2012. december 25.

Kate Van Dyke - Vérzivatar (Tűzmadár 1.)

A könyvvel való első találkozásomkor a fülszöveg egészen megfogott. Noha tucatszám lehet találkozni olyan krimikkel, ahol egy gazdag családban történik gyilkosság, ráadásul festmények is helyet kapnak szép számmal, kíváncsian fogtam hozzá, mivel tudna már ez a könyv többet nyújtani, mint a többi hasonló mű.

Érdekesség, hogy Kate Van Dykenak már nem egy műve jelent meg, viszont ez az első, mely az Álomgyár kiadó gondozásában látott napvilágot.

A Sinclair család egy meglehetősen gazdag család, mely Európában és a világ több pontján is birtokol szállodákat, amik ráadásnak még működnek is. A tehetős családban azonban problémák vannak, melyek leleplezésre kerülnek, ha akarják, ha nem.
James Sinclair - az egész család feje - nem ugyanúgy bánik iker fiaival, ugyanis míg az egyikőjük - Ron - egy egészséges fiatalember, addig másik gyermekét - Deant - fogyatékossága miatt folyamatosan letagadja, és nem is tekinti fiának. Miután Ron keresztbe húzza apja számítását, és egy kiállításon leleplezi a James által kitervelt csalást, Dean végre kiállhat a nagy nyilvánosság elé, feladva addigi rejtőzködő életét.

Itt találkozhatunk az első és legnevetségesebb jelenettel is, ahol Ron és Dean elmesélik, hogy volt rá precedens, hogy Dean egy hátizsákba dugva utazott. Olyannak hatott ez a jelenet, mintha egy rossz film egy komikusnak szánt képkockáját vették volna ki, és írott formában betuszkolták volna a műbe. Enélkül is szorult elég önirónia a sorok közé - hála Deannek, aki később már nem fél rejtegetni azt, hogy milyen, és ezzel olykor oldja is a feszültséget -, nem kellett volna ez a nevetséges sztori is bele. Másodsorban viszont hiteltelen is, elvégre nem hiszem, hogy van akkora hátizsák, amibe egy gumiemberen kívül más bele tudja magát hajtogatni. Nem tudni ugyan, milyen magas Dean, de ha csak egy méterrel is számolunk, már ahhoz is bőven nagy hátizsák kell. Azért is valótlan ez a rész, mert bele kell kalkulálni, hogy az anyag valamilyen szinten rugalmas, tehát amint megemelik, a teteje összébb fog húzódni, az alja meg kinyúlik - még kisebb hely a benne rejlőnek, és még kényelmetlenebb pozíció. Ehhez még hozzá kell venni, hogy ha valaki a vállára akasztja - mert nem hiszem, hogy ekkora súlyt bárki szívesen cipelne csak úgy natúrban fél kézzel, ráadásul ki tudja, mekkora távon -, akkor még azzal is számolni kell, hogy az ember testéhez mindenképpen hozzányomódik a rejtőzködő formátlan alakja. Képzeljünk el kemény borítós könyveket, amiket úgy állítgatunk be, hogy a gerincük a táska hátuljának nyomódjon. Ha az ember a hátára veszi, lehajolni sem tud, mert a gerince ki van támasztva. Egy deformált alaknál ugyanez a jelenség megfigyelhető, némileg komplikált formában. Ha pedig le is hajol az, aki cipeli, akkor az nem csak egy embernek okozhat kellemetlen megmozdulást. Amit még hozzá kell adnunk, hogy nem mindegy a táska anyaga sem, ugyanis nagy tömegnél vélhetően az első emelés hatására kiszakad. Tehát több tényező figyelmen kívül hagyásával került bele ez az aprócska, humorosnak szánt rész, mely elrugaszkodik a valóságtól, és ami - véleményem szerint - egyáltalán nem poénként csattan.

Visszatérve azonban a történethez: megismerhetjük már az elején a főbb szereplőket (Jamest, Deant, Ront) és a  fontosabb hozzátartozókat/ismerősöket is (Samet, aki Deant tanította festeni, Ron feleségét, Ron szeretőjét). Innentől fogva be is indulnak az események.

Miután Ron megment szeretője, Kitty karmai közül egy szobalányt, nem sokkal később Kittyt holtan találják. Persze jönnek a rendőrök, és kiderül egy s más, mint például, hogy a szobalány nem egyszerű szobalány, hanem Peggy Schultz, akinek igenis több köze van az ügyhöz, mint eleinte hitték. Ron felfigyel a lányra, és nem megy ki a fejéből. Hamarosan Peggy a gyámleánya lesz, megismerhetjük Ron 3 éves kisfiát, Jimmyt, továbbá a felesége és közte levő cseppet sem felhőtlen viszonyt.

Míg Ron örlődik, addig újabb gyilkosság történik, és elkezdi nyomozni, vajon mi történhetett. Ebben Peggy van nagy segítségére. Majd, mintha a családon átok ülne, Ron újabb szeretteit veszíti el, mígnem teljesen magára marad.

Ron mellett Peggy a másik fontos szereplő (a főszereplő), aki érettségire készül, azt tervezi, hogy nyelvvizsgázik, egy Pemzli nevű kutyát tekint legjobb barátjának, és ő a mindene. Nem érdekli az sem, hogy hirtelen gazdaggá válik, sőt az sem, hogy Ron Sinclair a szárnyai alá veszi. Ami bonyolítja a dolgokat, hogy rajong a pasasért, és kiderül, hogy a férfi számára sem közömbös. Ron a nőügyeiről híres, ami a nyilvánosság előtt zajlik, így igyekszik megtagadni az érzést, mely gyámleányához húzná. Ami a lánnyal kapcsolatban leginkább zavart: többször meg van említve, hogy vihorászik, és teszi ezt olyan helyzetekben is, ahol nem kellene. Nem illik a karakteréhez, hogy ennyit viháncoljon, mikor a legtöbb esetben azt látjuk, hogy ő egy komoly, érett lány, akit megviselt az élet. Ezek mellett az, hogy 18 évesen még mindig leragad a nyelvezete ott, hogy "nénizik", számomra furcsán hatott. Még akkor is, ha udvariaskodni akar, nem illik valahogy oda, hogy "szomszéd néni", hanem mondjuk szomszéd asszony, vagy a szomszédban lakó hölgy, vagy a szomszéd nő, vagy bármi más. Ennek ellenére bárki olyanról beszél, akkor a "néni" megnevezést használja, és van, hogy egy oldalon akár 3-4-5 alkalommal is előkerül a szomszédnéni kifejezés. A nénizést fiatalabb korban szokták, nem pedig a kamaszok körében.

Ha már szóba került a nyelvezet: a műben rengeteg káromkodás hangzik el. Ami ezzel kapcsolatban a legnagyobb negatívum, hogy olyan helyen is előfordul, ahova egyáltalán nem illik. Nincs bajom azzal, ha káromkodnak, de akkor az legyen helyesen írva, és legyen  meg hozzá a kellő hely és idő. Később, mikor Peggy valami iskolásévei nyelvezetéhez tér vissza, és több káromkodást, lazább stílust vesz elő, váratlan, és szintén erőltetett momentum. Nem értettem egyszerűen, hogy miért kellett megváltoztatni a nyelvezetét, amit addig használt, hogy aztán később visszakapja a régi szóhasználatait. Valahogy nem egyezik össze a két dolog.

Noha a műben egyre több gyilkosság van, és egyre többen nyomoznak, szinte semmi nyom sincs a kezükben. Minél többen próbálják kideríteni, ki/kik a gyilkosok, annál inkább nem jutnak sehova.
Először kézbe véve azt hittem, hogy azért folytatásos regény, mert a szereplők valami újabb bajba keverednek a következő kötetben, de letéve a könyvet rá kellett jöjjek, hogy ez nem így van. Ez a rész csak előkészíti a nagy finálét, leleplezve még több ármánykodást, még több csalást és árulást.

Maga a történet kissé sablonos, de ez az írásmód és a stílus miatt nem olyan nagy mértékben zavaró. Itt-ott a légüres tereket kitölti, hogy "és Ron elment Európába dolgozni" vagy éppen átöltözött valaki valami másba, vagy Peggy megeteti és "megpisilteti" Pemzlit..., de utána mindig történik valami, ami színt visz a történetbe. Az, hogy a szexjelenetek nincsenek agyonrészletezve szintén piros pontos, mert ebből is látszik, hogy nem az a lényeg, hogy ki, kivel, hányszor, merre, meddig, hol, és mit gyűrt - lepedőt, szőnyeget, asztalterítőt stb...
Ahol szex van, ott általában szerelmi szál is. Tetszett az a megoldás, hogy pattanásig feszül a helyzet, mielőtt a húr visszacsapódna. Az a finomkodás, hogy egy légtérben vannak a szereplők, de tudják, hogy nem szabad a másikra - jóformán - még csak ránézni sem, pontosan illett ide. Remek volt az "időhúzás" és pont ez volt az, ami miatt drukkolni lehetett a párosnak. Nem azért, hogy megtörténik-e, hanem azért, hogy hogyan és mikor esik meg, aminek meg kell esnie.

A nyomozós részek is meglehetősen logikusan vannak felépítve, a következtetések fonala követhető, bár olykor sajnos bekerülnek a gondolatolvasós epizódok a párbeszédekbe - hogy valakinek valamiről még nem szabadott volna tudnia, de mégis (indokolatlanul) tudja.
A párbeszédek során ez még kevésbé zavart, mert nem volt túl gyakori (egy-két helyen tapasztalható), viszont az már inkább, hogy vannak oldalak hosszáig tartó párbeszédek mindennemű árnyalás nélkül. Ez azért is hátrányos, mert addig oké, hogy nincs jelölve, ki mondja, viszont egyes helyeken pont ez okozta a zavart, mert bizonyos részt nem az mondta, akinek kellett volna. Mire gondolok? Arra, hogy elkezdődött a párbeszéd, majd adott mondatról sütött, hogy a másik szereplőnek szánták, mégsem azon  fél szájából hangzik el, akiéből kellett volna. Ez kiküszöbölhető lett volna, ha jobban tisztázásra kerül - például három-négy gondolatjelenként -, hogy kinek a szövegét is olvassuk éppen. Az pedig, hogy nincs árnyalva a hangsúly, az érzelmi töltés, ami egy-egy mondat mögött rejlik, szintén vesz el valamennyit a párbeszédek hatásából.

Az olyan apróságokon szintén nem akadtam fent, mint hogy a lány nem akarta felhívni a rendőröket, mert a telefonja kijelzi a számot, és így a rendőrök le tudják nyomozni. A mai modern világban létezik hívószám kijelzés elrejtése funkció a mobilokban, és a rendőrök mobilja sem spéci cucc, ami a letiltott számokat csak úgy megvillantja. Ezt betudtam annak, hogy Peggy nemigazán ért a modern kütyükhöz.

Az időkezelés megint csak egy érdekessége az irománynak. A kitöltés gyanánt szolgáló "sallang részek" néhol ugyan gyorsítják a művet, néhol az ember már legszívesebben átlapozná, mikor Pemzli hatszázadszor kerül levitelre, lesz megetetve, megsétáltatva, elaltatva, kifogásként használva,, vagy hogy Sinclair már megint utazik, már megint szállodákat felügyel, már megint nem jelentkezik stb..., de ezeket az érdektelen részeket mindig valami kifejtőbb, lassabb, hosszabb időtávot felölelő, jobban kibontott szakasz követi. Sinclair utazásainak gyors összefoglalói, vagy Peggy napjainak tárgyilagos elemzése után mindig valami olyan történik, ami miatt érdemes kivárni ezen "áthidaló epizódok" lecsengését.

Összességében nézve nyitó/előzmény kötet gyanánt egészen jóra sikerült a mű, viszont, hogy ezek után mit tartogat a folytatás, még kérdéses. Ilyenkor fordul meg ugyanis a fejben, hogy vajon képes lesz magasabb színvonalon, megfelelően izgalmas és érdekes körítésbe csavarva leleplezni a válaszokat a kérdésekre, melyek nyitva maradtak? Előbb-utóbb kiderül...


•••••

ui.: A sorozat címe meglehetősen átlátszó dolog, nem nehéz rájönni, miért kapta. Amint meglátja valaki azt a "P"betűs szót, azonnal tudja, hogy miről van szó. Ezek után reménykedem, hogy fontosabb szerepet kap majd a következő kötetben.

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger