Terry Prachett - Vége a mesének (Történet a Korongvilágról 12.)

Amikor elkezdtem ábécében kivégezni az olvasatlanjaim listáját még nem számítottam rá, hogy egy utazás során a táskámba a polcomon található legkisebb könyv lesz az ami befér. Így került előre a listán Terry Prachett könyve.

Már régóta terveztem olvasást az írótól, akinek azt mondják, hihetetlenül jó a humora. Az pedig, hogy készített egy közös irományt Neil Gaimannal (arról a kötetről majd egy másik bejegyzésben) még kíváncsibbá tett iránta.

A Történet a Korongvilágról sorozat meglehetősen hosszú és széttagolt. Hat részbe sorolják a korongvilági történeteket. A Vége a mesének című kötet a Történet a Korongvilágról 12. kötete, ezen belül is a Boszorkányok (Witches) történetek közül a 3. (A Witches széria a harmadik a hat Korongvilágban játszódó sorozat közül).

A Korongvilág történetekből készült néhány film is (az első film 2006-ban), illetve számítógépes játékokat is készítettek belőlük. A sorozatnak 34 kötete jelent meg a Delta Vision gondozásában magyar nyelven.

Noha nem olvastam előzmény köteteket, nem is volt rá szükség, mert a történet önállóan is helytáll. Nincs fejezetekre tagolva, de történeti szempontból remekül elkülöníthetőek bizonyos részek.

Wiharvész Anyó és Oggy Nagyi
(Forrás)

Az első szakasza a kötetnek egy rögtönzött bemutatkozás, ahol megismerjük nagyvonalakban Korongvilág egy részét, néhány szabályát, az itteni mágia működését, a főbb szereplőket, és a boszorkányokat, azok természetét. Itt rögtön rájön az olvasó, hogy itt jóformán senki sem komplett, minden katyvasz, és mindenki beleüti az orrát olyanba, amibe nem feltétlenül kellene. Noha az első elem, ami mozgásba lendíti az eseményeket egy haláleset, mégsem a szomorúságról szól, mint inkább az iróniáról, a szarkazmusról... és az abszurditásról.

A második szakaszban már három fő boszorkányunkat (Magratot, Wiharvész Anyót, és Oggy Nagyit), akik útra kelnek, hogy megcselekedjék, amit meg kell. Útjuk során kezdenek rájönni, hogy mi folyik itt valójában. Ez a rész kicsit emlékeztetett Christopher Moore Biff evangéliuma című könyvéből arra a részre, mikor Jézus elmegy felfedezni, hogyan kell messiáskodni. Magrat feladata kitalálni, hogyan kell használni az "örökségét", és hogyan legyen jó tündérkeresztanya.

Természetesen nem megy zökkenőmentesen az utazás. Van itt egy csomó törpe, egy adag törpekenyér, sok töközés, vadvízi evezés boszi módra, nagymama mentési akció boszi módra és még rengeteg abszurd szituáció...

A harmadik szakaszban végre elérik az úticélt és kezdődhet a tényleges küldetés teljesítése: megmenteni Pipőt és megküzdeni a "gonosszal". De vajon itt ki a jó és ki a rossz fiú? Akarom mondani boszorkány.

Tehát mit kapunk Terry Prachettől? Rengeteg abszurd szituációt, amik gyorsan peregnek az ember fantáziájában, elszórakoztatja az olvasót, sokszor mosolygásra készteti a humorával, az abszurditásával, az absztrakt karaktereivel és szituációival, miközben ad neki egy burkolt mondanivalót a háttérbe. Ha például azt kapod tanácsnak, ne hagyd, hogy bárki veled menjen és segítsen, néha jobban teszed, ha hallgatsz rá.
Ehhez jön egy meglehetősen érdekes történet: mi történik akkor, ha valaki életre kelti a meséket? Vajon lehet befolyásolni, hogyan érjenek véget? Javít vagy ront a helyzeten, ha beavatkoznak a mesébe?

Ami még kitűnik a kötetből az a fordító bravúrja. Néhány helyzetben elkerülhetetlen (pl. szóvicceknél), hogy úgy kerüljön átalakításra a szöveg, hogy leessen a poén. Farkas Veronika fordításait nagyon szeretem, és ezen ez a kötet nem változtatott.

Összességében nézve egy abszurd szituációt kapunk poénos helyzetekkel, eseményekkel, abszurd szereplőkkel, akik annyira agyamentek, hogy ezt a könyvet nem lehet komolyan venni, de gyorsan lehet vele haladni, mert tolja előre az olvasót, miközben szórakoztató...

GR-ezők szerint: