FIGYELEM! AZ ELŐZŐ KÖTETRE NÉZVE SPOILERT TARTALMAZ!!!
Ever még mindig halhatatlan, és remekül kijönnek Damennel. Egyedül az árnyékolja be némineműleg a boldogságukat, hogy nem érhetnek egymáshoz, ugyanis nem keveredhet a DNS -ük - Ever kis ballépése miatt. Roman remekül szórakozik a dolgon, és sem Ever, sem Damen nem akarja, hogy megfizessék az árat, amit Roman az ellenszerért cserébe kér.
Damen persze dolgozik az ügyön, közben Ever is keresi valami úton-módon a megoldást. Az életét persze bonyolítja, hogy megjelennek az ikrek, felbukkan egy Jude nevű srác, az egyik barátja Firenzébe utazik, a másik fejét pedig egy titokzatos udvarló csavarja el, akiről túl későn derül ki, hogy mit akar valójában. Ha ez még nem lenne elég, halhatatlanok kezdenek felbukkanni, csak kérdés, hogy honnan jönnek, és mit akarnak.
Be kell valljam, félve álltam neki a könyvnek, hisz az előző kötet nem nyűgözött le annyira, hogy a folytatásért epekedjek, és azt kell mondanom, ez a rész sem érte el nálam azt a hatást, hogy azt mondjam, milyen jó kis darabról van szó.
Kezdjük az elején, ahol is szüntelenül csak azt látjuk, hogy Damen úgy magyaráz, mintha egy öt éves gyereknek próbálná elmagyarázni, hogyan kell a székre ülni, ahelyett, hogy felmászna rá. Evernek mindent a szájába rág, teljesen nyilvánvaló dolgokat is, majd jön a teljes önsajnálatba burkolózása, ami meglehetősen szánalmassá teszi. Ha ez nem lenne elég, Ever próbálja kimozdítani, de a srác csak mélyebbre süllyed, mint valaha. Persze itt mond egy rakat szép gondolatot, viszont az nem esik le neki, hogy amit és ahogyan próbál elérni, az meglehetősen gyerekes, lévén, hogy nem segít másokon se, és attól, hogy szerényebb körülményeket teremt magának, másnak még nem lesz jobb... Túl hihetetlen, hogy hatszáz év alatt nem halmozott fel annyi értelmet, hogy megtalálja a kiutat. Főleg úgy, hogy Roman az ő teremtménye (ahogy vesszük), és mégsem tudja, hogy mi az ellenszere annak, amit a srác kotyvasztott? Egyfolytában azt mondja, hogy Ever tartsa magát távol a sráctól, viszont nem úgy tűnik, hogy Damen agyon törné-zúzná magát, hogy megtalálja az ellenszert, vagy felvegye a harcot Roman ellen, hogy kiszedje a srácból, úgyhogy gyerekes módon eltiltja Evert tőle, és lehazugozza. A könyv felénél túljutva eszükbe jut, hogy eddig mindig ráhúzták a srácra, hogy hazudik, de csak akkor jut eszükbe, hogy mi van, ha az átok dolog is hazugság...
Az ember azt hinné, hogy Damen hatszáz év alatt fölszedett magára némi logikát, viszont ez az újabb és újabb húzásaival megcáfolódni látszik. Minden rosszat a karmára fog, és eladja a dolgait, ami után Ever sajnálja a műalkotásokat, a BMW -t, a luxusházat, de az, hogy Damen feladja az egyéniségét, az egyáltalán nem érdekli. Az meg gyerekes, hogy jön egy helyes srác, és Damen, akit addig imádva szeretett hirtelen eltűnik a képből... Ezek után már tényleg Romannak szurkoltam, hogy győzzön, mert ő volt a legszimpatikusabb karakter mindnyájuk közül.
Az olyan apróságoktól ezek után már eltekintettem, hogy "manikűrözött gyep" vagy hogy "úsztunk a füvön". Nem tudom, hogy ez valami fordítói sajátosság, vagy tényleg így volt az angol verzióban, mindenesetre nekem a fű és az úszás sem jött össze, sem pedig a fű és a manikűr. Ezek mellett meglehetősen irritáló volt, mikor a szereplők elbeszéltek egymás mellett (lásd: 277, mikor az egyik srácról beszélnek, majd hirtelen a másikra váltanak, és teljesen szétesik az egész, mintha jópár mondat kimaradt volna a történetből).
Irritáló szereplőkből tehát sosem lehet hiány, erre a legújabb bizonyíték ez a kötet. A sorozatnak viszont korán sincs vége azzal, hogy ismét lezárul egy trilógia, ugyanis már megjelent magyarul a Dark Flame című negyedik kötet, és nemsokára jön az ötödik is, csakhogy tovább élvezhessük (vagy szenvedjük végig) Ever történetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése