Ez a kötet is így járt. A borító azonnal megvett magának. Nem sokat tudtam róla olvasás előtt, de olvasás közben aki csak látta, hogy mit vettem kézbe, jöttek róla a különböző információk.
Így tudtam meg, hogy ez a könyv Aranymosást nyert, elsöpörve a mezőnyben a többi résztvevőt.
Ez még inkább kíváncsivá tett, mégis mi bújt meg valakinek a fiókjában...
Nem sokkal a jelenünk utáni jövőben járunk (2081 után). A Földön végigsöpört egy terroristák által útjára bocsátott vírus, ami vagy megfertőzte, vagy megölte az embereket. A fertőzöttek életben maradtak ugyan, de mindent elvesztettek, ami emberré tette őket valaha. Elvesztették a családjukat, a tulajdonukat, és az emberségüket. Amikor túlélő emberrel találkoznak, azonnal lecsapnak rá, mert a régi életükre emlékezteti őket, ezért is pusztítják el.
Pippa Kenn egy a túlélők közül. Apjával, Paul Kennel élnek együtt egy erődházban. Mivel a sápadtak (egykori emberek, akik vírus fertőzöttek) nem tudnak fára mászni, ezért magasra építették, hogy biztonságos menedéket nyújtson a lakóinak. Azonban Pippa 12. születésnapján minden megváltozik, mikor a horgászat a tónál balul végződik. A lány onnantól fogva magára marad.
5 évvel később egy testvérpár bukkan fel a Halott városnál. A két fiú a kolóniára igyekszik, hogy az ottani túlélőknek hírt vigyenek: egy hatalmas sápadt horda tart feléjük.
A két fiúnak azonban félbe vágja a küldetését, mikor elszakítják őket egymástól a sápadtak. Pippa felfigyel az egyikőjükre, akit Ruben Macknek hívnak. Megmenti a fiú életét, és világa részévé teszi, miután beengedi az erődházba. Onnantól fogva a két fiatal tudja, hogy csak egymásra számíthatnak.
Egy baljós jel azonban rákényszeríti őket, hogy elhagyva a kényelmet, és a biztonságot útra keljenek, és teljesítsék a régi küldetést: értesíteni kell a kolóniát...
Bevallom, az elején meglepődtem, hogy mennyire kevés karakter található a könyvben. Először látunk kettőt, majd egyet, majd megint kettő, és a végére jönnek be új arcok a képbe. Több szemszögből látjuk az eseményeket. Először Paul Kenn mesél, majd (érthető okokból) Pippa veszi át a stafétát. Aztán feltűnik Gage, aki szintén nem tud sokáig beszélni, úgyhogy az ő része után az öccse, Ruben folytatja a történetüket. Néhol látunk naplóbejegyzéseket, vagy pedig Peter Kenn (Pippa nagybátyja) elbeszéléseit, így belátunk az erődház falai közé, illetve a kolóniába is egyszerre.
Ez a több nézőpontos megoldás itt azért is működik olyan jól, mert eleinte tényleg nincs sok szereplő, és segít, hogy gyorsabban megértsük, mi, merre és miért történt. Mindig kapunk először egy felületes bemutatást, majd ahogy két szereplő találkozik, jön a bővebb kifejtés, és a kirakók kezdenek a helyükre kerülni.
Később persze több ember bukkan fel a könyv folyamán, és több zombis horrorfilm jutott róluk eszembe. Először mindig csak pár ember van, aztán rájönnek, hogy valahol van egy elszigetelt helyen egy rakat másik ember, és mindenáron oda akarnak jutni... - meglehetősen nagy klisé, és kicsit úgy hat, mintha ez szeretne a nagy fordulat lenni.
Itt-ott előfordul, hogy az egyik szemszög nem fedi az utána következő mesélő szemszögét (kissé máshogy mesélik az adott szituációt) - egy itt-ott előforduló apróság a könyv során. Egy másik apróság, ami ebből adódik, hogy olyan logikai bukfencek adódnak benne, mint például, hogy Pippa megy hátul, puskát szegez az előtte haladóra és úgy vonulnak (a lány érthető okokból nem bízik meg az idegenben). Az idegen szemszögére váltunk a következő fejezetben, aki aztán elkezdi mondani, milyen kifejezés játszott Pippa arcán... Ha nincs hátul szeme, akkor hogy? Van visszapillantó tükre?
A történetet már nagyjából vázoltam. Néha van egy-egy támadás, a szereplők csúnyán megsérülnek, aztán felépülnek, és mennek tovább, majd az egész ismétlődik többször egymás után. A fizikai dolgok remekül harmonizálnak az érzelmi háttérrel. Látjuk, ahogy Pippa napjai magányosan telnek, milyen érzés keríti hatalmába, mikor ismét emberrel találkozik. Mennyire könnyen eldobná az életét, majd mennyire keményen ragaszkodik hozzá, mikor végre van értelme. Rubennél először a fájdalmat, a magányt látjuk, majd fokozatosan kezdi azt érezni, amit a lány. Felismeri, mennyire fontos a társaság, az emberi élet, és milyen az önfeláldozás egy más formájával szembesülni.
Ettől függetlenül Rubent az önző, gyerekes viselkedése miatt nem tudtam megszeretni. Nem jönnek át maximálisan az érzelmei neki sem (a többi szereplővel egyetemben). A fa alatt emozás 3 napig nálam nem jelenti azt, hogy annyira letargiába esett volna attól, hogy elvesztette mindenkijét. Az érzelmek felületesen vannak megragadva.
Fordulatok nemigazán jellemzőek a könyvre, itt főként az események vázolása van, hogy néz ki a világ, mi tette ilyenné, és hogyan, mivel küzdenek ellene, hogy maradhattak életben a túlélők ennyi időn keresztül. Igaz, néhány dologra valahogy nem sikerült választ találnom. Ilyen volt például az, hogy Pippánál többször megkérdőjeleztem hogyan lehetséges, hogy van még mindig ivóvíz nála a házban? Az áramra akad magyarázat, azt el is fogadtam, illetve a "hogyan biztosítja az élelmet" dolgot is. A nyilak kérdése sincs mindenütt megmagyarázva. Honnan szerzik a nyilakat? Néha elfogy a tegezből, aztán a következő jelenetben már megint tele van. Titokban kiosontak összeszedni őket úgy, hogy még az olvasó sem tud róla, vagy csináltak újat? Párszor említésre kerül, hogy kimennek érte, aztán letisztogatják, de tényleg csak egy-két helyen. Viszont ott nem hiszem, hogy azokért is visszamennek, amiket menekülés során lőttek ki. Ergo: ha nem csinálnak, akkor előbb-utóbb már nem lesz. A fegyverekbe a töltény esete is hasonló dilemmát okozott. Látjuk, hogy mindenhonnan összeszednek lőszert, ahol csak lehet, viszont itt adódik egy újabb kérdés: ki gyártja őket? Mivel ez a fertőzés nem 2 napja zajlik vitathatóvá válik, miért nem fogyott még el mindenhonnan a lőszer? Hiszen nem csak 2-4 szereplő szedi őket össze (ugye tudjuk, hogy nem csak ennyien élték túl a fertőzést), akkor mégis honnan van még ennyi szétszórva mindenfele? Az eredeti tulajdonosok pedig vélhetően szintén védekeztek a sápadtak ellen, ami szintén azt jelenti, hogy nem teli tárakat, és töltényes dobozokat találnak mindenfele.
Egy másik dolog, ami nem mindig volt világos (ironikus módon) a sápadtak létezése volt. A fehér bőrű, két lábbal a földön járó, jóformán agyatlan lények, akik még fára sem tudnak mászni... Valaha emberek voltak, hogy lehetséges, hogy a fertőzés ilyen hatást gyakorolt rájuk, míg néhányan nem fertőződtek meg, és emberek tudtak maradni? Mégis hogy terjedt a fertőzés? Mitől másabb egy sápadt, mint egy agyatlan zombi? (Azon túl, hogy sem harapása, sem más módon történő sebzése nem jelenti azt, hogy az emberből sápadt lesz?)
A világra jellemző továbbá, hogy nagyon alapok kifejtetlenek, amiről nem sikerült eldöntenem, hogy azért van, mert majd a folytatásban kiderül, azért van, mert maguk a szereplők sem tudják, vagy ez valami mulasztás-féléből fakad.
A legnagyobb negatívumnak a könyvnél mégsem az imént felsorolt dolgokat tartanám, hanem magát a romantikus szálat, mely meglehetősen furcsa szituációkat, és értelmetlen cselekedetek sorát okozta a könyvben. Meglehetősen mesterkélt volt. Most sokan felhördülnek, hogy biztos azért mondom, mert nem szeretem a csöpögős romantikát, de higgyétek el, nem erről van szó.
Adott egy 12 éves lány, aki elveszti az apját. Nem hiszem, hogy apuka túl sokat beszélt volna a túlélés közepén a méhekről, és a virágokról, és nem hiszem, hogy az Öreg halász és a tenger című könyvben szexuális felvilágosítás zajlik... A csaj mégis tudja, mit kell csinálnia, mikor a fiú közeledik stb... Ahogy kerüldözik egymást, az elején még tetszett, vártam, hogy ki lesz dolgozva, majd egy jelenet után hirtelen egymásnak esik a két szereplő, és az ágyban kötnek ki... Onnantól fogva minden a romantikázás köré van felépítve, és a túlélést már amolyan másodlagos funkciónak találtam. Vannak sápadtak? Nem nagy ügy. Békésen éldegélnek a fa tetején, mint anno az őskori ember, és jól van.
Aztán váratlanul Ruben rájön, hogy nem bír megmaradni a hátsóján, neki mennie kell, de vajon Pippa vele tart-e...
Nem sikerült megtalálnom innentől kezdve a könyvnek a ritmusát, és meglehetősen monotonná vált az állandó körforgás. Mindig visszatértünk ugyanahhoz a ponthoz, és ezért hiányzott a fordulat is. A már korábban felvázolt körforgáshoz (harc a sápadtakkal-sérülés-gyógyulás-harc a sápadtakkal - sérülés-gyógyulás-stb...) adódik hozzá néha egy-egy "összebújtunk, és imádjuk egymást" szál.
Az írásmód meglehetősen gördülékeny, hamar sikerült végeznem a könyvvel, mert annyira olvastatja magát. Néha kicsit olyan érzésem volt, mintha az Éhezők viadala Katnissát egy zombiktól hemzsegő szigetre dobták volna ki, hogy "na, a kölykök nem bántak el veled, lássuk, a zombik közt is túlélsz e".
A könyv olvasása során volt egy pár félreolvasásom is, engedjétek meg, hogy a kedvencemet megosszam veletek. Több főzős jelenet is volt, és az egyik jelenetnél nálam Ruben "megvakarta a ragut". Néztem egy pillanatra, hogy mit csinált? A következő nekifutásnál kiderült, hogy "megkavarta a ragut".
Összességében nézve van még a történetben rengeteg kiaknázatlan lehetőség, van még mit kifejteni a világ felépítésén, és az érzelmi hátterek tekintetében is. Várom a folytatást, merre fognak kanyarogni a szálak, hogyan sikerül megvalósítani a védekezést a sápadtak ellen. Ez az írásforma valóban megérdemli a figyelmet, mert alapvetően a gördülékenysége tényleg előbbre visz, úgyhogy tűkön ülök, milyen lesz a második kötet...
Később persze több ember bukkan fel a könyv folyamán, és több zombis horrorfilm jutott róluk eszembe. Először mindig csak pár ember van, aztán rájönnek, hogy valahol van egy elszigetelt helyen egy rakat másik ember, és mindenáron oda akarnak jutni... - meglehetősen nagy klisé, és kicsit úgy hat, mintha ez szeretne a nagy fordulat lenni.
Itt-ott előfordul, hogy az egyik szemszög nem fedi az utána következő mesélő szemszögét (kissé máshogy mesélik az adott szituációt) - egy itt-ott előforduló apróság a könyv során. Egy másik apróság, ami ebből adódik, hogy olyan logikai bukfencek adódnak benne, mint például, hogy Pippa megy hátul, puskát szegez az előtte haladóra és úgy vonulnak (a lány érthető okokból nem bízik meg az idegenben). Az idegen szemszögére váltunk a következő fejezetben, aki aztán elkezdi mondani, milyen kifejezés játszott Pippa arcán... Ha nincs hátul szeme, akkor hogy? Van visszapillantó tükre?
 | |
| Pippa legtöbbször íjat és puskát használ (Kép forrása: DevianArt) |
Ettől függetlenül Rubent az önző, gyerekes viselkedése miatt nem tudtam megszeretni. Nem jönnek át maximálisan az érzelmei neki sem (a többi szereplővel egyetemben). A fa alatt emozás 3 napig nálam nem jelenti azt, hogy annyira letargiába esett volna attól, hogy elvesztette mindenkijét. Az érzelmek felületesen vannak megragadva.
Fordulatok nemigazán jellemzőek a könyvre, itt főként az események vázolása van, hogy néz ki a világ, mi tette ilyenné, és hogyan, mivel küzdenek ellene, hogy maradhattak életben a túlélők ennyi időn keresztül. Igaz, néhány dologra valahogy nem sikerült választ találnom. Ilyen volt például az, hogy Pippánál többször megkérdőjeleztem hogyan lehetséges, hogy van még mindig ivóvíz nála a házban? Az áramra akad magyarázat, azt el is fogadtam, illetve a "hogyan biztosítja az élelmet" dolgot is. A nyilak kérdése sincs mindenütt megmagyarázva. Honnan szerzik a nyilakat? Néha elfogy a tegezből, aztán a következő jelenetben már megint tele van. Titokban kiosontak összeszedni őket úgy, hogy még az olvasó sem tud róla, vagy csináltak újat? Párszor említésre kerül, hogy kimennek érte, aztán letisztogatják, de tényleg csak egy-két helyen. Viszont ott nem hiszem, hogy azokért is visszamennek, amiket menekülés során lőttek ki. Ergo: ha nem csinálnak, akkor előbb-utóbb már nem lesz. A fegyverekbe a töltény esete is hasonló dilemmát okozott. Látjuk, hogy mindenhonnan összeszednek lőszert, ahol csak lehet, viszont itt adódik egy újabb kérdés: ki gyártja őket? Mivel ez a fertőzés nem 2 napja zajlik vitathatóvá válik, miért nem fogyott még el mindenhonnan a lőszer? Hiszen nem csak 2-4 szereplő szedi őket össze (ugye tudjuk, hogy nem csak ennyien élték túl a fertőzést), akkor mégis honnan van még ennyi szétszórva mindenfele? Az eredeti tulajdonosok pedig vélhetően szintén védekeztek a sápadtak ellen, ami szintén azt jelenti, hogy nem teli tárakat, és töltényes dobozokat találnak mindenfele.
Egy másik dolog, ami nem mindig volt világos (ironikus módon) a sápadtak létezése volt. A fehér bőrű, két lábbal a földön járó, jóformán agyatlan lények, akik még fára sem tudnak mászni... Valaha emberek voltak, hogy lehetséges, hogy a fertőzés ilyen hatást gyakorolt rájuk, míg néhányan nem fertőződtek meg, és emberek tudtak maradni? Mégis hogy terjedt a fertőzés? Mitől másabb egy sápadt, mint egy agyatlan zombi? (Azon túl, hogy sem harapása, sem más módon történő sebzése nem jelenti azt, hogy az emberből sápadt lesz?)
A világra jellemző továbbá, hogy nagyon alapok kifejtetlenek, amiről nem sikerült eldöntenem, hogy azért van, mert majd a folytatásban kiderül, azért van, mert maguk a szereplők sem tudják, vagy ez valami mulasztás-féléből fakad.
A legnagyobb negatívumnak a könyvnél mégsem az imént felsorolt dolgokat tartanám, hanem magát a romantikus szálat, mely meglehetősen furcsa szituációkat, és értelmetlen cselekedetek sorát okozta a könyvben. Meglehetősen mesterkélt volt. Most sokan felhördülnek, hogy biztos azért mondom, mert nem szeretem a csöpögős romantikát, de higgyétek el, nem erről van szó.
Adott egy 12 éves lány, aki elveszti az apját. Nem hiszem, hogy apuka túl sokat beszélt volna a túlélés közepén a méhekről, és a virágokról, és nem hiszem, hogy az Öreg halász és a tenger című könyvben szexuális felvilágosítás zajlik... A csaj mégis tudja, mit kell csinálnia, mikor a fiú közeledik stb... Ahogy kerüldözik egymást, az elején még tetszett, vártam, hogy ki lesz dolgozva, majd egy jelenet után hirtelen egymásnak esik a két szereplő, és az ágyban kötnek ki... Onnantól fogva minden a romantikázás köré van felépítve, és a túlélést már amolyan másodlagos funkciónak találtam. Vannak sápadtak? Nem nagy ügy. Békésen éldegélnek a fa tetején, mint anno az őskori ember, és jól van.
Aztán váratlanul Ruben rájön, hogy nem bír megmaradni a hátsóján, neki mennie kell, de vajon Pippa vele tart-e...
Nem sikerült megtalálnom innentől kezdve a könyvnek a ritmusát, és meglehetősen monotonná vált az állandó körforgás. Mindig visszatértünk ugyanahhoz a ponthoz, és ezért hiányzott a fordulat is. A már korábban felvázolt körforgáshoz (harc a sápadtakkal-sérülés-gyógyulás-harc a sápadtakkal - sérülés-gyógyulás-stb...) adódik hozzá néha egy-egy "összebújtunk, és imádjuk egymást" szál.
Az írásmód meglehetősen gördülékeny, hamar sikerült végeznem a könyvvel, mert annyira olvastatja magát. Néha kicsit olyan érzésem volt, mintha az Éhezők viadala Katnissát egy zombiktól hemzsegő szigetre dobták volna ki, hogy "na, a kölykök nem bántak el veled, lássuk, a zombik közt is túlélsz e".
A könyv olvasása során volt egy pár félreolvasásom is, engedjétek meg, hogy a kedvencemet megosszam veletek. Több főzős jelenet is volt, és az egyik jelenetnél nálam Ruben "megvakarta a ragut". Néztem egy pillanatra, hogy mit csinált? A következő nekifutásnál kiderült, hogy "megkavarta a ragut".
Összességében nézve van még a történetben rengeteg kiaknázatlan lehetőség, van még mit kifejteni a világ felépítésén, és az érzelmi hátterek tekintetében is. Várom a folytatást, merre fognak kanyarogni a szálak, hogyan sikerül megvalósítani a védekezést a sápadtak ellen. Ez az írásforma valóban megérdemli a figyelmet, mert alapvetően a gördülékenysége tényleg előbbre visz, úgyhogy tűkön ülök, milyen lesz a második kötet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése