Hogy is lehet találkozni egy olyan könyvvel, mint amilyen ez is? Hát úgy, hogy beúszik a képbe... (vagy nekirepül az embernek, mint tündér a szélvédőnek).
Hallottam jót és rosszat egyaránt az írásról, ezért sokat haboztam, akarjam-e olvasni, avagy sem. Egy különös véletlen azonban többszörösen arra inspirált, adjak neki egy esélyt. E-bookot olvasók figyelmébe pedig ajánlom azt a beszerzési lehetőséget, hogy a Bookandwalk oldalán az e-book változat akciósan kapható.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sziget. Egy varázshatalmú király felügyelte a nyugalmat, ki varázserejével igába hajtotta a tündéreket. A varázserő ahogy öröklődött, mind jobban gyengült, mígnem a tündérek kihasználták az adódó alkalmat, és a tenger fenekére száműzték a szigetet a lakóival együtt. A király az utolsó erejével sellővé változtatta alattvalóit, és ha azok kimennek a szárazföldre, visszakapják lábaikat...
Napjainkban Atlantisz nem más, mint egy mítosz. A tündérek királya számára viszont nem az. Amint a partok mentén meglát egy sellőt, levadásztatja. Retteg tőle, hogy az atlantisziak rájuk törnek, és ismét rabbá teszik a tündér népséget. Amiről azonban nem tud, hogy a tízezer éve a víz alá rekedt városka lakóinak fogalma sincs, mi van a felszínen.
A jelenlegi uralkodó száműzi fiát, aki a felszínen olyan csodára bukkan, amit úgy hívnak: láb. Felfedezi a varázshatalmát, amiben nem más van a segítségére, mint néhány ember. Lilla, az apukája Aladár, és Lilla párja, Richárd véletlenül csöppennek bele a tündérek és a sellők ádáz harcába, mely a sellők hercegének partra vetődésével új irányt vesz. Főleg, miután elkezdenek hullani a tündérek királyságának örökösei, vagyis a királyi család tagjai...
Amikor a 2013-as könyvhéten a kezembe nyomták a kötetet, rögtön az jutott eszembe, hogy "nehéz olvasmány" lesz. Majd a költözésem alkalmával úgy döntöttem, ennek ellenére ezt fogom magammal cipelni (tömegtöbblet ide, vagy oda). Abban a 2,5 órában, míg a vonaton zötykölődtem elolvastam az első 300 odalát, mely úgy elrepült, mint Aengus Görögország felé a könyvben.
Egyszerű, lendületes írás, amit élvezet volt olvasni. Piros pontos volt, hogy bizonyos részletek meglehetősen aprólékosak voltak, és nem felejtődött el, mikor vannak szereplőink a víz alatt, a földön, vagy éppen a levegőben. Így például megtudhatjuk, hogy lehet a víz alatt "izzadni", és hasonló momentumokat.
A vízben (és afölött is) némi szóvicc oldódik fel, meglazítva a feszült hangulatot, ami úgy úszik a víz felszínén, mint az olaj. Csak helyenként kerül bele buborék (erőltetés), úgyhogy alapvetően ezzel sem volt különösebben problémám, mert ezutóbbit valahogy elfeledteti a remek írásmód, ahogy kanyargunk a történetben.
A történet 3 részre van tagolva (a fejezetezésen túl), és mind a 3 rész elején kapunk egy kis betekintést, mit tart a valóság Atlantisz legendájáról. Aztán visszaugrunk a történetbe, és minden onnan folytatódik, ahol megszakadt. A történet során végig érezhető a precizitás, amivel az író kidolgozta a karaktereket, a világokat (mind a sellőkét, mind a tündérekét). Felállítja a szabályokat, és nem is hagyja őket figyelmen kívül. Igaz, hogy meglehetősen kiszámítható, hogy kik az árulók, vagy az, hogy hogyan fog folytatódni a sztori. Nem tud újat mondani, viszont a takaró, amibe bugyolálja, melegen tartja - és mégis részben nedvesen.
Ami még a világot illeti. Remek megoldásokkal találkozunk azt illetően, hogy élhették túl az atlantisziak a tenger fenekén. A kristályokba rejtett tudás, illetve az, hogy lehet belőlük dolgokat építeni (például világítanak vele, vagy fegyvert fabrikálnak belőle) meglehetősen fantáziadús. A varázsvilág szabályai nem mindig egyértelműek, de ennek kifejtése gondolom a folytatásokban majd megtörténik (legalábbis bízom benne).
Ejtettem szót már a karakterekről. Egészen széles palettáját látjuk a mindenféle szereplőknek. Kapunk gazdag ficsúrt (kettőt is, egyik elkényeztetettebb, mint a másik), kapunk buta libát, okos kislányt, féltő apukát, hebrencs nőszemélyt, hebrencs tündérherceget, árulókat, makacs királyokat, és nem éppen csupaszív tanácsadókat.
Valamelyest ugyebár Lilla és Azaész a főhős. Lilla egy átlagos, mindennapi lány. Az elején még szilárdan hiszi, hogy úgy jó, amit és ahogyan csinál. Magabiztos, néha makacs, de egyből Azaészbe szeret, amint meglátja az ájult srácot. Meg akarja menteni Atlantiszt, és noha Atlantiszba érve egy idő után azon picsog, hogy el akar onnan menni, mikor módja van rá, mégis foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, hogy maradhasson... A végére Lilla teljesen megváltozik, és néhol legszívesebben felpofoztam volna, hogy "Figyelj már, kislány, döntsd el, mit akarsz!" Rögös útja Azaésszel persze valamelyest összekovácsolja őket, és a lány húzódozik az elején, hogy ő Richárd mellett marad, Atlantisz megmentését mégis előbbre teszi. Hősies lány, csak itt-ott bizonytalankodó... (és a helyében többször képeltem volna fel Azit).
Az is érthető volt, miért húzta fel magát Azaész (sellő herceg, akit büntetésből 100 napra száműztek Atlantiszból), amikor Lilla olykor ellent mondott neki. Igazi irritáló karakter, akit nem különösebben sikerült megszeretnem a jelleme miatt... Néha sok volt az a szájbarágás, hogy ezt is, meg azt is ellenkezésnek vesz a lánytól, és annak kihangsúlyozása 20-adszor, hogy a lány az ellenkezésével bosszantja őt már kissé feleslegesnek találtam a végére.
Richárd, a csélcsap barát, akit először úgy látunk, mint aki fülig szerelmes a lányba (Lillába), féltékeny Azaészre, majd a végén már fű, fa, és bokor is jöhet az útjába, neki mindegy, csak lányból legyen. A hisztijei... Hisztisebb, mint egy lány. Néhol már azt vártam, hogy a következő pillanatban földhöz vagdossa magát, vagy leporolja apuci repülőjét, amit a parton hagytak, és ketrecbe zárva Lillát haza húznak...
Az apuka, Lantos Aladár tipikus apa-figura. Elvesztette a feleségét, és a kisebbik lányát, így maradt a nagyobbik lányával kettecskén. Érthető, hogy félti, de mindezt sutba dobja, mikor ő is elhiszi, hogy egy pár órája megismert akárkibe szerelmes...
Akadt kedvenc karakterem is a hebrencs tündérherceg, Aengus személyében. Vidám figura, aki a történet végére ugyan megtörik a sok családi tragédia miatt, mégsem adja fel. A végsőkig küzd. Igaz, eleinte a céljai nem éppen a legnemesebbek, de aztán elkezd a kamasz kölyökből felnőni - no nem nagyon, csak egy kicsit... lesz érettebb. Használja a fejét, és igaz, nem tudja időben bebizonyítani az igazát, de a végsőkig elmegy, hogy akárhogy is, de megmentse Atlantiszt, és meggátolja a háborút. És ami egykoron csínynek indult, véresen komollyá válik, és ezért változik meg a tündérke is. Szerintem ő ment át a legnagyobb jellemfejlődésen, és nála volt a legindokoltabb.
Tehát piros pontos a könyvben, hogy két hercegből kettő jellemfejlődése meglehetősen alaposra sikerült. Lilla és Richárd esetében más volt a helyzet. Richárd hirtelen megvilágosodása, a féltékenységének a legyűrése, majd a döntés, amit hozott számomra furcsán hatott. Olyan volt, mint ahogy a szappanoperákból kiírják a karaktereket (megmutattuk, hogy volt, de a jövőben már felesleges). Lilla is hasonló reakciót váltott ki nálam. Az eleinte határozott lány hirtelen mindent odadobna Azaészért, és megtörik a határozottsága, mert már nem hisz magában. A szerelem vakká teszi teljes mértékben, majd ki-kinyílik a szeme, de Azi egyetlen "csettintésére" máris ismét kiskutyaként lohol utána - feladva érte a saját egyéniségét.
Ahogy régen mondták: nincsen Shakespeare halál nélkül. Az, hogy a szereplők közül többen ki lettek iktatva (vagyis nem féltek hozzányúlni a szereplőkhöz) szintén hozzáad egy jó pontot a könyvhöz. Ez a szál tetszett a leginkább: ki, miért és hogyan valósítja meg, hogy úgy hullanak a tündér királyi család tagjai, mint a nyáron a szúnyogok, a permetszerben úszó területen. Az olvasó előbb rájön, hogy ki az áruló, mert rengeteg nyom van arra vonatkozóan, majd utána fellibben a fátyol (eltűnik a rejtőztető varázs), és kiderül, hogy tényleg az, akire az olvasó gondol.
Sok regényben látható a "kötelező happy-end" dolog. Sajnos, ezt itt is megkapjuk - méghozzá nagy kanállal (vagy mondjam úgy, hogy tengernyit?). Akinek volt már társa a regény elején, az általában lecseréli a párját, aki meg egyedül volt, azok közül egyetlen kivétellel mindenkinek kell, hogy jusson valaki. Ha számításba vesszük, hogy kb. 1 hét eseményeit írja le a könyv, kicsit (nagyon) gyors a tempó. Ezt azért sem tartom előnyösnek, mert tudható, hogy már megjelent 2 folytatás is, amibe ezek a dolgok bőven belefértek volna, nem kellett volna ennyire elkapkodni a párválasztósdit. (Ha a folytatások párválasztási terápiákról, meg házassági tanácsadásokról szólnak, akkor nem szóltam egy szót sem, miért kellett mindenkire társat erőltetni.)
Miért gyors ez az egész? Akad olyan, aki egyetlen napja sem ismeri a másikat, és már megkéri a kezét, vagy azonnal bevallja pár óra ismertség után, hogy "szeretlek". Nem is ismerik egymást, most találkoznak először, és annyira egymásba szeretnek, hogy boldogan élnek, míg meg nem hallnak az első szó után?
Tudom, hogy romantika, meg szerelem-első-látásra ellenesnek tűnhetek, de ez a pár óra után megkérem a kezed dolog valahogy nekem nem illik a képbe... kissé hiteltelen.
Összességében nézve egy önmagát olvastató, könnyed olvasmányról van szó, tele kalanddal, szerelmi szálakkal, egy csipetnyi humorral, hóbortos karakterekkel, és jópár liter vízzel (amit néha pirosra fest a vér). Fordulat, kaland, varázslat, háború, árulás, intrika... Mind egy helyen itt van, Atlantiszba. (No meg a tündérek világában...)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sziget. Egy varázshatalmú király felügyelte a nyugalmat, ki varázserejével igába hajtotta a tündéreket. A varázserő ahogy öröklődött, mind jobban gyengült, mígnem a tündérek kihasználták az adódó alkalmat, és a tenger fenekére száműzték a szigetet a lakóival együtt. A király az utolsó erejével sellővé változtatta alattvalóit, és ha azok kimennek a szárazföldre, visszakapják lábaikat...
Napjainkban Atlantisz nem más, mint egy mítosz. A tündérek királya számára viszont nem az. Amint a partok mentén meglát egy sellőt, levadásztatja. Retteg tőle, hogy az atlantisziak rájuk törnek, és ismét rabbá teszik a tündér népséget. Amiről azonban nem tud, hogy a tízezer éve a víz alá rekedt városka lakóinak fogalma sincs, mi van a felszínen.
A jelenlegi uralkodó száműzi fiát, aki a felszínen olyan csodára bukkan, amit úgy hívnak: láb. Felfedezi a varázshatalmát, amiben nem más van a segítségére, mint néhány ember. Lilla, az apukája Aladár, és Lilla párja, Richárd véletlenül csöppennek bele a tündérek és a sellők ádáz harcába, mely a sellők hercegének partra vetődésével új irányt vesz. Főleg, miután elkezdenek hullani a tündérek királyságának örökösei, vagyis a királyi család tagjai...
Amikor a 2013-as könyvhéten a kezembe nyomták a kötetet, rögtön az jutott eszembe, hogy "nehéz olvasmány" lesz. Majd a költözésem alkalmával úgy döntöttem, ennek ellenére ezt fogom magammal cipelni (tömegtöbblet ide, vagy oda). Abban a 2,5 órában, míg a vonaton zötykölődtem elolvastam az első 300 odalát, mely úgy elrepült, mint Aengus Görögország felé a könyvben.
Egyszerű, lendületes írás, amit élvezet volt olvasni. Piros pontos volt, hogy bizonyos részletek meglehetősen aprólékosak voltak, és nem felejtődött el, mikor vannak szereplőink a víz alatt, a földön, vagy éppen a levegőben. Így például megtudhatjuk, hogy lehet a víz alatt "izzadni", és hasonló momentumokat.
A vízben (és afölött is) némi szóvicc oldódik fel, meglazítva a feszült hangulatot, ami úgy úszik a víz felszínén, mint az olaj. Csak helyenként kerül bele buborék (erőltetés), úgyhogy alapvetően ezzel sem volt különösebben problémám, mert ezutóbbit valahogy elfeledteti a remek írásmód, ahogy kanyargunk a történetben.
A történet 3 részre van tagolva (a fejezetezésen túl), és mind a 3 rész elején kapunk egy kis betekintést, mit tart a valóság Atlantisz legendájáról. Aztán visszaugrunk a történetbe, és minden onnan folytatódik, ahol megszakadt. A történet során végig érezhető a precizitás, amivel az író kidolgozta a karaktereket, a világokat (mind a sellőkét, mind a tündérekét). Felállítja a szabályokat, és nem is hagyja őket figyelmen kívül. Igaz, hogy meglehetősen kiszámítható, hogy kik az árulók, vagy az, hogy hogyan fog folytatódni a sztori. Nem tud újat mondani, viszont a takaró, amibe bugyolálja, melegen tartja - és mégis részben nedvesen.
Ami még a világot illeti. Remek megoldásokkal találkozunk azt illetően, hogy élhették túl az atlantisziak a tenger fenekén. A kristályokba rejtett tudás, illetve az, hogy lehet belőlük dolgokat építeni (például világítanak vele, vagy fegyvert fabrikálnak belőle) meglehetősen fantáziadús. A varázsvilág szabályai nem mindig egyértelműek, de ennek kifejtése gondolom a folytatásokban majd megtörténik (legalábbis bízom benne).
Ejtettem szót már a karakterekről. Egészen széles palettáját látjuk a mindenféle szereplőknek. Kapunk gazdag ficsúrt (kettőt is, egyik elkényeztetettebb, mint a másik), kapunk buta libát, okos kislányt, féltő apukát, hebrencs nőszemélyt, hebrencs tündérherceget, árulókat, makacs királyokat, és nem éppen csupaszív tanácsadókat.
Valamelyest ugyebár Lilla és Azaész a főhős. Lilla egy átlagos, mindennapi lány. Az elején még szilárdan hiszi, hogy úgy jó, amit és ahogyan csinál. Magabiztos, néha makacs, de egyből Azaészbe szeret, amint meglátja az ájult srácot. Meg akarja menteni Atlantiszt, és noha Atlantiszba érve egy idő után azon picsog, hogy el akar onnan menni, mikor módja van rá, mégis foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, hogy maradhasson... A végére Lilla teljesen megváltozik, és néhol legszívesebben felpofoztam volna, hogy "Figyelj már, kislány, döntsd el, mit akarsz!" Rögös útja Azaésszel persze valamelyest összekovácsolja őket, és a lány húzódozik az elején, hogy ő Richárd mellett marad, Atlantisz megmentését mégis előbbre teszi. Hősies lány, csak itt-ott bizonytalankodó... (és a helyében többször képeltem volna fel Azit).
Az is érthető volt, miért húzta fel magát Azaész (sellő herceg, akit büntetésből 100 napra száműztek Atlantiszból), amikor Lilla olykor ellent mondott neki. Igazi irritáló karakter, akit nem különösebben sikerült megszeretnem a jelleme miatt... Néha sok volt az a szájbarágás, hogy ezt is, meg azt is ellenkezésnek vesz a lánytól, és annak kihangsúlyozása 20-adszor, hogy a lány az ellenkezésével bosszantja őt már kissé feleslegesnek találtam a végére.
 |
| Az Atlantisziak szőkék (Hm... Richárd a szőke fejével is az?) |
Az apuka, Lantos Aladár tipikus apa-figura. Elvesztette a feleségét, és a kisebbik lányát, így maradt a nagyobbik lányával kettecskén. Érthető, hogy félti, de mindezt sutba dobja, mikor ő is elhiszi, hogy egy pár órája megismert akárkibe szerelmes...
Akadt kedvenc karakterem is a hebrencs tündérherceg, Aengus személyében. Vidám figura, aki a történet végére ugyan megtörik a sok családi tragédia miatt, mégsem adja fel. A végsőkig küzd. Igaz, eleinte a céljai nem éppen a legnemesebbek, de aztán elkezd a kamasz kölyökből felnőni - no nem nagyon, csak egy kicsit... lesz érettebb. Használja a fejét, és igaz, nem tudja időben bebizonyítani az igazát, de a végsőkig elmegy, hogy akárhogy is, de megmentse Atlantiszt, és meggátolja a háborút. És ami egykoron csínynek indult, véresen komollyá válik, és ezért változik meg a tündérke is. Szerintem ő ment át a legnagyobb jellemfejlődésen, és nála volt a legindokoltabb.
Tehát piros pontos a könyvben, hogy két hercegből kettő jellemfejlődése meglehetősen alaposra sikerült. Lilla és Richárd esetében más volt a helyzet. Richárd hirtelen megvilágosodása, a féltékenységének a legyűrése, majd a döntés, amit hozott számomra furcsán hatott. Olyan volt, mint ahogy a szappanoperákból kiírják a karaktereket (megmutattuk, hogy volt, de a jövőben már felesleges). Lilla is hasonló reakciót váltott ki nálam. Az eleinte határozott lány hirtelen mindent odadobna Azaészért, és megtörik a határozottsága, mert már nem hisz magában. A szerelem vakká teszi teljes mértékben, majd ki-kinyílik a szeme, de Azi egyetlen "csettintésére" máris ismét kiskutyaként lohol utána - feladva érte a saját egyéniségét.
Ahogy régen mondták: nincsen Shakespeare halál nélkül. Az, hogy a szereplők közül többen ki lettek iktatva (vagyis nem féltek hozzányúlni a szereplőkhöz) szintén hozzáad egy jó pontot a könyvhöz. Ez a szál tetszett a leginkább: ki, miért és hogyan valósítja meg, hogy úgy hullanak a tündér királyi család tagjai, mint a nyáron a szúnyogok, a permetszerben úszó területen. Az olvasó előbb rájön, hogy ki az áruló, mert rengeteg nyom van arra vonatkozóan, majd utána fellibben a fátyol (eltűnik a rejtőztető varázs), és kiderül, hogy tényleg az, akire az olvasó gondol.
Sok regényben látható a "kötelező happy-end" dolog. Sajnos, ezt itt is megkapjuk - méghozzá nagy kanállal (vagy mondjam úgy, hogy tengernyit?). Akinek volt már társa a regény elején, az általában lecseréli a párját, aki meg egyedül volt, azok közül egyetlen kivétellel mindenkinek kell, hogy jusson valaki. Ha számításba vesszük, hogy kb. 1 hét eseményeit írja le a könyv, kicsit (
Miért gyors ez az egész? Akad olyan, aki egyetlen napja sem ismeri a másikat, és már megkéri a kezét, vagy azonnal bevallja pár óra ismertség után, hogy "szeretlek". Nem is ismerik egymást, most találkoznak először, és annyira egymásba szeretnek, hogy boldogan élnek, míg meg nem hallnak az első szó után?
Tudom, hogy romantika, meg szerelem-első-látásra ellenesnek tűnhetek, de ez a pár óra után megkérem a kezed dolog valahogy nekem nem illik a képbe... kissé hiteltelen.
Összességében nézve egy önmagát olvastató, könnyed olvasmányról van szó, tele kalanddal, szerelmi szálakkal, egy csipetnyi humorral, hóbortos karakterekkel, és jópár liter vízzel (amit néha pirosra fest a vér). Fordulat, kaland, varázslat, háború, árulás, intrika... Mind egy helyen itt van, Atlantiszba. (No meg a tündérek világában...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése