalon levő eseményeket. Íme:
"- Mert mersz szemtől szemben, egyedül megküzdeni az ellenségeiddel! Valaki mindig a segítségedre siet, igaz? A kutyád, meg a fattyad!"

Ennél jobban én sem tudtam volna megfogalmazni a dolgot, amit a történet során többször éreztem. Noha ezt Robert mondja ki Tűzre célozva, Robertre ez többszörösen igaz. Mert miről is van szó? Tűz ellopja a vízgömböt, ami Víz legerősebb fegyvere. Olyan, mint Tűz esetén a tűzhiéna, amiben a legpusztítóbb erőt "tárolják". Ezzel meggyengíti Vizet, akinek a birodalma haldokolni kezd. Ezért kerekedik fel Robert, ezért vállalja a rengeteg kihívást az út során, hogy ezt visszaszerezze és legyőzze Tüzet (no és persze a Felhőkirálynő, Víz lánya megzsarolja, hogy csak így kap a fiú választ azon kérdéseire, hogy kicsoda is ő, és Tűz miért ölte meg az apját).
Robert út közben vagy egy őt segítő útitársat kap, aki valamilyen hasznos képességgel bír (például Marian, aki tüzet tud éleszteni; Gider, aki fizikailag erős; Fény, akinek mindig újabb és újabb képességei jönnek elő helyzettől függően). Esetleg olyan epic cucchoz jut hozzá, amit mindenképpen fel kell majd használnia a kalandjai során (semmi nem vész kárba, mindenre szükség van). De ha ezek is elfogynának, akkor Anita Blake-esen minden helyzetből kivágja magát valami hirtelen jött új erővel.

Hiába mondja Robert, hogy Tűz mindig másokra hagyatkozik tehát, ő pontosan ugyanebben a cipőben járt. Sőt! Még nem is említettük azt, hogy amikor pedig sem különleges tárgy vagy erő nem állt rendelkezésére, akkor jött két aprócska lény (Choky Napó és Dili Napó), akik megmentették a napot - és ezzel kisebbítették Robert érdemeit. Vele ellentétben Tűz csupán két alkalommal folyamodott mások segítségéhez. Első alkalommal, mikor "felbérelt" valakit, hogy megölesse Robertet, második alkalommal pedig amikor a hiéna támadt allattomban a fiúra. Az akadályok, amiken Robertnek át kellett menni, zömében nem Tűz volt a közvetlen okozója.

Robert mellett Marian egy gyengepont. Vívódását nem éreztem valóságosnak, ami nem feltétlenül Marian hibája, inkább azé, hogy a könyv meglehetősen túlírt. Se eleje se vége a küldetések hosszú sorának, miközben kapunk egy elnyújtott szerelmi szálat, és több elnyújtott jellemfejlődést. Robert karaktere ez alól kivétel, mert ő egy Gary Stue jellem. Nem értettem egyet azzal, Robert miért ennyire tökéletes figura, viszont a nyelvezet mellett ő volt az a szereplő, aki inkább lemesésítette az egész történetet. Marian elvileg ellenpont kellett volna, hogy legyen, egy abszolút rossz, viszont eléggé gyenge érvei voltak amellett, miért kell neki valójában a fiúval tartani ahelyett, hogy gyorsan elintézi a küldetését és mehetett volna haza. Amint ezen megtörtént az átlendülés, onnantól fogva Marian vívódása is elnyúlik.

Be kell valljam, a végére már meglehetősen unalmassá vált az egész történet. Vagy öt-hat kaland van a kötetben, de mindegyik egy kaptafa: van egy cél, amit el kell érni, valaki életveszélybe kerül a küldetés közben, Robert megy, megment mindenkit, majd kap valami epicet, és eléri a célt. Éppen ezért a végső nagy harcban, ami kellően monumentálisra sikerül sem tudtam érte izgulni. Ott a helyzet egy
"- Én mentelek meg!
- Nem, én mentelek meg!
- Nem, én mentelek meg!"
párbeszédre hasonlított.

A regény első felére jellemző, hogy a szereplőkhöz nincs "hozzányúlva", vagyis csodával határos módon mindenki mindent túlél. Aztán demonstrációból egy fontos szereplő kiírásra kerül a kötetből, majd azt hinnénk, hogy még egy, de a végén persze minden pozitív karakter megússza a dolgot és jöhet a Happy End.

Vagy legalábbis majdnem, mert kell egy bizonytalanságot sejtő lezárás, ami valamiért újra azt ígéri, hogy Robert hősködhet, és jönnek a további csodás megmenekülések.

Talán azért nem tudok egyetérteni Robert GS figurájával, és a csodás megmenekülésekkel, mert  nem tudok konkrét korcsoportot, akinek íródhatott a kötet. A nyelvezete kimunkált ugyan (amitől azt gondoljuk, idősebbeknek való regény), a legelején még meglehetősen változatos is (az utolsó kb. 60 oldalra ez kissé megváltozik), de néha belekerülnek olyan elemek nyelvi oldalról, amitől inkább mesélőssé válik ("Ekkor azonban... "; "De akkor hirtelen..." stb. mondatkezdések). Egy másik dolog, ami miatt nem meghatározható a korcsoport, a történet. Mindenféle meseelemek előjönnek a kalandok során (kisebbeknek való könyvvé teszi), majd az utolsó szintén kb. 60 oldalon előjön egy véresebb, brutálisabb eseménysor (felnőtteknek való regény), ahol ezer felől látunk vért, húst, csontokat - amik addig csak szórványosan, és burkoltabb formában jönnek elő.

Összességében nézve a túlírtsága miatt lett nálam ötből négy pont, mert 481 oldal helyett 300-ba bőven belefért volna a történet tokkal vonóval együtt, ugyanakkor tetszik a kidolgozása, a stílusa, ami mégis előbbre visz. Annak ellenére, hogy a kötet magánkiadásos, első és sorozatkezdő kötet nem volt annyira rossz. Igaz, a Napókat még mindig nem sikerült hova tennem a történetben, és még akadnak kérdések, de a második kötet mindenre választ adhatna. Szeretnék még ilyen mesét olvasni, mert sok benne a lehetőség, és az író látványosan él is ezekkel a lehetőségekkel...

GR-ezők szerint: