Nemrég jelentek meg ☛ Gaura Ágnes - Túlontúl, Neil Gaiman - Tükör és füst, Neil Gaiman - Törékeny holmik, J.Goldenlane - Papírtigris

2015. november 1.

Öreg róka nem vén róka, avagy a régi írók a csúcson(?)

Írhattam volna azt is, hogy "Öreg író nem vén író.", de nem szeretném, hogy bárki félreértse, és azt hinné, hogy leöregeztem. Csupán arról lenne szó, aki régóta a "szakmában" van, az lehet, hogy tud valamit... vagy esetleg jól csinál valamit...

Mielőtt folytatnám fontosnak tartom megjegyezni, hogy néhányan fel fognak háborodni az írás végére érve, de ezután ez a csoport nézzen végig a blogon, nézze meg az újoncoktól olvasott könyves értékeléseimet, és az írópalánták reakcióit mind itt megjegyzés formájában, mind a molyos felületen, hogy hogyan reagáltak egy-egy negatív írásra alátámasztás gyanánt...

Biztosan észrevettétek, hogy mostanában jó, ha heti szinten egy kötetről kerül fel írás a blogra, és kb. ennyi. Egyrészt ez az időm hiányát jelöli, másrészt azt, hogy más lett a prioritási rangsorom. Az olvasás iránti szeretetem megvan, csak lassabb az olvasási tempóm, mert késő este jó, ha lemegy kötetenként kb. 30 oldal, és már boldog vagyok, hogy igen, ma is járt könyv a kezembe. Az internet előtt is kevesebbet ülök, mert a fizikai világ magával ragadóbb, így lemaradok/lemaradtam sok új kötet megjelenéséről...

Vagy mégsem? 

Mióta Dörnyei Kálmán bejelölt a Facebookon, és egyre nagyobb aktivitása hatására valahogy mindig eléri, hogy heti legalább egyszer feldobja a hírfalam...

Mióta J. Goldenlane visszatérését bejelentette a Delta Vision kiadó a 2015-ös könyvhéten...

Mióta Szélesi Sándor promotálja az Ad Astrás könyveket...

Mióta Benyák Zoltán egyszerre két standnál megtalálható a könyvheti dedikálásokon...

Mióta először sikerült találkozni Brandon Hackettel és László Zoltánnal...

Mióta először hallottam Soren Wardról... akarom mondani Hernád Péterről...

És a sort még rengeteg dologgal folytathatnám. Hogy valójában mi a közös az alábbi nevekben? 2008-ban kezdtem aktívabban az olvasást, ekkor indítottam az első oldalt is, ahol könyvekről mazsoláztam, hogy kitől olvastam és mit. Az alábbi nevek már akkor szerepeltek a listámon, ki több (pl. Goldenlane, Sheenard stb.), ki kevesebb (László Z., Hernád P. stb.) könyvvel. A közös jellemzőjük az volt, hogy tetszett, amit láttam tőlük. Folyamatosan követelte a könyvespolcom, hogy az ő könyveikkel töltsem meg őket. Aztán szépen lassan elkezdtek eltűnni a szemem elől. Persze voltak olyanok, mint Szélesi S., László Z., akik azért fel-felbukkantak, ki többször, ki kevesebbszer, de azért éves szinten, így nem lehetett azt mondani, hogy teljesen eltűntek, de voltak olyanok, mint pl. Goldenlane, akik teljesen elcsendesedtek könyvek tekintetében.

Aztán jött az a szakasz, amikor a kiadók rájöttek? úgy gondolták? kell a vérfrissítés, ezért minden fűszál mögül és minden bokorból írópalánták új nemzedékét húzták elő. Mindenhonnan pályázatok sokasága zúdult a könyves piacra, és hirtelen mindenki író akart lenni... Akinek nem sikerült pályázaton, vagy kiadónál házalással az fogta magát, és magánkiadásba kezdett...
Ezt az időszakát a magyar modern irodalomnak úgy nevezném, hogy Szennykiadások időszaka. Miért? Mert a könyves világban úgy lehetett érezni, hogy az ország 90%-a írókból áll, a maradék 10% meg vagy azt sem tudja, hogy néz ki egy könyv belülről, vagy ha tudja is, már csak lázadásból sem ír és ad ki könyvet...
Ez az az időszak, amikor olyan makrancos emberek jelentek meg a könyves piacon, akiknek egy része meg nem értett zseniként illegette magát a könyves világban (kiváltképp, ha negatív értékelést kapott a könyvéről), és ha nincs nagy rajongótábora, akkor maga magyarázza a könyveit, ha van, akkor meg a fanok rohanják le a negatív értékelőt, és szedik ízeire.

A probléma okát nem abban láttam ebben az időszakban, hogy "kell a vérfrissítés", hanem egyrészt a hozzáállásban, másrészt a minőségben. Miért? Mert az író nem attól válik íróvá, hogy papír alapon megjelenik egy könyve. Hurrá, örülünk neki mind, hogy megjelent egy újonc a piacon. Ha kiadó karolta fel, akkor biztos láttak benne potenciált, ha meg magánkiadás, akkor vagy túl sok a pénze és ideje és nem tud magával mit kezdeni, vagy fel akarja magára hívni a kiadók figyelmét, hogy "nézzetek ide, itt vagyok, tudok írni!" Ezutóbbi ki szokott derülni előbb-utóbb. Sokszor mondtam, hogy az írót a viselkedés teszi. Ahogy képes lereagálni a negatívat és a pozitívat (néhány "írónak" ezutóbbi sem sikerül). Ha képes intelligens ember módjára felfogni a negatív értékelést, és vagy tapasztalattá tenni (értsd: jó tanácsként felfogni), vagy ha indokolatlan, akkor sem belemagyarázni, hanem okos enged szamár szenved alapon ráhagyni. Ha a könyve nem olyan rossz, mint ahogy az értékelő leírta, úgyis megvédi magát.
A másik dolog meg a minőség. Magánkiadásban sajnos sokszor hiányzik a szerkesztő, a lektor és/vagy az önkritika. "Apuci, anyuci, barát, barátnő, kiskutya, harmadik járókelő meglátta, hogy írok, és azt mondta, hogy jól"- típusú hozzáállás arról szól, hogy nem objektív képet kap az író, aztán jön egy blogger a kiadás után, szétkapja a könyvet, és az írónak áll följebb (vagy nem). A lényeg, hogy olyan amatőr írások kerültek piacra hirtelen és nagy számban, hogy az ember képtelen volt válogatni közülük, és a végén már minden vackot elolvasott, hogy megtalálja az újak közt azt a réteget, aki hozzá közel áll. Közben, mivel magánkiadás esetében több rettenetet olvas, mint amennyi jót, nyilván elítéli mind a magánkiadást, mind az új írókat, ami ugye megpecsételi a "vérfrissítésnek szánt írópalánták" megítélését.

No de mi történik azután, hogy leáldozik az írópalánták ideje? Visszatérnek közkívánatra a régi nagyok! A Delta Vision kiadó például bedobott a könyvpiacra a könyvhét előtt egy kézigránátot olyan címen, hogy olyan írót hoznak dedikálásra, aki miatt kilométerhosszú sor fog állni a standjuknál. A kiadó háza táján csak úgy robbantak a bombák (Goldenlane, S. Ward - aki kilépett az Amerúnia világából, és önálló sorozatba kezdett). Közben Brandon Hackett neve is újra a felszínre került évről évre - ma már az Agave kiadó "színeiben" - (2004 után ugyanis nála is volt egy 3 éves csönd, majd jött a Poszthumán döntés 2007-ben, és mintegy új időszámítás). És még sorolhatnám, hogy kivel mi történt. 

Aki mostanában okozott nagy meglepetést az nem más, mint Dörnyei Kálmán, aki régi könyveinek értékeléseit gyűjti, illetve új honlappal jelentkezett. Valahogy reménykedem, hogy ez azt jelenti, hogy mint megújulások ideje, új regény is megjelenik tőle. Kitette a Facebook oldalára egy régi értékelésemet a Kaland nélkül -ről (amit még zsenge koromban írtam, és ami szerintem nem sikerült valami jól). Viszont itt és most teszek egy fogadalmat. Ha az írónak megjelenik új kötete, akkor újra olvasom a Kaland nélkül című kötetét, és új értékelést fog kapni (ez nem azt jelenti, hogy szebbeket fogok róla írni, hanem egyszerűen annyit, hogy a mai szememmel, reményeim szerint igényesebben elkészített értékeléssel jelentkezek róla itt a blogon).

Záró gondolatként elmondanám, hogy meglehetősen örülök neki, hogy a "régi" írók úgy tűnik, leporolják magukat, a tollukat, a papírjukat, és újra munkához látnak. Nekem már nem hiányzik a vérfrissítés, mert kb. egy (na jó, talán max kettő) kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan van az elmúlt időszak írópalántái között, akitől szívesen olvasok. Hiányzott az utóbbi időben az a fajta minőségi magyar irodalom, amit a régiek érthetetlen módon tudtak produkálni, a mostani újonc írók viszont nemigazán, vagy hát közülük is igen kevesen. Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy az írást már 12 éves kortól kezdik, amikor még semmi élet- és írói tapasztalat nincs a hátuk mögött; lehet, hogy az  önkritika hiánya, és a tehetségtelenség felfedezésének hiánya okozza, nem tudom... 
Egy biztos: jöjjenek a régi írók, és mutassák meg, hogy is csinálják a nagyok!

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger