Az idei idényben még nem olvastam magyartól, úgyhogy gondoltam, itt az ideje. Ha már végre kezembe foghattam a számomra következő Winie Langton története, így ki is végeztem. Ezer éve már, hogy vártam ezt a Winie Langton történetet. Ez az eddigi legvastagabb kötete a sorozatnak. Viszont nem csak ezért tűnik ki a sorozatból.
Ahogy már megszokhattuk, váltott nézőpontokban ismerhetjük meg a történetet. Az elbeszélők ezúttal: Harry, Winie és William.
Ami az előnye volt eddig a váltott nézőpontnak, most legalább annyira a hátrányára válik ebben a kötetben.
Láthatjuk Winiet, ahogy elindul lopni, ahogy kiderül számára, hogy Tony visszatér, ahogy próbálja menteni a menthetetlen személyt, és ezzel nem csak magát, de a családját is veszélybe sodorja. Kinyomoz néhány elég érdekes dolgot is (pl. Will családjáról), ami a későbbiekben remek fordulatokat adhat a történetnek.
Látjuk Willt, aki próbál alkudozni rossz fiúkkal, rabolni, túlélni valahogy és saját lábra állni. Szeretne végre kikerülni a Langton bunkerből, és ennek érdekében megint jófiú stílussal megoldani a dolgokat, de a történelem megismétli önmagát.
Láthatjuk Harryt, aki rossz emberekkel akaszkodik össze, aki egy veszélyes talizmánt birtokol, és ami miatt veszélyben van az a személy, akit a családjának nevezhet és akit szeret. Ugyanakkor az ügyleteibe belehúzza Winiet is, amivel belekeveredik a Langton familia is.
Eddig az volt a legjobb a történetben, hogy hiába volt több különböző személy szájába adva a mesélés, a szálak találkoztak, átfonták egymást, vagy ugyanazt a történetet meghallgathattuk egyik majd másik szemszögből. Valahogy a végén mégis kerek lett a történet, mert a kisebb elbeszélések kiegészítették egymást, betömködték a másik karakter meséjében keletkező lyukacsokat.
Ez a kötet némileg szétszórt lett. Mindenkiből kapunk egy darabot, de körülbelül az embernek olyan érzése támad, mintha egy szitában próbálna levest főzni. Harry vonala az, ami nekem abszolút nem hiányzott a történetből. Ha ő nem mesélne, nem lenne hiányérzetem miatta. Winien keresztül úgyis megismernénk a történetét, ugyanakkor ő és Will tökéletesen járhatnának a saját útjukon, ami néha keresztezi egymást, néha külön válik. Harry amolyan kakukkfióka volt a mesélők sorában. Semmi olyant nem rakott hozzá a történethez, amiről azt éreztem volna, hiányozna onnan, ha nem olvashatnám. Mondhatnám úgy is, ha az ő részei nélkül olvastam volna a történetet, akkor is érthető lenne az események láncolata.
Egy másik dolog, amit hiányoltam, az a szarkasztikus humor, ami az előző köteteket jellemezte. Apró humormorzsákat kapunk csupán. Eddig is került Winie olyan helyzetbe, hogy szomorkás volt a légkör, kissé melankolikus, de mégsem süppedtünk ennyire bele a szomorúságba. Ez egy elég baljóslatú folytatást sejtet számomra, mert nem úgy ismerhettük meg az eddigi köteteket, hogy véletlenül történnének dolgok. Előre vetíti, hogy egyre durvább és keserűbb események fognak következni.
Will egyébként kezdi átvenni túlzottan is Winie stílusát a beszédben és a gondolati részéken is egyébként (ez remélem csak annak köszönhető, hogy túl sok időt töltöttek együtt).
Valahogy olyan érzésem támadt olvasás közben, mintha rohanva született volna ez a kötet. Ezt az erősítette bennem, hogy többször kizökkentem a történetből az elírt szavak miatt (betűkihagyás, ragozási hibák stb.). A borító, és a külcsín viszont gyönyörű, tökéletesen illeszkedik a Winie Langton történetek sorába.
Összességében nézve előbbre gördül némileg a történet, és ez egy átmeneti kötetnek tűnik az események tükrében. A stílus változatlanul gördülékeny, a sztori fordulatos, és a lezárás miatt utálom, hogy nem tudom, mikor folytathatom a sorozatot, holott már megjelent a következő kötete. Remélem, hogy még jópár kötet erejéig követhetjük nyomon a Langton családot, akiből ezúttal nem kaptunk túl sokat, de a nagyi még mindig az egyik kedvencem...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése