2015. november 3.

Veronica Roth - A lázadó (Divergent 2.)

Mostanában egyre többen fűztek, hogy nézzem meg a könyvből készült filmet mondván, hogy az mennyire jó. Az az igazság, hogy nemigazán vonzott, főleg, miután olvastam az első könyvet, ami nem vett meg magának, majd megnéztem a filmet, ami... még annyira se.

Mivel a Divergent -et választottam trilógiának a 2015-ös nagy kihíváson, és az időm fogytán van, ezért úgy gondoltam, hogy belehúzok, és még kipipálom azokat a feladatokat, amiket lehet. Ez gyorsította fel a folyamatot, hogy a kezembe kerüljön a folytatás...

Az előző kötetre nézve SPOILERT tartalmaz!!!!

Ami nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész leteszi. A szimulációs támadás során Tris olyan dolgot tesz, amit senkinek nem mond el, és rettenetesen kínozza a bűntudat. Közben gyászolja elhunyt anyját és apját, akik hiányoznak neki. Az igazság az, hogy Tris nem mer pisztolyt fogni sem, mert folyamatosan elönti minden porcikáját az élmény, amelyet barátja lelövése okozott...  Természetesen, amikor kiderül a tette mindenki ellene fordul, mert miért ne, majd egy olyan esemény téríti hozzá vissza a barátait, amire senki sem számít.

Csoportok

A kötet során egyik eseményből sodródunk a másikba, egyik csoporttól a másikig vándorlunk főhősnőnkkel. Meglehetősen átvezető kötet szaga van annak ellenére, hogy lázadás készülődik, meg hatalommegdöntés, meg anarchia. Folyik itt vér, árulás, szerelmi szál amik elengedhetetlen kelléknek bizonyulnak. A vért nem sajnálom: végre egy író, aki hozzá mer nyúlni a szereplőihez. Az árulás meglehetősen sablonos elemként bukkan fel, nagyon kiszámítható, hogy ki árulja el a lány csapatát. A szerelmi szál meg annyira csöpögőssé válik helyenként, hogy muszáj megtörni egy jóadag önsajnálattal, meg műhisztikkel... A párosunk eljátsza a hattyú halálát, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, de azért Tobias kifejti, hogy Tris nem csinálhat dolgokat, különben szakít vele. De nem hisz a csajnak nagyon sok esetben, és Tris ezért a saját kezébe veszi az irányítást Tobias háta mögött (amin nem is igazán kell csodálkozni, miközben valahol mégis). 

Piros pontos mozzanat, hogy a csoportok közti vándorlás a szövetséges erők összerázását szolgálja. Megismerkedhetünk behatóbban a Csoport nélküliekkel és az Elfajzottakról is kiderül pár újdonság, amik talán a legérdekesebb pontjai voltak a történetnek. Miután megismerhetjük Tobias múltjának egy nagyobb és igen jelentős szeletét, és elkapják hőseinket a Csoport nélküliek, Tris és csapata elkezdenek gondolkozni, mit kellene tenni a Műveltek uralma ellen.

Kísérletezős jelenet a filmből
Csapatot szerveznek és lázadásra készülnek, de ez korántsem egyszerű. A világuk a feje tetején áll, és úgy tűnik, három csoportra oszlik, amik szembe néznek egymással. Vannak a Művelt-Bátor szövetség tagjai, akik támogatják a jelen rendszert, védik az információkat és magukat. Vannak a Barátságosak, akik semlegességet szeretnének, így bújtatják azokat, akik nem kívánnak részt venni a háborúban (csoportbeli hovatartozástól függetlenül). Illetve a harmadikak a csoport nélküliek, akikhez csatlakozik a Bátrak egy része, az Önfeláldozók, és még néhány más csoportbeli is, akik ellenzik a Műveltek akcióit. A végére a harmadik csoporton belül kialakul még egy kisebb, tényleg pár tagú csapat, akik nem elpusztítani akarnak információkat, ahogy azt a csoport nélküliek tervezik, hanem megosztani azt a széles közönséggel.

A kötet végére már meglehetősen kaotikus állapotok uralkodnak, már senki sem tudja kb. ki kinek miért az ellensége. Mindenki ruháról ruhára vált attól függően, melyik csapat barátjának akar mutatkozni aktuálisan. Ami meglehetősen klisés, hogy főhősnőnket muszáj elárulni, és persze váratlanul minden személyes ellenség nagyon barátságos és segítőkész.

Talán a legnagyobb kihívást mégis az jelentette olvasás közben, hogy próbáljak a logikátlan, túlspilázott húzások ellenére is bent maradni a történetben. Próbáltam kimagyarázni Tris helyzetét, próbáltam őt felmenteni, hogy de hát még nagyon fiatal, de egy idő után képtelen voltam erre. Hogy miért? Mert valahogy olyan, mintha gyerekek akarnának világháborúsdit játszani. Mindössze néhány felnőttet látunk ugyanis a harcszíntéren, és mindenki más igen fiatal, vagy gyerek, de zömében 18 év alattiak a szereplők. Mintha a gyerekek akarnák megváltani a világot, a felnőttek meg valahonnan messziről figyelnének. Ezek mellett Tris szenvedéses stratégiája, hogy ő már nem akar élni, mert már nincs miért (az már nem számít neki, hogy ezzel mit okoz Tobiasnak), majd rájön, hogy hoppá, hát mégis akar élni (ezután megvádolja Tobiast, hogy hazudott a szerelméről, bezzeg neki szabad akár öngyilkosnak is lennie... nyilván). Ugyanez figyelhető meg akkor is, amikor úgy dönt, hogy feladja magát, majd az első pár megmérettetés után kifakad, hogy ő ezt nem bírja tovább, most már más is tehetne valamit, nem csak ő... Akkor minek vállalta be a hősködést? Egyszerűen fejbelőhette volna magát, aztán kész. Ez a különös kettősség hatja át az egész könyvet, és nagyon beleerőlteti a legtöbb helyzetet, mintha nem tudná eldönteni, hogy mi történjen, csak valami legyen már alapon odavannak nyomva a sorok és kalap-kabát...

Összességében a kötetet kissé slamposnak találtam, néhol már untam Tris hisztijét, majd Tobias hisztijét, majd ezeknek a váltakozását. Tris sérült válla miatt a legtöbb helyen a hősködése értelmetlenné válik és hiteltelenné. Érdekes módon az elején még henceg vele egy kört, hogy bal kézzel is ügyesebb, mint mások, a végére ez már valahogy eltűnik. Tris többször idegesítő, mint amennyiszer nem. Mire az események igazán felpörögnek, arra meg jön a befejezés egy snittel.
Kiváncsian várom, hogy ebből mit lehet kihozni, bár azok után, hogy a sorozat mennyire alacsonyan nyitott, és még süllyedésben van, nemigazán számítok túl sok pozitívumra...

GR-ezők szerint:

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger