Cheese Galore!
Pants Ahoy!
The Man in the Iron Socks
Anglia
Lélekcsapda
Pillanatnyi elmezavar
Nils Holgersson csodálatos utazása

2015. november 30.

Novemberi állás

0 megjegyzés

Novemberben rájöttem, hogy egyszerre csak egy feladatot... Elkezdtem folytatni az 50 feladatos könyves kihívást, hiszen igen elmaradtam a feladatok kiikszelésével. Lássuk csak, hogy is haladt?

Mely feladatokat/könyveket húztam le a listáimról:

  1. Veronica Roth - A lázadó (Divergent 2.): Az előző hónapban olvastam ugyan a kötetet, de ebben a hónapban sikerült írnom róla. Meglehetősen kaotikus időbeosztás okán össze-vissza sikerül közzétenni a könyves bejegyzéseket. Egy biztos: ezzel a kötettel folytattam a trilógia kategória ostromlását, és eggyel közelebb kerültem, hogy kivétezzem azt a feladatot.
  2. Jonas Jonasson - Gyilkos-Anders és barátai (meg akik nem azok): Nem húztam le egyetlen tételt sem a feladatos listáról ezzel a kötettel, viszont nem bántam meg, hogy elolvastam. Érdekes, abszurd és humoros. Nem is lehetett ennél jobb könyv a kezembe.




Folytatás...

2015. november 28.

Jonas Jonasson - Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok)

0 megjegyzés

A sors fintora talán, de ez lesz a blog életében a 400. könyves bejegyzés. Azt hiszem, nem is kell jobb író ahhoz, hogy ilyen helyet foglaljon el a blogon, mint Jonas Jonasson. Nagyon örülök, hogy felkarolta itthon az Athenaeum Kiadó az író könyveit, és bízom benne, hogy a jövőben találkozunk még jópár Jonas Jonasson kötettel. Ezúton is köszönöm az élményt a kiadónak!

Sokat gondolkodtam, miután letettem a kötetet, hogy mit írhatnék róla. Felmerült bennem a kérdés: jó volt? Igen, szórakoztató, sokszor abszurd, humoros. Olyan karaktereket vonultat fel, mint az író korábbi kötetei. Vannak eszesebb, bénább, semlegesebb karakterek.

Kiemelkedik a többi kötet közül? Valójában nem. De ha nem emelkedik ki, akkor adott, hogy mégis mi tetszett benne? Valamiért mégiscsak faltam az oldalait... Valamiért mégiscsak előbb értem a végére, mint szerettem volna... Valamiért vártam, hogy lesz még az utolsó oldal után is még vagy 100 utolsó oldal...

A történet röviden arról szól, hogy adott nekünk Gyilkos-Anders, aki nem gyilkos (bár a gondolkodása olyan penge, hogy az ember örül, ha egy-egy vele való beszélgetés után túlél). Anders kiszabadul a sittről, ahova elég hosszú időre vonult, és szabadulását követően beköltözik egy hotel hetes szobájába. A recepciós itt nem más, mint Per Persson ("nem mintha nem lehetne valakit Per Perssonnak nevezni, vagy akár Jonas Jonassonnak is, legfeljebb kissé fantáziátlan megoldás"), aki különös körülmények útján került a pult túloldalára. Nagy dilemmába kerül, mikor Anders nem hajlandó fizetni a szobáért. Ismeri a férfi múltját, és hát megfontolandó, hogy mi prioritási rangsor: behajtsa a díjat, vagy megmaradjon az élete.
Ebben a kaotikus helyzetben érkezik meg Johanna Kjellander, akinek családi öröksége az, hogy lelkésznő. Lelkész volt az apja, az apjának az apja, meg annak az apja... Nála viszont valami félre sikerült, és nőnek született. Valójában betéve tudja a Bibliát, de nem hisz Istenben.

Minden akkor válik érdekesebbé, mikor Andersnek befolyik némi pénz egy félig elvégzett munkából, és a lelkésznőre meg a recepciósra hárul a feladat, hogy elmondják a férfinek: csak felét fizették ki annak, amit kellett volna...

Itt kezdődik a triumvirátus igazi kalandja. A kötet három részre van tagolva három kereseti lehetőség alapján. Az első kereseti lehetőségnél egy Gyilkos-Anders nevű bűnöző kezeket és lábakat tör el adott árlista alapján, és az ebből származó bevételt elosztja egy lelkésznővel és egy recepcióssal, akik segítették a karrierje belendülését.

De hát minden jó üzlet befuccsol egyszer. Anders megtér, úgyhogy a következő karrierlehetőség (és pénzforrás) nem más, mint az, hogy alapítanak egy egyházat (Anders egyház). Amikor azonban furcsa események sora indul el, a recepciósnak és a lelkésznőnek új pénzforrást kell találni...

Aztán persze elkezdenek vadászatot indítani Anders és társai után, mikor rájönnek, hogy felültették őket, aminek a vége az, hogy újra beleesnek ebbe a csapdába. Ezúttal sem hiányzik ugyanis az a fajta karakter, aki meglehetősen ügyesen manipulálja a szálakat, és zseniális ötleteivel kihúz mindenkit a csávából (a lelkésznő).

...azért némi gondolkodás után rájöttem, miért is tetszik annyira a könyv. Egyszerű, lendületes, és mindig visz valami új színt az eseményekbe. Mikor már kimerül egy ötletszál Gyilkos-Andersék háza táján, akkor láthatjuk a bűnözők gyűlését, szervezkedését, és végignézhetjük az akcióikat az ő oldalukról, majd később Gyilkos-Andersék oldaláról.

Összességében tehát aki olyan regényt szeretne olvasni, ami humoros, szórakoztató, és meglehetősen abszurd, akkor feltétlenül kézbe kell venni. Akinek tetszett a Száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, annak nem fog csalódást okozni. Aki pedig még azt sem olvasta, annak itt van az író eddig magyarul megjelent könyveiről néhány ajánló...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2015. november 3.

Veronica Roth - A lázadó (Divergent 2.)

0 megjegyzés

Mostanában egyre többen fűztek, hogy nézzem meg a könyvből készült filmet mondván, hogy az mennyire jó. Az az igazság, hogy nemigazán vonzott, főleg, miután olvastam az első könyvet, ami nem vett meg magának, majd megnéztem a filmet, ami... még annyira se.

Mivel a Divergent -et választottam trilógiának a 2015-ös nagy kihíváson, és az időm fogytán van, ezért úgy gondoltam, hogy belehúzok, és még kipipálom azokat a feladatokat, amiket lehet. Ez gyorsította fel a folyamatot, hogy a kezembe kerüljön a folytatás...

Az előző kötetre nézve SPOILERT tartalmaz!!!!

Ami nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész leteszi. A szimulációs támadás során Tris olyan dolgot tesz, amit senkinek nem mond el, és rettenetesen kínozza a bűntudat. Közben gyászolja elhunyt anyját és apját, akik hiányoznak neki. Az igazság az, hogy Tris nem mer pisztolyt fogni sem, mert folyamatosan elönti minden porcikáját az élmény, amelyet barátja lelövése okozott...  Természetesen, amikor kiderül a tette mindenki ellene fordul, mert miért ne, majd egy olyan esemény téríti hozzá vissza a barátait, amire senki sem számít.

Csoportok

A kötet során egyik eseményből sodródunk a másikba, egyik csoporttól a másikig vándorlunk főhősnőnkkel. Meglehetősen átvezető kötet szaga van annak ellenére, hogy lázadás készülődik, meg hatalommegdöntés, meg anarchia. Folyik itt vér, árulás, szerelmi szál amik elengedhetetlen kelléknek bizonyulnak. A vért nem sajnálom: végre egy író, aki hozzá mer nyúlni a szereplőihez. Az árulás meglehetősen sablonos elemként bukkan fel, nagyon kiszámítható, hogy ki árulja el a lány csapatát. A szerelmi szál meg annyira csöpögőssé válik helyenként, hogy muszáj megtörni egy jóadag önsajnálattal, meg műhisztikkel... A párosunk eljátsza a hattyú halálát, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, de azért Tobias kifejti, hogy Tris nem csinálhat dolgokat, különben szakít vele. De nem hisz a csajnak nagyon sok esetben, és Tris ezért a saját kezébe veszi az irányítást Tobias háta mögött (amin nem is igazán kell csodálkozni, miközben valahol mégis). 

Piros pontos mozzanat, hogy a csoportok közti vándorlás a szövetséges erők összerázását szolgálja. Megismerkedhetünk behatóbban a Csoport nélküliekkel és az Elfajzottakról is kiderül pár újdonság, amik talán a legérdekesebb pontjai voltak a történetnek. Miután megismerhetjük Tobias múltjának egy nagyobb és igen jelentős szeletét, és elkapják hőseinket a Csoport nélküliek, Tris és csapata elkezdenek gondolkozni, mit kellene tenni a Műveltek uralma ellen.

Kísérletezős jelenet a filmből
Csapatot szerveznek és lázadásra készülnek, de ez korántsem egyszerű. A világuk a feje tetején áll, és úgy tűnik, három csoportra oszlik, amik szembe néznek egymással. Vannak a Művelt-Bátor szövetség tagjai, akik támogatják a jelen rendszert, védik az információkat és magukat. Vannak a Barátságosak, akik semlegességet szeretnének, így bújtatják azokat, akik nem kívánnak részt venni a háborúban (csoportbeli hovatartozástól függetlenül). Illetve a harmadikak a csoport nélküliek, akikhez csatlakozik a Bátrak egy része, az Önfeláldozók, és még néhány más csoportbeli is, akik ellenzik a Műveltek akcióit. A végére a harmadik csoporton belül kialakul még egy kisebb, tényleg pár tagú csapat, akik nem elpusztítani akarnak információkat, ahogy azt a csoport nélküliek tervezik, hanem megosztani azt a széles közönséggel.

A kötet végére már meglehetősen kaotikus állapotok uralkodnak, már senki sem tudja kb. ki kinek miért az ellensége. Mindenki ruháról ruhára vált attól függően, melyik csapat barátjának akar mutatkozni aktuálisan. Ami meglehetősen klisés, hogy főhősnőnket muszáj elárulni, és persze váratlanul minden személyes ellenség nagyon barátságos és segítőkész.

Talán a legnagyobb kihívást mégis az jelentette olvasás közben, hogy próbáljak a logikátlan, túlspilázott húzások ellenére is bent maradni a történetben. Próbáltam kimagyarázni Tris helyzetét, próbáltam őt felmenteni, hogy de hát még nagyon fiatal, de egy idő után képtelen voltam erre. Hogy miért? Mert valahogy olyan, mintha gyerekek akarnának világháborúsdit játszani. Mindössze néhány felnőttet látunk ugyanis a harcszíntéren, és mindenki más igen fiatal, vagy gyerek, de zömében 18 év alattiak a szereplők. Mintha a gyerekek akarnák megváltani a világot, a felnőttek meg valahonnan messziről figyelnének. Ezek mellett Tris szenvedéses stratégiája, hogy ő már nem akar élni, mert már nincs miért (az már nem számít neki, hogy ezzel mit okoz Tobiasnak), majd rájön, hogy hoppá, hát mégis akar élni (ezután megvádolja Tobiast, hogy hazudott a szerelméről, bezzeg neki szabad akár öngyilkosnak is lennie... nyilván). Ugyanez figyelhető meg akkor is, amikor úgy dönt, hogy feladja magát, majd az első pár megmérettetés után kifakad, hogy ő ezt nem bírja tovább, most már más is tehetne valamit, nem csak ő... Akkor minek vállalta be a hősködést? Egyszerűen fejbelőhette volna magát, aztán kész. Ez a különös kettősség hatja át az egész könyvet, és nagyon beleerőlteti a legtöbb helyzetet, mintha nem tudná eldönteni, hogy mi történjen, csak valami legyen már alapon odavannak nyomva a sorok és kalap-kabát...

Összességében a kötetet kissé slamposnak találtam, néhol már untam Tris hisztijét, majd Tobias hisztijét, majd ezeknek a váltakozását. Tris sérült válla miatt a legtöbb helyen a hősködése értelmetlenné válik és hiteltelenné. Érdekes módon az elején még henceg vele egy kört, hogy bal kézzel is ügyesebb, mint mások, a végére ez már valahogy eltűnik. Tris többször idegesítő, mint amennyiszer nem. Mire az események igazán felpörögnek, arra meg jön a befejezés egy snittel.
Kiváncsian várom, hogy ebből mit lehet kihozni, bár azok után, hogy a sorozat mennyire alacsonyan nyitott, és még süllyedésben van, nemigazán számítok túl sok pozitívumra...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

2015. november 1.

Öreg róka nem vén róka, avagy a régi írók a csúcson(?)

0 megjegyzés

Írhattam volna azt is, hogy "Öreg író nem vén író.", de nem szeretném, hogy bárki félreértse, és azt hinné, hogy leöregeztem. Csupán arról lenne szó, aki régóta a "szakmában" van, az lehet, hogy tud valamit... vagy esetleg jól csinál valamit...

Mielőtt folytatnám fontosnak tartom megjegyezni, hogy néhányan fel fognak háborodni az írás végére érve, de ezután ez a csoport nézzen végig a blogon, nézze meg az újoncoktól olvasott könyves értékeléseimet, és az írópalánták reakcióit mind itt megjegyzés formájában, mind a molyos felületen, hogy hogyan reagáltak egy-egy negatív írásra alátámasztás gyanánt...

Biztosan észrevettétek, hogy mostanában jó, ha heti szinten egy kötetről kerül fel írás a blogra, és kb. ennyi. Egyrészt ez az időm hiányát jelöli, másrészt azt, hogy más lett a prioritási rangsorom. Az olvasás iránti szeretetem megvan, csak lassabb az olvasási tempóm, mert késő este jó, ha lemegy kötetenként kb. 30 oldal, és már boldog vagyok, hogy igen, ma is járt könyv a kezembe. Az internet előtt is kevesebbet ülök, mert a fizikai világ magával ragadóbb, így lemaradok/lemaradtam sok új kötet megjelenéséről...

Vagy mégsem? 

Mióta Dörnyei Kálmán bejelölt a Facebookon, és egyre nagyobb aktivitása hatására valahogy mindig eléri, hogy heti legalább egyszer feldobja a hírfalam...

Mióta J. Goldenlane visszatérését bejelentette a Delta Vision kiadó a 2015-ös könyvhéten...

Mióta Szélesi Sándor promotálja az Ad Astrás könyveket...

Mióta Benyák Zoltán egyszerre két standnál megtalálható a könyvheti dedikálásokon...

Mióta először sikerült találkozni Brandon Hackettel és László Zoltánnal...

Mióta először hallottam Soren Wardról... akarom mondani Hernád Péterről...

És a sort még rengeteg dologgal folytathatnám. Hogy valójában mi a közös az alábbi nevekben? 2008-ban kezdtem aktívabban az olvasást, ekkor indítottam az első oldalt is, ahol könyvekről mazsoláztam, hogy kitől olvastam és mit. Az alábbi nevek már akkor szerepeltek a listámon, ki több (pl. Goldenlane, Sheenard stb.), ki kevesebb (László Z., Hernád P. stb.) könyvvel. A közös jellemzőjük az volt, hogy tetszett, amit láttam tőlük. Folyamatosan követelte a könyvespolcom, hogy az ő könyveikkel töltsem meg őket. Aztán szépen lassan elkezdtek eltűnni a szemem elől. Persze voltak olyanok, mint Szélesi S., László Z., akik azért fel-felbukkantak, ki többször, ki kevesebbszer, de azért éves szinten, így nem lehetett azt mondani, hogy teljesen eltűntek, de voltak olyanok, mint pl. Goldenlane, akik teljesen elcsendesedtek könyvek tekintetében.

Aztán jött az a szakasz, amikor a kiadók rájöttek? úgy gondolták? kell a vérfrissítés, ezért minden fűszál mögül és minden bokorból írópalánták új nemzedékét húzták elő. Mindenhonnan pályázatok sokasága zúdult a könyves piacra, és hirtelen mindenki író akart lenni... Akinek nem sikerült pályázaton, vagy kiadónál házalással az fogta magát, és magánkiadásba kezdett...
Ezt az időszakát a magyar modern irodalomnak úgy nevezném, hogy Szennykiadások időszaka. Miért? Mert a könyves világban úgy lehetett érezni, hogy az ország 90%-a írókból áll, a maradék 10% meg vagy azt sem tudja, hogy néz ki egy könyv belülről, vagy ha tudja is, már csak lázadásból sem ír és ad ki könyvet...
Ez az az időszak, amikor olyan makrancos emberek jelentek meg a könyves piacon, akiknek egy része meg nem értett zseniként illegette magát a könyves világban (kiváltképp, ha negatív értékelést kapott a könyvéről), és ha nincs nagy rajongótábora, akkor maga magyarázza a könyveit, ha van, akkor meg a fanok rohanják le a negatív értékelőt, és szedik ízeire.

A probléma okát nem abban láttam ebben az időszakban, hogy "kell a vérfrissítés", hanem egyrészt a hozzáállásban, másrészt a minőségben. Miért? Mert az író nem attól válik íróvá, hogy papír alapon megjelenik egy könyve. Hurrá, örülünk neki mind, hogy megjelent egy újonc a piacon. Ha kiadó karolta fel, akkor biztos láttak benne potenciált, ha meg magánkiadás, akkor vagy túl sok a pénze és ideje és nem tud magával mit kezdeni, vagy fel akarja magára hívni a kiadók figyelmét, hogy "nézzetek ide, itt vagyok, tudok írni!" Ezutóbbi ki szokott derülni előbb-utóbb. Sokszor mondtam, hogy az írót a viselkedés teszi. Ahogy képes lereagálni a negatívat és a pozitívat (néhány "írónak" ezutóbbi sem sikerül). Ha képes intelligens ember módjára felfogni a negatív értékelést, és vagy tapasztalattá tenni (értsd: jó tanácsként felfogni), vagy ha indokolatlan, akkor sem belemagyarázni, hanem okos enged szamár szenved alapon ráhagyni. Ha a könyve nem olyan rossz, mint ahogy az értékelő leírta, úgyis megvédi magát.
A másik dolog meg a minőség. Magánkiadásban sajnos sokszor hiányzik a szerkesztő, a lektor és/vagy az önkritika. "Apuci, anyuci, barát, barátnő, kiskutya, harmadik járókelő meglátta, hogy írok, és azt mondta, hogy jól"- típusú hozzáállás arról szól, hogy nem objektív képet kap az író, aztán jön egy blogger a kiadás után, szétkapja a könyvet, és az írónak áll följebb (vagy nem). A lényeg, hogy olyan amatőr írások kerültek piacra hirtelen és nagy számban, hogy az ember képtelen volt válogatni közülük, és a végén már minden vackot elolvasott, hogy megtalálja az újak közt azt a réteget, aki hozzá közel áll. Közben, mivel magánkiadás esetében több rettenetet olvas, mint amennyi jót, nyilván elítéli mind a magánkiadást, mind az új írókat, ami ugye megpecsételi a "vérfrissítésnek szánt írópalánták" megítélését.

No de mi történik azután, hogy leáldozik az írópalánták ideje? Visszatérnek közkívánatra a régi nagyok! A Delta Vision kiadó például bedobott a könyvpiacra a könyvhét előtt egy kézigránátot olyan címen, hogy olyan írót hoznak dedikálásra, aki miatt kilométerhosszú sor fog állni a standjuknál. A kiadó háza táján csak úgy robbantak a bombák (Goldenlane, S. Ward - aki kilépett az Amerúnia világából, és önálló sorozatba kezdett). Közben Brandon Hackett neve is újra a felszínre került évről évre - ma már az Agave kiadó "színeiben" - (2004 után ugyanis nála is volt egy 3 éves csönd, majd jött a Poszthumán döntés 2007-ben, és mintegy új időszámítás). És még sorolhatnám, hogy kivel mi történt. 

Aki mostanában okozott nagy meglepetést az nem más, mint Dörnyei Kálmán, aki régi könyveinek értékeléseit gyűjti, illetve új honlappal jelentkezett. Valahogy reménykedem, hogy ez azt jelenti, hogy mint megújulások ideje, új regény is megjelenik tőle. Kitette a Facebook oldalára egy régi értékelésemet a Kaland nélkül -ről (amit még zsenge koromban írtam, és ami szerintem nem sikerült valami jól). Viszont itt és most teszek egy fogadalmat. Ha az írónak megjelenik új kötete, akkor újra olvasom a Kaland nélkül című kötetét, és új értékelést fog kapni (ez nem azt jelenti, hogy szebbeket fogok róla írni, hanem egyszerűen annyit, hogy a mai szememmel, reményeim szerint igényesebben elkészített értékeléssel jelentkezek róla itt a blogon).

Záró gondolatként elmondanám, hogy meglehetősen örülök neki, hogy a "régi" írók úgy tűnik, leporolják magukat, a tollukat, a papírjukat, és újra munkához látnak. Nekem már nem hiányzik a vérfrissítés, mert kb. egy (na jó, talán max kettő) kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan van az elmúlt időszak írópalántái között, akitől szívesen olvasok. Hiányzott az utóbbi időben az a fajta minőségi magyar irodalom, amit a régiek érthetetlen módon tudtak produkálni, a mostani újonc írók viszont nemigazán, vagy hát közülük is igen kevesen. Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy az írást már 12 éves kortól kezdik, amikor még semmi élet- és írói tapasztalat nincs a hátuk mögött; lehet, hogy az  önkritika hiánya, és a tehetségtelenség felfedezésének hiánya okozza, nem tudom... 
Egy biztos: jöjjenek a régi írók, és mutassák meg, hogy is csinálják a nagyok!
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger